„Úgy hívják, élet”

Lenni vagy nem lenni?

Mindjárt szeptember és otthon még mindig nem mertem megmondani, hogy hiába kezdődik tanév és színházi szezon, nekem most már nincs se Főiskola, se Nemzeti. Még júniusban rúgtak ki, innen is, onnan is. Ugyanaznap.

Úgy teszek, mintha vakációznám.

Azt hiszem, még sokkal többen lennénk öngyilkosok a „hivatalnak packázásai” stb. miatt, ha volna valami remény rá, hogy spirituszba eltett agyvelőnk halál után azért működhet tovább, és kisajtolhatók lesznek belőle a beprogramozott (amiket Isten reánk bízott) művek.

De mivel egyelőre a biológia nem ád reményt, muszáj élnünk tovább, a meghívott halál szabadságáról lemondva, rabszolga módra, megaláztatások között, s még a gyávaság látszatát is vállalva…

Muszáj életben hagyni a testet, ezt a (málhás) szamár testvért.

Ezt a csak-lerúgni-való hordozórakétát.

Elnyel a Szutyokzug

– Dupla talppal! Dupla talppal! –

ez a Babitstól oly váratlanul felkapott cipészkifejezés – Jónás rúg nála dupla talppal – ezen a nyáron folyton a fülembe dobol. Különben gyönyörű a nyár. Amilyen világháborúk után szokott lenni és levert forradalmak után. S önkínzóan hajtogatom, a két azonos dátumú felmondólevéllel zsebemben: – Dupla talppal rúgtak ki mindenünnen, ahol a magyar drámaírónak fű terem…

Se Főiskola, se Nemzeti ezután.

Frissen bemutatott darabomat is levették. Az Egyik Európát.

Körültekintő egy Végzet ez.

A Végzetnek aztán neve lett, arca lett. Még bajúsza is volt.

Ám, ahol legnagyobb az ínség… – tanultuk egykor a hittan órán. Megcsörrent a telefon nálunk. Az Európa Kiadó fordítói munkát kínál.

A Végzet új oldaláról mutatkozik be. Szeret áldozatainál a Gondviselés szerepében tetszelegni.

Bent megkapom az első penzumot. Lesújtóan vastag könyv. Már a címét se értem. Sz. Gy. a nyugati pártíróknak kijáró tettenérhetetlen ironikus hangsúlyokkal méltatja a szerzőt. – A regény címének már megtaláltuk a magyar ekvivalensét, azzal már ne legyen gondod: Szutyokzug. Tetszik?

Gratuláltam a leleményéhez. Vonzó cím.

Életem legnyomasztóbb hetei következtek. Csupa munkaeszköz és munkafolyamat, bennfentes argóban…

Felébredt bennem az ellenállás az egész Szutyokzug ellen. Mert Szutyokzug lett természetesen az Európa Kiadó, ahová részletekben hordtam be munkám gyümölcsét, és Szutyokzug lett Európa. Mindennap kijelöltem, meddig kell aznap eljutnom. Soha nem csináltam meg, a felét se. Kezdtem elveszíteni úgy-ahogy beidegzett francia tudásomat. Már a magyar szavak se jutottak eszembe. Tudtam, hogy engem is hamarosan felszív a Szutyokzug, elnyel, megemészt…

A Szutyokzugban is szépet álmodom

Bíró fia író

Füst Milán Naplóját felütöm. Itt nyílik ki:

„A bírói ítélet igazságtalansága: ez tud elkeseríteni a legjobban. – S ma a bíróság műveli a legnagyobb szörnyűségeket.”

1924-ben írta.

A „történelmi konkrétság” kedvéért ideírom a dátumát. De háborgásában számomra van valami időtlen.

Megerősít eretnek nézetemben, amelyhez az alapot nem a húszas évek eleji, nem is a negyedszázaddal későbbi politikai perek justizmordja-i adták, hanem egy bírófi eredendő és örök gyanakvása a felnőttek jogrend-világával szemben, és félelelem nélküli gyermeki rokonszenve a fegyencek iránt, akik darócban, borostásan a mi udvarunkon is megjelentek minden nyár végén egy villanyos fűrészgéppel – s egy kékruhás szuronyos fegyőr kíséretében – felvágni az évi tüzelőt.

A bíró a szememben csak akkor igazságos, ha felmentő ítéletet hoz.

Az ember nyoma

Egy ember fellobbant. Az árnyéka ott maradt a falon. Hirosima.

Jézus megállította Szent Pétert, aki csendben meglépett volna Rómából.

Jézus lába nyomát mutogatják a Quo Vadis templomban, a Via Appián.

Kétezer embert betemetett a forró hamu. Porrá lettek. A hűlt helyüket gipsszel kitöltik. És erre megjelennek popart valószínűséggel. Pompeji.

Van, aki a földet marja. A sarki kocsmában előtűnt így egy törzsvendég, utolsó leheletéig szopja a boroskancsót, fekszik a földön, csakugyan a sárga földig leitta magát, amikor belepi őt a hamueső.

Jó neki.

De hát nem mindenkit áldottak meg az istenek ilyen szerencsés alkoholmámorral… Vagy mégis?

A pokolsár megőrizte egy másik férfi negatív formáját is, a másik utcában. A földön kúszva felkönyököl egy alacsony, lapos kőre. A jobb keze is ezen, görcsösen. Nem is csak a kéz mozdulata görcsös, az egész testé.

De hiszen ez ír!

Félreérthetetlenül, senki mással össze nem téveszthetően: ő az Író, az ember-mint-fogpasztástubus, aki magát préseli ki a golyóstolla hegyén. A kifejezés hevében mit számít neki a teste? Hogy pörkölődik? Sül? Hát akkor süljön! Mehet a tűzre a vedlett kígyóbőr, amelyből ő most szépen formálódó gondolatba lényegül át… Megüdvözül.

Mi lehetett az utolsó szó, amit leírt? Az írás megsemmisült. Csak ennek a magát kiíró görcsnek a lenyomata maradt fenn, a magát kifejezőé, a sülve-születő íróé.

Éppúgy nem törődik az egyetemes pusztulással, mint a kocsmában a társa, az a borzsák. Az utolsó órán ahhoz Dionysos szállt le az égből, hozzá Apolló.

A teremtő szellem élan vitalja

Az emberi szellem mérhetetlen fejlődési készségét vélem felismerni abban, hogy bármilyen koncepció jelentkezzék is – ha kellő szuggesztivitással jelentkezik –, a szellem készségesen és bőven termi az illető koncepció igazolására szolgáló példát. Megkockáztatnám azt, hogy a freudizmus divatba jötte után az embereknek megszaporodtak a „freudista” álmaik. Révai esztétika-alatti normáinak hajtogatására hány kitűnő költő kapott ihletet! Nem tudnak behozni Magyarországra olyan költői vagy képzőművészeti vagy zenei divatirányzatot ma sem, hogy ne buzduljon rajta a besózott fenekű teremtő fantázia. És a végén mindegy, hogy idiotizmus vagy sületlenség volt-e eredetileg. A fantázia „beszövi”. A magyar költészet első, máris elragadó darabja abból az eksztázisból fakadt, hogy Mária szűzen fiat szült… És ebből a csudából nő ki a hétfájdalmú szűzanya gyásza, a költői nyelv oly tömörítésével („világ világa”), hogy talán még ma is éltető erő ez. Arisztotelész egy félreértett passzusára egy Boileau esztétikája épült és egy Racine életműve. A festékbe beragasztott újságfecni tíz évre irányt jelentett a Párizsi Iskolának, és ez az irány agyonméltatott remekművek sorával dicsekszik. Mert önfeláldozást, ötletet, kritikát, nyüzsgést, üzleti érdekeket támasztott, és így elérte azt az intenzivitást, amely vindikálhatja a jusst a kultúra öntörvényűségéhez: a szellem ott fúj, ahol akar. Kvalitás és érték ettől kezdve már a mozgalmon belül mérendő. (A stíluson belül, a koncepción belül, az elméleten belül.) A kálvinizmus győzelmével elszaporodtak Genfben a gyomorbajos, fonnyadt arcú emberek – a felső vezetésben legalábbis. (Érdemes megnézni A Reformáció Emlékművének a főalakjait.) És mindjárt kialakult Genfben egy olyan esztétikai és etikai értékrend is, amely szerint a hűlt szájú, szürke posztószoknyás háziasszony lett a nőideál, a Németh-hősnőkig, Kurátor Zsófiig tartó bűverővel, amely a férfiakban azt az ambíciót lobbantotta föl libidó gyanánt, hogy az asszony ruházatán megtakarított pénz máris garancia az örök boldogságra kiválasztottságuknak…

A szellem szemérme

Könyvtárban olvasni: kitárulkozás.

Igyekszem úgy forgatni a könyvet, hogy szomszédom ne lássa a címét, ha rápillant. Mert azért óhatatlanul ideles, ahogy én is odalesek az ő könyvei felé. Persze, az ildomosság határain belül. A kérőlapot úgy csúsztatom oda a könyvtárosnak, mint egy gyónócédulát.

Füst Milánnál olvasom, hogy amikor tizenhét éves korában felment az Egyetemi Könyvtárba – Henrik drámájához gyűjtve már akkor az anyagot – a könyvtárosnak előadott egy mesét bizonyos hölgyről, aki az invesztitúraharcok iránt érdeklődik, s őt bízta meg, hogy erről a témáról az irodalmat összegyűjtse…

Különben könyvet vásárolni is kitárulkozás. Gyakran rajtakapom magam azon, hogy a kirakatból kinézett könyv mellé bent a boltban még vásárolok két másikat, melyeket talán otthon nem is fogok kinyitni – csak hogy az eladó ne tudjon olvasni szellemi hajlandóságaimban.

Viszont emlékezem ifjúságunk idejének legendás antikváriumaira, ahol a létrákon nyüzsgött a brancsbeli, és diadalmasan lengettük meg a legbecsesebb szerzeményeket, lett légyen az nagyanyáink imakönyve, párbajkódex vagy gróf Aistleitner Alajosné versei.

Ezeknek a gazdag, boldog böngészdéknek a varázsa olyan volt, mint egy szellemi nudistatelepé.

Dialógus, óh!

Van Montesquieu-nek egy röpke eszmefuttatása, amely nagyon meggondolkoztatható lehetne ma mindazok számára, akik annyit emlegetik a „dialógust”, mint az elvadult konfliktusok enyhítő panaceáját.

„Aki az én hitemet megváltoztatni szeretné, azért tenné, mert ő maga a maga hitét meg nem változtatná, ha erre őt kényszeríteni akarnák; ő tehát különösnek tartja, hogy én nem teszek meg valamit, amit ő a világ minden kincséért se volna hajlandó megtenni.” (Lettres Persanes, LXXXVI.)

Félek, hogy a dialógusok hirdetői jobbára efféle rendíthetetlen hitvallású hittérítők.

Mágikus félelmek a külpolitikában

A Rádió a C’est la guerre bemutatójára készül. Nem tetszett nekik a francia cím, a közönség nem érti, tehát vagy találjak ki új, magyar címet neki, vagy pedig a franciát fordítsuk le. Helyes, írják ki azt, hogy Íme, a háború!

Örömmel belementek.

S lám, a Rádióújságban mégiscsak így jelent meg: C’est la guerre.

Miért?

Hát a berlini helyzet miatt.

Ha a rádióprogramban csütörtök este 8 óra 25 perckor az a műsorszám szerepel, hogy „Íme, a háború!” – amilyen rossz a nemzetközi helyzet, még csakugyan ki talál törni a háború.

Ezúttal ne törekedjünk közérthetőségre.

Ha már úgy hat a cím, mint egy jóslat, legyen talányos.

Korrespondenciák

Budapesten, a Sarkadi emlékét idéző (hánytorgató) vitában Czine elmondta vízióját a meszesgödör-nemzedékről.

Nem sokkal ezelőtt Londonban a száz év magyar verseinek antológiáját szerkesztő Cs. Szabó „az élőhalottak temetőjéről ír”.

A látomás ugyanaz, csak nem egyetlen nemzedékre korlátozott.

Kisebbségben

Párizsi újságíró, a szemén látszik, hogy tud – vagy legalábbis: ért – magyarul. Nem lep meg, amikor este, konyakozás közben elejti, hogy itt van Pesten egy nagynénje, azt látogatta meg ma délután.

Ugyancsak ma tanúja volt egy vulkánkitörésnek.

Az Írószövetségben voltunk, már ebéd után. Franciául folyt a társalgás.

Illyés számolt be felvidéki útjának tapasztalatairól. Fájdalommal és megrendülten. Az utcán fiatalokat vernek meg, ha magyarul beszélnek. Akadt egy kötekedő pasas, aki mindjárt nacionalizmust szagolt Illyés szavaiban… S hogy mutassa, hogy még jobban tud franciául, párizsi argot-ban szellemeskedett. „Et les magyars? ils distribuent des groles aux tziganes!”

Ott a helyszínen majdnem megkapta a maga grole-ját Illyéstől.

Párizsi vendégünket este az izgatta (vagy úgy tett, mintha izgatta volna), hogy egy kitűnő szellem, egy „summus poeta” hogyan ragadtathatja el magát annyira, hogy öklét rázza egy írókolléga felé. Egy ily nagy európai!

Lehet, hogy arra volt kíváncsi, hogy én kinek a pártjára állok ebben a ki csépel kicsodát szomorújátékban.

Adyval feleltem François Bondynak: „Minden fajtát szeretek, s áldva áldok / De ha felébresztik bennem a magyart, ha felébresztik bennem is a bestiát / Ütök és vágok.”

Magyarul is elmondtam neki. Hadd gyönyörködjék a magyar vers allegro barbaro zenéjében.

Tartozás nélkül?

Elutazni: meghalni – kicsit vagy egészen.

Minden útra indulásom előtt megpróbálom rendbe tenni a dolgaimat. Válaszolok azokra a levelekre, amelyeket hosszú hallgatásom még nem tett örökre megválaszolhatatlanná. Visszaküldök néhány nálam rekedt kéziratot. Visszaadok kölcsönkönyveket. S ha már megírni nem tudom őket: listába szedem megírnivalóimat.

Mindez csak arra jó, hogy lássam, mekkora galacsint görgetek magam előtt. Egyre nagyobbat.

(A francia „boulot” szó, azt hiszem, a „boule” szóból ered. A munka, a terhes munka a golyóra utal, a ganajtúróbogárra vagy Sziszifuszra.)

Gara Lászlóra gondolok. Hogy tudott eljutni halála előtt a nyugalom állapotába? Mert mikor most májusban nála jártam, már ebben az állapotban találtam. Nekem visszaadta a Késdobálók egy példányát, amely ki tudja mikor s hogyan került hozzá.

Később kiderült, hogy mindenkinek mindent visszaadott.

Békében akart meghalni. Tartozás nélkül.

Ez persze lehetetlen, mert hogy lehetett volna nyugodt a lelke egetvívó ambícióitól?

Vajon mindent elvégzett volna, amit valaha is kitűzött maga elé?

Vagy sikerült elcsitítania magában a hivatás hangját?

Lehet, hogy az emberiség csak azt tartja számon, hogy add meg neki a pénzt, amellyel tartozol, s küldd vissza a könyvét, amelyet kölcsönvettél. A többire, amit megígértél neki, nem reflektál.

Hogy is várhatná tőled a boldogulását, amikor te is ilyen elképesztően halandó vagy? Ilyen botrányosan. Ilyen provokatívan… Ott fekszel a koporsóban. Fizetésképtelenül. Te csődtömeg!

Az indiai színház és a szakértők

Hogyan hat egymásra a keleti meg a nyugati dráma? A mai vitának is ez a témája. Napok óta ezt nyúzzuk.

Már csak azért is, mert az UNESCO költségvetéséből az egyik – vagy egyetlen – le nem faragható program: a Kelet-Nyugat program.

Bámulom azoknak a nyugati kollégáknak villámgyors ítéletalkotó készségét, akik az elmúlt estéken látott színházi bemutatók alapján megbírálják az indiaiakat, mert túlságosan ragaszkodnak a hagyományaikhoz, illetve – a tegnap látott előadás alapján – megbírálják az indiaiakat, mert nem ragaszkodnak eléggé a hagyományokhoz…

Az itt elhangzó bírálatok és tanácsok nyomán – ha megfogadnák őket – az indiaiak eljátszhatnák a molnár, a fia meg a szamara komédiáját. De ennél bölcsebbek, meg aztán – gondolom – van éppen elég tapasztalatuk a mindig mindent jobban tudni akaró civilizátorokról.

Örök cirkusz

A félelmetes felrugózó kobra és a kis manguszta harca pár percig tart. Minden jel szerint a kobra fog győzni. Szinte acélrugóra jár. Rettenetes, tágra nyíló szájában méregdús fogaival szisszentve csap le egyszer, kétszer, háromszor… Negyedszerre csak eltalálja talán azt a védtelen puha kis evetkét? De nem. Egyszerre csak az ágaskodó kígyó imbolyogva leleffen a földre. Nyakán egy csöppnyi harapás.

Mióta a világ világ, a manguszta győz a kobrán.

„Emlékszel-e…” nótájára

Füst Milán naplójában olvasom: „Éneklő cselédlány: szegény, kalitkába zárt, elhagyott madár.”

Csakugyan. És már hallom is őket megint.

Estefele, nyáron úgy zengett a gangokkal szegett emeletes bérház udvara, mint egy madárház. Ide nyíltak a konyhaajtók és a konyhákban énekeltek a cselédlányok…

Ezt az emléket, a gyerekkoromból, egyszer aztán később megrendeltem magamnak. Megrendeztettem, filmre vitettem. A Bakaruhában forgatókönyvébe írtam bele ezt az estelente sötétbe boruló udvart, amelyet betölt a falusi cselédlányok szomorú nótázása… („Árva gerlicze módjára” – vajon nem ezt a madárhasonlatot mondja-e Szegény Zsuzsi is magamagáról, Csokonai versének címszereplője, amikor lelke indul „bús nótára”?) Fehér Imre filmjében varázslatosan zengett aztán az a cselédlépcsős és függőfolyosós nagy kalitka. Beleírtam a forgatókönyvbe azt is, hogy mit énekeljen az egyik cselédlány: „Emlékszel-e, mikor megláttál, elfordultál, amint jövél…?” A dallamát aztán Polgár Tibor (ő volt a film zeneszerzője) szerencsésen kihámozta az én eléggé hamis énekszómból. Egy román nóta dallama volt ez. „Sti tu…” – azt hiszem, így kezdődik az eredeti. Magyar szövegét egy gyulai ügyvéd fordította (román származású maga is), Frankó István. Váradon jó barátja volt neki a székesegyház karnagya, Beleznay Antal, együtt cigányoztak a Rózsabokorban, s így költötték századfordulói „népdalaikat”. Ők még nem érezték szerzeményeiken ezeket az idézőjeleket. Talán az ifjú Ady Endre sem, aki akkoriban került át Debrecenből erre a Világ-Váradra.

Illett ez a nóta a kolozsvári bakakorzóról hazatérő ismeretlen kiscseléd szájába, önfeledt csöndes háttérzenének, ahhoz az egy emelettel lejjebb vagy feljebb kibontakozó corneille-ien magasztos etikájú szerelemhez: Sándor tragikai vétségének és Vilma székely-királynői sértődöttségének szomorú történetéhez.

Hunyady Sándor kolozsvári novellája, minden jel szerint, személyes emlékre épül. Ő volt az a bakaruhás Sándor. Fehér Imre Aradról hozhatott magával ezzel oly egybecsendülő emlékeket. Én a két háború között Váradon hallottam anyámtól az „Emlékszel-e?” kezdetű dalt, ő is a konyhában énekelgette, másodszorra is özvegyen és még mindig fiatalasszonyként – és aztán lámpagyújtás előtt elmesélte a dal születését: hogy neki szerezte ezt a dalt az a fiatal gyulai ügyvéd, az ő ablaka alatt húzatta először. Egy esztendőt se tartott aztán a boldogságuk, első férje, ez a magyar dalokat szerző román ügyvéd – a negyvennyolcas párt képviselőjelöltjeként – egy választási kampány során az intrikáktól megtébolyult. Kellett neki mandátum, nótaszerzés, a legszebb gyulai lány, a világszép Endrődy Ilona…

Az anyám esténként szeretett boldog fiatalasszony koráról beszélni. A lámpagyújtást mindig sokáig halogattuk. A főlépcsőházban, a főbejárati ajtónk előtt közben levackolódott az utcai szobákat elrekviráló román ezredes puccerja. Ő is fújta a maga szomorú nótáit… „Sti tu?”

Rómának, Budának dombjain

Olaszországot ma már csak akkor tudom úgy imádni, mint valamikor diákkoromban (Berzeviczy Albert Itália című könyve fölött képzelegtem róla), amikor a fiam vezet olyan városokban, ahol ő inkább otthon van, mint én. Neki köszönhetem, hogy Arezzóval az első találkozásom olyan elbűvölő volt, hogy azóta is ennek a fénye ragyog föl a városon, ha csak vonaton is elmegyek mellette.

És persze: Róma.

Most is nyáron.

Az Ágoston-rendiek templomában a Piazza del Popolón annyi a kincses mellékkápolna, hogy kölcsönbe mutogathatunk egymásnak, ki-ki a maga a fő kedvencét.

Kijövet azt kérdi:

– A tavat ismered, fent a Pinción?

– Nem.

Így megint idegenvezető lehetett. A legjobb, akit valaha láttam. Mindent tud, de azt úgy mondja, mellékesen, hogy meg ne sértse tudatlanságában azt, akit éppen kísér.

Azt se bánta, hogy – fáradt voltam – lefeküdtem egy padra. (Máskor ilyesmire felhúzza az orrát: „de apám!” és körülnéz, nem nevetnek-e rajtam.) Megvárta, amíg szundítok egyet. Akkor se nevetett ki, amikor egy galamb röptében lefosott. Segített leszedni a ruhám válláról azt a savakban dús madár-excrementumot, amely forintnyi folton egy pillanat alatt fehérre szívta ki a szép szürke nyári ruhám színét.

A tó közepén egy kis szigeten két leanderfa állt, virágoktól roskadóan. Az egyik rózsaszín volt, a másik fehér. Alattuk hattyúk úszkáltak, meg sötét kis vadrécék.

Kit érdekeltek most ezek a vízimadarak! A leanderfákat néztük.

– Emlékszel?

(A Naphegy utcai teraszon volt két leanderfa, az egyik rózsaszínt virágzott, a másik fehéret. Irke hozta őket – isten tudja, honnan – egy gyerekkocsin, kétszer fordulva. Valaki ráhagyta, tán egy öreg barátnője – mindig voltak ilyenek, csak mi nem tudtunk róluk. Nem adta ki őket. Akkor is virágoztak a leanderfák, amikor tolta őket haza, végig Pesten és Budán. Nevetett, ahogy virágzó fa alatt tolt egy gyerekkocsit, virágzó fával. És nevetett mindenki, aki látta…)

– Emlékszem.

Szóra sem érdemes

A kairói egyetemen delegációvezetőnk előadást tart a mai magyar irodalomról. Hármunk közül ő az, aki otthonosan mozoghat itt, hiszen valamikor diplomatáskodott Kairóban.

Rég volt, talán igaz se volt.

Azért mindenki emlékszik. De senki se mutatja.

Az egyetem urai, a magyar nagykövetség, pár ideterelt diák. És Simon Istvánnal mi ketten. Mi vagyunk a hallgatóság. Magyar nevekben bővelkedő előadást hallunk franciául. Ezt olvashatta fel az előadó a múltkoriban Belgiumban is. Gondolom, az arabok számára éppoly érdektelen az előadás, mint nekünk, magyaroknak. Vagy lehetett a belgáknak.

Nevek, nevek, nevek. Minden műfajban mennyi név! Úgy látszik, Magyarországon mindenki költő. Nagy nép!

Az élő költők között az előadó Simon Istvánt is említette és méltatta. Bár kissé átlátszóan. A papír volt átlátszó, s így észre lehetett venni, hogy amikor Simonra kerül a sor, nem a gépelt szöveget olvassa, hanem a lap bal sarkában egy utólag tollal betoldott passzust. A jelen levő költőre tekintettel biggyesztette ezt a kéziratos részt a már réges-rég tisztába rakott gépírásos szövegéhez, amellyel beutazta a kontinenseket.

Jó diplomataként tudta, hogy nem tarthat úgy előadást, hogy a delegációban vele együtt utazó költőnek még a nevét se említse, s ne mondja el róla azt az egy-két szabványmondatot, ami manapság még kijár egy népfinak. Megsértődhetnének az arabok: kiket küldenek ide nekik?

Engem nem említett. Még az élő magyar drámaírók hosszú felsorolásában sem. Nevek, nevek, nevek… Hát Magyarországon mindenki drámaíró? Igen, kivéve ezt az ittlévő címbitorlót. Le voltam leplezve. Az előadó nem érdemesített még egy lapszéli utóiratra sem. Tudják meg az arabok: szóra sem érdemes drámaíró vagyok.

Ezzel tudomásomra hozta, hogy idehaza tesz ő arról, hogy az is maradjak.

Nem árt megtanulni a volt diplomaták virágnyelvét.

„Áldott ínség, magyar élet…”

Tegnap délben telefonüzenet vár. A Royal szállóból keresett valaki. Franciául beszélt.

Visszahívom a szállót, mondják, nincs most ott az illető. Hogy hívják? Claude Roy.

Nemsokára megint telefonál. Két napja jött – mondja –, s azért, hogy a Római Karneválról beszéljen velem. Megállapodott a Marton ügynökséggel, hogy adaptálja franciára.

Nem nagyon optimista.

– A szórakoztató polgári színházakat zavarja benne a forradalom iránti nosztalgia, s a baloldali színházakat pedig az, hogy a darab hazugságrendszernek mutatja a szocialista országokat.

– Se hús, se hal. Azt hiszem, itthon is ez volt a baj vele.

– Nekem meg épp ezért tetszik – válaszolja.

– Talán most arról kéne döntenünk, hogy hús legyen-e vagy hal?

– Kár volna.

Boldizsárékkal együtt vacsorázunk. Claude Roy mondja, hogy szeretne találkozni Weöres Sándorral.

Weöresék kapujában állva, a csengőt nyomva szavalom Claude Roynak az Őszi éjjel izzik a galagonyát. Jön ki Amy, nevet, hogy rajtakapott ezen. (A taxisofőr is hosszan jegyezgetett, miután kiszálltunk Weöresék előtt. Ilyet még Berkesiben sem olvasott: egy magyar elviteti magát a Royalhoz, ott felvesz egy külföldit, franciául hadovál, de közben ilyeneket mond: „ló, puszta, paripa sivatag, pulószta sipavaritagpa…”)

Hogy Weöres milyen nagy költő, azt talán csak becsületszóval lehet egy idegen előtt bizonyítani. De hogy milyen tiszta ember, ez az első pillantásra látszik. S hogy mennyire ismeri a világ költészetét, s hogy milyen ítélőereje van, az tízpercnyi beszélgetésben kiderül.

Mosolyogva, nevetve bizonygatja, hogy ő mennyire nem eredeti költő, hogy ő csak mások modorában írja verseit, hol mint egy sumer költő, hol mint egy örmény szerzetes, hol mint Reverdy…

– Je ne suis personne – mondja –, je suis poésie.

Egymásra találnak Claude Royjal. Mindketten sok kínai költőt fordítottak.

Szerda van. Mesterházi fogadónapja. Benézünk hozzá is. Nagy, eleven társaság.

Szász Imre is jön, feleségével; tündéri angol asszony.

Claude Roy magánkívül van. Csoda ez? Délelőtt látott a körúton egy szép fiatal nőt, s úgy elbűvölte, hogy egy verset kezdett írni hozzá. Itt a zsebében a vers, félig készen. S a szép ismeretlen most itt megjelenik! Igaz, a férjével.

„Magyar! Hajnal hasad!”

Ebéd után, a Hungáriából kijőve, beleütközöm egy egykori gimnáziumi iskolatársamba.

Mondja, hogy az új gazdasági mechanizmus bevezetéséről tárgyalt. Hogy hogy kell azt majd nálunk csinálni. Megtudom, hogy fontos gazdasági posztja van a megyében. S hogy ő képviseli a reformot.

– Meg tudnád nekem magyarázni?

A régi eminens tanuló öntudatosságával kezdi elemezni az eddig elkövetett gazdasági hibákat. Ahogy az összefüggéseket magyarázza! Egy államférfi! S tudja is ezt magáról.

– Most már érted? – kérdi.

– Köszönöm. Egyre homályosabb.

– Még van egy negyedórám – mondja.

Így hát még beszélgetünk.

– A te életedben mit fog jelenteni ez az új mechanizmus? – kérdem, mert unom a teóriát.

Elmondja, hogy ő havonta csak két-háromezer forintos jövedelememelkedésre számít, de – és most bizalmasra fordítja a szót – egész más úton fog ő föltörni. Eddig is rengeteg pénzt adott ki lottóra, de most már kidolgozta a szisztémát. – Tudod, hogy mindig jó matematikus voltam. – S aztán folytatja: – Biztosan meglesz egy év alatt az ötös találata. Akkortól kezdve öt éven át élni fogja világát, csak éppen szerződéses állást fog vállalni, a forma kedvéért. Aztán megint dolgozni fog, ráver, hogy magas nyugdíja legyen…

Címadások

A lírai ihlet erejének egyik bizonyítéka, hogy milyen ragyogó címeket tudnak találni verseik fölé a költők. Nézzük csak végig egy Ady- vagy egy Kosztolányi-kötet tartalomjegyzékét.

A drámaírók viszont heteken át tépelődnek a legnagyobb bizonytalanságban, amikor címeket kell adniuk műveiknek. És sokszor milyen rossz, kifejezéstelen vagy hamis címet adnak.

Pedig csak egy-két évenként vagy ötévenként jutnak el oda, hogy nevet kell adni a gyereknek.

A költő sokkal gyakrabban keresztel. És a legtöbbször telitalálat a címe. Biztosan azért, mert a vers ihletében születik meg mindjárt a cím is. Innen a tévedhetetlen pontossága.

Legnehezebben a regény címében tud az író megállapodni.

Talán azért, mert a regény címének nem az a feladata, hogy kontúrt adjon a műnek, hanem hogy éppen megfossza a kontúrjaitól – belehelyezve a történelembe, a levésbe, a kozmoszba, a genealógiába. Háború és béke, Erdély… mindenféle családnevek. A kőszívű ember fiai. Jegyesek.

Feledhetetlen az a délután, amikor éppen regénycímkeresőben találtam Ottlikékat. S a regényműfaj ebbeli igényeit is pontosan ismerve döntött a szerző a csupán a pontos topográfiai tényt és a műfaji jelleget (fejlődési regény) közlő – s ezért tökéletes – cím mellett: Iskola a határon.

Ily semmitmondó címnek két-három évtized kell, hogy „beérjen”. Várjuk ki bizalommal.

Viccek, dátummal

Ma a következő vicceket hallottam. (Legalábbis: ennyi maradt meg az eszemben.)

Viccek meglepő villámfényei

Sok jót elmondtak már a pesti viccekről. Hogy valami autonóm szellem nyilatkozik meg bennük: a láncait nevető szellem…

Mostanában ha előkerül egy és más a múlt zárt anyagából, eszembe jutnak tiszavirág-életű viccek, amelyek abban a korban kimondták – rekeszizom-rándító evidenciával –, amit ma megtudunk.

Dubček most meséli el külföldi újságíróknak is, a magyar televízióban is, hogy az intervenciót megelőző tárgyalások során ő bízott Kádárban, de már az rossz jel volt, hogy Kádár elült mellőle az asztalnál.

Pedig a hazai közvéleményben is akkor az a sugdosott legenda járta, hogy Kádár a prágai tavasznak drukkol, s hogy az ő szándéka ellenére sorakoztatták be a magyar hadsereget a bevonulók közé.

És most Dubček csalódottságáról beszél, sőt Kádár felelősségét emlegeti…

Egyszeriben eszembe jut a korabeli vicc, az ágcsernyői tárgyalások idején hallottam. Magyar vicc, lefordíthatatlanul. A magyar nyelv játszi kombinatorikája hozta ki benne, a lapszusok könyörtelen reveláló erejével, ami most – húsz év után – igazolódni látszik.

A tanácskozók épp leülni készülnek az asztal köré.

Brezsnyev: Nem az a maga helye, Kádár elvtárs.

Kádár: Akkor heréljünk csehet, Brezsnyev elvtárs.

Dubček pár részletet elmondott a bevonulás utáni moszkvai tárgyalásról is: Brezsnyev színe elé ad audiendum verbum idézték Prágából Svobodát, de ott volt a tárgyaláson ő maga is, Dubček. Beszél az ellenállásukról és megtöretésükről.

Kevés tanúja volt ezeknek a jeleneteknek, s a tanúk nem voltak fecsegő természetűek.

Ámde az azokban a napokban Pesten elterjedt viccek helyszíni közvetítést adtak Moszkvából, gyorsan és – most látszik csak – anekdotikus tömörítéssel, mily pontosan.

Brezsnyev: Akkor most tárgyalhatunk, Svoboda elvtárs.

Svoboda: Dubček nélkül nem tárgyalok.

(Öt perc szünet.)

Brezsnyev: Akkor most tárgyalhatunk, Svoboda és Dubček elvtársak.

Dubček: Cipőfűző nélkül nem tárgyalok.

Egy boldogtalan közép-európai panaszai a Boldogok szigetén

Az úszómedence mellett a gyepen szolgálták fel az aperitifet. Dél volt, szeptemberi utószezon.

