A szellem szemérmeKönyvtárban olvasni: kitárulkozás. Igyekszem úgy forgatni a könyvet, hogy szomszédom ne lássa a címét, ha rápillant. Mert azért óhatatlanul ideles, ahogy én is odalesek az ő könyvei felé. Persze, az ildomosság határain belül. A kérőlapot úgy csúsztatom oda a könyvtárosnak, mint egy gyónócédulát. Füst Milánnál olvasom, hogy amikor tizenhét éves korában felment az Egyetemi Könyvtárba – Henrik drámájához gyűjtve már akkor az anyagot – a könyvtárosnak előadott egy mesét bizonyos hölgyről, aki az invesztitúraharcok iránt érdeklődik, s őt bízta meg, hogy erről a témáról az irodalmat összegyűjtse…
Különben könyvet vásárolni is kitárulkozás. Gyakran rajtakapom magam azon, hogy a kirakatból kinézett könyv mellé bent a boltban még vásárolok két másikat, melyeket talán otthon nem is fogok kinyitni – csak hogy az eladó ne tudjon olvasni szellemi hajlandóságaimban. Viszont emlékezem ifjúságunk idejének legendás antikváriumaira, ahol a létrákon nyüzsgött a brancsbeli, és diadalmasan lengettük meg a legbecsesebb szerzeményeket, lett légyen az nagyanyáink imakönyve, párbajkódex vagy gróf Aistleitner Alajosné versei. Ezeknek a gazdag, boldog böngészdéknek a varázsa olyan volt, mint egy szellemi nudistatelepé. |