Rómának, Budának dombjain

Olaszországot ma már csak akkor tudom úgy imádni, mint valamikor diákkoromban (Berzeviczy Albert Itália című könyve fölött képzelegtem róla), amikor a fiam vezet olyan városokban, ahol ő inkább otthon van, mint én. Neki köszönhetem, hogy Arezzóval az első találkozásom olyan elbűvölő volt, hogy azóta is ennek a fénye ragyog föl a városon, ha csak vonaton is elmegyek mellette.

És persze: Róma.

Most is nyáron.

Az Ágoston-rendiek templomában a Piazza del Popolón annyi a kincses mellékkápolna, hogy kölcsönbe mutogathatunk egymásnak, ki-ki a maga a fő kedvencét.

Kijövet azt kérdi:

– A tavat ismered, fent a Pinción?

– Nem.

Így megint idegenvezető lehetett. A legjobb, akit valaha láttam. Mindent tud, de azt úgy mondja, mellékesen, hogy meg ne sértse tudatlanságában azt, akit éppen kísér.

Azt se bánta, hogy – fáradt voltam – lefeküdtem egy padra. (Máskor ilyesmire felhúzza az orrát: „de apám!” és körülnéz, nem nevetnek-e rajtam.) Megvárta, amíg szundítok egyet. Akkor se nevetett ki, amikor egy galamb röptében lefosott. Segített leszedni a ruhám válláról azt a savakban dús madár-excrementumot, amely forintnyi folton egy pillanat alatt fehérre szívta ki a szép szürke nyári ruhám színét.

A tó közepén egy kis szigeten két leanderfa állt, virágoktól roskadóan. Az egyik rózsaszín volt, a másik fehér. Alattuk hattyúk úszkáltak, meg sötét kis vadrécék.

Kit érdekeltek most ezek a vízimadarak! A leanderfákat néztük.

– Emlékszel?

(A Naphegy utcai teraszon volt két leanderfa, az egyik rózsaszínt virágzott, a másik fehéret. Irke hozta őket – isten tudja, honnan – egy gyerekkocsin, kétszer fordulva. Valaki ráhagyta, tán egy öreg barátnője – mindig voltak ilyenek, csak mi nem tudtunk róluk. Nem adta ki őket. Akkor is virágoztak a leanderfák, amikor tolta őket haza, végig Pesten és Budán. Nevetett, ahogy virágzó fa alatt tolt egy gyerekkocsit, virágzó fával. És nevetett mindenki, aki látta…)

– Emlékszem.