Végtelen napjaim – Napló

Rész és egész

Nincs utazótáska, könyv, régi költözések óta bolydítatlan, összemadzagolt kartondoboz, amelyet ha kinyitok, ne hullanának ki naplójegyzetek. S ritkán akad gépelő, aki szívesen vállalná a fecni papírok tisztába tevését. Engem meg belepnek, szívják a vérem, élni akarnak, s nem söpörhetem le őket magamról.

Újságban, ha meg-megjelengetnek, úgy érzem, kiszolgáltatom őket. Felmorzsolódnak. Előőrsbe küldött katonák… Az aforisztikus gondolkodóknak volna szükségük leginkább a teljességre. Mindennapos tűnődéseim értelme – az életem értelme, s talán a világé – csak akkor rajzolódik ki belőlük, ha látjuk az erővonalakat, amelyek szerint elrendeződnek. De ehhez az elszórt közölgetés kevés. Abba is hagytam. Talán együtt túlmutathatnak önmagukon.

Tehát csak gyűlnek, összkiadás reményében, amely persze egyre reménytelenebb, mert fogyó időmmel fordított arányban az írások egyre vészesebben szaporodnak.

Közrebocsátom tehát a naplórengeteg egy részét – még csak azt se mondhatom, hogy válogatott részét, hisz ami kéziratban maradt, az mindig szebbnek látszik – bízva, hogy lesz még következő kötet is belőle. Hogy is írta Lakatos István önéletrajza első részének publikálásakor?

„A visszhangot se nélkülözhetem, amelyet munkám kelt – részletenként kell közrebocsátanom, aminek esetleges értékét viszonylagos teljessége mutatja (mutathatja) meg végül.”

„Úgy hívják, élet”

Lenni vagy nem lenni?

Mindjárt szeptember és otthon még mindig nem mertem megmondani, hogy hiába kezdődik tanév és színházi szezon, nekem most már nincs se Főiskola, se Nemzeti. Még júniusban rúgtak ki, innen is, onnan is. Ugyanaznap.

Úgy teszek, mintha vakációznám.

Azt hiszem, még sokkal többen lennénk öngyilkosok a „hivatalnak packázásai” stb. miatt, ha volna valami remény rá, hogy spirituszba eltett agyvelőnk halál után azért működhet tovább, és kisajtolhatók lesznek belőle a beprogramozott (amiket Isten reánk bízott) művek.

De mivel egyelőre a biológia nem ád reményt, muszáj élnünk tovább, a meghívott halál szabadságáról lemondva, rabszolga módra, megaláztatások között, s még a gyávaság látszatát is vállalva…

Muszáj életben hagyni a testet, ezt a (málhás) szamár testvért.

Ezt a csak-lerúgni-való hordozórakétát.

Elnyel a Szutyokzug

– Dupla talppal! Dupla talppal! –

ez a Babitstól oly váratlanul felkapott cipészkifejezés – Jónás rúg nála dupla talppal – ezen a nyáron folyton a fülembe dobol. Különben gyönyörű a nyár. Amilyen világháborúk után szokott lenni és levert forradalmak után. S önkínzóan hajtogatom, a két azonos dátumú felmondólevéllel zsebemben: – Dupla talppal rúgtak ki mindenünnen, ahol a magyar drámaírónak fű terem…

Se Főiskola, se Nemzeti ezután.

Frissen bemutatott darabomat is levették. Az Egyik Európát.

Körültekintő egy Végzet ez.

A Végzetnek aztán neve lett, arca lett. Még bajúsza is volt.

Ám, ahol legnagyobb az ínség… – tanultuk egykor a hittan órán. Megcsörrent a telefon nálunk. Az Európa Kiadó fordítói munkát kínál.

A Végzet új oldaláról mutatkozik be. Szeret áldozatainál a Gondviselés szerepében tetszelegni.

Bent megkapom az első penzumot. Lesújtóan vastag könyv. Már a címét se értem. Sz. Gy. a nyugati pártíróknak kijáró tettenérhetetlen ironikus hangsúlyokkal méltatja a szerzőt. – A regény címének már megtaláltuk a magyar ekvivalensét, azzal már ne legyen gondod: Szutyokzug. Tetszik?

Gratuláltam a leleményéhez. Vonzó cím.

Életem legnyomasztóbb hetei következtek. Csupa munkaeszköz és munkafolyamat, bennfentes argóban…

Felébredt bennem az ellenállás az egész Szutyokzug ellen. Mert Szutyokzug lett természetesen az Európa Kiadó, ahová részletekben hordtam be munkám gyümölcsét, és Szutyokzug lett Európa. Mindennap kijelöltem, meddig kell aznap eljutnom. Soha nem csináltam meg, a felét se. Kezdtem elveszíteni úgy-ahogy beidegzett francia tudásomat. Már a magyar szavak se jutottak eszembe. Tudtam, hogy engem is hamarosan felszív a Szutyokzug, elnyel, megemészt…

A Szutyokzugban is szépet álmodom

Bíró fia író

Füst Milán Naplóját felütöm. Itt nyílik ki:

„A bírói ítélet igazságtalansága: ez tud elkeseríteni a legjobban. – S ma a bíróság műveli a legnagyobb szörnyűségeket.”

1924-ben írta.

A „történelmi konkrétság” kedvéért ideírom a dátumát. De háborgásában számomra van valami időtlen.

Megerősít eretnek nézetemben, amelyhez az alapot nem a húszas évek eleji, nem is a negyedszázaddal későbbi politikai perek justizmordja-i adták, hanem egy bírófi eredendő és örök gyanakvása a felnőttek jogrend-világával szemben, és félelelem nélküli gyermeki rokonszenve a fegyencek iránt, akik darócban, borostásan a mi udvarunkon is megjelentek minden nyár végén egy villanyos fűrészgéppel – s egy kékruhás szuronyos fegyőr kíséretében – felvágni az évi tüzelőt.

A bíró a szememben csak akkor igazságos, ha felmentő ítéletet hoz.

Az ember nyoma

Egy ember fellobbant. Az árnyéka ott maradt a falon. Hirosima.

Jézus megállította Szent Pétert, aki csendben meglépett volna Rómából.

Jézus lába nyomát mutogatják a Quo Vadis templomban, a Via Appián.

Kétezer embert betemetett a forró hamu. Porrá lettek. A hűlt helyüket gipsszel kitöltik. És erre megjelennek popart valószínűséggel. Pompeji.

Van, aki a földet marja. A sarki kocsmában előtűnt így egy törzsvendég, utolsó leheletéig szopja a boroskancsót, fekszik a földön, csakugyan a sárga földig leitta magát, amikor belepi őt a hamueső.

Jó neki.

De hát nem mindenkit áldottak meg az istenek ilyen szerencsés alkoholmámorral… Vagy mégis?

A pokolsár megőrizte egy másik férfi negatív formáját is, a másik utcában. A földön kúszva felkönyököl egy alacsony, lapos kőre. A jobb keze is ezen, görcsösen. Nem is csak a kéz mozdulata görcsös, az egész testé.

De hiszen ez ír!

Félreérthetetlenül, senki mással össze nem téveszthetően: ő az Író, az ember-mint-fogpasztástubus, aki magát préseli ki a golyóstolla hegyén. A kifejezés hevében mit számít neki a teste? Hogy pörkölődik? Sül? Hát akkor süljön! Mehet a tűzre a vedlett kígyóbőr, amelyből ő most szépen formálódó gondolatba lényegül át… Megüdvözül.

Mi lehetett az utolsó szó, amit leírt? Az írás megsemmisült. Csak ennek a magát kiíró görcsnek a lenyomata maradt fenn, a magát kifejezőé, a sülve-születő íróé.

Éppúgy nem törődik az egyetemes pusztulással, mint a kocsmában a társa, az a borzsák. Az utolsó órán ahhoz Dionysos szállt le az égből, hozzá Apolló.

A teremtő szellem élan vitalja

Az emberi szellem mérhetetlen fejlődési készségét vélem felismerni abban, hogy bármilyen koncepció jelentkezzék is – ha kellő szuggesztivitással jelentkezik –, a szellem készségesen és bőven termi az illető koncepció igazolására szolgáló példát. Megkockáztatnám azt, hogy a freudizmus divatba jötte után az embereknek megszaporodtak a „freudista” álmaik. Révai esztétika-alatti normáinak hajtogatására hány kitűnő költő kapott ihletet! Nem tudnak behozni Magyarországra olyan költői vagy képzőművészeti vagy zenei divatirányzatot ma sem, hogy ne buzduljon rajta a besózott fenekű teremtő fantázia. És a végén mindegy, hogy idiotizmus vagy sületlenség volt-e eredetileg. A fantázia „beszövi”. A magyar költészet első, máris elragadó darabja abból az eksztázisból fakadt, hogy Mária szűzen fiat szült… És ebből a csudából nő ki a hétfájdalmú szűzanya gyásza, a költői nyelv oly tömörítésével („világ világa”), hogy talán még ma is éltető erő ez. Arisztotelész egy félreértett passzusára egy Boileau esztétikája épült és egy Racine életműve. A festékbe beragasztott újságfecni tíz évre irányt jelentett a Párizsi Iskolának, és ez az irány agyonméltatott remekművek sorával dicsekszik. Mert önfeláldozást, ötletet, kritikát, nyüzsgést, üzleti érdekeket támasztott, és így elérte azt az intenzivitást, amely vindikálhatja a jusst a kultúra öntörvényűségéhez: a szellem ott fúj, ahol akar. Kvalitás és érték ettől kezdve már a mozgalmon belül mérendő. (A stíluson belül, a koncepción belül, az elméleten belül.) A kálvinizmus győzelmével elszaporodtak Genfben a gyomorbajos, fonnyadt arcú emberek – a felső vezetésben legalábbis. (Érdemes megnézni A Reformáció Emlékművének a főalakjait.) És mindjárt kialakult Genfben egy olyan esztétikai és etikai értékrend is, amely szerint a hűlt szájú, szürke posztószoknyás háziasszony lett a nőideál, a Németh-hősnőkig, Kurátor Zsófiig tartó bűverővel, amely a férfiakban azt az ambíciót lobbantotta föl libidó gyanánt, hogy az asszony ruházatán megtakarított pénz máris garancia az örök boldogságra kiválasztottságuknak…

A szellem szemérme

Könyvtárban olvasni: kitárulkozás.

Igyekszem úgy forgatni a könyvet, hogy szomszédom ne lássa a címét, ha rápillant. Mert azért óhatatlanul ideles, ahogy én is odalesek az ő könyvei felé. Persze, az ildomosság határain belül. A kérőlapot úgy csúsztatom oda a könyvtárosnak, mint egy gyónócédulát.

Füst Milánnál olvasom, hogy amikor tizenhét éves korában felment az Egyetemi Könyvtárba – Henrik drámájához gyűjtve már akkor az anyagot – a könyvtárosnak előadott egy mesét bizonyos hölgyről, aki az invesztitúraharcok iránt érdeklődik, s őt bízta meg, hogy erről a témáról az irodalmat összegyűjtse…

Különben könyvet vásárolni is kitárulkozás. Gyakran rajtakapom magam azon, hogy a kirakatból kinézett könyv mellé bent a boltban még vásárolok két másikat, melyeket talán otthon nem is fogok kinyitni – csak hogy az eladó ne tudjon olvasni szellemi hajlandóságaimban.

Viszont emlékezem ifjúságunk idejének legendás antikváriumaira, ahol a létrákon nyüzsgött a brancsbeli, és diadalmasan lengettük meg a legbecsesebb szerzeményeket, lett légyen az nagyanyáink imakönyve, párbajkódex vagy gróf Aistleitner Alajosné versei.

Ezeknek a gazdag, boldog böngészdéknek a varázsa olyan volt, mint egy szellemi nudistatelepé.

Dialógus, óh!

Van Montesquieu-nek egy röpke eszmefuttatása, amely nagyon meggondolkoztatható lehetne ma mindazok számára, akik annyit emlegetik a „dialógust”, mint az elvadult konfliktusok enyhítő panaceáját.

„Aki az én hitemet megváltoztatni szeretné, azért tenné, mert ő maga a maga hitét meg nem változtatná, ha erre őt kényszeríteni akarnák; ő tehát különösnek tartja, hogy én nem teszek meg valamit, amit ő a világ minden kincséért se volna hajlandó megtenni.” (Lettres Persanes, LXXXVI.)

Félek, hogy a dialógusok hirdetői jobbára efféle rendíthetetlen hitvallású hittérítők.

Mágikus félelmek a külpolitikában

A Rádió a C’est la guerre bemutatójára készül. Nem tetszett nekik a francia cím, a közönség nem érti, tehát vagy találjak ki új, magyar címet neki, vagy pedig a franciát fordítsuk le. Helyes, írják ki azt, hogy Íme, a háború!

Örömmel belementek.

S lám, a Rádióújságban mégiscsak így jelent meg: C’est la guerre.

Miért?

Hát a berlini helyzet miatt.

Ha a rádióprogramban csütörtök este 8 óra 25 perckor az a műsorszám szerepel, hogy „Íme, a háború!” – amilyen rossz a nemzetközi helyzet, még csakugyan ki talál törni a háború.

Ezúttal ne törekedjünk közérthetőségre.

Ha már úgy hat a cím, mint egy jóslat, legyen talányos.

Korrespondenciák

Budapesten, a Sarkadi emlékét idéző (hánytorgató) vitában Czine elmondta vízióját a meszesgödör-nemzedékről.

Nem sokkal ezelőtt Londonban a száz év magyar verseinek antológiáját szerkesztő Cs. Szabó „az élőhalottak temetőjéről ír”.

A látomás ugyanaz, csak nem egyetlen nemzedékre korlátozott.

Kisebbségben

Párizsi újságíró, a szemén látszik, hogy tud – vagy legalábbis: ért – magyarul. Nem lep meg, amikor este, konyakozás közben elejti, hogy itt van Pesten egy nagynénje, azt látogatta meg ma délután.

Ugyancsak ma tanúja volt egy vulkánkitörésnek.

Az Írószövetségben voltunk, már ebéd után. Franciául folyt a társalgás.

Illyés számolt be felvidéki útjának tapasztalatairól. Fájdalommal és megrendülten. Az utcán fiatalokat vernek meg, ha magyarul beszélnek. Akadt egy kötekedő pasas, aki mindjárt nacionalizmust szagolt Illyés szavaiban… S hogy mutassa, hogy még jobban tud franciául, párizsi argot-ban szellemeskedett. „Et les magyars? ils distribuent des groles aux tziganes!”

Ott a helyszínen majdnem megkapta a maga grole-ját Illyéstől.

Párizsi vendégünket este az izgatta (vagy úgy tett, mintha izgatta volna), hogy egy kitűnő szellem, egy „summus poeta” hogyan ragadtathatja el magát annyira, hogy öklét rázza egy írókolléga felé. Egy ily nagy európai!

Lehet, hogy arra volt kíváncsi, hogy én kinek a pártjára állok ebben a ki csépel kicsodát szomorújátékban.

Adyval feleltem François Bondynak: „Minden fajtát szeretek, s áldva áldok / De ha felébresztik bennem a magyart, ha felébresztik bennem is a bestiát / Ütök és vágok.”

Magyarul is elmondtam neki. Hadd gyönyörködjék a magyar vers allegro barbaro zenéjében.

Tartozás nélkül?

Elutazni: meghalni – kicsit vagy egészen.

Minden útra indulásom előtt megpróbálom rendbe tenni a dolgaimat. Válaszolok azokra a levelekre, amelyeket hosszú hallgatásom még nem tett örökre megválaszolhatatlanná. Visszaküldök néhány nálam rekedt kéziratot. Visszaadok kölcsönkönyveket. S ha már megírni nem tudom őket: listába szedem megírnivalóimat.

Mindez csak arra jó, hogy lássam, mekkora galacsint görgetek magam előtt. Egyre nagyobbat.

(A francia „boulot” szó, azt hiszem, a „boule” szóból ered. A munka, a terhes munka a golyóra utal, a ganajtúróbogárra vagy Sziszifuszra.)

Gara Lászlóra gondolok. Hogy tudott eljutni halála előtt a nyugalom állapotába? Mert mikor most májusban nála jártam, már ebben az állapotban találtam. Nekem visszaadta a Késdobálók egy példányát, amely ki tudja mikor s hogyan került hozzá.

Később kiderült, hogy mindenkinek mindent visszaadott.

Békében akart meghalni. Tartozás nélkül.

Ez persze lehetetlen, mert hogy lehetett volna nyugodt a lelke egetvívó ambícióitól?

Vajon mindent elvégzett volna, amit valaha is kitűzött maga elé?

Vagy sikerült elcsitítania magában a hivatás hangját?

Lehet, hogy az emberiség csak azt tartja számon, hogy add meg neki a pénzt, amellyel tartozol, s küldd vissza a könyvét, amelyet kölcsönvettél. A többire, amit megígértél neki, nem reflektál.

Hogy is várhatná tőled a boldogulását, amikor te is ilyen elképesztően halandó vagy? Ilyen botrányosan. Ilyen provokatívan… Ott fekszel a koporsóban. Fizetésképtelenül. Te csődtömeg!

Az indiai színház és a szakértők

Hogyan hat egymásra a keleti meg a nyugati dráma? A mai vitának is ez a témája. Napok óta ezt nyúzzuk.

Már csak azért is, mert az UNESCO költségvetéséből az egyik – vagy egyetlen – le nem faragható program: a Kelet-Nyugat program.

Bámulom azoknak a nyugati kollégáknak villámgyors ítéletalkotó készségét, akik az elmúlt estéken látott színházi bemutatók alapján megbírálják az indiaiakat, mert túlságosan ragaszkodnak a hagyományaikhoz, illetve – a tegnap látott előadás alapján – megbírálják az indiaiakat, mert nem ragaszkodnak eléggé a hagyományokhoz…

Az itt elhangzó bírálatok és tanácsok nyomán – ha megfogadnák őket – az indiaiak eljátszhatnák a molnár, a fia meg a szamara komédiáját. De ennél bölcsebbek, meg aztán – gondolom – van éppen elég tapasztalatuk a mindig mindent jobban tudni akaró civilizátorokról.

Örök cirkusz

A félelmetes felrugózó kobra és a kis manguszta harca pár percig tart. Minden jel szerint a kobra fog győzni. Szinte acélrugóra jár. Rettenetes, tágra nyíló szájában méregdús fogaival szisszentve csap le egyszer, kétszer, háromszor… Negyedszerre csak eltalálja talán azt a védtelen puha kis evetkét? De nem. Egyszerre csak az ágaskodó kígyó imbolyogva leleffen a földre. Nyakán egy csöppnyi harapás.

Mióta a világ világ, a manguszta győz a kobrán.

„Emlékszel-e…” nótájára

Füst Milán naplójában olvasom: „Éneklő cselédlány: szegény, kalitkába zárt, elhagyott madár.”

Csakugyan. És már hallom is őket megint.

Estefele, nyáron úgy zengett a gangokkal szegett emeletes bérház udvara, mint egy madárház. Ide nyíltak a konyhaajtók és a konyhákban énekeltek a cselédlányok…

Ezt az emléket, a gyerekkoromból, egyszer aztán később megrendeltem magamnak. Megrendeztettem, filmre vitettem. A Bakaruhában forgatókönyvébe írtam bele ezt az estelente sötétbe boruló udvart, amelyet betölt a falusi cselédlányok szomorú nótázása… („Árva gerlicze módjára” – vajon nem ezt a madárhasonlatot mondja-e Szegény Zsuzsi is magamagáról, Csokonai versének címszereplője, amikor lelke indul „bús nótára”?) Fehér Imre filmjében varázslatosan zengett aztán az a cselédlépcsős és függőfolyosós nagy kalitka. Beleírtam a forgatókönyvbe azt is, hogy mit énekeljen az egyik cselédlány: „Emlékszel-e, mikor megláttál, elfordultál, amint jövél…?” A dallamát aztán Polgár Tibor (ő volt a film zeneszerzője) szerencsésen kihámozta az én eléggé hamis énekszómból. Egy román nóta dallama volt ez. „Sti tu…” – azt hiszem, így kezdődik az eredeti. Magyar szövegét egy gyulai ügyvéd fordította (román származású maga is), Frankó István. Váradon jó barátja volt neki a székesegyház karnagya, Beleznay Antal, együtt cigányoztak a Rózsabokorban, s így költötték századfordulói „népdalaikat”. Ők még nem érezték szerzeményeiken ezeket az idézőjeleket. Talán az ifjú Ady Endre sem, aki akkoriban került át Debrecenből erre a Világ-Váradra.

Illett ez a nóta a kolozsvári bakakorzóról hazatérő ismeretlen kiscseléd szájába, önfeledt csöndes háttérzenének, ahhoz az egy emelettel lejjebb vagy feljebb kibontakozó corneille-ien magasztos etikájú szerelemhez: Sándor tragikai vétségének és Vilma székely-királynői sértődöttségének szomorú történetéhez.

Hunyady Sándor kolozsvári novellája, minden jel szerint, személyes emlékre épül. Ő volt az a bakaruhás Sándor. Fehér Imre Aradról hozhatott magával ezzel oly egybecsendülő emlékeket. Én a két háború között Váradon hallottam anyámtól az „Emlékszel-e?” kezdetű dalt, ő is a konyhában énekelgette, másodszorra is özvegyen és még mindig fiatalasszonyként – és aztán lámpagyújtás előtt elmesélte a dal születését: hogy neki szerezte ezt a dalt az a fiatal gyulai ügyvéd, az ő ablaka alatt húzatta először. Egy esztendőt se tartott aztán a boldogságuk, első férje, ez a magyar dalokat szerző román ügyvéd – a negyvennyolcas párt képviselőjelöltjeként – egy választási kampány során az intrikáktól megtébolyult. Kellett neki mandátum, nótaszerzés, a legszebb gyulai lány, a világszép Endrődy Ilona…

Az anyám esténként szeretett boldog fiatalasszony koráról beszélni. A lámpagyújtást mindig sokáig halogattuk. A főlépcsőházban, a főbejárati ajtónk előtt közben levackolódott az utcai szobákat elrekviráló román ezredes puccerja. Ő is fújta a maga szomorú nótáit… „Sti tu?”

Rómának, Budának dombjain

Olaszországot ma már csak akkor tudom úgy imádni, mint valamikor diákkoromban (Berzeviczy Albert Itália című könyve fölött képzelegtem róla), amikor a fiam vezet olyan városokban, ahol ő inkább otthon van, mint én. Neki köszönhetem, hogy Arezzóval az első találkozásom olyan elbűvölő volt, hogy azóta is ennek a fénye ragyog föl a városon, ha csak vonaton is elmegyek mellette.

És persze: Róma.

Most is nyáron.

Az Ágoston-rendiek templomában a Piazza del Popolón annyi a kincses mellékkápolna, hogy kölcsönbe mutogathatunk egymásnak, ki-ki a maga a fő kedvencét.

Kijövet azt kérdi:

– A tavat ismered, fent a Pinción?

– Nem.

Így megint idegenvezető lehetett. A legjobb, akit valaha láttam. Mindent tud, de azt úgy mondja, mellékesen, hogy meg ne sértse tudatlanságában azt, akit éppen kísér.

Azt se bánta, hogy – fáradt voltam – lefeküdtem egy padra. (Máskor ilyesmire felhúzza az orrát: „de apám!” és körülnéz, nem nevetnek-e rajtam.) Megvárta, amíg szundítok egyet. Akkor se nevetett ki, amikor egy galamb röptében lefosott. Segített leszedni a ruhám válláról azt a savakban dús madár-excrementumot, amely forintnyi folton egy pillanat alatt fehérre szívta ki a szép szürke nyári ruhám színét.

A tó közepén egy kis szigeten két leanderfa állt, virágoktól roskadóan. Az egyik rózsaszín volt, a másik fehér. Alattuk hattyúk úszkáltak, meg sötét kis vadrécék.

Kit érdekeltek most ezek a vízimadarak! A leanderfákat néztük.

– Emlékszel?

(A Naphegy utcai teraszon volt két leanderfa, az egyik rózsaszínt virágzott, a másik fehéret. Irke hozta őket – isten tudja, honnan – egy gyerekkocsin, kétszer fordulva. Valaki ráhagyta, tán egy öreg barátnője – mindig voltak ilyenek, csak mi nem tudtunk róluk. Nem adta ki őket. Akkor is virágoztak a leanderfák, amikor tolta őket haza, végig Pesten és Budán. Nevetett, ahogy virágzó fa alatt tolt egy gyerekkocsit, virágzó fával. És nevetett mindenki, aki látta…)

– Emlékszem.

Szóra sem érdemes

A kairói egyetemen delegációvezetőnk előadást tart a mai magyar irodalomról. Hármunk közül ő az, aki otthonosan mozoghat itt, hiszen valamikor diplomatáskodott Kairóban.

Rég volt, talán igaz se volt.

Azért mindenki emlékszik. De senki se mutatja.

Az egyetem urai, a magyar nagykövetség, pár ideterelt diák. És Simon Istvánnal mi ketten. Mi vagyunk a hallgatóság. Magyar nevekben bővelkedő előadást hallunk franciául. Ezt olvashatta fel az előadó a múltkoriban Belgiumban is. Gondolom, az arabok számára éppoly érdektelen az előadás, mint nekünk, magyaroknak. Vagy lehetett a belgáknak.

Nevek, nevek, nevek. Minden műfajban mennyi név! Úgy látszik, Magyarországon mindenki költő. Nagy nép!

Az élő költők között az előadó Simon Istvánt is említette és méltatta. Bár kissé átlátszóan. A papír volt átlátszó, s így észre lehetett venni, hogy amikor Simonra kerül a sor, nem a gépelt szöveget olvassa, hanem a lap bal sarkában egy utólag tollal betoldott passzust. A jelen levő költőre tekintettel biggyesztette ezt a kéziratos részt a már réges-rég tisztába rakott gépírásos szövegéhez, amellyel beutazta a kontinenseket.

Jó diplomataként tudta, hogy nem tarthat úgy előadást, hogy a delegációban vele együtt utazó költőnek még a nevét se említse, s ne mondja el róla azt az egy-két szabványmondatot, ami manapság még kijár egy népfinak. Megsértődhetnének az arabok: kiket küldenek ide nekik?

Engem nem említett. Még az élő magyar drámaírók hosszú felsorolásában sem. Nevek, nevek, nevek… Hát Magyarországon mindenki drámaíró? Igen, kivéve ezt az ittlévő címbitorlót. Le voltam leplezve. Az előadó nem érdemesített még egy lapszéli utóiratra sem. Tudják meg az arabok: szóra sem érdemes drámaíró vagyok.

Ezzel tudomásomra hozta, hogy idehaza tesz ő arról, hogy az is maradjak.

Nem árt megtanulni a volt diplomaták virágnyelvét.

„Áldott ínség, magyar élet…”

Tegnap délben telefonüzenet vár. A Royal szállóból keresett valaki. Franciául beszélt.

Visszahívom a szállót, mondják, nincs most ott az illető. Hogy hívják? Claude Roy.

Nemsokára megint telefonál. Két napja jött – mondja –, s azért, hogy a Római Karneválról beszéljen velem. Megállapodott a Marton ügynökséggel, hogy adaptálja franciára.

Nem nagyon optimista.

– A szórakoztató polgári színházakat zavarja benne a forradalom iránti nosztalgia, s a baloldali színházakat pedig az, hogy a darab hazugságrendszernek mutatja a szocialista országokat.

– Se hús, se hal. Azt hiszem, itthon is ez volt a baj vele.

– Nekem meg épp ezért tetszik – válaszolja.

– Talán most arról kéne döntenünk, hogy hús legyen-e vagy hal?

– Kár volna.

Boldizsárékkal együtt vacsorázunk. Claude Roy mondja, hogy szeretne találkozni Weöres Sándorral.

Weöresék kapujában állva, a csengőt nyomva szavalom Claude Roynak az Őszi éjjel izzik a galagonyát. Jön ki Amy, nevet, hogy rajtakapott ezen. (A taxisofőr is hosszan jegyezgetett, miután kiszálltunk Weöresék előtt. Ilyet még Berkesiben sem olvasott: egy magyar elviteti magát a Royalhoz, ott felvesz egy külföldit, franciául hadovál, de közben ilyeneket mond: „ló, puszta, paripa sivatag, pulószta sipavaritagpa…”)

Hogy Weöres milyen nagy költő, azt talán csak becsületszóval lehet egy idegen előtt bizonyítani. De hogy milyen tiszta ember, ez az első pillantásra látszik. S hogy mennyire ismeri a világ költészetét, s hogy milyen ítélőereje van, az tízpercnyi beszélgetésben kiderül.

Mosolyogva, nevetve bizonygatja, hogy ő mennyire nem eredeti költő, hogy ő csak mások modorában írja verseit, hol mint egy sumer költő, hol mint egy örmény szerzetes, hol mint Reverdy…

– Je ne suis personne – mondja –, je suis poésie.

Egymásra találnak Claude Royjal. Mindketten sok kínai költőt fordítottak.

Szerda van. Mesterházi fogadónapja. Benézünk hozzá is. Nagy, eleven társaság.

Szász Imre is jön, feleségével; tündéri angol asszony.

Claude Roy magánkívül van. Csoda ez? Délelőtt látott a körúton egy szép fiatal nőt, s úgy elbűvölte, hogy egy verset kezdett írni hozzá. Itt a zsebében a vers, félig készen. S a szép ismeretlen most itt megjelenik! Igaz, a férjével.

„Magyar! Hajnal hasad!”

Ebéd után, a Hungáriából kijőve, beleütközöm egy egykori gimnáziumi iskolatársamba.

Mondja, hogy az új gazdasági mechanizmus bevezetéséről tárgyalt. Hogy hogy kell azt majd nálunk csinálni. Megtudom, hogy fontos gazdasági posztja van a megyében. S hogy ő képviseli a reformot.

– Meg tudnád nekem magyarázni?

A régi eminens tanuló öntudatosságával kezdi elemezni az eddig elkövetett gazdasági hibákat. Ahogy az összefüggéseket magyarázza! Egy államférfi! S tudja is ezt magáról.

– Most már érted? – kérdi.

– Köszönöm. Egyre homályosabb.

– Még van egy negyedórám – mondja.

Így hát még beszélgetünk.

– A te életedben mit fog jelenteni ez az új mechanizmus? – kérdem, mert unom a teóriát.

