Egy boldogtalan közép-európai panaszai a Boldogok szigetén

Az úszómedence mellett a gyepen szolgálták fel az aperitifet. Dél volt, szeptemberi utószezon.

Már nincs hőség, már nincs napszúrás-veszély. Apolló nem gyilkos nyilait szórja ránk, hanem muzsikál. Vivaldit játszanak a hotel valamelyik szalonjában. Vénasszonyok és vénemberek nyara. Poliglott társaság. Világszerte ismert nevek is. Olasz kitűnőségek. A nyári kánikulában meglottyadt agyvelők most megint képesek frissen funkcionálni. Talán hozzáláthatnak megírni életük főművét, amit eddig, kongresszusról kongresszusra járva, elhanyagoltak. Ha mást nem, az emlékiratokat…

A Cipriani Hotel magánmotorosai még hoznak át a riváról egy-egy elkéső meghívottat. Ezek a kiválasztottak üdvözült mosolyával lépnek – kicsit imbolyogva – a szigetre. Az elmenő nagy hajók táncoltatják a csónakot.

Errefelé járnak be a nagy hajók Velencébe.

Velence odaát van. Ahogy a precíz francia mondaná (ebben a társaságban még most, a század hatvanas éveinek a végén is inkább a francia járja, s nem az angol): „Venise est là-bas”.

Aki itt lakik, még Velencétől is distancírozza magát. Nem turista, hanem vip.

Lábainknál, az uszoda feszített vizében úszkál egy-két szállóvendég. Olyan, aki itt is lakik. Mi odaát lakunk, valahol odaát lent (là-bas), kiki a pénztárcája szerinti olcsóbb-drágább velencei szállodákban. Mi csak egy díszebédre vagyunk ide meghíva, amit isten tudja ki szponzorál. Fürödni egyet előbb – ez nincs benne az ebédmeghívásban. Csak az aperitif.

Az uszodát környező gyepen – a fehér szobrok és a fehér kertibútorok között – én is úgy ténfergek, kristálypohárral a kezemben, mint aki egy permanens hajótörésből (Közép-Európa, XX. század) kikapaszkodott az elíziumi mezőkre.

A második vermutnál már hajlandó volnék magam is elhinni, hogy az vagyok, aminek látszom: egy velencei környezetbe helyezett karrierregény hőse, akinek személyes sikerei garantálják a könyv sikerét. (Én Ciprianinál fogyasztom a sós mandulát, és a színházi közönség majd fogyaszt engem.)

Ez a látszat. Az újabb hajótörés Közép-Európában igaz volt. Egy hónapja sincs, hogy Brezsnyev tankjai bevonultak Prágába; a mitmacholó segédcsapatokkal. A Népszabadság hűségesen közli ma is a színeseknél színesebbeket e mindenki számára kínos fegyvertényről. Fakó röpríze volt ez a tizenkét évvel ezelőtti Budapest bevételének.

Homlokunkon az 56-os babért most ugyancsak megtépdeste az a hír, hogy a magyar csapatok is bevonultak Csehszlovákiába. Magyarázhattuk már, hogy épp azok csináltatják ezt velünk, akik a mi forradalmunkat is leverték… Végre megint őszintén utálhatnak minket az egész világon.

A prágai bevonulás előtti napokban Montecatiniban az immár legendás Prix Italia: a rádiójátékok nemzetközi fesztiválja. Erre kiutazó barátaim a Rádióból boldogan telefonálták Pestre a jó hírt, hogy a Nero-sorozatom egyik egyfelvonásosával megnyertem a legjobb dráma díját. Aztán hazahozták a nagy semmit. Elmondták, a díjkiosztás reggelén jött híre a prágai bevonulásnak. Menten letiltották a magyar műveknek szánt díjakat.

Mint ötvenhat után, megint visszacsúsztam a jaltai sárkányszakadék mélyére.

A lehúzó nehézkedési erő bennünk százszorosan hat. Sisyphus vagyok én is, reménytelen feltörési kísérleteimmel. Vagy mondjuk inkább magyarán: pechfógel, hisz ismételten lebukni – tudjuk a cirkuszi bohócoktól – fölöttébb röhögséges. Minden vagyok, csak nem szerencsefi. Ez az ebéd is ezen az elvarázsolt szigeten, csupán a sors fintora. Hiszen holnapután mehetek vissza a pesti állástalanságba, ami már tizenkét éve tart.

Ekkor láttam meg az örökös szenátor viszonylag fiatal feleségét. Az uszoda peremén szürcsölte vermutját. Férje, az agg onorevole, valamivel odébb, a közéleti kitűnőségeknek kijáró félkaréj középpontjában magyarázza, hogy az olasz kommunisták ezúttal miért rosszallják a tankokat.

Az asszony színésznő; a brancs összeköt. Tavaly ilyenkor fedeztük fel Velence talán legkevésbé ismert negyedét, a gettót. Gimnazista kisfiának mutogatta. Most megyek köszönni neki.

Alig kezdünk el beszélgetni, mint aki észbe kap, mondja: – Magával én nem állok szóba, maguk bevonultak Prágába!

A majordóm jelzi, hogy odabent tálalva van. Én hátul maradtam, s aztán észrevétlenül leszakadtam a társaságtól. Az egyik üres Cipriani-bárkán visszavitettem magam a velencei partra. Ugráló gyomorral nem lehet egy díszebédet végigenni.

A tengeri levegő felfrissített. Kifújta fejemből az alkoholt, és a vérem kezdett higgadni. Az elmulasztott választ fogalmazgattam magamban:

– Tetszett volna kedves férjének tizenkét évvel ezelőtt az olasz kommunisták pártja legfőbb vezetésében nem egyetérteni a magyar forradalom eltiprását követelőkkel. Mit kockáztatott volna? Kevesebbet, mint hősi antifasizmusával Mussolini idején.

Aztán a fiukra gondoltam, aki már az újságokban szerepel. Még mindig csak gimnazista, de az idén már szélsőséges. Ha a rendőrök üldözik, apja irodájában bújik meg. A mentelmi jog egy csücske őt is védi.

A jövő útja Ödipusz-komplexusokkal van kikövezve.

 

1968. szeptember

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]