Már nincs hőség, már nincs napszúrás-veszély. Apolló nem gyilkos nyilait szórja ránk, hanem muzsikál. Vivaldit játszanak a hotel valamelyik szalonjában. Vénasszonyok és vénemberek nyara. Poliglott társaság. Világszerte ismert nevek is. Olasz kitűnőségek. A nyári kánikulában meglottyadt agyvelők most megint képesek frissen funkcionálni. Talán hozzáláthatnak megírni életük főművét, amit eddig, kongresszusról kongresszusra járva, elhanyagoltak. Ha mást nem, az emlékiratokat…

A Cipriani Hotel magánmotorosai még hoznak át a riváról egy-egy elkéső meghívottat. Ezek a kiválasztottak üdvözült mosolyával lépnek – kicsit imbolyogva – a szigetre. Az elmenő nagy hajók táncoltatják a csónakot.

Errefelé járnak be a nagy hajók Velencébe.

Velence odaát van. Ahogy a precíz francia mondaná (ebben a társaságban még most, a század hatvanas éveinek a végén is inkább a francia járja, s nem az angol): „Venise est là-bas”.

Aki itt lakik, még Velencétől is distancírozza magát. Nem turista, hanem vip.

Lábainknál, az uszoda feszített vizében úszkál egy-két szállóvendég. Olyan, aki itt is lakik. Mi odaát lakunk, valahol odaát lent (là-bas), kiki a pénztárcája szerinti olcsóbb-drágább velencei szállodákban. Mi csak egy díszebédre vagyunk ide meghíva, amit isten tudja ki szponzorál. Fürödni egyet előbb – ez nincs benne az ebédmeghívásban. Csak az aperitif.

Az uszodát környező gyepen – a fehér szobrok és a fehér kertibútorok között – én is úgy ténfergek, kristálypohárral a kezemben, mint aki egy permanens hajótörésből (Közép-Európa, XX. század) kikapaszkodott az elíziumi mezőkre.

A második vermutnál már hajlandó volnék magam is elhinni, hogy az vagyok, aminek látszom: egy velencei környezetbe helyezett karrierregény hőse, akinek személyes sikerei garantálják a könyv sikerét. (Én Ciprianinál fogyasztom a sós mandulát, és a színházi közönség majd fogyaszt engem.)

Ez a látszat. Az újabb hajótörés Közép-Európában igaz volt. Egy hónapja sincs, hogy Brezsnyev tankjai bevonultak Prágába; a mitmacholó segédcsapatokkal. A Népszabadság hűségesen közli ma is a színeseknél színesebbeket e mindenki számára kínos fegyvertényről. Fakó röpríze volt ez a tizenkét évvel ezelőtti Budapest bevételének.

Homlokunkon az 56-os babért most ugyancsak megtépdeste az a hír, hogy a magyar csapatok is bevonultak Csehszlovákiába. Magyarázhattuk már, hogy épp azok csináltatják ezt velünk, akik a mi forradalmunkat is leverték… Végre megint őszintén utálhatnak minket az egész világon.

A prágai bevonulás előtti napokban Montecatiniban az immár legendás Prix Italia: a rádiójátékok nemzetközi fesztiválja. Erre kiutazó barátaim a Rádióból boldogan telefonálták Pestre a jó hírt, hogy a Nero-sorozatom egyik egyfelvonásosával megnyertem a legjobb dráma díját. Aztán hazahozták a nagy semmit. Elmondták, a díjkiosztás reggelén jött híre a prágai bevonulásnak. Menten letiltották a magyar műveknek szánt díjakat.

Mint ötvenhat után, megint visszacsúsztam a jaltai sárkányszakadék mélyére.

A lehúzó nehézkedési erő bennünk százszorosan hat. Sisyphus vagyok én is, reménytelen feltörési kísérleteimmel. Vagy mondjuk inkább magyarán: pechfógel, hisz ismételten lebukni – tudjuk a cirkuszi bohócoktól – fölöttébb röhögséges. Minden vagyok, csak nem szerencsefi. Ez az ebéd is ezen az elvarázsolt szigeten, csupán a sors fintora. Hiszen holnapután mehetek vissza a pesti állástalanságba, ami már tizenkét éve tart.

Ekkor láttam meg az örökös szenátor viszonylag fiatal feleségét. Az uszoda peremén szürcsölte vermutját. Férje, az agg onorevole, valamivel odébb, a közéleti kitűnőségeknek kijáró félkaréj középpontjában magyarázza, hogy az olasz kommunisták ezúttal miért rosszallják a tankokat.

Az asszony színésznő; a brancs összeköt. Tavaly ilyenkor fedeztük fel Velence talán legkevésbé ismert negyedét, a gettót. Gimnazista kisfiának mutogatta. Most megyek köszönni neki.

Alig kezdünk el beszélgetni, mint aki észbe kap, mondja: – Magával én nem állok szóba, maguk bevonultak Prágába!

A majordóm jelzi, hogy odabent tálalva van. Én hátul maradtam, s aztán észrevétlenül leszakadtam a társaságtól. Az egyik üres Cipriani-bárkán visszavitettem magam a velencei partra. Ugráló gyomorral nem lehet egy díszebédet végigenni.

A tengeri levegő felfrissített. Kifújta fejemből az alkoholt, és a vérem kezdett higgadni. Az elmulasztott választ fogalmazgattam magamban:

– Tetszett volna kedves férjének tizenkét évvel ezelőtt az olasz kommunisták pártja legfőbb vezetésében nem egyetérteni a magyar forradalom eltiprását követelőkkel. Mit kockáztatott volna? Kevesebbet, mint hősi antifasizmusával Mussolini idején.

Aztán a fiukra gondoltam, aki már az újságokban szerepel. Még mindig csak gimnazista, de az idén már szélsőséges. Ha a rendőrök üldözik, apja irodájában bújik meg. A mentelmi jog egy csücske őt is védi.

A jövő útja Ödipusz-komplexusokkal van kikövezve.

Egyetlen rím többet ér, mint egy kongresszus

Semmi úgy el nem távolítja az embert az irodalomtól, mint egy írószövetségi kongresszus. Most ért véget.

Mégis! Egy nem is oly rég még nagyszerű irodalom örökösei volnánk. És most kiüresített lélekkel tébolygunk el a kétnapos agymosásról. Ötszáz ráncba szedett bárd. Röstellünk egymásra nézni.

Talán a kongresszus eredménye: az ÉS-ben megjelennek Erdélyi József versei.

Senki máséhoz nem fogható üde hang.

A nyelvünk legmélyebb pincéjében lakik valahol egy királylány. Az ő töretlen, jókedvű szavát közvetíti Erdélyi. Ez a királylány csak neki súg. (A börtönlakók szolidaritása?) Ilyen rímeket súg: „Miniszoknya, miniszoknya, / Hozzád a lány hogyne szokna?” – A hozzászokni-ra aztán zokni lesz a rím…

Vigasztaló.

Nagyhatalmak gondjai

Ida Bourdet meséli, hogy baj van azzal a dokumentumfilmmel, amelyet a francia tévé készített Leninről. A Francia Köztársaság kormányának az a kifogása, hogy a film végén további forradalmakról beszélnek.

Zorin, a szovjet nagykövet pedig azt nehezményezi, hogy ötször is megjelenik a filmben Trockij. ( – Az ujjain számlálta vetítés közben –, mondja I. B.) De Trockij mellett talált még Zorin egy sor egyéb kifogásolnivalót. Huszonegyet.

Térdhajtás a Hűség előtt

Valami okból utána akartam nézni a lexikonban, hogy hány éven át írta Mikes a leveleit Törökországból. (Odaérkezésük napján kezdte: 1717. október 10-én, 41 év múlva írta az utolsót.) S a lexikon ilyesmit mond:

„…mikor Rákóczi meghalt, Mikesnek szeretetre alkotott szíve a legfőbb tárgyát is elvesztette.” Így írja a Pallas Lexikon, életrajzi szócikkben szokatlan lírai érzékenységgel utalva rá, hogy Mikes példátlan legendás hűsége nem volt, nem is lehetett valami szublimált Eros híján.

Micsoda laikus szerzetesi közösség volt ott Rodostóban az övék! Fizikai és lelki gyakorlatokban edzett erkölcsi magasiskola (amelyhez a regulát jezsuita kollégiumokban tanulták – Rákóczi is, Mikes is) az érzéseknek szentimentális regénybe illő fűtött és fojtott intenzitásával. Az ifjú Mikesnek agglegénységig kitartó szemérmes epekedése a serdülő kislányként megismert Kőszegi Zsuzsika iránt – aki mégis inkább Bercsényit, majd a vígözvegységet választja, és nem az elaggott íródeákot…

És e jezsuita – sőt: janzenista – szellemben fegyelmezett első magyar Fekete kolostort – ahol azért vérforralásul minden tíz férfira esett egy-egy fehérnép is – mint szigetet tenger, övezi a török világ, a férfiak számára biztosított teljes szabadosságával, ázsiai erkölcsével. Néha a rodostóiak be-beruccannak Konstantinápolyba…

A fiatal, huszonegy-két éves Mikesnek otthon anyja kijárja, hogy hazatérhessen Erdélybe. A folyton hazavágyó ifjú („Zágon felé mutat egy halovány csillag…”) úgy dönt, hogy marad, életfogytiglan Rodostóra ítéli magát. E döntés drámáját megírni! Vagy csak – ami még nehezebb – a Rákóczi és Mikes közti párbeszédnek ezt az egyetlen óráját megírni – (melyik múzsa adhatna erőt ehhez gyönge pennámnak?)

Az oly janzenista lelkületű Montherlant talán meg tudná írni.

Hírünk a világban

Tegnap, 1972. pünkösd vasárnapján, délelőtt fél 12-kor, amikor VI. Pál pápa a Szent Péter-templom főoltáránál a nagymisét celebrálta imádkozva, hogy a Szentlélek töltsön el mindnyájunkat megvilágosító kegyelmével, mint azon az első pünkösdön az apostolokat –, a templom legelső – jobb oldali – kápolnájában egy tébolyult magyar felmászott az oltárra, kabátja zsebéből előhúzott egy kalapácsot, s ezzel törni-zúzni kezdte az oltár mögött álló márványszobor egyik alakját, mely a fiatal Szűzanyát ábrázolta. Letörte könyökből az egyik kezét. Szétverte az orrát, kiverte a fél szemét. Közben – mint azután a tanúk vallották – valamely senki által nem ismert nyelven, érthetetlen indulatszavakat kiáltozott. Michelangelo legelső fűműveinek legnépszerűbb szobrát, az ifjúkori Pietànak Máriáját akarta porrá zúzni. Tizenkét kalapácsütést mért rá, s már körülbelül ötven márványdarabot vert le róla, amikor egy fiatal genovai tűzoltó – aki épp a Pietà megcsodálására jött arrafelé (jobban vonzotta, mint a templom mélyén a pápai mise) felugrott szintén az oltárra, s élete kockáztatásával megfékezte a kalapácsos gyilkost. Akit aztán az odatóduló nép haragjától a pápai gárdistáknak kellett megvédeniük.

Mire elvezették a merénylőt, a nagy dulakodásban még jobban széttaposódtak a földön heverő kisebb-nagyobb márványdarabok. A kéznek letörtek az ujjai is, s az orrnak az egyik cimpája. Körülbelül kétszáz márványmorzsát és szilánkot tallóztak össze – immár értelmetlennek látszó kegyelettel az eltorzított arcú, félkezű, félszemű Boldogasszony eszelős pillantásától kísérve…

Megint bámulhatom – mint már nem egyszer – az olasz szellem elfogulatlanságát. Ma minden újság erről a Tóth L. nevű magyar szobrász merényletéről ír: az egyik legcsodásabb nemzeti kincsüket – és az emberiségét – semmisítette meg, félig. Persze, erről is beszél most egész Róma.

És nincsen egyetlen pillantás, amelyben gúnyt, ellenérzést, villanó idegengyűlöletet fedezhetnék fel. „Hogy azért ezekkel a magyarokkal jó lesz vigyázni, egy ideig még csak moderálják magukat, de ha valami szépet látnak, előkapják a kalapácsot az ingük alól…”

Tóth Imrét kérdem (Amerigo Tot):

– Mondd, nem zavar most itt Rómában, hogy te is magyar vagy, hogy szobrász vagy, és még pont úgy is hívnak?

– Mindenütt másutt a föld alá bújnék szégyenemben. Itt baráti részvéttel rázzák a kezem, hogy ilyen borzalmas honfitársaim vannak.

Prága, négy évvel azután

A színdarabokból ki kell hagyni azt a szót, hogy szabadság. Mert beletapsolnának.

Az Eladott menyasszonyból kimarad az a rész, hogy házassági szerződést kötnek, s aztán a szerződést széttépik…

Hogy így még feltűnőbb? Hisz tátong a lyuk. A kihagyás beismeréssé válik.

Legaktuálisabb darabom a süllyesztőben

Blikkfang

A vörös gróf – olvasom a könyvcímet Károlyi Mihályról. Egy jobboldali kommunista – olvasom cikkcímben Vas Zoltánról. Egymástól távol eső kategóriákat rántanak össze és így: kész a blikkfang.

A magyar (közép-európai) történelem micsoda geológiai erői segítették, hogy egy személyes sorsban – a szabad akarat megnyilvánulásának minden determinista filozófiát lehengerlő tüneményeként kialakulhasson Károlyi Mihály atipikus jelleme…

Ugyanezt elmondhatjuk – mutatis mutandis – Vas Zoltánról. (Micsoda szigorú-megértő biográfusa lehetett volna neki Nagy Lajos! – az úgynevezett „jobboldali” kommunista vezetőnek az úgynevezett „kávéházi” forradalmár író…)

De a konfliktusok, tragédiák, hősi attitűdök, a megtagadott és végleg meg nem tagadható örökségek, a hosszú börtönök és emigrációk: mind homályba vesznek a poénkényszer hatására születő szellemes cím mögött, amely a közvélemény szemében alkalmatos vicces közhellyé egyszerűsíti a lelkiismerettel megvert politikusok életdrámáit.

Mintha csak erről szólna az a Goethe-vers, amelynek kezdő két sorát a mottóban idéztem. Utolsó két sora meg így szól, Mészöly Dezső telitalálat fordításában:

A ciklon szeme

– „A világ legkisebb ebédlője” – mondta Károlyiné, ahogy ide-oda húzogatva a kis kártyaasztalt, végre sikerült a lábunknak helyet találni az asztallábak között. A két szemben levő falról két férfi néz farkasszemet egymással: Metternich és Kossuth, a Habsburg-ház kancellárja és a Habsburg-házat detronizálni merészelő magyar kormányzó. Találkoztak ők csakugyan egymással, még a kancellár szobájában, de itt e két rézbemetszett és idealizált portré mint egy klasszikus élőkép mutatja be a konfliktust, mely a Szentszövetség nagyhatalmi egyensúlyrendszere és a szabad népek szuverenitás-igénye között annyiszor de annyiszor újrateremtődik. – „Metternich rokonunk volt, a Zichyek révén” – mondja a háziasszony, mintegy magyarázatul, hogy ez a proto-Kissinger is benéz a falról a levesestálba. Hogy Kossuth miért van itt, nem szorul magyarázatra a Habsburg-házat másodszor is detronizálni merészelő Károlyi Mihály egykori otthonában.

Mindenki mondogatja mostanában, hogy közel járunk egy új háborúhoz. Körben a földtekén ma este is szorongva nézi a tévét az emberiség. Efölött a csöpp asztal fölött, a környező nagy csendben súlyosabbnak hat a háború fenyegetése, mint a vezércikkekben, vagy akár Schmidt kancellár figyelmeztetésében, amikor a már csak egy karnyújtásnyira levő új Szarajevót említette.

Hiszen ebben a házban a falakat körbe lehetne dekorálni, az 1848 – „te csillag!” – emlékét idéző metszetek mellett, nagyon sok huszadik századi háború- és békecsináló képével, azon az alapon, hogy rokona, barátja vagy személyes ellensége volt a háziaknak. (Hogy Berchtold gróf – álmatlanságát elűzendő – ágyából kikelve, csak úgy lenge osztrák-magyarban íróasztalához ül, és a Szerbiának szóló ultimátumba még betold egy-két vastag és elfogadhatatlan feltételt: ezt is az egyik Károlyi-emlékiratban – Berchtoldné révén szinte első kézből – olvastam, s eltűnődhettem azon, hogy – történeti szükségszerűség dogmája ide, a Gondviselésbe vetett hit oda – milyen semmiségek csúszhatnak be utolsó pillanatban egy világháború okai közé…)

A hátamban Metternich Kelemen herceg – Csönd-hercegi – jelenlétét érzem. „Jaj nekem, ha visszanézek.”

Világháború előtti csend volt az is.

A legnagyobb forgószelek központjában, azt mondják, levél se rezdül.

A kard

Képes Gézánál a Rózsadombon szép tél végi vasárnap déli hóesésben.

Jó szekszárdi vörösbort iszunk.

Petőfi felnagyított fényképe mellett (az eredeti dagerrotípiát Illyésnél láttam) egy szép, elegáns, sárgaréz kosaras kard (mondjuk inkább: „spádé”) függ a falon.

Dehogyis holmi rozsdamarta ősi jószág! Inkább olyan, mint amelyikről Petőfi azt írta, hogy fényesebb a láncnál, de ilyen lehetett persze az is, amellyel egy grófi gárdatiszt Segesvárott rohamot vezényelt. Finom, svéd penge, amelyről a vért batiszt zsebkendővel illik csak letörölni.

– Kinek a kardja ez? – kérdezem Gézától.

– Az enyém – kivonja, mutatja, milyen hajlékony az acél. – Helsinkiben kaptam, a díszdoktorság jelvényei között. Most keresek egy vésnököt, mert azt akarom ráíratni ide a lapjára: Nemo Propheta In Patria Sua.

El! – Vissza! – El!

Éjszaka. Jugoszlávián át, Zágráb után, Isztria felé. Alszom a vonatban. Véget érni nem akaró rémálom: temetés. És azt mondják: Illyést temetik. Az elsők közt érkeznék a ravatalhoz. De szemből valaki dirigál, int, hogy még várni kell. (Nincs még bent a ravatalozóban? … Hol van?) Aztán megint egy intés. Bemehetünk. Igyekszem lassítani, nem akarok az első sorban lenni. Valaki beszél – úgy rémlik Tóth Dezső – hivatalosan, de akkor mért sír? Nem szokás. A hivatalos szónok nem sír. Mindjárt utána felveszik a koporsót, s most látom, hogy kerek, mint valami hatalmas korong. Kiviszik. A többi beszéd bizonyára a sírnál lesz. Nem megyek ki, esik az eső.

Mellettem Keresztury Dezső beszélget Vargha Balázzsal. Kolléga-urazzák egymást, ahogy egyetemi tanárok szoktak érintkezni. Túlzott szívélyességgel és távolságtartással.

Aztán? aztán hogy is volt tovább? Már nem tudom… A többire nem emlékszem. Felébredtem.

A Karsztok közt megy a vonat, holdfényben. Feljebb tolom a pálcával feszített ablakredőnyt.

Mennyi magyar ment el erre, trieszti behajózásra, meg Doberdo-Isonzó felé…

Visz a vonat engem is, mint egy menekülőt. Most megint el! el! Az álom visszahívott, visszagombolyított. Hazarántott. „Hazavágott” – mondhatnám ezzel a brutálisan telibe találó, új szóval.

S micsoda ólomsúllyal estem – „földedre újra”. Földedbe újra. Jövőnk egyik szívszorító esélyével-zuhanásával. Hogy annyi és annyi temetés után talán még meg kell érnem az Illyés Gyuláét is.

Jó volna meg nem érnem.

Az ülés alatt ütemesen csattognak a vonatkerekek. „Ellopatom… El-lopa-tom… Még a holttestem is el-lopa-tom.”

Illyés hangján csattog ez az Ady-sor. Csakugyan hallottam ezt tőle, egyszer, iszonyú haragjában idézte.

Zarándokúton

Sartre drámájában Zeus arról értekezik, hogy minden ország talpköve a rossz lelkiismeret. A magyarországi politikáé ma mindenesetre ez. Lehet, hogy ez a szerencsénk a szerencsétlenségben. Husaknak még bűntudata sincs.

Ezek szerint egy ember, egyetlen ember bűntudata elegendő lehet – környezetének a bűntudatát is figyelembe véve –, hogy megváltoztassa a dolgok papírforma szerint várható menetét…

Elnézem Kádárt a fogadáson. Vajon ő is nem úgy jött-e ide Rómába, mint azok a középkori félbarbár királyok, akik egy nagy bűntől szeretnének feloldozást kapni Szent Péter sírjánál? Az audiencián a Vatikánban bizonyára gondolt valami ilyesmire a pápa is…

Íme az ember

Moro, Moro. Mindenütt Moro.

Minden újságban minden nap (s majd minden oldalon) ott a fényképe. S mindig ugyanaz a fénykép: a Brigate Rosse óriás ötágú csillaga alatt ül egy őszbecsavarodott férfi és szembenéz a halállal.

Ebből a fényképből embléma lett.

Kicsinyített, sematikus ábraként egy újságcikk felső sarkában, jelzi: Moro-ügy.

A középkori ikonográfiában a legerősebb hatású (és ezért a legkedveltebb) ábrázolás: a vértanúság képe. A törékeny test valamilyen szöges-tüzes-éles-komisz-kemény eszközzel – Lőrinc a rostéllyal, Katalin a kerékkel, Pál a karddal, Sebestyén a nyílvesszőkkel…

Pilátus házában Krisztus a töviskoszorúval.

Ecce homo!

Szégyeneimből

Évek óta nem írok Lilla nagynénémnek, és egyre lehetetlenebbnek látszik, hogy írjak.

Közben érkeznek tőle az üzenetek, méltatlankodások – amiket E. hord tőle (boldogan, persze, hogy megint korholhat, nevelhet, mint annyiszor gyerekkoromban) –, s így lehetetlenné teszi, hogy végre az engesztelő levelet megírjam. Én is úgy viselkedem, mint taknyos gyerek koromban.

Lilla leveleit nem is bontom föl.

A családom (tapintatból?) nem említi a nevét. Vagy rájuk is átragadt ez a konokságom Lilla irányában?

S ma, ahogy kilépek az ajtómon, a terasz túlsó oldalára fel van írva: LILLA.

Mi ez?

Egy interjú első és második kiadása

Dr. Thorma

Az Új Tükör karácsonyi számában Karinthy publikál egy Halál-lista című prózai művet, amely az életanyag gazdagságának és a kompozíciónak bámulatos (egymást hatványozó) remeke.

Szerepel benne egy Dr. primor Thorma Gyula – „a székely főnemességet gyakran, bár némi öngúnnyal fitogtató pesti aranyifjú”, aki a zsidótörvények elől a pesti teológián keres és talál menedéket…

Felismerni vélem benne diákkori barátomat, B. Karcsit.

Életének további regényes fordulatairól most értesülök Karinthy elbeszéléséből. Hogy Ausztriában ő volt a legeredményesebb háborús főbűnös-üldöző.

Páratlanul színes, erős egyéniségét most tudom csak lemérni, ahogy ifjúságom emlékeinek gomoly kumuluszfelhőiből – Karinthy váratlan evokációjára – néma villámfénnyel tűnnek elő nem mindig feszültségek nélküli, de mindig iróniával is felvillanyozott jó barátságunk pillanatai…

Nem lepne meg, ha a legközelebbi pápaválasztás után azt hallanám, hogy a dél-amerikai Thorma bíboros fellépése döntötte el a konklávét.

A siker szakadékai

Ma estére a római televízió James Dean filmjének a felújítását ígéri, mert felújulóban van a James Dean-mítosz – írják az újságok. Az oktalanul (ok-talanul) lázadó fiatalságé, az action gratuite tetteké, a kétségbeesett kapcsolatkeresésé…

James Dean 1955-ben halt meg – tisztázatlan, hogy a halál oka öngyilkosság volt-e vagy baleset. Ugyanebben a periódusban nálunk Soós Imre halt meg, nála is tisztázatlan ma is, hogy öngyilkosság történt-e vagy baleset. (A két színész pontosan egykorú volt.) Nemsokára aztán Sarkadi Imre halt meg, ugyancsak tisztázatlan körülmények között.

Mindhárman nagyon korán megismerték a sikert, és valószínűleg azt is, hogy a siker: csőd, csapda, becsapás is.

Úgy hallom, most készítettek egy új filmet James Dean haláláról: „1955. szeptember 30.” a címe.

Tüzet viszünk.

„A görögök: kortársaink”

Kitört a pattogó vita a két Németország között.

Peter Iden (Frankfurt, NSZK) azt állítja, hogy Szophoklész Antigonéját odaát a Német Demokratikus Köztársaságban nem lehet előadni, mert Antigone a politikai hatalom intézkedéseinek bírálatára ad példát.

Ernst Schuhmacher (Berlin, NDK) viszont kapásból idézi a tényt, hogy odaát Nyugat-Berlinben betiltottak egy Antigoné-filmet.

A vita köztük – végig német nyelven, olasz hallgatóság előtt – elhúzódott és elmérgesedett.

A szünetben egy helybeli klasszika-filológus részvétnyilatkozatra kész érdeklődéssel azt kérdezi tőlem, hogy vajon Magyarországon bemutatható-e ma Szophoklész.

El voltam keseredve. Szégyelltem magam az egész széthidegháborúzott Európa miatt. Hiszen az eszünk is csak erre jár. Beette magát valami kullancs az agyvelőkbe. Kollektív kergekór.

– Ha most azt mondom, hogy nálunk akadály nélkül játszható Szophoklész, ön azt fogja gondolni, hogy magyar útlevéllel nem mondhatok mást. Különben játszanak Magyarországon Szophoklészt, és az Antigonét is játszották már.

– Nagy szenzáció volt?

– Nem.

– Most játsszák?

– Éppen most nem. De éppúgy játszhatnák is.

És arra kellett gondolnom, hogy mit szólna ehhez a beszélgetéshez Marx, aki, úgy emlékszem, minden évben végigolvasott egyet a görög tragikusok közül.

Veszélyes élet

Hogy mennyire kell a nemzeti lét a maga teljes intenzitásában – ahhoz, hogy a nyelv elevenen maradjon, ezt mérni lehet az emigráns sajtó nyelvi romlásán. (Most nem az egy-két kitűnően írott irodalmi lapról beszélek.) „Tíz napon át mások pénzén gólyalábon vendégeskedve” – olvasom az egyik lapban. A másikban: „Azt hiszem, nem tévedek, amikor állítom, hogy tudom, miért ugrott a borfogyasztás Franciaországban.”

De még a legnagyobbak tolla alatt is (egy Márainál) egymásba mosódhat két képes kifejezés, és így történik meg, hogy a hoppon maradt lány: „kosarat árul”.

Milyen veszélyeknek vagyok kitéve én is itt Olaszországban.

„A semmi ágán…”

Az első este itt, tegnap este, a ház lapos tetejéről – a ház szinte pontosan a gerincen van a nápolyi és sorrentói öböl között – megbabonázva nézhettem ezt a (pesti szóval) körkilátást, amelynek egyik fele a közeli tengerparti hegyek meredekén kapaszkodó falvakra nyílott – a másik fele pedig az esti ködökbe fullasztott végtelenre.

Egyfelől a humanizált táj – másfelől a lusta és talányos Káosz.

A nap lemenőben volt. De honnan és hova lemenőben? Mert olyan ősködökben látszott lebegni, melyben a vizek a szárazföldtől még nem váltak el. Talán még a tengeri istenek is együtt élnek a földiekkel és a mennybéliekkel. A páratakaró alatt Nápoly innen nézve már éppúgy csak emlék, mint a vizek mélyén (talán nem is túl messze innét) Atlantisz és a szomszédban a földbe temetett Pompeji. Testvérvárosok. Épp csak a nemlétük halmazállapotában különbözők…

És íme, a lemenő nap irányára merőlegesen, pontosan észak felé tehát, valószínűtlenül magasan, fent, a ködös semmi masszájából kezd kirajzolódni egy hegy csonka kúpja, egy tűzhányóhegyé, mintha csak most emelnék ki a hegyképző erők.

A Vezúv. Persze. De csak a csúcsa látszik.

A tűzhányók krátere ma is nyitott ablak a Föld teremtésének idejébe. Vagy abba a tűzözönbe, amely elnyelheti a Földet.

Mint mindenki, aki a Vezúvot látja, és nem szokta meg, én is a nagy katasztrófára gondoltam (pontosan 1900 évvel ezelőtt, 79 augusztusában), amelyben elpusztult Pompeji. És a két Pliniusra gondoltam, akik meglátván a Vezúv fölött a gomba alakú felhőt (ők pinea alakúnak mondták), négyevezős hajójukon mindjárt szembehajóztak a tűz- és hamuesővel, hogy közelebbről megvizsgálják e sajátos természeti jelenséget, amely elől mindenki fejvesztve menekült, ha bírt. A természet minden jelensége érdekelte őket, az esetleges világvége is. És a folyton rengő földön és tengeren, a szakadatlan tajtékkőzáporban (fejükre ez ellen párnát kötözve) Titus Livius történeti könyveit olvassa az ifjabbik. Nagybácsija meg ott fullad a kéngázban, csendesen elszenderül, szokott fürdője után.

Ideje volna beszerezni Titus Livius történeti könyveinek kis zsebkiadását.

Vigasz világvég esetén

Idézet ifjabb Pliniusnak Tacitushoz írott egyik leveléből (Borzsák István fordításában):

„…újból ránkszakadt a sötétség, újból hullott a sűrű hamueső, egyre sűrűbben. Többször is felkeltünk, hogy lerázzuk magunkról; különben eltakart vagy éppen agyonnyomott volna bennünket a súlya. Eldicsekedhetnék vele, hogy ebben a nagy veszedelemben sem sóhaj, sem gyávaságra való szó nem jött ki a számon, legfeljebb az volt halandó végzetemnek nyomorúságos, de mégis nagy vigasztalása, hogy mindenkivel együtt pusztulok el, és mindenek énvelem.”

Plinius leveleiből is elkelne egy zsebkiadás, a végső eshetőségekre.

Harmadik Nagy-Magyarország

Gyerekkoromban sokat olvastam Julianus barátról. Elment Nagy-Magyarországba. Mire hírt hozott róla, Magna Hungaria már odalett.

Később Csonka-Magyarországgal szemben (köré, fölé) önhitető káprázatként lebbent föl a Kárpátok koszorúzta geometriai és geográfiai tökély, a 63 vármegyés Nagy-Magyarország. A rím ez volt rá a hazafias mondókában: Mennyország.

Ma az Il Messaggero címlapján megüti a szemem:

ÖNGYILKOS LETT KOCSIS, NAGYMAGYARORSZÁG EGYIK JÁTÉKOSA.

„…uno dei campioni della Grande Ungheria.”

Az olasz lap számára Nagy-Magyarország: az 1956-os magyar labdarúgó válogatott. Kocsis ötvenéves volt. Barcelonában kiugrott az ablakon.

Mindhárom esetben „Nagy-Magyarország” a már-nem-létező szinonimája.

Az államférfiak is haladnak

Giscard d’Estaing a televízióban Maupassant-ról beszélt. Engem már a puszta hír is feldobott. Elképzeltem az elképzelhetetlent, például az öreg Ferenc Józsefet, hogy az egyik trónbeszédét Bródy Sándornak szenteli, és baggadozva olvas fel hosszú passzusokat A tanítónőből. Vagy Horthyt, amint Krúdy Gyulát elemzi a rádióban. Ne folytassuk! Túl szép ez. De úgy látszik, megint feleslegesen lelkesedtem. Az újságok itt azt írják, hogy e szerepléssel Giscard nem öregbítette a népszerűségét. „Az államelnöknek nem kötelessége ismerni az irodalmat” – írja az egyik francia újság kritikusa hűvösen (vagy kritikusi féltékenységből – ki tudja?).

Az olasz lap meg Gramscit idézi: „a politikus sohasem békél meg a művésszel.” Az államférfiak alkalmi tisztelgése az irodalom előtt csupán csillapíthatatlan ellenérzésük leplezésére szolgál… Állítólag ezt is Gramsci mondta.

Nem hiszem, hogy így volna. A francia televízióban kifejtett irodalomelméleti nézetek közül az egyik éppen nem vallott konvencionális politikus-észjárásra – „Maupassant mélységesen pesszimista volt” – mondta a francia államfő, s így folytatta –, „nem igaz, hogy az optimisták boldogabbá teszik a világot, s hogy a pesszimisták meg tragikusabbá”.

Végre! Csakhogy rájönnek erre az államférfiak is – gondoltam magamban. S eszembe jutott Illyés Gyula, aki az angyali doktorokéval vetélkedő argumentációjával sem bírta a művészetnek erről a pofonegyszerű paradoxonjáról meggyőzni annak idején hazánk politikusait. S persze, nem győzte volna meg abban az időben Trumant sem, Adenauert sem. A többit sem. Hogy Sztálint ne is említsük.

Mikeskelemeniádák

Jó barátom – a leghűségesebb – keserű nevetések között meséli, hogy Párizs felé menve, fölösleges forintjait a határ előtti városban az újságárusnál fellelhető friss folyóiratokba fektette. (Így jár az, aki nem bír leszakadni az anyanyelvi köldökzsinórtól – akinek még Hegyeshalom után is kell egy löket a méregdús véráramból.) Az egyik irodalomtörténeti közleményt pont ott nyitja ki – mert van egy angyal, egy vesztőangyal, ő vezeti ilyenkor az ujjunk – ahol épp őt gyalázzák. Ott látja magát fülig tyúkszarosan, tollakba hempergetve ahogy az eretnekeket vitték egykor máglyára, hogy még Szent Péternek is elvegyék a gusztusát attól, hogy a mennybe beeressze az átkozott hitvallóját… Válogatott kajánkodások, fricskák stb.

És meséli tovább – nevetve, mert az ilyet már csak így lehet mesélni –, hogy az autóban hátul lapulva, szép csendben elkezdte kitépdesni a róla szóló oldalakat a folyóiratból (mit lássák meg ezt a nők!) és a papírdarabkákat aztán lopva kiszórta az ablakon.

Ezt a történetet azért is kísérte és kísértük annyi nevetéssel, mert párdarabja volt egy másik történetnek, amelyet én fűztem az övéhez. Ennek szinte az ikertörténetét. És az ismétlés mindig hatványozza a mulatságot, ezt Bergsontól tudjuk.