Elmondja, hogy ő havonta csak két-háromezer forintos jövedelememelkedésre számít, de – és most bizalmasra fordítja a szót – egész más úton fog ő föltörni. Eddig is rengeteg pénzt adott ki lottóra, de most már kidolgozta a szisztémát. – Tudod, hogy mindig jó matematikus voltam. – S aztán folytatja: – Biztosan meglesz egy év alatt az ötös találata. Akkortól kezdve öt éven át élni fogja világát, csak éppen szerződéses állást fog vállalni, a forma kedvéért. Aztán megint dolgozni fog, ráver, hogy magas nyugdíja legyen…

Címadások

A lírai ihlet erejének egyik bizonyítéka, hogy milyen ragyogó címeket tudnak találni verseik fölé a költők. Nézzük csak végig egy Ady- vagy egy Kosztolányi-kötet tartalomjegyzékét.

A drámaírók viszont heteken át tépelődnek a legnagyobb bizonytalanságban, amikor címeket kell adniuk műveiknek. És sokszor milyen rossz, kifejezéstelen vagy hamis címet adnak.

Pedig csak egy-két évenként vagy ötévenként jutnak el oda, hogy nevet kell adni a gyereknek.

A költő sokkal gyakrabban keresztel. És a legtöbbször telitalálat a címe. Biztosan azért, mert a vers ihletében születik meg mindjárt a cím is. Innen a tévedhetetlen pontossága.

Legnehezebben a regény címében tud az író megállapodni.

Talán azért, mert a regény címének nem az a feladata, hogy kontúrt adjon a műnek, hanem hogy éppen megfossza a kontúrjaitól – belehelyezve a történelembe, a levésbe, a kozmoszba, a genealógiába. Háború és béke, Erdély… mindenféle családnevek. A kőszívű ember fiai. Jegyesek.

Feledhetetlen az a délután, amikor éppen regénycímkeresőben találtam Ottlikékat. S a regényműfaj ebbeli igényeit is pontosan ismerve döntött a szerző a csupán a pontos topográfiai tényt és a műfaji jelleget (fejlődési regény) közlő – s ezért tökéletes – cím mellett: Iskola a határon.

Ily semmitmondó címnek két-három évtized kell, hogy „beérjen”. Várjuk ki bizalommal.

Viccek, dátummal

Ma a következő vicceket hallottam. (Legalábbis: ennyi maradt meg az eszemben.)

Viccek meglepő villámfényei

Sok jót elmondtak már a pesti viccekről. Hogy valami autonóm szellem nyilatkozik meg bennük: a láncait nevető szellem…

Mostanában ha előkerül egy és más a múlt zárt anyagából, eszembe jutnak tiszavirág-életű viccek, amelyek abban a korban kimondták – rekeszizom-rándító evidenciával –, amit ma megtudunk.

Dubček most meséli el külföldi újságíróknak is, a magyar televízióban is, hogy az intervenciót megelőző tárgyalások során ő bízott Kádárban, de már az rossz jel volt, hogy Kádár elült mellőle az asztalnál.

Pedig a hazai közvéleményben is akkor az a sugdosott legenda járta, hogy Kádár a prágai tavasznak drukkol, s hogy az ő szándéka ellenére sorakoztatták be a magyar hadsereget a bevonulók közé.

És most Dubček csalódottságáról beszél, sőt Kádár felelősségét emlegeti…

Egyszeriben eszembe jut a korabeli vicc, az ágcsernyői tárgyalások idején hallottam. Magyar vicc, lefordíthatatlanul. A magyar nyelv játszi kombinatorikája hozta ki benne, a lapszusok könyörtelen reveláló erejével, ami most – húsz év után – igazolódni látszik.

A tanácskozók épp leülni készülnek az asztal köré.

Brezsnyev: Nem az a maga helye, Kádár elvtárs.

Kádár: Akkor heréljünk csehet, Brezsnyev elvtárs.

Dubček pár részletet elmondott a bevonulás utáni moszkvai tárgyalásról is: Brezsnyev színe elé ad audiendum verbum idézték Prágából Svobodát, de ott volt a tárgyaláson ő maga is, Dubček. Beszél az ellenállásukról és megtöretésükről.

Kevés tanúja volt ezeknek a jeleneteknek, s a tanúk nem voltak fecsegő természetűek.

Ámde az azokban a napokban Pesten elterjedt viccek helyszíni közvetítést adtak Moszkvából, gyorsan és – most látszik csak – anekdotikus tömörítéssel, mily pontosan.

Brezsnyev: Akkor most tárgyalhatunk, Svoboda elvtárs.

Svoboda: Dubček nélkül nem tárgyalok.

(Öt perc szünet.)

Brezsnyev: Akkor most tárgyalhatunk, Svoboda és Dubček elvtársak.

Dubček: Cipőfűző nélkül nem tárgyalok.

Egy boldogtalan közép-európai panaszai a Boldogok szigetén

Az úszómedence mellett a gyepen szolgálták fel az aperitifet. Dél volt, szeptemberi utószezon.

Már nincs hőség, már nincs napszúrás-veszély. Apolló nem gyilkos nyilait szórja ránk, hanem muzsikál. Vivaldit játszanak a hotel valamelyik szalonjában. Vénasszonyok és vénemberek nyara. Poliglott társaság. Világszerte ismert nevek is. Olasz kitűnőségek. A nyári kánikulában meglottyadt agyvelők most megint képesek frissen funkcionálni. Talán hozzáláthatnak megírni életük főművét, amit eddig, kongresszusról kongresszusra járva, elhanyagoltak. Ha mást nem, az emlékiratokat…

A Cipriani Hotel magánmotorosai még hoznak át a riváról egy-egy elkéső meghívottat. Ezek a kiválasztottak üdvözült mosolyával lépnek – kicsit imbolyogva – a szigetre. Az elmenő nagy hajók táncoltatják a csónakot.

Errefelé járnak be a nagy hajók Velencébe.

Velence odaát van. Ahogy a precíz francia mondaná (ebben a társaságban még most, a század hatvanas éveinek a végén is inkább a francia járja, s nem az angol): „Venise est là-bas”.

Aki itt lakik, még Velencétől is distancírozza magát. Nem turista, hanem vip.

Lábainknál, az uszoda feszített vizében úszkál egy-két szállóvendég. Olyan, aki itt is lakik. Mi odaát lakunk, valahol odaát lent (là-bas), kiki a pénztárcája szerinti olcsóbb-drágább velencei szállodákban. Mi csak egy díszebédre vagyunk ide meghíva, amit isten tudja ki szponzorál. Fürödni egyet előbb – ez nincs benne az ebédmeghívásban. Csak az aperitif.

Az uszodát környező gyepen – a fehér szobrok és a fehér kertibútorok között – én is úgy ténfergek, kristálypohárral a kezemben, mint aki egy permanens hajótörésből (Közép-Európa, XX. század) kikapaszkodott az elíziumi mezőkre.

A második vermutnál már hajlandó volnék magam is elhinni, hogy az vagyok, aminek látszom: egy velencei környezetbe helyezett karrierregény hőse, akinek személyes sikerei garantálják a könyv sikerét. (Én Ciprianinál fogyasztom a sós mandulát, és a színházi közönség majd fogyaszt engem.)

Ez a látszat. Az újabb hajótörés Közép-Európában igaz volt. Egy hónapja sincs, hogy Brezsnyev tankjai bevonultak Prágába; a mitmacholó segédcsapatokkal. A Népszabadság hűségesen közli ma is a színeseknél színesebbeket e mindenki számára kínos fegyvertényről. Fakó röpríze volt ez a tizenkét évvel ezelőtti Budapest bevételének.

Homlokunkon az 56-os babért most ugyancsak megtépdeste az a hír, hogy a magyar csapatok is bevonultak Csehszlovákiába. Magyarázhattuk már, hogy épp azok csináltatják ezt velünk, akik a mi forradalmunkat is leverték… Végre megint őszintén utálhatnak minket az egész világon.

A prágai bevonulás előtti napokban Montecatiniban az immár legendás Prix Italia: a rádiójátékok nemzetközi fesztiválja. Erre kiutazó barátaim a Rádióból boldogan telefonálták Pestre a jó hírt, hogy a Nero-sorozatom egyik egyfelvonásosával megnyertem a legjobb dráma díját. Aztán hazahozták a nagy semmit. Elmondták, a díjkiosztás reggelén jött híre a prágai bevonulásnak. Menten letiltották a magyar műveknek szánt díjakat.

Mint ötvenhat után, megint visszacsúsztam a jaltai sárkányszakadék mélyére.

A lehúzó nehézkedési erő bennünk százszorosan hat. Sisyphus vagyok én is, reménytelen feltörési kísérleteimmel. Vagy mondjuk inkább magyarán: pechfógel, hisz ismételten lebukni – tudjuk a cirkuszi bohócoktól – fölöttébb röhögséges. Minden vagyok, csak nem szerencsefi. Ez az ebéd is ezen az elvarázsolt szigeten, csupán a sors fintora. Hiszen holnapután mehetek vissza a pesti állástalanságba, ami már tizenkét éve tart.

Ekkor láttam meg az örökös szenátor viszonylag fiatal feleségét. Az uszoda peremén szürcsölte vermutját. Férje, az agg onorevole, valamivel odébb, a közéleti kitűnőségeknek kijáró félkaréj középpontjában magyarázza, hogy az olasz kommunisták ezúttal miért rosszallják a tankokat.

Az asszony színésznő; a brancs összeköt. Tavaly ilyenkor fedeztük fel Velence talán legkevésbé ismert negyedét, a gettót. Gimnazista kisfiának mutogatta. Most megyek köszönni neki.

Alig kezdünk el beszélgetni, mint aki észbe kap, mondja: – Magával én nem állok szóba, maguk bevonultak Prágába!

A majordóm jelzi, hogy odabent tálalva van. Én hátul maradtam, s aztán észrevétlenül leszakadtam a társaságtól. Az egyik üres Cipriani-bárkán visszavitettem magam a velencei partra. Ugráló gyomorral nem lehet egy díszebédet végigenni.

A tengeri levegő felfrissített. Kifújta fejemből az alkoholt, és a vérem kezdett higgadni. Az elmulasztott választ fogalmazgattam magamban:

– Tetszett volna kedves férjének tizenkét évvel ezelőtt az olasz kommunisták pártja legfőbb vezetésében nem egyetérteni a magyar forradalom eltiprását követelőkkel. Mit kockáztatott volna? Kevesebbet, mint hősi antifasizmusával Mussolini idején.

Aztán a fiukra gondoltam, aki már az újságokban szerepel. Még mindig csak gimnazista, de az idén már szélsőséges. Ha a rendőrök üldözik, apja irodájában bújik meg. A mentelmi jog egy csücske őt is védi.

A jövő útja Ödipusz-komplexusokkal van kikövezve.

Egyetlen rím többet ér, mint egy kongresszus

Semmi úgy el nem távolítja az embert az irodalomtól, mint egy írószövetségi kongresszus. Most ért véget.

Mégis! Egy nem is oly rég még nagyszerű irodalom örökösei volnánk. És most kiüresített lélekkel tébolygunk el a kétnapos agymosásról. Ötszáz ráncba szedett bárd. Röstellünk egymásra nézni.

Talán a kongresszus eredménye: az ÉS-ben megjelennek Erdélyi József versei.

Senki máséhoz nem fogható üde hang.

A nyelvünk legmélyebb pincéjében lakik valahol egy királylány. Az ő töretlen, jókedvű szavát közvetíti Erdélyi. Ez a királylány csak neki súg. (A börtönlakók szolidaritása?) Ilyen rímeket súg: „Miniszoknya, miniszoknya, / Hozzád a lány hogyne szokna?” – A hozzászokni-ra aztán zokni lesz a rím…

Vigasztaló.

Nagyhatalmak gondjai

Ida Bourdet meséli, hogy baj van azzal a dokumentumfilmmel, amelyet a francia tévé készített Leninről. A Francia Köztársaság kormányának az a kifogása, hogy a film végén további forradalmakról beszélnek.

Zorin, a szovjet nagykövet pedig azt nehezményezi, hogy ötször is megjelenik a filmben Trockij. ( – Az ujjain számlálta vetítés közben –, mondja I. B.) De Trockij mellett talált még Zorin egy sor egyéb kifogásolnivalót. Huszonegyet.

Térdhajtás a Hűség előtt

Valami okból utána akartam nézni a lexikonban, hogy hány éven át írta Mikes a leveleit Törökországból. (Odaérkezésük napján kezdte: 1717. október 10-én, 41 év múlva írta az utolsót.) S a lexikon ilyesmit mond:

„…mikor Rákóczi meghalt, Mikesnek szeretetre alkotott szíve a legfőbb tárgyát is elvesztette.” Így írja a Pallas Lexikon, életrajzi szócikkben szokatlan lírai érzékenységgel utalva rá, hogy Mikes példátlan legendás hűsége nem volt, nem is lehetett valami szublimált Eros híján.

Micsoda laikus szerzetesi közösség volt ott Rodostóban az övék! Fizikai és lelki gyakorlatokban edzett erkölcsi magasiskola (amelyhez a regulát jezsuita kollégiumokban tanulták – Rákóczi is, Mikes is) az érzéseknek szentimentális regénybe illő fűtött és fojtott intenzitásával. Az ifjú Mikesnek agglegénységig kitartó szemérmes epekedése a serdülő kislányként megismert Kőszegi Zsuzsika iránt – aki mégis inkább Bercsényit, majd a vígözvegységet választja, és nem az elaggott íródeákot…

És e jezsuita – sőt: janzenista – szellemben fegyelmezett első magyar Fekete kolostort – ahol azért vérforralásul minden tíz férfira esett egy-egy fehérnép is – mint szigetet tenger, övezi a török világ, a férfiak számára biztosított teljes szabadosságával, ázsiai erkölcsével. Néha a rodostóiak be-beruccannak Konstantinápolyba…

A fiatal, huszonegy-két éves Mikesnek otthon anyja kijárja, hogy hazatérhessen Erdélybe. A folyton hazavágyó ifjú („Zágon felé mutat egy halovány csillag…”) úgy dönt, hogy marad, életfogytiglan Rodostóra ítéli magát. E döntés drámáját megírni! Vagy csak – ami még nehezebb – a Rákóczi és Mikes közti párbeszédnek ezt az egyetlen óráját megírni – (melyik múzsa adhatna erőt ehhez gyönge pennámnak?)

Az oly janzenista lelkületű Montherlant talán meg tudná írni.

Hírünk a világban

Tegnap, 1972. pünkösd vasárnapján, délelőtt fél 12-kor, amikor VI. Pál pápa a Szent Péter-templom főoltáránál a nagymisét celebrálta imádkozva, hogy a Szentlélek töltsön el mindnyájunkat megvilágosító kegyelmével, mint azon az első pünkösdön az apostolokat –, a templom legelső – jobb oldali – kápolnájában egy tébolyult magyar felmászott az oltárra, kabátja zsebéből előhúzott egy kalapácsot, s ezzel törni-zúzni kezdte az oltár mögött álló márványszobor egyik alakját, mely a fiatal Szűzanyát ábrázolta. Letörte könyökből az egyik kezét. Szétverte az orrát, kiverte a fél szemét. Közben – mint azután a tanúk vallották – valamely senki által nem ismert nyelven, érthetetlen indulatszavakat kiáltozott. Michelangelo legelső fűműveinek legnépszerűbb szobrát, az ifjúkori Pietànak Máriáját akarta porrá zúzni. Tizenkét kalapácsütést mért rá, s már körülbelül ötven márványdarabot vert le róla, amikor egy fiatal genovai tűzoltó – aki épp a Pietà megcsodálására jött arrafelé (jobban vonzotta, mint a templom mélyén a pápai mise) felugrott szintén az oltárra, s élete kockáztatásával megfékezte a kalapácsos gyilkost. Akit aztán az odatóduló nép haragjától a pápai gárdistáknak kellett megvédeniük.

Mire elvezették a merénylőt, a nagy dulakodásban még jobban széttaposódtak a földön heverő kisebb-nagyobb márványdarabok. A kéznek letörtek az ujjai is, s az orrnak az egyik cimpája. Körülbelül kétszáz márványmorzsát és szilánkot tallóztak össze – immár értelmetlennek látszó kegyelettel az eltorzított arcú, félkezű, félszemű Boldogasszony eszelős pillantásától kísérve…

Megint bámulhatom – mint már nem egyszer – az olasz szellem elfogulatlanságát. Ma minden újság erről a Tóth L. nevű magyar szobrász merényletéről ír: az egyik legcsodásabb nemzeti kincsüket – és az emberiségét – semmisítette meg, félig. Persze, erről is beszél most egész Róma.

És nincsen egyetlen pillantás, amelyben gúnyt, ellenérzést, villanó idegengyűlöletet fedezhetnék fel. „Hogy azért ezekkel a magyarokkal jó lesz vigyázni, egy ideig még csak moderálják magukat, de ha valami szépet látnak, előkapják a kalapácsot az ingük alól…”

Tóth Imrét kérdem (Amerigo Tot):

– Mondd, nem zavar most itt Rómában, hogy te is magyar vagy, hogy szobrász vagy, és még pont úgy is hívnak?

– Mindenütt másutt a föld alá bújnék szégyenemben. Itt baráti részvéttel rázzák a kezem, hogy ilyen borzalmas honfitársaim vannak.

Prága, négy évvel azután

A színdarabokból ki kell hagyni azt a szót, hogy szabadság. Mert beletapsolnának.

Az Eladott menyasszonyból kimarad az a rész, hogy házassági szerződést kötnek, s aztán a szerződést széttépik…

Hogy így még feltűnőbb? Hisz tátong a lyuk. A kihagyás beismeréssé válik.

Legaktuálisabb darabom a süllyesztőben

Blikkfang

A vörös gróf – olvasom a könyvcímet Károlyi Mihályról. Egy jobboldali kommunista – olvasom cikkcímben Vas Zoltánról. Egymástól távol eső kategóriákat rántanak össze és így: kész a blikkfang.

A magyar (közép-európai) történelem micsoda geológiai erői segítették, hogy egy személyes sorsban – a szabad akarat megnyilvánulásának minden determinista filozófiát lehengerlő tüneményeként kialakulhasson Károlyi Mihály atipikus jelleme…

Ugyanezt elmondhatjuk – mutatis mutandis – Vas Zoltánról. (Micsoda szigorú-megértő biográfusa lehetett volna neki Nagy Lajos! – az úgynevezett „jobboldali” kommunista vezetőnek az úgynevezett „kávéházi” forradalmár író…)

De a konfliktusok, tragédiák, hősi attitűdök, a megtagadott és végleg meg nem tagadható örökségek, a hosszú börtönök és emigrációk: mind homályba vesznek a poénkényszer hatására születő szellemes cím mögött, amely a közvélemény szemében alkalmatos vicces közhellyé egyszerűsíti a lelkiismerettel megvert politikusok életdrámáit.

Mintha csak erről szólna az a Goethe-vers, amelynek kezdő két sorát a mottóban idéztem. Utolsó két sora meg így szól, Mészöly Dezső telitalálat fordításában:

A ciklon szeme

– „A világ legkisebb ebédlője” – mondta Károlyiné, ahogy ide-oda húzogatva a kis kártyaasztalt, végre sikerült a lábunknak helyet találni az asztallábak között. A két szemben levő falról két férfi néz farkasszemet egymással: Metternich és Kossuth, a Habsburg-ház kancellárja és a Habsburg-házat detronizálni merészelő magyar kormányzó. Találkoztak ők csakugyan egymással, még a kancellár szobájában, de itt e két rézbemetszett és idealizált portré mint egy klasszikus élőkép mutatja be a konfliktust, mely a Szentszövetség nagyhatalmi egyensúlyrendszere és a szabad népek szuverenitás-igénye között annyiszor de annyiszor újrateremtődik. – „Metternich rokonunk volt, a Zichyek révén” – mondja a háziasszony, mintegy magyarázatul, hogy ez a proto-Kissinger is benéz a falról a levesestálba. Hogy Kossuth miért van itt, nem szorul magyarázatra a Habsburg-házat másodszor is detronizálni merészelő Károlyi Mihály egykori otthonában.

Mindenki mondogatja mostanában, hogy közel járunk egy új háborúhoz. Körben a földtekén ma este is szorongva nézi a tévét az emberiség. Efölött a csöpp asztal fölött, a környező nagy csendben súlyosabbnak hat a háború fenyegetése, mint a vezércikkekben, vagy akár Schmidt kancellár figyelmeztetésében, amikor a már csak egy karnyújtásnyira levő új Szarajevót említette.

Hiszen ebben a házban a falakat körbe lehetne dekorálni, az 1848 – „te csillag!” – emlékét idéző metszetek mellett, nagyon sok huszadik századi háború- és békecsináló képével, azon az alapon, hogy rokona, barátja vagy személyes ellensége volt a háziaknak. (Hogy Berchtold gróf – álmatlanságát elűzendő – ágyából kikelve, csak úgy lenge osztrák-magyarban íróasztalához ül, és a Szerbiának szóló ultimátumba még betold egy-két vastag és elfogadhatatlan feltételt: ezt is az egyik Károlyi-emlékiratban – Berchtoldné révén szinte első kézből – olvastam, s eltűnődhettem azon, hogy – történeti szükségszerűség dogmája ide, a Gondviselésbe vetett hit oda – milyen semmiségek csúszhatnak be utolsó pillanatban egy világháború okai közé…)

A hátamban Metternich Kelemen herceg – Csönd-hercegi – jelenlétét érzem. „Jaj nekem, ha visszanézek.”

Világháború előtti csend volt az is.

A legnagyobb forgószelek központjában, azt mondják, levél se rezdül.

A kard

Képes Gézánál a Rózsadombon szép tél végi vasárnap déli hóesésben.

Jó szekszárdi vörösbort iszunk.

Petőfi felnagyított fényképe mellett (az eredeti dagerrotípiát Illyésnél láttam) egy szép, elegáns, sárgaréz kosaras kard (mondjuk inkább: „spádé”) függ a falon.

Dehogyis holmi rozsdamarta ősi jószág! Inkább olyan, mint amelyikről Petőfi azt írta, hogy fényesebb a láncnál, de ilyen lehetett persze az is, amellyel egy grófi gárdatiszt Segesvárott rohamot vezényelt. Finom, svéd penge, amelyről a vért batiszt zsebkendővel illik csak letörölni.

– Kinek a kardja ez? – kérdezem Gézától.

– Az enyém – kivonja, mutatja, milyen hajlékony az acél. – Helsinkiben kaptam, a díszdoktorság jelvényei között. Most keresek egy vésnököt, mert azt akarom ráíratni ide a lapjára: Nemo Propheta In Patria Sua.

El! – Vissza! – El!

Éjszaka. Jugoszlávián át, Zágráb után, Isztria felé. Alszom a vonatban. Véget érni nem akaró rémálom: temetés. És azt mondják: Illyést temetik. Az elsők közt érkeznék a ravatalhoz. De szemből valaki dirigál, int, hogy még várni kell. (Nincs még bent a ravatalozóban? … Hol van?) Aztán megint egy intés. Bemehetünk. Igyekszem lassítani, nem akarok az első sorban lenni. Valaki beszél – úgy rémlik Tóth Dezső – hivatalosan, de akkor mért sír? Nem szokás. A hivatalos szónok nem sír. Mindjárt utána felveszik a koporsót, s most látom, hogy kerek, mint valami hatalmas korong. Kiviszik. A többi beszéd bizonyára a sírnál lesz. Nem megyek ki, esik az eső.

Mellettem Keresztury Dezső beszélget Vargha Balázzsal. Kolléga-urazzák egymást, ahogy egyetemi tanárok szoktak érintkezni. Túlzott szívélyességgel és távolságtartással.

Aztán? aztán hogy is volt tovább? Már nem tudom… A többire nem emlékszem. Felébredtem.

A Karsztok közt megy a vonat, holdfényben. Feljebb tolom a pálcával feszített ablakredőnyt.

Mennyi magyar ment el erre, trieszti behajózásra, meg Doberdo-Isonzó felé…

Visz a vonat engem is, mint egy menekülőt. Most megint el! el! Az álom visszahívott, visszagombolyított. Hazarántott. „Hazavágott” – mondhatnám ezzel a brutálisan telibe találó, új szóval.

S micsoda ólomsúllyal estem – „földedre újra”. Földedbe újra. Jövőnk egyik szívszorító esélyével-zuhanásával. Hogy annyi és annyi temetés után talán még meg kell érnem az Illyés Gyuláét is.

Jó volna meg nem érnem.

Az ülés alatt ütemesen csattognak a vonatkerekek. „Ellopatom… El-lopa-tom… Még a holttestem is el-lopa-tom.”

Illyés hangján csattog ez az Ady-sor. Csakugyan hallottam ezt tőle, egyszer, iszonyú haragjában idézte.

Zarándokúton

Sartre drámájában Zeus arról értekezik, hogy minden ország talpköve a rossz lelkiismeret. A magyarországi politikáé ma mindenesetre ez. Lehet, hogy ez a szerencsénk a szerencsétlenségben. Husaknak még bűntudata sincs.

Ezek szerint egy ember, egyetlen ember bűntudata elegendő lehet – környezetének a bűntudatát is figyelembe véve –, hogy megváltoztassa a dolgok papírforma szerint várható menetét…

Elnézem Kádárt a fogadáson. Vajon ő is nem úgy jött-e ide Rómába, mint azok a középkori félbarbár királyok, akik egy nagy bűntől szeretnének feloldozást kapni Szent Péter sírjánál? Az audiencián a Vatikánban bizonyára gondolt valami ilyesmire a pápa is…

Íme az ember

Moro, Moro. Mindenütt Moro.

Minden újságban minden nap (s majd minden oldalon) ott a fényképe. S mindig ugyanaz a fénykép: a Brigate Rosse óriás ötágú csillaga alatt ül egy őszbecsavarodott férfi és szembenéz a halállal.

Ebből a fényképből embléma lett.

Kicsinyített, sematikus ábraként egy újságcikk felső sarkában, jelzi: Moro-ügy.

A középkori ikonográfiában a legerősebb hatású (és ezért a legkedveltebb) ábrázolás: a vértanúság képe. A törékeny test valamilyen szöges-tüzes-éles-komisz-kemény eszközzel – Lőrinc a rostéllyal, Katalin a kerékkel, Pál a karddal, Sebestyén a nyílvesszőkkel…

Pilátus házában Krisztus a töviskoszorúval.

Ecce homo!

Szégyeneimből

Évek óta nem írok Lilla nagynénémnek, és egyre lehetetlenebbnek látszik, hogy írjak.

Közben érkeznek tőle az üzenetek, méltatlankodások – amiket E. hord tőle (boldogan, persze, hogy megint korholhat, nevelhet, mint annyiszor gyerekkoromban) –, s így lehetetlenné teszi, hogy végre az engesztelő levelet megírjam. Én is úgy viselkedem, mint taknyos gyerek koromban.

Lilla leveleit nem is bontom föl.

A családom (tapintatból?) nem említi a nevét. Vagy rájuk is átragadt ez a konokságom Lilla irányában?

S ma, ahogy kilépek az ajtómon, a terasz túlsó oldalára fel van írva: LILLA.

Mi ez?

Egy interjú első és második kiadása

Dr. Thorma

Az Új Tükör karácsonyi számában Karinthy publikál egy Halál-lista című prózai művet, amely az életanyag gazdagságának és a kompozíciónak bámulatos (egymást hatványozó) remeke.

Szerepel benne egy Dr. primor Thorma Gyula – „a székely főnemességet gyakran, bár némi öngúnnyal fitogtató pesti aranyifjú”, aki a zsidótörvények elől a pesti teológián keres és talál menedéket…

Felismerni vélem benne diákkori barátomat, B. Karcsit.

Életének további regényes fordulatairól most értesülök Karinthy elbeszéléséből. Hogy Ausztriában ő volt a legeredményesebb háborús főbűnös-üldöző.

Páratlanul színes, erős egyéniségét most tudom csak lemérni, ahogy ifjúságom emlékeinek gomoly kumuluszfelhőiből – Karinthy váratlan evokációjára – néma villámfénnyel tűnnek elő nem mindig feszültségek nélküli, de mindig iróniával is felvillanyozott jó barátságunk pillanatai…

Nem lepne meg, ha a legközelebbi pápaválasztás után azt hallanám, hogy a dél-amerikai Thorma bíboros fellépése döntötte el a konklávét.

A siker szakadékai

Ma estére a római televízió James Dean filmjének a felújítását ígéri, mert felújulóban van a James Dean-mítosz – írják az újságok. Az oktalanul (ok-talanul) lázadó fiatalságé, az action gratuite tetteké, a kétségbeesett kapcsolatkeresésé…

James Dean 1955-ben halt meg – tisztázatlan, hogy a halál oka öngyilkosság volt-e vagy baleset. Ugyanebben a periódusban nálunk Soós Imre halt meg, nála is tisztázatlan ma is, hogy öngyilkosság történt-e vagy baleset. (A két színész pontosan egykorú volt.) Nemsokára aztán Sarkadi Imre halt meg, ugyancsak tisztázatlan körülmények között.

Mindhárman nagyon korán megismerték a sikert, és valószínűleg azt is, hogy a siker: csőd, csapda, becsapás is.

Úgy hallom, most készítettek egy új filmet James Dean haláláról: „1955. szeptember 30.” a címe.

Tüzet viszünk.

„A görögök: kortársaink”

Kitört a pattogó vita a két Németország között.

Peter Iden (Frankfurt, NSZK) azt állítja, hogy Szophoklész Antigonéját odaát a Német Demokratikus Köztársaságban nem lehet előadni, mert Antigone a politikai hatalom intézkedéseinek bírálatára ad példát.

Ernst Schuhmacher (Berlin, NDK) viszont kapásból idézi a tényt, hogy odaát Nyugat-Berlinben betiltottak egy Antigoné-filmet.

A vita köztük – végig német nyelven, olasz hallgatóság előtt – elhúzódott és elmérgesedett.

A szünetben egy helybeli klasszika-filológus részvétnyilatkozatra kész érdeklődéssel azt kérdezi tőlem, hogy vajon Magyarországon bemutatható-e ma Szophoklész.

El voltam keseredve. Szégyelltem magam az egész széthidegháborúzott Európa miatt. Hiszen az eszünk is csak erre jár. Beette magát valami kullancs az agyvelőkbe. Kollektív kergekór.

– Ha most azt mondom, hogy nálunk akadály nélkül játszható Szophoklész, ön azt fogja gondolni, hogy magyar útlevéllel nem mondhatok mást. Különben játszanak Magyarországon Szophoklészt, és az Antigonét is játszották már.

– Nagy szenzáció volt?

– Nem.

– Most játsszák?

– Éppen most nem. De éppúgy játszhatnák is.

És arra kellett gondolnom, hogy mit szólna ehhez a beszélgetéshez Marx, aki, úgy emlékszem, minden évben végigolvasott egyet a görög tragikusok közül.

