Térdhajtás a Hűség előtt

Valami okból utána akartam nézni a lexikonban, hogy hány éven át írta Mikes a leveleit Törökországból. (Odaérkezésük napján kezdte: 1717. október 10-én, 41 év múlva írta az utolsót.) S a lexikon ilyesmit mond:

„…mikor Rákóczi meghalt, Mikesnek szeretetre alkotott szíve a legfőbb tárgyát is elvesztette.” Így írja a Pallas Lexikon, életrajzi szócikkben szokatlan lírai érzékenységgel utalva rá, hogy Mikes példátlan legendás hűsége nem volt, nem is lehetett valami szublimált Eros híján.

Micsoda laikus szerzetesi közösség volt ott Rodostóban az övék! Fizikai és lelki gyakorlatokban edzett erkölcsi magasiskola (amelyhez a regulát jezsuita kollégiumokban tanulták – Rákóczi is, Mikes is) az érzéseknek szentimentális regénybe illő fűtött és fojtott intenzitásával. Az ifjú Mikesnek agglegénységig kitartó szemérmes epekedése a serdülő kislányként megismert Kőszegi Zsuzsika iránt – aki mégis inkább Bercsényit, majd a vígözvegységet választja, és nem az elaggott íródeákot…

És e jezsuita – sőt: janzenista – szellemben fegyelmezett első magyar Fekete kolostort – ahol azért vérforralásul minden tíz férfira esett egy-egy fehérnép is – mint szigetet tenger, övezi a török világ, a férfiak számára biztosított teljes szabadosságával, ázsiai erkölcsével. Néha a rodostóiak be-beruccannak Konstantinápolyba…

A fiatal, huszonegy-két éves Mikesnek otthon anyja kijárja, hogy hazatérhessen Erdélybe. A folyton hazavágyó ifjú („Zágon felé mutat egy halovány csillag…”) úgy dönt, hogy marad, életfogytiglan Rodostóra ítéli magát. E döntés drámáját megírni! Vagy csak – ami még nehezebb – a Rákóczi és Mikes közti párbeszédnek ezt az egyetlen óráját megírni – (melyik múzsa adhatna erőt ehhez gyönge pennámnak?)

Az oly janzenista lelkületű Montherlant talán meg tudná írni.