Hírünk a világban

Tegnap, 1972. pünkösd vasárnapján, délelőtt fél 12-kor, amikor VI. Pál pápa a Szent Péter-templom főoltáránál a nagymisét celebrálta imádkozva, hogy a Szentlélek töltsön el mindnyájunkat megvilágosító kegyelmével, mint azon az első pünkösdön az apostolokat –, a templom legelső – jobb oldali – kápolnájában egy tébolyult magyar felmászott az oltárra, kabátja zsebéből előhúzott egy kalapácsot, s ezzel törni-zúzni kezdte az oltár mögött álló márványszobor egyik alakját, mely a fiatal Szűzanyát ábrázolta. Letörte könyökből az egyik kezét. Szétverte az orrát, kiverte a fél szemét. Közben – mint azután a tanúk vallották – valamely senki által nem ismert nyelven, érthetetlen indulatszavakat kiáltozott. Michelangelo legelső fűműveinek legnépszerűbb szobrát, az ifjúkori Pietànak Máriáját akarta porrá zúzni. Tizenkét kalapácsütést mért rá, s már körülbelül ötven márványdarabot vert le róla, amikor egy fiatal genovai tűzoltó – aki épp a Pietà megcsodálására jött arrafelé (jobban vonzotta, mint a templom mélyén a pápai mise) felugrott szintén az oltárra, s élete kockáztatásával megfékezte a kalapácsos gyilkost. Akit aztán az odatóduló nép haragjától a pápai gárdistáknak kellett megvédeniük.

Mire elvezették a merénylőt, a nagy dulakodásban még jobban széttaposódtak a földön heverő kisebb-nagyobb márványdarabok. A kéznek letörtek az ujjai is, s az orrnak az egyik cimpája. Körülbelül kétszáz márványmorzsát és szilánkot tallóztak össze – immár értelmetlennek látszó kegyelettel az eltorzított arcú, félkezű, félszemű Boldogasszony eszelős pillantásától kísérve…

Megint bámulhatom – mint már nem egyszer – az olasz szellem elfogulatlanságát. Ma minden újság erről a Tóth L. nevű magyar szobrász merényletéről ír: az egyik legcsodásabb nemzeti kincsüket – és az emberiségét – semmisítette meg, félig. Persze, erről is beszél most egész Róma.

És nincsen egyetlen pillantás, amelyben gúnyt, ellenérzést, villanó idegengyűlöletet fedezhetnék fel. „Hogy azért ezekkel a magyarokkal jó lesz vigyázni, egy ideig még csak moderálják magukat, de ha valami szépet látnak, előkapják a kalapácsot az ingük alól…”

Tóth Imrét kérdem (Amerigo Tot):

– Mondd, nem zavar most itt Rómában, hogy te is magyar vagy, hogy szobrász vagy, és még pont úgy is hívnak?

– Mindenütt másutt a föld alá bújnék szégyenemben. Itt baráti részvéttel rázzák a kezem, hogy ilyen borzalmas honfitársaim vannak.