Veszélyes élet

Hogy mennyire kell a nemzeti lét a maga teljes intenzitásában – ahhoz, hogy a nyelv elevenen maradjon, ezt mérni lehet az emigráns sajtó nyelvi romlásán. (Most nem az egy-két kitűnően írott irodalmi lapról beszélek.) „Tíz napon át mások pénzén gólyalábon vendégeskedve” – olvasom az egyik lapban. A másikban: „Azt hiszem, nem tévedek, amikor állítom, hogy tudom, miért ugrott a borfogyasztás Franciaországban.”

De még a legnagyobbak tolla alatt is (egy Márainál) egymásba mosódhat két képes kifejezés, és így történik meg, hogy a hoppon maradt lány: „kosarat árul”.

Milyen veszélyeknek vagyok kitéve én is itt Olaszországban.

„A semmi ágán…”

Az első este itt, tegnap este, a ház lapos tetejéről – a ház szinte pontosan a gerincen van a nápolyi és sorrentói öböl között – megbabonázva nézhettem ezt a (pesti szóval) körkilátást, amelynek egyik fele a közeli tengerparti hegyek meredekén kapaszkodó falvakra nyílott – a másik fele pedig az esti ködökbe fullasztott végtelenre.

Egyfelől a humanizált táj – másfelől a lusta és talányos Káosz.

A nap lemenőben volt. De honnan és hova lemenőben? Mert olyan ősködökben látszott lebegni, melyben a vizek a szárazföldtől még nem váltak el. Talán még a tengeri istenek is együtt élnek a földiekkel és a mennybéliekkel. A páratakaró alatt Nápoly innen nézve már éppúgy csak emlék, mint a vizek mélyén (talán nem is túl messze innét) Atlantisz és a szomszédban a földbe temetett Pompeji. Testvérvárosok. Épp csak a nemlétük halmazállapotában különbözők…

És íme, a lemenő nap irányára merőlegesen, pontosan észak felé tehát, valószínűtlenül magasan, fent, a ködös semmi masszájából kezd kirajzolódni egy hegy csonka kúpja, egy tűzhányóhegyé, mintha csak most emelnék ki a hegyképző erők.

A Vezúv. Persze. De csak a csúcsa látszik.

A tűzhányók krátere ma is nyitott ablak a Föld teremtésének idejébe. Vagy abba a tűzözönbe, amely elnyelheti a Földet.

Mint mindenki, aki a Vezúvot látja, és nem szokta meg, én is a nagy katasztrófára gondoltam (pontosan 1900 évvel ezelőtt, 79 augusztusában), amelyben elpusztult Pompeji. És a két Pliniusra gondoltam, akik meglátván a Vezúv fölött a gomba alakú felhőt (ők pinea alakúnak mondták), négyevezős hajójukon mindjárt szembehajóztak a tűz- és hamuesővel, hogy közelebbről megvizsgálják e sajátos természeti jelenséget, amely elől mindenki fejvesztve menekült, ha bírt. A természet minden jelensége érdekelte őket, az esetleges világvége is. És a folyton rengő földön és tengeren, a szakadatlan tajtékkőzáporban (fejükre ez ellen párnát kötözve) Titus Livius történeti könyveit olvassa az ifjabbik. Nagybácsija meg ott fullad a kéngázban, csendesen elszenderül, szokott fürdője után.

Ideje volna beszerezni Titus Livius történeti könyveinek kis zsebkiadását.

Vigasz világvég esetén

Idézet ifjabb Pliniusnak Tacitushoz írott egyik leveléből (Borzsák István fordításában):

„…újból ránkszakadt a sötétség, újból hullott a sűrű hamueső, egyre sűrűbben. Többször is felkeltünk, hogy lerázzuk magunkról; különben eltakart vagy éppen agyonnyomott volna bennünket a súlya. Eldicsekedhetnék vele, hogy ebben a nagy veszedelemben sem sóhaj, sem gyávaságra való szó nem jött ki a számon, legfeljebb az volt halandó végzetemnek nyomorúságos, de mégis nagy vigasztalása, hogy mindenkivel együtt pusztulok el, és mindenek énvelem.”

Plinius leveleiből is elkelne egy zsebkiadás, a végső eshetőségekre.

Harmadik Nagy-Magyarország

Gyerekkoromban sokat olvastam Julianus barátról. Elment Nagy-Magyarországba. Mire hírt hozott róla, Magna Hungaria már odalett.

Később Csonka-Magyarországgal szemben (köré, fölé) önhitető káprázatként lebbent föl a Kárpátok koszorúzta geometriai és geográfiai tökély, a 63 vármegyés Nagy-Magyarország. A rím ez volt rá a hazafias mondókában: Mennyország.

Ma az Il Messaggero címlapján megüti a szemem:

ÖNGYILKOS LETT KOCSIS, NAGYMAGYARORSZÁG EGYIK JÁTÉKOSA.

„…uno dei campioni della Grande Ungheria.”

Az olasz lap számára Nagy-Magyarország: az 1956-os magyar labdarúgó válogatott. Kocsis ötvenéves volt. Barcelonában kiugrott az ablakon.

Mindhárom esetben „Nagy-Magyarország” a már-nem-létező szinonimája.

Az államférfiak is haladnak

Giscard d’Estaing a televízióban Maupassant-ról beszélt. Engem már a puszta hír is feldobott. Elképzeltem az elképzelhetetlent, például az öreg Ferenc Józsefet, hogy az egyik trónbeszédét Bródy Sándornak szenteli, és baggadozva olvas fel hosszú passzusokat A tanítónőből. Vagy Horthyt, amint Krúdy Gyulát elemzi a rádióban. Ne folytassuk! Túl szép ez. De úgy látszik, megint feleslegesen lelkesedtem. Az újságok itt azt írják, hogy e szerepléssel Giscard nem öregbítette a népszerűségét. „Az államelnöknek nem kötelessége ismerni az irodalmat” – írja az egyik francia újság kritikusa hűvösen (vagy kritikusi féltékenységből – ki tudja?).

Az olasz lap meg Gramscit idézi: „a politikus sohasem békél meg a művésszel.” Az államférfiak alkalmi tisztelgése az irodalom előtt csupán csillapíthatatlan ellenérzésük leplezésére szolgál… Állítólag ezt is Gramsci mondta.

Nem hiszem, hogy így volna. A francia televízióban kifejtett irodalomelméleti nézetek közül az egyik éppen nem vallott konvencionális politikus-észjárásra – „Maupassant mélységesen pesszimista volt” – mondta a francia államfő, s így folytatta –, „nem igaz, hogy az optimisták boldogabbá teszik a világot, s hogy a pesszimisták meg tragikusabbá”.

Végre! Csakhogy rájönnek erre az államférfiak is – gondoltam magamban. S eszembe jutott Illyés Gyula, aki az angyali doktorokéval vetélkedő argumentációjával sem bírta a művészetnek erről a pofonegyszerű paradoxonjáról meggyőzni annak idején hazánk politikusait. S persze, nem győzte volna meg abban az időben Trumant sem, Adenauert sem. A többit sem. Hogy Sztálint ne is említsük.

Mikeskelemeniádák

Jó barátom – a leghűségesebb – keserű nevetések között meséli, hogy Párizs felé menve, fölösleges forintjait a határ előtti városban az újságárusnál fellelhető friss folyóiratokba fektette. (Így jár az, aki nem bír leszakadni az anyanyelvi köldökzsinórtól – akinek még Hegyeshalom után is kell egy löket a méregdús véráramból.) Az egyik irodalomtörténeti közleményt pont ott nyitja ki – mert van egy angyal, egy vesztőangyal, ő vezeti ilyenkor az ujjunk – ahol épp őt gyalázzák. Ott látja magát fülig tyúkszarosan, tollakba hempergetve ahogy az eretnekeket vitték egykor máglyára, hogy még Szent Péternek is elvegyék a gusztusát attól, hogy a mennybe beeressze az átkozott hitvallóját… Válogatott kajánkodások, fricskák stb.

És meséli tovább – nevetve, mert az ilyet már csak így lehet mesélni –, hogy az autóban hátul lapulva, szép csendben elkezdte kitépdesni a róla szóló oldalakat a folyóiratból (mit lássák meg ezt a nők!) és a papírdarabkákat aztán lopva kiszórta az ablakon.

Ezt a történetet azért is kísérte és kísértük annyi nevetéssel, mert párdarabja volt egy másik történetnek, amelyet én fűztem az övéhez. Ennek szinte az ikertörténetét. És az ismétlés mindig hatványozza a mulatságot, ezt Bergsontól tudjuk.

A díszletnek már szinte giccses, ám igazában elnyűhetetlen szépségű nápolyi öböl déli sarkában (ezt lásd és dögölj meg!) egy nagy magyar drámaíró-előd végtelen panaszát hallgatom; már odaátról mondja, mondja, mondja… Hát ezért élt oly sokáig, hogy ennyit szenvedhessen? (Ki tudja, mi az elementárisabb bánat? A török partokon a Márvány-tenger mormolása-e, vagy a 41 éven át rendületlenül körmölt és soha el-nem-küldött, a nincs-is-kinek-elküldeni leveleké?)

Lengyel Menyhért hátrahagyott írásait olvasom a nápolyi öböl dombjain. Jövőre lenne száz éves. Lehetne, tényleg. Hat-nyolc évvel ezelőtt még itt élt ő is, épp a felettem levő szobában.

A házhoz ma is járnak a magyar irodalmi lapok. A lánya olvassa őket. Unokái egy ismeretlen őshazának kijáró tisztelettel méregetik.

Megjött a legújabb ÉS is. Én bontom fel. A már említett kaján angyal vezeti az ujjam. Biztosra megyek.

Valami eddig nevét se hallotta drámaíró-akarnok szerencsére színpadot se látott, papírba fulladt ál-drámáját intézi el Bikácsy Gergely, a drámakötet fülszövegére támaszkodva. Mellékesen intézi el, más könyvekkel együtt…

Hogy lehetne feltűnés nélkül kilopni ezt az oldalt a lapból? Ez az első gondolatom. A gondolatot tett követi. A Szophoklészről drámát író dilettánsnak ez a jól megérdemelt leleplezése apróra összehajtva eltűnik a zsebemben. A háziak, már akik közülük értenek magyarul, egyelőre nem fogják megtudni, hogy egy szélhámos tartózkodik a házukban, aki csak kiadta magát magyar drámaírónak, holott még azt se tudja, hogy a dialógust eszik-e vagy isszák.

(Az óvatosan szakasztott papír olyan hangot ad, mint japán filmeken a has fala, amikor a szamuráj magát nyiszálja. Félreismerhetetlen hang ez. Talán nem hallatszik fel az emeletre.)

Hangyás világ

Kirobbant a harc Franciaországban a régi baloldal és az új jobboldal között. Az „esprit” és a „raison” évtizedek (évszázadok?) óta a baloldal előjoga volt. Az új jobboldal most biológiával, új filozófiával felfegyverkezve jelentkezik.

Ezért van a riadó.

Fel kell osztani a szellem birodalmát, olvasom a Le Monde-ban. A szociológia marad a baloldalé, a gének és vírusok világa lesz a jobboldalé.

Erről beszéltünk a vacsora utáni kávé mellett. Közben a konyhában, húsz perc alatt, a semmiből előmasírozott pár ezer hangya, és megszállta a kint felejtett félig üres húskonzerves dobozt. Feketén rezsgett tőlük az egész konyhaasztal. Honnan kapták a hírt? hogy adták tovább? hogy szerveződtek ilyen tömött oszlopokba? Ezt találgattuk, miközben végigsöpörtünk rajtuk a sistergő, illatosított rovarirtóval.

– És a hangya-civilizáció biológiai jelenség-e vagy szociológiai?

Ezt már nem tudtuk eldönteni.

Így persze azt sem, hogy jobboldalinak vagy baloldalinak tartjuk-e – átantropomorfizálva – a tökéletes hangyatársadalmat.

Halál de luxe

Novella.

Egy író halála.

Ami ma Magyarországon státusszimbólum, az benne van.

Az agóniához titkárnőjén át telefonon asszisztál a miniszter. Még idejében érkezik a Vörös Zászlórend, s ezzel egyidőben az összes művek iránt érdeklődő nyugatnémet kiadó.

Iróniával megfűszerezve még jó is lehetne az írás. De így! Bámulatunk tárgyaként tálalja a haldokló világhírét és a művelődési miniszter libamájszívét.

Szerzője széltében meséli, hogy a lap szerkesztője, amikor elfogadta a novellát, alig bírta végigolvasni, mert minduntalan bepárásodott a szemüvege. Ki hitte volna? Eddig is olyan volt, mint egy krokodil, s lám, most már könnyezik is.

Amikor a novella megjelent, maga a Nagy Libamájszív is gratulált az írónőnek. Még csak nem is a titkárnőjén keresztül. Kellemesen találva érezte magát a haldoklók és özvegyek iránt oly emberi diktátor szerepében.

És a novellabeli írófeleség! aki páratlan lelkierővel vidám és szexi tud lenni a haldokló mellett, és elővéve egykor művészi álmai hegedűjét, eljátszik neki még egy szólószonátát a kisteremben. Ennek hangjainál szenderedik örök álomra a nagy magyar író.

Hát Babits nem így halt meg. Móricz se. Nagy Lajos se. Tersánszky se. Hogy ne is beszéljünk azokról, akik elébe mentek a halálnak. Mesterházi már igazán kiérdemelte volna, hogy egy párt és egy kormány kövesse aggódva végső szenvedéseit, s úgy halt meg, oly nyomorú emberi halállal, hogy csak a Stuki kutyája üvöltött mellette, amikor rátaláltak.

Kiknek jut hát osztályrészül efféle mesebeli, kormányszintű kimúlás? Gondolom, azoknak, akik nem csupán örökbecsű műveket hagynak hátra, hanem rátermett íróözvegyeket is, akik megszervezik férjüknek az agóniát és az utókort.

Halálnak halála helyett ezek a szerencsésnek hitt írók ilyen minőségi halált halhatnak.

Mint régen egy gyarmati tisztviselő

Ma, 1979. október 20-án megjőve Firenzébe, mindjárt bementem az egyetemre. Asztalomon (a „Kultúra” cég pontos munkája jóvoltából) ott találtam a január elsejei ÉS-t. Mohón estem neki: azt csakugyan érdemes elolvasni, amit tíz hónap után is érdemes elolvasni. Kiültem a Santa Croce terének egyik kőpadjára, a többi nyugdíjas közé, és az áldott október végi napfényben órák hosszat olvastam a híradást a magyar irodalom közelmúltjából, élvezve, hogy milyen időálló.

Dél

Három hír a mai újságban, mind Dél-Olaszországból.

Egy tizenkét éves kisfiú (Bartolomeo Lajoska) a fiatalkorúak börtönében felkötötte magát. Két hete került be, utcai lopással gyanúsítva. Délelőtt még meszelte ő is a cellákat. – „Hátramegyek” – mondta. Ott találtak rá egy félóra múlva, a vécében. Már nem élt.

Egy tizenöt éves pásztorfiú (Bocci Jóska) agyonlőtte magát: – „Nem bírom már. Fáradt vagyok. Jobb meghalni.” – Ezt írta. Ebből a Kukorica Jancsiból sem lett János vitéz.

Egy tizennégy éves kislány (Ingannamorte Kati – a vezetékneve olyasmit jelent, hogy csapjuk be a halált) ma szintén felkötötte magát. Jól tanult, de kivették az iskolából, mert a mama munkát talált és szükség volt rá otthon, takarítani, főzni.

Heródesnek a kisujját se kell megmozdítania. Irtják magukat a gyerekek.

Halhatatlan a neorealizmus

Az Il Messaggero Beneventóból jelenti:

„Italia Janotti, 63 éves, a bankból tért haza, ahol két millió lírát vett föl. Átmenve a Via Román megtámadta őt egy ismeretlen fiatalember, és a táskáját ki akarta tépni a kezéből. Az öreg hölgy védekezett, ahogy kitelt tőle, de végül is elengedte a táskáját, mert a rabló olyan erővel vágta fejbe, hogy összeesett. Segítségért kiáltozott. A rabló közben eltűnt. A sebesült asszonyt mentők vitték a kórházba. Támadója (Bruno da Luisa, 23 éves) miután az asszonyt leütötte, elfutott és az első útkereszteződésnél egy autó kerekei alá került. Bár látnivalóan megsebesült, mégis tiltakozott az ellen, hogy őt elsősegélyben részesítsék. Viszont a gázoló vezető tudta kötelességét, áldozatát semmiképp nem akarta cserben hagyni, és erőszakkal a kocsijába kényszerítette. Egyenest a kórházba rohant vele…”

A befejezés bohózati. Az elsősegélyt nyújtó ambulancián a kárvallott öreg hölgy ágya mellett folyik a kihallgatás. Amikor ott tart, hogy személyleírást kell adnia a támadójáról, azt éppen a szomszéd ágyon kötözik. Midőn a sebesült asszony a másik sebesültben felismerni véli a merénylőt, ezt a rendőrök olyan tévképzetnek tartják, amelyet a hölgy fejét ért ütés könnyen megmagyaráz. Az orvosok a felzaklatott áldozatnak nyugtatóinjekciót adnak.

Miután az orvosok az izgatott öreg hölgyet sikeresen lenyugtatták és elaltatták, a merénylő a nyomozókat a maga ágyához kéreti és töredelmes vallomást tesz. Csupán azt kéri, hogy a két milliót, melyet most érintetlenül visszaszolgáltat, tegyék a kárvallott öreg hölgy paplanára. Aztán vihetik őt a rabkórházba. „Méltánylandó cselekedet, mely azonban nem mentesíti őt a felelősségre vonás alól. Börtön vár rá.”

Így írja az újság.

Itt, Olaszországban, s pláne délen, ahol az egyszer kialakult emberi kapcsolatok mindennél szentebbek, elképzelhető, hogy a bűnbánó Brunót látogatni fogja a börtönben áldozata: a nemeslelkű Italia Janotti.

Nosztalgiahullám

Sztálin századik születésnapján Firenze falait beborította egy jóságos tekintetű, pirospozsgás arcú, nyírott fehér bajszú Télapó képe, marsall-sapkában. Az ünnepelté. Szélsőbal fiatalok adóztak emlékének, felsorolva követeléseiket, Sztálin nevében, fokozottabb szabadságjogokért.

Centenárium

Ő mosolyog most felém minduntalan, Firenzének számos házfaláról. (Vagy egész Olaszország minden nagy és kis városának a házfaláról? Ki tudja?) Századik születésnapjára Sztálinba öltöztette Olaszországot egy hűséges baloldali párt, a Marxista–Leninista Párt.

Én még ilyen szelíd tekintetű pátriárkát nem is láttam. (Talán egy-két köszöntő versben sikerült ily szépen kiemelnie néhány mindenre elszánt költőnek – Sztálin egyéniségéből ezeket a nagyapás vonásait.)

Mellette a Párt programja. Hétórás munkanapot, munkabéremelést követelnek. A Tegolaióban vagyok – a téglavetők fertálya volt ez – ma is munkásnegyed.

Egyedül én olvasgatom a pártprogramot. Én vagyok az egyetlen gyalogos itt. Ha az ünnepelt még élne, vajon most hol volnék? Biztos, hogy nem Firenzében.

A Tegolaió-beliek autókban húznak el mellettem. Mennek haza, termosztáttal jól temperált 3-4-5-6 szobás munkáslakásaikba. Vagy mennek fel a hegyekbe síelni.

Ők csak az óriás-betűkkel felírt jelszót látják a házfalakon. Százszor, ezerszer, tízezerszer. Nem garasos ez a Marxista–Leninista Párt.

„Sztálin él! Sztálin élni fog mindörökké!”

Egyedül bandukolok a szakadatlan plakátsor előtt – mint egy Buñuel-film figurája.

Megnyílt az Élet Kapuja

Utoljára talán Bakócz próbálkozott vele komolyan, hogy idegen létére pápa legyen Rómában. Erről a meghiúsult szép magyar illúzióról (egyikről a sok közül) Herczeg Ferenc regényt is írt. Posztromantikus történelmi regényt. Az Élet Kapuja volt a címe…

Bakócznak a pápaság nem ütött be. És azóta se senki külföldinek. Az angol pápáról szóló színdarab humora (Kálmán György cigarettázott benne a pápai trónuson, mint egy képzeletbeli valahányadik Hadrián), a bulvár-abszurd drámákéval volt rokon.

Ahogy most a sikeres konklávé után Wyszinski és Wojtyla egymás előtt térdre borul és zokogva összeölelkezik – ez a kelet-európai nemzeti romantikának minden Herczeg Ferencét és Sienkiewiczét felülmúló jelenete.

Csak bámulni lehetett ezen a pápaválasztáson a Szentlélek leleményét, amellyel kicselezte a két olasz favoritot. A teológusok szerint a konklávét a sugalmazó Szentlélek közvetlenül irányítja.

A Szentlélek azóta is egyfolytában súg az új pápának.

Alig múlik el nap, hogy Wojtyla ki ne találna valami meglepő gesztust – az újságok aztán széltében tárgyalhatják. Keresztbe rakja a lábát és cigarettázik ő is. Mexikóban megcsókolja a repülőtér betonját. Kórházba jár, betegekhez. Keresztelni is elmegy, mintha holmi plébános volna. Miért ne? Komolyan veszi, hogy ő Róma püspöke. Nápolyba fehér dzsipen vonul be és közben az O sole miót énekli. Versei hanglemezkiadásainak, kazettáinak már akkora a sikere (eddig hatvan nyelven jelentek meg), mint a beat-énekeseknek. Felszentelése előtti szerelmeinek története az olasz vallásos asszonyok kedves olvasmánya a képes magazinokban. A pápa a nők kedvence. Egy „izmos pap” – és nem is tagadja le, hogy teste van, sőt. „Meglátszik rajta, hogy reverendában is férfi” – írják az újságoknak a hölgyolvasók. Már a legelső audiencián a fülébe harapott neki egy apáca. (Utána a kedvesnővér az emóciótól elájult.) Azóta is: boldog, aki érintheti. „Mintha a szívemet akarták volna kitépni” – mondja a pápa szerényen, amikor kiverekszi magát a hívek és hívőnők gyűrűjéből. Egy angol fiatalasszonyt – rák, végső stádium – a pápa megcsókolt, s megtörtént a csodás gyógyulás. A kardinálisoktól, miután megválasztották, nem laudeturral, hanem ciaóval búcsúzott, aztán kiszökött a Vatikánból, fogott egy taxit, a sofőrnek megmondta, hogy pénze nincs, még nem kapott fizetést, egy pápai áldásban megegyeztek. Abba a kórházba ment, ahol egy öreg lengyel pap haldokolt, aki valamikor Wojtyla lelki vezetője volt – őt ment megölelni. A beiktatására (koronázás ezentúl nincs!) eljött jó néhány államfő, koronás király is. Nem velük vacsorázott, hanem a lengyel zarándokokkal, zengett a Vatikán a zakopanei hegyi nótáktól.

Aztán uszodát építettetett magának, a Vatikánban is, a nyaralójában is. Az olvasók beírtak az újságoknak: miért nem a vietnami menekültek gyerekeinek adja a pénzt Őszentsége? Ezeknek válaszol: „Ha minden reggel úszom egyet, megspórolom nektek legalább két újabb pápaválasztás költségeit.” Megjelenik az újságokban a karikatúrája: II. János Pál trambulinon áll, fecskében-glóriában, fejest ugrik. A felirat: Mens santa in corpore santo. (Fordítsuk talán úgy, hogy Szent testben Szentlélek.)

Az elmúlt évnek ő lett a szupersztárja.

A tömegkommunikáció kedvence. A képernyőn folyton feltűnik, s nem is csak Olaszországban. Vasárnap délelőttönként a rádió keresőjét forgatva, hol itt, hol ott zendül fel érces hangja, szlávos akcentusa. Azt mondják, a mise végén nem is azt énekli, hogy "ite missa est”, hanem azt, hogy "ite massa est” – mert mindig a mass-mediára gondol. Fiatalon valami félamatőr-félegyházi társulatban színészkedett. Állítólag onnan hozta volna diadalmas rögtönzőtehetségét. A visszafogott alakítótehetség mindig is nagy hajtóerővé lehet a közéletben. Ellenállhatatlan erő. Akár történelemalakító is. (Példa rá a laikus államférfiak közül: Nero, a magántáncosként is sikeres XIV. Lajos, a Pap Károly drámájában emlékezetesen statisztáló Aczél György és az új amerikai elnök, Hollywoodból.)

Elátkozott várkastélyban

S. K.-nak

A háború alatt folyton folyt a rádióból az érzelmes német katonasláger: a Lili Marlen. Volt benne valami nyúlós szomorúság. Nem a végső győzelemről szólt. De a háború totalitásába ez a nosztalgikus hang, úgy látszik, belefért. Nem emlékszem, hogy a háború utáni évtizedekben hallottam volna, belső hallással sem, bár a motívuma mint egy nehezen eltiporható fülbemászó…

Három évvel ezelőtt megint hallottam. Azóta feljár bennem. Rajtakapom magam, hogy dúdolgatom.

Igen, három évvel ezelőtt egy őszi estén, már a korai sötétedéssel értünk oda, Csucsán jártunk, a Boncza-kastélyban. A nagyházban a Goga-emlékmúzeum, a meggazdagodott román közéleti költő rosszprocc ízlésével berendezve – afféle román D’Annunzio. A kisházban törött gipszekre és bokályokra emlékszem, itt van Ady emlékszobája. Lehet, hogy volt egyéb is, de elmosódtak az emlékeim. Minden emléktárgynál elevenebbek voltak itt számunkra Adynak csucsai háborús versei, meg azok az egyre nehezebb megfejtésű ószövetségiek, meg gáláns-suta szerelmiek, amelyekben egy szikra sincs a Léda-versek tüzéből… Ezekből a versekből mondogattunk egymásnak felrémlő sorokat. Odalentről szünet nélkül harsogott – mióta áttörte a Bihar hegységet, azóta szólhat így – a Sebes-Körös.

Lelkünk mélyéig meg voltunk rendülve.

Ekkor hallottuk, hogy csengő leánykahangon valaki eszelős következetességgel énekli a nagyházban a Lili Marlent.

Aztán előjött, aki énekelte.

A falhoz húzódtunk. De talán különben se vett volna észre.

A kastély marcona fegyveres őrére támaszkodva egy százéves öregasszony vonszolta magát és énekelt. Goga Octavian özvegye.

Talán valamikor színésznő lehetett vagy énekesnő. Kiművelt hangja szárnyalt a homállyal töltődő szűk folyóvölgyben, és olyan üde volt, hogy szinte infantilis.

Szöveggel énekelt-e, vagy csak lallalázott, már nem emlékszem. Csattogott, mint valami nemzet csalogánya. Férje politikai fénykorát idézte a repertoár.

Hozzá igyekezett. Goga Octavian monumentális, neo-bizánci ízlésű mauzóleuma a kastélykert legmagasabb pontján, fönt a hegyormon állt. Ott még volt valami alkonyi fény, egy mozaikfal ragyogására emlékezni vélek…

Efelé kapaszkodott az emelkedő útjain a nyilvánvalóan fuzsitus özvegy, karjánál fogva vonszolta őt feljebb, egyre feljebb a szolgálatára rendelt test- és múzeumőr, de így is sokat botladozott szegény asszony, el-elhanyatlott, és közben torkaszakadtából énekelt.

Aztán eltűntek a szemünk elül a hegyoldalban álló román falusi fatemplom mellett, amelyet a politikus-költő a havasokból telepített ide a maga kertjébe. Csak az énekszó hallatszott tovább, töretlenül.

Mi lent maradtunk, a kapu melletti könyöklőnél Károllyal és Istvánnal. Alattunk az egymáshoz szoruló vasúti sín, folyó és országút. Innét nézte Ady a menekülőket. Próbáltuk összerakosgatni azt a hatalmas verset: „néma dzsin ül büszke torkomon…”

És aztán az a sor a tébolyról.

Ember az embertelenségben.

Váradra hazafelé menet (nekem ez már örökre hazafelé) a Királyhágó tisztásain itt-ott tüzek égtek. Vándorcigányok vacsoratüzei.

Jó lett volna közelebbről megnézni őket, de István nem javasolta, hogy megálljunk. S mégiscsak ő ismerte jobban a viszonyokat Ady szűkebb hazájában.

Menet volt vagy jövet, hogy egy falusi román lakodalomba is bekeveredtünk?

Halhatatlan öregek

Tíz napja volt a földrengés Friuliban. Most már többé nincs remény, hogy az eltakarított romok alatt élve találjanak valakit.

Kopogtatások, nyöszörgések, tompa kiáltozások nem szűrődnek ki többé a betonhalmok alól – kihunytak. Együtt az élettel.

Mégis, még ma is kerültek elő túlélők.

Három idős asszonyt húztak ki a földből épen, elevenen. Az egyik százéves. A másik kettő is túl a nyolcvanon.

Amelyiket az éléskamrájába temetett be a földindulás, arra mondhatni, hogy isteni szerencséje volt. Húsz üveg befőzött paradicsomot iszogatott meg s hozzá kekszet majszolt. De a másik kettő étlen-szomjan húzta ki ezt a tíz napot. Felnőtt, gyerek egy hétnél tovább egy se bírta az élve eltemettetést. És az öregek, lám, az öregasszonyok kibírják.

Az orvosok most magyarázzák ezt a csodát. Az idős ember szervezete nem égeti úgy a tartalékjait, mint a fiataloké.

Kegyeleti koszorú egy kis Szophoklész-szoborra

Aranyló fénypont volt az életemben egy évtizeden át egy Szophoklész-szobor, a híres, klasszikus lateráni márványszobornak másfél arasznyi, tökéletes mása. Arannyal futtatott bronzszobor, oly tökéletesre cizellálva, hogy szikrát hányt a napfényben, ha nyári késő délutánon visszasütött ránk a nap a Belügy ablakaiból.

Irkének köszönhettem ezt is. Ó látta meg egy este autóbuszról a Felszabadulás téri bizományiban; leszállt, elszaladt értem, éjfélig bámultuk. Pénzünk nem volt. Ötvenhat után az állástalanság évei. Másnap reggel telefonon kölcsönkértem a háromezer forintot Ferenczy Erzsitől. Irke ment el a pénzért és tíz órakor, nyitásra ott voltunk a bolt előtt.

Az írópultomon állott. Egy-két fényképemen még megvan.

Olyan tisztelet övezte nálunk, mint egykor Rómában a házi isteneket. Egyszer aztán, amikor megjöttem Firenzéből, belépve a nagyszobába, szívembe nyilallott valami üresség. A szobornak csak hűlt helye volt.

