Mikeskelemeniádák

Jó barátom – a leghűségesebb – keserű nevetések között meséli, hogy Párizs felé menve, fölösleges forintjait a határ előtti városban az újságárusnál fellelhető friss folyóiratokba fektette. (Így jár az, aki nem bír leszakadni az anyanyelvi köldökzsinórtól – akinek még Hegyeshalom után is kell egy löket a méregdús véráramból.) Az egyik irodalomtörténeti közleményt pont ott nyitja ki – mert van egy angyal, egy vesztőangyal, ő vezeti ilyenkor az ujjunk – ahol épp őt gyalázzák. Ott látja magát fülig tyúkszarosan, tollakba hempergetve ahogy az eretnekeket vitték egykor máglyára, hogy még Szent Péternek is elvegyék a gusztusát attól, hogy a mennybe beeressze az átkozott hitvallóját… Válogatott kajánkodások, fricskák stb.

És meséli tovább – nevetve, mert az ilyet már csak így lehet mesélni –, hogy az autóban hátul lapulva, szép csendben elkezdte kitépdesni a róla szóló oldalakat a folyóiratból (mit lássák meg ezt a nők!) és a papírdarabkákat aztán lopva kiszórta az ablakon.

Ezt a történetet azért is kísérte és kísértük annyi nevetéssel, mert párdarabja volt egy másik történetnek, amelyet én fűztem az övéhez. Ennek szinte az ikertörténetét. És az ismétlés mindig hatványozza a mulatságot, ezt Bergsontól tudjuk.

 

A díszletnek már szinte giccses, ám igazában elnyűhetetlen szépségű nápolyi öböl déli sarkában (ezt lásd és dögölj meg!) egy nagy magyar drámaíró-előd végtelen panaszát hallgatom; már odaátról mondja, mondja, mondja… Hát ezért élt oly sokáig, hogy ennyit szenvedhessen? (Ki tudja, mi az elementárisabb bánat? A török partokon a Márvány-tenger mormolása-e, vagy a 41 éven át rendületlenül körmölt és soha el-nem-küldött, a nincs-is-kinek-elküldeni leveleké?)

Lengyel Menyhért hátrahagyott írásait olvasom a nápolyi öböl dombjain. Jövőre lenne száz éves. Lehetne, tényleg. Hat-nyolc évvel ezelőtt még itt élt ő is, épp a felettem levő szobában.

A házhoz ma is járnak a magyar irodalmi lapok. A lánya olvassa őket. Unokái egy ismeretlen őshazának kijáró tisztelettel méregetik.

Megjött a legújabb ÉS is. Én bontom fel. A már említett kaján angyal vezeti az ujjam. Biztosra megyek.

Valami eddig nevét se hallotta drámaíró-akarnok szerencsére színpadot se látott, papírba fulladt ál-drámáját intézi el Bikácsy Gergely, a drámakötet fülszövegére támaszkodva. Mellékesen intézi el, más könyvekkel együtt…

Hogy lehetne feltűnés nélkül kilopni ezt az oldalt a lapból? Ez az első gondolatom. A gondolatot tett követi. A Szophoklészről drámát író dilettánsnak ez a jól megérdemelt leleplezése apróra összehajtva eltűnik a zsebemben. A háziak, már akik közülük értenek magyarul, egyelőre nem fogják megtudni, hogy egy szélhámos tartózkodik a házukban, aki csak kiadta magát magyar drámaírónak, holott még azt se tudja, hogy a dialógust eszik-e vagy isszák.

(Az óvatosan szakasztott papír olyan hangot ad, mint japán filmeken a has fala, amikor a szamuráj magát nyiszálja. Félreismerhetetlen hang ez. Talán nem hallatszik fel az emeletre.)