Az ember nyoma

Egy ember fellobbant. Az árnyéka ott maradt a falon. Hirosima.

Jézus megállította Szent Pétert, aki csendben meglépett volna Rómából.

Jézus lába nyomát mutogatják a Quo Vadis templomban, a Via Appián.

Kétezer embert betemetett a forró hamu. Porrá lettek. A hűlt helyüket gipsszel kitöltik. És erre megjelennek popart valószínűséggel. Pompeji.

Van, aki a földet marja. A sarki kocsmában előtűnt így egy törzsvendég, utolsó leheletéig szopja a boroskancsót, fekszik a földön, csakugyan a sárga földig leitta magát, amikor belepi őt a hamueső.

Jó neki.

De hát nem mindenkit áldottak meg az istenek ilyen szerencsés alkoholmámorral… Vagy mégis?

A pokolsár megőrizte egy másik férfi negatív formáját is, a másik utcában. A földön kúszva felkönyököl egy alacsony, lapos kőre. A jobb keze is ezen, görcsösen. Nem is csak a kéz mozdulata görcsös, az egész testé.

De hiszen ez ír!

Félreérthetetlenül, senki mással össze nem téveszthetően: ő az Író, az ember-mint-fogpasztástubus, aki magát préseli ki a golyóstolla hegyén. A kifejezés hevében mit számít neki a teste? Hogy pörkölődik? Sül? Hát akkor süljön! Mehet a tűzre a vedlett kígyóbőr, amelyből ő most szépen formálódó gondolatba lényegül át… Megüdvözül.

Mi lehetett az utolsó szó, amit leírt? Az írás megsemmisült. Csak ennek a magát kiíró görcsnek a lenyomata maradt fenn, a magát kifejezőé, a sülve-születő íróé.

Éppúgy nem törődik az egyetemes pusztulással, mint a kocsmában a társa, az a borzsák. Az utolsó órán ahhoz Dionysos szállt le az égből, hozzá Apolló.