Azt hittem, nincs olyan anyagi veszteség (megszégyenítés, erkölcsi bántalom), amelyet ne tudnék rezzenetlen arccal elviselni.

Hát ez most nem ment. Le s fel szaladgáltam a lakásban, mindenütt kerestem, mint vígjátéki fösvény az aranyát. Jajongtam.

Vigasztalásomra szolgált később, amikor kezembe került S. Reinach tanulmánya,1923-ból, amely szerint a lateráni Szophoklésznek nincs köze a drámaíróhoz, mert egy szónokot ábrázol. Talán Szolónt? Ámde kiderült, hogy Reinachot még annak idején megcáfoló Studniczka, bebizonyítván, hogy a lateráni Szophoklész portréhitelességű – s így megint felfájt a kis Szophoklészem hiánya. Pláne hogy aztán E. Löwy még azt is valószínűsíti, hogy minden Szophoklész-ábrázolás – még az életutáni hűséggel dicsekvő londoni herma is – pont erre a lateráni (erre a józsefattilautcai!) ős-drámaíró-ideálképre megy vissza. Eszerint édesmindnyájan (Strindberg, Ibsen, Beckett, Németh László, Pasolini, stb.) az én eltűnt szobromra hajazunk, van egy mozdulatunk, amely az övé (talán az, ahogy megmarkolja szíve fölött a khitónját), rá ütünk, mint az ő Oidipusa a keresztúton halálosan ráütött az apjára…

Már majd negyedszázada

Még – ha jól emlékszem – az első karácsony volt 56 októbere után, hogy hivatalos beszédben leszögezték: ellenforradalom volt, ami volt.

Boldizsár Iván olyasmit mondott erre: „na, ezen hosszú ideig fog most folyni a vita.” Én a szavaknak sohasem tulajdonítottam nagy jelentőséget, még a legellentétesebb értelmű szavak szembeállítását is gyanakodva nézem. (Madách tanított-e erre a homousion-homoiusion vita gyilkos abszurditásával, vagy még a nyelvünk ősi minden-mindegye, amely az áldást és az átkot egytőről fakasztotta?) Úgy véltem tehát, hogy Boldizsár akkor, karácsony és szilveszter közötti borongásában, megint jól elveti a sulykot.

Egy olasz újságírónő kérdéseire felelget a barátom. Egy kukkot sem tud olaszul, de van tolmács.

– …az még ezerkilencszázötvenhat után született – mondja. Valamelyik művét magyarázza.

A tolmács olaszul ismétli az évszámot, és hogy világos legyen, miről van szó, a szövegébe beleszövi a magyarázó szót: „controrivoluzione” vagy „rivoluzione” – már nem emlékszem, mit is.

A barátom felkapja a fejét: – Mit mondott? Én csak egy évszámot mondtam. Ne fordítson bele politikát!

Nem mondja, hogy mozog a föld, de azt se, hogy nem mozog.

„Ha fénylik Gyertyaszentelő”

Nem volt senki, aki átsegítsen ma a baljós déli órákon.

Sötétkék ég alatt szikrázik odakint a világ. És szikrázik tovább csukott szemhéjam mögött is a rohamosan romló jobb szememben! (Azt mondják, megpattant egy ér a fenekén, attól ez a szüntelen tűzijáték…)

– Nem az enyém ez a túl fényes világ – mondja a medve, és visszaballag a barlangjába.

Fáj a szeme neki is. Fáj a szíve.

Úgy tesz, mintha aludna.

Akiért a harang hiába szól

A Le Monde mai száma megint külön oldalt szentel az ifjúságnak. A tizenévesek vallanak.

Meggondolkoztató ténynek mondja az egyikük, hogy Sartre temetésén nem tűntek fel a legfiatalabbak csoportjai.

Ez engem is meggondolkoztat. Próbálom számba venni, Magyarországon vajon kinek a – melyikünk – temetésére tódulnának ki a gimnazisták.

Ki mondhatja el ma még nálunk, hogy „ifjú szívekben élek”? Ki?

Hol sírjaink domborulnak…

Farkasrét. Pilinszkyt temetjük. Mennyi fiatal a koporsó körül. Legtöbbjük arcán látszik, most néz szembe először nyitott sírral.

Úgy tudom, Csokonai temetésén nemcsak a hivatalos nagyok jelentek meg – például egy Kazinczy. Voltak ott ismeretlen fiatalok. Például a 15 éves Kölcsey… Amíg az új, frissen betemetett sírnál hallgatom a ritka tisztasággal intonált Isten áldd meg a magyart, próbálom megkeresni a kiismerhetetlen tekintetű 15-20 évesek falanxában: melyikőjük lesz majd egy új Himnusz-költő?

Plus quam perfectum

Bacsó meghívott új filmjének a vetítésére.

A film címe jelzi, hogy dupla időréteg borítja már a témát: Tegnapelőtt. Eltemetett ügy.

A Népi Kollégiumok dicsősége és bukása.

Honnan tudják ezek a mai fiatalok, akik játsszák, hogy mi volt azoknak az azóta már borbafullasztott, hivatalba belehizlalt egykori lobogó lánggal égő sovány fiataloknak a szívében? Honnan tudják a mozdulataikat? szemük rebbenéseit? hogy milyen harsányan énekeltek? honnan tudják csendjeiket?

Van-e talán a közviszonyoktól függetlenül egy Fiatalság – mely úgy létezik, mint a plátoni „idea” – s átsüt a fiatal testen és szellemen, ha a történelem megengedi, vagy akár ha egy filmgyári műterem és forgatókönyv megengedi?

Kaccenjammer

A szilveszteri műsorokra a készülődés a televíziók életében mindig nagy apparátussal és önbiztatással folyik. A közönség is olyan felcsigázott lelkiállapotban várja ezt a műsorát, mint a spanyolok a bikaviadalt. Sör és pezsgő mellett láthatja egy ország elvérezni kedvenceit. S aztán az újév első óráiban már mindenki tudja, hogy a svindli most se sikerült. Hiába volt a sok humor-, show- és esztrádszakértő, a patentírozott politikai bátorság, a mindenről informált intimpista, a rossz arcú önmutogató: fából vaskarikát csinálni ezen a szilveszteréjszakán sem sikerült. Közízlésünk szomorúan alacsony nívója – hiába cifrázzák akárhogy is – ilyenkor mindenki számára nyilvánvaló lesz.

Egy nép néz tükörbe: ez volnék én? – kérdi döbbenten.

Mint egy Melinda, akivel hevítőt itattak, hogy élvezzen, és élvezett is a szerencsétlen…

Kéziratok? Óh!

Elveszett egy táskám (most már másodszor) repülőúton, kéziratokkal. Barátaim, akiknek mondom, részvéttel vannak. De egyiknek se jut eszébe megkérdezni, hogy mi is készült volna megszületni azokból a kéziratokból. A veszteségemet olybá veszik, mint a kalmárét. S nem úgy, mint egy anyáét, akitől elvették születendő gyermekét.

Tudomásul kell vennem: elveszett műveim elveszítették jelentőségüket. És a megmaradottak?

Az író szállít kéziratot, „anyagot” – általában a maga szintjén. A kiadó pár év múlva publikálja. A megjelent könyvet az író baráti köre dicséri (ha olvasta, ha nem), az ellenkező tábor írói, kritikusai elhúzzák a szájuk (olvasták vagy sem) és hallgatnak róla.

Ha valami hecc, vicc, pikantéria vagy politikai turbulencia van benne, szétfut a híre.

Magyar Írók Szövetsége

Mindnyájan elmondhatjuk, külön-külön mind a hatszázan, a többi ötszázkilencventől megbántottan, fájdalomtól megtört lélekkel mondhatjuk el, teremtett s teremtő mivoltunk pótolhatatlan egyszeriségének öntudatával:

Egy alig-alig terjesztett vidéki folyóiratban (a győriek Műhelyében) olvasom Jánosy Istvántól ezeket a sorokat.

Tűnődöm a vers igazságán.

Ha így van (és így van, de még mennyire így van), érdemes-e? Érdemes volt-e behúzatni-vonatni magam (oly könnyen, mint ahogy Kató megy a táncba) az írószövetségi vezetésbe?

És tűnődöm a vers szépségén. Utoljára Shakespeare Athéni Timonja vallott ily szépen az embergyűlöletről. Ilyen meggyőzően. Ha van, aki magyarul így ír minden dolog értelmetlenségéről, ilyen nemes csengéssel és bátran: talán mégis érdemes, érdemes, érdemes volt.

Intés szerkesztőknek

Arany írja: „Mielőtt azonban a kiadáshoz fogna… kétszer is meg kell gondolnia, vajon a munka világot láthat-e úgy, a mint szerzője megírta vagy a körülmények kihagyást, változtatást követelnek. Az utóbbiak sohasem jogosak a szerző irányában, de kevésbé lényeges helyeken parancsoló kényszerűségből a kihagyás elnézhető: a változtatás soha.”

Egy elnök a Bajza utcából

Tóth Endre szatírája akkor suhant el a fülem mellett, régen – még az 50-es évek végén –, amikor épp bevezetőt írtam Gulyás Pál kötete elé. „Gulyás Pali sose zaklat – nem kér állást, segítséget.” Dehogyis vettem magamra. Hisz én áldoztam a halott költő emlékének. Kéretlenül. Állás, segítség meg nekem is ugyancsak elkelt volna akkoriban.

De most, hogy hivatalt adott az Isten, az efféle szatírák kezdenek egyre kínosabban találók lenni.

A Tóth Endréé is.

Már bűntudatosan motyogom magamban néha:

Neo-neo-barokk

Főbűnökre vezető alkalom az elnöki tevékenység. Jószándékkal kikövezett úton visz a retorika tartományai felé, és ólmos restségbe süppeszt a mindent elborító írói bánatok és nyomorúságok láttán. Ha így halad, Kosztolányi szatíráját – a közéleti kitűnőségről – már borotválkozótükörnek használhatom: „…fáradtan néz az ablak fényébe.”

Ki néz vissza rám, mintha az ablaküveg mögül?

Melyik Pekár Gyula?

A magyar neo-barokk melyik irodalmi potentátja?

Vagy már egy még neóbb magyar barokké?

Szentlélek elleni bűn

Tizenöt év óta, első tétova olasz nyelvű dadogásaimtól mindmáig, immár folyamatos dadogásaimig, elég sokat beszélgettünk ezzel a kitűnő professzortársammal.

A bámulatra méltó olasz civilizáció egyik fegyverténye, hogy tizenöt év során mindig figyelmesen hallgatta kísérleteimet, hogy olaszul kifejezzem legtöbbször szóra alig érdemes gondolataimat. A mondanivalóm lényegét igyekezett kiragadni, ami hála a nem kevésbé bámulatraméltó olasz intelligenciának, rendszerint sikerült is. Még csak a homlokát se ráncolta közben, mint sokan teszik, jelezvén hogy micsoda szellemi koncentrációt igényel beszélgető partnerük gondolatainak a követése az adekvát szavak helyett használt rokonértelmű – pláne átabotában rokonhangzású – szavak örökös buktatóin. (Klasszikus a Cs. Szabó példája, nem győzöm idézni: a hidegre forduló évszakban Illyéssel együtt betér Rómában egy férfidivatüzletbe és magabiztos olaszsággal kér egy jó vastag sertést az eladótól. – „Maiale” – mondja. – „Un grosso maiale per l’amico mio” – Az eladónak a szeme se rebben, máris teregeti ki elébük a vastag gyapjú kötött holmit. – „Maglione.”)

De a tizenöt esztendő óta oly figyelmes és türelmes jóbarát most darázscsípetten odaszisszenti nekem (valamiféle hátrahagyott költői művekről hadoválok): Post-ume, caro collega, post-ume…

Na ja! A hangsúly ellen vétettem. Ez olyan, mint az egyház szerint a Szentlélek ellen való bűn. Nincs mese, és nincs kegyelem. Azonmód le kell torkolni a barbárját! Nem lehet nem rászólni. A rosszul hangsúlyozott szót ott helyben ki kell javítani, ott helyben meg kell torolni. Tulajdonképpen le is kaszabolhatott volna.

Anyanyelvünket nem alap nélkül mondjuk anyanyelvnek. Az anyát nem lehet megsérteni. Nem lehet tűrni, hogy megsértsék.

Azt hiszem, idevág Vas István vallomása: „olyan nyelvet képtelen volnék magaménak érezni, amelyik nem az első szótagot hangsúlyozza”. (Az In flagranti verse „mentségére”.)

S azt hiszem, idevágnak Illyés elismerő szavai a nagy hazafiról, Gyergyai Albertről, aki minden francia szót tudott, ami a Larousse-ban benne van, de nem volt hajlandó, mégoly választékosan szólhatván franciául, átállni a szóvégek és mondatvégek kiéneklésére. Gyergyai, a francia kultúra elragadtatott szerelmese nem adta föl a magyar fonetikus bázist. Sőt: a zalait se.

Bűnözők. Ártatlanok. Ellenállhatatlanok

Papini naplójában olvasom (1944. február 24.): „A nagy írók rokonszenvvel fordulnak a bűnösök felé.” Idézi Dantét, aki szerette a kárhozottakat, Shakespeare-t, Miltont, Goethét, Victor Hugót, Balzacot, s persze Dosztojevszkijt.

Milyen nagy pillanat volt számomra tegnapelőtt, amikor sikerült rávennem Massimilianót, hogy vallja be, mondja el a börtöneit. S azt hiszem, neki is nagy pillanat volt. Sugárzott belőle – ahogy mondta, mondta – valami ronthatatlan ártatlanság…

Vajon miért tépte szét apróra a lepedőjét, amikor a magánzárkába csukták lefogása után – ha nem ártatlansága egyedül lehetséges bizonyítása végett?

– Mit kaptál a lepedőért?

– Összevertek – mondja, de szinte mosolyogva, mint aki elérte, amit akart.

Lehet, hogy valami homályos jóvátételi szándék dolgozik bennem. Apám is és nevelőapám is bíró volt, és amikor csíkos ruhában rabokat vezettek az utcán, mindegyikükben egy bírói tévedés áldozatát gyanítottam.

Csönd Herceg könyve

Szántó Tibortól kaptam néhány szépen bekötött könyvet. Fehér lapok vannak bennük. Teleírhatom őket.

Kéziratpapírom mindig akad. Mért nem röstelltem hát kérni efféle üres könyveket? És most hogy megküldte, miért olyan ünnep ez a nap? Miért olyan nagy különbség könyvbe írni és nem ívpapírra?

Miért hogy minden megrendelésnél ösztönzőbbek ezek a kötetbe fűzött fehér lapok?

Hazaviszem a könyveket, boldogan, új kincseimet.

Megírandó műveknek költő-fészkei.

Hat kötet szűz könyv. Több ezer oldal. És azt írhatom rájuk, amit akarok.

Előttem az élet, megint. Fehér lappal indulhatok.

Olvastam már, hogy milliomoséknál a legnagyobb ajándék a kitöltetlen csekk.

Az egyik fekete vászonba kötött vaskos könyv első lapjára – biztos a kiadónak emlékeztetőül – az van beírva, ceruzával: Ady Endre, 67 ív.

Ezen az 1072 bibliapapír oldalon itt van, láthatatlan írással, Ady minden verse.

A Versektől és az Új Versektől a meg-megújuló ihlet lendülete, lökése, rángása, robbanása viszi őt húsz esztendőn át lapról lapra. Egyetlenegy oldalt se hagyhat ki. Nem mondhatja, hogy fáradt, hogy késő van, hogy ivott, hogy élni szeretne. Nem mondhatja, hogy hagyják már békén őt a versek…

Milyen rettentő tud lenni egy költői életmű, így a nemléte felől nézve. A Teremtés Könyve, még a kezdet előtt, amikor nem vala az Ige.

Megíratlan Biblia.

Pörgetem a rengeteg üres lapot, előre, hátra. Az elsőn talán a Verecke híres útja lesz, az utolsón meg az a Trianon-szorongás, a hiábavaló nagy esdeklés, amit már térdre rogyva írhatott: „ne tiporjatok rajta nagyon…”

Újra nem kezdhető magyar történelem.

Ez a bibliapapír-rengeteg most a Jó Csönd Herceg erdeje, holdfényben.

Fehér lapok. Fehér lapok.

(Ezt a 67 íves könyvet félreteszem. Nincs bátorságom írni bele.)

Vírusok, gének

Lázasan, hurutosan, mellet szaggató köhögéssel mentem el mégis Gödöllőre, Szabó Ede temetésére. Hiába ez a hideg komisz február, vígan tenyésznek az influenzás megbetegedések kórokozói, valamiféle felderíthetetlenül titkos vezérkari főnökség stratégiája szerint támadó vírustörzsek.

Ezzel szemben, a haditudósítások oly megszokott optimizmusával, az egészségügyi minisztérium a mai újságban feltűnő nagy betűkkel közölte, hogy nincs influenzajárvány.

A fűtött Volga melegében féloldalamon érzem a kocsi ajtaján-ablakán át a kinti hideget. A hirtelen rám jövő tüsszögéseket a kalapomba fojtom. Nem volna szabad ilyen állapotban utaznom, már csak az autóban mellettem szorongókra tekintettel sem.

„Jobb lett volna, ha otthon marad és ágyba bújik” – mondja mellettem az autóvezető is. Rajta már nem fog, állítja, mert túlesett egy influenzán, engem félt, hogy nehezen fogok kilábolni három nap múlvára, amikor indulnom kell Firenzébe. Nekem meg eszemben jár apám sorsa, róla mondogatták, hogy abba halt bele, hogy amikor még csak kerülgette a járvány – ő, a nagy hipochonder (kilincset csak kesztyűben fogott meg) –, kiment a velünk jó szomszéd Winterék Ilona lányának a temetésére, s a hosszú szertartást fedetlen fővel állta végig, mint egy magyar úr, holott fent is hagyhatta volna a kalapját, hisz ez ott még illendőbb is lett volna… De úgy látszik, ily módon korán eltávozott (s ezért számomra ismeretlenül maradt) apám ragaszkodott a maga saját etikettjének normáihoz. El tudom képzelni, hogy milyen eszményi táblai tanácselnök lehetett. Vaskalapos volt, otthoni szokásaiban, s talán akkor is, amikor kegyelmet lehetett volna gyakorolni, és levette a kalapját egyes-egyedül a havas esőben, spanyolnáthás gyászolók között, zsidó temetésen.

Toszkána

Ebéden vagyok G. Bevilacquánál. Szép vidéki ház egy Firenzén messze kívül eső dombon, körös-körül a quattrocento festészetéből ismert toszkán dombvidék – a ciprusok sötétzöldje, az olajfák ezüstszürkéje, itt-ott egy-egy gazdaság kis épületcsoportja. Ezek a gazdaságok ugyanazok, amelyeket a quattrocento-képeken látni. Egy ilyen ötszázéves gazdaság elhanyagolt épületeibe költözött be a professzor-kollégám. Az egykori kocsiszínekben, istállókban, szárítókban kedvére terped szét folyton nagyobbodó könyvtára. Nemcsak a háziak élnek évek óta valami csillapíthatatlan tevékeny derűben, az építkezés-átalakítás, berendezkedés fészekrakó lázában – az asztalos vasárnap reggel is ott volt már, családostul –, hanem maguk az öreg épületek is látnivalóara élvezik, hogy foglalkoznak velük, hogy megbecsülik őket, és maguk is igyekeznek megmutatni, hogy lám, mi minden kitelik még tőlük. Az egykori kocsiszín – most nappali terem – mennyezetét tartó cédrus szelemenfák csak szebbek attól, hogy megrágta őket az idő vasfoga, és vidáman viselik új terhüket, fölöttük a szénaszárítóban berendezett hálószobákat, fürdőszobákat…

Megfigyelem, hogy az alkotó tudósi munkának milyen ideális feltételeit nyújtják a hagyományos mezőgazdasági igényeket szolgáló épületek. Illyés nyomán, persze, nem nehéz észrevenni, hogy a paraszti életforma minden civilizáció között talán a legtestvéribb közelségbe tud kerülni a szellemi munkához, legalábbis ahhoz a fajtájához, amely egy autonóm életmű kialakítását tekinti feladatának.

Máraival kérdezem

„Hol az a szellemi vagy morális jogcím, amivel a Nyugat ma megkövetelheti tőlem, a keletitől, hogy hajbókoljak előtte?”

Negyven év óta keményíti az én szívemet is ez a dac.

Mi, akik otthon vagyunk Nyugat-Európában, mi kérdezhetjük így, ahogy Márai is kérdi: a bennfentesség polgárjogával, magyar önérzettel és közben a pesti sznobizmustól kapott csalánkiütéseinket dühvel-kéjjel vakarászva…

Szomszédos országban – de mintha csak otthon…

Mielőtt egy üzletbe bemennék, benézek, hogy lássam, fiatal-e a kiszolgáló. Ha fiatal, nem megyek be. Majdnem biztos, hogy közönyös, semmibevevő, impertinens lesz. Keresztül fog nézni rajtam. Nem veszi a fáradságot, hogy úgy beszéljen, hogy megértsem. Ha elsőre nem értem, vállat von. Esetleg cinkosan össze is nevet falat támasztó társnőjével, a másik eladóval, hogy megint micsoda egy világmarháját hordott oda a szél meg az Ibusz.

A negyven éven felüliek viszont általában kedvesek, segítőkészek. Ahogy Pesten mondják mostanában: „kulturáltak”. Csakhogy sokkal kulturáltabbak annál, mint amire Pesten mondják, hogy kulturáltak. Van egy kedves mosolyuk, ha belépnek az üzletbe. Miért? Megtörte őket az élet? Vagy talán ők még más iskolát jártak? Húsz évvel ezelőttit? Otthon még kaptak leckét az ötven évvel ezelőttiből? Bennük még, úgy látszik, él az előző nemzedék civilizációja.

Fülembe itt is (mint még hány más pontján a világnak) visszacseng Marsall László egyik verse, magyar tapasztalataink alapján oly végtelenül fájdalmas és elevenbe vágó.

Elembertelenedésünket jelzi: „Örök szégyenünk a láthatatlan vonal / embert embertől elkerítő…”

Pótvizsgáznék

1635-ben jelentette meg a cremonai Barezzo Barezzi olasz nyelven a spanyol Lazarillo Tormes történetét, akit könyve címében Zseniális Balfácánnak is nevez (ha szabad így fordítanom az Ingegnoso Sfortunatót). Bővített kiadás ez a spanyol eredetihez képest, a fordító feldúsította a maga itáliai tapasztalataival.

Unom, de azért olvasom. Úgy érzem, mintha egy régi adósságot törlesztenék. Gólya-koromban felvettem Harkai Schiller Pál ellenállhatatlanul csábító című szemináriumát: A csínytevés lélektanát. S nekem kellett volna beszámolnom Lazarillo Tormes történetéről, amit németül kaptam kézbe. Csakhogy a gimnáziumi nyolc év során úgy-ahogy összeszedett német tudásom nem volt elegendő, hogy a vagabundus élet népi kifejezésein áttörjem magam. Szégyenemre elmaradt a beszámolóm.

Október van megint. Kezdődik az egyetem. Holnap vizsgáztatok Firenzében.

Szeretnék jelentkezni a Múzeum körúti bölcsészeten: „Felkészültem Lazarillo Tormesből, nem pocsékoltam el hiába ezt a majd ötven évet. Elolvastam közben ezt is, mint annyi más szégyenemre kihagyott könyvet.”

Szoktam néha mondani, hogy ha matuzsálemi kort érek (és miért is ne? minimális emberi jog 700-800 évet élni), minden ígéretem be fogom váltani. S a leckekönyvembe beírható lesz a csínytevés lélektanához is: „szorgalmas”.

Szótárreformot!

Minden nyelv igyekszik szavaival megközelíteni a fogalmakat, jelzőivel a minőségeket, igéivel a cselekvés és a mozgás folyamatát… A nyelvnek ez a törekvése sikeresnek mondható. A magyar nyelv szavai is élményszerűségig szuggesztívak. Az alma szóban benne van a kerekség, és hallatára jóleső enyhe nyillaló bizsergést érzek ínyeimben. A piros már hangzásra is világosabb egy árnyalattal a vörösnél; és ha azt olvasom, hogy valami megcsörren: vasakra, láncokra gondolok, esetleg a telefonra…

A szexuális élet szavai viszont áthidalhatatlan távolságban vannak attól az érzéstől, élménytől, amit jelölni hivatottak.

Nézd meg Tiziano Vénuszát, ahogy ölébe ejtett kezének egyik ujja játszadozik a szeméremrés körül. Milyen jóleső boldogságban nyúlik el a teste…

És most mondd ki e szót rá: „maszturbál”. Vagy „onanizál”. Vagy „önfertőzik”. Egyik rémesebb, riasztóbb, mint a másik.

Vedd végig a szexológia szótárát. Mintha Kálvin, Viktória királyné és a szemérmes Veres Péter együtt szerkesztették volna erkölcsnemesítő célzattal.

A fenti jegyzetet lekörmöltem, aztán a mai lapban elolvasom Thury Zsuzsának finom, onirikus ihletésű írását – egy álmatlan éjszakának hordaléka. („Emlékek, emlékek…” – mondja az effajta emlékekről Ady –, „csak egy kicsit ne bántanátok.”)

Már rég nem lepnek meg a körülöttem tapasztalható összecsendülései a dolgoknak. Így szinte elégtétellel nyugtázom, hogy Thury Zsuzsa egyik gyerekkori emléke feltehetően azt igazolja, amit fentebb írtam.

„Hiszen abban az időben még játszottunk, furcsa játékokat, négyen testvérek… Külön, magunk gyártotta szótárunk volt testrészeinkre és testi funkcióinkra. Jóval ötletesebbek, mint a ma használatosak.”

Hogy mire milyen új szót találtak ki, arról többet nem ír, de lehetséges, hogy ott a gyerekszobában elkezdtek egy szótárreformot.

„A jobb oldalamra fordulok, emlékezem, mosolygok, de furcsa gyerekek voltunk, de régen volt!”

A rinocérosz helyett az afrikai nő

Évszámra nem járok moziba. Nem azért, mintha valami kifogásom volna a nyolcadik múzsa ellen, hanem csak azért, mert úgy adódik, hogy nem járok. Pedig hogy imádtam filmet írni (holott a filmíró: helóta!), viszont drámát írni nem szeretek. (Pedig a drámaíró még egy diktatúrában is: szuverén!)

Giuseppe, a festő tegnap estefelé azzal állított be, hogy születésnapja van, s felhozta egy szobrász barátját (mellékesen: szerzetes), aki Carrarából – a márványtömbjei közül – egyenest erre a jeles napra utazott Firenzébe. Valamikor együtt jártak a Szépművészetek Akadémiájára.

Nekem is ki kell rukkolnom a születésnapon. Egy flaska chianti akadt. S utána meghívtam színházba őket. Mindenütt hirdetik a Rinocéroszt. Nézem az újságban, kilenckor kezdődik. Épp odaérünk.

Az előcsarnokban egy lélek se. A pénztárból előjön egy lány, és zavartan mondja, hogy elmarad az előadás.

Lehet, hogy ezen az estén Firenzében egyedül mi hárman lettünk volna kíváncsiak Ionescóra?

A két képzőművész fellélegzik. Ők se lelkesednek Ionescóért. „Menjünk moziba.”

Valami Afrika-filmet játszanak. Nyolcoszkárost. A mozi zsúfolásig tele. Brandauert már ismerem, de azt mondják, hogy nem is ő, hanem a színésznő lesz nagy. A nőt azért veszi el Brandauer, mert sok pénze van. Szerepéből következőleg a színésznőnek így nem is muszáj vonzónak lennie. Nem is az. Bájak helyett csekk-könyvvel bír. Viszont Brandauertől szifiliszt kap. De hála a Salvarsannak, ebből kigyógyul. Látjuk őt, amint hamarosan skrupulus nélkül lefekszik új szerelmével. Mindez a legsötétebb Afrikában történik, ahol ők egy kis privilegizált társadalmat képeznek, bőségben, kényelemmel, nappal sportosan, este szmokingosan, s kifinomult érzelemvilággal. Erről nem is csak az egymás közti kapcsolataikban tesznek tanúságot, hanem emberileg bánnak bennszülött szolgáikkal s a falu négereivel.

A filmben van imponáló férfihős is. Ő az, aki a szavannában az oroszlánokat, mielőtt a gyógyult hősnőt megennék, leteríti. Van árvíz, a hősnő gátat épít, de nem esik bele a vízbe, pedig az olyan, hogy ha beleesnék, biztosan elsodorná. Örvénylik is. Van tűzvész is a filmben, a hősnő olt, de itt sem történik semmi baja. Kis repülőgépen szálldos összevissza Afrikában, ámde amikor a gép végül lezuhan, ő épp nincs rajta, csak a szerelme… Így viszont megint magányos lesz, nincs mit s nincs kit keresnie többé Afrikában, tehát csomagol és hosszan búcsúzik fekete szolgáitól. Ami a folyószámláján volt, az ráment Afrikára és Brandauerre… Éjszaka egyig tartott a film. Sokkalta rövidebb lehetett volna, ha nincs még feltalálva a Salvarsan.

„Gyönyörűek a képek Afrikáról” – mondták végül barátaim, a moziprogram mentségére. Csakhogy ez a hatalmas természeti táj számomra épphogy elhalványította és segítette nevetségessé tenni a film cselekményét. Azt tett vele, amit ez a cselekmény érdemelt.

Sajnos, a négerekből és az állatokból is csupán gazdáik iránti pozitív érzelemviláguk volt a filmen látható (hűség, csodálat, szemérmesen leplezett rajongás), mint ahogy a szomáli nők vagy a flamingók szépsége is abban funkcionált, hogy esztétikai örömöt nyújtott a teremtés fehér urainak.

Azt hittem, hogy mindez a neokolonialista nosztalgia rég a múlté.

Azt mondják: ez az év filmje.

A Paradicsom Kapuja

Mi maradt Sophie után, emlék, ebben a lakásban, amely minden részletében tükrözte szeretetét a szép tárgyak és a virágok iránt?

A lakásban, amely nekem elefántcsonttoronyként szolgált, húsz éven át.

Mindent elvittek. Üresek a falak. Az sincs itt, amit karácsonyokra, névnapra én adtam neki: az sincs, amit – mindig gazdagabban megtetézve – ő adott nekem. (Könyv, kép, üvegpohár.) Egy hónapig tartott a csomagolás, addig nem is igen tehettem be ide a lábam.

Mégis.