A díszletnek már szinte giccses, ám igazában elnyűhetetlen szépségű nápolyi öböl déli sarkában (ezt lásd és dögölj meg!) egy nagy magyar drámaíró-előd végtelen panaszát hallgatom; már odaátról mondja, mondja, mondja… Hát ezért élt oly sokáig, hogy ennyit szenvedhessen? (Ki tudja, mi az elementárisabb bánat? A török partokon a Márvány-tenger mormolása-e, vagy a 41 éven át rendületlenül körmölt és soha el-nem-küldött, a nincs-is-kinek-elküldeni leveleké?)

Lengyel Menyhért hátrahagyott írásait olvasom a nápolyi öböl dombjain. Jövőre lenne száz éves. Lehetne, tényleg. Hat-nyolc évvel ezelőtt még itt élt ő is, épp a felettem levő szobában.

A házhoz ma is járnak a magyar irodalmi lapok. A lánya olvassa őket. Unokái egy ismeretlen őshazának kijáró tisztelettel méregetik.

Megjött a legújabb ÉS is. Én bontom fel. A már említett kaján angyal vezeti az ujjam. Biztosra megyek.

Valami eddig nevét se hallotta drámaíró-akarnok szerencsére színpadot se látott, papírba fulladt ál-drámáját intézi el Bikácsy Gergely, a drámakötet fülszövegére támaszkodva. Mellékesen intézi el, más könyvekkel együtt…

Hogy lehetne feltűnés nélkül kilopni ezt az oldalt a lapból? Ez az első gondolatom. A gondolatot tett követi. A Szophoklészről drámát író dilettánsnak ez a jól megérdemelt leleplezése apróra összehajtva eltűnik a zsebemben. A háziak, már akik közülük értenek magyarul, egyelőre nem fogják megtudni, hogy egy szélhámos tartózkodik a házukban, aki csak kiadta magát magyar drámaírónak, holott még azt se tudja, hogy a dialógust eszik-e vagy isszák.

(Az óvatosan szakasztott papír olyan hangot ad, mint japán filmeken a has fala, amikor a szamuráj magát nyiszálja. Félreismerhetetlen hang ez. Talán nem hallatszik fel az emeletre.)

Hangyás világ

Kirobbant a harc Franciaországban a régi baloldal és az új jobboldal között. Az „esprit” és a „raison” évtizedek (évszázadok?) óta a baloldal előjoga volt. Az új jobboldal most biológiával, új filozófiával felfegyverkezve jelentkezik.

Ezért van a riadó.

Fel kell osztani a szellem birodalmát, olvasom a Le Monde-ban. A szociológia marad a baloldalé, a gének és vírusok világa lesz a jobboldalé.

Erről beszéltünk a vacsora utáni kávé mellett. Közben a konyhában, húsz perc alatt, a semmiből előmasírozott pár ezer hangya, és megszállta a kint felejtett félig üres húskonzerves dobozt. Feketén rezsgett tőlük az egész konyhaasztal. Honnan kapták a hírt? hogy adták tovább? hogy szerveződtek ilyen tömött oszlopokba? Ezt találgattuk, miközben végigsöpörtünk rajtuk a sistergő, illatosított rovarirtóval.

– És a hangya-civilizáció biológiai jelenség-e vagy szociológiai?

Ezt már nem tudtuk eldönteni.

Így persze azt sem, hogy jobboldalinak vagy baloldalinak tartjuk-e – átantropomorfizálva – a tökéletes hangyatársadalmat.

Halál de luxe

Novella.

Egy író halála.

Ami ma Magyarországon státusszimbólum, az benne van.

Az agóniához titkárnőjén át telefonon asszisztál a miniszter. Még idejében érkezik a Vörös Zászlórend, s ezzel egyidőben az összes művek iránt érdeklődő nyugatnémet kiadó.

Iróniával megfűszerezve még jó is lehetne az írás. De így! Bámulatunk tárgyaként tálalja a haldokló világhírét és a művelődési miniszter libamájszívét.

Szerzője széltében meséli, hogy a lap szerkesztője, amikor elfogadta a novellát, alig bírta végigolvasni, mert minduntalan bepárásodott a szemüvege. Ki hitte volna? Eddig is olyan volt, mint egy krokodil, s lám, most már könnyezik is.

Amikor a novella megjelent, maga a Nagy Libamájszív is gratulált az írónőnek. Még csak nem is a titkárnőjén keresztül. Kellemesen találva érezte magát a haldoklók és özvegyek iránt oly emberi diktátor szerepében.

És a novellabeli írófeleség! aki páratlan lelkierővel vidám és szexi tud lenni a haldokló mellett, és elővéve egykor művészi álmai hegedűjét, eljátszik neki még egy szólószonátát a kisteremben. Ennek hangjainál szenderedik örök álomra a nagy magyar író.

Hát Babits nem így halt meg. Móricz se. Nagy Lajos se. Tersánszky se. Hogy ne is beszéljünk azokról, akik elébe mentek a halálnak. Mesterházi már igazán kiérdemelte volna, hogy egy párt és egy kormány kövesse aggódva végső szenvedéseit, s úgy halt meg, oly nyomorú emberi halállal, hogy csak a Stuki kutyája üvöltött mellette, amikor rátaláltak.

Kiknek jut hát osztályrészül efféle mesebeli, kormányszintű kimúlás? Gondolom, azoknak, akik nem csupán örökbecsű műveket hagynak hátra, hanem rátermett íróözvegyeket is, akik megszervezik férjüknek az agóniát és az utókort.

Halálnak halála helyett ezek a szerencsésnek hitt írók ilyen minőségi halált halhatnak.

Mint régen egy gyarmati tisztviselő

Ma, 1979. október 20-án megjőve Firenzébe, mindjárt bementem az egyetemre. Asztalomon (a „Kultúra” cég pontos munkája jóvoltából) ott találtam a január elsejei ÉS-t. Mohón estem neki: azt csakugyan érdemes elolvasni, amit tíz hónap után is érdemes elolvasni. Kiültem a Santa Croce terének egyik kőpadjára, a többi nyugdíjas közé, és az áldott október végi napfényben órák hosszat olvastam a híradást a magyar irodalom közelmúltjából, élvezve, hogy milyen időálló.

Dél

Három hír a mai újságban, mind Dél-Olaszországból.

Egy tizenkét éves kisfiú (Bartolomeo Lajoska) a fiatalkorúak börtönében felkötötte magát. Két hete került be, utcai lopással gyanúsítva. Délelőtt még meszelte ő is a cellákat. – „Hátramegyek” – mondta. Ott találtak rá egy félóra múlva, a vécében. Már nem élt.

Egy tizenöt éves pásztorfiú (Bocci Jóska) agyonlőtte magát: – „Nem bírom már. Fáradt vagyok. Jobb meghalni.” – Ezt írta. Ebből a Kukorica Jancsiból sem lett János vitéz.

Egy tizennégy éves kislány (Ingannamorte Kati – a vezetékneve olyasmit jelent, hogy csapjuk be a halált) ma szintén felkötötte magát. Jól tanult, de kivették az iskolából, mert a mama munkát talált és szükség volt rá otthon, takarítani, főzni.

Heródesnek a kisujját se kell megmozdítania. Irtják magukat a gyerekek.

Halhatatlan a neorealizmus

Az Il Messaggero Beneventóból jelenti:

„Italia Janotti, 63 éves, a bankból tért haza, ahol két millió lírát vett föl. Átmenve a Via Román megtámadta őt egy ismeretlen fiatalember, és a táskáját ki akarta tépni a kezéből. Az öreg hölgy védekezett, ahogy kitelt tőle, de végül is elengedte a táskáját, mert a rabló olyan erővel vágta fejbe, hogy összeesett. Segítségért kiáltozott. A rabló közben eltűnt. A sebesült asszonyt mentők vitték a kórházba. Támadója (Bruno da Luisa, 23 éves) miután az asszonyt leütötte, elfutott és az első útkereszteződésnél egy autó kerekei alá került. Bár látnivalóan megsebesült, mégis tiltakozott az ellen, hogy őt elsősegélyben részesítsék. Viszont a gázoló vezető tudta kötelességét, áldozatát semmiképp nem akarta cserben hagyni, és erőszakkal a kocsijába kényszerítette. Egyenest a kórházba rohant vele…”

A befejezés bohózati. Az elsősegélyt nyújtó ambulancián a kárvallott öreg hölgy ágya mellett folyik a kihallgatás. Amikor ott tart, hogy személyleírást kell adnia a támadójáról, azt éppen a szomszéd ágyon kötözik. Midőn a sebesült asszony a másik sebesültben felismerni véli a merénylőt, ezt a rendőrök olyan tévképzetnek tartják, amelyet a hölgy fejét ért ütés könnyen megmagyaráz. Az orvosok a felzaklatott áldozatnak nyugtatóinjekciót adnak.

Miután az orvosok az izgatott öreg hölgyet sikeresen lenyugtatták és elaltatták, a merénylő a nyomozókat a maga ágyához kéreti és töredelmes vallomást tesz. Csupán azt kéri, hogy a két milliót, melyet most érintetlenül visszaszolgáltat, tegyék a kárvallott öreg hölgy paplanára. Aztán vihetik őt a rabkórházba. „Méltánylandó cselekedet, mely azonban nem mentesíti őt a felelősségre vonás alól. Börtön vár rá.”

Így írja az újság.

Itt, Olaszországban, s pláne délen, ahol az egyszer kialakult emberi kapcsolatok mindennél szentebbek, elképzelhető, hogy a bűnbánó Brunót látogatni fogja a börtönben áldozata: a nemeslelkű Italia Janotti.

Nosztalgiahullám

Sztálin századik születésnapján Firenze falait beborította egy jóságos tekintetű, pirospozsgás arcú, nyírott fehér bajszú Télapó képe, marsall-sapkában. Az ünnepelté. Szélsőbal fiatalok adóztak emlékének, felsorolva követeléseiket, Sztálin nevében, fokozottabb szabadságjogokért.

Centenárium

Ő mosolyog most felém minduntalan, Firenzének számos házfaláról. (Vagy egész Olaszország minden nagy és kis városának a házfaláról? Ki tudja?) Századik születésnapjára Sztálinba öltöztette Olaszországot egy hűséges baloldali párt, a Marxista–Leninista Párt.

Én még ilyen szelíd tekintetű pátriárkát nem is láttam. (Talán egy-két köszöntő versben sikerült ily szépen kiemelnie néhány mindenre elszánt költőnek – Sztálin egyéniségéből ezeket a nagyapás vonásait.)

Mellette a Párt programja. Hétórás munkanapot, munkabéremelést követelnek. A Tegolaióban vagyok – a téglavetők fertálya volt ez – ma is munkásnegyed.

Egyedül én olvasgatom a pártprogramot. Én vagyok az egyetlen gyalogos itt. Ha az ünnepelt még élne, vajon most hol volnék? Biztos, hogy nem Firenzében.

A Tegolaió-beliek autókban húznak el mellettem. Mennek haza, termosztáttal jól temperált 3-4-5-6 szobás munkáslakásaikba. Vagy mennek fel a hegyekbe síelni.

Ők csak az óriás-betűkkel felírt jelszót látják a házfalakon. Százszor, ezerszer, tízezerszer. Nem garasos ez a Marxista–Leninista Párt.

„Sztálin él! Sztálin élni fog mindörökké!”

Egyedül bandukolok a szakadatlan plakátsor előtt – mint egy Buñuel-film figurája.

Megnyílt az Élet Kapuja

Utoljára talán Bakócz próbálkozott vele komolyan, hogy idegen létére pápa legyen Rómában. Erről a meghiúsult szép magyar illúzióról (egyikről a sok közül) Herczeg Ferenc regényt is írt. Posztromantikus történelmi regényt. Az Élet Kapuja volt a címe…

Bakócznak a pápaság nem ütött be. És azóta se senki külföldinek. Az angol pápáról szóló színdarab humora (Kálmán György cigarettázott benne a pápai trónuson, mint egy képzeletbeli valahányadik Hadrián), a bulvár-abszurd drámákéval volt rokon.

Ahogy most a sikeres konklávé után Wyszinski és Wojtyla egymás előtt térdre borul és zokogva összeölelkezik – ez a kelet-európai nemzeti romantikának minden Herczeg Ferencét és Sienkiewiczét felülmúló jelenete.

Csak bámulni lehetett ezen a pápaválasztáson a Szentlélek leleményét, amellyel kicselezte a két olasz favoritot. A teológusok szerint a konklávét a sugalmazó Szentlélek közvetlenül irányítja.

A Szentlélek azóta is egyfolytában súg az új pápának.

Alig múlik el nap, hogy Wojtyla ki ne találna valami meglepő gesztust – az újságok aztán széltében tárgyalhatják. Keresztbe rakja a lábát és cigarettázik ő is. Mexikóban megcsókolja a repülőtér betonját. Kórházba jár, betegekhez. Keresztelni is elmegy, mintha holmi plébános volna. Miért ne? Komolyan veszi, hogy ő Róma püspöke. Nápolyba fehér dzsipen vonul be és közben az O sole miót énekli. Versei hanglemezkiadásainak, kazettáinak már akkora a sikere (eddig hatvan nyelven jelentek meg), mint a beat-énekeseknek. Felszentelése előtti szerelmeinek története az olasz vallásos asszonyok kedves olvasmánya a képes magazinokban. A pápa a nők kedvence. Egy „izmos pap” – és nem is tagadja le, hogy teste van, sőt. „Meglátszik rajta, hogy reverendában is férfi” – írják az újságoknak a hölgyolvasók. Már a legelső audiencián a fülébe harapott neki egy apáca. (Utána a kedvesnővér az emóciótól elájult.) Azóta is: boldog, aki érintheti. „Mintha a szívemet akarták volna kitépni” – mondja a pápa szerényen, amikor kiverekszi magát a hívek és hívőnők gyűrűjéből. Egy angol fiatalasszonyt – rák, végső stádium – a pápa megcsókolt, s megtörtént a csodás gyógyulás. A kardinálisoktól, miután megválasztották, nem laudeturral, hanem ciaóval búcsúzott, aztán kiszökött a Vatikánból, fogott egy taxit, a sofőrnek megmondta, hogy pénze nincs, még nem kapott fizetést, egy pápai áldásban megegyeztek. Abba a kórházba ment, ahol egy öreg lengyel pap haldokolt, aki valamikor Wojtyla lelki vezetője volt – őt ment megölelni. A beiktatására (koronázás ezentúl nincs!) eljött jó néhány államfő, koronás király is. Nem velük vacsorázott, hanem a lengyel zarándokokkal, zengett a Vatikán a zakopanei hegyi nótáktól.

Aztán uszodát építettetett magának, a Vatikánban is, a nyaralójában is. Az olvasók beírtak az újságoknak: miért nem a vietnami menekültek gyerekeinek adja a pénzt Őszentsége? Ezeknek válaszol: „Ha minden reggel úszom egyet, megspórolom nektek legalább két újabb pápaválasztás költségeit.” Megjelenik az újságokban a karikatúrája: II. János Pál trambulinon áll, fecskében-glóriában, fejest ugrik. A felirat: Mens santa in corpore santo. (Fordítsuk talán úgy, hogy Szent testben Szentlélek.)

Az elmúlt évnek ő lett a szupersztárja.

A tömegkommunikáció kedvence. A képernyőn folyton feltűnik, s nem is csak Olaszországban. Vasárnap délelőttönként a rádió keresőjét forgatva, hol itt, hol ott zendül fel érces hangja, szlávos akcentusa. Azt mondják, a mise végén nem is azt énekli, hogy "ite missa est”, hanem azt, hogy "ite massa est” – mert mindig a mass-mediára gondol. Fiatalon valami félamatőr-félegyházi társulatban színészkedett. Állítólag onnan hozta volna diadalmas rögtönzőtehetségét. A visszafogott alakítótehetség mindig is nagy hajtóerővé lehet a közéletben. Ellenállhatatlan erő. Akár történelemalakító is. (Példa rá a laikus államférfiak közül: Nero, a magántáncosként is sikeres XIV. Lajos, a Pap Károly drámájában emlékezetesen statisztáló Aczél György és az új amerikai elnök, Hollywoodból.)

Elátkozott várkastélyban

S. K.-nak

A háború alatt folyton folyt a rádióból az érzelmes német katonasláger: a Lili Marlen. Volt benne valami nyúlós szomorúság. Nem a végső győzelemről szólt. De a háború totalitásába ez a nosztalgikus hang, úgy látszik, belefért. Nem emlékszem, hogy a háború utáni évtizedekben hallottam volna, belső hallással sem, bár a motívuma mint egy nehezen eltiporható fülbemászó…

Három évvel ezelőtt megint hallottam. Azóta feljár bennem. Rajtakapom magam, hogy dúdolgatom.

Igen, három évvel ezelőtt egy őszi estén, már a korai sötétedéssel értünk oda, Csucsán jártunk, a Boncza-kastélyban. A nagyházban a Goga-emlékmúzeum, a meggazdagodott román közéleti költő rosszprocc ízlésével berendezve – afféle román D’Annunzio. A kisházban törött gipszekre és bokályokra emlékszem, itt van Ady emlékszobája. Lehet, hogy volt egyéb is, de elmosódtak az emlékeim. Minden emléktárgynál elevenebbek voltak itt számunkra Adynak csucsai háborús versei, meg azok az egyre nehezebb megfejtésű ószövetségiek, meg gáláns-suta szerelmiek, amelyekben egy szikra sincs a Léda-versek tüzéből… Ezekből a versekből mondogattunk egymásnak felrémlő sorokat. Odalentről szünet nélkül harsogott – mióta áttörte a Bihar hegységet, azóta szólhat így – a Sebes-Körös.

Lelkünk mélyéig meg voltunk rendülve.

Ekkor hallottuk, hogy csengő leánykahangon valaki eszelős következetességgel énekli a nagyházban a Lili Marlent.

Aztán előjött, aki énekelte.

A falhoz húzódtunk. De talán különben se vett volna észre.

A kastély marcona fegyveres őrére támaszkodva egy százéves öregasszony vonszolta magát és énekelt. Goga Octavian özvegye.

Talán valamikor színésznő lehetett vagy énekesnő. Kiművelt hangja szárnyalt a homállyal töltődő szűk folyóvölgyben, és olyan üde volt, hogy szinte infantilis.

Szöveggel énekelt-e, vagy csak lallalázott, már nem emlékszem. Csattogott, mint valami nemzet csalogánya. Férje politikai fénykorát idézte a repertoár.

Hozzá igyekezett. Goga Octavian monumentális, neo-bizánci ízlésű mauzóleuma a kastélykert legmagasabb pontján, fönt a hegyormon állt. Ott még volt valami alkonyi fény, egy mozaikfal ragyogására emlékezni vélek…

Efelé kapaszkodott az emelkedő útjain a nyilvánvalóan fuzsitus özvegy, karjánál fogva vonszolta őt feljebb, egyre feljebb a szolgálatára rendelt test- és múzeumőr, de így is sokat botladozott szegény asszony, el-elhanyatlott, és közben torkaszakadtából énekelt.

Aztán eltűntek a szemünk elül a hegyoldalban álló román falusi fatemplom mellett, amelyet a politikus-költő a havasokból telepített ide a maga kertjébe. Csak az énekszó hallatszott tovább, töretlenül.

Mi lent maradtunk, a kapu melletti könyöklőnél Károllyal és Istvánnal. Alattunk az egymáshoz szoruló vasúti sín, folyó és országút. Innét nézte Ady a menekülőket. Próbáltuk összerakosgatni azt a hatalmas verset: „néma dzsin ül büszke torkomon…”

És aztán az a sor a tébolyról.

Ember az embertelenségben.

Váradra hazafelé menet (nekem ez már örökre hazafelé) a Királyhágó tisztásain itt-ott tüzek égtek. Vándorcigányok vacsoratüzei.

Jó lett volna közelebbről megnézni őket, de István nem javasolta, hogy megálljunk. S mégiscsak ő ismerte jobban a viszonyokat Ady szűkebb hazájában.

Menet volt vagy jövet, hogy egy falusi román lakodalomba is bekeveredtünk?

Halhatatlan öregek

Tíz napja volt a földrengés Friuliban. Most már többé nincs remény, hogy az eltakarított romok alatt élve találjanak valakit.

Kopogtatások, nyöszörgések, tompa kiáltozások nem szűrődnek ki többé a betonhalmok alól – kihunytak. Együtt az élettel.

Mégis, még ma is kerültek elő túlélők.

Három idős asszonyt húztak ki a földből épen, elevenen. Az egyik százéves. A másik kettő is túl a nyolcvanon.

Amelyiket az éléskamrájába temetett be a földindulás, arra mondhatni, hogy isteni szerencséje volt. Húsz üveg befőzött paradicsomot iszogatott meg s hozzá kekszet majszolt. De a másik kettő étlen-szomjan húzta ki ezt a tíz napot. Felnőtt, gyerek egy hétnél tovább egy se bírta az élve eltemettetést. És az öregek, lám, az öregasszonyok kibírják.

Az orvosok most magyarázzák ezt a csodát. Az idős ember szervezete nem égeti úgy a tartalékjait, mint a fiataloké.

Kegyeleti koszorú egy kis Szophoklész-szoborra

Aranyló fénypont volt az életemben egy évtizeden át egy Szophoklész-szobor, a híres, klasszikus lateráni márványszobornak másfél arasznyi, tökéletes mása. Arannyal futtatott bronzszobor, oly tökéletesre cizellálva, hogy szikrát hányt a napfényben, ha nyári késő délutánon visszasütött ránk a nap a Belügy ablakaiból.

Irkének köszönhettem ezt is. Ó látta meg egy este autóbuszról a Felszabadulás téri bizományiban; leszállt, elszaladt értem, éjfélig bámultuk. Pénzünk nem volt. Ötvenhat után az állástalanság évei. Másnap reggel telefonon kölcsönkértem a háromezer forintot Ferenczy Erzsitől. Irke ment el a pénzért és tíz órakor, nyitásra ott voltunk a bolt előtt.

Az írópultomon állott. Egy-két fényképemen még megvan.

Olyan tisztelet övezte nálunk, mint egykor Rómában a házi isteneket. Egyszer aztán, amikor megjöttem Firenzéből, belépve a nagyszobába, szívembe nyilallott valami üresség. A szobornak csak hűlt helye volt.

Azt hittem, nincs olyan anyagi veszteség (megszégyenítés, erkölcsi bántalom), amelyet ne tudnék rezzenetlen arccal elviselni.

Hát ez most nem ment. Le s fel szaladgáltam a lakásban, mindenütt kerestem, mint vígjátéki fösvény az aranyát. Jajongtam.

Vigasztalásomra szolgált később, amikor kezembe került S. Reinach tanulmánya,1923-ból, amely szerint a lateráni Szophoklésznek nincs köze a drámaíróhoz, mert egy szónokot ábrázol. Talán Szolónt? Ámde kiderült, hogy Reinachot még annak idején megcáfoló Studniczka, bebizonyítván, hogy a lateráni Szophoklész portréhitelességű – s így megint felfájt a kis Szophoklészem hiánya. Pláne hogy aztán E. Löwy még azt is valószínűsíti, hogy minden Szophoklész-ábrázolás – még az életutáni hűséggel dicsekvő londoni herma is – pont erre a lateráni (erre a józsefattilautcai!) ős-drámaíró-ideálképre megy vissza. Eszerint édesmindnyájan (Strindberg, Ibsen, Beckett, Németh László, Pasolini, stb.) az én eltűnt szobromra hajazunk, van egy mozdulatunk, amely az övé (talán az, ahogy megmarkolja szíve fölött a khitónját), rá ütünk, mint az ő Oidipusa a keresztúton halálosan ráütött az apjára…

Már majd negyedszázada

Még – ha jól emlékszem – az első karácsony volt 56 októbere után, hogy hivatalos beszédben leszögezték: ellenforradalom volt, ami volt.

Boldizsár Iván olyasmit mondott erre: „na, ezen hosszú ideig fog most folyni a vita.” Én a szavaknak sohasem tulajdonítottam nagy jelentőséget, még a legellentétesebb értelmű szavak szembeállítását is gyanakodva nézem. (Madách tanított-e erre a homousion-homoiusion vita gyilkos abszurditásával, vagy még a nyelvünk ősi minden-mindegye, amely az áldást és az átkot egytőről fakasztotta?) Úgy véltem tehát, hogy Boldizsár akkor, karácsony és szilveszter közötti borongásában, megint jól elveti a sulykot.

Egy olasz újságírónő kérdéseire felelget a barátom. Egy kukkot sem tud olaszul, de van tolmács.

– …az még ezerkilencszázötvenhat után született – mondja. Valamelyik művét magyarázza.

A tolmács olaszul ismétli az évszámot, és hogy világos legyen, miről van szó, a szövegébe beleszövi a magyarázó szót: „controrivoluzione” vagy „rivoluzione” – már nem emlékszem, mit is.

A barátom felkapja a fejét: – Mit mondott? Én csak egy évszámot mondtam. Ne fordítson bele politikát!

Nem mondja, hogy mozog a föld, de azt se, hogy nem mozog.

„Ha fénylik Gyertyaszentelő”

Nem volt senki, aki átsegítsen ma a baljós déli órákon.

Sötétkék ég alatt szikrázik odakint a világ. És szikrázik tovább csukott szemhéjam mögött is a rohamosan romló jobb szememben! (Azt mondják, megpattant egy ér a fenekén, attól ez a szüntelen tűzijáték…)

– Nem az enyém ez a túl fényes világ – mondja a medve, és visszaballag a barlangjába.

Fáj a szeme neki is. Fáj a szíve.

Úgy tesz, mintha aludna.

Akiért a harang hiába szól

A Le Monde mai száma megint külön oldalt szentel az ifjúságnak. A tizenévesek vallanak.

Meggondolkoztató ténynek mondja az egyikük, hogy Sartre temetésén nem tűntek fel a legfiatalabbak csoportjai.

Ez engem is meggondolkoztat. Próbálom számba venni, Magyarországon vajon kinek a – melyikünk – temetésére tódulnának ki a gimnazisták.

Ki mondhatja el ma még nálunk, hogy „ifjú szívekben élek”? Ki?

Hol sírjaink domborulnak…

Farkasrét. Pilinszkyt temetjük. Mennyi fiatal a koporsó körül. Legtöbbjük arcán látszik, most néz szembe először nyitott sírral.

Úgy tudom, Csokonai temetésén nemcsak a hivatalos nagyok jelentek meg – például egy Kazinczy. Voltak ott ismeretlen fiatalok. Például a 15 éves Kölcsey… Amíg az új, frissen betemetett sírnál hallgatom a ritka tisztasággal intonált Isten áldd meg a magyart, próbálom megkeresni a kiismerhetetlen tekintetű 15-20 évesek falanxában: melyikőjük lesz majd egy új Himnusz-költő?

Plus quam perfectum

Bacsó meghívott új filmjének a vetítésére.

A film címe jelzi, hogy dupla időréteg borítja már a témát: Tegnapelőtt. Eltemetett ügy.

A Népi Kollégiumok dicsősége és bukása.

Honnan tudják ezek a mai fiatalok, akik játsszák, hogy mi volt azoknak az azóta már borbafullasztott, hivatalba belehizlalt egykori lobogó lánggal égő sovány fiataloknak a szívében? Honnan tudják a mozdulataikat? szemük rebbenéseit? hogy milyen harsányan énekeltek? honnan tudják csendjeiket?

Van-e talán a közviszonyoktól függetlenül egy Fiatalság – mely úgy létezik, mint a plátoni „idea” – s átsüt a fiatal testen és szellemen, ha a történelem megengedi, vagy akár ha egy filmgyári műterem és forgatókönyv megengedi?

Kaccenjammer

A szilveszteri műsorokra a készülődés a televíziók életében mindig nagy apparátussal és önbiztatással folyik. A közönség is olyan felcsigázott lelkiállapotban várja ezt a műsorát, mint a spanyolok a bikaviadalt. Sör és pezsgő mellett láthatja egy ország elvérezni kedvenceit. S aztán az újév első óráiban már mindenki tudja, hogy a svindli most se sikerült. Hiába volt a sok humor-, show- és esztrádszakértő, a patentírozott politikai bátorság, a mindenről informált intimpista, a rossz arcú önmutogató: fából vaskarikát csinálni ezen a szilveszteréjszakán sem sikerült. Közízlésünk szomorúan alacsony nívója – hiába cifrázzák akárhogy is – ilyenkor mindenki számára nyilvánvaló lesz.

Egy nép néz tükörbe: ez volnék én? – kérdi döbbenten.

Mint egy Melinda, akivel hevítőt itattak, hogy élvezzen, és élvezett is a szerencsétlen…

Kéziratok? Óh!

Elveszett egy táskám (most már másodszor) repülőúton, kéziratokkal. Barátaim, akiknek mondom, részvéttel vannak. De egyiknek se jut eszébe megkérdezni, hogy mi is készült volna megszületni azokból a kéziratokból. A veszteségemet olybá veszik, mint a kalmárét. S nem úgy, mint egy anyáét, akitől elvették születendő gyermekét.

Tudomásul kell vennem: elveszett műveim elveszítették jelentőségüket. És a megmaradottak?

Az író szállít kéziratot, „anyagot” – általában a maga szintjén. A kiadó pár év múlva publikálja. A megjelent könyvet az író baráti köre dicséri (ha olvasta, ha nem), az ellenkező tábor írói, kritikusai elhúzzák a szájuk (olvasták vagy sem) és hallgatnak róla.

Ha valami hecc, vicc, pikantéria vagy politikai turbulencia van benne, szétfut a híre.

Magyar Írók Szövetsége

Mindnyájan elmondhatjuk, külön-külön mind a hatszázan, a többi ötszázkilencventől megbántottan, fájdalomtól megtört lélekkel mondhatjuk el, teremtett s teremtő mivoltunk pótolhatatlan egyszeriségének öntudatával:

Egy alig-alig terjesztett vidéki folyóiratban (a győriek Műhelyében) olvasom Jánosy Istvántól ezeket a sorokat.

Tűnődöm a vers igazságán.

Ha így van (és így van, de még mennyire így van), érdemes-e? Érdemes volt-e behúzatni-vonatni magam (oly könnyen, mint ahogy Kató megy a táncba) az írószövetségi vezetésbe?

És tűnődöm a vers szépségén. Utoljára Shakespeare Athéni Timonja vallott ily szépen az embergyűlöletről. Ilyen meggyőzően. Ha van, aki magyarul így ír minden dolog értelmetlenségéről, ilyen nemes csengéssel és bátran: talán mégis érdemes, érdemes, érdemes volt.

Intés szerkesztőknek

Arany írja: „Mielőtt azonban a kiadáshoz fogna… kétszer is meg kell gondolnia, vajon a munka világot láthat-e úgy, a mint szerzője megírta vagy a körülmények kihagyást, változtatást követelnek. Az utóbbiak sohasem jogosak a szerző irányában, de kevésbé lényeges helyeken parancsoló kényszerűségből a kihagyás elnézhető: a változtatás soha.”

Egy elnök a Bajza utcából

Tóth Endre szatírája akkor suhant el a fülem mellett, régen – még az 50-es évek végén –, amikor épp bevezetőt írtam Gulyás Pál kötete elé. „Gulyás Pali sose zaklat – nem kér állást, segítséget.” Dehogyis vettem magamra. Hisz én áldoztam a halott költő emlékének. Kéretlenül. Állás, segítség meg nekem is ugyancsak elkelt volna akkoriban.

De most, hogy hivatalt adott az Isten, az efféle szatírák kezdenek egyre kínosabban találók lenni.

A Tóth Endréé is.

Már bűntudatosan motyogom magamban néha:

Neo-neo-barokk

Főbűnökre vezető alkalom az elnöki tevékenység. Jószándékkal kikövezett úton visz a retorika tartományai felé, és ólmos restségbe süppeszt a mindent elborító írói bánatok és nyomorúságok láttán. Ha így halad, Kosztolányi szatíráját – a közéleti kitűnőségről – már borotválkozótükörnek használhatom: „…fáradtan néz az ablak fényébe.”

Ki néz vissza rám, mintha az ablaküveg mögül?

Melyik Pekár Gyula?

A magyar neo-barokk melyik irodalmi potentátja?

Vagy már egy még neóbb magyar barokké?

Szentlélek elleni bűn

Tizenöt év óta, első tétova olasz nyelvű dadogásaimtól mindmáig, immár folyamatos dadogásaimig, elég sokat beszélgettünk ezzel a kitűnő professzortársammal.

A bámulatra méltó olasz civilizáció egyik fegyverténye, hogy tizenöt év során mindig figyelmesen hallgatta kísérleteimet, hogy olaszul kifejezzem legtöbbször szóra alig érdemes gondolataimat. A mondanivalóm lényegét igyekezett kiragadni, ami hála a nem kevésbé bámulatraméltó olasz intelligenciának, rendszerint sikerült is. Még csak a homlokát se ráncolta közben, mint sokan teszik, jelezvén hogy micsoda szellemi koncentrációt igényel beszélgető partnerük gondolatainak a követése az adekvát szavak helyett használt rokonértelmű – pláne átabotában rokonhangzású – szavak örökös buktatóin. (Klasszikus a Cs. Szabó példája, nem győzöm idézni: a hidegre forduló évszakban Illyéssel együtt betér Rómában egy férfidivatüzletbe és magabiztos olaszsággal kér egy jó vastag sertést az eladótól. – „Maiale” – mondja. – „Un grosso maiale per l’amico mio” – Az eladónak a szeme se rebben, máris teregeti ki elébük a vastag gyapjú kötött holmit. – „Maglione.”)

De a tizenöt esztendő óta oly figyelmes és türelmes jóbarát most darázscsípetten odaszisszenti nekem (valamiféle hátrahagyott költői művekről hadoválok): Post-ume, caro collega, post-ume…

Na ja! A hangsúly ellen vétettem. Ez olyan, mint az egyház szerint a Szentlélek ellen való bűn. Nincs mese, és nincs kegyelem. Azonmód le kell torkolni a barbárját! Nem lehet nem rászólni. A rosszul hangsúlyozott szót ott helyben ki kell javítani, ott helyben meg kell torolni. Tulajdonképpen le is kaszabolhatott volna.

