Szóra sem érdemes

A kairói egyetemen delegációvezetőnk előadást tart a mai magyar irodalomról. Hármunk közül ő az, aki otthonosan mozoghat itt, hiszen valamikor diplomatáskodott Kairóban.

Rég volt, talán igaz se volt.

Azért mindenki emlékszik. De senki se mutatja.

Az egyetem urai, a magyar nagykövetség, pár ideterelt diák. És Simon Istvánnal mi ketten. Mi vagyunk a hallgatóság. Magyar nevekben bővelkedő előadást hallunk franciául. Ezt olvashatta fel az előadó a múltkoriban Belgiumban is. Gondolom, az arabok számára éppoly érdektelen az előadás, mint nekünk, magyaroknak. Vagy lehetett a belgáknak.

Nevek, nevek, nevek. Minden műfajban mennyi név! Úgy látszik, Magyarországon mindenki költő. Nagy nép!

Az élő költők között az előadó Simon Istvánt is említette és méltatta. Bár kissé átlátszóan. A papír volt átlátszó, s így észre lehetett venni, hogy amikor Simonra kerül a sor, nem a gépelt szöveget olvassa, hanem a lap bal sarkában egy utólag tollal betoldott passzust. A jelen levő költőre tekintettel biggyesztette ezt a kéziratos részt a már réges-rég tisztába rakott gépírásos szövegéhez, amellyel beutazta a kontinenseket.

Jó diplomataként tudta, hogy nem tarthat úgy előadást, hogy a delegációban vele együtt utazó költőnek még a nevét se említse, s ne mondja el róla azt az egy-két szabványmondatot, ami manapság még kijár egy népfinak. Megsértődhetnének az arabok: kiket küldenek ide nekik?

Engem nem említett. Még az élő magyar drámaírók hosszú felsorolásában sem. Nevek, nevek, nevek… Hát Magyarországon mindenki drámaíró? Igen, kivéve ezt az ittlévő címbitorlót. Le voltam leplezve. Az előadó nem érdemesített még egy lapszéli utóiratra sem. Tudják meg az arabok: szóra sem érdemes drámaíró vagyok.

Ezzel tudomásomra hozta, hogy idehaza tesz ő arról, hogy az is maradjak.

Nem árt megtanulni a volt diplomaták virágnyelvét.