Szobájának balkonra nyíló ajtajánál, az oldalfalon ott maradt egy poszter. Nagy méretű és csekély értékű repro. A firenzei Keresztelőkápolna bronzkapujának a színes fényképe. Beborítja a magas falat, a függöny és az erkély közötti beugróban. Emlékszem, milyen alkalmatlan volt ezt a posztert föltekercselve repülőgépen hozni. De megérte. Ezt a helyet mintha rászabták volna… Értéke semmi. Csak az a bizonyos pretium affectionis.

Amikor reggel kiment a balkonra virágait megnézni, Ghiberti bronzkapuja mellett ment el.

Sophie-nak ez a poszter Firenzét idézte, nekem most már azt a maga szerénységében is oly gazdag, harmonikus és kultúrával teli életformát, amelyet egy kivételes szellemmel megáldott asszony itt a Váci utcai ház legfelső emeletén maga körül megteremtett.

Az ószövetségi jelenetek a Paradicsom Kapuján neki bizonyára idéztek régi emlékeket is oly bensőséges, intenzív, zenével teli prágai gyerekkorából… (Milyen rövid még az övéhez hasonló, hosszúnak mondott emberélet: mióta ismertem, készült haza Prágába – 1968. augusztus közepén már minden együtt volt az útra, az útitársak is, de Brezsnyev ebbe is beletenyerelt. Így hát nem látta viszont szülővárosát.)

Most olvasom Dosztojevszkij feleségének emlékiratait, a firenzei fejezetekben írja, hogy a Dóm előtt elmenve, férje mindig megállt a Battistero keleti kapujánál. Nem győzte bámulni. S azt mondta: „Ha gazdag leszek, lefényképeztetem, s ennek képe mindig ott lesz a dolgozószobámban.”

Nekem most itt van.

Szatírák tükrében

Vanitatum vanitas

Reggeli Kozák Andrással, Somogyi Józseffel.

Kozák tegnap este óta hajtogatja: „Én vagyok Iophon!” – Az első pillanatban nem is tudtam, mit beszél. Hát persze, az öreg Szophoklészről írott drámámban, a fiú. Idéz belőle jeleneteket, mondatokat. Él benne, mint egy szerep; amit senki nem osztott rá. Se rá, se senkire. Könyvben olvasta. Megtanulta. Én már nem emlékszem a dráma részleteire.

Tíz éve írtam. Azt hittem: főmű. Jobb lett volna, ha nem említi.

Somogyi arról beszél, hogy készülő szobrait egy időre hagyja, mással foglalkozik, aztán visszatér hozzájuk.

Mondom, én is így vagyok: visszatérek három, öt, tíz éve fiókba rekesztett drámáimhoz, s beléjük építem azt az időt, ami közben eltelt. Az életemet. Amit a történelemből közben megértem és megértettem. A halálközelséget. Ezt mind szereti a dráma. Növekednek, évgyűrűre évgyűrű kerül. Mozdulatlanok. Nedvkeringés azért van bennük.

Most ezután a beszélgetés után, előveszem majd a Szophoklész-drámát is. Iophon szövegét hadd halljam szívemben Kozák András hangján.

Somogyi nem akarja elhinni, hogy nekem szinte semmi de semmi kapcsolatom sincs Magyarországon a színházakkal. Mondom neki, hogy ha nem két, hanem tizenkét színigazgató, főrendező volna itt ezen a fesztiválon, s egy héten át mindennap együtt ülnénk a zsűriben, s együtt ebédelnénk, reggeliznénk, vacsoráznánk, éppúgy nem ejtene egyik se egyetlen olyan szót se előttem, amely arra utalna, hogy én drámaíró vagyok (volnék, voltam, lehetnék), mint ahogy – figyelje csak meg – a jelen levő két színigazgató is kerül minden ilyen célzást, akármennyit vagyunk is együtt.

– Ez lehetetlen! – kiált fel Somogyi.

Kozák András eltűnődik, s azt mondja:

– Ez csakugyan így van.

Aztán érmekről beszélünk és halotti maszkokról.

Mondom, hogy megvan nekem Ferenczy Béni rajza a halott Adyról, s a rajz nyomán készült érme is. (A rajzot még Bénitől, az érmet Tolnay Károlytól kaptam.) És hogy ezeken hogy sugárzik Ady apollói szépsége!

Somogyi elmondja, hogy készített szobrot Tamási Áronról már a kórházban. Halálos ágyán ült modellt neki Tamási.

Juhász Feri épp egy ilyen órában ment beteglátogatóba Tamásihoz, s hogy el ne árulja megrendülését, évődve azt kiáltotta: „Hogy mik történnek itt!” Mire Tamási kimondta, félreérthetetlen utalással közeli halálára: „És hogy még mi fog itt történni!”

Aztán az meg is történt.

Tamási Áronné, friss gyászában nem akarta hagyni, hogy Somogyi megcsinálja a halotti maszkot. Ne martirizálja a békében megenyhült arcot. Igaza lehetett. Ha a holttest képes létrehozni, ha csak pár órára is, valamit, ami olyasmi, mint az apoteózis – egy aurát a fej körül –, minek azt gipsszel beborítani. Pár nap múlva adott csak rá engedélyt. Már a boncolás után. Így kapta meg a holttestet a szobrász. A boncolásnak és a dekompozíciónak a jegyeivel.

A varrásnyomok a maszkon is látszanak, és a gipszbe ragadt szőrszálakból tovább tépődött valami, a negatívból a pozitívba.

– Majd én csipesszel, reszelővel ezeket eltüntetem.

– Áron maszkja már az utókoré, ehhez már nem szabad senkinek se hozzányúlni – érvelt Somogyi. Ő meg már a művet védte. A művét, a maga döbbenetes különösségeivel. Popart-voltában.

Lám, milyen kiszolgáltatottak leszünk a halál után!

Ül fölöttünk a Kegyelet, ölében meggyötört-megbékélt arcunk gipszmásával, és megpróbálja eltüntetni halálunk legbrutálisabb nyomait. Irgalmas női ösztön ez. (Hatvany Lajosné is elmondta Domokos Mátyásnak, hogy ő a tűzbe dobta Ady haját, amit férje lenyisszantott a halott homlokáról.)

Most, hogy Somogyi meséli mindezt, az az érzésem, hogy láttam én ezt a jelenetet. Csak azt nem értem, hogyan is láthattam? S miért rémlik, hogy kerek ablaka volt a kórházi szobának? A Styxen átkelő hajónak micsoda kabinjában utaztam én velük? Miféle déjà-vu játszik velem? Vagy talán a magam halála színterét látom meg kissé előre?

S aztán hallani vélem Juhász Ferenc hangját, ő is ezt a pillanatot mondja. Igen, ő ezt még a koporsónál mondta el…

A hajó elmegy

A kikötőben lassan moccanó óceánjáróról még dobálják a szerpentint a rakpartra. A testvérek, rokonok, barátok még integetnek egymásnak. Mintha ezentúl is éppoly jó testvérek, rokonok s barátok maradnának. S egy félóra múlva már a füstje se látszik a hajónak.

Kelet-Európa is lebukik lassan, lassan, de biztosan – az Odera, Lajta túlsó partjairól nézve – a szemhatár alá. Magyarországostul.

M.-nek át kéne iratkoznia Rómából a firenzei egyetemre. Mivel a külföldiek száma meg van szabva, egyetemenként más a kontingens, kérdem, van-e még szabad hely. „Bőven” – mondják. „Akkor?” „Sajnos nem megy.” „Miért?” „Mert csak a közös piaci országok fiait veheti fel az egyetem a maga jogkörében…”

Nem magyaráztatom tovább. A diszkrimináció belém nyilalló szégyene segíti lassúdad intelligenciámat, hogy azon nyomban értsem, miről is van szó.

– Friss rendelet. Talán visszavonják.

Még hallom az együttérző, vigasztaló szót. Hisz nincs az olasz lélektől idegenebb, mint a xenofóbia, rasszizmus vagy a blokkokban gondolkozás. Egy tavaly karácsonykor olvasott vers sorai dobolnak föl bennem. Szentmihályi Szabó Péter írja le benne, hogy Amerikában csak akkor jutott lakáshoz, amikor letagadta, hogy honnan való.

Vasárnapi hírek

Burgibát, Tunézia örökös elnökét ma éjszaka letette a miniszterelnöke. A biztonsági szolgálattal, megbízható ezredesekkel és szívspecialistákkal felszerelve lepte meg őt álmában. A palotaőrség megadta magát. S a palotaforradalmár pedig – miután gondosan megvizsgáltatta az öreget (vérnyomás, EKG, koleszterinszint stb. rendben volt) – lemondásra kényszerítette.

– Inkább meghalok! – hörögte a detronizált aggastyán. Olyan érzése volt, hogy legjobb lesz csakugyan, azonnyomban meghalnia, s hogy ez most rettenetesen szép halál lesz.

Az orvosok mosolyogva megnyugtatták: dehogy is fog meghalni az örökös elnök úr, olyan a szíve, mint egy harmincéves fiatalnak…

Ezek után ismeretlen helyre szállították, ahol lehetővé teszik számára, hogy a közélettől visszavonuljon.

Reggel a rádió bejelentette, hogy mivel az örökös államelnökről nem lehet tudni, hova lett, s így akadályozva van funkciói ellátásában, az alkotmány ilyen és ily pontja alapján, ezentúl helyette a miniszterelnök látja el az államfői funkciókat is.

A mai La Nazione azt írja: a hírt a tunisziak a megrendülés minden jele nélkül tudomásul vették.

S közlik az új miniszterelnök-államfő életrajzát. Ötvenkét éves.

Ez most világszerte a legszebb életkor. A menőké. Pontosabban: a jövőké.

Vannak, akik arra fogadnak, hogy Amerikában is ekörüli elnök fog bejönni.

Sárga és veres

Megint egy új könyv Rómáról. Egy francia és egy olasz író közös szerzeménye. (Pierre Grimal és Folco Quilicia.) Okos, pontos és lényegbevágó a könyv minden oldala. A Róma-nosztalgiát Párizs nem oltja ki bennem. Megveszem.

A szerzők mindjárt azzal kezdik könyvüket, hogy a római épületek színe sajátos párban van az alkonyi fényekkel. Ilyesmit írnak:

„A római ég frigyre lépett a kővel. És ezt a házasságot megpecsételte a kövek színe… Itt a falak nem vállalták azt a szürkeséget, amelyet más városokban oly gyakran felöltenek, inkább a lenyugvó nap színeiben fénylenek föl, beléjük olvadnak az alkonynak a színei…”

Kosztolányi, aki oly rövidre fogott percekre köszönt be Rómába, a Kapitóliumról egyetlen pillantással felmérte ezt, s milyen magasztosan (és mily estikornéli könnyedséggel) fejezi ki:

Hommage

A szent szegénység fogalma Magyarországon megszűnőben van.

A gazdag emberek, fiatalkoromban – emlékszem s bevallom – lenyűgözően hatottak rám. Megigézve, hitetlenkedve – hogy íme egy ember, akit felvet a pénz – s diszkréten bámultam őket.

Mégis, csodálatom igazi tárgyai a szegények voltak, akiknek szegénysége megközelítette az abszolút nullpontot. Boldog voltam, ha láthattam ilyeneket. Jól éreztem magam náluk. S szerettem volna barátaimmá tenni őket. Ez nem valami egyéni bizarrság volt. A nagy szegénység, különösen, ha szellemi vagy erkölcsi kiválósággal párosult, a régi Magyarországon általában tiszteletet gerjesztett. Ha Horváth Imre, a mesebelien szegény költő (sustorgott rajta az újság, ez volt a meleg alsója, s ez az első legendája) végigment a váradi korzón, a milliomos Vájszlovics tisztelettel kalapot emelt előtte. Pedig H. I. tündérmesebelien fiatal volt akkor, és írni is csak négysoros verseket írt.

Álomfejtés

„Permanens Mohács.” Aztán még egyszer: „Permanens Mohács.” Ezt a kifejezést ma álmomban mondtam, azzal az érzéssel, hogy telitalálat.

Próbáltam aztán felidézni, hogy mit is álmodtam. S eszembe jutott. Ha töredékesen is, ilyesmi volt:

Valaki – nem tudok rájönni, hogy ki, de bennfentes lehetett – közölte, hogy kik kapnak Kossuth-díjat az idén. „Moldova” – mondta. „Hát nem Szentkuthy?” – kérdeztem. „Nem, Moldova.” „De hisz Moldova nemrég már megkapta.” „Az nem lehet akadály.” – S mindjárt eszembe jutott Gombás Pál, a fizikus, aki két egymás utáni évben megkapta a díjat. Meg is érdemelte. Ilyen jól voltam informálva álmomban.

De még álmomban is csodálkoztam rajta, hogy miért érdekel jobban a Kossuth-díj, mint az amerikai filmek Oscar-díja, egyik sem tartozik rám, mégis álmodom róla. Áttételesen, de mégis. Mi ez? Éhes disznó? mégis… És miért kapcsolódik hozzá ez a nagyképű nemzethalál-bon-mot? Hogy „Permanens Mohács”?

Moldováról súgta épp tegnap valaki, hogy olvasótalálkozókon ritkán mulasztja el becsmérelni Illyés meg az én drámáimat. Egy kalap alatt. Akármilyen kitüntető legyen is számomra ez a párosítás, kedvem volna megkérdezni a Színművészeti Főiskola dramaturgi osztályának egykori csillagától, kedves tanítványomtól, vajon mi lehet a közös kalap a Lélekbúvár és a Freud között? A Tiszták és a Néró játszik között. A Tűvétevők és az Egy szerelem három éjszakája között? A Malom a Séden és a Római karnevál között? De mielőtt tovább folytatnám, eszembe jut, hogy kellett nekem álmomban „permanens Mohács”-ot fogalmazgatnom. No lám! Itt a ránk borítható közös túri süveg!

Különben ez az álom pontosan követte azt a freudi képletet, amely szerint egy előző napi bosszantó hír kristályosodási pont lehet és köréje rajzolódnak jövőnk szorongató perspektívái…

Jóarcú szakadárok

Fehér szalaggal átkötve a fejük, mély áhítatba merülve várja a négy püspökjelölt, hogy Lefèbvre – Róma dacára – felszentelje őket, s ezzel megtörténjék a szkizma: öten legyenek a szakadárok.

A régi időben (amelyet Lefèbvre sír vissza) ezért máglya járt. Ezek a Rómával szembeforduló francia püspökök nem fognak máglyahalált halni. De arcukon az a harmónia és eltökéltség, amellyel egykor az albigensek mentek meghalni.

Meg kell adni: szép ez a négy szakadár püspökjelölt. Nem olyanok, mint amilyenek általában a püspökök lenni szoktak. Semmi kegyesség, semmi huncutság, semmi kappanháj…

Fejükön másként tapad a haj.

Szerzői szív és az elveszett fél pár kesztyű

Hivatás? Szorongás

Genf. 1945. május 9. Emlék.

A Molard tér – vagy a Fusterie? – egyik bárja előtt a kitett kis asztalok mellett ülünk májusi délután Gilbert Trolliet-vel. A nagy nap, hogy ez most világtörténelmi, kicsalta őt is. Még lábadozik, szó szerint, mert érgyulladása volt az egyik lábában, tromboflebitisz. A kötést még viseli. Az asztal mellett a harmadik szék üres volt. Feltette annak ülőkéjére a beteg lábát.

A téren nyüzsgött a nép. Sokan énekeltek is. Véget ért Európában a háború.

A pincér figyelmeztette a költőt, hogy nem szokás lábat székre fölrakni. Trolliet kopasz feje búbjáig elvörösödött. – Most operálták, öregem, látja. Pihennie kell.

– Akkor se.

Trolliet elsántikál. Utánaoldalgok.

Kánikula. A lakás úgy átforrósodott, hogy átmegyek délutáni kávéra a szomszédos szálló kávéházába. Ott, a lehűtött levegőben még tudom működtetni lottyadozó agyamat. Az emeleti hallban bársonydíványok kis asztalokkal. Itt iszom a tejeskávét, hozzá egy mandulás-kiflit.

Jegyzetelgetek.

A szomszéd asztalhoz két fiatal magyar telepszik. Elképzelhető, hogy külföldről keveredtek haza. Az egyik saruban. Ilyen melegben menthetetlenül izzadt, piszkos a lába. Látom, mert felteszi mellettem az asztalra.

– Tromboflebitisz – nyugtatom magam.

Valamikor a pesti kávéházakban, a bécsiekben pláne, megszokott, elfogadott, némiképp még tisztelt jelenség is volt az író, aki írt. Párizsban most is az.

Itt úgy érzem magam, blokkal az ölemben, mint aki nem szolgáltatásának megfelelően használja ezt az elit helyet.

Félek, hogy a szomszéd díványról honfitársam – meztélábbal az asztalon – még át talál szólni: – „Mit skribál maga itt?”

Budapesten az utóbbi években egyre inkább érzem elharapózni lelkemen a bűntudatot, azért mert írok.

Törékeny hivatás az írói. Ha a szó gyöke elvész, ha a hivatásból elvész azt, hogy valaki hív: vége a hivatásnak.

Fülelek. Hiába fülelek.

Nem hív senki. Még kiadó se. Színház? Ne vicceljünk. „Tollam, ceruzám vígan illan” – mondotta valaha Kosztolányi egy régi-régi világban, idestova hatvan éve.

Az én kezem is jár, már szinte összenőtt a golyóstollal. Jár, ráng a papíron a kezem: letépett pókláb.

„Brosúrákhoz alakult a gyakorlat…”

Ezt a címet az És adta egy magyar reformállamférfival folytatott beszélgetésnek. A mondatot az államférfi szájából veszi. Ezzel hessenti el bársonyszékéből a kérdezőnek azokat az aggodalmait, hogy „már semmi nem garantálja a létbiztonságot, az emberhez méltó lakást, az elérhető árú oktatást, üdülést, orvosi ellátást”.

– „Brosúrákhoz alakult a gyakorlat.”

Most aztán – éhezés közben – pirulhat, aki bedőlt valaha is az ember megbecsüléséről szóló eszméknek. Brosúrák voltak azok, kis csacsi!

Alsó-sztregova üzen Bősnek, Nagymarosnak

Az álom a történelemről, amelyet Lucifer bocsát Ádámra, azzal kezdődik, hogy a Fáraó piramist épít. Nem látszik túlságosan közhasznú építménynek az a gúla. Metafizikai és presztízsokok szólnak mellette. „Erősebb lett az ember, mint az isten” – mondja a Fáraó. Meg azt is mondja, hogy „megleltem az utat Mely a valódi nagysághoz vezet”. A Fáraó aztán lelkiismeretére és szívére hallgatva hátraarcot csinál. A piramis építését félbe-szerbe hagyja.

Ádám számára tehát a világtörténelem azzal kezdődik, hogy lehet piramist építeni is, és lehet piramist nem építeni. Tehát csinálhatjuk az ellenkezőjét is annak, amit csinálunk.

A világtörténelem minden pillanatában alternatív.

Nehéz szívvel

Kis könyv Bethlen István bujdosásáról 44-ben a németek elől.

Őrangyala, Bolza Ilona egyszer azt kérdi tőle: miért nem iparkodtak jobban a húszas években a magyar külképviseletek? Sajtóiroda kellett volna, francia újságírókat megvásárolni. (Hisz a francia főszerkesztők tudták: Kelet-Európa népei fizetnek, mint a katonatiszt.)

– Kellett a pénz falusi iskolákra. Előbbvaló volt kilábolni az analfabetizmusból.

Bethlen Istvánnak ez a mondata – a kultúra preferenciájáról – számomra az az „egy fillér”, amellyel (Heltai parabolája szerint) egy író, pláne egy politikus megválthatja lelkét a kárhozattól.

Trianon után, legnagyobb nyomorúságunkban, Bethlen és Klebelsberg valamiféle szellemi Nagy-Magyarországot igyekeztek a csonka ország fölé borítani. Nem volt népszerű ez az akció, de eredményes volt. Tanyai iskolákat építettek és egész egyetemeket. Nekik eszükbe se jutott pénzzavarukban eladni a bécsi magyar Gárdapalotát – az akkor már Collegium Hungaricumot. Sőt, megvásárolták Rómában Magyar Akadémiának Borromini egyik szép palotáját. Szerencsére ma is szolgál. (Bár kis híja, hogy a bécsi nyomában egy-két évtizede nem került ez is kótyavetyére.)

Amikor Bethlen posztumusz kis könyvében ezt olvasom – és eltűnődöm fölötte, a Képes Hétben látok egy fotót a szegedi diáktüntetésről. Azok előtt a húszas években felépített egyetemi épületek előtt, a gyászolók végtelen sorától követve visznek egy koporsót. Rajta a halott neve: Magyar Felsőoktatás.

Szégyeneimből

Távoli, tompa nyomásként van jelen az a rossz érzés, hogy elfogadom Sőtér István kitüntető baráti gesztusait, és közben a fülem botját sem mozdítom megküldött könyveire. Lelkes leveleket kéne írnom, vagy elmélyült telefonbeszélgetésbe bocsátkoznom, hisz oly távolságtartóan személyes jellegű írásművek az övéi, hogy eleve a civilizált illemtudásra apellálnak. Én meg kihívó parasztsággal viselkedem. És épp vele, a legceremóniálisabb íróval, akit csak ismertem.

Rendületlenül küldi a könyveit, s én meg otthoni életünk nagy rendetlenségében hagyom olvasatlanul elsüllyedni őket. A tavalyiról el is feledkeztem. Vagy nem jutott el hozzám? Az újságokból tudom, hogy van új könyve. Most meghívott vacsorára. Önfeledten elfogadom a meghívást. Szakácsművészetének remekeit fogyasztjuk, méltatjuk, vitatjuk. Vendéglátóim imádnak enni. Enni és közben emlékezni – prousti részletességgel még az én életem epizódjaira is emlékeznek, lekötelező pontossággal. „A Cornavin pályaudvarral szemben – mondja Sőtér –, melynek neve engem egy harangjátékra emlékeztet, Czóbellal és veled fondue-t ettünk.” „Nem emlékszem.” És tényleg nem emlékszem. A vacsora végén egy régóta készítgetett és mégis valahogy galuskás hangon intonált mondat: „Mondd, Miklós, megkaptad te az én legutóbbi könyvemet?”

Megettem ezt a díszvacsorát, és a végén derül ki, hogy a könyvét ki se nyitottam. Sőt, hebehurgyán összetévesztem a három évvel ezelőtti könyvével… Most! ez az a pillanat, hogy a házigazda feláll és minden ceremónia nélkül azt mondja: „Eredj a fenébe!”

De nem.

A vendéglátók barátsága megserétezett madárként továbbra is köröz a gyönyörű szalonban, miközben én otthoni életünk viszontagságos körülményeiről hordok össze fűt-fát.

Az élő elügyetlenkedte a dolgát az élővel. Most, hogy Sőtér meghalt, elmúlhatna a röstelkedésem.

És mégis, egyre többször gondolok a mulasztásaimra. „Bugris, bugris, bugris!” – hajtogatom önkínzóan.

Illyés posztumusz naplójában egy kis bekezdést szentel Sőtér regényének. „Az első öt oldal szürke. Aztán valósággal a felhőkbe ugrik: oly tudatosan – s élvezetesen – ír, mint a XVIII. századi franciák…”

Hogy örült volna Sőtér, ha olvashatta volna ezt az akkor fiókban maradt naplóbejegyzést.

Próbálok elképzelni (valami nem tudom hányadik dimenzióban) egy elíziumi mezőt, ahol a halott szerző olvashatja a nagy halott költő most megjelent elismerő sorait.

„Én, József Attila, itt vagyok”

A párizsi Libération mai száma kis cikkecskében (nem nagy ügy, páros oldal, de mégis) ünnepli Ráday Mihályt, aki újjákereszteli a pesti utcákat.

Eltűnik Sztálin, Lenin, Münnich, Kun Béla, és – külön kiemelve, mint a kommunista kultúrbotrány rekordját – eltűnik a költő József Attila neve. (A nagyobb hitelesség okából hadd idézzem ide: „la palme de cumuls revient au poète communiste Attila József, dont le nom figure sur douze avenues de la capitale”.)

– Lám, milyen szépen megtanulja József Attila nevét – végre hibátlan helyesírással! – a francia sajtó, ha körberöhögheti. Vajon a versköteteiről is írt-e, s ilyen tájékozottsággal?

Ha én Budapest székesfőváros volnék, a Libération Pestről látnivalóan túltájékoztatott mélységes tájékozatlanságára azzal felelnék, hogy egy tizenharmadik utcát még elneveznék József Attiláról.

A magyar demokrácia rendíthetetlen hódolata jeléül.

Mit exportál a gazdag parasztok országa?

Dániában most ünneplik a huszadik évfordulóját annak, hogy 1969-ben törvénybe hozták a pornó szabadságát. Húsz évvel ezelőtt lényegében ledöntötték azokat az évezredes, mesterkélt és mindig mozgásban levő határokat, amelyek az égi és földi szerelem között, a hitvesi ágy és a kupleráj között húzódtak. Alkotmányosan is az egyetemes libidó országa lett Dánia. Beteljesülni látszott Freud Zsigmond életművének nem titkolt programja, épp harminc évvel a mester londoni halála után.

1969 az újabb emberi jogok pokolra szállásának az éve. Bárki paráználkodhat bárkivel és bármivel. Egy évvel előbb, a hatvannyolcas fiatalság mégse hiába hirdette a torlaszokról, hogy csak a tiltás tilos.

Fel kell tételeznünk, hogy Hamletnek, a tragikus sorsú egykori dán trónkövetelőnek is tetszett volna a parlament döntése. Eljött az ő országa – gondolhatja most Hamlet, ha szellemként, mint egykor atyja, éjfélkor kiszökik a helsingöri kriptából, és gátlásaitól megszabadulva végigsétál Horatióval a Strøget strichelő utcáján. Pláne, ha meghallja a pénzügyminiszterétől (Polonius), hogy a pornográfia szabadsága előnyösen hatott az ország külkereskedelmére.

– A sex-shop lánc forgalma már a legelső évben túlszárnyalta a legvérmesebb reményeinket – nyilatkoznak a közgazdászok. Ki hitte volna, hogy a gazdag parasztok országában a meleg vízzel feltölthető guminőkből nagyobb volt a nemzeti bevétel, mint a tejtermékekből?

Ihlet és verseny

Imádom a párizsi reggeleket, délelőttöket. Ülni óraszámra egy kis kávéházi asztal mellett – lehetőleg abban az üvegkalitkában, amelyik „oda rúg ki” az utcára –, és a szellemi munkát oly jótékonyan befolyásoló futó felhőktől járta ég alatt várni az ihletet…

Vámi se kell: megvan.

Ez a francia reggeli kávé nem a szívre méri az ostorcsapást, hanem átbizsereg az ujjhegyekig.

Nem részletezem. Illyés halhatatlan oldalakon örökítette meg a Flore meg a Deux Magots kávéház asztalai mellett kézirataik fölött révedező nagy szellemek szorgos teremtő munkáját. Ha rajtuk múlt volna, nem jön hidegháború. Bár közvetve nem felelősek-e? Ki tudja, hogy nem épp az efféle lázas szellemek – Európában és Amerikában – váltották ki az új inkvizíció nyílt és sunyi düheit?

A kávéház szinte üres, csak a bárpultnál sereglenek a sebtében reggelizők.

Előszedem a jegyzeteimet. Felteszem az olvasószemüveget. A márványra a fehér papírt – de legalább tízet (nem mintha remélném, hogy annyit teleírok, hanem azért, hogy a márvány hidege ne üssön át a papíron az alkaromba).

S most bejön a kávéházba egy őszbecsavarodott vénlány. Jegyzetekkel, füzetekkel. Felméri a helyiséget, a sok üres bokszot, és letelepszik a tőlem csak egy arasznyira levő asztal mellé. Előpakolja ő is a jegyzeteit, felteszi az elvesztés ellen madzagokkal biztosított szemüvegét, kinyitja a füzetét, amelyben valami ismeretlen – talán ázsiai – írással vegyest latin betűs szövegek vannak. Felpillant az égre ő is, és elkezdi pontosan azt csinálni, amit én. Illetve: amit eddig én csináltam. Mert az én golyóstollamba beállt a görcs, odalett az ihlet, elszállt a Szentlélek, szétnyomott bogarak a papíron a betűim…

A koffein már csak a mérgemet pumpálja feljebb.

Őnagysága is ír. Kínaiul, japánul, malájul, örményül vagy tamilul.

Balról jobbra ír.

Én is: írok. Magyarul.

Én is balról jobbra.

Mint két magántanuló diák, aki ugyanabban a padban körmöli az írásbeli dolgozatát. Két különböző tantárgyból.

Padtársamnak mintha szárnyakat adna, hogy szinte versenyben együtt dolgozhat velem. Engem tönkretesz, megbénít, megszégyenít. Elviselhetetlen világossággal érzem az írói munka nevetségességét és hiúságát.

Leteszem a golyóstollat.

Most ő is leteszi.

Írnom is, nem írnom is: röhej.

Párizs kagylószín egéről a futó felhők közül ki-kitekintő napocska közönyösen nézi, hogy a város számtalan bisztrójában körmölő írók, költők és filozófusok az emberi lét milyen külső-belső nyűgei közt jutnak el a kifejezhetetlennek – mégis megközelítő – kifejezésére.

Ajándékozó

Miért nem ment ki a fejemből soha az a história, hogy Molnár Ferenc Amerikából megjőve, lányának pár varrótűt hozott? A smucig szerző ajándéka.

És tessék!

Pontosan emlékezve erre az anekdotára, s kitéve magam annak, hogy száz év múlva rólam is felemlegetik majd Pesten, hogy mit hoztam Amerikából, a montreali Hilton fürdőszobájának márványlapjáról ellenállhatatlan kleptomán késztetéstől hajtva elemeltem a kis levélkében kikészített tűket és cérnát. – Jó lesz a családnak. Lesz öröm!

Aztán felgyújtottam a hármas tükröt szegélyező lámpasort, és jól megnéztem magamnak, elölről-hátulról, a vén szodét.

Divináció

Tegnap este Domokoséknál. Weöresről beszélgettünk. Mátyás elmondja, hogy déltájban a Lukács fürdő felé járva be akart menni Weöres Sándorhoz a Reumakórházba. De aztán úgy vélte, hogy ebédidőben a portás úgyse engedné be, pláne, ha a betegszoba számát se tudja megmondani. Habozott, mit csináljon. Nem akarta kitenni magát elutasításnak. Így hát továbbment…

Másnap Károlyi Amy azt telefonálja neki, hogy hallja, tegnap délben bent járt a kórházban, meglátogatta Sándort, akinek csak az esett rosszul, hogy vendége épp hogy feltűnt az ajtóban, s már ment is. „Elsuhant” – így mesélte Sándor.

