Legaktuálisabb darabom a süllyesztőben

csak a poros süllyesztő-gépezet

(W. S.)

A Párkák próbáját megnézte a főrendező (sőt: pár nap múlva ő lesz a színházának kinevezett igazgatója). A Thália Stúdióban fog színre kerülni, havonta egyszer-kétszer. Egy-két hónapon át. Beszélni akarnak velem. A rendezőnő karambolveszélyek közt rohangál autójával, hogy időre prezentáljon engem prezumptív igazgatójának.

Direktori allűrök nélkül, lebilincselő közvetlenséggel közli a darab előadásának gazdagítására szolgáló gondolatait. Hogy mi volna, ha a rejtett lehallgatókészüléken egy lámpa villogna? – Minek? – Hogy a közönség lássa is. – Lenyelem a választ, hogy ez ökörség. – Jó, miért ne? Villogjon. – Beleegyezésemnek örül, mint egy gyermek. A szerző egyetértése nélkül dehogyis nyúl ő bele a darabba! Aztán kifejti, hogy mielőtt a függöny felmegy, jó volna, ha valami informatív szöveg hangzanék el a dél-amerikai politikai helyzetről. – Nehogy még azt higgye a közönség, hogy Magyarországról van szó. – Ebbe is beleegyezem, bár nem tudom, hogy Chile után egy hónappal miféle információra lehet szüksége a közönségnek. Minden újság Pinochettel van tele.

 

 

Hogyan élünk lehallgatások közepette, amikor életünk fonala pereg ismeretlen magnótekercseken…?

Erről szól a Párkák.

És hogyan élünk az „áthallások” közepette, amikor ugyanaz a szó egyszerre jelentheti Pinochettet, Nixont és Kádárt?