Rész és egész

 

Nincs utazótáska, könyv, régi költözések óta bolydítatlan, összemadzagolt kartondoboz, amelyet ha kinyitok, ne hullanának ki naplójegyzetek. S ritkán akad gépelő, aki szívesen vállalná a fecni papírok tisztába tevését. Engem meg belepnek, szívják a vérem, élni akarnak, s nem söpörhetem le őket magamról.

Újságban, ha meg-megjelengetnek, úgy érzem, kiszolgáltatom őket. Felmorzsolódnak. Előőrsbe küldött katonák… Az aforisztikus gondolkodóknak volna szükségük leginkább a teljességre. Mindennapos tűnődéseim értelme – az életem értelme, s talán a világé – csak akkor rajzolódik ki belőlük, ha látjuk az erővonalakat, amelyek szerint elrendeződnek. De ehhez az elszórt közölgetés kevés. Abba is hagytam. Talán együtt túlmutathatnak önmagukon.

Tehát csak gyűlnek, összkiadás reményében, amely persze egyre reménytelenebb, mert fogyó időmmel fordított arányban az írások egyre vészesebben szaporodnak.

Közrebocsátom tehát a naplórengeteg egy részét – még csak azt se mondhatom, hogy válogatott részét, hisz ami kéziratban maradt, az mindig szebbnek látszik – bízva, hogy lesz még következő kötet is belőle. Hogy is írta Lakatos István önéletrajza első részének publikálásakor?

„A visszhangot se nélkülözhetem, amelyet munkám kelt – részletenként kell közrebocsátanom, aminek esetleges értékét viszonylagos teljessége mutatja (mutathatja) meg végül.”