Az államférfiak is haladnak

Giscard d’Estaing a televízióban Maupassant-ról beszélt. Engem már a puszta hír is feldobott. Elképzeltem az elképzelhetetlent, például az öreg Ferenc Józsefet, hogy az egyik trónbeszédét Bródy Sándornak szenteli, és baggadozva olvas fel hosszú passzusokat A tanítónőből. Vagy Horthyt, amint Krúdy Gyulát elemzi a rádióban. Ne folytassuk! Túl szép ez. De úgy látszik, megint feleslegesen lelkesedtem. Az újságok itt azt írják, hogy e szerepléssel Giscard nem öregbítette a népszerűségét. „Az államelnöknek nem kötelessége ismerni az irodalmat” – írja az egyik francia újság kritikusa hűvösen (vagy kritikusi féltékenységből – ki tudja?).

Az olasz lap meg Gramscit idézi: „a politikus sohasem békél meg a művésszel.” Az államférfiak alkalmi tisztelgése az irodalom előtt csupán csillapíthatatlan ellenérzésük leplezésére szolgál… Állítólag ezt is Gramsci mondta.

Nem hiszem, hogy így volna. A francia televízióban kifejtett irodalomelméleti nézetek közül az egyik éppen nem vallott konvencionális politikus-észjárásra – „Maupassant mélységesen pesszimista volt” – mondta a francia államfő, s így folytatta –, „nem igaz, hogy az optimisták boldogabbá teszik a világot, s hogy a pesszimisták meg tragikusabbá”.

Végre! Csakhogy rájönnek erre az államférfiak is – gondoltam magamban. S eszembe jutott Illyés Gyula, aki az angyali doktorokéval vetélkedő argumentációjával sem bírta a művészetnek erről a pofonegyszerű paradoxonjáról meggyőzni annak idején hazánk politikusait. S persze, nem győzte volna meg abban az időben Trumant sem, Adenauert sem. A többit sem. Hogy Sztálint ne is említsük.