Anyanyelvünket nem alap nélkül mondjuk anyanyelvnek. Az anyát nem lehet megsérteni. Nem lehet tűrni, hogy megsértsék.

Azt hiszem, idevág Vas István vallomása: „olyan nyelvet képtelen volnék magaménak érezni, amelyik nem az első szótagot hangsúlyozza”. (Az In flagranti verse „mentségére”.)

S azt hiszem, idevágnak Illyés elismerő szavai a nagy hazafiról, Gyergyai Albertről, aki minden francia szót tudott, ami a Larousse-ban benne van, de nem volt hajlandó, mégoly választékosan szólhatván franciául, átállni a szóvégek és mondatvégek kiéneklésére. Gyergyai, a francia kultúra elragadtatott szerelmese nem adta föl a magyar fonetikus bázist. Sőt: a zalait se.

Bűnözők. Ártatlanok. Ellenállhatatlanok

Papini naplójában olvasom (1944. február 24.): „A nagy írók rokonszenvvel fordulnak a bűnösök felé.” Idézi Dantét, aki szerette a kárhozottakat, Shakespeare-t, Miltont, Goethét, Victor Hugót, Balzacot, s persze Dosztojevszkijt.

Milyen nagy pillanat volt számomra tegnapelőtt, amikor sikerült rávennem Massimilianót, hogy vallja be, mondja el a börtöneit. S azt hiszem, neki is nagy pillanat volt. Sugárzott belőle – ahogy mondta, mondta – valami ronthatatlan ártatlanság…

Vajon miért tépte szét apróra a lepedőjét, amikor a magánzárkába csukták lefogása után – ha nem ártatlansága egyedül lehetséges bizonyítása végett?

– Mit kaptál a lepedőért?

– Összevertek – mondja, de szinte mosolyogva, mint aki elérte, amit akart.

Lehet, hogy valami homályos jóvátételi szándék dolgozik bennem. Apám is és nevelőapám is bíró volt, és amikor csíkos ruhában rabokat vezettek az utcán, mindegyikükben egy bírói tévedés áldozatát gyanítottam.

Csönd Herceg könyve

Szántó Tibortól kaptam néhány szépen bekötött könyvet. Fehér lapok vannak bennük. Teleírhatom őket.

Kéziratpapírom mindig akad. Mért nem röstelltem hát kérni efféle üres könyveket? És most hogy megküldte, miért olyan ünnep ez a nap? Miért olyan nagy különbség könyvbe írni és nem ívpapírra?

Miért hogy minden megrendelésnél ösztönzőbbek ezek a kötetbe fűzött fehér lapok?

Hazaviszem a könyveket, boldogan, új kincseimet.

Megírandó műveknek költő-fészkei.

Hat kötet szűz könyv. Több ezer oldal. És azt írhatom rájuk, amit akarok.

Előttem az élet, megint. Fehér lappal indulhatok.

Olvastam már, hogy milliomoséknál a legnagyobb ajándék a kitöltetlen csekk.

Az egyik fekete vászonba kötött vaskos könyv első lapjára – biztos a kiadónak emlékeztetőül – az van beírva, ceruzával: Ady Endre, 67 ív.

Ezen az 1072 bibliapapír oldalon itt van, láthatatlan írással, Ady minden verse.

A Versektől és az Új Versektől a meg-megújuló ihlet lendülete, lökése, rángása, robbanása viszi őt húsz esztendőn át lapról lapra. Egyetlenegy oldalt se hagyhat ki. Nem mondhatja, hogy fáradt, hogy késő van, hogy ivott, hogy élni szeretne. Nem mondhatja, hogy hagyják már békén őt a versek…

Milyen rettentő tud lenni egy költői életmű, így a nemléte felől nézve. A Teremtés Könyve, még a kezdet előtt, amikor nem vala az Ige.

Megíratlan Biblia.

Pörgetem a rengeteg üres lapot, előre, hátra. Az elsőn talán a Verecke híres útja lesz, az utolsón meg az a Trianon-szorongás, a hiábavaló nagy esdeklés, amit már térdre rogyva írhatott: „ne tiporjatok rajta nagyon…”

Újra nem kezdhető magyar történelem.

Ez a bibliapapír-rengeteg most a Jó Csönd Herceg erdeje, holdfényben.

Fehér lapok. Fehér lapok.

(Ezt a 67 íves könyvet félreteszem. Nincs bátorságom írni bele.)

Vírusok, gének

Lázasan, hurutosan, mellet szaggató köhögéssel mentem el mégis Gödöllőre, Szabó Ede temetésére. Hiába ez a hideg komisz február, vígan tenyésznek az influenzás megbetegedések kórokozói, valamiféle felderíthetetlenül titkos vezérkari főnökség stratégiája szerint támadó vírustörzsek.

Ezzel szemben, a haditudósítások oly megszokott optimizmusával, az egészségügyi minisztérium a mai újságban feltűnő nagy betűkkel közölte, hogy nincs influenzajárvány.

A fűtött Volga melegében féloldalamon érzem a kocsi ajtaján-ablakán át a kinti hideget. A hirtelen rám jövő tüsszögéseket a kalapomba fojtom. Nem volna szabad ilyen állapotban utaznom, már csak az autóban mellettem szorongókra tekintettel sem.

„Jobb lett volna, ha otthon marad és ágyba bújik” – mondja mellettem az autóvezető is. Rajta már nem fog, állítja, mert túlesett egy influenzán, engem félt, hogy nehezen fogok kilábolni három nap múlvára, amikor indulnom kell Firenzébe. Nekem meg eszemben jár apám sorsa, róla mondogatták, hogy abba halt bele, hogy amikor még csak kerülgette a járvány – ő, a nagy hipochonder (kilincset csak kesztyűben fogott meg) –, kiment a velünk jó szomszéd Winterék Ilona lányának a temetésére, s a hosszú szertartást fedetlen fővel állta végig, mint egy magyar úr, holott fent is hagyhatta volna a kalapját, hisz ez ott még illendőbb is lett volna… De úgy látszik, ily módon korán eltávozott (s ezért számomra ismeretlenül maradt) apám ragaszkodott a maga saját etikettjének normáihoz. El tudom képzelni, hogy milyen eszményi táblai tanácselnök lehetett. Vaskalapos volt, otthoni szokásaiban, s talán akkor is, amikor kegyelmet lehetett volna gyakorolni, és levette a kalapját egyes-egyedül a havas esőben, spanyolnáthás gyászolók között, zsidó temetésen.

Toszkána

Ebéden vagyok G. Bevilacquánál. Szép vidéki ház egy Firenzén messze kívül eső dombon, körös-körül a quattrocento festészetéből ismert toszkán dombvidék – a ciprusok sötétzöldje, az olajfák ezüstszürkéje, itt-ott egy-egy gazdaság kis épületcsoportja. Ezek a gazdaságok ugyanazok, amelyeket a quattrocento-képeken látni. Egy ilyen ötszázéves gazdaság elhanyagolt épületeibe költözött be a professzor-kollégám. Az egykori kocsiszínekben, istállókban, szárítókban kedvére terped szét folyton nagyobbodó könyvtára. Nemcsak a háziak élnek évek óta valami csillapíthatatlan tevékeny derűben, az építkezés-átalakítás, berendezkedés fészekrakó lázában – az asztalos vasárnap reggel is ott volt már, családostul –, hanem maguk az öreg épületek is látnivalóara élvezik, hogy foglalkoznak velük, hogy megbecsülik őket, és maguk is igyekeznek megmutatni, hogy lám, mi minden kitelik még tőlük. Az egykori kocsiszín – most nappali terem – mennyezetét tartó cédrus szelemenfák csak szebbek attól, hogy megrágta őket az idő vasfoga, és vidáman viselik új terhüket, fölöttük a szénaszárítóban berendezett hálószobákat, fürdőszobákat…

Megfigyelem, hogy az alkotó tudósi munkának milyen ideális feltételeit nyújtják a hagyományos mezőgazdasági igényeket szolgáló épületek. Illyés nyomán, persze, nem nehéz észrevenni, hogy a paraszti életforma minden civilizáció között talán a legtestvéribb közelségbe tud kerülni a szellemi munkához, legalábbis ahhoz a fajtájához, amely egy autonóm életmű kialakítását tekinti feladatának.

Máraival kérdezem

„Hol az a szellemi vagy morális jogcím, amivel a Nyugat ma megkövetelheti tőlem, a keletitől, hogy hajbókoljak előtte?”

Negyven év óta keményíti az én szívemet is ez a dac.

Mi, akik otthon vagyunk Nyugat-Európában, mi kérdezhetjük így, ahogy Márai is kérdi: a bennfentesség polgárjogával, magyar önérzettel és közben a pesti sznobizmustól kapott csalánkiütéseinket dühvel-kéjjel vakarászva…

Szomszédos országban – de mintha csak otthon…

Mielőtt egy üzletbe bemennék, benézek, hogy lássam, fiatal-e a kiszolgáló. Ha fiatal, nem megyek be. Majdnem biztos, hogy közönyös, semmibevevő, impertinens lesz. Keresztül fog nézni rajtam. Nem veszi a fáradságot, hogy úgy beszéljen, hogy megértsem. Ha elsőre nem értem, vállat von. Esetleg cinkosan össze is nevet falat támasztó társnőjével, a másik eladóval, hogy megint micsoda egy világmarháját hordott oda a szél meg az Ibusz.

A negyven éven felüliek viszont általában kedvesek, segítőkészek. Ahogy Pesten mondják mostanában: „kulturáltak”. Csakhogy sokkal kulturáltabbak annál, mint amire Pesten mondják, hogy kulturáltak. Van egy kedves mosolyuk, ha belépnek az üzletbe. Miért? Megtörte őket az élet? Vagy talán ők még más iskolát jártak? Húsz évvel ezelőttit? Otthon még kaptak leckét az ötven évvel ezelőttiből? Bennük még, úgy látszik, él az előző nemzedék civilizációja.

Fülembe itt is (mint még hány más pontján a világnak) visszacseng Marsall László egyik verse, magyar tapasztalataink alapján oly végtelenül fájdalmas és elevenbe vágó.

Elembertelenedésünket jelzi: „Örök szégyenünk a láthatatlan vonal / embert embertől elkerítő…”

Pótvizsgáznék

1635-ben jelentette meg a cremonai Barezzo Barezzi olasz nyelven a spanyol Lazarillo Tormes történetét, akit könyve címében Zseniális Balfácánnak is nevez (ha szabad így fordítanom az Ingegnoso Sfortunatót). Bővített kiadás ez a spanyol eredetihez képest, a fordító feldúsította a maga itáliai tapasztalataival.

Unom, de azért olvasom. Úgy érzem, mintha egy régi adósságot törlesztenék. Gólya-koromban felvettem Harkai Schiller Pál ellenállhatatlanul csábító című szemináriumát: A csínytevés lélektanát. S nekem kellett volna beszámolnom Lazarillo Tormes történetéről, amit németül kaptam kézbe. Csakhogy a gimnáziumi nyolc év során úgy-ahogy összeszedett német tudásom nem volt elegendő, hogy a vagabundus élet népi kifejezésein áttörjem magam. Szégyenemre elmaradt a beszámolóm.

Október van megint. Kezdődik az egyetem. Holnap vizsgáztatok Firenzében.

Szeretnék jelentkezni a Múzeum körúti bölcsészeten: „Felkészültem Lazarillo Tormesből, nem pocsékoltam el hiába ezt a majd ötven évet. Elolvastam közben ezt is, mint annyi más szégyenemre kihagyott könyvet.”

Szoktam néha mondani, hogy ha matuzsálemi kort érek (és miért is ne? minimális emberi jog 700-800 évet élni), minden ígéretem be fogom váltani. S a leckekönyvembe beírható lesz a csínytevés lélektanához is: „szorgalmas”.

Szótárreformot!

Minden nyelv igyekszik szavaival megközelíteni a fogalmakat, jelzőivel a minőségeket, igéivel a cselekvés és a mozgás folyamatát… A nyelvnek ez a törekvése sikeresnek mondható. A magyar nyelv szavai is élményszerűségig szuggesztívak. Az alma szóban benne van a kerekség, és hallatára jóleső enyhe nyillaló bizsergést érzek ínyeimben. A piros már hangzásra is világosabb egy árnyalattal a vörösnél; és ha azt olvasom, hogy valami megcsörren: vasakra, láncokra gondolok, esetleg a telefonra…

A szexuális élet szavai viszont áthidalhatatlan távolságban vannak attól az érzéstől, élménytől, amit jelölni hivatottak.

Nézd meg Tiziano Vénuszát, ahogy ölébe ejtett kezének egyik ujja játszadozik a szeméremrés körül. Milyen jóleső boldogságban nyúlik el a teste…

És most mondd ki e szót rá: „maszturbál”. Vagy „onanizál”. Vagy „önfertőzik”. Egyik rémesebb, riasztóbb, mint a másik.

Vedd végig a szexológia szótárát. Mintha Kálvin, Viktória királyné és a szemérmes Veres Péter együtt szerkesztették volna erkölcsnemesítő célzattal.

A fenti jegyzetet lekörmöltem, aztán a mai lapban elolvasom Thury Zsuzsának finom, onirikus ihletésű írását – egy álmatlan éjszakának hordaléka. („Emlékek, emlékek…” – mondja az effajta emlékekről Ady –, „csak egy kicsit ne bántanátok.”)

Már rég nem lepnek meg a körülöttem tapasztalható összecsendülései a dolgoknak. Így szinte elégtétellel nyugtázom, hogy Thury Zsuzsa egyik gyerekkori emléke feltehetően azt igazolja, amit fentebb írtam.

„Hiszen abban az időben még játszottunk, furcsa játékokat, négyen testvérek… Külön, magunk gyártotta szótárunk volt testrészeinkre és testi funkcióinkra. Jóval ötletesebbek, mint a ma használatosak.”

Hogy mire milyen új szót találtak ki, arról többet nem ír, de lehetséges, hogy ott a gyerekszobában elkezdtek egy szótárreformot.

„A jobb oldalamra fordulok, emlékezem, mosolygok, de furcsa gyerekek voltunk, de régen volt!”

A rinocérosz helyett az afrikai nő

Évszámra nem járok moziba. Nem azért, mintha valami kifogásom volna a nyolcadik múzsa ellen, hanem csak azért, mert úgy adódik, hogy nem járok. Pedig hogy imádtam filmet írni (holott a filmíró: helóta!), viszont drámát írni nem szeretek. (Pedig a drámaíró még egy diktatúrában is: szuverén!)

Giuseppe, a festő tegnap estefelé azzal állított be, hogy születésnapja van, s felhozta egy szobrász barátját (mellékesen: szerzetes), aki Carrarából – a márványtömbjei közül – egyenest erre a jeles napra utazott Firenzébe. Valamikor együtt jártak a Szépművészetek Akadémiájára.

Nekem is ki kell rukkolnom a születésnapon. Egy flaska chianti akadt. S utána meghívtam színházba őket. Mindenütt hirdetik a Rinocéroszt. Nézem az újságban, kilenckor kezdődik. Épp odaérünk.

Az előcsarnokban egy lélek se. A pénztárból előjön egy lány, és zavartan mondja, hogy elmarad az előadás.

Lehet, hogy ezen az estén Firenzében egyedül mi hárman lettünk volna kíváncsiak Ionescóra?

A két képzőművész fellélegzik. Ők se lelkesednek Ionescóért. „Menjünk moziba.”

Valami Afrika-filmet játszanak. Nyolcoszkárost. A mozi zsúfolásig tele. Brandauert már ismerem, de azt mondják, hogy nem is ő, hanem a színésznő lesz nagy. A nőt azért veszi el Brandauer, mert sok pénze van. Szerepéből következőleg a színésznőnek így nem is muszáj vonzónak lennie. Nem is az. Bájak helyett csekk-könyvvel bír. Viszont Brandauertől szifiliszt kap. De hála a Salvarsannak, ebből kigyógyul. Látjuk őt, amint hamarosan skrupulus nélkül lefekszik új szerelmével. Mindez a legsötétebb Afrikában történik, ahol ők egy kis privilegizált társadalmat képeznek, bőségben, kényelemmel, nappal sportosan, este szmokingosan, s kifinomult érzelemvilággal. Erről nem is csak az egymás közti kapcsolataikban tesznek tanúságot, hanem emberileg bánnak bennszülött szolgáikkal s a falu négereivel.

A filmben van imponáló férfihős is. Ő az, aki a szavannában az oroszlánokat, mielőtt a gyógyult hősnőt megennék, leteríti. Van árvíz, a hősnő gátat épít, de nem esik bele a vízbe, pedig az olyan, hogy ha beleesnék, biztosan elsodorná. Örvénylik is. Van tűzvész is a filmben, a hősnő olt, de itt sem történik semmi baja. Kis repülőgépen szálldos összevissza Afrikában, ámde amikor a gép végül lezuhan, ő épp nincs rajta, csak a szerelme… Így viszont megint magányos lesz, nincs mit s nincs kit keresnie többé Afrikában, tehát csomagol és hosszan búcsúzik fekete szolgáitól. Ami a folyószámláján volt, az ráment Afrikára és Brandauerre… Éjszaka egyig tartott a film. Sokkalta rövidebb lehetett volna, ha nincs még feltalálva a Salvarsan.

„Gyönyörűek a képek Afrikáról” – mondták végül barátaim, a moziprogram mentségére. Csakhogy ez a hatalmas természeti táj számomra épphogy elhalványította és segítette nevetségessé tenni a film cselekményét. Azt tett vele, amit ez a cselekmény érdemelt.

Sajnos, a négerekből és az állatokból is csupán gazdáik iránti pozitív érzelemviláguk volt a filmen látható (hűség, csodálat, szemérmesen leplezett rajongás), mint ahogy a szomáli nők vagy a flamingók szépsége is abban funkcionált, hogy esztétikai örömöt nyújtott a teremtés fehér urainak.

Azt hittem, hogy mindez a neokolonialista nosztalgia rég a múlté.

Azt mondják: ez az év filmje.

A Paradicsom Kapuja

Mi maradt Sophie után, emlék, ebben a lakásban, amely minden részletében tükrözte szeretetét a szép tárgyak és a virágok iránt?

A lakásban, amely nekem elefántcsonttoronyként szolgált, húsz éven át.

Mindent elvittek. Üresek a falak. Az sincs itt, amit karácsonyokra, névnapra én adtam neki: az sincs, amit – mindig gazdagabban megtetézve – ő adott nekem. (Könyv, kép, üvegpohár.) Egy hónapig tartott a csomagolás, addig nem is igen tehettem be ide a lábam.

Mégis.

Szobájának balkonra nyíló ajtajánál, az oldalfalon ott maradt egy poszter. Nagy méretű és csekély értékű repro. A firenzei Keresztelőkápolna bronzkapujának a színes fényképe. Beborítja a magas falat, a függöny és az erkély közötti beugróban. Emlékszem, milyen alkalmatlan volt ezt a posztert föltekercselve repülőgépen hozni. De megérte. Ezt a helyet mintha rászabták volna… Értéke semmi. Csak az a bizonyos pretium affectionis.

Amikor reggel kiment a balkonra virágait megnézni, Ghiberti bronzkapuja mellett ment el.

Sophie-nak ez a poszter Firenzét idézte, nekem most már azt a maga szerénységében is oly gazdag, harmonikus és kultúrával teli életformát, amelyet egy kivételes szellemmel megáldott asszony itt a Váci utcai ház legfelső emeletén maga körül megteremtett.

Az ószövetségi jelenetek a Paradicsom Kapuján neki bizonyára idéztek régi emlékeket is oly bensőséges, intenzív, zenével teli prágai gyerekkorából… (Milyen rövid még az övéhez hasonló, hosszúnak mondott emberélet: mióta ismertem, készült haza Prágába – 1968. augusztus közepén már minden együtt volt az útra, az útitársak is, de Brezsnyev ebbe is beletenyerelt. Így hát nem látta viszont szülővárosát.)

Most olvasom Dosztojevszkij feleségének emlékiratait, a firenzei fejezetekben írja, hogy a Dóm előtt elmenve, férje mindig megállt a Battistero keleti kapujánál. Nem győzte bámulni. S azt mondta: „Ha gazdag leszek, lefényképeztetem, s ennek képe mindig ott lesz a dolgozószobámban.”

Nekem most itt van.

Szatírák tükrében

Vanitatum vanitas

Reggeli Kozák Andrással, Somogyi Józseffel.

Kozák tegnap este óta hajtogatja: „Én vagyok Iophon!” – Az első pillanatban nem is tudtam, mit beszél. Hát persze, az öreg Szophoklészről írott drámámban, a fiú. Idéz belőle jeleneteket, mondatokat. Él benne, mint egy szerep; amit senki nem osztott rá. Se rá, se senkire. Könyvben olvasta. Megtanulta. Én már nem emlékszem a dráma részleteire.

Tíz éve írtam. Azt hittem: főmű. Jobb lett volna, ha nem említi.

Somogyi arról beszél, hogy készülő szobrait egy időre hagyja, mással foglalkozik, aztán visszatér hozzájuk.

Mondom, én is így vagyok: visszatérek három, öt, tíz éve fiókba rekesztett drámáimhoz, s beléjük építem azt az időt, ami közben eltelt. Az életemet. Amit a történelemből közben megértem és megértettem. A halálközelséget. Ezt mind szereti a dráma. Növekednek, évgyűrűre évgyűrű kerül. Mozdulatlanok. Nedvkeringés azért van bennük.

Most ezután a beszélgetés után, előveszem majd a Szophoklész-drámát is. Iophon szövegét hadd halljam szívemben Kozák András hangján.

Somogyi nem akarja elhinni, hogy nekem szinte semmi de semmi kapcsolatom sincs Magyarországon a színházakkal. Mondom neki, hogy ha nem két, hanem tizenkét színigazgató, főrendező volna itt ezen a fesztiválon, s egy héten át mindennap együtt ülnénk a zsűriben, s együtt ebédelnénk, reggeliznénk, vacsoráznánk, éppúgy nem ejtene egyik se egyetlen olyan szót se előttem, amely arra utalna, hogy én drámaíró vagyok (volnék, voltam, lehetnék), mint ahogy – figyelje csak meg – a jelen levő két színigazgató is kerül minden ilyen célzást, akármennyit vagyunk is együtt.

– Ez lehetetlen! – kiált fel Somogyi.

Kozák András eltűnődik, s azt mondja:

– Ez csakugyan így van.

Aztán érmekről beszélünk és halotti maszkokról.

Mondom, hogy megvan nekem Ferenczy Béni rajza a halott Adyról, s a rajz nyomán készült érme is. (A rajzot még Bénitől, az érmet Tolnay Károlytól kaptam.) És hogy ezeken hogy sugárzik Ady apollói szépsége!

Somogyi elmondja, hogy készített szobrot Tamási Áronról már a kórházban. Halálos ágyán ült modellt neki Tamási.

Juhász Feri épp egy ilyen órában ment beteglátogatóba Tamásihoz, s hogy el ne árulja megrendülését, évődve azt kiáltotta: „Hogy mik történnek itt!” Mire Tamási kimondta, félreérthetetlen utalással közeli halálára: „És hogy még mi fog itt történni!”

Aztán az meg is történt.

Tamási Áronné, friss gyászában nem akarta hagyni, hogy Somogyi megcsinálja a halotti maszkot. Ne martirizálja a békében megenyhült arcot. Igaza lehetett. Ha a holttest képes létrehozni, ha csak pár órára is, valamit, ami olyasmi, mint az apoteózis – egy aurát a fej körül –, minek azt gipsszel beborítani. Pár nap múlva adott csak rá engedélyt. Már a boncolás után. Így kapta meg a holttestet a szobrász. A boncolásnak és a dekompozíciónak a jegyeivel.

A varrásnyomok a maszkon is látszanak, és a gipszbe ragadt szőrszálakból tovább tépődött valami, a negatívból a pozitívba.

– Majd én csipesszel, reszelővel ezeket eltüntetem.

– Áron maszkja már az utókoré, ehhez már nem szabad senkinek se hozzányúlni – érvelt Somogyi. Ő meg már a művet védte. A művét, a maga döbbenetes különösségeivel. Popart-voltában.

Lám, milyen kiszolgáltatottak leszünk a halál után!

Ül fölöttünk a Kegyelet, ölében meggyötört-megbékélt arcunk gipszmásával, és megpróbálja eltüntetni halálunk legbrutálisabb nyomait. Irgalmas női ösztön ez. (Hatvany Lajosné is elmondta Domokos Mátyásnak, hogy ő a tűzbe dobta Ady haját, amit férje lenyisszantott a halott homlokáról.)

Most, hogy Somogyi meséli mindezt, az az érzésem, hogy láttam én ezt a jelenetet. Csak azt nem értem, hogyan is láthattam? S miért rémlik, hogy kerek ablaka volt a kórházi szobának? A Styxen átkelő hajónak micsoda kabinjában utaztam én velük? Miféle déjà-vu játszik velem? Vagy talán a magam halála színterét látom meg kissé előre?

S aztán hallani vélem Juhász Ferenc hangját, ő is ezt a pillanatot mondja. Igen, ő ezt még a koporsónál mondta el…

A hajó elmegy

A kikötőben lassan moccanó óceánjáróról még dobálják a szerpentint a rakpartra. A testvérek, rokonok, barátok még integetnek egymásnak. Mintha ezentúl is éppoly jó testvérek, rokonok s barátok maradnának. S egy félóra múlva már a füstje se látszik a hajónak.

Kelet-Európa is lebukik lassan, lassan, de biztosan – az Odera, Lajta túlsó partjairól nézve – a szemhatár alá. Magyarországostul.

M.-nek át kéne iratkoznia Rómából a firenzei egyetemre. Mivel a külföldiek száma meg van szabva, egyetemenként más a kontingens, kérdem, van-e még szabad hely. „Bőven” – mondják. „Akkor?” „Sajnos nem megy.” „Miért?” „Mert csak a közös piaci országok fiait veheti fel az egyetem a maga jogkörében…”

Nem magyaráztatom tovább. A diszkrimináció belém nyilalló szégyene segíti lassúdad intelligenciámat, hogy azon nyomban értsem, miről is van szó.

– Friss rendelet. Talán visszavonják.

Még hallom az együttérző, vigasztaló szót. Hisz nincs az olasz lélektől idegenebb, mint a xenofóbia, rasszizmus vagy a blokkokban gondolkozás. Egy tavaly karácsonykor olvasott vers sorai dobolnak föl bennem. Szentmihályi Szabó Péter írja le benne, hogy Amerikában csak akkor jutott lakáshoz, amikor letagadta, hogy honnan való.

Vasárnapi hírek

Burgibát, Tunézia örökös elnökét ma éjszaka letette a miniszterelnöke. A biztonsági szolgálattal, megbízható ezredesekkel és szívspecialistákkal felszerelve lepte meg őt álmában. A palotaőrség megadta magát. S a palotaforradalmár pedig – miután gondosan megvizsgáltatta az öreget (vérnyomás, EKG, koleszterinszint stb. rendben volt) – lemondásra kényszerítette.

– Inkább meghalok! – hörögte a detronizált aggastyán. Olyan érzése volt, hogy legjobb lesz csakugyan, azonnyomban meghalnia, s hogy ez most rettenetesen szép halál lesz.

Az orvosok mosolyogva megnyugtatták: dehogy is fog meghalni az örökös elnök úr, olyan a szíve, mint egy harmincéves fiatalnak…

Ezek után ismeretlen helyre szállították, ahol lehetővé teszik számára, hogy a közélettől visszavonuljon.

Reggel a rádió bejelentette, hogy mivel az örökös államelnökről nem lehet tudni, hova lett, s így akadályozva van funkciói ellátásában, az alkotmány ilyen és ily pontja alapján, ezentúl helyette a miniszterelnök látja el az államfői funkciókat is.

A mai La Nazione azt írja: a hírt a tunisziak a megrendülés minden jele nélkül tudomásul vették.

S közlik az új miniszterelnök-államfő életrajzát. Ötvenkét éves.

Ez most világszerte a legszebb életkor. A menőké. Pontosabban: a jövőké.

Vannak, akik arra fogadnak, hogy Amerikában is ekörüli elnök fog bejönni.

Sárga és veres

Megint egy új könyv Rómáról. Egy francia és egy olasz író közös szerzeménye. (Pierre Grimal és Folco Quilicia.) Okos, pontos és lényegbevágó a könyv minden oldala. A Róma-nosztalgiát Párizs nem oltja ki bennem. Megveszem.

A szerzők mindjárt azzal kezdik könyvüket, hogy a római épületek színe sajátos párban van az alkonyi fényekkel. Ilyesmit írnak:

„A római ég frigyre lépett a kővel. És ezt a házasságot megpecsételte a kövek színe… Itt a falak nem vállalták azt a szürkeséget, amelyet más városokban oly gyakran felöltenek, inkább a lenyugvó nap színeiben fénylenek föl, beléjük olvadnak az alkonynak a színei…”

Kosztolányi, aki oly rövidre fogott percekre köszönt be Rómába, a Kapitóliumról egyetlen pillantással felmérte ezt, s milyen magasztosan (és mily estikornéli könnyedséggel) fejezi ki:

Hommage

A szent szegénység fogalma Magyarországon megszűnőben van.

A gazdag emberek, fiatalkoromban – emlékszem s bevallom – lenyűgözően hatottak rám. Megigézve, hitetlenkedve – hogy íme egy ember, akit felvet a pénz – s diszkréten bámultam őket.

Mégis, csodálatom igazi tárgyai a szegények voltak, akiknek szegénysége megközelítette az abszolút nullpontot. Boldog voltam, ha láthattam ilyeneket. Jól éreztem magam náluk. S szerettem volna barátaimmá tenni őket. Ez nem valami egyéni bizarrság volt. A nagy szegénység, különösen, ha szellemi vagy erkölcsi kiválósággal párosult, a régi Magyarországon általában tiszteletet gerjesztett. Ha Horváth Imre, a mesebelien szegény költő (sustorgott rajta az újság, ez volt a meleg alsója, s ez az első legendája) végigment a váradi korzón, a milliomos Vájszlovics tisztelettel kalapot emelt előtte. Pedig H. I. tündérmesebelien fiatal volt akkor, és írni is csak négysoros verseket írt.

Álomfejtés

„Permanens Mohács.” Aztán még egyszer: „Permanens Mohács.” Ezt a kifejezést ma álmomban mondtam, azzal az érzéssel, hogy telitalálat.

Próbáltam aztán felidézni, hogy mit is álmodtam. S eszembe jutott. Ha töredékesen is, ilyesmi volt:

Valaki – nem tudok rájönni, hogy ki, de bennfentes lehetett – közölte, hogy kik kapnak Kossuth-díjat az idén. „Moldova” – mondta. „Hát nem Szentkuthy?” – kérdeztem. „Nem, Moldova.” „De hisz Moldova nemrég már megkapta.” „Az nem lehet akadály.” – S mindjárt eszembe jutott Gombás Pál, a fizikus, aki két egymás utáni évben megkapta a díjat. Meg is érdemelte. Ilyen jól voltam informálva álmomban.

De még álmomban is csodálkoztam rajta, hogy miért érdekel jobban a Kossuth-díj, mint az amerikai filmek Oscar-díja, egyik sem tartozik rám, mégis álmodom róla. Áttételesen, de mégis. Mi ez? Éhes disznó? mégis… És miért kapcsolódik hozzá ez a nagyképű nemzethalál-bon-mot? Hogy „Permanens Mohács”?

Moldováról súgta épp tegnap valaki, hogy olvasótalálkozókon ritkán mulasztja el becsmérelni Illyés meg az én drámáimat. Egy kalap alatt. Akármilyen kitüntető legyen is számomra ez a párosítás, kedvem volna megkérdezni a Színművészeti Főiskola dramaturgi osztályának egykori csillagától, kedves tanítványomtól, vajon mi lehet a közös kalap a Lélekbúvár és a Freud között? A Tiszták és a Néró játszik között. A Tűvétevők és az Egy szerelem három éjszakája között? A Malom a Séden és a Római karnevál között? De mielőtt tovább folytatnám, eszembe jut, hogy kellett nekem álmomban „permanens Mohács”-ot fogalmazgatnom. No lám! Itt a ránk borítható közös túri süveg!

Különben ez az álom pontosan követte azt a freudi képletet, amely szerint egy előző napi bosszantó hír kristályosodási pont lehet és köréje rajzolódnak jövőnk szorongató perspektívái…

Jóarcú szakadárok

Fehér szalaggal átkötve a fejük, mély áhítatba merülve várja a négy püspökjelölt, hogy Lefèbvre – Róma dacára – felszentelje őket, s ezzel megtörténjék a szkizma: öten legyenek a szakadárok.

A régi időben (amelyet Lefèbvre sír vissza) ezért máglya járt. Ezek a Rómával szembeforduló francia püspökök nem fognak máglyahalált halni. De arcukon az a harmónia és eltökéltség, amellyel egykor az albigensek mentek meghalni.

Meg kell adni: szép ez a négy szakadár püspökjelölt. Nem olyanok, mint amilyenek általában a püspökök lenni szoktak. Semmi kegyesség, semmi huncutság, semmi kappanháj…

Fejükön másként tapad a haj.

Szerzői szív és az elveszett fél pár kesztyű

Hivatás? Szorongás

Genf. 1945. május 9. Emlék.

A Molard tér – vagy a Fusterie? – egyik bárja előtt a kitett kis asztalok mellett ülünk májusi délután Gilbert Trolliet-vel. A nagy nap, hogy ez most világtörténelmi, kicsalta őt is. Még lábadozik, szó szerint, mert érgyulladása volt az egyik lábában, tromboflebitisz. A kötést még viseli. Az asztal mellett a harmadik szék üres volt. Feltette annak ülőkéjére a beteg lábát.