Nevetünk az eseten, mert a rációnk csak nevetéssel tud átsegíteni minket az ilyen okkultgyanús jelenségeken. Porszem ez, az ész szemét zavarni. „Véletlen!” – kiáltjuk szinte egyszerre, mintegy gyors védekező reflexszel.

Véletlen? Hatvan éven át mondogatjuk Weöresről, hogy sámán, és amikor valóban tanújelét adja egy csöppnyi hiperérzékenységnek, egy voltaképp elég szimplának látszó gondolatátvitelre, inkább feltételezzük róla, hogy delirál – s hogy merő véletlenségből épp azt delirálja, aki a kórházkapu előtt az ő meglátogatását fontolgatja, mintsem elhiggyük, hogy „divinál”, hegy elfoghatja őt a kórházi ágyon is az isteni ihlet…

Tíz körömmel védjük mindennapi életünket a csodáktól.

Örök határok

Hegyeshalom és a Lajta közt, elmenőben – a Lajta és Hegyeshalom közt, hazajövet – mindig türelmetlenül számolom a perceket, a negyedórákat; szeretném, ha vékonyabb volna ez a hazánkból Ausztriának juttatott nyugat-magyarországi tortaszelet. Talán csak azért gyarapodott vele Ausztria, nehogy egy métere is megmaradjon az ezeréves határainknak. Ám nincs az az europacity, amelyiknek ne telnék jó negyedórájába, amíg átszeli Burgenlandot.

Széles, fekete föld… Szívünk labanc fele nyugtatgatja a békétlenkedőt. Semmiség, mindjárt vége lesz. Szinte meglepő, hogy az osztrákok máig mily érzékenyek e birtokon belül. Mindszenty emlékirataiban olvasom, hogy amikor utolsó éveire megtelepedett a bécsi Pázmáneumban, egyik pásztorlevele furorét keltett a bécsi politikában. Valami olyasmit írt: „kikerültem börtönömből és a mögül az ideiglenes határ mögül, amely hazámat elválasztja Ausztriától…” A vasfüggönyre célzott. De felzendült az osztrák hazafiak kórusa, magyar irredentát kiáltván az érsekre.

A kancellárnak kellett az esztergomtalanított prímás boldogtalan fejét megvédenie a bécsi parlamentben. – „A magyar kardinális csak antibolsevista, s nem revizionista.”

Ne is háborítsa senki Ausztriát az első világháború végén jól kiérdemelt jutalma birtokában.

Kafkától Shakespeare-ig

„A hangulat kafkai” – írta naplójában június 7-én Tőkés László. („Családommal együtt hónapok óta őrlődünk az egymást követő fegyelmi és adminisztratív intézkedések, bizottsági kiszállások, látogatások és behívások, rendkívüli gyűlések és küldöttségjárások, a fenyegető csend és a lehetséges további törvénytelenségek feszültségében.”)

Alig hat és fél hónappal később, a romániai forradalom televízión bemutatott képeinek az igézetében már azt írhatjuk a naplónkba – miközben Tőkés László két békés bibliamagyarázata között a tegnapi Scînteia alól ránk kacsint Ceauşescuné:

– A finálé shakespeare-i.

Sztálin, Berija, Gerő, Ceauşescu stb. tulajdonképpen az irodalomkritikusok áldozatai. Diktátorokra oly jellemző naivitásukban elhitték a marxista esztétika teoretikusainak, hogy Kafka nem realista. Hogy nem kell komolyan venni.

Holott…

Véres ünnep

Észak-Amerikában él egy milliomos, jó magyar, szívügye Erdély. Ünnepek előtt odatelefonál.

Dél-Amerikában él egy igaz román milliomos, szívügye Erdély. Ő is odatelefonál.

Mennybemenetelek – pokolramenetelek

A karácsonyi forradalom képeit különszámban közli a tizenharmadik évfolyamát mindig is díszlépésben taposó román propagandaújság, az Actualités de Roumanie.

Tömegek az utcán, pajzsos rendőr-falanx, fraternizáló katonák, fal mellett a meggyújtott gyertyák…

A legszebb mégis ez lehetett. A Központi Bizottság masszív épülete előtt Bukarest népe leesett állal bámul fel az égbe. A ház tetejéről most száll fel a forradalom esetére készenlétben tartogatott helikopter, s ezen a Diktátor. A tömeg Őt, Ő pedig – feltehetően – a tömeget nézi. A kép ősképe honnan ismerős? Renaissance kompozíciókról? Jézus színeváltozása? Mária mennybevitele?

Egymásnak mutogatják a földhözragadtak: „ott repül!”

A jelenetet – már a XX. századi technikai civilizáció kellékeivel és nem feledve a jelenet humorát – Kosztolányi ábrázolta először az Édes Anna zseniális nyitányában. Krisztinaváros népe bámul a Vérmezőről kis aeroplánján elszálló Kun Béla után.

A Népbiztos zsebéből zserbó és gyémánt potyog vissza a nép fejére.

Prazo do Municipio

A jezsuita stílus szigora uralja ezt a teret. (Pázmányabbul: a tér uralja a jezsuita stílus auszteritását.) Az épületek fehérek, az ablakkeretek feketék, mint ahogy fekete minden architektonikus tagolás a fehér templomfalon, a kolostor meg a városháza fehér homlokzatán: mintha bakacsin drapériák volnának a függőleges pillérek és a vízszintes architrávok. A négyzetes tér kövezete is fekete-fehér, mint a sakktábla. Sehol semmi dísz, csak a templom homlokzatán négy fülkében négy lángnyelvként csavarodó szobor. Reverendás papi személy mind a négy, feltehetően mind a négy jezsuita, és az eksztázisukon látszik, hogy már részesei az örök boldogságnak. Magukon kívül vannak. Robbanó gesztusaikkal mégsem törhetik át a fülkék súlyos konstrukciójú fekete keretét. Bizonyára e vulkánikus sziget lávája adja ezt a sok fekete követ. És még díszítő elemként is közvetít valami túlvilági üzenetet.

Telluri erők vannak a talpunk alatt. És fent, a forró fekete csúcsokra minduntalan fehér ködök fátyola borul.

A térről is fellátok ezekre a környező hegyekre. Szinte a csúcsokig belepik a meredeket a kis fehér házak. A város megmászta a hegyeket.

A legmagasabb csúcson külön község van, de már egybenő ez is a várossal.

Úgy hívják az odafenti falut: Monte. Csak így: Monte – Hegy. Idelátszik ennek a nagyközségnek kéttornyú plébániatemploma. Ugyanolyan fekete-fehér templom, mint ez itt lent a téren. Monte templomának egyik oldalkápolnájában nyugszik IV. Károly, az utolsó koronás magyar király. Jó messzire vetette a sors, afféle trianoni óvintézkedésből. Bár egy Habsburg-uralkodó (tudvalévő, hogy a dicső előd, V. Károly császár birodalmában sohasem ment le a nap) éppúgy visszakérdezheti a sírjából, mint a bolygó zsidó: „messze? honnan messze?” Dísztelen, sötét (vas?) láda a király koporsója. Virág és friss koszorú van rajta.

Utolsó magyarországi lakása ablakából ennél szelídebb vulkáni tájra nézhetett. Tihanyból deportálta ilyen messzi szigetre őt és családját a győztesek mindig oly szorongásteli és mindig új háborúkat hozó reálpolitikája.

Mutatták a kertes házat is – a templomtól nem messze –, ahol azt a halála előtti pár hónapot töltötte a száműzött király, sokgyerekes családjával. A templom sekrestyéjében, a falon családi fénykép is van róluk. Egy telet töltöttek itt, a nagy- és a kisantant szívét megnyugtató óceánumi elszigetelésben. Madeirán szeles, ködös, nyirkos a tél. Meg aztán vannak kiismerhetetlen szigeti epidémiák… Madeirán. Szent Ilonán.

IV. Károly élt 35 évet.

Meghalt 1922. április elsején.

Szent Istvánnak ő volt a Kis Romulusa.

Halála ötvenedik évfordulóján felnyitották a koporsót. Épen találták a testét, a romlás legkisebb jele nélkül.

Rómában folyik a boldoggá avatási szertartása. Folydogál.

Dacos és szelíd száműzött. Most már nem kívánkozik Bécsbe, az övéi közé, a kapucinusok kriptájába.

Ennek a csupa kő és csupa virág szigetnek ma ő a helyi védőszentje.

Egy antikváriumban böngészve találok egy húszas évekből való levelezőlapot a montei templomról. Megcímezem, elküldöm a fiának.

Magyarok egy szigeten

A kormányzó kertjében. Madárszerű virágok közt virágszerű madarak ülnek. Színeikben is ugyanarról a palettáról valók. A virágok nem rikácsolnak. Odébb az Atlanti-óceán.

Beszélgetünk a hazai politikáról. Miről másról?

Györgyey Klára (Amerikából) nehezményezi, hogy a magyar vezetésben atyafiságos kapcsolatok fedezhetők föl. Ez nepotizmus.

Vizinczey István (Londonból): – És a két Kennedy? Az egyik volt az elnök, a másik az igazságügyminiszter…

Gy. K.: – Az Egyesült Államok más. Ott már győzött a demokrácia. Ott civilizáltan tudnak politizálni.

H. M. (Budapest): – Igen, ott mind a két nepotistát lelőtték.

Egy athéni pillanat

A vendéglő terasza egy magas sarokház tetején van. Itt szinte kéznyújtásnyira az asztalunktól a reflektorfényben úszó Akropolisz, és fölötte a kozmosz fényében úszó telehold. Odalent az utca túloldalán múlt századi emeletes házak. Minden olyan ismerős, mintha ott lettem volna, mikor Periklész elrendelte a Parthenon építését. Senki se hitte el neki, hogy ilyen szép lesz. Egy ideig még azt se hitték el neki, hogy ilyen szép lett. Bepörölték tékozlásért.

Épp felém mutatja megtépett oldalsó oszloprendjét. Mintha ott lettem volna akkor is, amikor az ostoba velencések teletömték az Akropoliszt puskaporral. – „Ide lőjetek, kontyosok!” – A törököknek volt vér a pucájukban, és odalőttek. Egykorú rajz mutatja, ahogy szállonganak a levegőben a soktonnás dór oszlopok. A Parthenon homlokán pedig a nyugati civilizáció nevében grasszáló barbárság keze nyoma: a kövek be nem hegedő sebei. Innen tépdeste le lord Elgin Pheidiasz metropéit. A British Múzeumban „Elgin-márványok” néven vannak nyilvántartva. Mintha ő maga, a nemes lord faragta volna őket. Pedig ő csak ellopta. Asztaltársaim mondják, hogy a Márvány-tengeren sikerült neki el is süllyeszteni egy hajórakomány Pheidiaszt.

A lenti házak is egyre ismerősebbek. Erről a szegletről festette Csontváry az Athéni sétakocsizást. Ez az a hosszú egyenes út itt alattunk.

Europica Varietas

Kelet felé menet Európában ötszáz kilométerenként ugrásszerűen lesznek rémesebbek, piszkosabbak, büdösebbek, zsivajosabbak a vasúti állomások.

Pár lépést teszek lefelé a bukaresti főpályaudvar vizeldéjébe, s visszamenekülök.

De fönt a csarnokban, a csupa bizonytalanban, a csupa zűrzavarban, az egyik árusnál hatalmas poszterek. A nagyszerű román vallástörténész, Mircea Eliade képe – pár éve halt meg életfogytiglani emigrációjában Amerikában. (Tűz pusztította el a kéziratait, nem bírta elviselni, belepusztult maga is.)

Elképzelem, milyen szép volna, ha a Keleti pu. nem kevésbé intenzív húgyszagú alsó traktusában óriási Márai- és Kerényi Károly-arcképek között lehetne válogatni.

Az alázat iskolái

A büdös gőgöm ellen, a dölyfösségem, a büszkeségem ellen ma feltűztem szobámban az ajtófélfára a felmondólevelet, amelyet a Lapkiadó vezérigazgatója küldött 1990. május 8-i dátummal – május 15-i hatállyal.

Hétnapos felmondás, húszesztendős munka után. Akármilyen volt a munkám, mégis…

Valamikor a hatvanas évek vége felé hívatott az Akadémiai Kiadó igazgatója, hogy egy magyar „digest” számára tallózzam az irodalmi és művészeti folyóiratokat. 700 forint lesz a fizetésem. Át is adta a listát, 27 folyóirat volt rajta. A Kortárstól a Magyar Fotóművészetig. Ezekből kell összeválogatni az újraközlésre érdemest. Akkor már több mint tízévi állástalanság után még mindig nem voltam eléggé megtörve, és kevesellni bátorkodtam a fizetséget.

Az igazgató megengedhette magának a romantikus iróniát: – Abból indultunk ki, hogy egy magyar író ingyen is élvezettel olvassa írótársai publikációit.

Megkérdeztem a Hungáriában Ottlik véleményét. Kirobbant.

– Az elnevezés helytelen! Amit csinálnod kell, az nem tallózás, hanem guberálás. Kiszedni a gyémántot a szemétből!

Tudtam, hogy az irodalmi osztályon a vezető jó szívvel van hozzám.

– Mondjátok, mit csináljak?

– El muszáj fogadni. Ez most egy kelepce. Odafönt csinálták neked. Arra számítanak, hogy természetesen elutasítod. Azt nem fogják említeni, hogy bagót kínáltak, csak azt, hogy szerkesztői állást ajánlottak föl, és tessék, te visszautasítottad. Mosolyogva fogadd el. Azt nem írja elő senki, hogy meg kell szakadnod a munkában.

Nem szakadtam meg. A szerkesztőségi üléseken bámultam szerkesztőtársaim tájékozottságát. Mindent olvastak és mindenről határozottan tudták, hogy jó vagy nem jó. Számomra ez sohasem volt ily egyértelmű.

Később, amikor az olasz állam jóvoltából Firenzében kaptam állást, tisztességgel megfizetve, a guberálást a Látóhatárnak nem hagytam abba. Szerettem ritka gyémántot lelni. Különben is, tíz körömmel kapaszkodtam a hazai irodalmi életbe, hogy be ne teljék rajtam Aczél György elbocsátó szép üzenete, amely a külföldi munkavállalás megadását kísérte: „Maga most megszűnt magyar írónak lenni.”

És kitűnő szellemek voltak a munkatársaim. Jó volt velük együtt lenni a szerkesztőségi délutánokon.

A fizetésem is szépen emelkedett a lapnál. Pár év múlva 800 forintra, tíz év után kereken ezerre.

Aztán átkerültünk a Lapkiadóhoz. S jobban is jártunk, mert mindjárt kigombolkozott az új vezérigazgatónk, újabb száz forint havonta. Summa summarum, húsz év után, amikor most e kurta-furcsa végelbánásban részesültünk, már havi 1500 forintot élveztem.

Ennek a sinecurának vetett véget a Lapkiadó vezérigazgatója az egyheti felmondással.

Szabó Lőrinc megírja, mellékesen, hogy amikor 1926-ban felmondanak neki Az Est-lapoknál, Miklós Andor (akit tekinthetünk a Lapkiadó jelenlegi vezérigazgatója hivatali elődjének) megvásárolja neki Rippl-Rónaitól Szabó Lőrinc portréját. „Engesztelésül” – írja Szabó Lőrinc. A költő akkor 25 éves volt.

Ha én hajlandó volnék éveim számát komolyan venni, amikor látom a szögön ezt a rossz cselédet kirúgó levelet, kimehetnék az esőbe énekelni, mint egy Lear király, vagy sírva fakadhatnék, mint a Puszták népe öreg bérese, akinél már akkor eltörik a mécses, ha csak meglátja a pofonra lendülő kezet.

Repoussoir

Művészettörténészek által használt kifejezés. Olyan előtérben elhelyezett motívumot jelent, főleg barokk festők képein, amely segít a tér mélységét felmérni.

A Lapkiadó levelével szemben íme egy repoussoir. Ugyanis kaptam egy másik levelet is utána. Nem a kenyérmorzsa-adó gazdától, hanem a művelődési minisztériumi államtitkártól. Szépen, lekötelezően megköszöni a lap alapításától tartó munkámat a Látóhatárnál. Nem is tudom, hogy jutott eszébe. Lehet elég gondja mostanában.

Ezt a levelet az íróasztalom fölé tettem ki.

Már csak azért is, hogy ne feledjem régi szent meggyőződésemet, mely szerint lehet Magyarországon bármilyen szandzsák, ha akad egy református prédikátor, egy Tinódi Lantos, egy Elektra-fordító vagy egy igaz bíró, akkor Magyarország Európa marad. Török basa ide, magyar basa oda.

Köszönöm a levelét, államtitkár elvtárs.

Erős várunk?

„Nem tudok magyarul” – kínozza magát ezzel, legnagyobb meglepetésemre, még Illyés is (Napló, 1930.).

És én meg nem bírtam megszólalni a jelenlétében, mert féltem, hogy rajtakap valami magyartalanságon.

Ő volt nekem a nyelv törvényhozója. Az élő Arany.

És hogy még ő is kétségeskedett?

Szorongunk, hogy nem érjük fel a nyelvi tökélyt. Egyetlen nyelvi bizonytalanság elég, hogy – mint aki elfelejtette a jelszót – örökre kizárassunk ebből a gyönyörű összeesküvésből.

A negyvenes évek vége felé egy vasárnapi vacsorán szembeültettek Csathó Kálmánnal. Ott ismertem meg. Nem tartottam őt számon a jelentős írók között, de megnyerő modorú öregedő férfi volt. – Író vagy? Erdélyből jöttél? – Valamit motyogtam, hogy csak a Partiumból. – No lássuk, mennyire ismered az erdélyi nyelvet. Mi az, hogy „dulló”, két ellel?

S hogy nem tudtam megfelelni a fogas kérdésre, az ortopédprofesszor házigazdától kezdve a hosszú asztalnál mindenki lesunyított fejjel vette tudomásul, hogy a szakma mestere lebőgette az ifjú íróakarnokot. Persze, azt senki se merte megkérdezni, hogy mi hát a „dulló”, két ellel.

Varga Domokostól hallottam, nem sokkal szabadulása után (s most felleltem Illyés naplójában is az ugyanerre vonatkozó passzust), hogy Háy Gyulát még a börtönben is marta a szégyen, amibe – úgy érezte – befürdött, az egyik premierje után.

Valamelyik rémaktuális darabja vígszínházi premierje után nyomába eredt Illyésnek, aki kabátját rángatva magára futó lépésekkel igyekezett kifelé a színházból. A szerző – mint minden szerző – egy jó szót remélt. „Hogy tetszett?” – kérdé szerző-Gyula beérve költő-Gyulát. Illyés kritikája a darab egyetlen szavát illette, és mégis sommás volt: „A láb gacsos, a kéz kacska” – vetette vissza.

Háy felcserélte a két tájszót, a lábat mondta kacskának. S Magyarországon az ilyesmi – csakis itt! – főbenjáró vétek. Háy Gyulát az elmarasztalás lesújtotta és fölemelte.

Egykori cellatársa szavaiból azt vettem ki, hogy a hosszú emigrációt megjárt drámaíró számára e lecke úgy szolgált, mint Saulnak a damaszkuszi útikalandja.

– Azért is megmutatom! Kacska lábbal is magyar a magyar…

A személyiség fejlődésében megállapodott korban ritkán áll be radikális változás. Hogy egy moszkovita a magyar függetlenség szószólója legyen… De úgy látszik, nálunk az anyanyelvi trauma olyan mélyreható – mindhalálig –, akár egy gyerekkori.

A Szerző: „Be van fejezve a nagy mű…”

Nincs engesztelhetetlenebbül visszasajgó bántalom annál, amit a szerző őriz a szívében, ha a bemutatóján valaki elhúzta a száját. S még áttételekkel is üszkösödhet tovább a bántalom az özvegy szívében, a nemzet történelmében… In aeternum.

Ha a mű nem is – a sértés halhatatlan.

Ez a drámatörténeti élettapasztalatom megint öregbült. A televízióban egy halott szerző hátramaradottja egy halott költő felé eregette nyilait, mert a premieren negyven évvel ezelőtt, nem mondott jót a férje darabjáról. Meglehet. Hisz nem is volt jó az a darab. De ennél tovább is ment a megbántott emlékező. Olyan vádaskodásba, amelynek – ismerve a halott szerző és a halott költő helyzetét az egykori hatalom világában – legföljebb az ellenkezője lehetett igaz. Reméljük, az se.

Kossuthnak két rendkívüli követe volt a nyugati nagyhatalmaknál: Pulszky és Teleki László. De ők ne adj Isten, nem dolgoztak egymás kezére, mert Teleki nem bírta megbocsátani Pulszkynak, hogy nyolc évvel azelőtt elaludt a Kegyenc premierjén.

Pulszky még azzal piszkálta tovább Teleki sértődését, hogy a londoni jó társaságban azt terjesztette, hogy ő csak tettette, mintha elaludt volna. Ugratni akarta barátját…

Rossz vicc volt.

Túl jól sikerült.

Tragédiában a szerző nem ismer tréfát.

Egymást fúrták odakint. Mint két magyar úr. Közben itthon bejött a muszka.

S a történelmünk további feketekönyvéből:

A tanácsköztársaság idején Pogány népbiztos azért vetemedett arra a mocskos tettre, hogy betiltsa a Nyugatot (a Nyugatot!), mert ennek hasábjain nemrég levágták az ő dilettáns dramolettjét.

Történelmet mozgathatnak jóra-rosszra a szerzői szív soha nem gyógyuló sebei.

Ezen mérhető, hogy micsoda teremtő erők (vagy hiú aspirációk!) zsibonganak minden színpadon felálló vagy elhasaló drámai műben.

Idegenben, a virágok Városában

Értelmetlen ünnepek

Nagy nekikészülődések után Cecil B. de Mille és Gyarmathy stílusában sikerült Franciaországnak megrendeznie a Nagy Forradalma kétszázadik évfordulóját. Győzött Hollywood, győzött a Folies Bergères.

A hét leggazdagabb ország főnöke meg lehetett elégedve a műsorral. Gazdagéknál ilyen egy forradalmi ünnep. Nekik nem volt mindennapi olvasmányuk a forradalom története, mint Petőfi Sándornak.

A televízió mellől lementem a könyvtárba, s megpróbáltam kikeresni egy régi karácsonyi Vigilia-számból az ünnepről és a reményről írott szövegeket. Az egyikre élénken emlékezni véltem. Megtaláltam. Íme:

„Az ünnep értelmetlenné és feleslegessé válik, ha nem érzünk át valamit azokból az okokból, amelyek létrehozták. Nemcsak az egyház ünnepeire érvényes ez, hanem a történelmi, forradalmi ünnepekre is.”

Sőtér István írta. Ő a magyar május elsejei felvonulásokra gondolhatott.

Hódvár

Azt mondják: ezt itt találták ki Kanadában, de azt is mondják, hogy most már terjed az Egyesült Államokban is. Itt a hideg éghajlat vezette rá az urbanistákat.

Városrészeket behálózó vakondokjáratok. Kellemesen fűtött hódvárak. Galériák, folyosók, terek, metróállomások; üzletek és butikok sora, McDonald-étkezdék aranykapui és utcai mutatványosok. Vácibbnál vácibb utcák és Rákóczi utak a föld alatt. Még Keleti pályaudvar is. A nagy különbség: a csakugyan ragyogó tisztaság. A Szent Lőrinc állomás óriás csarnokában éppúgy alszanak a földön hálózsákos fiatalok, mint bárhol Európában, de a végtelenbe vesző márványpadló tükörfényes, mint egy bálterem.

Fölöttem, kiszámíthatóan, felhőkarcolók. Egy ideig lelkesedem. S aztán hirtelen rám szakad a klausztrofóbia. Itt-ott látok egy-egy vörös EXIT-et – tudom, hogy ez azt mutatja, hogy merre lehet kijutni a szabad levegőre, bár ez a jelzés nekem inkább olyasmit asszociál, hogy memento mori (látjátok feleim szümtükkel: exitálunk, exitálunk, exitálunk.)

Ha aztán az EXIT-eket követve sikerül lassan felmászó eszkalátorokon és futóléptekkel elhagynom az alvilágot, ismeretlen felhőkarcolók tövében találom magam, egy metafizikus festészetből ismerős néptelen márványudvaron, ahol az élet egyetlen jele a középütt csobogó szökőkút. Körös-körül mind a hét kapu a Royal Bankba vezet. De nincs dolgom a Royal Bankban(ben?), nem akarok Judit se lenni Kékszakállú herceg hétkapujú várában, igyekszem tehát visszatalálni a Szent Lőrinc katakombába, a már-már szinte hazaian otthonos hamburgerszagba, a leszállított jeans-nadrágok árubőségébe.

Hemingway, Montherlant – ki következik?

Márai naplójában vissza-visszatér az öngyilkosság gondolata. Nem első személyben, ez nem volna ildomos, csak úgy általában említi. Persze így is árulkodóan. Az öngyilkosságról nem lehet „általában” szólni. Aki az öngyilkosságról beszél, annál a legáltalánosabb alany is első személy, s aki hallgatja, az is első személyben hallgatja; esetleg második személyben. Főként ha sikerül rajtakapni beszélgetőpartnerét, hogy kissé izgatottabb (fojtottabb, galuskásabb) lesz a hangja ennél a témánál. Nem nehéz elképzelnie, hogy milyen lesz az interlokutora, amint a kötélen himbálózik.

Az 1973-as naplóban Márai tőle megszokott stiláris eleganciával cseveg az ókori Rómában dívó öngyilkoló – s oly tökéletlen – halálnemekről. Hogy a méreg nem volt megbízható. Hogy a kardjába dőlő római végül a kardjában fetrenghetett. Szinte bóknak hat a civilizáció előtt a naplójegyzet konklúziója: „Hemingway, Montherlant olcsón szabadulhattak” – így írja Márai a két magával végző írókollégáról.

Figyelemre méltó az ige: „szabadul”. Neki még tizenhat éve van. Ez jelenthet akár tizenhat művet is. Ám kezében már ott a mozdulat, amellyel Hemingway, Montherlant is a fegyver után nyúl és a csövét…

Ki tudja, hogy végül azért neki is mennyit kellett fizetnie Kharónnak? Nem volt az olcsó szabadulás.

Minimum tizenhét éven át építgette maga körül a kivégzőcellát.

Kinőtt koporsókkal a halhatatlanságba

Irányíthatatlanság. Értelmezhetetlenség

Arany János (Ingmar Bergman-ian) szuggesztív képe a Végzetről: „hallom kerekid amint egybevágnak, de nincs hozzájuk számlap, mutató”.

„Irtóztató” – mondja erre – és nem csupán a rím kedvéért – Arany. S ne kérdjük, hogy mi az irtóztatóbb: az a kattogás-e belülről? avagy a számlap hiánya, a mutatótlanság? Mert e kettő együtt az irtóztató. A tőlünk független gépi működés, a fogaskerék áttétele, ami kihatásában biztosan érint is minket – s erre ráadásul: a működés sunyi jeltelensége, megfejthetetlensége…

A Shakespeare-tragédiákban nemegyszer vélik is hallani a hősök – mintegy az események felszíne alól – valamiféle rejtett mozgásnak a neszét. Mint a szellemlátó Hamlet a vakondokét. (Vagy a halott mocorog odalent? nem lehet biztonsággal megmondani, csak azt, hogy „rothad az államgépben valami”.) És ugyancsak gyakran lesik a csillagok szokatlan járását. Ezzel is „fondorság, csel, árulás, romboló zavargás” jár együtt. Gloster mondja ezt, akit – pillanatok múlva – meg is vakítanak.

Nem volt-e vak már előbb is?

A számlap és mutató hiányzik-e vagy a látó szemünk? Szinte mindegy. A Végzet leolvashatatlan így is, úgy is.

De minek is beszélünk folyton klasszikus drámákról?

A közgazdász elemzése a jelenlegi világválságról az Arany János-i mutatótlanul járó óraszerkezet képét idézi.

„A nyolcvanas évtizedről szóló előrejelzések vezérmotívuma a válság… Olyan változások zajlottak le már eddig is, és mennek végbe várhatóan az elkövetkező években, amelyek kedvezőtlenül érintik az emberiség túlnyomó többségét. A válság létéről azonban az tanúskodik a legegyértelműbben, hogy a változások a régi tapasztalatok alapján értelmezhetetlenek és a meglevő eszközökkel irányíthatatlanok.”

Ifjú Marosán György tanulmányából idéztem ezt a passzust (A világgazdaság fejlődésének alapvető tendenciái). A Valóság augusztusi számában jelent meg.

Az idézet a tanulmány konklúziója volt.

Blank verse-be szedve: elmehet monológnak egy Shakespeare-tragédiába.

Marcus Aurelius

Szeretem Kosztolányi Ódáját hozzá. Rómát járva nem győzöm mondogatni magamban. A régi paloták bágyadt rőt-sárga homlokzata szinte megtelik vérrel (úgy mondják, marhavérrel keverték régen a maltert), ha láttukra felfakad bennem a vers, ellenállhatatlanul, megunhatatlanul…

Elfogadtam a versben azt is, hogy Kosztolányi Marcus Aurelius racionalitását dicsérve, nem győzi csudálni a „zagyva keletnek elmebetegjét” és a fintorgó arcú bolondokat… Holott nem is lehetnék drámaíró, ha nem volnék a sorsom és a kíváncsiság szálaival odafércelve az irracionálishoz. De most persze hogy még jobban megszerettem a római „koldus imperátort”, hogy a Nuova Antológiában ismertetést olvasok Marcus Aurelius törvényhozói tevékenységéről. Ebből tudom meg, hogy milyen részvétteli gondja volt az elmebetegekre. Ő hozta törvénybe, hogy a bűnözők elmeállapotát meg kell vizsgálni. Ha betegek, nem büntethetők.

Elvette az irracionalitást, és nem engedte bántani a fintorgó arcú bolondokat.

Leszáll a hordszékéről, és megpróbálja megnyugtatni azt a holdkóros asszonyt, aki azt kiabálja az utcán, hogy itt a világ vége. Pedig a császár is tudja, hogy itt az ő világa vége.

Marcus Aurelius

Mióta Rómában nincs a helyén Marcus Aurelius szobra, a Kapitólium tere olyan, mint egy naprendszer, amelynek elromlott az égi mechanikája. Most látszik csak, hogy az egyszer megteremtett arány – ezt a harmóniát a Kapitólium terén Michelangelo mérte ki – ha egyszer megbillen, egyensúlyát veszti körülötte minden. Nincs, ami összetartsa… A két kapitóliumi múzeum épületéből a szobrok kiszóródhatnak a világűrbe. És ki tudja, hogy milyen fogadtatásra lel majd egy másik galaktikában a Kapitóliumi Vénusz?

