El! – Vissza! – El!

Éjszaka. Jugoszlávián át, Zágráb után, Isztria felé. Alszom a vonatban. Véget érni nem akaró rémálom: temetés. És azt mondják: Illyést temetik. Az elsők közt érkeznék a ravatalhoz. De szemből valaki dirigál, int, hogy még várni kell. (Nincs még bent a ravatalozóban? … Hol van?) Aztán megint egy intés. Bemehetünk. Igyekszem lassítani, nem akarok az első sorban lenni. Valaki beszél – úgy rémlik Tóth Dezső – hivatalosan, de akkor mért sír? Nem szokás. A hivatalos szónok nem sír. Mindjárt utána felveszik a koporsót, s most látom, hogy kerek, mint valami hatalmas korong. Kiviszik. A többi beszéd bizonyára a sírnál lesz. Nem megyek ki, esik az eső.

Mellettem Keresztury Dezső beszélget Vargha Balázzsal. Kolléga-urazzák egymást, ahogy egyetemi tanárok szoktak érintkezni. Túlzott szívélyességgel és távolságtartással.

Aztán? aztán hogy is volt tovább? Már nem tudom… A többire nem emlékszem. Felébredtem.

A Karsztok közt megy a vonat, holdfényben. Feljebb tolom a pálcával feszített ablakredőnyt.

Mennyi magyar ment el erre, trieszti behajózásra, meg Doberdo-Isonzó felé…

Visz a vonat engem is, mint egy menekülőt. Most megint el! el! Az álom visszahívott, visszagombolyított. Hazarántott. „Hazavágott” – mondhatnám ezzel a brutálisan telibe találó, új szóval.

S micsoda ólomsúllyal estem – „földedre újra”. Földedbe újra. Jövőnk egyik szívszorító esélyével-zuhanásával. Hogy annyi és annyi temetés után talán még meg kell érnem az Illyés Gyuláét is.

Jó volna meg nem érnem.

Az ülés alatt ütemesen csattognak a vonatkerekek. „Ellopatom… El-lopa-tom… Még a holttestem is el-lopa-tom.”

Illyés hangján csattog ez az Ady-sor. Csakugyan hallottam ezt tőle, egyszer, iszonyú haragjában idézte.