A téren nyüzsgött a nép. Sokan énekeltek is. Véget ért Európában a háború.

A pincér figyelmeztette a költőt, hogy nem szokás lábat székre fölrakni. Trolliet kopasz feje búbjáig elvörösödött. – Most operálták, öregem, látja. Pihennie kell.

– Akkor se.

Trolliet elsántikál. Utánaoldalgok.

Kánikula. A lakás úgy átforrósodott, hogy átmegyek délutáni kávéra a szomszédos szálló kávéházába. Ott, a lehűtött levegőben még tudom működtetni lottyadozó agyamat. Az emeleti hallban bársonydíványok kis asztalokkal. Itt iszom a tejeskávét, hozzá egy mandulás-kiflit.

Jegyzetelgetek.

A szomszéd asztalhoz két fiatal magyar telepszik. Elképzelhető, hogy külföldről keveredtek haza. Az egyik saruban. Ilyen melegben menthetetlenül izzadt, piszkos a lába. Látom, mert felteszi mellettem az asztalra.

– Tromboflebitisz – nyugtatom magam.

Valamikor a pesti kávéházakban, a bécsiekben pláne, megszokott, elfogadott, némiképp még tisztelt jelenség is volt az író, aki írt. Párizsban most is az.

Itt úgy érzem magam, blokkal az ölemben, mint aki nem szolgáltatásának megfelelően használja ezt az elit helyet.

Félek, hogy a szomszéd díványról honfitársam – meztélábbal az asztalon – még át talál szólni: – „Mit skribál maga itt?”

Budapesten az utóbbi években egyre inkább érzem elharapózni lelkemen a bűntudatot, azért mert írok.

Törékeny hivatás az írói. Ha a szó gyöke elvész, ha a hivatásból elvész azt, hogy valaki hív: vége a hivatásnak.

Fülelek. Hiába fülelek.

Nem hív senki. Még kiadó se. Színház? Ne vicceljünk. „Tollam, ceruzám vígan illan” – mondotta valaha Kosztolányi egy régi-régi világban, idestova hatvan éve.

Az én kezem is jár, már szinte összenőtt a golyóstollal. Jár, ráng a papíron a kezem: letépett pókláb.

„Brosúrákhoz alakult a gyakorlat…”

Ezt a címet az És adta egy magyar reformállamférfival folytatott beszélgetésnek. A mondatot az államférfi szájából veszi. Ezzel hessenti el bársonyszékéből a kérdezőnek azokat az aggodalmait, hogy „már semmi nem garantálja a létbiztonságot, az emberhez méltó lakást, az elérhető árú oktatást, üdülést, orvosi ellátást”.

– „Brosúrákhoz alakult a gyakorlat.”

Most aztán – éhezés közben – pirulhat, aki bedőlt valaha is az ember megbecsüléséről szóló eszméknek. Brosúrák voltak azok, kis csacsi!

Alsó-sztregova üzen Bősnek, Nagymarosnak

Az álom a történelemről, amelyet Lucifer bocsát Ádámra, azzal kezdődik, hogy a Fáraó piramist épít. Nem látszik túlságosan közhasznú építménynek az a gúla. Metafizikai és presztízsokok szólnak mellette. „Erősebb lett az ember, mint az isten” – mondja a Fáraó. Meg azt is mondja, hogy „megleltem az utat Mely a valódi nagysághoz vezet”. A Fáraó aztán lelkiismeretére és szívére hallgatva hátraarcot csinál. A piramis építését félbe-szerbe hagyja.

Ádám számára tehát a világtörténelem azzal kezdődik, hogy lehet piramist építeni is, és lehet piramist nem építeni. Tehát csinálhatjuk az ellenkezőjét is annak, amit csinálunk.

A világtörténelem minden pillanatában alternatív.

Nehéz szívvel

Kis könyv Bethlen István bujdosásáról 44-ben a németek elől.

Őrangyala, Bolza Ilona egyszer azt kérdi tőle: miért nem iparkodtak jobban a húszas években a magyar külképviseletek? Sajtóiroda kellett volna, francia újságírókat megvásárolni. (Hisz a francia főszerkesztők tudták: Kelet-Európa népei fizetnek, mint a katonatiszt.)

– Kellett a pénz falusi iskolákra. Előbbvaló volt kilábolni az analfabetizmusból.

Bethlen Istvánnak ez a mondata – a kultúra preferenciájáról – számomra az az „egy fillér”, amellyel (Heltai parabolája szerint) egy író, pláne egy politikus megválthatja lelkét a kárhozattól.

Trianon után, legnagyobb nyomorúságunkban, Bethlen és Klebelsberg valamiféle szellemi Nagy-Magyarországot igyekeztek a csonka ország fölé borítani. Nem volt népszerű ez az akció, de eredményes volt. Tanyai iskolákat építettek és egész egyetemeket. Nekik eszükbe se jutott pénzzavarukban eladni a bécsi magyar Gárdapalotát – az akkor már Collegium Hungaricumot. Sőt, megvásárolták Rómában Magyar Akadémiának Borromini egyik szép palotáját. Szerencsére ma is szolgál. (Bár kis híja, hogy a bécsi nyomában egy-két évtizede nem került ez is kótyavetyére.)

Amikor Bethlen posztumusz kis könyvében ezt olvasom – és eltűnődöm fölötte, a Képes Hétben látok egy fotót a szegedi diáktüntetésről. Azok előtt a húszas években felépített egyetemi épületek előtt, a gyászolók végtelen sorától követve visznek egy koporsót. Rajta a halott neve: Magyar Felsőoktatás.

Szégyeneimből

Távoli, tompa nyomásként van jelen az a rossz érzés, hogy elfogadom Sőtér István kitüntető baráti gesztusait, és közben a fülem botját sem mozdítom megküldött könyveire. Lelkes leveleket kéne írnom, vagy elmélyült telefonbeszélgetésbe bocsátkoznom, hisz oly távolságtartóan személyes jellegű írásművek az övéi, hogy eleve a civilizált illemtudásra apellálnak. Én meg kihívó parasztsággal viselkedem. És épp vele, a legceremóniálisabb íróval, akit csak ismertem.

Rendületlenül küldi a könyveit, s én meg otthoni életünk nagy rendetlenségében hagyom olvasatlanul elsüllyedni őket. A tavalyiról el is feledkeztem. Vagy nem jutott el hozzám? Az újságokból tudom, hogy van új könyve. Most meghívott vacsorára. Önfeledten elfogadom a meghívást. Szakácsművészetének remekeit fogyasztjuk, méltatjuk, vitatjuk. Vendéglátóim imádnak enni. Enni és közben emlékezni – prousti részletességgel még az én életem epizódjaira is emlékeznek, lekötelező pontossággal. „A Cornavin pályaudvarral szemben – mondja Sőtér –, melynek neve engem egy harangjátékra emlékeztet, Czóbellal és veled fondue-t ettünk.” „Nem emlékszem.” És tényleg nem emlékszem. A vacsora végén egy régóta készítgetett és mégis valahogy galuskás hangon intonált mondat: „Mondd, Miklós, megkaptad te az én legutóbbi könyvemet?”

Megettem ezt a díszvacsorát, és a végén derül ki, hogy a könyvét ki se nyitottam. Sőt, hebehurgyán összetévesztem a három évvel ezelőtti könyvével… Most! ez az a pillanat, hogy a házigazda feláll és minden ceremónia nélkül azt mondja: „Eredj a fenébe!”

De nem.

A vendéglátók barátsága megserétezett madárként továbbra is köröz a gyönyörű szalonban, miközben én otthoni életünk viszontagságos körülményeiről hordok össze fűt-fát.

Az élő elügyetlenkedte a dolgát az élővel. Most, hogy Sőtér meghalt, elmúlhatna a röstelkedésem.

És mégis, egyre többször gondolok a mulasztásaimra. „Bugris, bugris, bugris!” – hajtogatom önkínzóan.

Illyés posztumusz naplójában egy kis bekezdést szentel Sőtér regényének. „Az első öt oldal szürke. Aztán valósággal a felhőkbe ugrik: oly tudatosan – s élvezetesen – ír, mint a XVIII. századi franciák…”

Hogy örült volna Sőtér, ha olvashatta volna ezt az akkor fiókban maradt naplóbejegyzést.

Próbálok elképzelni (valami nem tudom hányadik dimenzióban) egy elíziumi mezőt, ahol a halott szerző olvashatja a nagy halott költő most megjelent elismerő sorait.

„Én, József Attila, itt vagyok”

A párizsi Libération mai száma kis cikkecskében (nem nagy ügy, páros oldal, de mégis) ünnepli Ráday Mihályt, aki újjákereszteli a pesti utcákat.

Eltűnik Sztálin, Lenin, Münnich, Kun Béla, és – külön kiemelve, mint a kommunista kultúrbotrány rekordját – eltűnik a költő József Attila neve. (A nagyobb hitelesség okából hadd idézzem ide: „la palme de cumuls revient au poète communiste Attila József, dont le nom figure sur douze avenues de la capitale”.)

– Lám, milyen szépen megtanulja József Attila nevét – végre hibátlan helyesírással! – a francia sajtó, ha körberöhögheti. Vajon a versköteteiről is írt-e, s ilyen tájékozottsággal?

Ha én Budapest székesfőváros volnék, a Libération Pestről látnivalóan túltájékoztatott mélységes tájékozatlanságára azzal felelnék, hogy egy tizenharmadik utcát még elneveznék József Attiláról.

A magyar demokrácia rendíthetetlen hódolata jeléül.

Mit exportál a gazdag parasztok országa?

Dániában most ünneplik a huszadik évfordulóját annak, hogy 1969-ben törvénybe hozták a pornó szabadságát. Húsz évvel ezelőtt lényegében ledöntötték azokat az évezredes, mesterkélt és mindig mozgásban levő határokat, amelyek az égi és földi szerelem között, a hitvesi ágy és a kupleráj között húzódtak. Alkotmányosan is az egyetemes libidó országa lett Dánia. Beteljesülni látszott Freud Zsigmond életművének nem titkolt programja, épp harminc évvel a mester londoni halála után.

1969 az újabb emberi jogok pokolra szállásának az éve. Bárki paráználkodhat bárkivel és bármivel. Egy évvel előbb, a hatvannyolcas fiatalság mégse hiába hirdette a torlaszokról, hogy csak a tiltás tilos.

Fel kell tételeznünk, hogy Hamletnek, a tragikus sorsú egykori dán trónkövetelőnek is tetszett volna a parlament döntése. Eljött az ő országa – gondolhatja most Hamlet, ha szellemként, mint egykor atyja, éjfélkor kiszökik a helsingöri kriptából, és gátlásaitól megszabadulva végigsétál Horatióval a Strøget strichelő utcáján. Pláne, ha meghallja a pénzügyminiszterétől (Polonius), hogy a pornográfia szabadsága előnyösen hatott az ország külkereskedelmére.

– A sex-shop lánc forgalma már a legelső évben túlszárnyalta a legvérmesebb reményeinket – nyilatkoznak a közgazdászok. Ki hitte volna, hogy a gazdag parasztok országában a meleg vízzel feltölthető guminőkből nagyobb volt a nemzeti bevétel, mint a tejtermékekből?

Ihlet és verseny

Imádom a párizsi reggeleket, délelőttöket. Ülni óraszámra egy kis kávéházi asztal mellett – lehetőleg abban az üvegkalitkában, amelyik „oda rúg ki” az utcára –, és a szellemi munkát oly jótékonyan befolyásoló futó felhőktől járta ég alatt várni az ihletet…

Vámi se kell: megvan.

Ez a francia reggeli kávé nem a szívre méri az ostorcsapást, hanem átbizsereg az ujjhegyekig.

Nem részletezem. Illyés halhatatlan oldalakon örökítette meg a Flore meg a Deux Magots kávéház asztalai mellett kézirataik fölött révedező nagy szellemek szorgos teremtő munkáját. Ha rajtuk múlt volna, nem jön hidegháború. Bár közvetve nem felelősek-e? Ki tudja, hogy nem épp az efféle lázas szellemek – Európában és Amerikában – váltották ki az új inkvizíció nyílt és sunyi düheit?

A kávéház szinte üres, csak a bárpultnál sereglenek a sebtében reggelizők.

Előszedem a jegyzeteimet. Felteszem az olvasószemüveget. A márványra a fehér papírt – de legalább tízet (nem mintha remélném, hogy annyit teleírok, hanem azért, hogy a márvány hidege ne üssön át a papíron az alkaromba).

S most bejön a kávéházba egy őszbecsavarodott vénlány. Jegyzetekkel, füzetekkel. Felméri a helyiséget, a sok üres bokszot, és letelepszik a tőlem csak egy arasznyira levő asztal mellé. Előpakolja ő is a jegyzeteit, felteszi az elvesztés ellen madzagokkal biztosított szemüvegét, kinyitja a füzetét, amelyben valami ismeretlen – talán ázsiai – írással vegyest latin betűs szövegek vannak. Felpillant az égre ő is, és elkezdi pontosan azt csinálni, amit én. Illetve: amit eddig én csináltam. Mert az én golyóstollamba beállt a görcs, odalett az ihlet, elszállt a Szentlélek, szétnyomott bogarak a papíron a betűim…

A koffein már csak a mérgemet pumpálja feljebb.

Őnagysága is ír. Kínaiul, japánul, malájul, örményül vagy tamilul.

Balról jobbra ír.

Én is: írok. Magyarul.

Én is balról jobbra.

Mint két magántanuló diák, aki ugyanabban a padban körmöli az írásbeli dolgozatát. Két különböző tantárgyból.

Padtársamnak mintha szárnyakat adna, hogy szinte versenyben együtt dolgozhat velem. Engem tönkretesz, megbénít, megszégyenít. Elviselhetetlen világossággal érzem az írói munka nevetségességét és hiúságát.

Leteszem a golyóstollat.

Most ő is leteszi.

Írnom is, nem írnom is: röhej.

Párizs kagylószín egéről a futó felhők közül ki-kitekintő napocska közönyösen nézi, hogy a város számtalan bisztrójában körmölő írók, költők és filozófusok az emberi lét milyen külső-belső nyűgei közt jutnak el a kifejezhetetlennek – mégis megközelítő – kifejezésére.

Ajándékozó

Miért nem ment ki a fejemből soha az a história, hogy Molnár Ferenc Amerikából megjőve, lányának pár varrótűt hozott? A smucig szerző ajándéka.

És tessék!

Pontosan emlékezve erre az anekdotára, s kitéve magam annak, hogy száz év múlva rólam is felemlegetik majd Pesten, hogy mit hoztam Amerikából, a montreali Hilton fürdőszobájának márványlapjáról ellenállhatatlan kleptomán késztetéstől hajtva elemeltem a kis levélkében kikészített tűket és cérnát. – Jó lesz a családnak. Lesz öröm!

Aztán felgyújtottam a hármas tükröt szegélyező lámpasort, és jól megnéztem magamnak, elölről-hátulról, a vén szodét.

Divináció

Tegnap este Domokoséknál. Weöresről beszélgettünk. Mátyás elmondja, hogy déltájban a Lukács fürdő felé járva be akart menni Weöres Sándorhoz a Reumakórházba. De aztán úgy vélte, hogy ebédidőben a portás úgyse engedné be, pláne, ha a betegszoba számát se tudja megmondani. Habozott, mit csináljon. Nem akarta kitenni magát elutasításnak. Így hát továbbment…

Másnap Károlyi Amy azt telefonálja neki, hogy hallja, tegnap délben bent járt a kórházban, meglátogatta Sándort, akinek csak az esett rosszul, hogy vendége épp hogy feltűnt az ajtóban, s már ment is. „Elsuhant” – így mesélte Sándor.

Nevetünk az eseten, mert a rációnk csak nevetéssel tud átsegíteni minket az ilyen okkultgyanús jelenségeken. Porszem ez, az ész szemét zavarni. „Véletlen!” – kiáltjuk szinte egyszerre, mintegy gyors védekező reflexszel.

Véletlen? Hatvan éven át mondogatjuk Weöresről, hogy sámán, és amikor valóban tanújelét adja egy csöppnyi hiperérzékenységnek, egy voltaképp elég szimplának látszó gondolatátvitelre, inkább feltételezzük róla, hogy delirál – s hogy merő véletlenségből épp azt delirálja, aki a kórházkapu előtt az ő meglátogatását fontolgatja, mintsem elhiggyük, hogy „divinál”, hegy elfoghatja őt a kórházi ágyon is az isteni ihlet…

Tíz körömmel védjük mindennapi életünket a csodáktól.

Örök határok

Hegyeshalom és a Lajta közt, elmenőben – a Lajta és Hegyeshalom közt, hazajövet – mindig türelmetlenül számolom a perceket, a negyedórákat; szeretném, ha vékonyabb volna ez a hazánkból Ausztriának juttatott nyugat-magyarországi tortaszelet. Talán csak azért gyarapodott vele Ausztria, nehogy egy métere is megmaradjon az ezeréves határainknak. Ám nincs az az europacity, amelyiknek ne telnék jó negyedórájába, amíg átszeli Burgenlandot.

Széles, fekete föld… Szívünk labanc fele nyugtatgatja a békétlenkedőt. Semmiség, mindjárt vége lesz. Szinte meglepő, hogy az osztrákok máig mily érzékenyek e birtokon belül. Mindszenty emlékirataiban olvasom, hogy amikor utolsó éveire megtelepedett a bécsi Pázmáneumban, egyik pásztorlevele furorét keltett a bécsi politikában. Valami olyasmit írt: „kikerültem börtönömből és a mögül az ideiglenes határ mögül, amely hazámat elválasztja Ausztriától…” A vasfüggönyre célzott. De felzendült az osztrák hazafiak kórusa, magyar irredentát kiáltván az érsekre.

A kancellárnak kellett az esztergomtalanított prímás boldogtalan fejét megvédenie a bécsi parlamentben. – „A magyar kardinális csak antibolsevista, s nem revizionista.”

Ne is háborítsa senki Ausztriát az első világháború végén jól kiérdemelt jutalma birtokában.

Kafkától Shakespeare-ig

„A hangulat kafkai” – írta naplójában június 7-én Tőkés László. („Családommal együtt hónapok óta őrlődünk az egymást követő fegyelmi és adminisztratív intézkedések, bizottsági kiszállások, látogatások és behívások, rendkívüli gyűlések és küldöttségjárások, a fenyegető csend és a lehetséges további törvénytelenségek feszültségében.”)

Alig hat és fél hónappal később, a romániai forradalom televízión bemutatott képeinek az igézetében már azt írhatjuk a naplónkba – miközben Tőkés László két békés bibliamagyarázata között a tegnapi Scînteia alól ránk kacsint Ceauşescuné:

– A finálé shakespeare-i.

Sztálin, Berija, Gerő, Ceauşescu stb. tulajdonképpen az irodalomkritikusok áldozatai. Diktátorokra oly jellemző naivitásukban elhitték a marxista esztétika teoretikusainak, hogy Kafka nem realista. Hogy nem kell komolyan venni.

Holott…

Véres ünnep

Észak-Amerikában él egy milliomos, jó magyar, szívügye Erdély. Ünnepek előtt odatelefonál.

Dél-Amerikában él egy igaz román milliomos, szívügye Erdély. Ő is odatelefonál.

Mennybemenetelek – pokolramenetelek

A karácsonyi forradalom képeit különszámban közli a tizenharmadik évfolyamát mindig is díszlépésben taposó román propagandaújság, az Actualités de Roumanie.

Tömegek az utcán, pajzsos rendőr-falanx, fraternizáló katonák, fal mellett a meggyújtott gyertyák…

A legszebb mégis ez lehetett. A Központi Bizottság masszív épülete előtt Bukarest népe leesett állal bámul fel az égbe. A ház tetejéről most száll fel a forradalom esetére készenlétben tartogatott helikopter, s ezen a Diktátor. A tömeg Őt, Ő pedig – feltehetően – a tömeget nézi. A kép ősképe honnan ismerős? Renaissance kompozíciókról? Jézus színeváltozása? Mária mennybevitele?

Egymásnak mutogatják a földhözragadtak: „ott repül!”

A jelenetet – már a XX. századi technikai civilizáció kellékeivel és nem feledve a jelenet humorát – Kosztolányi ábrázolta először az Édes Anna zseniális nyitányában. Krisztinaváros népe bámul a Vérmezőről kis aeroplánján elszálló Kun Béla után.

A Népbiztos zsebéből zserbó és gyémánt potyog vissza a nép fejére.

Prazo do Municipio

A jezsuita stílus szigora uralja ezt a teret. (Pázmányabbul: a tér uralja a jezsuita stílus auszteritását.) Az épületek fehérek, az ablakkeretek feketék, mint ahogy fekete minden architektonikus tagolás a fehér templomfalon, a kolostor meg a városháza fehér homlokzatán: mintha bakacsin drapériák volnának a függőleges pillérek és a vízszintes architrávok. A négyzetes tér kövezete is fekete-fehér, mint a sakktábla. Sehol semmi dísz, csak a templom homlokzatán négy fülkében négy lángnyelvként csavarodó szobor. Reverendás papi személy mind a négy, feltehetően mind a négy jezsuita, és az eksztázisukon látszik, hogy már részesei az örök boldogságnak. Magukon kívül vannak. Robbanó gesztusaikkal mégsem törhetik át a fülkék súlyos konstrukciójú fekete keretét. Bizonyára e vulkánikus sziget lávája adja ezt a sok fekete követ. És még díszítő elemként is közvetít valami túlvilági üzenetet.

Telluri erők vannak a talpunk alatt. És fent, a forró fekete csúcsokra minduntalan fehér ködök fátyola borul.

A térről is fellátok ezekre a környező hegyekre. Szinte a csúcsokig belepik a meredeket a kis fehér házak. A város megmászta a hegyeket.

A legmagasabb csúcson külön község van, de már egybenő ez is a várossal.

Úgy hívják az odafenti falut: Monte. Csak így: Monte – Hegy. Idelátszik ennek a nagyközségnek kéttornyú plébániatemploma. Ugyanolyan fekete-fehér templom, mint ez itt lent a téren. Monte templomának egyik oldalkápolnájában nyugszik IV. Károly, az utolsó koronás magyar király. Jó messzire vetette a sors, afféle trianoni óvintézkedésből. Bár egy Habsburg-uralkodó (tudvalévő, hogy a dicső előd, V. Károly császár birodalmában sohasem ment le a nap) éppúgy visszakérdezheti a sírjából, mint a bolygó zsidó: „messze? honnan messze?” Dísztelen, sötét (vas?) láda a király koporsója. Virág és friss koszorú van rajta.

Utolsó magyarországi lakása ablakából ennél szelídebb vulkáni tájra nézhetett. Tihanyból deportálta ilyen messzi szigetre őt és családját a győztesek mindig oly szorongásteli és mindig új háborúkat hozó reálpolitikája.

Mutatták a kertes házat is – a templomtól nem messze –, ahol azt a halála előtti pár hónapot töltötte a száműzött király, sokgyerekes családjával. A templom sekrestyéjében, a falon családi fénykép is van róluk. Egy telet töltöttek itt, a nagy- és a kisantant szívét megnyugtató óceánumi elszigetelésben. Madeirán szeles, ködös, nyirkos a tél. Meg aztán vannak kiismerhetetlen szigeti epidémiák… Madeirán. Szent Ilonán.

IV. Károly élt 35 évet.

Meghalt 1922. április elsején.

Szent Istvánnak ő volt a Kis Romulusa.

Halála ötvenedik évfordulóján felnyitották a koporsót. Épen találták a testét, a romlás legkisebb jele nélkül.

Rómában folyik a boldoggá avatási szertartása. Folydogál.

Dacos és szelíd száműzött. Most már nem kívánkozik Bécsbe, az övéi közé, a kapucinusok kriptájába.

Ennek a csupa kő és csupa virág szigetnek ma ő a helyi védőszentje.

Egy antikváriumban böngészve találok egy húszas évekből való levelezőlapot a montei templomról. Megcímezem, elküldöm a fiának.

Magyarok egy szigeten

A kormányzó kertjében. Madárszerű virágok közt virágszerű madarak ülnek. Színeikben is ugyanarról a palettáról valók. A virágok nem rikácsolnak. Odébb az Atlanti-óceán.

Beszélgetünk a hazai politikáról. Miről másról?

Györgyey Klára (Amerikából) nehezményezi, hogy a magyar vezetésben atyafiságos kapcsolatok fedezhetők föl. Ez nepotizmus.

Vizinczey István (Londonból): – És a két Kennedy? Az egyik volt az elnök, a másik az igazságügyminiszter…

Gy. K.: – Az Egyesült Államok más. Ott már győzött a demokrácia. Ott civilizáltan tudnak politizálni.

H. M. (Budapest): – Igen, ott mind a két nepotistát lelőtték.

Egy athéni pillanat

A vendéglő terasza egy magas sarokház tetején van. Itt szinte kéznyújtásnyira az asztalunktól a reflektorfényben úszó Akropolisz, és fölötte a kozmosz fényében úszó telehold. Odalent az utca túloldalán múlt századi emeletes házak. Minden olyan ismerős, mintha ott lettem volna, mikor Periklész elrendelte a Parthenon építését. Senki se hitte el neki, hogy ilyen szép lesz. Egy ideig még azt se hitték el neki, hogy ilyen szép lett. Bepörölték tékozlásért.

Épp felém mutatja megtépett oldalsó oszloprendjét. Mintha ott lettem volna akkor is, amikor az ostoba velencések teletömték az Akropoliszt puskaporral. – „Ide lőjetek, kontyosok!” – A törököknek volt vér a pucájukban, és odalőttek. Egykorú rajz mutatja, ahogy szállonganak a levegőben a soktonnás dór oszlopok. A Parthenon homlokán pedig a nyugati civilizáció nevében grasszáló barbárság keze nyoma: a kövek be nem hegedő sebei. Innen tépdeste le lord Elgin Pheidiasz metropéit. A British Múzeumban „Elgin-márványok” néven vannak nyilvántartva. Mintha ő maga, a nemes lord faragta volna őket. Pedig ő csak ellopta. Asztaltársaim mondják, hogy a Márvány-tengeren sikerült neki el is süllyeszteni egy hajórakomány Pheidiaszt.

A lenti házak is egyre ismerősebbek. Erről a szegletről festette Csontváry az Athéni sétakocsizást. Ez az a hosszú egyenes út itt alattunk.

Europica Varietas

Kelet felé menet Európában ötszáz kilométerenként ugrásszerűen lesznek rémesebbek, piszkosabbak, büdösebbek, zsivajosabbak a vasúti állomások.

Pár lépést teszek lefelé a bukaresti főpályaudvar vizeldéjébe, s visszamenekülök.

De fönt a csarnokban, a csupa bizonytalanban, a csupa zűrzavarban, az egyik árusnál hatalmas poszterek. A nagyszerű román vallástörténész, Mircea Eliade képe – pár éve halt meg életfogytiglani emigrációjában Amerikában. (Tűz pusztította el a kéziratait, nem bírta elviselni, belepusztult maga is.)

Elképzelem, milyen szép volna, ha a Keleti pu. nem kevésbé intenzív húgyszagú alsó traktusában óriási Márai- és Kerényi Károly-arcképek között lehetne válogatni.

Az alázat iskolái

A büdös gőgöm ellen, a dölyfösségem, a büszkeségem ellen ma feltűztem szobámban az ajtófélfára a felmondólevelet, amelyet a Lapkiadó vezérigazgatója küldött 1990. május 8-i dátummal – május 15-i hatállyal.

Hétnapos felmondás, húszesztendős munka után. Akármilyen volt a munkám, mégis…

Valamikor a hatvanas évek vége felé hívatott az Akadémiai Kiadó igazgatója, hogy egy magyar „digest” számára tallózzam az irodalmi és művészeti folyóiratokat. 700 forint lesz a fizetésem. Át is adta a listát, 27 folyóirat volt rajta. A Kortárstól a Magyar Fotóművészetig. Ezekből kell összeválogatni az újraközlésre érdemest. Akkor már több mint tízévi állástalanság után még mindig nem voltam eléggé megtörve, és kevesellni bátorkodtam a fizetséget.

Az igazgató megengedhette magának a romantikus iróniát: – Abból indultunk ki, hogy egy magyar író ingyen is élvezettel olvassa írótársai publikációit.

Megkérdeztem a Hungáriában Ottlik véleményét. Kirobbant.

– Az elnevezés helytelen! Amit csinálnod kell, az nem tallózás, hanem guberálás. Kiszedni a gyémántot a szemétből!

Tudtam, hogy az irodalmi osztályon a vezető jó szívvel van hozzám.

– Mondjátok, mit csináljak?

– El muszáj fogadni. Ez most egy kelepce. Odafönt csinálták neked. Arra számítanak, hogy természetesen elutasítod. Azt nem fogják említeni, hogy bagót kínáltak, csak azt, hogy szerkesztői állást ajánlottak föl, és tessék, te visszautasítottad. Mosolyogva fogadd el. Azt nem írja elő senki, hogy meg kell szakadnod a munkában.

Nem szakadtam meg. A szerkesztőségi üléseken bámultam szerkesztőtársaim tájékozottságát. Mindent olvastak és mindenről határozottan tudták, hogy jó vagy nem jó. Számomra ez sohasem volt ily egyértelmű.

Később, amikor az olasz állam jóvoltából Firenzében kaptam állást, tisztességgel megfizetve, a guberálást a Látóhatárnak nem hagytam abba. Szerettem ritka gyémántot lelni. Különben is, tíz körömmel kapaszkodtam a hazai irodalmi életbe, hogy be ne teljék rajtam Aczél György elbocsátó szép üzenete, amely a külföldi munkavállalás megadását kísérte: „Maga most megszűnt magyar írónak lenni.”

És kitűnő szellemek voltak a munkatársaim. Jó volt velük együtt lenni a szerkesztőségi délutánokon.

A fizetésem is szépen emelkedett a lapnál. Pár év múlva 800 forintra, tíz év után kereken ezerre.

Aztán átkerültünk a Lapkiadóhoz. S jobban is jártunk, mert mindjárt kigombolkozott az új vezérigazgatónk, újabb száz forint havonta. Summa summarum, húsz év után, amikor most e kurta-furcsa végelbánásban részesültünk, már havi 1500 forintot élveztem.

Ennek a sinecurának vetett véget a Lapkiadó vezérigazgatója az egyheti felmondással.

Szabó Lőrinc megírja, mellékesen, hogy amikor 1926-ban felmondanak neki Az Est-lapoknál, Miklós Andor (akit tekinthetünk a Lapkiadó jelenlegi vezérigazgatója hivatali elődjének) megvásárolja neki Rippl-Rónaitól Szabó Lőrinc portréját. „Engesztelésül” – írja Szabó Lőrinc. A költő akkor 25 éves volt.

Ha én hajlandó volnék éveim számát komolyan venni, amikor látom a szögön ezt a rossz cselédet kirúgó levelet, kimehetnék az esőbe énekelni, mint egy Lear király, vagy sírva fakadhatnék, mint a Puszták népe öreg bérese, akinél már akkor eltörik a mécses, ha csak meglátja a pofonra lendülő kezet.

Repoussoir

Művészettörténészek által használt kifejezés. Olyan előtérben elhelyezett motívumot jelent, főleg barokk festők képein, amely segít a tér mélységét felmérni.

A Lapkiadó levelével szemben íme egy repoussoir. Ugyanis kaptam egy másik levelet is utána. Nem a kenyérmorzsa-adó gazdától, hanem a művelődési minisztériumi államtitkártól. Szépen, lekötelezően megköszöni a lap alapításától tartó munkámat a Látóhatárnál. Nem is tudom, hogy jutott eszébe. Lehet elég gondja mostanában.

Ezt a levelet az íróasztalom fölé tettem ki.

Már csak azért is, hogy ne feledjem régi szent meggyőződésemet, mely szerint lehet Magyarországon bármilyen szandzsák, ha akad egy református prédikátor, egy Tinódi Lantos, egy Elektra-fordító vagy egy igaz bíró, akkor Magyarország Európa marad. Török basa ide, magyar basa oda.

Köszönöm a levelét, államtitkár elvtárs.

Erős várunk?

„Nem tudok magyarul” – kínozza magát ezzel, legnagyobb meglepetésemre, még Illyés is (Napló, 1930.).

És én meg nem bírtam megszólalni a jelenlétében, mert féltem, hogy rajtakap valami magyartalanságon.

Ő volt nekem a nyelv törvényhozója. Az élő Arany.

És hogy még ő is kétségeskedett?

Szorongunk, hogy nem érjük fel a nyelvi tökélyt. Egyetlen nyelvi bizonytalanság elég, hogy – mint aki elfelejtette a jelszót – örökre kizárassunk ebből a gyönyörű összeesküvésből.

A negyvenes évek vége felé egy vasárnapi vacsorán szembeültettek Csathó Kálmánnal. Ott ismertem meg. Nem tartottam őt számon a jelentős írók között, de megnyerő modorú öregedő férfi volt. – Író vagy? Erdélyből jöttél? – Valamit motyogtam, hogy csak a Partiumból. – No lássuk, mennyire ismered az erdélyi nyelvet. Mi az, hogy „dulló”, két ellel?

S hogy nem tudtam megfelelni a fogas kérdésre, az ortopédprofesszor házigazdától kezdve a hosszú asztalnál mindenki lesunyított fejjel vette tudomásul, hogy a szakma mestere lebőgette az ifjú íróakarnokot. Persze, azt senki se merte megkérdezni, hogy mi hát a „dulló”, két ellel.

Varga Domokostól hallottam, nem sokkal szabadulása után (s most felleltem Illyés naplójában is az ugyanerre vonatkozó passzust), hogy Háy Gyulát még a börtönben is marta a szégyen, amibe – úgy érezte – befürdött, az egyik premierje után.

Valamelyik rémaktuális darabja vígszínházi premierje után nyomába eredt Illyésnek, aki kabátját rángatva magára futó lépésekkel igyekezett kifelé a színházból. A szerző – mint minden szerző – egy jó szót remélt. „Hogy tetszett?” – kérdé szerző-Gyula beérve költő-Gyulát. Illyés kritikája a darab egyetlen szavát illette, és mégis sommás volt: „A láb gacsos, a kéz kacska” – vetette vissza.