S mi lesz, ha az Aracoeli temploma is elszökik ebből a konstellációból a maga kósza pályájára? Viszi ölében a Gyermek Jézust egy még megváltatlan világba…

S mióta Marcus Aurelius a restaurátor klinikán gyógyíttatja a maga nem Pannóniában, hanem az odalenti autófalanxok gáztámadásától szerzett sebeit, mintha Róma központja is megingott volna. Mert az itt van ezen a hegyen. Lám, igaza volt Vasarinak, aki a művészéletrajzok első kiadásában – még Michelangelo életében! – azt írta, hogy Michelangelo: isteni teremtő. „Ha szememre hányják, hogy élőt istenként tisztelek” – valahogy így írta. S lám, neki volt igaza.

Itt a bizonyíték!

Ezen a téren érzékelhető a harmónia. A Caput Mundi harmóniája és a Kozmoszé. Marcus Aurelius mindkettőnek az állampolgára volt, maga vallotta meg így a nacionáléját.

Ébredés

Nem tudom, mikor éreztem ilyen egész valómat kimerítő fáradtságot, mint amilyenre ma reggel, hetvenkettedik születésnapomon ébredtem.

Először az éghajlatváltozásra gyanakodtam. Lehet, hogy ennek is része van benne. Ólmos, szürke lett a hónapokon át töretlenül ragyogó olasz ég.

Lehet, hogy éjszaka történt valami a légkörben. Talán az viselt meg.

Rosszul is aludtam. Felébredtem arra, hogy rosszul alszom. Mintha este megterheltem volna a gyomrom, vagy ittam volna. Holott keveset ettem, s jóformán semmit se ittam. Viszont belül, a mellkasomban éreztem, hogy a szívem kihagyásosan verdes. Vén társbérlő, házsártos, mániás, kötekedik. Fenyeget. Úgy teszek, mintha nem is hederítenék rá. Pedig egyszer beváltja, tudom. Ámde mégse szorongatom a pulzusomat, hogy számon tartsam, hányadikat hagyja ki, és ha megáll, akkor meg lessem, vajon újra kezdi-e. Kissé mindig lenéztem a legfrissebb értesülésekre fülük hegyezőit. Nem érdekel, hogy első kézből tudjam meg a végem.

A jövő két-séges

Az volt már Delphiben és Dodonában is.

S úgy érzem: a múltunk is az volt, mielőtt bekövetkezett volna. Kétséges, háromsápos, száz-ságos.

Most a Holmiban olvasom egy Lengyel László és Hankiss könyveit egyaránt elmarasztaló kritikában, hogy e szerzők nem kínálnak határozott vonalakkal rajzolt jövőképet. S hogy a múltról is úgy beszélnek, hogy „másként is lehetett volna”.

Ilyesmit ér tetten a kritikaíró e két könyvben, és felhánytorgatja, mint abszurdumot: „A megtörtént történelem a relativizált alternatívák között egy elrontott esély súlytalanságával áll előttünk, múltunk legfeljebb egy a lehetséges kimenetelek közül. A súlytalan múlt pedig megnyitja az utat a súlytalan jövőhöz, amely számtalan lehetséges forgatókönyv egyforma eséllyel egymás mellé sorakoztatott gazdag arzenálja.”

Engem is tetten érhet e szigorú kritika írója efféle agnoszticizmusban. Én se tudok soha megszabadulni attól a gondolattól, hogy másképp is történhetett volna, és bevallom, nem láttam oly futurológust, akinek jóslatát igazolta volna a jövő. Ezért aztán nem is tetszenek nekem az egyetlen forgatókönyvre esküsző próféták.

Tudomásul kell vennem tehát, hogy rám is vonatkozik a kritika-író megvető szava: „egy jellegzetes és ismerős értelmiségi magatartásról”. Ez az.

Csak éppen nem értem, hogy ha a kritika írója ily eleve elrendeltnek hiszi a múltat is és a jövőt is, honnan meríti a logikai alapot ahhoz a nagy erkölcscsőszködéshez, amellyel az értelmiség „árulását” nem győzi ostorozni (emlegeti a kompromisszumait, alkuit, cinkosságát, az önigazolást stb.). Ez miért ne volna szintén szükségszerű?

Persze tudom, azért vagyok oly érzékeny erre a történelmi eleve elrendelést hirdető és hozzáillő kálvini szigorúsággal ítélkező cikkre, mert alkalmazkodó természetemből, ingatag meggyőződésekre alapozott gondolkodásmódomból kifolyólag nemegyszer voltam ludas olyan árulásokban (vagy mégolyanabbakban), amilyeneket a kritika írója sommáz.

De most, hogy ezt a megsemmisítő cikket elolvastam, emeltebb fővel tudom már vállalni az „írástudós” árulásaimat is.

Üdítő volt e szigorú (bornírt?) cikk után ugyanebben a számban olvasni Határ Győző egykori beszélgetését Toynbee professzorral a magyar forradalomról.

„Nincs leleményesebb a történelemnél a váratlan fejlemények kitalálásában” – idézi Határ Győző a „káptalanfejű” angolt.

Ezért tudja Apolló, hogy szibilláinak legföljebb úgy lehet fogalmazniok: Ibis redibis! Tehát visszatérsz a háborúból, de utána egy nunquam már azt súgja, hogy sohasem fogsz visszatérni…

Mindennek az ellenkezője is mindig lehetséges volt és lehetséges lesz.

Servet Mihállyal

– Ha a történelem nekem nem tud kínálni más lehetőséget, mint azt, hogy válasszak a pápa avagy Kálvin közt, akkor inkább a máglya – gondolta Servet, emelt fővel, a Champel felé menet. Ámde amikor a Grand’rue sarkán Jean Calvin hivatala alá ért, mégis felkiáltott neki: – „Gracía!”

Kálvin az ablakban – írják – kitörő nevetéssel reagált erre a kegyelemkérésre.

– „Ez az őrült spanyol még mindig nem tanult meg franciául” – mondta, és gúnyosan utánozta a halálbamenő pöszeségét: – „Graszía! Graszía!”

Óriási jelenet volt. Az utca népe hasát fogta. Kiderült, hogy Kálvinnak van humorérzéke. Kivégzéskor.

Sütő drámájából is láthatjuk, mennyi végtelenül esetleges véres, kormos, gyomorbajos, hidegrázós, elfojtásos, xenofób esendősége volt keverve annak a hittitoknak a dogmatikus érvényesítése, hogy az Istenben három személy van-e, vagy pedig egy-e az Isten.

Ha a keleti vallások nagy versenyén, még a császárkori Rómában, nem a keresztre feszített Krisztus hite fut be világvallásként, hanem Mithras bikájáé – volt esélye! –, ugyanez a genfi jelenet megtörténhetik egy egész más üdvtannak a kontexusában is. Máglyára küldik a Kereszt hitvallóját a Szentséges Bikacsök nevében.

Babits: drámai hős

A verseket az előadók „előadják”. Világos, ezek a versek már vannak valahol. Könyvekben, az emlékezet raktáraiban, kéziratban. Már mind megvannak. Csak elő kell adni őket. Esetleg lefújni róluk a port. Könyvbe kötött, gémberedett tagjaikba lelket lehelni. Vagy mintha imakönyvből olvasná, az előadó áhítattal és mágiával a költő szellemét is jelenvalóvá teheti valahogy úgy, ahogy Reviczky mondá – „Lehajtom a betűkre főmet, hogy felidézzem szellemét”.

Re-citál – mondják a latin nyelvek erre az egyszerre művészi és szakrális műveletre. Szó szerint ez is idézést jelent, ha nem is szellemidézést. Inkább újraidézést, utalva megint valami meglevőre…

Bálint András Babits-estjén arra vállalkozik, hogy megszüntesse ezt a mindig meglevő időbeli és létforma szerinti distanciát a Mű és az Előadása között, vagy legalábbis olyannyira minimumra redukálja, mintha már nem is volna distancia köztük.

A kezdetek megközelítéséről van szó, a Teremtés pillanatairól, a költői Big-Bangról. Istenkísértő vállalkozás tehát.

Lélegzetelállító. Erre vall az a másfél órás halálos csend, amellyel maroknyi közönsége a produkciót (kísérletet, szertartást) követi.

A lehető legveristább hétköznapi lét szintjén – a két háború közötti világban, a rádióból csordogáló háttérzene mellett teát főz egy ember, és elmenni készül hazulról – közben morfondírozva folytatja lázadó szellemének csillapíthatatlan vitáját ellenfeleivel, akik épp Trianonból fenyegetik a magyar integritást vagy a Kisebbségben-ből az ő magyar identitását.

Egy tág horizontú ember a farkasveremben. Ebben a konfliktushelyzetben születik meg a színpadon (színpadon, és nem előadói emelvényen) Babits Mihály. A XX. századi magyar tragikus létezés egyik hőse.

Az alkalomadtán sorra kerülő versek is ebben a (politikától, egykori barátoktól, ráktól) torokszorító vészhelyzetben fogannak. Megannyi Istennel (és szentjeivel, Szent Balázzsal) folytatott párbeszéd, fohászkodás. A drámai pillanat szülöttjei.

Egy ember elmenni készül hazulról. Húzza-halasztja az időt. Teázik. Vitázik. Pajzzsal és dárdával. Fel-felfohászkodik. Jó másfél órányi ideje van. Alig ötvenöt éves. Már veszi is a kabátját, kalapját. És kiszakad belőle: „jaj, meg kell halni, meg kell halni.”

A katarzis pillanatában, mint minden igazi dráma végén, ott vagyunk a Kezdeteknél.

Kezdetben vala az Ige, és az Ige vala Babitsnál, és Babits vala az Ige.

Vétettem a második parancsolat ellen

„Mit tegyünk, hogy az irodalmi érték ne essen áldozatul a piac zsarnokságának?” – e kérdés körül folyt a vita egy nemzetközi írótalálkozón.

Az egyik előadó (tőlünk kissé nyugatabbról) jelezte, hogy nem engedi szerepelni nevét és szövegét, ha ezt a kifejezést használjuk: „a piac zsarnoksága”.

A jelenlevők részvéttel pillogtak felém, hisz engem tarthattak felelősnek ezért a sanda címért. „Lám, kibújt a szög a zsákból – gondolták. – Ezek a keleti országokbeli írók még átnevelésre szorulnak, amíg megtanulják, hogy az Isten nevét sohasem szabad káromolni.”

Kizökkent az idő

Húsvétvasárnapra virradóan térünk rá, vissza megint, a nyári időszámításra. Így az előreigazított órák az idén pontosan együtt járnak a tavasz-ünneppel. A természet megújul, az ember megváltódott, az óra is ugrik egyet. Nagypéntek este bámulatos Hold-tölte volt az Arno fölött. Firenzében a napéjegyenlőséget követő Hold-tölte ilyen volt 1300-ban is, emlékezhetünk rá, amikor Dante valahogy jó utat veszített. („La diritta via era smarrita” – írta. Miért mindig a jó utat veszítjük? Soha a rosszat?) Nagypénteken a természet is megindul. Krisztus után 33-ban legalábbis így volt. A föld remegett, a Nap elsötétült. És a Százados felkiáltott: „Valóban Isten fia volt!” Azóta a jelek, csodák, tanúságtételek legtöbbször elmaradnak. Az idén nem volt semmi. Csak ez a valószínűtlenül óriás telehold az Arno fölött. A Kozmosz részvéte a Megváltás gyászszertartásában azért minden húsvétkor érezhető. Most is.

Ma az éjszaka megrövidül. Egy órával hamarébb van hajnal, hamarébb jön a Húsvét reggele. Rohanunk a Feltámadásba.

Ma éjszaka éjféltől reggel négyig (illetve már ötig) mást se csináltam, mint meghaltam álmomban. Végeérhetetlen szekvenciákban azt álmodtam, hogy kivégeznek. Végre is hajtották, a magyar törvények szerint, akasztással. A gyanús (vagy inkább: premonitórius) az volt, hogy nem lehetett tudni, vajon kommunista bíróság ítélt-e halálra vagy demokratikus. Ez valahogy egybefolyt. Mi volt a vád tárgya? Valami semmiség. Írásban követtem el (de hogy mit is?). Az utolsó pillanatig nem is hittem, hogy a kivégzés csakugyan megeshet. Velem! Elképzelhetetlennek tartottam, hogy a húsvét reggeli lapokban megjelenjék a vastagbetűs hír: kivégezték, vagy végrehajtották az ítéletet, vagy – a Népszabadságban – elnyerte méltó büntetését… stb. És a nevem. Talán lesz utalás a műveimre is. Benne vannak minden irodalmi lexikonban. (Ritka, hogy aktív írót kivégezzenek. Listius László? Chenier…)

Az álom hosszú volt, mert több levelet is meg kellett írnom. Emlékszem, hogy kinek mit írtam. Olaszul és franciául írtam. Kerestem a pontos szavakat. Külföldi befolyásos emberek figyelmébe ajánlottam a családomat. Írtam Spadolininak, emlékeztettem, hogy ha már segített a nyugdíjaztatásom körül, kértem, hasson oda, hogy folyósítsák halálom után is a hátramaradottaknak. Írtam Livio Garzantinak, a baráti kiadónak Milánóba. A PEN klub főtitkárának is írtam, Londonba. Hogy ugye mit meg nem tesz egy-egy lecsukott íróért, és most nézze, velem mit csináltak. Ha nem hajtották volna végre rajtam a halálos ítéletet, talán közbe is tudna lépni még. A francia Jogvédőnek is írtam, ahol tag vagyok, hogy ügyeljenek a jogaimra, mert kivégzésem után a magyar hivatal nem fogja törni magát az érdekemben. Eddig se tette… Nem volt különösen meglepő, hogy ezeket a leveleket is – én, aki minden írással elkésem – nem a kivégzés előtt írtam, hanem már utána.

„Álmom az életem túlélte” – ahogy Clarence mondja a börtönben, egy perccel a halála előtt. (Ez az egyetlen mondat elegendő volna, hogy Shakespeare zsenije örökre bámulat tárgya maradjon: ő a „fele a Teremtésnek”, az, az! sőt, a duplája!)

A bökkenő csak az volt, hogy nem tudtam kire bízni a leveleket! Nem volt senki, akiben bízhattam volna. Egyáltalán nem volt senkim.

Még emlékszem rá, hogy X. telefonált, érdeklődött, mi lesz most már a drámáimmal. Magabiztosan magyaráztam, hogy nem fogják tudni teljesen kivonni őket a forgalomból, színpadra egyelőre megint nem kerülnek, de bizonyára nagyobb érdeklődéssel fogják forgatni, ami nyomtatásban megjelent. És sok mindent észrevesznek majd a drámákban, amit eddig nem vett észre senki. Később sajnáltam, hogy kifecsegtem ezt a reményemet. Nem kell mindent X. orrára kötni. Visszaélhet vele. Mintha olyasmit mondott volna, hogy most indul épp hazulról. Fel kéne hívnom gyorsan, megmondani, hogy nem mondtam semmit. De nem volt telefonkönyv sehol…

Említésre méltó talán még, hogy az akasztástól magától – hóhér, zsámoly, nyakcsigolya-roppantás stb. – nem féltem különösen, holott az akasztás iszonyata egy életen át kísért. (Kosztolányi és Villon kis versei e tárgyban. És Genfben az a hazai újság, amelyet valaki elém tett, s az unokabátyámat láttam a címlapon, amint viszik akasztani… Később meg a hátborzongató história, hogy Csornokyval hogy játszadozott el a hóhér.) Azzal erősítettem magam álmomban, hogy ami történni fog: lényegében nem különbözik az önakasztástól. S hány meg hány száz, ezer ember hajtja ezt végre, nyugodt lélekkel menve elébe a halálnak.

Az elmúlás ténye fájt csak. S velem együtt a hírem, jó hírem, írásaim elmúlása. „Két halálhoz érek” – írta egykor a már korombeli Michelangelo.

Tehát az fájt, amivel – rémálom ide, rémálom oda – úgyis szembe kell néznem előbb-utóbb.

Hogy kínos éjszaka vár rám, ezt tudtam előre. Tegnap mondtam is Saurónak, amikor estefelé elment tőlem.

Az óra átállítását mindig megszenvedem. (Úgy rémlik, ezt nem is először jegyzem fel.)

A magyarázat az lehet, hogy működik bennem egy pontos és érzékeny szerkezet, amely méri az időt. Nappal jobbára alszik, rábíz engem a körülöttem amúgy is működő órákra. Éjszaka viszont lelkiismeretesen méri az időt. Pontosan négykor felébreszt. Dönthetek, hogy keljek-e föl nyomban (ha nagyon körmömre égett volna valami) vagy aludjak-e még egy sort. Ha igen, megint ébreszt, háromnegyed hatkor. Így van egy negyedórácskám kávét főzni, s pont hatkor hozzákezdhetek ahhoz, amit jobb szó híján, a társadalmi konvencióval munkának nevezünk; holott nem az, egészen más, több is, kevesebb is annál…

Ez a belső kronométer elég megbízhatóan ébreszt akár más időpontban is, ha este komolyan megmagyarázom neki, hogy ötkor kell kezdenem csomagolni stb. Mert utazom.

Igen ám, de tegnap éjfélkor, amikor eloltottam a lámpát, már tudta – tőlem is, meg a tévéből – hogy voltaképpen nem tegnap, hanem már ma van, s éjfél után egy az óra. Ez úgy hatott rá, mint egy svájci órára, ha földhöz vágják. A léte az idő szakadatlan folyamatosságába van ágyazva. A természetben még mindig inkább lehet ugrás, mint az időben. Ő többé-kevésbé percnyi pontossággal dolgozik, vakon, és most mégis azt mondják neki, hogy hatvan perc kiesett az időből. Pszichochronométerem tehát elkezd össze vissza ütni bennem, mint a bolondóra. Megpróbál felverni, én meg a riasztáshoz mindenfélét összeálmodom, mint ma éjszaka is: hogy meghalni visznek. (Holott igen.)

Valószínűleg nem is rugóra járó svájci órához, hanem az ősi homokórához hasonlít ez az időmérő, ez az időmet-mérő, ez a házsártos és hisztériázó szerkezet bennem.

Homokórát utoljára a Halál csontkezében láttam. Egyik kezében kasza, a másikban homokóra.

Ébresztőül végigmondom magamban a Babits-verset. Azt, amelyikben az a sor van: „Most az év, mint homokóra, fordul…”

Megannyi Én

Egzaltált asszonyi kedélyre valló levelet kapok, grafológus után kiáltó szálkás írással. Nem is a címemre, hanem az Írószövetségbe, ez küldi tovább a PEN Clubba. Keresztnevem sincs a borítékon. Elég hosszú levél. Rokoni címen íródott, egy Hubay egy Hubaynak, egy pályakezdő Hubay ügyében. Hogy a fiú el ne kallódjék… Felhívom a levél íróját. Már a keresztneve is afféle regényes előkelőséget sugároz, mint – mondjuk – az Ágota kisasszonyé; a telefonkagylóból megcsap a régi, bizarr nagynénik otthonának az illata – „a tubarózsa illatozzon”, jár a fejemben Ady sora. Talán azért, mert tubarózsát se láttam még soha, ahogy ezt a hölgyet se. De jól esik vele beszélnem. Mindjárt rokonian. Miután előnév, címerrajzolat egyezik, ezt tisztáztuk, tehát kétségtelen a nemzetségi összetartozás. Innét az első hangütésre az atyafiságos konfidencia. Egymás után bukkannak elő szavai nyomán a maga családjából ismeretlen Hubayak, zavarba ejtően ismerős vonásokkal. Déjà vu-Hubayak. Az ismeretlen rokon hölgy metszően pontos mondatokkal jellemez – érezhető az indulata (rajongás, megvetés), ami az egyes családtagokkal szemben állásfoglalását meghatározza.

Egy vonat tűnt fel az éjszakámban. József Attila álom-vonata. „Én állok minden ablakfényben…” Egy-egy sorsommal sújtott másik-Én. Csupa Hubay-Én. Szegények, szegények…

Különösen akkor érzem ezt, amikor – érintőlegesen, fojtottan és súgva sikoltja a telefonba, mintha egy fájó sebről, taburól volna szó, ami bizonyára nekem is sebem és nekem is tabum: „elég volt a nevünket kimondani és máris kaptuk az ütéseket…”

Hát igen, kedves cousine, én is ettől a taburózsától illatozom.

A lótetűk eufóriája

József Attilának igaza van – szomorú igazság: „Nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet”.

De ebből nem következik, hogy muszáj gyáva féregnek lenni, amint csak lehet.

Viszont érdemes megfigyelni, hogy általában milyen derűs emberek mindazok, akik lótetű-szinten életprogramként vállalják és gyakorolják a gyávaságot. Elég felidézni magamban egyet-kettőt az imposztorok közül, már hallom is harsány kacagásukat… Ez talán az a hahota, amelyről Ady írt. Amely a legszebb álmainkba is beszivárog és ismétli, hogy soha! soha! soha!

Informált ember

Ha ezt hallom, elfog a részvét, mintha egy nyomorékról beszélnének. Szegény! Vajon milyen katasztrófa érte? Ebbe a kifejezésbe ugyanis mindig belehallom a latin informus szót, s ennek a francia változatát, azt, hogy informe. Ami jelenti a formás ellentétét, a torzat, a torzszülöttet.

S azt is, hogy „nincs formában”.

Így az informált ember inkább a formájából kivetkőztetett ember képzetét kelti bennem. A jól informált meg egyenesen valami totál pocsékká tett emberét…

De hát úgy kell neki, miért állt ki ebbe a nagy információ-özönbe? Most aztán jól elmanipulálták a dolgát. Az anyja sem ismerne rá.

Költő, kotló

Aki az alkotás lélektanával foglalkozik – az ihlettel, a költészettel – próbálja feldolgozni Szabó Lőrinc 1945-ös naplóját. Zsúfolódó találkozások, várakozások, futkosások, lihegő „gyorsírásos” stílusban kopog az írógépe versenyt az életével. Hogy is bírja? Elönti, rátornyosul a napjai hordaléka. S közben a lába alatt, egész családja alatt inog-reng a talaj, a Richter-skála felsőfokán. A szíve épp úgy, mint a politikai baloldal, halállal fenyegeti. S közben nem bír verset nem írni. Diadalmasan harsan fel a naplóból, hogy megint új meg új vers született. Nyakán a kés, és aranytojásokat költ…

Ország-kiárusítás? Haza-árulás?

Életem vágya, emlékezetgyöngüléssel fenyegető éveim mentőladikja egy sok-sok fiókos szekrény, amelybe végre gondosan szétválogatva kerülhet bele bevallhatatlanul sok megírnivaló témához készülő tenyérnyi jegyzetem. Matuzsálemprogramom laza nyersanyaga.

A nomád élet gyűlölt kelléke: a tele-koffer nekem nemcsak fenyegető jelkép („tele kofferrel megyek el”), hanem sűrű útjaimon megalázó tehertétel. A pehelysúlyú kéziratok váratlan ólomsúlya, görbedten hurcolom végtelennek látszó állomási peronokon, s amikor az örökmozgó gumiszalagokon eltűnik a repülőtér leviathán-gyomrába, soha nem tudom, hogy viszontlátom-e. Otthon aztán (otthon? „megvan-e még az az otthon?”) kirakom az életmű-pasziánsz kártyáit a földre, az ágyra, az asztalra – se járni, se aludni, se dolgozni nem tudok többet tőlük – és rákezdek a szokott sirámra, hogy nem bírok élni tovább egy sok-sok fiókos szekrény nélkül, mert ha a papírok összekeverednek, akkor a fejemben is menthetetlenül összekeveredik valami: ami balra volt, jobbra kerül, felfordul az emlékezetem, mint egy túlterhelt gyomor, már a gondolatától is háborog az elmém…

Sohasem volt együtt annyi pénz, hogy egy szekrény (pláne egy sok-sok fiókos szekrény) vételére futotta volna. Bár régen láttunk néhány kedvünkre valót feltűnni a bizományiban. „Az áruházak üvegén a kasszáig lát szegény…”

Vásárolni nem tudtunk, de gyönyörködni be-betértünk.

Most, hogy az olasz állam a firenzei egyetemtől búcsúzó professzornak a zsebébe csúsztatott egy summa vigaszpénzt, ezt szántuk a sok-sok fiókos szekrényre. Járjuk a bizományikat.

Lesújtóan silány holmik halmaza.

Ott, ahol pár évvel ezelőtt még mindig találkozhattunk egy-egy szép parasztbarokk pohárszékkel, feliratos tékával, faragott gondolkozó-székkel, hasas Mária Terézia-szekrénnyel, s ahol mindig volt a kirakatban egy bámulatra érdemes tabernákulum-mirákulum, most csak divatjamúlt, gyanús tisztaságú garnitúrák, rozoga neo-kolonális kombinált-szekrények…

– És a többi hova lett?

– Elővásárlásuk van a török exportőröknek, meg a nyugatnémeteknek. Hozzánk csak az kerül, ami nekik nem kell.

Körülbelül másfél éve tűnt fel egy vastagbetűs telefonszám az újságok hirdetései közt. Cím nélkül, név nélkül, diszkréten, mint egy találkahelyé. „Külföldi értékesítésre átveszek képet, szobrot, antik bútort, ezüstöt.”

Az új telefonkönyv oldalán immár nyílt sisakkal hirdet a magyar műkincsexport. 25 százalékát devizában fizeti ki annak, aki az ő révén külföldön árverezteti el értékeit.

S ki tudja, hány ilyen vállalkozás csapolja még a pauperizálódó országot, amely sokáig elég gazdag lesz, hogy sápot biztosítson a cinkos harácsnak.

Az olasz igazságügyminiszter-helyettes beszámol kínai tanulmányútjáról.

A kínai törvény halálbüntetéssel sújtja a régiségek külföldre juttatásában való részvételt.

Boldog kínai író-kollégám, neki még lehet sok-sok fiókos szekrénye.

Búcsú a csodáktól

Ferenczy Erzsi telefonál. Pakolászott, s előkerült Márainak egy verse több példányban, 56 karácsonyára írta. New Yorkból küldte el neki, még akkoriban. Ó lesokszorosította, itthon osztogatta. Akkor az ilyesmiért börtön járt. Ez a néhány kópia maradt belőle, eldugva. Ismerem a verset, de hagyom, hogy telefonba felolvassa. Előbb Irkének, aztán nekem. Úgy cseng a hangja, mint egy iskoláslányé. Szépen, értelmesen és hittel olvassa. Ő lehetett az iskolában a legjobb szavaló.

Erzsi a 90-hez közeledik. Jólesik tiszta, üde hangját hallgatni…

A kéziratos dobozok tartalmát nézi át mostanában. Így került elő a Márai-vers is. Szortíroz. Minél kevesebb kerüljön majd a kukába. Mondom, hogy utolsó éveiben Lilla néném is ezt csinálta. Ostromból, kitelepítésből mentett rengeteg levelét (az Endrődy testvérek nagyon szerették egymást és folyton leveleztek, anyám is) olvasgatta és tüzelte. „Okos volt” – mondja Erzsi, és valami rémes történetet mesél, hogy mi végre jutottak Derkovits levelei, a feleségéhez címzettek, az asszony halála után…

Talán egy órát is beszélgettünk Béni rajzairól – százával eltemetve a Galériában. Ki látja őket? Ki gyönyörködik bennük? Kész volt egy kötet rajz, fakszimile kiadásra (a második kötet), de meghalt Illés Endre, így elmaradt. Elmaradt ez is. Mondom, hogy az Albertinában kéne rajzkiállítást rendezni Béninek. „Nincsenek-e még barátaik Bécsben?” A gyászjelentések jönnek róluk. – Ugye Karajan is meghalt? – kérdi.

Amíg beszélgetünk, nézem az órám, Grenoble-ban épp most kezdhetik recitálni a Nérómat. Én meg itthon ragadtam aggasztóan kalimpáló szívemmel.

Odakint derűs, csodálatos estdélután. A régi vakációk nyara. Még ebbe a mi átkozottul sötét északi lakásunkba is besüt pár percre a lenyugvó nap, mostanában legalábbis, amikor leghosszabbak a napok.

„…És hazajönni télre”

Mint Illyés versében az „ararátlanul” keringő madár – úgy szálldosott a szép, hosszú testű Boeing velünk a ködbe borult Európa fölött. Lent a gyanús massza, mint lábos fenekén a kihűlt főzelék, amelyben az emberiség nyüzsög, kegyelemre oly kevéssé éretten; odafönt ölelhetően szinte: a végtelen mindenség, betlehemi csillagaival. Advent idején mintha tényleg megnövekednék a csillagok fénye.

Régen letelt az a másfél óra, amit Rómában mondtak, hogy Pestig a menetidőnk lesz, amikor végül leszállunk Bécsben. Idáig jött más magyar gépek utasait („vip”-jeit? minisztereit?) szedtük föl, hogy a technológiailag jobban fölszerelt Boeing fedélzetén (mondjuk inkább: gyomrában) jöjjenek ők is velünk haza. A mi gépünk vakrepüléssel is képes leszállni.

A kormányférfiak jövetelét a gépen nagy sürgés-forgás előzte meg. Az első osztályú utasok terét bővíteni kellett (nem kis létszámú kormánydelegáció), ezért a válaszfalat a két osztály között a gép személyzete leszerelte (nem kis strapával, de ebből is látszik, hogy milyen szolid munka egy ilyen Boeing, s ez megnyugtató) és pár sor üléssel hátrébb megint felszerelte. Elkerülhető lett, hogy fiatal demokráciánk Brüsszelből visszatérő küldöttségének sleppjéből valakit is kitegyenek annak, hogy Bécs–Budapest között a harmincperces úton a turista osztályon legyen kénytelen helyet foglalni. Ez a választófal-odébbtolás lázas munkával harminc percnél jóval hosszabb időt vett igénybe. Jöhettek a vipek.

Elegánsan leszálltunk éjfél után Budapesten, bele abba a főzelékszínű sűrű ködbe, egy lézersugártól – úgymond – vezettetve. Szerencsém volt, elcsíptem egyet a kevés taxi közül. Ezerötszázért haza is hozott.

I. a ház sarkán várt. Honnan tudta, hogy mégis leszállt egy gép? S hogy velem? Úgy megörültem neki, hogy ezt el is felejtettem megkérdezni.

