„Emlékszel-e…” nótájára

Füst Milán naplójában olvasom: „Éneklő cselédlány: szegény, kalitkába zárt, elhagyott madár.”

Csakugyan. És már hallom is őket megint.

Estefele, nyáron úgy zengett a gangokkal szegett emeletes bérház udvara, mint egy madárház. Ide nyíltak a konyhaajtók és a konyhákban énekeltek a cselédlányok…

Ezt az emléket, a gyerekkoromból, egyszer aztán később megrendeltem magamnak. Megrendeztettem, filmre vitettem. A Bakaruhában forgatókönyvébe írtam bele ezt az estelente sötétbe boruló udvart, amelyet betölt a falusi cselédlányok szomorú nótázása… („Árva gerlicze módjára” – vajon nem ezt a madárhasonlatot mondja-e Szegény Zsuzsi is magamagáról, Csokonai versének címszereplője, amikor lelke indul „bús nótára”?) Fehér Imre filmjében varázslatosan zengett aztán az a cselédlépcsős és függőfolyosós nagy kalitka. Beleírtam a forgatókönyvbe azt is, hogy mit énekeljen az egyik cselédlány: „Emlékszel-e, mikor megláttál, elfordultál, amint jövél…?” A dallamát aztán Polgár Tibor (ő volt a film zeneszerzője) szerencsésen kihámozta az én eléggé hamis énekszómból. Egy román nóta dallama volt ez. „Sti tu…” – azt hiszem, így kezdődik az eredeti. Magyar szövegét egy gyulai ügyvéd fordította (román származású maga is), Frankó István. Váradon jó barátja volt neki a székesegyház karnagya, Beleznay Antal, együtt cigányoztak a Rózsabokorban, s így költötték századfordulói „népdalaikat”. Ők még nem érezték szerzeményeiken ezeket az idézőjeleket. Talán az ifjú Ady Endre sem, aki akkoriban került át Debrecenből erre a Világ-Váradra.

Illett ez a nóta a kolozsvári bakakorzóról hazatérő ismeretlen kiscseléd szájába, önfeledt csöndes háttérzenének, ahhoz az egy emelettel lejjebb vagy feljebb kibontakozó corneille-ien magasztos etikájú szerelemhez: Sándor tragikai vétségének és Vilma székely-királynői sértődöttségének szomorú történetéhez.

Hunyady Sándor kolozsvári novellája, minden jel szerint, személyes emlékre épül. Ő volt az a bakaruhás Sándor. Fehér Imre Aradról hozhatott magával ezzel oly egybecsendülő emlékeket. Én a két háború között Váradon hallottam anyámtól az „Emlékszel-e?” kezdetű dalt, ő is a konyhában énekelgette, másodszorra is özvegyen és még mindig fiatalasszonyként – és aztán lámpagyújtás előtt elmesélte a dal születését: hogy neki szerezte ezt a dalt az a fiatal gyulai ügyvéd, az ő ablaka alatt húzatta először. Egy esztendőt se tartott aztán a boldogságuk, első férje, ez a magyar dalokat szerző román ügyvéd – a negyvennyolcas párt képviselőjelöltjeként – egy választási kampány során az intrikáktól megtébolyult. Kellett neki mandátum, nótaszerzés, a legszebb gyulai lány, a világszép Endrődy Ilona…

Az anyám esténként szeretett boldog fiatalasszony koráról beszélni. A lámpagyújtást mindig sokáig halogattuk. A főlépcsőházban, a főbejárati ajtónk előtt közben levackolódott az utcai szobákat elrekviráló román ezredes puccerja. Ő is fújta a maga szomorú nótáit… „Sti tu?”