Háy felcserélte a két tájszót, a lábat mondta kacskának. S Magyarországon az ilyesmi – csakis itt! – főbenjáró vétek. Háy Gyulát az elmarasztalás lesújtotta és fölemelte.

Egykori cellatársa szavaiból azt vettem ki, hogy a hosszú emigrációt megjárt drámaíró számára e lecke úgy szolgált, mint Saulnak a damaszkuszi útikalandja.

– Azért is megmutatom! Kacska lábbal is magyar a magyar…

A személyiség fejlődésében megállapodott korban ritkán áll be radikális változás. Hogy egy moszkovita a magyar függetlenség szószólója legyen… De úgy látszik, nálunk az anyanyelvi trauma olyan mélyreható – mindhalálig –, akár egy gyerekkori.

A Szerző: „Be van fejezve a nagy mű…”

Nincs engesztelhetetlenebbül visszasajgó bántalom annál, amit a szerző őriz a szívében, ha a bemutatóján valaki elhúzta a száját. S még áttételekkel is üszkösödhet tovább a bántalom az özvegy szívében, a nemzet történelmében… In aeternum.

Ha a mű nem is – a sértés halhatatlan.

Ez a drámatörténeti élettapasztalatom megint öregbült. A televízióban egy halott szerző hátramaradottja egy halott költő felé eregette nyilait, mert a premieren negyven évvel ezelőtt, nem mondott jót a férje darabjáról. Meglehet. Hisz nem is volt jó az a darab. De ennél tovább is ment a megbántott emlékező. Olyan vádaskodásba, amelynek – ismerve a halott szerző és a halott költő helyzetét az egykori hatalom világában – legföljebb az ellenkezője lehetett igaz. Reméljük, az se.

Kossuthnak két rendkívüli követe volt a nyugati nagyhatalmaknál: Pulszky és Teleki László. De ők ne adj Isten, nem dolgoztak egymás kezére, mert Teleki nem bírta megbocsátani Pulszkynak, hogy nyolc évvel azelőtt elaludt a Kegyenc premierjén.

Pulszky még azzal piszkálta tovább Teleki sértődését, hogy a londoni jó társaságban azt terjesztette, hogy ő csak tettette, mintha elaludt volna. Ugratni akarta barátját…

Rossz vicc volt.

Túl jól sikerült.

Tragédiában a szerző nem ismer tréfát.

Egymást fúrták odakint. Mint két magyar úr. Közben itthon bejött a muszka.

S a történelmünk további feketekönyvéből:

A tanácsköztársaság idején Pogány népbiztos azért vetemedett arra a mocskos tettre, hogy betiltsa a Nyugatot (a Nyugatot!), mert ennek hasábjain nemrég levágták az ő dilettáns dramolettjét.

Történelmet mozgathatnak jóra-rosszra a szerzői szív soha nem gyógyuló sebei.

Ezen mérhető, hogy micsoda teremtő erők (vagy hiú aspirációk!) zsibonganak minden színpadon felálló vagy elhasaló drámai műben.

Idegenben, a virágok Városában

Értelmetlen ünnepek

Nagy nekikészülődések után Cecil B. de Mille és Gyarmathy stílusában sikerült Franciaországnak megrendeznie a Nagy Forradalma kétszázadik évfordulóját. Győzött Hollywood, győzött a Folies Bergères.

A hét leggazdagabb ország főnöke meg lehetett elégedve a műsorral. Gazdagéknál ilyen egy forradalmi ünnep. Nekik nem volt mindennapi olvasmányuk a forradalom története, mint Petőfi Sándornak.

A televízió mellől lementem a könyvtárba, s megpróbáltam kikeresni egy régi karácsonyi Vigilia-számból az ünnepről és a reményről írott szövegeket. Az egyikre élénken emlékezni véltem. Megtaláltam. Íme:

„Az ünnep értelmetlenné és feleslegessé válik, ha nem érzünk át valamit azokból az okokból, amelyek létrehozták. Nemcsak az egyház ünnepeire érvényes ez, hanem a történelmi, forradalmi ünnepekre is.”

Sőtér István írta. Ő a magyar május elsejei felvonulásokra gondolhatott.

Hódvár

Azt mondják: ezt itt találták ki Kanadában, de azt is mondják, hogy most már terjed az Egyesült Államokban is. Itt a hideg éghajlat vezette rá az urbanistákat.

Városrészeket behálózó vakondokjáratok. Kellemesen fűtött hódvárak. Galériák, folyosók, terek, metróállomások; üzletek és butikok sora, McDonald-étkezdék aranykapui és utcai mutatványosok. Vácibbnál vácibb utcák és Rákóczi utak a föld alatt. Még Keleti pályaudvar is. A nagy különbség: a csakugyan ragyogó tisztaság. A Szent Lőrinc állomás óriás csarnokában éppúgy alszanak a földön hálózsákos fiatalok, mint bárhol Európában, de a végtelenbe vesző márványpadló tükörfényes, mint egy bálterem.

Fölöttem, kiszámíthatóan, felhőkarcolók. Egy ideig lelkesedem. S aztán hirtelen rám szakad a klausztrofóbia. Itt-ott látok egy-egy vörös EXIT-et – tudom, hogy ez azt mutatja, hogy merre lehet kijutni a szabad levegőre, bár ez a jelzés nekem inkább olyasmit asszociál, hogy memento mori (látjátok feleim szümtükkel: exitálunk, exitálunk, exitálunk.)

Ha aztán az EXIT-eket követve sikerül lassan felmászó eszkalátorokon és futóléptekkel elhagynom az alvilágot, ismeretlen felhőkarcolók tövében találom magam, egy metafizikus festészetből ismerős néptelen márványudvaron, ahol az élet egyetlen jele a középütt csobogó szökőkút. Körös-körül mind a hét kapu a Royal Bankba vezet. De nincs dolgom a Royal Bankban(ben?), nem akarok Judit se lenni Kékszakállú herceg hétkapujú várában, igyekszem tehát visszatalálni a Szent Lőrinc katakombába, a már-már szinte hazaian otthonos hamburgerszagba, a leszállított jeans-nadrágok árubőségébe.

Hemingway, Montherlant – ki következik?

Márai naplójában vissza-visszatér az öngyilkosság gondolata. Nem első személyben, ez nem volna ildomos, csak úgy általában említi. Persze így is árulkodóan. Az öngyilkosságról nem lehet „általában” szólni. Aki az öngyilkosságról beszél, annál a legáltalánosabb alany is első személy, s aki hallgatja, az is első személyben hallgatja; esetleg második személyben. Főként ha sikerül rajtakapni beszélgetőpartnerét, hogy kissé izgatottabb (fojtottabb, galuskásabb) lesz a hangja ennél a témánál. Nem nehéz elképzelnie, hogy milyen lesz az interlokutora, amint a kötélen himbálózik.

Az 1973-as naplóban Márai tőle megszokott stiláris eleganciával cseveg az ókori Rómában dívó öngyilkoló – s oly tökéletlen – halálnemekről. Hogy a méreg nem volt megbízható. Hogy a kardjába dőlő római végül a kardjában fetrenghetett. Szinte bóknak hat a civilizáció előtt a naplójegyzet konklúziója: „Hemingway, Montherlant olcsón szabadulhattak” – így írja Márai a két magával végző írókollégáról.

Figyelemre méltó az ige: „szabadul”. Neki még tizenhat éve van. Ez jelenthet akár tizenhat művet is. Ám kezében már ott a mozdulat, amellyel Hemingway, Montherlant is a fegyver után nyúl és a csövét…

Ki tudja, hogy végül azért neki is mennyit kellett fizetnie Kharónnak? Nem volt az olcsó szabadulás.

Minimum tizenhét éven át építgette maga körül a kivégzőcellát.

Kinőtt koporsókkal a halhatatlanságba

Irányíthatatlanság. Értelmezhetetlenség

Arany János (Ingmar Bergman-ian) szuggesztív képe a Végzetről: „hallom kerekid amint egybevágnak, de nincs hozzájuk számlap, mutató”.

„Irtóztató” – mondja erre – és nem csupán a rím kedvéért – Arany. S ne kérdjük, hogy mi az irtóztatóbb: az a kattogás-e belülről? avagy a számlap hiánya, a mutatótlanság? Mert e kettő együtt az irtóztató. A tőlünk független gépi működés, a fogaskerék áttétele, ami kihatásában biztosan érint is minket – s erre ráadásul: a működés sunyi jeltelensége, megfejthetetlensége…

A Shakespeare-tragédiákban nemegyszer vélik is hallani a hősök – mintegy az események felszíne alól – valamiféle rejtett mozgásnak a neszét. Mint a szellemlátó Hamlet a vakondokét. (Vagy a halott mocorog odalent? nem lehet biztonsággal megmondani, csak azt, hogy „rothad az államgépben valami”.) És ugyancsak gyakran lesik a csillagok szokatlan járását. Ezzel is „fondorság, csel, árulás, romboló zavargás” jár együtt. Gloster mondja ezt, akit – pillanatok múlva – meg is vakítanak.

Nem volt-e vak már előbb is?

A számlap és mutató hiányzik-e vagy a látó szemünk? Szinte mindegy. A Végzet leolvashatatlan így is, úgy is.

De minek is beszélünk folyton klasszikus drámákról?

A közgazdász elemzése a jelenlegi világválságról az Arany János-i mutatótlanul járó óraszerkezet képét idézi.

„A nyolcvanas évtizedről szóló előrejelzések vezérmotívuma a válság… Olyan változások zajlottak le már eddig is, és mennek végbe várhatóan az elkövetkező években, amelyek kedvezőtlenül érintik az emberiség túlnyomó többségét. A válság létéről azonban az tanúskodik a legegyértelműbben, hogy a változások a régi tapasztalatok alapján értelmezhetetlenek és a meglevő eszközökkel irányíthatatlanok.”

Ifjú Marosán György tanulmányából idéztem ezt a passzust (A világgazdaság fejlődésének alapvető tendenciái). A Valóság augusztusi számában jelent meg.

Az idézet a tanulmány konklúziója volt.

Blank verse-be szedve: elmehet monológnak egy Shakespeare-tragédiába.

Marcus Aurelius

Szeretem Kosztolányi Ódáját hozzá. Rómát járva nem győzöm mondogatni magamban. A régi paloták bágyadt rőt-sárga homlokzata szinte megtelik vérrel (úgy mondják, marhavérrel keverték régen a maltert), ha láttukra felfakad bennem a vers, ellenállhatatlanul, megunhatatlanul…

Elfogadtam a versben azt is, hogy Kosztolányi Marcus Aurelius racionalitását dicsérve, nem győzi csudálni a „zagyva keletnek elmebetegjét” és a fintorgó arcú bolondokat… Holott nem is lehetnék drámaíró, ha nem volnék a sorsom és a kíváncsiság szálaival odafércelve az irracionálishoz. De most persze hogy még jobban megszerettem a római „koldus imperátort”, hogy a Nuova Antológiában ismertetést olvasok Marcus Aurelius törvényhozói tevékenységéről. Ebből tudom meg, hogy milyen részvétteli gondja volt az elmebetegekre. Ő hozta törvénybe, hogy a bűnözők elmeállapotát meg kell vizsgálni. Ha betegek, nem büntethetők.

Elvette az irracionalitást, és nem engedte bántani a fintorgó arcú bolondokat.

Leszáll a hordszékéről, és megpróbálja megnyugtatni azt a holdkóros asszonyt, aki azt kiabálja az utcán, hogy itt a világ vége. Pedig a császár is tudja, hogy itt az ő világa vége.

Marcus Aurelius

Mióta Rómában nincs a helyén Marcus Aurelius szobra, a Kapitólium tere olyan, mint egy naprendszer, amelynek elromlott az égi mechanikája. Most látszik csak, hogy az egyszer megteremtett arány – ezt a harmóniát a Kapitólium terén Michelangelo mérte ki – ha egyszer megbillen, egyensúlyát veszti körülötte minden. Nincs, ami összetartsa… A két kapitóliumi múzeum épületéből a szobrok kiszóródhatnak a világűrbe. És ki tudja, hogy milyen fogadtatásra lel majd egy másik galaktikában a Kapitóliumi Vénusz?

S mi lesz, ha az Aracoeli temploma is elszökik ebből a konstellációból a maga kósza pályájára? Viszi ölében a Gyermek Jézust egy még megváltatlan világba…

S mióta Marcus Aurelius a restaurátor klinikán gyógyíttatja a maga nem Pannóniában, hanem az odalenti autófalanxok gáztámadásától szerzett sebeit, mintha Róma központja is megingott volna. Mert az itt van ezen a hegyen. Lám, igaza volt Vasarinak, aki a művészéletrajzok első kiadásában – még Michelangelo életében! – azt írta, hogy Michelangelo: isteni teremtő. „Ha szememre hányják, hogy élőt istenként tisztelek” – valahogy így írta. S lám, neki volt igaza.

Itt a bizonyíték!

Ezen a téren érzékelhető a harmónia. A Caput Mundi harmóniája és a Kozmoszé. Marcus Aurelius mindkettőnek az állampolgára volt, maga vallotta meg így a nacionáléját.

Ébredés

Nem tudom, mikor éreztem ilyen egész valómat kimerítő fáradtságot, mint amilyenre ma reggel, hetvenkettedik születésnapomon ébredtem.

Először az éghajlatváltozásra gyanakodtam. Lehet, hogy ennek is része van benne. Ólmos, szürke lett a hónapokon át töretlenül ragyogó olasz ég.

Lehet, hogy éjszaka történt valami a légkörben. Talán az viselt meg.

Rosszul is aludtam. Felébredtem arra, hogy rosszul alszom. Mintha este megterheltem volna a gyomrom, vagy ittam volna. Holott keveset ettem, s jóformán semmit se ittam. Viszont belül, a mellkasomban éreztem, hogy a szívem kihagyásosan verdes. Vén társbérlő, házsártos, mániás, kötekedik. Fenyeget. Úgy teszek, mintha nem is hederítenék rá. Pedig egyszer beváltja, tudom. Ámde mégse szorongatom a pulzusomat, hogy számon tartsam, hányadikat hagyja ki, és ha megáll, akkor meg lessem, vajon újra kezdi-e. Kissé mindig lenéztem a legfrissebb értesülésekre fülük hegyezőit. Nem érdekel, hogy első kézből tudjam meg a végem.

A jövő két-séges

Az volt már Delphiben és Dodonában is.

S úgy érzem: a múltunk is az volt, mielőtt bekövetkezett volna. Kétséges, háromsápos, száz-ságos.

Most a Holmiban olvasom egy Lengyel László és Hankiss könyveit egyaránt elmarasztaló kritikában, hogy e szerzők nem kínálnak határozott vonalakkal rajzolt jövőképet. S hogy a múltról is úgy beszélnek, hogy „másként is lehetett volna”.

Ilyesmit ér tetten a kritikaíró e két könyvben, és felhánytorgatja, mint abszurdumot: „A megtörtént történelem a relativizált alternatívák között egy elrontott esély súlytalanságával áll előttünk, múltunk legfeljebb egy a lehetséges kimenetelek közül. A súlytalan múlt pedig megnyitja az utat a súlytalan jövőhöz, amely számtalan lehetséges forgatókönyv egyforma eséllyel egymás mellé sorakoztatott gazdag arzenálja.”

Engem is tetten érhet e szigorú kritika írója efféle agnoszticizmusban. Én se tudok soha megszabadulni attól a gondolattól, hogy másképp is történhetett volna, és bevallom, nem láttam oly futurológust, akinek jóslatát igazolta volna a jövő. Ezért aztán nem is tetszenek nekem az egyetlen forgatókönyvre esküsző próféták.

Tudomásul kell vennem tehát, hogy rám is vonatkozik a kritika-író megvető szava: „egy jellegzetes és ismerős értelmiségi magatartásról”. Ez az.

Csak éppen nem értem, hogy ha a kritika írója ily eleve elrendeltnek hiszi a múltat is és a jövőt is, honnan meríti a logikai alapot ahhoz a nagy erkölcscsőszködéshez, amellyel az értelmiség „árulását” nem győzi ostorozni (emlegeti a kompromisszumait, alkuit, cinkosságát, az önigazolást stb.). Ez miért ne volna szintén szükségszerű?

Persze tudom, azért vagyok oly érzékeny erre a történelmi eleve elrendelést hirdető és hozzáillő kálvini szigorúsággal ítélkező cikkre, mert alkalmazkodó természetemből, ingatag meggyőződésekre alapozott gondolkodásmódomból kifolyólag nemegyszer voltam ludas olyan árulásokban (vagy mégolyanabbakban), amilyeneket a kritika írója sommáz.

De most, hogy ezt a megsemmisítő cikket elolvastam, emeltebb fővel tudom már vállalni az „írástudós” árulásaimat is.

Üdítő volt e szigorú (bornírt?) cikk után ugyanebben a számban olvasni Határ Győző egykori beszélgetését Toynbee professzorral a magyar forradalomról.

„Nincs leleményesebb a történelemnél a váratlan fejlemények kitalálásában” – idézi Határ Győző a „káptalanfejű” angolt.

Ezért tudja Apolló, hogy szibilláinak legföljebb úgy lehet fogalmazniok: Ibis redibis! Tehát visszatérsz a háborúból, de utána egy nunquam már azt súgja, hogy sohasem fogsz visszatérni…

Mindennek az ellenkezője is mindig lehetséges volt és lehetséges lesz.

Servet Mihállyal

– Ha a történelem nekem nem tud kínálni más lehetőséget, mint azt, hogy válasszak a pápa avagy Kálvin közt, akkor inkább a máglya – gondolta Servet, emelt fővel, a Champel felé menet. Ámde amikor a Grand’rue sarkán Jean Calvin hivatala alá ért, mégis felkiáltott neki: – „Gracía!”

Kálvin az ablakban – írják – kitörő nevetéssel reagált erre a kegyelemkérésre.

– „Ez az őrült spanyol még mindig nem tanult meg franciául” – mondta, és gúnyosan utánozta a halálbamenő pöszeségét: – „Graszía! Graszía!”

Óriási jelenet volt. Az utca népe hasát fogta. Kiderült, hogy Kálvinnak van humorérzéke. Kivégzéskor.

Sütő drámájából is láthatjuk, mennyi végtelenül esetleges véres, kormos, gyomorbajos, hidegrázós, elfojtásos, xenofób esendősége volt keverve annak a hittitoknak a dogmatikus érvényesítése, hogy az Istenben három személy van-e, vagy pedig egy-e az Isten.

Ha a keleti vallások nagy versenyén, még a császárkori Rómában, nem a keresztre feszített Krisztus hite fut be világvallásként, hanem Mithras bikájáé – volt esélye! –, ugyanez a genfi jelenet megtörténhetik egy egész más üdvtannak a kontexusában is. Máglyára küldik a Kereszt hitvallóját a Szentséges Bikacsök nevében.

Babits: drámai hős

A verseket az előadók „előadják”. Világos, ezek a versek már vannak valahol. Könyvekben, az emlékezet raktáraiban, kéziratban. Már mind megvannak. Csak elő kell adni őket. Esetleg lefújni róluk a port. Könyvbe kötött, gémberedett tagjaikba lelket lehelni. Vagy mintha imakönyvből olvasná, az előadó áhítattal és mágiával a költő szellemét is jelenvalóvá teheti valahogy úgy, ahogy Reviczky mondá – „Lehajtom a betűkre főmet, hogy felidézzem szellemét”.

Re-citál – mondják a latin nyelvek erre az egyszerre művészi és szakrális műveletre. Szó szerint ez is idézést jelent, ha nem is szellemidézést. Inkább újraidézést, utalva megint valami meglevőre…

Bálint András Babits-estjén arra vállalkozik, hogy megszüntesse ezt a mindig meglevő időbeli és létforma szerinti distanciát a Mű és az Előadása között, vagy legalábbis olyannyira minimumra redukálja, mintha már nem is volna distancia köztük.

A kezdetek megközelítéséről van szó, a Teremtés pillanatairól, a költői Big-Bangról. Istenkísértő vállalkozás tehát.

Lélegzetelállító. Erre vall az a másfél órás halálos csend, amellyel maroknyi közönsége a produkciót (kísérletet, szertartást) követi.

A lehető legveristább hétköznapi lét szintjén – a két háború közötti világban, a rádióból csordogáló háttérzene mellett teát főz egy ember, és elmenni készül hazulról – közben morfondírozva folytatja lázadó szellemének csillapíthatatlan vitáját ellenfeleivel, akik épp Trianonból fenyegetik a magyar integritást vagy a Kisebbségben-ből az ő magyar identitását.

Egy tág horizontú ember a farkasveremben. Ebben a konfliktushelyzetben születik meg a színpadon (színpadon, és nem előadói emelvényen) Babits Mihály. A XX. századi magyar tragikus létezés egyik hőse.

Az alkalomadtán sorra kerülő versek is ebben a (politikától, egykori barátoktól, ráktól) torokszorító vészhelyzetben fogannak. Megannyi Istennel (és szentjeivel, Szent Balázzsal) folytatott párbeszéd, fohászkodás. A drámai pillanat szülöttjei.

Egy ember elmenni készül hazulról. Húzza-halasztja az időt. Teázik. Vitázik. Pajzzsal és dárdával. Fel-felfohászkodik. Jó másfél órányi ideje van. Alig ötvenöt éves. Már veszi is a kabátját, kalapját. És kiszakad belőle: „jaj, meg kell halni, meg kell halni.”

A katarzis pillanatában, mint minden igazi dráma végén, ott vagyunk a Kezdeteknél.

Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Babitsnál, és Babits vala az Ige.

Vétettem a második parancsolat ellen

„Mit tegyünk, hogy az irodalmi érték ne essen áldozatul a piac zsarnokságának?” – e kérdés körül folyt a vita egy nemzetközi írótalálkozón.

Az egyik előadó (tőlünk kissé nyugatabbról) jelezte, hogy nem engedi szerepelni nevét és szövegét, ha ezt a kifejezést használjuk: „a piac zsarnoksága”.

A jelenlevők részvéttel pillogtak felém, hisz engem tarthattak felelősnek ezért a sanda címért. „Lám, kibújt a szög a zsákból – gondolták. – Ezek a keleti országokbeli írók még átnevelésre szorulnak, amíg megtanulják, hogy az Isten nevét sohasem szabad káromolni.”

Kizökkent az idő

Húsvétvasárnapra virradóan térünk rá, vissza megint, a nyári időszámításra. Így az előreigazított órák az idén pontosan együtt járnak a tavasz-ünneppel. A természet megújul, az ember megváltódott, az óra is ugrik egyet. Nagypéntek este bámulatos Hold-tölte volt az Arno fölött. Firenzében a napéjegyenlőséget követő Hold-tölte ilyen volt 1300-ban is, emlékezhetünk rá, amikor Dante valahogy jó utat veszített. („La diritta via era smarrita” – írta. Miért mindig a jó utat veszítjük? Soha a rosszat?) Nagypénteken a természet is megindul. Krisztus után 33-ban legalábbis így volt. A föld remegett, a Nap elsötétült. És a Százados felkiáltott: „Valóban Isten fia volt!” Azóta a jelek, csodák, tanúságtételek legtöbbször elmaradnak. Az idén nem volt semmi. Csak ez a valószínűtlenül óriás telehold az Arno fölött. A Kozmosz részvéte a Megváltás gyászszertartásában azért minden húsvétkor érezhető. Most is.

Ma az éjszaka megrövidül. Egy órával hamarébb van hajnal, hamarébb jön a Húsvét reggele. Rohanunk a Feltámadásba.

Ma éjszaka éjféltől reggel négyig (illetve már ötig) mást se csináltam, mint meghaltam álmomban. Végeérhetetlen szekvenciákban azt álmodtam, hogy kivégeznek. Végre is hajtották, a magyar törvények szerint, akasztással. A gyanús (vagy inkább: premonitórius) az volt, hogy nem lehetett tudni, vajon kommunista bíróság ítélt-e halálra vagy demokratikus. Ez valahogy egybefolyt. Mi volt a vád tárgya? Valami semmiség. Írásban követtem el (de hogy mit is?). Az utolsó pillanatig nem is hittem, hogy a kivégzés csakugyan megeshet. Velem! Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a húsvét reggeli lapokban megjelenjék a vastagbetűs hír: kivégezték, vagy végrehajtották az ítéletet, vagy – a Népszabadságban – elnyerte méltó büntetését… stb. És a nevem. Talán lesz utalás a műveimre is. Benne vannak minden irodalmi lexikonban. (Ritka, hogy aktív írót kivégezzenek. Listius László? Chenier…)

Az álom hosszú volt, mert több levelet is meg kellett írnom. Emlékszem, hogy kinek mit írtam. Olaszul és franciául írtam. Kerestem a pontos szavakat. Külföldi befolyásos emberek figyelmébe ajánlottam a családomat. Írtam Spadolininak, emlékeztettem, hogy ha már segített a nyugdíjaztatásom körül, kértem, hasson oda, hogy folyósítsák halálom után is a hátramaradottaknak. Írtam Livio Garzantinak, a baráti kiadónak Milánóba. A PEN klub főtitkárának is írtam, Londonba. Hogy ugye mit meg nem tesz egy-egy lecsukott íróért, és most nézze, velem mit csináltak. Ha nem hajtották volna végre rajtam a halálos ítéletet, talán közbe is tudna lépni még. A francia Jogvédőnek is írtam, ahol tag vagyok, hogy ügyeljenek a jogaimra, mert kivégzésem után a magyar hivatal nem fogja törni magát az érdekemben. Eddig se tette… Nem volt különösen meglepő, hogy ezeket a leveleket is – én, aki minden írással elkésem – nem a kivégzés előtt írtam, hanem már utána.

„Álmom az életem túlélte” – ahogy Clarence mondja a börtönben, egy perccel a halála előtt. (Ez az egyetlen mondat elegendő volna, hogy Shakespeare zsenije örökre bámulat tárgya maradjon: ő a „fele a Teremtésnek”, az, az! sőt, a duplája!)

A bökkenő csak az volt, hogy nem tudtam kire bízni a leveleket! Nem volt senki, akiben bízhattam volna. Egyáltalán nem volt senkim.

Még emlékszem rá, hogy X. telefonált, érdeklődött, mi lesz most már a drámáimmal. Magabiztosan magyaráztam, hogy nem fogják tudni teljesen kivonni őket a forgalomból, színpadra egyelőre megint nem kerülnek, de bizonyára nagyobb érdeklődéssel fogják forgatni, ami nyomtatásban megjelent. És sok mindent észrevesznek majd a drámákban, amit eddig nem vett észre senki. Később sajnáltam, hogy kifecsegtem ezt a reményemet. Nem kell mindent X. orrára kötni. Visszaélhet vele. Mintha olyasmit mondott volna, hogy most indul épp hazulról. Fel kéne hívnom gyorsan, megmondani, hogy nem mondtam semmit. De nem volt telefonkönyv sehol…

Említésre méltó talán még, hogy az akasztástól magától – hóhér, zsámoly, nyakcsigolya-roppantás stb. – nem féltem különösen, holott az akasztás iszonyata egy életen át kísért. (Kosztolányi és Villon kis versei e tárgyban. És Genfben az a hazai újság, amelyet valaki elém tett, s az unokabátyámat láttam a címlapon, amint viszik akasztani… Később meg a hátborzongató história, hogy Csornokyval hogy játszadozott el a hóhér.) Azzal erősítettem magam álmomban, hogy ami történni fog: lényegében nem különbözik az önakasztástól. S hány meg hány száz, ezer ember hajtja ezt végre, nyugodt lélekkel menve elébe a halálnak.

Az elmúlás ténye fájt csak. S velem együtt a hírem, jó hírem, írásaim elmúlása. „Két halálhoz érek” – írta egykor a már korombeli Michelangelo.

Tehát az fájt, amivel – rémálom ide, rémálom oda – úgyis szembe kell néznem előbb-utóbb.

Hogy kínos éjszaka vár rám, ezt tudtam előre. Tegnap mondtam is Saurónak, amikor estefelé elment tőlem.

Az óra átállítását mindig megszenvedem. (Úgy rémlik, ezt nem is először jegyzem fel.)

A magyarázat az lehet, hogy működik bennem egy pontos és érzékeny szerkezet, amely méri az időt. Nappal jobbára alszik, rábíz engem a körülöttem amúgy is működő órákra. Éjszaka viszont lelkiismeretesen méri az időt. Pontosan négykor felébreszt. Dönthetek, hogy keljek-e föl nyomban (ha nagyon körmömre égett volna valami) vagy aludjak-e még egy sort. Ha igen, megint ébreszt, háromnegyed hatkor. Így van egy negyedórácskám kávét főzni, s pont hatkor hozzákezdhetek ahhoz, amit jobb szó híján, a társadalmi konvencióval munkának nevezünk; holott nem az, egészen más, több is, kevesebb is annál…

Ez a belső kronométer elég megbízhatóan ébreszt akár más időpontban is, ha este komolyan megmagyarázom neki, hogy ötkor kell kezdenem csomagolni stb. Mert utazom.

Igen ám, de tegnap éjfélkor, amikor eloltottam a lámpát, már tudta – tőlem is, meg a tévéből – hogy voltaképpen nem tegnap, hanem már ma van, s éjfél után egy az óra. Ez úgy hatott rá, mint egy svájci órára, ha földhöz vágják. A léte az idő szakadatlan folyamatosságába van ágyazva. A természetben még mindig inkább lehet ugrás, mint az időben. Ő többé-kevésbé percnyi pontossággal dolgozik, vakon, és most mégis azt mondják neki, hogy hatvan perc kiesett az időből. Pszichochronométerem tehát elkezd össze vissza ütni bennem, mint a bolondóra. Megpróbál felverni, én meg a riasztáshoz mindenfélét összeálmodom, mint ma éjszaka is: hogy meghalni visznek. (Holott igen.)

Valószínűleg nem is rugóra járó svájci órához, hanem az ősi homokórához hasonlít ez az időmérő, ez az időmet-mérő, ez a házsártos és hisztériázó szerkezet bennem.

Homokórát utoljára a Halál csontkezében láttam. Egyik kezében kasza, a másikban homokóra.

Ébresztőül végigmondom magamban a Babits-verset. Azt, amelyikben az a sor van: „Most az év, mint homokóra, fordul…”

Megannyi Én

Egzaltált asszonyi kedélyre valló levelet kapok, grafológus után kiáltó szálkás írással. Nem is a címemre, hanem az Írószövetségbe, ez küldi tovább a PEN Clubba. Keresztnevem sincs a borítékon. Elég hosszú levél. Rokoni címen íródott, egy Hubay egy Hubaynak, egy pályakezdő Hubay ügyében. Hogy a fiú el ne kallódjék… Felhívom a levél íróját. Már a keresztneve is afféle regényes előkelőséget sugároz, mint – mondjuk – az Ágota kisasszonyé; a telefonkagylóból megcsap a régi, bizarr nagynénik otthonának az illata – „a tubarózsa illatozzon”, jár a fejemben Ady sora. Talán azért, mert tubarózsát se láttam még soha, ahogy ezt a hölgyet se. De jól esik vele beszélnem. Mindjárt rokonian. Miután előnév, címerrajzolat egyezik, ezt tisztáztuk, tehát kétségtelen a nemzetségi összetartozás. Innét az első hangütésre az atyafiságos konfidencia. Egymás után bukkannak elő szavai nyomán a maga családjából ismeretlen Hubayak, zavarba ejtően ismerős vonásokkal. Déjà vu-Hubayak. Az ismeretlen rokon hölgy metszően pontos mondatokkal jellemez – érezhető az indulata (rajongás, megvetés), ami az egyes családtagokkal szemben állásfoglalását meghatározza.

Egy vonat tűnt fel az éjszakámban. József Attila álom-vonata. „Én állok minden ablakfényben…” Egy-egy sorsommal sújtott másik-Én. Csupa Hubay-Én. Szegények, szegények…

Különösen akkor érzem ezt, amikor – érintőlegesen, fojtottan és súgva sikoltja a telefonba, mintha egy fájó sebről, taburól volna szó, ami bizonyára nekem is sebem és nekem is tabum: „elég volt a nevünket kimondani és máris kaptuk az ütéseket…”

Hát igen, kedves cousine, én is ettől a taburózsától illatozom.

A lótetűk eufóriája

József Attilának igaza van – szomorú igazság: „Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”.

De ebből nem következik, hogy muszáj gyáva féregnek lenni, amint csak lehet.

Viszont érdemes megfigyelni, hogy általában milyen derűs emberek mindazok, akik lótetű-szinten életprogramként vállalják és gyakorolják a gyávaságot. Elég felidézni magamban egyet-kettőt az imposztorok közül, már hallom is harsány kacagásukat… Ez talán az a hahota, amelyről Ady írt. Amely a legszebb álmainkba is beszivárog és ismétli, hogy soha! soha! soha!

Informált ember

Ha ezt hallom, elfog a részvét, mintha egy nyomorékról beszélnének. Szegény! Vajon milyen katasztrófa érte? Ebbe a kifejezésbe ugyanis mindig belehallom a latin informus szót, s ennek a francia változatát, azt, hogy informe. Ami jelenti a formás ellentétét, a torzat, a torzszülöttet.

S azt is, hogy „nincs formában”.

Így az informált ember inkább a formájából kivetkőztetett ember képzetét kelti bennem. A jól informált meg egyenesen valami totál pocsékká tett emberét…

De hát úgy kell neki, miért állt ki ebbe a nagy információ-özönbe? Most aztán jól elmanipulálták a dolgát. Az anyja sem ismerne rá.

