Címadások

A lírai ihlet erejének egyik bizonyítéka, hogy milyen ragyogó címeket tudnak találni verseik fölé a költők. Nézzük csak végig egy Ady- vagy egy Kosztolányi-kötet tartalomjegyzékét.

A drámaírók viszont heteken át tépelődnek a legnagyobb bizonytalanságban, amikor címeket kell adniuk műveiknek. És sokszor milyen rossz, kifejezéstelen vagy hamis címet adnak.

Pedig csak egy-két évenként vagy ötévenként jutnak el oda, hogy nevet kell adni a gyereknek.

A költő sokkal gyakrabban keresztel. És a legtöbbször telitalálat a címe. Biztosan azért, mert a vers ihletében születik meg mindjárt a cím is. Innen a tévedhetetlen pontossága.

Legnehezebben a regény címében tud az író megállapodni.

Talán azért, mert a regény címének nem az a feladata, hogy kontúrt adjon a műnek, hanem hogy éppen megfossza a kontúrjaitól – belehelyezve a történelembe, a levésbe, a kozmoszba, a genealógiába. Háború és béke, Erdély… mindenféle családnevek. A kőszívű ember fiai. Jegyesek.

Feledhetetlen az a délután, amikor éppen regénycímkeresőben találtam Ottlikékat. S a regényműfaj ebbeli igényeit is pontosan ismerve döntött a szerző a csupán a pontos topográfiai tényt és a műfaji jelleget (fejlődési regény) közlő – s ezért tökéletes – cím mellett: Iskola a határon.

Ily semmitmondó címnek két-három évtized kell, hogy „beérjen”. Várjuk ki bizalommal.