Költő, kotló

Aki az alkotás lélektanával foglalkozik – az ihlettel, a költészettel – próbálja feldolgozni Szabó Lőrinc 1945-ös naplóját. Zsúfolódó találkozások, várakozások, futkosások, lihegő „gyorsírásos” stílusban kopog az írógépe versenyt az életével. Hogy is bírja? Elönti, rátornyosul a napjai hordaléka. S közben a lába alatt, egész családja alatt inog-reng a talaj, a Richter-skála felsőfokán. A szíve épp úgy, mint a politikai baloldal, halállal fenyegeti. S közben nem bír verset nem írni. Diadalmasan harsan fel a naplóból, hogy megint új meg új vers született. Nyakán a kés, és aranytojásokat költ…

Ország-kiárusítás? Haza-árulás?

Életem vágya, emlékezetgyöngüléssel fenyegető éveim mentőladikja egy sok-sok fiókos szekrény, amelybe végre gondosan szétválogatva kerülhet bele bevallhatatlanul sok megírnivaló témához készülő tenyérnyi jegyzetem. Matuzsálemprogramom laza nyersanyaga.

A nomád élet gyűlölt kelléke: a tele-koffer nekem nemcsak fenyegető jelkép („tele kofferrel megyek el”), hanem sűrű útjaimon megalázó tehertétel. A pehelysúlyú kéziratok váratlan ólomsúlya, görbedten hurcolom végtelennek látszó állomási peronokon, s amikor az örökmozgó gumiszalagokon eltűnik a repülőtér leviathán-gyomrába, soha nem tudom, hogy viszontlátom-e. Otthon aztán (otthon? „megvan-e még az az otthon?”) kirakom az életmű-pasziánsz kártyáit a földre, az ágyra, az asztalra – se járni, se aludni, se dolgozni nem tudok többet tőlük – és rákezdek a szokott sirámra, hogy nem bírok élni tovább egy sok-sok fiókos szekrény nélkül, mert ha a papírok összekeverednek, akkor a fejemben is menthetetlenül összekeveredik valami: ami balra volt, jobbra kerül, felfordul az emlékezetem, mint egy túlterhelt gyomor, már a gondolatától is háborog az elmém…

Sohasem volt együtt annyi pénz, hogy egy szekrény (pláne egy sok-sok fiókos szekrény) vételére futotta volna. Bár régen láttunk néhány kedvünkre valót feltűnni a bizományiban. „Az áruházak üvegén a kasszáig lát szegény…”

Vásárolni nem tudtunk, de gyönyörködni be-betértünk.

Most, hogy az olasz állam a firenzei egyetemtől búcsúzó professzornak a zsebébe csúsztatott egy summa vigaszpénzt, ezt szántuk a sok-sok fiókos szekrényre. Járjuk a bizományikat.

Lesújtóan silány holmik halmaza.

Ott, ahol pár évvel ezelőtt még mindig találkozhattunk egy-egy szép parasztbarokk pohárszékkel, feliratos tékával, faragott gondolkozó-székkel, hasas Mária Terézia-szekrénnyel, s ahol mindig volt a kirakatban egy bámulatra érdemes tabernákulum-mirákulum, most csak divatjamúlt, gyanús tisztaságú garnitúrák, rozoga neo-kolonális kombinált-szekrények…

– És a többi hova lett?

– Elővásárlásuk van a török exportőröknek, meg a nyugatnémeteknek. Hozzánk csak az kerül, ami nekik nem kell.

Körülbelül másfél éve tűnt fel egy vastagbetűs telefonszám az újságok hirdetései közt. Cím nélkül, név nélkül, diszkréten, mint egy találkahelyé. „Külföldi értékesítésre átveszek képet, szobrot, antik bútort, ezüstöt.”

Az új telefonkönyv oldalán immár nyílt sisakkal hirdet a magyar műkincsexport. 25 százalékát devizában fizeti ki annak, aki az ő révén külföldön árverezteti el értékeit.

S ki tudja, hány ilyen vállalkozás csapolja még a pauperizálódó országot, amely sokáig elég gazdag lesz, hogy sápot biztosítson a cinkos harácsnak.

Az olasz igazságügyminiszter-helyettes beszámol kínai tanulmányútjáról.

A kínai törvény halálbüntetéssel sújtja a régiségek külföldre juttatásában való részvételt.

Boldog kínai író-kollégám, neki még lehet sok-sok fiókos szekrénye.

Búcsú a csodáktól

Ferenczy Erzsi telefonál. Pakolászott, s előkerült Márainak egy verse több példányban, 56 karácsonyára írta. New Yorkból küldte el neki, még akkoriban. Ó lesokszorosította, itthon osztogatta. Akkor az ilyesmiért börtön járt. Ez a néhány kópia maradt belőle, eldugva. Ismerem a verset, de hagyom, hogy telefonba felolvassa. Előbb Irkének, aztán nekem. Úgy cseng a hangja, mint egy iskoláslányé. Szépen, értelmesen és hittel olvassa. Ő lehetett az iskolában a legjobb szavaló.

Erzsi a 90-hez közeledik. Jólesik tiszta, üde hangját hallgatni…

A kéziratos dobozok tartalmát nézi át mostanában. Így került elő a Márai-vers is. Szortíroz. Minél kevesebb kerüljön majd a kukába. Mondom, hogy utolsó éveiben Lilla néném is ezt csinálta. Ostromból, kitelepítésből mentett rengeteg levelét (az Endrődy testvérek nagyon szerették egymást és folyton leveleztek, anyám is) olvasgatta és tüzelte. „Okos volt” – mondja Erzsi, és valami rémes történetet mesél, hogy mi végre jutottak Derkovits levelei, a feleségéhez címzettek, az asszony halála után…

Talán egy órát is beszélgettünk Béni rajzairól – százával eltemetve a Galériában. Ki látja őket? Ki gyönyörködik bennük? Kész volt egy kötet rajz, fakszimile kiadásra (a második kötet), de meghalt Illés Endre, így elmaradt. Elmaradt ez is. Mondom, hogy az Albertinában kéne rajzkiállítást rendezni Béninek. „Nincsenek-e még barátaik Bécsben?” A gyászjelentések jönnek róluk. – Ugye Karajan is meghalt? – kérdi.

Amíg beszélgetünk, nézem az órám, Grenoble-ban épp most kezdhetik recitálni a Nérómat. Én meg itthon ragadtam aggasztóan kalimpáló szívemmel.

Odakint derűs, csodálatos estdélután. A régi vakációk nyara. Még ebbe a mi átkozottul sötét északi lakásunkba is besüt pár percre a lenyugvó nap, mostanában legalábbis, amikor leghosszabbak a napok.

„…És hazajönni télre”

Mint Illyés versében az „ararátlanul” keringő madár – úgy szálldosott a szép, hosszú testű Boeing velünk a ködbe borult Európa fölött. Lent a gyanús massza, mint lábos fenekén a kihűlt főzelék, amelyben az emberiség nyüzsög, kegyelemre oly kevéssé éretten; odafönt ölelhetően szinte: a végtelen mindenség, betlehemi csillagaival. Advent idején mintha tényleg megnövekednék a csillagok fénye.

Régen letelt az a másfél óra, amit Rómában mondtak, hogy Pestig a menetidőnk lesz, amikor végül leszállunk Bécsben. Idáig jött más magyar gépek utasait („vip”-jeit? minisztereit?) szedtük föl, hogy a technológiailag jobban fölszerelt Boeing fedélzetén (mondjuk inkább: gyomrában) jöjjenek ők is velünk haza. A mi gépünk vakrepüléssel is képes leszállni.

A kormányférfiak jövetelét a gépen nagy sürgés-forgás előzte meg. Az első osztályú utasok terét bővíteni kellett (nem kis létszámú kormánydelegáció), ezért a válaszfalat a két osztály között a gép személyzete leszerelte (nem kis strapával, de ebből is látszik, hogy milyen szolid munka egy ilyen Boeing, s ez megnyugtató) és pár sor üléssel hátrébb megint felszerelte. Elkerülhető lett, hogy fiatal demokráciánk Brüsszelből visszatérő küldöttségének sleppjéből valakit is kitegyenek annak, hogy Bécs–Budapest között a harmincperces úton a turista osztályon legyen kénytelen helyet foglalni. Ez a választófal-odébbtolás lázas munkával harminc percnél jóval hosszabb időt vett igénybe. Jöhettek a vipek.

Elegánsan leszálltunk éjfél után Budapesten, bele abba a főzelékszínű sűrű ködbe, egy lézersugártól – úgymond – vezettetve. Szerencsém volt, elcsíptem egyet a kevés taxi közül. Ezerötszázért haza is hozott.

I. a ház sarkán várt. Honnan tudta, hogy mégis leszállt egy gép? S hogy velem? Úgy megörültem neki, hogy ezt el is felejtettem megkérdezni.

Lift nincs. Éjfél után házmestert felébreszteni illetlen lett volna. Az útitáskám meg az útizsákom vidáman zörög és görög a sima kövön, de lépcsőkön felvonszolni már nem bírja öreg szívünk. A sötét lépcsőházban tehát kipakoltuk és kézben cipeltük fel a nehezét, a könyveket, több fordulóval. Így is kidőltem, mire fent volt minden. I. is kapkodta a levegőt, s elfogta a köhögés.

Hoztuk a karácsonyi ajándékokat. Egy aritmiás Mikulás, meg a hörghurutos angyal.

Ahhoz is fáradt voltam, hogy az ébresztőórát beigazítsam hajnalra. Reggel kilenckor a főiskolán órám van (négy teljes órám egyfolytában, egyetlen témáról, az olasz színházról). És nem készültem föl. Az ébresztést rábíztam a rossz lelkiismeretemre. Fel is vert már ötkor. Volt jó három órám Goldoni emlékirataiból kijelölgetni néhány szórakoztató színes fejezetet. Ehhez fűztem aztán a glosszáimat. Így elértem, hogy a hallgatóság sem aludt el, s – ami nagyobb csoda volt – én se.

Egész napomra rányomta bélyegét a hetek óta fenyegető és oly lesújtó gyászhír: Vas István meghalt. Frivol dolog – filosz dolog – a gyászban is verset idézni, de Vas Pista bizonyára a tőle megszokott figyelmezéssel hallgatná, ami eszemben jár folyton, a Babits-verset: „Furcsa elmenni délre, és hazajönni télre – furcsa és iszonyatos – a halottak fogadnak és mindig többen vannak…”

Hogy is van az a fájóan döccenő utolsó sor?

„Csak a halotthoz van út.”

Minden összejön

A karácsonyesti gyertyagyújtás megengesztelődésében egy idő óta bennem van az a csöndes fellélegzés is, hogy megúsztam a halálomat, amelyet mindig testközelben érzek az előző napokban, december 20–21-én. S úgy veszem észre, hogy mások teherbíró képessége is meg-megroppan a téli napfordulókor.

A karácsony előtti bevásárlás lázában kitör a népeken valami űzöttség. Vajon a konzumizmus ennek oka-e vagy okozata? Vagy talán egy rejtett ős-ok látványos kiáradása ez? Mintha pánik fogta volna el a várost. A leghosszabb éjszaka szorongató félelme volna ez? („Nyugtalanul ver a szívünk strázsát, / mint az őr, ha tudja már a váltást” – írta Babits is az Ősz s tavasz közt című versében; s lám, most vagyunk pontosan ősz s tavasz közt.) Válságérzés, s feltehetően megvan ennek az asztrológiai magyarázata. Kire így hat, kire úgy, s aztán egymásban is gerjesztjük tovább rossz hatását.

Pár napja az én szívem is erősebben ver. Jelzi, hogy fenyegetve érzi az életemet. Ezt az extraszisztolét tudnám lokalizálni is egy életveszélyes fenyegető szóra, de lehet, hogy a temesvári szekuritátés razziák híre ébresztette fel ma benne gyerekkorom váradi vasgárdista tüntetéseinek a félelmét, amikor a lehúzott ablakredőnyök mögött a sötétben hallgattam a kinti lövéseket, anyám ölében, az ő szokatlan szívzakatolásán mérve a kisebbségiekre – magyarokra, zsidókra – kiáltott halál közelségét.

De hisz a történelem azóta is közrejátszott egy csipetnyit ezeknek a napoknak baljóssá tételében. (Egy csipetnyit? Ki mondja semmiségnek a Semmiséget Freud és az atomfizika korában?) Sztálin születésnapjára gondolok, amely szintén ekkorra esett; megszállott országaiban frenetikusan kellett ezt megülni, a betlehemi Kisded születésével szemben – amelynek ünnepe visszaszorult a családba vagy a lopva hallgatott éjféli mise intimitásába (ahol nem illett egymást felismernünk) – ránk ütötte pecsétjét az Antikrisztus születésének kancsukás idillje.

És Sztálint megúszni, szintén nem volt kicsiség annak, akinek sikerült őt megúsznia. Az idegek december 21-én megint rándulnak egyet abban a köztes lelkiállapotban, amelyet Lakatos István egyik verse nyomán így definiálhatunk: „félálmunkban, félelmünkben…”

C’est la guerre?

A katolikus fiatal értelmiség hetilapja, Il Sabato részletekbe menő dokumentációt közöl az öbölháború okozta környezetkárosodásról. A tengerbe eresztett olaj és az olajkutak felgyújtása mellett először beszél arról, hogy milyen károkat okozott a győztesek hatezer és az irakiak nyolcezer tankja a sivatagban. Két hónapon át úgy ledöngölték a felszínt, hogy az esővizet a homok most már nem akarja beinni.

A technológia csodája volt ez a hiperháború; s ennek végeztével folytatódik tovább a kevésbé látványos emberirtás a blokáddal: azóta is tömegesen hullanak el a gyerekek Irakban. – Csökken a demográfiai robbanásveszély – nyugtázzák az északi féltekén.

A mai római napilapban kis közlemény arról, hogy az öbölháborúra 9 hónappal Rómában is fokozatosan kezd süllyedni – sőt, zuhanni a születések száma. Múlt ősztől kezdve egyre kevesebb gyerek születik, és az év utolsó hónapjaiban már tizenhárom százalékkal kevesebb, mint most egy éve. (Bizonyára nem is csak Rómában.)

Máskor a háborúk felkorbácsolták a fajfenntartó ösztönöket. Most, úgy látszik, az esti televíziós adások, a direktben közvetített háborús események nyomasztólag hatottak a kibicelő emberiségre.

Az impotenciának is meglehet a trendje.

Várjunk újabb kilenc hónapot. Talán tanúi lehetünk egy szép fordulatnak. Meglehet, hogy a Kennedy-gyerek erőszakos nemi közösülési pere (a gecifoltos bugyi, mint műholdakról szórt kozmikus kinyilatkoztatás a földgolyó minden képernyőjén) megint serkentőleg fog hatni erre a hatmilliárd párosuló magányra.

A Bösendorfer a mennybe ment

Pár napja vagyok csak Olaszországban, s már a második ember, aki lelkesen kitör, ha szóba kerül a magyar irodalom: – Bösendorfer! – A rádióban ment egy éve.

Giuseppe Bevilacqua – akinek irodalmi dolgokban megvesztegethetetlen ítéletét évtizedek óta nem győzöm bámulni – a vacsora során egyre jobban belemelegszik Karinthy Ferenc darabjával kapcsolatos jó emlékeinek a felelevenítésébe. Véletlenül nyitott rá, unalmában. S pillanatok alatt átjárta valami pezsdítő áram a hallatán – mondja. És ahogy áttértünk a könnyű fehér proseccóról pincéjének nehezebb vörösborára, egyre több részletet, fordulatot idéz fel a darabból, pontosan és elragadtatva. Irodalomtudós és maga is író, tehát közben elemzi is a darab hatásának az összetevőit: a szilaj szadizmust, a végtelen részvétet, a kényszercselekvéseinknek azt a mániás kergeségét, amely a darab végén a zseniális csattanóban revelálódik, amikor a hős újabb áldozatot szemel ki, s a zongoráról áttér az egérirtásra.

Házigazdám mindent tudni akar Karinthyról, elmesélem hát az én kedvencemet, a Gőzt – ezt a közép-európai vetélkedőt a túlélésben – és mesélem az Epepe különlegességét, amely nyelvfilozófiai elemzésért kiált. Persze fűszerezem néhány emlékezetes tréfával, amely Cini-a-rosszcsont nevéhez fűződik.

Giuseppe Bevilacqua nevetéssel honorálja ezeket a – ahogy olaszul eredetileg hívták – „truffákat”, és azt kérdi: – Nem nehéz elviselnie egy írónak, ha a szelleme ily ádáz nyugtalansággal működik?

Csend lesz. A kérdés oly pontos volt.

Nem is tudom, mit mondjak.

– Valószínűleg nehéz. À la longue nagyon nehéz lehet.

Bocsánatkérés gyanánt

Tíz-tizenöt éve lehet annak, hogy Moszkvában műkedvelő egyetemisták előadták egy darabomat. A magyar dráma ünnepi hete (hónapja?) kezdődött, minden nagy színházban magyar szerzőket mutattak be. Darvast, Örkényt, Szakonyit, Gáspár Margitot. Egy orosz fordítónő felfedezni remélt engem és fordítani kezdett. Csakhogy az én nevem nem szerepelt a budapesti minisztérium jobb magyar drámaírókat ajánló listáján. A moszkvai minisztériumnak meg tartania kellett magát az egyezséghez. Orosz színházak csak azt játszhatják, amit a magyarok hivatalosan ajánlanak.

Viszont az egyetemi színjátszók kívül estek a szovjet művelődési minisztérium hatáskörén. Ők tehát játszhattak. Játszottak is. Sőt, meg is hívtak, s a fordítónő elvitt az előadásra, a Lomonoszov Egyetem egyik belvárosi épületébe, valahová a Manyezs mögé. Kedvesek voltak az egyetemisták a közéjük csöppent élő szerzőhöz. Megszerettem őket, még jóval utána is jött néha egy-egy levelezőlap tőlük.

És megtanultam becsülni a fordítónőt is. Örültem, hogy én meg benne fedezhettem fel a legnehezebb viszonyok közt is valamilyen nemes ügyért fáradozó orosz intellektuel asszony – regényekből ismert – típusát. S pláne örültem, hogy az ügye, szívügye: a magyar irodalom, s talán: maga a magyarság.

Most egy magyar lapban, gunyoros cikk címében tűnik fel e fordítónő neve. A cikk írója azon jártatja az eszét, hogy vajon mit jelenthetett róla a politikai rendőrségnek ez az asszony, aki tolmácsnője volt egy szovjetunióbeli útján…

Gondolom: csak a legjobbakat.

Röstellem magam a magyar irodalom nevében; és eltűnődöm, milyen árat kellett fizetnie annak is, aki szeretni kívánt minket…

K.-díj

Pár hónappal ezelőtt nagy dérrel-dúrral hívogattak telefonon, rázták a kezem, vagy a maguk rám adott szavazatára is célozva kacsintottak: az írók megszavazták nekem a K. díjat. Azt hiszem, a díjak engem valóban kevésbé érdekelnek, mint sok más írótársamat. Amikor az előző években Vas István nem unta el kardoskodni értem, ilyesmit mondtam: Adjátok annak, akinek fáj, ha nem kapja meg.

Őszintén mondtam.

Valószínűleg akkor tettem le az efféle becsvágyakról (másfajta becsvágyak mindig emésztettek, és emésztenek ma is), amikor Kassákné elpanaszolta előttem, hogy Kassák nem kapta meg a K.-díjat, holott „rajta volt a listán”. A listáról Párizsban értesültek, így hát nagy reményekkel eltelve április 4. előtt sebtében haza is jöttek. Rengeteg levél és újság volt bedobva az ajtajuk mögé. „Négykézláb kerestük a postában a meghívót. Minden borítékot kétszer is kiráztunk – és a meghívó nem volt sehol.”

Akkor szégyelltem magam, hogy az öreg Kassákot kileshettem, amint négykézláb mászkál érdektelen meghívók, gyászjelentések és számlák között; egy Jób a szemétrakáson… Most pedig szégyellném magam magamért.

Nem hajladozom semmilyen aranyalmák után.

Micsoda madár?

Nekem minden közmondás eleve gyanús.

Sorolhatnám őket, a Margalitsból, a Sirisakából. Meg amiket belém vertek. Hogy aki másnak vermet ás, meg hogy ki korán kel… Az élet rendre megcáfolta őket.

Akadnak persze költői erejüknél fogva tündökletes evidenciájúak. Például ez a finom megfigyelésről tanúskodó: „Fehér, mint a hó, fehér, mint az alabástrom, fehéret köp, mint a prépost.” (Ezt még a Sirisakában olvastam.) Vagy a másik, ez a szinte antik idillbe illő: „Lágy pásztor előtt farkas gyapjat szarik.” Néhány ilyen közmondást régtől idézgetek magamban; úgy kísérnek, mint életem derűs vezércsillagai, mint egy-egy édes Csokonai-sor, vagy mint a bölcs, telibetaláló axiómák Orbán Ottó verseiből.

Ámde a legtöbb közmondásban, a legtöbbször idézettekben a nádpálca suhogását hallom. Azért mondogatják, mert jó és idióta kisfiút akarnak belőlem nevelni. Jó és idióta állampolgárt. (Sztálinnak kedvelt közmondása az volt, hogy „legfőbb érték az ember”. A Rákosié az a tréfás-genocid, hogy „kulákból nem lesz szalonna”.) Gyerekkoromban legjobban utáltam azt a közmondást, amelyik attól óvott, nehogy rossz fiúkkal barátkozzam. „Madarat tolláról, embert barátjáról…”

A barátság szent, ezt minden gyerek tudja. A barátságban a kölcsönös megváltás esélye van. Ha mégoly kicsi esély is, érdemes érte elviselni a kárhozat kockázatát.

Ámde ez a közmondás arra tanított, hogy a barátság: bélyeg. Ezzel sorolódunk be rendszertani kategóriákba. Varjú lesz belőlünk, veréb, szarka, fakopács vagy fosógém. Talán egy életre. Aszerint, hogy kivel golyóztam a Schlauch parkban. Levedleni se tudjuk többé árulkodó tollazatunk.

Lesipuskások találták ki ezt a közmondást.

„Miért vacsorálgatott Illyés együtt a párt korifeusával?” – Ezt kérdezi Magyarországon mostanság néhány rettenthetetlen albatrosz-vadász. (Miután Illyés saját kezű naplóiból értesülhetnek ezekről a vacsorákról.)

Jézus együtt vacsorált a vámosokkal.

Emelt fővel, nyíltan, ő is.

Ebből az első számú levonandó következtetésünk ez legyen: Jézus minden körülmények között Jézus. Vámosokkal vagy nélkülük. Elmondhatja az Atyával: vagyok, aki vagyok. Illyés is elmondhatta.

A másik levonandó következtetésünk pedig:

– Ördög tudja, ám lehet, hogy a vámos nem is vámos.

– Hát mi? – riadnak fel sötéten, akik szeretnék már Jézust kitömve látni, előszobadíszként.

– A vámos? Ember. Üdvözült lélek.

– Hogyhogy?

– Madarat tolláról, te mondád… A vámos tehát megismerszik az Isten fiáról.

Gyatra giccs?

Amikor a fél nemzedékkel előttem járó költők egyike-másika felidézi a gyerekkorában hallott dalokat, rendszerint ráismerek azokra, amelyeket én is hallottam egykor anyámtól, aki az övékkel körülbelül egykorú lehetett, mivel én koros szülők gyereke voltam.

A nyolcvanéves Illyés felriad álmából, mert anyját hallja énekelni: „Darumadár útnak indul, búcsúzik a fészkétől…”

S ahogy olvasom ezt Illyés naplójában, bennem is megszólal ez dal, úgy, ahogy gyerekkoromban én is hallottam. Itt-ott egy-egy szó eltér az Illyés szövegétől.

De a dal – nekem is, ahogy Illyés mondja – „itt van a fülemben”.

Amikor a század elején ez a darumadár született, Nagy-Magyarország minden sarkában, minden néprétegnél divatba jött. Rácegresen a fiatal cselédasszonyok közt (a simontornyai varrókisasszonyoktól került oda – Illyés ezt is tudja), s Gyulán, a törvényszéki bíró házában. „Mennyi igaz érzéssel énekelte, mennyire szívéből” – írja anyjáról Illyés; s így írhatom én is, a magam emlékéről. Összeszorult szívvel hallgattam. És ezerszer is elhallgattam volna. Illyést álmából riasztotta föl ennek a dalnak benne felvisszhangzó emléke, s most Illyés naplójegyzete – tíz évvel halála után – felbolydítja az én emlékeimet…

Lehet, hogy haláldalként halljuk?

Mint Petőfi kívánta újra hallani a rég elhangzott dajkadalt. De hisz mintha már a „vándor daruid V betűje” is Segesvár felé mutatna…

A múltkor szinte ugyanígy voltam, Szabó Lőrinc versét olvasván a Tücsökzenében a lengyel himnuszt daloló anyjáról. A feledhetetlen ott is a mindent átható érzés, a hit, amely oly lenyűgöző volt, hogy a kisfiú maga is térdre roskadt, amikor anyja odaért, hogy „Szent oltárodnál térdre hullva kérünk…”.

„Gyatra giccs” – hajtogatja Illyés, kötelességtudóan, hisz a Bartók és Kodály által visszavívott örökségünk birtokában ezektől a népies műdaloktól és hazafias himnuszoktól minden jóízlésű magyar elfordult.

Gyatra giccs – mondom én is kötelességtudóan.

De ők, az asszonyok énekelték. Szívből. A varrógép taposása közben vagy lekvárfőzés közben. És a nótájuk feledhetetlen maradt.

Gyatra giccs – mondom, de közben arra gondolok, hogy az elköltöző darumadárral egykorú párizsi sanzonok művészileg egy fikarcnyit sem magasabb színvonalúak ezeknél a magyar műdaloknál. És nem seprűzzük ki őket. Sőt…

Tudom, hogy nincs igazam. Bár lehet, hogy igazam van.

Szentkuthy-éji álom

Firenzében duplán ünnep a június 24. Nemcsak az esztendő legrövidebb éjszakájának pogány bacchanáliája ez, hanem a Város keresztény naptár szerinti névnapja is, hiszen Firenzének védőszentje Szent János, a Keresztelő. (Shakespeare és az ortodox naptár Szent Iván napjának mondja.)

Tűzijáték durrog és hullatja csillagesőjét a városra, a Palazzo Vecchio magas tornyának erkélyein hatalmas fáklyák lobognak, és a város körül a dombok hajlataiban sűrű kötelékekben rajzanak lassúdadan a fényüket ütemesen oltó-gyújtó szentjánosbogarak tízezrei. Ők is ünneplik névadójukat.

Az egyik ilyen nyári napforduló éjszakáján, amely itt majdnem olyan varázslatos, mint az esztendő „antipódusán” a karácsony éjszakája, soha nem látott látványossággal, műsoron kívüli műsorral kedveskedtek a firenzei fiatal építészek a Santo Spirito terén nyüzsgő fiatalságnak.

Ez a tér a kábítószeresek, drogosok, szipózók, hippik kedvelt találkozóhelye. Ők itt a Szentlélek karavánja.

Látomásoktól áldott-átkozott életükben is meglepetés volt ez az éjszakai parádé.

Olyan váratlan volt, mintha rögtönzés lett volna, holmi happening. Nem is hirdették előre, pedig rendkívül nagy szervezés és a teremtő képzelet gyümölcseit tálalták elő.

A TÁL: a Szentlélek templomának hatalmas sárga homlokzata volt, Brunelleschi legkopárabb, legfalusiasabb és legmonumentálisabb alkotása. Ki mit tud kezdeni ekkora gyönyörű sárga puszta felülettel? Erre a kihívásra felelt vagy száz fiatal építész. Az óriás felület egy éjszakára mozivászon lett, és ki-ki rávetíthette a maga építészeti álmát. S ezek az álmok vadak, fellegjárók, szégyentelenek, nemegyszer erotikusak voltak… Ahogy az az álmokhoz illik. A tisztelendő atyák nem szóltak közbe. Spiritus sanctus flat ubi vult – mondták finoman.

A fantáziának semmi más nem szabott korlátot, csak a homlokzatnak Brunelleschi megrajzolta hullámkörvonala. (Csak? CSAK?) Ennél ihletőbb kutyaszorítósdi! A legvastagabb tiszteletlenséggel klasszikus alkotása iránt vívni ki a Mester elismerő rábólintását – erre bátorít.

A mostani eszemmel ha visszagondolok erre az éjszakára, azt mondanám: én ott kóstoltam bele – faltam bele! – abba, amit mostanában úgy hívnak, hogy posztmodern.

Percenként kattant a tér közepén egy állványra tett vetítőgép, és a templom homlokzata új csodákba öltözött. Vagy éppen vetkőzött. Mert emlékszem például egy olyan homlokzatrajzra, amely megszüntette a homlokzatot: ugyanis épp a templombelsőt vetítette rá, amelyet akkor láthatnánk kívülről is, ha a templomnak leomlana a homlokfala… De vetkőzött a Szentlélek Temploma úgy is, hogy Marylin Monroe-ként hevert előttünk, kombinéban.

Shakespeare mesejátékában volt utoljára oly vége-hossza-nincs ötletgazdagságú a legeslegrövidebb éjszaka, mint azon a vetítésen a Santo Spirito terén.

(Alinari kiadta egy albumban a vetített képeket. Meg is vettem. Haza is hoztam. Kölcsön is adtam. Vissza sose kaptam.)

Most mégis feltámadt bennem ennek az éjszakának az emléke, oly intenzíven, mintha ott ülnék a tér közepén a billegő összehajtható széken, a percenként tapsban kitörő nézők tömegében…

A Fekete reneszánszot olvasom, megint, mint húszévesen – a Szent Orpheus Breviáriuma első „stációját” –, de most franciául. S az elmondhatatlan gyönyörűség, amit lelek benne, nem tudom, vajon abból ered-e, hogy közben egy félszázadnyit öregedtem, vagy inkább abból, hogy ez a pompás, gusztusos borítékú francia kiadás (a borítékon Simonetta Vespucci két mellbimbója – egy aranylánc és egy vipera társaságában) lehengerlő erővel tanúskodik Szentkuthy zsenijéről. Mily sokat mondogattuk, hogy bármily szöveg hamissága lelepleződik, ha franciára fordítják. És íme, itt most Szenkuthy Miklós halhatatlanságra érő aranyszobra lepleződik le francia fordításban. Mintha hazatalált volna ebben a nyelvben. (Vagy inkább: mintha száműzetésben lett volna eddig a magyarban?) Nem tudok rájönni, hogy a két fordító – Georges Kassai és Zéno Bianu – a francia prózának milyen numerozitásával és élanjával vették ily ellenállhatatlanul előre-gördülékennyé, lényegre törővé Szentkuthy szövegét, mert eladdig soha nem tűnt fel nekem, hogy írásban is oly olvasmányos és lebilincselő lehet Szentkuthy, mint amikor társaságban (vagy Kabdebó Lórántnak magnóra) dörgött és csevegett…

Tragikus nagyság

Egy nagy milánói kiadó nem győz instálni, hogy írjak előszót Mindszenty emlékirataihoz. Nem vállalhatom.

Sohasem éreztem közel magamhoz ennek a mártíriumkereső és újból meg újból mártírságra lelő főpapnak a lelkét. Úgy éreztem, az engesztelhetetlen harag inspirálja, s inkább vezérli őt az Egyház dicsőségének (hatalmának) az eszméje, mintsem az evangélium tanítása. Persze tudtam, hogy nem vagyok jogosult ilyesmit megítélni, pláne azután nem, hogy üldözni kezdték, s a kaján gyűlölet frenetikussá lett körülötte. Most olvasom, hogy meztelenre vetkőztetve négykézláb kellett körbe ügetnie a bíborosnak a vallatószobában, miközben ávós legények botokkal verték. Elgondolkoztató, hogy a passiót hírből sem ismerő pesti ügyvédek, moszkovita pártfunkcionárusok, szovjet tanácsadók és vidéki cigány fiúk hogy meglelték a bíbornak és a lemeztelenített testnek azt az idegizgató párosítását, amivel nagypéntek hajnalán Jézus körül is szórakoztak. Archetipikus volna-e az efféle pornográfia, amely éppúgy kimászik a római legionárusok tudattalanjából, mint ezerkilencszáz év múlva a jogászbálok nyitótáncosaként feltűnt stréber pesti úrifiúk és a besorolt kiskatonák lelkéből? Vagy ez is csak azt bizonyítja, hogy nincs az az ateista oktatás, amely kiirthatná a keresztény kultúra mítoszának és legendáriumának mégoly töredékes motívumait a kollektív emlékezetből?

Előszó írására a felkérést elhárítottam. Az előszó menthetetlenül apológia. De az emlékiratok olasz fordításának a kefelevonatait lenyűgözve olvastam végig. A drámaírót ébresztette fel bennem. A dráma – számomra legalábbis – nem apologetikus műfaj. A drámahősünket nem muszáj szeretni. Lehetnek pillanatok egy Mindszenty-drámában, amelyekben mélyen átélem a főhősöm antagonistáit. S Katona József szellemében felkiáltok: Én, én vagyok Péter Gábor! Én, én vagyok Décsi Gyula! Én, én vagyok VI. Pál!

Ha nem írja alá a kardinális a hamis vádakat, ha nem hazudja bűnösnek magát, a következő tortúrát helyezték kilátásba másnapra: Pestre hozatják föl az anyját, és a szívbeteg öregasszony szeme láttára folytatják pucér fiának négykézláb-hajkurászását, amíg csak az anyja szíve föl nem mondja a szolgálatot – s még megtoldották szubtilis lelkiismereti rabulisztikával: „Ön lesz felelős, Mindszenty úr, az édesanyja haláláért, ha nem hajlandó kollaborálni.”

A hetek óta álmatlansággal is gyötört öntudat színpadán ez a rémdrámaálom – amelynek főpróbái naponta ismétlődtek – az Erzsébet-kor legvéresebb tragédiaíróinak – de egy Shakespeare-nek is – megszégyeníthette volna a fantáziáját.

Már az amerikai követségen morzsolja második rabságának – önkéntes rabságának – az előzőnél hosszabb és kilátás nélküli idejét. Éjjel-nappal leeresztett redőnyök mögött. „Hogy milyen évszak van odakint, azt csak a gyümölcsről tudhattam, amit ebédre desszertnek kaptam” – írja.

És egyszer az egyik amerikai diplomata, budai villája kertjéből, hoz egy virágzó cseresznyefagallyat, és beállítja a rab bíboros szobája közepére.

Könnyű volna most azt mondani, hogy ezt a pillanatot talán csak Csehov tudná megírni…

Nyomorúságainkból

Reggel felhívom Patrickot, Lausanne-ban. Akkor ébred, mondja, hogy későn ment haza, húgát kereste az éjjel, akit depressziójában öngyilkosságtól kellett féltenie. Végül valahol Pullyben megtalálta egy bárban, agyongyógyszerezett állapotban. Kórházba kellett vinnie. Amikor ide jut beszámolójában, elfogja a sírás, majd a zokogás – próbálom megnyugtatni, annál inkább. Amit a húgáról mond, minden mozzanatában ismerős előttem. Akár együtt is zokoghatnék vele. Csakhogy belőlem mindig hiányzott, most is hiányzik az odaadó részvét és szeretet, amikor egy embert sírni látok vagy hallok.

Nem tehetem le a telefont, bár egy szavát sem értem, úgy elfullasztja már a sírás. Valahol az Alpok túloldalán – négyszáz kilométerre tőlem, köztünk a Mont Blanc – sírógörcs ráz valakit.

S bennem nől a közöny, a közöny.

Nem tudom elfojtani a gondolatot: mibe fog kerülni ez a telefon?

A homéroszi modell

Ott Ilion mezein a görög és a trósz mind beleadta a lelkét abba a harcba. A legtöbben ki is lehelték. A féktelen Protesilaos volt az első hősi halott. Volt, aki a kardjába dőlt, mint Ajas. Volt, akit konstruált perben elveszejtettek, mint Palamedest. Volt, aki többet ért el ésszel, mint erővel, Ulysses.

A legszebb asszonyok és a legszebb fiúk hevítették a harci kedvet: Heléna, Patroklos. Hekuba királynői fájdalma még majd a dán királyi udvarban is könnyeket fakaszt…

És ezek az olyan nagyon halandók, szegények, csak bábok voltak az istenek kezében. Mert minden ott dőlt el az Olimposzon. Odafent ez nem harc volt, csak civódás, a halhatatlanok hecce. Presztízsügyek és féltékenységi ügy, legföljebb. A hősök, ott Ilion mezein, csupán az istenek kliensei voltak, favoritjai, áldozatai.

Ami most Szarajevó környékén zajlik, hasonló ábrát mutat.

Az olimposziak civódnak, és a halandók a fűbe harapnak.

Kezdjük olvasni újra Jókait!

Vajon Jókai száz kötete nem tekinthető-e egy afféle humanizáló vállalkozásnak a magyar nemzet számára, amikor ez megindult a polgárosodással járó elembertelenedés veszélyei közé, mint amilyen humanizálódást hozott (a Jókaiénál némileg magasabb szinten) az Erzsébet-kor drámája Angliának?

London másodszor?

Vége a falanszterünknek: az elveszített Éden után nosztalgiázó Ádám legeslegrosszabb álmának! Végre vége! Michelangelo abbahagyhatja a széklábfaragást, Plátó feláll a borsóról, s nem Makarenko fogja megmondani, kiből lesz pásztor, kiből lesz orvos.

Jöhet az utazás az űrbe. Vagy valami soha nem látott új kaland. De mi ez? Megint a londoni vásár? Miféle déjà vu? Nem láttam én ezt a Nyeglét már valahol? S hogy megint minden eladó? Hogy ugyanaz a Virágáruslány árulja kis ibolyáit? És ugyanaz a hegedűművész játssza nívó alatti műsorát? Ugyanazokból a lázadó diákokból lesznek megint a köcsögkalapos bankárok? Ugyanazt a munkást viszik megint akasztani? Ugyanazt a négert a villamosszékbe? Ádám megint szélhámos lordként csavarhatja el a hülye kis csaj fejét? S kezdődik a világ legvidámabb haláltánca, megint?

Állj! Állj! Hisz ez a rendező megőrült!

Amerigo

Róma város múzeumában, a Navona tér előtt őrt álló Braschi palotában hatalmas, átfogó kiállítás a XX. századi olasz szobrászatról. Hogy csakugyan mindenki jelen lehessen: a legnagyobbaktól sincs több, csupán egy-két darab.

Majdnem mind ismerős. Mintha megannyi Stróbl Alajost, Sidló Ferencet, ifjú Ferenczy Bénit, Holló Barnabást, Csorba Gézát, Viltet látnék. Ők, és mégse ők. Az unokatestvéreik.

Manzuhoz már nem tudok magyar rokont találni.

Amerigo Tot nem került a kiállítottak közé. Lehengerlő egyénisége és alkotóereje – úgy látszik – csak életében tudta biztosítani számára az előkelő pozíciót „idegen hazájában”. (Mikes szava volt ez. Pontos.)

Az is szinte csoda volt, hogy életében kivívhatta az elismerést Rómában. A szobrásztársadalmat könyörtelenségre neveli az állami (Rómában ehhez még a vatikáni) megrendelésekért folytatott szívós pozícióharc. Szobrászban ritkák a szent Ferenczy Bénik. Michelangelo sem volt szent. Ő csak isteni volt. Amerigo sem volt szent – ismerte a játék megengedhető szabálytalanságait is. Nem véletlenül hívta meg őt Coppola maffiavezér szerepre…

Tűnődöm, vajon Budán, a Várban mi lett szép házával, ahová múzeumát tervezgette.

Bárhol jelent meg: ő volt a központ. A Via Marguttán (ott Fellinivel osztozva a népszerűségen). Pesten az Intercontinentalban.

És most: két szék között?

De megvan a Magyar Madonna Csurgón és a Vatikáni Múzeumban, a gödöllői nagy dombormű és a pécsi szoba. És Huszárik gyönyörű filmje őrzi feledhetetlen személyiségét.

Rómában, a Canova kávéházban (lám, ez is egy neme a szobrászi halhatatlanságnak), a hátsó szalon ebédhez terített asztalainál a finom-öregúr pincér átszellemül, amikor az étrend összeállítása közben elmondhatja, mihez milyen bort ivott a „Maestro”.

Kennst du das Land…?

Húsvét Cercinában. Firenze felett a dombokon, ahol a régi bolognai út vezet. Ameddig a szem ellát, a táj olyan, mint a quattrocento képeken. Ciprus, olajfa, szőlő s elszórtan a barnás tónusú tanyák. Csak az egyik hegytetőn fehérlik valami modern épület. A völgy mélyéről, a sötét sűrűből, felhat a patak lánccsörgetése. Együtt a mostanában ébredező békák és a rengeteg madár hangicsálásával. Odafönt az áprilisi ég változatos fényjátékai, az egymást űző felhők közeiben. Szakad az eső, kisüt a napocska. Van, amikor egyszerre süt és esik. Ilyen nagy mennybolt alá minden belefér.

Hosszú, ráérős beszélgetések a házigazdával. Magyar írókról is. Valamikor odaadtam neki olasz kiadásban A szív segédigéit. Kiváló kritikus, szépen rendszerezi Esterházy stílusának effektusait.

Maga is ír szépprózát. Személyesebb élete viszontagságait sejtető novellákat. Ezeket nem a maga nevén publikálja. Megkettőzte alkotóerejét; s kevesen tudják, hogy Giuseppe Bevilacqua professzor, a modern német irodalom Európa-szerte elismert tudósa és Giuseppe Rolleri, a novellista egy személy.

Most ideadta egy új kisregényét.

S amíg Bevilacqua a posztmodernnek (is) beavatott kritikusa, Rolleri regénye tüntetően Flaubert-i. Fel se merül, hogy hát vagy ez, vagy az… Hogy tessék választani!

Ahogy a nagy olasz ég alatt szépen megfér egymással az áprilisi zápor és a napsütés, éppúgy megfér ennek a tágas vidéki háznak könyvekkel bélelt emeletes labirintusában a modern irányzatokra fogékony kritika és a klasszikus realizmus legmagasabb szintű gyakorlata.

Bevilacqua nem tagadja ki Rollerit, és Rolleri szuverénül fütyül Bevilacqua posztavantgárd barátaira.

Boldog ország!

Huzella

Valami olyasfélét hallottam reggel a rádióban, hogy ma volna 70 éves Huzella Elek, és este fél nyolckor emlékkoncert lesz – így véltem érteni – a Zeneakadémián. Vagy álmodtam, vagy valamit félreértettem. Este ugyanis hiába mentem el a Zeneakadémiára, semmit se tudtak róla, és se a pénztáros, se a portás nem tudott felhajtani (nem is nagyon akarózott nekik) egy műsorkalauzt vagy mai újságot. Átmentem a Fészekbe. Ott is: csak vállvonogatás.

Egyetemista koromban barátok voltunk. Még szomszédok is. Huzelláék a mai Bartók Béla út 19-ben laktak, a patika fölött, én a 17-ben, a kollégiumban. Megfordultam náluk a városi lakásukban is, a gödi házukban is, ahol az öreg Huzella Tivadar biológiai kutatóintézete volt, s úgy rémlik: az igével élők szabad akadémiája is (vagy valami indiai asram?).

De mi – hármasban Nagy Istvánnal – éjszakánként inkább a Gellérthegy útjain csatangoltunk ki nem merülő vitázó kedvvel, nappal pedig az egyetem Filozófiai Szemináriumában, egy szinte generációnkhoz számítható fiatal egyetemi ny. r. tanár, báró Brandenstein Béla univerzalitásokra nyitott szelleme, heurisztikus derűje fényénél.

Valahol most szól egy koncert, és a zenéből – ha ott lehetnék – bizonyára kihallani vélném ezeknek az egyetemi éveknek az emlékeit.

Az Opus 1 bemutatója egy kis-sváb-hegyi villában volt. Brandenstein elemzi a művet…

Jellemző az is, hogy nem találom meg a koncerttermet, tűnékeny ifjúságunk zenéjét. Marad tehát a jegyzet, amely képtelen bármit is rögzíteni. Csak mindennek a hiányát.

Kinek az ancillája?

A grenoble-i Stendhal Egyetem meghívott egy nemzetközi konferenciára. Téma: az új Közép-Európa.

Magyarországról van egy politológus is. A vak tyúk közmondásos szerencséjével talál egy nagy közhelyet Konrádban. Azt idézi mottónak. Viszont gyomorszájon ütnek a saját bevezető mondatai. Felsorolja a magyar politika céljait: „a pártállam átmenetele pluralista demokráciára alapozott parlamentáris kormányzásba, a piacgazdaság meghonosítása, csatlakozás a világ gazdasági áramlataihoz, az európai technikai-gazdasági standard elérése, és mind e célok megvalósítása végett: kulturális és intellektuális metamorfózis” („…métamorphose culturelle et intellectuelle, afin que ces buts soient atteints”).

Ugyanolyan szolgálólány szerep a politika és a gazdaság konyháján, amilyenre egykor az Egyház, majd Lenin kötelezte volna a szabad Szellemet?

Nem az kavarta föl a lelkem, hogy így fogalmaz az előadó, hanem az, hogy így látja az előadó az otthoni tendenciákat. S hogy esetleg: jól látja… Ez, menthetetlenül ez itt a sorsunk.

Tehát lehet, hogy Magyarországon a kultúra és az értelmiség autonómiája nemcsak úgy véletlenül kutyafüle, hanem programszerűen az, hisz csak arra szolgál, hogy segítsen a piacgazdaság, az európai normák és a pluralista demokrácia berendezkedésében.

És mi lesz akkor, ha ezek közül valamelyik kárhozatosan működik – ki fog szót emelni? Talán a cseléd?

A kultúra meg az értelmiség ezek szerint annak elvetheti gondját, hogy őre legyen szellemi értékeinknek, ha netalán veszélybe kerülnének. Pedig a helyzet már ma is több mint veszélyes. Iam proximus ardet… És ilyenkor a Szellem önvédelme már nem feladata a Szellemnek?

Ó, Édes Anna! Szegény, tragikus metafora! A keresztény-nemzeti államtitkárék odaadó szolgálóleánya! Semmiféle racionális magyarázat nincs rá, hogy a szépen sikerült estély után miért kellett meggyilkolnod Vizy Kornélékat.

Pedig, ugye, semmi sem természetesebb…?

A kultúra, ha mindenes cselédi munkára fogják, könnyen gyilkossá lesz. Szegény buta Vizy Kornélék mikor értik ezt meg? Talán csak szörnyethalásuk pillanatában?

Kivégzés

A hajnali álom szakaszában, amelyet rebbenő szemmozgások jellemeznek, s amelyet az orvostudomány bennfentes rövidítéssel az alvás REM szakaszának nevez (de ez népi etimológiával pontosan fordítható a RÉM-álmok eljövetele idejének is), ma reggel 4 és 5 között engem másodmagammal kivégezni vittek. Tudtam, hogy csupán álom az egész, de tudtam, hogy rossz vége is lehet, mert nincs kizárva, hogy onirikus képzeletemben az orvlövész Embólia (vagy Infarktus) öltözködött át olyan kivégzőosztaggá (hisz szembe kell néznem a valósággal, és ugyanakkor nem bírok szembenézni a valósággal), amilyet utoljára Goya rajzain és a Ceauşescu-filmben láttam. Én a másik halálraítélttel (ki volt az? nem bírok rájönni – lehetséges, hogy Elena Ceauşescu volt?) egy deszkapalánkon álltam, de szemben, tőlünk kissé lentebb, ahonnét a lövések fognak érni minket, még nem látszott semmiféle mozgás. Néztem a hatalmas eget fölöttem, szürke volt, inkább felhős: szép volt. A különösségét az adta, hogy utoljára látom. Ettől az egész égbolt, a világegyetem kissé valószínűtlennek látszott. Görög tragédiákban ilyenkor a Naphoz intéznek imát a halálba készülők. Ajax, Antigoné… A napnak nyoma se volt. Bár a felhőkön túl már világos volt az ég. Azzal vigasztaltam magam, hogy csupán egy ütés lesz, persze olyan fájdalommal, amilyent kibírni nem lehet, s épp ezért el is fog mindjárt múlni. Persze velem együtt.

Akkor láttam, hogy pár méterre tőlünk, a szomszéd deszkarakáson egy egészen másfajta kivégzés folyik: fiatal, eleven katonákat vágnak kettébe, hosszában, mint a birkákat. Egyetlen pissz nélkül.

– Hát erről lesz szó? – És akkor komolyan megijedtem. Felgyújtottam a villanyt. Háromnegyed öt volt.

Kárpátok-alji pörösködések

Most mutatták be a Drakula-filmet Párisban. Coppola csinálta. Nagy a felhajtás. A mai újságban is egy cikk: emigráns román hercegnő pert indít Coppola ellen, mert rágalmazza ötszáz évvel ezelőtti anyai felmenőjét, Karóbahúzó Vlad havasalföldi fejedelmet, holott tudvalevő, hogy az igazi Vámpír a Kárpátokban egy magyar gróf volt, aki jogosulatlanul kérkedett holmi fejedelmi rokonsággal, mely őt a nemes és felvilágosult Vladhoz fűzte volna…

A legkitűnőbb párizsi ügyvédek ingyen vállalják az őse és népe becsületéért kiálló hercegnő perének vitelét, akinek a kommunisták hatalomra jutása után utolsó családi fülönfüggőjénél nem maradt egyebe.

A cikk folytán elfog a viszolyogtató szégyenérzet. Hisz a Kárpátok öléből vagyok én is. Azzal vigasztalom magam, hogy az egész cikket, pört, román hercegnőt – utolsó családi fülönfüggőjével – Coppola reklámfőnöke találta ki.

Párisi élményeim

Nekünk odahaza a legutóbbi időkig nem is volt televíziónk. Most már van, de sohase nézem.

Ha bemegyek abba a szobába, ahol mások televízióznak, hamar ki is fordulok. Legtöbbször riaszt, amit látok. A politikusok öntöltős magabiztossága, a szakértők nagyképűsége (kivéve a természettudósokat, akiknek pedig még jussuk is lehetne hozzá), a kulturális műsorok bennfentes összjátéka… Az amerikai filmek sem az én ízlésem szerint valók.

Most itt Párizsban csapdába estem. Szépen elképzeltem, hogy mi mindent fogok ezúttal látni hat nap alatt. Nicolas Poussin kiállítását, az új Mrożek-darabot, a Louvre új szárnyát, a Saint Denis-apátságot, ami nem új, de sohase láttam…

És délelőttönként kávéházban írni fogok.

Ez az egész szép program füstbe ment. Ülök a televízió előtt reggeltől éjfélig.

Tudvalevő, hogy senki sincs úgy kitéve a szenvedélybetegségeknek, mint az absztinens. A szelíd vadember, aki egyszer alkoholt kóstolt. Találomra kapcsoltam be a televíziót, hadd halljak egy kis francia szót, gondoltam. S váratlanul az ismerős Móricz-szöveg, magyarul, a Hét krajcár. A Duna tévé adása volt. Azt már sohase fogom megtudni, hogy ki volt a színésznő meg a kisfiú, akik oly odaadással végigélték a novellát – és végig celebrálták, mert átérzett az alakításukon, hogy eltölti őket az áhítat, hogy ezt az istentisztelettel felérő játékot ők mutathatják be. Micsoda írói remekmű! Most értem meg George Cushing professzort, aki nemrég a Hét krajcár és még nehány Móricz-novella új angol fordításának londoni sikerével dicsekedett.

Ebben az új világunkban, ahol az életnívóval együtt eltűnik a szegénység becsülete is, milyen lélekemelő vigasztalás ez, milyen evangéliumi paradoxon: a koldus hetedik krajcárja.

Aztán egy erdélyi kislány jelent meg, aki mesét, regényt, verset ír, s a párperces beszélgetés során érzésének rezdülései oly színes és bensőséges mimikával jelentek meg az arcán, hogy három Oscar-díjas film nem mond el annyit az emberi lélek mélyebb tartományairól, mint amennyit ez a kislány közölt valami elbűvölő, szavakon túli metanyelven – miközben azért szóban is mindent megfogalmazott, tűnődve és pontosan.

Ágyő, Saint Denis! Majd jövőre…

Aztán Mécs Károly vallomását hallgattam a versmondás mesterségéről és mágiájáról. S utána a bravúrt: az ezerarcú Petőfitől a vicces Orbánt. És most hallottam először nyilvánosan előadva a Babitsot gúnyoló, minden sorával csontot érő József Attila-verset. Gyönyörű volt – gyönyörű, mint egy nagy apa-fiú tragédia – az utána elmondott, elzokogott megkövetéssel: „Magad emésztő szikár alak…”

Talán csak az utolsónak hagyott vers, a Szülőföldem mond nekem – ha magam olvasom – a végén egy árnyalattal többet annál, ahogy másoktól, akárkitől hallom. Nekem ez a vers egy idő óta a költő közeli haláláról szól: talán rejtettebb, de még szívig ütőbb bizonyossággal, mint az Egy gondolat vagy a Szeptember végén. A költőnek alig huszonöt évével már a lejáró idejéről, s a dajkáról, aki az elfáradt lovast Segesvár felé viszi.

S mindig megszólal az andalító-zsibbasztó refrén, a „cserebogár, sárga cserebogár…”, amelynek elharapott csonkaságát a tudatalattink nem mulasztja el kiegészíteni: „azt se kérdem, sokáig élek-e?”

„Még egy évet, bogárkám” – súgja nyugtatólag a halálistennő!

Rég lejátszották a meccseinket

Könnyebben válok meg könyvektől – elvész? ellopják? –, mint régi folyóiratszámoktól. Ezeket nem is akarja ellopni senki, de szívem sincs kidobni őket. Tudom, hogy pár év után már figyelemre méltó üzeneteket tartogatnak-érlelnek számomra.

Meg merném kockáztatni a paradoxont, hogy a régi újságok időszerűbbek a mai lapnál. Átmentek az idő rostáján és felszínre kerülnek bennük az értékek. Ha már elborít a nyomtatott papír, mielőtt egy régi folyóiratszámot kidobok, addig forgatom, amíg szinte magától előugrik belőle egy megragadó vers vagy szívenütő tanulmány. Legalább ezeket az oldalakat kitépem és beleteszem hozzájuk közel álló könyvekbe. Reményem lehet, hogy még találkozni fogok velük.

Közgazdászok tanulmányait nagyon ritkán olvasom.

A közgazdászokat – a pápa mellett – a legkevésbé csalhatatlan tekintélynek tartom. (Igazat adok Domokos Mátyásnak, aki egyszer keserű iróniával írt a következetesen tévedő közgazdászokról.) De avítt folyóiratokban még a közgazdasági részt is átolvasgatom. Mintha a közgazdasági elméletek ilyetén véletlen fennmaradásának az időállóságuk garanciája volna.

Egy 89-ből való Valóság-szám kallódik erre-arra az írásaim között. Mielőtt megválok tőle, elolvasom Ferge Zsuzsa tanulmányát: A negyedik út.

Ez az öt évvel ezelőtti vészjelzés arra figyelmeztet, ami a mai életben cinikusan megvalósul.

Cinikusan, és úgy látszik: feltartóztathatatlanul.

Megírja, hogy mit fog hozni a munkanélküliség és a munkában maradók „elemi megélhetést sem biztosító alacsony bére”. S azt is, hogy „a piac ideológiájával az állam súlyos terheket hárít át a lakosságra”.

Summázatféleképp hat: „a hatalomhoz közeli csoportok jó érdekérvényesítése és a költségvetés mohósága miatt főként ott hódít a »piacosítás«, ahol semmi keresnivalója, és ott nem bír működni, ahol helye lenne.”

Már szinte kacagva olvasom: „A monetáris politika és piacideológia új áldozatai azok az intézmények és tevékenységek, amelyek társadalmi hasznossága nem mérhető pénzben, illetve amelyek nem ígérik a pénz rövid távú megtérülését.”

Lám, ha öt évvel ezelőtt ezt előre megírta a tisztánlátó lelkiismeret, milyen igazam van, ha ma nem érdekelnek az újságcikkek arról, hogy sztrájkolnak vagy sem a magyar pedagógusok holnapután… „Megvárjuk, amíg kikapcsolják az iskolában a világítást, fűtést, akkor megyünk ki az utcára.”

Amit az újság és a rádió naponta közöl, hírekben, nyilatkozatokban, riportokban: csupán illusztráció ahhoz, amit Ferge Zsuzsa így prognosztizált: „delegitimálódik minden olyan tevékenység, amelyik nem kecsegtet gyors és nagy anyagi haszonnal.”

Miért is olvassak tehát mai dátummal megjelenő sajtótermékeket, amelyek arról szólnak – szenzációként – amit öt évvel ezelőtt ily pontosan megírtak?

Lemondtam minden újság-előfizetést.

Minek olvassak elsárgultan megjelenő lapokat?

Lavotta továbbállt egy kúriával…

A naplókötetek előnye, hogy bárhol felütheted, bármikor leteheted. Azt hiszem, nemcsak nekem van mostanában díványom mellett kikészítve – álmatlanság idejére – Karinthy Ferenc posztumusz Naplójának valamelyik kötete.

1970-ben Lavottáról (!) ír. Itt olvasom a következő, irigylésre méltóan remekbe formált – odavetett? – mondatot: „Mindenütt szívesen látták, ettek, ittak, hegedült, ha megunta, továbbment egy kúriával: ettek, ittak, hegedült.”

Élvezem, ahogy fülembe mászik ez a mondat. Krúdy is írhatta volna.

Hogy állta meg a naplóíró, hogy húsz éven át nem publikált egy ilyen jó szöveget? És a többi, ezernyi ennél nem kevésbé jót.

Felmerül bennem a gondolat, hogy utolsó évei tanúk nélküli könyörtelen önpusztításában vajon nem játszott-e közre az is, hogy életét rövidítve előbbre hozza e monumentális Vallomás publikálhatását – mielőtt még késő lesz, mielőtt elfogyunk mind, a 60-as, 70-es évek utolsó tanúi, és velünk együtt kivész az a kortársi érzékenység, amely – például – most velem ezeket a sorokat íratja.

Emlékszem egy telefonjára. Mindketten Rómában laktunk akkor, de ritkán láttuk egymást. Róma nagy. (Ez ott közmondás.) Ha találkoztunk, menthetetlenül kötözködtünk egymással.

A telefonja békét, barátságot kínált. Szinte esengve. Sorolta, hogy kiket vesztett el eddig: Devecserit, Tamásit, Illyést, Illés Endrét – nem is emlékszem, még kiket említett, hosszú volt a sor.

A Gőzre gondoltam, talán mondtam is neki. E feledhetetlen, zseniális egyfelvonásosára, amelyben ravasz trükkökkel fűszerezve folyik a verseny a gőzfürdőben: ki él túl kit?

Közép-európai oly hiú létünk nagy metaforája ez.

Jus naplopandi

Döbbenten, hitetlenkedve, huncogva kapja föl az új pragmatizmus világmédiája Lech Walęsa toleráns megjegyzését a múlt szocialista rendszerének egy – szerinte – pozitív vonásáról, hogy lazsálhattak a munkások.

– „Lám, kibújt a szög a zsákból!” – kommentálják kajánul.

Mert hogy a dolgozó sörözzön, dumáljon, heverésszen munkaidőben, ez valóban olyan eretnekség, amely egyaránt sértheti minden gulág-parancsnok és tőkés-magyar erkölcsi kódexét.

Ha nem hagytam volna abba korunk (ide-oda) menő közgazdászainak olvasását, engem is sértene most az efféle nosztalgia és én is reflex-szerűen felhorkannék: „na, ja, polnische vircsaft!”

Gyertyát gyújtok Szent Heverdelnek, mentsen meg minket a konzum kergekórtól.

Esterházy-mulatságok

Bámulattal adózom Esterházy Péter szelleme röptinek, a természet csodái ezek, mint a vízipók gyors száguldozása a víz színén. Amibe más belefullad – ez a magyar láp –, neki rugalmas gumiszőnyeg, feldobó felületi feszültség. Micsoda szaltók! Micsoda piruettek! Egy-egy jól sikerült kunszt-stückje láttán tapsban török ki.

A súlytalanság kegyelmi állapotában műkorcsolyázik egy műjégpályán, ami még csak nem is az.

A legnagyobb stiliszta, aki a víz hátán is megél.

Amikor a két „kultúra” egymásra talált

Háromoldalas interjú Béres Józseffel, keserves küzdelmeiről a kádári időkben, hogy elfogadtassa megváltónak ígérkező cseppjeit. Emlékszem én is, micsoda düh és hahota kommentálta az Aczél Györgyhöz közelálló orvosi és újságírói körökben a Béres-cseppeket. A kuruzslás, a fehér ló áldozás, a sumér-magyar rokonság jelenségkörébe utalták. De emlékszem arra is, hogy milyen önkéntes hívei támadtak a Béres-ügynek a legnagyobb költők és filmrendezők körében. Messziről láttam csak, de szívszorítóan szép harc folyt. Még Olaszországból is követni lehetett hősi fordulóit… Kósa nem tudom, hány órás filmje, amely oly izgalmas és meggyőző volt, hogy kár lett volna akár egy métert is kivágni belőle. De csak titkos vetítéseken lehetett látni. Vagy ott se. Most olvasom Nagy László naplóját. Megrendítő, hogy mennyire eltölti őt is Béres cseppjeiért az aggodalom, a harci kedv. Mintha az életét tenné rá. 1977. január 25., kedd: „Bérest mindenki támadja. Támadni szabad? Védeni nem?” És ezt egy miniszternek a képébe mondja. „Feldühödtem, itt vagy szegényemberré válik valaki, vagy fölakasztja magát – ez a magyar ugar. De én olyan ribilliót csinálok, hogy nemcsak ez a magyar égbolt szikrázik! – Erre elsápadt, arca remegett. Nagyon sajnáltam. De nem tehettem mást.” Két nap múlva. Január 27., csütörtök: „Nem tudtam aludni, hánytam is közben. ]ól megéreztem: mi fog történni. Reggelfelé megírtam egy levélvázlatot Dobozynak, hogy kilépek az Írószövetségből, mert a Béres-ügyről csak épp nekem nem szabad írni. Mindezt elrendeztem magamban, tudván, hogy ez a lépés milyen következményekkel jár. Sírtam egy kicsit, majd 7 körül elaludtam.” Két óra múlva már taxin be a szerkesztőségbe. Baj van. Nyomdában volt Béresről a cikk, letiltották. „Pozsgayt hívom, minisztertanácsi ülés. Mondom, súgják a fülébe: fontos ügyben keresem. Kihívják, várja telefonom egy szobában. Mondom: kilépek az Írószövetségből, az írás megjelenik szocialista országban.” Még mindig ugyanaznap. A Parlamentben. „A. szobája, ugrálnak, mint az ijedt békák, s halványak. Két óra fecsegés, közben eltemetem az arcom, térjünk a tárgyra, sokszor mondom, de csak fecsegés. Nem is hallom, mert ugyanarra koncentrálok. Végül A.: a minisztertanács döntést hozott: szabad az útja a Béres-szernek.”

Eléri, hogy Kósa filmjét „általam javasolt 15 ember láthassa” (!).

És így tovább…

Úgy olvasom, mintha egy apokrif Vörösmarty-naplót olvasnék, hogyan vitték vásárra a bőrük az üldözött Semmelweis védelmében.

S ezt most azért írom le, mert ebben a mai interjúban sem az újságíró, sem a feltaláló nem is említi, hogy a legreménytelenebb időben milyen önfeláldozó tettekre volt képes a magyar művészet és a költészet egy természettudományos felfedezés védelmében.

Szép nagydoktori disszertáció témája lehetne ez.

Lógó orral megkérdőjelezett happy end

A Magyar Hírlapban Szántó Erika kissé zavart döbbenettel számol be egy amerikai házaspárról, akik kiverték a huppot, mert nem találkoztak Magyarországon az általános optimizmus légkörével. Még a musical-színházak közönségének körében sem.

Idiótákhoz méltó az az optimizmus, amelyet e kamatrabszolgaságra vetett és egymás ellen uszuló indulataiknak kiszolgáltatott, vasfüggöny mögül szabaduló népektől az amerikai turista elvárna. Amivel esetleg szolgálni tudnánk happy end terén, nem hiszem, hogy megfelelne elvárásaiknak. Parancsolnak egy adys finálét? – „Egyet még ugrik a kedvünk. Hátha vígabb lesz a halálunk?” Még szerencse, hogy effajta neo-úri-murira bizonyára nem vevők a musical-színházaink.

Utóirat egy levélhez

A Vigadóban, egy íróközgyűlési felszólalásban törtem ki a szlovákiai nyelvtörvény ellen. Utána, aki csak ott volt, igyekezett, hogy aláírja a levelet a „világ íróihoz”.

Grendel Lajos azt mondja: elképzelhető, hogy a PEN szlovák írói is alá fogják írni.

Szép volna.

Petőfi Sándor is aláírná. Szinte látom gyönyörűen kanyarított nevét alatta…

És mégis, másként kellett volna prezentálnom ezt az esengő kiáltványt.

Térdet hajtva Hrúz Mária előtt, hogy nekünk adta szerelmes fiát.

Most már értem Eduárdot

Szép új világunkról szóló szavakat olvasok egy interjúban Csepeli György szájából. Már a címe is lényeglátó: „Lent Calcutta, fönt New York”. Felsorolja, hogy az egérfogóban hányféle túlélési technika vagy végső rúgkapálás áll egy tudós vagy művész rendelkezésére Magyarországon. Idézem az egyiket, a hatástalanságában már szinte komikusat. (Ami után már csak a tragikus megoldások jönnek: ivás, őrület, lesüllyedés, nyugdíj.)

„A negyedik eset az állagvédelem, amely értelmiségi szakszervezeti állásfoglalásban nyilvánul meg. Ha valaki az operaház hegedűse, van kétszáz hegedűs, de a Világbank jelentése szerint elég volna öt, akkor följelenti a Világbankot s kivonul a Parlament elé. Ennek az állagvédelemnek a lényege nem a teljesítmény, nem a professzionalizálódás, hanem az ősiség.”

Találva érzem magam írói mivoltomban. Amikor a hegedűst még hegedősnek ejtették, egy brancsban voltunk mind: lantosok, igricek, krónikamondók, bárdok, vak Homéroszok és a Homérosz asztaláról lehulló morzsákat felcsipegető színpadi szerzők.

Voltunk néha szétszóródott kevesek, voltunk néha kétszázan, néha viccesen szólván – tízmillióan is: magyar költők. Ma is egyre inkább érződik a biggyesztett száj rosszalló hangsúlya, ha valaki a magyar írótestület ezeregyszáz tagját említi. E magas szám rosszallásában talán már benne van a Világbank kritikája (a Kritik der reinen Vernunft), persze tudjuk, hogy a Világbank bokros tennivalói közt a költészetre speciel nem is tud szentelni figyelmet, rábízza a költészetet a művelődési miniszterre, hogy az bízza rá a piacgazdaság gyorsan őrlő malmaira.

Ámde visszamenőleg is megvilágosító számomra a hegedűsök létszámcsökkentéséről szóló példa. Elröppenti a balladai homályt Arany verséről: „Ötszáz, bizony, dalolva ment lángsírba, walesi bárd…”

Eduárd vagy Haynau leigázta a walesi tartományt, „kunyhói mind hallgatnak, mint megannyi puszta sír”. Csak a bárdok énekelnek még. Száraz ágon sem fogják be az ajkuk. Hányan vannak? Ötszázan.

A Világbank véleménye szerint – mint az operaházi hegedűsök esetében is – ötszáz bárd túl sok. Egy is túl sok.

Eduárd végrehajtotta a drasztikus létszámcsökkentést.

Államrezon és államtéboly

(A cím tehát megvan. A mottó is megvan. Egyik jobb, mint a másik. Most jöhetne az én naplójegyzetem. De minek? Vágj ki egy közgazdasági hírt a mai újságból és ragaszd ide.)