Lift nincs. Éjfél után házmestert felébreszteni illetlen lett volna. Az útitáskám meg az útizsákom vidáman zörög és görög a sima kövön, de lépcsőkön felvonszolni már nem bírja öreg szívünk. A sötét lépcsőházban tehát kipakoltuk és kézben cipeltük fel a nehezét, a könyveket, több fordulóval. Így is kidőltem, mire fent volt minden. I. is kapkodta a levegőt, s elfogta a köhögés.

Hoztuk a karácsonyi ajándékokat. Egy aritmiás Mikulás, meg a hörghurutos angyal.

Ahhoz is fáradt voltam, hogy az ébresztőórát beigazítsam hajnalra. Reggel kilenckor a főiskolán órám van (négy teljes órám egyfolytában, egyetlen témáról, az olasz színházról). És nem készültem föl. Az ébresztést rábíztam a rossz lelkiismeretemre. Fel is vert már ötkor. Volt jó három órám Goldoni emlékirataiból kijelölgetni néhány szórakoztató színes fejezetet. Ehhez fűztem aztán a glosszáimat. Így elértem, hogy a hallgatóság sem aludt el, s – ami nagyobb csoda volt – én se.

Egész napomra rányomta bélyegét a hetek óta fenyegető és oly lesújtó gyászhír: Vas István meghalt. Frivol dolog – filosz dolog – a gyászban is verset idézni, de Vas Pista bizonyára a tőle megszokott figyelmezéssel hallgatná, ami eszemben jár folyton, a Babits-verset: „Furcsa elmenni délre, és hazajönni télre – furcsa és iszonyatos – a halottak fogadnak és mindig többen vannak…”

Hogy is van az a fájóan döccenő utolsó sor?

„Csak a halotthoz van út.”

Minden összejön

A karácsonyesti gyertyagyújtás megengesztelődésében egy idő óta bennem van az a csöndes fellélegzés is, hogy megúsztam a halálomat, amelyet mindig testközelben érzek az előző napokban, december 20–21-én. S úgy veszem észre, hogy mások teherbíró képessége is meg-megroppan a téli napfordulókor.

A karácsony előtti bevásárlás lázában kitör a népeken valami űzöttség. Vajon a konzumizmus ennek oka-e vagy okozata? Vagy talán egy rejtett ős-ok látványos kiáradása ez? Mintha pánik fogta volna el a várost. A leghosszabb éjszaka szorongató félelme volna ez? („Nyugtalanul ver a szívünk strázsát, / mint az őr, ha tudja már a váltást” – írta Babits is az Ősz s tavasz közt című versében; s lám, most vagyunk pontosan ősz s tavasz közt.) Válságérzés, s feltehetően megvan ennek az asztrológiai magyarázata. Kire így hat, kire úgy, s aztán egymásban is gerjesztjük tovább rossz hatását.

Pár napja az én szívem is erősebben ver. Jelzi, hogy fenyegetve érzi az életemet. Ezt az extraszisztolét tudnám lokalizálni is egy életveszélyes fenyegető szóra, de lehet, hogy a temesvári szekuritátés razziák híre ébresztette fel ma benne gyerekkorom váradi vasgárdista tüntetéseinek a félelmét, amikor a lehúzott ablakredőnyök mögött a sötétben hallgattam a kinti lövéseket, anyám ölében, az ő szokatlan szívzakatolásán mérve a kisebbségiekre – magyarokra, zsidókra – kiáltott halál közelségét.

De hisz a történelem azóta is közrejátszott egy csipetnyit ezeknek a napoknak baljóssá tételében. (Egy csipetnyit? Ki mondja semmiségnek a Semmiséget Freud és az atomfizika korában?) Sztálin születésnapjára gondolok, amely szintén ekkorra esett; megszállott országaiban frenetikusan kellett ezt megülni, a betlehemi Kisded születésével szemben – amelynek ünnepe visszaszorult a családba vagy a lopva hallgatott éjféli mise intimitásába (ahol nem illett egymást felismernünk) – ránk ütötte pecsétjét az Antikrisztus születésének kancsukás idillje.

És Sztálint megúszni, szintén nem volt kicsiség annak, akinek sikerült őt megúsznia. Az idegek december 21-én megint rándulnak egyet abban a köztes lelkiállapotban, amelyet Lakatos István egyik verse nyomán így definiálhatunk: „félálmunkban, félelmünkben…”

C’est la guerre?

A katolikus fiatal értelmiség hetilapja, Il Sabato részletekbe menő dokumentációt közöl az öbölháború okozta környezetkárosodásról. A tengerbe eresztett olaj és az olajkutak felgyújtása mellett először beszél arról, hogy milyen károkat okozott a győztesek hatezer és az irakiak nyolcezer tankja a sivatagban. Két hónapon át úgy ledöngölték a felszínt, hogy az esővizet a homok most már nem akarja beinni.

A technológia csodája volt ez a hiperháború; s ennek végeztével folytatódik tovább a kevésbé látványos emberirtás a blokáddal: azóta is tömegesen hullanak el a gyerekek Irakban. – Csökken a demográfiai robbanásveszély – nyugtázzák az északi féltekén.

A mai római napilapban kis közlemény arról, hogy az öbölháborúra 9 hónappal Rómában is fokozatosan kezd süllyedni – sőt, zuhanni a születések száma. Múlt ősztől kezdve egyre kevesebb gyerek születik, és az év utolsó hónapjaiban már tizenhárom százalékkal kevesebb, mint most egy éve. (Bizonyára nem is csak Rómában.)

Máskor a háborúk felkorbácsolták a fajfenntartó ösztönöket. Most, úgy látszik, az esti televíziós adások, a direktben közvetített háborús események nyomasztólag hatottak a kibicelő emberiségre.

Az impotenciának is meglehet a trendje.

Várjunk újabb kilenc hónapot. Talán tanúi lehetünk egy szép fordulatnak. Meglehet, hogy a Kennedy-gyerek erőszakos nemi közösülési pere (a gecifoltos bugyi, mint műholdakról szórt kozmikus kinyilatkoztatás a földgolyó minden képernyőjén) megint serkentőleg fog hatni erre a hatmilliárd párosuló magányra.

A Bösendorfer a mennybe ment

Pár napja vagyok csak Olaszországban, s már a második ember, aki lelkesen kitör, ha szóba kerül a magyar irodalom: – Bösendorfer! – A rádióban ment egy éve.

Giuseppe Bevilacqua – akinek irodalmi dolgokban megvesztegethetetlen ítéletét évtizedek óta nem győzöm bámulni – a vacsora során egyre jobban belemelegszik Karinthy Ferenc darabjával kapcsolatos jó emlékeinek a felelevenítésébe. Véletlenül nyitott rá, unalmában. S pillanatok alatt átjárta valami pezsdítő áram a hallatán – mondja. És ahogy áttértünk a könnyű fehér proseccóról pincéjének nehezebb vörösborára, egyre több részletet, fordulatot idéz fel a darabból, pontosan és elragadtatva. Irodalomtudós és maga is író, tehát közben elemzi is a darab hatásának az összetevőit: a szilaj szadizmust, a végtelen részvétet, a kényszercselekvéseinknek azt a mániás kergeségét, amely a darab végén a zseniális csattanóban revelálódik, amikor a hős újabb áldozatot szemel ki, s a zongoráról áttér az egérirtásra.

Házigazdám mindent tudni akar Karinthyról, elmesélem hát az én kedvencemet, a Gőzt – ezt a közép-európai vetélkedőt a túlélésben – és mesélem az Epepe különlegességét, amely nyelvfilozófiai elemzésért kiált. Persze fűszerezem néhány emlékezetes tréfával, amely Cini-a-rosszcsont nevéhez fűződik.

Giuseppe Bevilacqua nevetéssel honorálja ezeket a – ahogy olaszul eredetileg hívták – „truffákat”, és azt kérdi: – Nem nehéz elviselnie egy írónak, ha a szelleme ily ádáz nyugtalansággal működik?

Csend lesz. A kérdés oly pontos volt.

Nem is tudom, mit mondjak.

– Valószínűleg nehéz. À la longue nagyon nehéz lehet.

Bocsánatkérés gyanánt

Tíz-tizenöt éve lehet annak, hogy Moszkvában műkedvelő egyetemisták előadták egy darabomat. A magyar dráma ünnepi hete (hónapja?) kezdődött, minden nagy színházban magyar szerzőket mutattak be. Darvast, Örkényt, Szakonyit, Gáspár Margitot. Egy orosz fordítónő felfedezni remélt engem és fordítani kezdett. Csakhogy az én nevem nem szerepelt a budapesti minisztérium jobb magyar drámaírókat ajánló listáján. A moszkvai minisztériumnak meg tartania kellett magát az egyezséghez. Orosz színházak csak azt játszhatják, amit a magyarok hivatalosan ajánlanak.

Viszont az egyetemi színjátszók kívül estek a szovjet művelődési minisztérium hatáskörén. Ők tehát játszhattak. Játszottak is. Sőt, meg is hívtak, s a fordítónő elvitt az előadásra, a Lomonoszov Egyetem egyik belvárosi épületébe, valahová a Manyezs mögé. Kedvesek voltak az egyetemisták a közéjük csöppent élő szerzőhöz. Megszerettem őket, még jóval utána is jött néha egy-egy levelezőlap tőlük.

És megtanultam becsülni a fordítónőt is. Örültem, hogy én meg benne fedezhettem fel a legnehezebb viszonyok közt is valamilyen nemes ügyért fáradozó orosz intellektuel asszony – regényekből ismert – típusát. S pláne örültem, hogy az ügye, szívügye: a magyar irodalom, s talán: maga a magyarság.

Most egy magyar lapban, gunyoros cikk címében tűnik fel e fordítónő neve. A cikk írója azon jártatja az eszét, hogy vajon mit jelenthetett róla a politikai rendőrségnek ez az asszony, aki tolmácsnője volt egy szovjetunióbeli útján…

Gondolom: csak a legjobbakat.

Röstellem magam a magyar irodalom nevében; és eltűnődöm, milyen árat kellett fizetnie annak is, aki szeretni kívánt minket…

K.-díj

Pár hónappal ezelőtt nagy dérrel-dúrral hívogattak telefonon, rázták a kezem, vagy a maguk rám adott szavazatára is célozva kacsintottak: az írók megszavazták nekem a K. díjat. Azt hiszem, a díjak engem valóban kevésbé érdekelnek, mint sok más írótársamat. Amikor az előző években Vas István nem unta el kardoskodni értem, ilyesmit mondtam: Adjátok annak, akinek fáj, ha nem kapja meg.

Őszintén mondtam.

Valószínűleg akkor tettem le az efféle becsvágyakról (másfajta becsvágyak mindig emésztettek, és emésztenek ma is), amikor Kassákné elpanaszolta előttem, hogy Kassák nem kapta meg a K.-díjat, holott „rajta volt a listán”. A listáról Párizsban értesültek, így hát nagy reményekkel eltelve április 4. előtt sebtében haza is jöttek. Rengeteg levél és újság volt bedobva az ajtajuk mögé. „Négykézláb kerestük a postában a meghívót. Minden borítékot kétszer is kiráztunk – és a meghívó nem volt sehol.”

Akkor szégyelltem magam, hogy az öreg Kassákot kileshettem, amint négykézláb mászkál érdektelen meghívók, gyászjelentések és számlák között; egy Jób a szemétrakáson… Most pedig szégyellném magam magamért.

Nem hajladozom semmilyen aranyalmák után.

Micsoda madár?

Nekem minden közmondás eleve gyanús.

Sorolhatnám őket, a Margalitsból, a Sirisakából. Meg amiket belém vertek. Hogy aki másnak vermet ás, meg hogy ki korán kel… Az élet rendre megcáfolta őket.

Akadnak persze költői erejüknél fogva tündökletes evidenciájúak. Például ez a finom megfigyelésről tanúskodó: „Fehér, mint a hó, fehér, mint az alabástrom, fehéret köp, mint a prépost.” (Ezt még a Sirisakában olvastam.) Vagy a másik, ez a szinte antik idillbe illő: „Lágy pásztor előtt farkas gyapjat szarik.” Néhány ilyen közmondást régtől idézgetek magamban; úgy kísérnek, mint életem derűs vezércsillagai, mint egy-egy édes Csokonai-sor, vagy mint a bölcs, telibetaláló axiómák Orbán Ottó verseiből.

Ámde a legtöbb közmondásban, a legtöbbször idézettekben a nádpálca suhogását hallom. Azért mondogatják, mert jó és idióta kisfiút akarnak belőlem nevelni. Jó és idióta állampolgárt. (Sztálinnak kedvelt közmondása az volt, hogy „legfőbb érték az ember”. A Rákosié az a tréfás-genocid, hogy „kulákból nem lesz szalonna”.) Gyerekkoromban legjobban utáltam azt a közmondást, amelyik attól óvott, nehogy rossz fiúkkal barátkozzam. „Madarat tolláról, embert barátjáról…”

A barátság szent, ezt minden gyerek tudja. A barátságban a kölcsönös megváltás esélye van. Ha mégoly kicsi esély is, érdemes érte elviselni a kárhozat kockázatát.

Ámde ez a közmondás arra tanított, hogy a barátság: bélyeg. Ezzel sorolódunk be rendszertani kategóriákba. Varjú lesz belőlünk, veréb, szarka, fakopács vagy fosógém. Talán egy életre. Aszerint, hogy kivel golyóztam a Schlauch parkban. Levedleni se tudjuk többé árulkodó tollazatunk.

Lesipuskások találták ki ezt a közmondást.

„Miért vacsorálgatott Illyés együtt a párt korifeusával?” – Ezt kérdezi Magyarországon mostanság néhány rettenthetetlen albatrosz-vadász. (Miután Illyés saját kezű naplóiból értesülhetnek ezekről a vacsorákról.)

Jézus együtt vacsorált a vámosokkal.

Emelt fővel, nyíltan, ő is.

Ebből az első számú levonandó következtetésünk ez legyen: Jézus minden körülmények között Jézus. Vámosokkal vagy nélkülük. Elmondhatja az Atyával: vagyok, aki vagyok. Illyés is elmondhatta.

A másik levonandó következtetésünk pedig:

– Ördög tudja, ám lehet, hogy a vámos nem is vámos.

– Hát mi? – riadnak fel sötéten, akik szeretnék már Jézust kitömve látni, előszobadíszként.

– A vámos? Ember. Üdvözült lélek.

– Hogyhogy?

– Madarat tolláról, te mondád… A vámos tehát megismerszik az Isten fiáról.

Gyatra giccs?

Amikor a fél nemzedékkel előttem járó költők egyike-másika felidézi a gyerekkorában hallott dalokat, rendszerint ráismerek azokra, amelyeket én is hallottam egykor anyámtól, aki az övékkel körülbelül egykorú lehetett, mivel én koros szülők gyereke voltam.

A nyolcvanéves Illyés felriad álmából, mert anyját hallja énekelni: „Darumadár útnak indul, búcsúzik a fészkétől…”

S ahogy olvasom ezt Illyés naplójában, bennem is megszólal ez dal, úgy, ahogy gyerekkoromban én is hallottam. Itt-ott egy-egy szó eltér az Illyés szövegétől.

De a dal – nekem is, ahogy Illyés mondja – „itt van a fülemben”.

Amikor a század elején ez a darumadár született, Nagy-Magyarország minden sarkában, minden néprétegnél divatba jött. Rácegresen a fiatal cselédasszonyok közt (a simontornyai varrókisasszonyoktól került oda – Illyés ezt is tudja), s Gyulán, a törvényszéki bíró házában. „Mennyi igaz érzéssel énekelte, mennyire szívéből” – írja anyjáról Illyés; s így írhatom én is, a magam emlékéről. Összeszorult szívvel hallgattam. És ezerszer is elhallgattam volna. Illyést álmából riasztotta föl ennek a dalnak benne felvisszhangzó emléke, s most Illyés naplójegyzete – tíz évvel halála után – felbolydítja az én emlékeimet…

Lehet, hogy haláldalként halljuk?

Mint Petőfi kívánta újra hallani a rég elhangzott dajkadalt. De hisz mintha már a „vándor daruid V betűje” is Segesvár felé mutatna…

A múltkor szinte ugyanígy voltam, Szabó Lőrinc versét olvasván a Tücsökzenében a lengyel himnuszt daloló anyjáról. A feledhetetlen ott is a mindent átható érzés, a hit, amely oly lenyűgöző volt, hogy a kisfiú maga is térdre roskadt, amikor anyja odaért, hogy „Szent oltárodnál térdre hullva kérünk…”.

„Gyatra giccs” – hajtogatja Illyés, kötelességtudóan, hisz a Bartók és Kodály által visszavívott örökségünk birtokában ezektől a népies műdaloktól és hazafias himnuszoktól minden jóízlésű magyar elfordult.

Gyatra giccs – mondom én is kötelességtudóan.

De ők, az asszonyok énekelték. Szívből. A varrógép taposása közben vagy lekvárfőzés közben. És a nótájuk feledhetetlen maradt.

Gyatra giccs – mondom, de közben arra gondolok, hogy az elköltöző darumadárral egykorú párizsi sanzonok művészileg egy fikarcnyit sem magasabb színvonalúak ezeknél a magyar műdaloknál. És nem seprűzzük ki őket. Sőt…

Tudom, hogy nincs igazam. Bár lehet, hogy igazam van.

Szentkuthy-éji álom

Firenzében duplán ünnep a június 24. Nemcsak az esztendő legrövidebb éjszakájának pogány bacchanáliája ez, hanem a Város keresztény naptár szerinti névnapja is, hiszen Firenzének védőszentje Szent János, a Keresztelő. (Shakespeare és az ortodox naptár Szent Iván napjának mondja.)

Tűzijáték durrog és hullatja csillagesőjét a városra, a Palazzo Vecchio magas tornyának erkélyein hatalmas fáklyák lobognak, és a város körül a dombok hajlataiban sűrű kötelékekben rajzanak lassúdadan a fényüket ütemesen oltó-gyújtó szentjánosbogarak tízezrei. Ők is ünneplik névadójukat.

Az egyik ilyen nyári napforduló éjszakáján, amely itt majdnem olyan varázslatos, mint az esztendő „antipódusán” a karácsony éjszakája, soha nem látott látványossággal, műsoron kívüli műsorral kedveskedtek a firenzei fiatal építészek a Santo Spirito terén nyüzsgő fiatalságnak.

Ez a tér a kábítószeresek, drogosok, szipózók, hippik kedvelt találkozóhelye. Ők itt a Szentlélek karavánja.

Látomásoktól áldott-átkozott életükben is meglepetés volt ez az éjszakai parádé.

Olyan váratlan volt, mintha rögtönzés lett volna, holmi happening. Nem is hirdették előre, pedig rendkívül nagy szervezés és a teremtő képzelet gyümölcseit tálalták elő.

A TÁL: a Szentlélek templomának hatalmas sárga homlokzata volt, Brunelleschi legkopárabb, legfalusiasabb és legmonumentálisabb alkotása. Ki mit tud kezdeni ekkora gyönyörű sárga puszta felülettel? Erre a kihívásra felelt vagy száz fiatal építész. Az óriás felület egy éjszakára mozivászon lett, és ki-ki rávetíthette a maga építészeti álmát. S ezek az álmok vadak, fellegjárók, szégyentelenek, nemegyszer erotikusak voltak… Ahogy az az álmokhoz illik. A tisztelendő atyák nem szóltak közbe. Spiritus sanctus flat ubi vult – mondták finoman.

A fantáziának semmi más nem szabott korlátot, csak a homlokzatnak Brunelleschi megrajzolta hullámkörvonala. (Csak? CSAK?) Ennél ihletőbb kutyaszorítósdi! A legvastagabb tiszteletlenséggel klasszikus alkotása iránt vívni ki a Mester elismerő rábólintását – erre bátorít.

A mostani eszemmel ha visszagondolok erre az éjszakára, azt mondanám: én ott kóstoltam bele – faltam bele! – abba, amit mostanában úgy hívnak, hogy posztmodern.

Percenként kattant a tér közepén egy állványra tett vetítőgép, és a templom homlokzata új csodákba öltözött. Vagy éppen vetkőzött. Mert emlékszem például egy olyan homlokzatrajzra, amely megszüntette a homlokzatot: ugyanis épp a templombelsőt vetítette rá, amelyet akkor láthatnánk kívülről is, ha a templomnak leomlana a homlokfala… De vetkőzött a Szentlélek Temploma úgy is, hogy Marylin Monroe-ként hevert előttünk, kombinéban.

Shakespeare mesejátékában volt utoljára oly vége-hossza-nincs ötletgazdagságú a legeslegrövidebb éjszaka, mint azon a vetítésen a Santo Spirito terén.

(Alinari kiadta egy albumban a vetített képeket. Meg is vettem. Haza is hoztam. Kölcsön is adtam. Vissza sose kaptam.)

Most mégis feltámadt bennem ennek az éjszakának az emléke, oly intenzíven, mintha ott ülnék a tér közepén a billegő összehajtható széken, a percenként tapsban kitörő nézők tömegében…

A Fekete reneszánszot olvasom, megint, mint húszévesen – a Szent Orpheus Breviáriuma első „stációját” –, de most franciául. S az elmondhatatlan gyönyörűség, amit lelek benne, nem tudom, vajon abból ered-e, hogy közben egy félszázadnyit öregedtem, vagy inkább abból, hogy ez a pompás, gusztusos borítékú francia kiadás (a borítékon Simonetta Vespucci két mellbimbója – egy aranylánc és egy vipera társaságában) lehengerlő erővel tanúskodik Szentkuthy zsenijéről. Mily sokat mondogattuk, hogy bármily szöveg hamissága lelepleződik, ha franciára fordítják. És íme, itt most Szenkuthy Miklós halhatatlanságra érő aranyszobra lepleződik le francia fordításban. Mintha hazatalált volna ebben a nyelvben. (Vagy inkább: mintha száműzetésben lett volna eddig a magyarban?) Nem tudok rájönni, hogy a két fordító – Georges Kassai és Zéno Bianu – a francia prózának milyen numerozitásával és élanjával vették ily ellenállhatatlanul előre-gördülékennyé, lényegre törővé Szentkuthy szövegét, mert eladdig soha nem tűnt fel nekem, hogy írásban is oly olvasmányos és lebilincselő lehet Szentkuthy, mint amikor társaságban (vagy Kabdebó Lórántnak magnóra) dörgött és csevegett…

Tragikus nagyság

Egy nagy milánói kiadó nem győz instálni, hogy írjak előszót Mindszenty emlékirataihoz. Nem vállalhatom.

Sohasem éreztem közel magamhoz ennek a mártíriumkereső és újból meg újból mártírságra lelő főpapnak a lelkét. Úgy éreztem, az engesztelhetetlen harag inspirálja, s inkább vezérli őt az Egyház dicsőségének (hatalmának) az eszméje, mintsem az evangélium tanítása. Persze tudtam, hogy nem vagyok jogosult ilyesmit megítélni, pláne azután nem, hogy üldözni kezdték, s a kaján gyűlölet frenetikussá lett körülötte. Most olvasom, hogy meztelenre vetkőztetve négykézláb kellett körbe ügetnie a bíborosnak a vallatószobában, miközben ávós legények botokkal verték. Elgondolkoztató, hogy a passiót hírből sem ismerő pesti ügyvédek, moszkovita pártfunkcionárusok, szovjet tanácsadók és vidéki cigány fiúk hogy meglelték a bíbornak és a lemeztelenített testnek azt az idegizgató párosítását, amivel nagypéntek hajnalán Jézus körül is szórakoztak. Archetipikus volna-e az efféle pornográfia, amely éppúgy kimászik a római legionárusok tudattalanjából, mint ezerkilencszáz év múlva a jogászbálok nyitótáncosaként feltűnt stréber pesti úrifiúk és a besorolt kiskatonák lelkéből? Vagy ez is csak azt bizonyítja, hogy nincs az az ateista oktatás, amely kiirthatná a keresztény kultúra mítoszának és legendáriumának mégoly töredékes motívumait a kollektív emlékezetből?

Előszó írására a felkérést elhárítottam. Az előszó menthetetlenül apológia. De az emlékiratok olasz fordításának a kefelevonatait lenyűgözve olvastam végig. A drámaírót ébresztette fel bennem. A dráma – számomra legalábbis – nem apologetikus műfaj. A drámahősünket nem muszáj szeretni. Lehetnek pillanatok egy Mindszenty-drámában, amelyekben mélyen átélem a főhősöm antagonistáit. S Katona József szellemében felkiáltok: Én, én vagyok Péter Gábor! Én, én vagyok Décsi Gyula! Én, én vagyok VI. Pál!

Ha nem írja alá a kardinális a hamis vádakat, ha nem hazudja bűnösnek magát, a következő tortúrát helyezték kilátásba másnapra: Pestre hozatják föl az anyját, és a szívbeteg öregasszony szeme láttára folytatják pucér fiának négykézláb-hajkurászását, amíg csak az anyja szíve föl nem mondja a szolgálatot – s még megtoldották szubtilis lelkiismereti rabulisztikával: „Ön lesz felelős, Mindszenty úr, az édesanyja haláláért, ha nem hajlandó kollaborálni.”

A hetek óta álmatlansággal is gyötört öntudat színpadán ez a rémdrámaálom – amelynek főpróbái naponta ismétlődtek – az Erzsébet-kor legvéresebb tragédiaíróinak – de egy Shakespeare-nek is – megszégyeníthette volna a fantáziáját.

Már az amerikai követségen morzsolja második rabságának – önkéntes rabságának – az előzőnél hosszabb és kilátás nélküli idejét. Éjjel-nappal leeresztett redőnyök mögött. „Hogy milyen évszak van odakint, azt csak a gyümölcsről tudhattam, amit ebédre desszertnek kaptam” – írja.

És egyszer az egyik amerikai diplomata, budai villája kertjéből, hoz egy virágzó cseresznyefagallyat, és beállítja a rab bíboros szobája közepére.

Könnyű volna most azt mondani, hogy ezt a pillanatot talán csak Csehov tudná megírni…

Nyomorúságainkból

Reggel felhívom Patrickot, Lausanne-ban. Akkor ébred, mondja, hogy későn ment haza, húgát kereste az éjjel, akit depressziójában öngyilkosságtól kellett féltenie. Végül valahol Pullyben megtalálta egy bárban, agyongyógyszerezett állapotban. Kórházba kellett vinnie. Amikor ide jut beszámolójában, elfogja a sírás, majd a zokogás – próbálom megnyugtatni, annál inkább. Amit a húgáról mond, minden mozzanatában ismerős előttem. Akár együtt is zokoghatnék vele. Csakhogy belőlem mindig hiányzott, most is hiányzik az odaadó részvét és szeretet, amikor egy embert sírni látok vagy hallok.

Nem tehetem le a telefont, bár egy szavát sem értem, úgy elfullasztja már a sírás. Valahol az Alpok túloldalán – négyszáz kilométerre tőlem, köztünk a Mont Blanc – sírógörcs ráz valakit.

S bennem nől a közöny, a közöny.

Nem tudom elfojtani a gondolatot: mibe fog kerülni ez a telefon?

A homéroszi modell

Ott Ilion mezein a görög és a trósz mind beleadta a lelkét abba a harcba. A legtöbben ki is lehelték. A féktelen Protesilaos volt az első hősi halott. Volt, aki a kardjába dőlt, mint Ajas. Volt, akit konstruált perben elveszejtettek, mint Palamedest. Volt, aki többet ért el ésszel, mint erővel, Ulysses.

A legszebb asszonyok és a legszebb fiúk hevítették a harci kedvet: Heléna, Patroklos. Hekuba királynői fájdalma még majd a dán királyi udvarban is könnyeket fakaszt…

És ezek az olyan nagyon halandók, szegények, csak bábok voltak az istenek kezében. Mert minden ott dőlt el az Olimposzon. Odafent ez nem harc volt, csak civódás, a halhatatlanok hecce. Presztízsügyek és féltékenységi ügy, legföljebb. A hősök, ott Ilion mezein, csupán az istenek kliensei voltak, favoritjai, áldozatai.

Ami most Szarajevó környékén zajlik, hasonló ábrát mutat.

Az olimposziak civódnak, és a halandók a fűbe harapnak.

Kezdjük olvasni újra Jókait!

Vajon Jókai száz kötete nem tekinthető-e egy afféle humanizáló vállalkozásnak a magyar nemzet számára, amikor ez megindult a polgárosodással járó elembertelenedés veszélyei közé, mint amilyen humanizálódást hozott (a Jókaiénál némileg magasabb szinten) az Erzsébet-kor drámája Angliának?

London másodszor?

Vége a falanszterünknek: az elveszített Éden után nosztalgiázó Ádám legeslegrosszabb álmának! Végre vége! Michelangelo abbahagyhatja a széklábfaragást, Plátó feláll a borsóról, s nem Makarenko fogja megmondani, kiből lesz pásztor, kiből lesz orvos.

Jöhet az utazás az űrbe. Vagy valami soha nem látott új kaland. De mi ez? Megint a londoni vásár? Miféle déjà vu? Nem láttam én ezt a Nyeglét már valahol? S hogy megint minden eladó? Hogy ugyanaz a Virágáruslány árulja kis ibolyáit? És ugyanaz a hegedűművész játssza nívó alatti műsorát? Ugyanazokból a lázadó diákokból lesznek megint a köcsögkalapos bankárok? Ugyanazt a munkást viszik megint akasztani? Ugyanazt a négert a villamosszékbe? Ádám megint szélhámos lordként csavarhatja el a hülye kis csaj fejét? S kezdődik a világ legvidámabb haláltánca, megint?

Állj! Állj! Hisz ez a rendező megőrült!

Amerigo

Róma város múzeumában, a Navona tér előtt őrt álló Braschi palotában hatalmas, átfogó kiállítás a XX. századi olasz szobrászatról. Hogy csakugyan mindenki jelen lehessen: a legnagyobbaktól sincs több, csupán egy-két darab.

Majdnem mind ismerős. Mintha megannyi Stróbl Alajost, Sidló Ferencet, ifjú Ferenczy Bénit, Holló Barnabást, Csorba Gézát, Viltet látnék. Ők, és mégse ők. Az unokatestvéreik.

Manzuhoz már nem tudok magyar rokont találni.

Amerigo Tot nem került a kiállítottak közé. Lehengerlő egyénisége és alkotóereje – úgy látszik – csak életében tudta biztosítani számára az előkelő pozíciót „idegen hazájában”. (Mikes szava volt ez. Pontos.)

Az is szinte csoda volt, hogy életében kivívhatta az elismerést Rómában. A szobrásztársadalmat könyörtelenségre neveli az állami (Rómában ehhez még a vatikáni) megrendelésekért folytatott szívós pozícióharc. Szobrászban ritkák a szent Ferenczy Bénik. Michelangelo sem volt szent. Ő csak isteni volt. Amerigo sem volt szent – ismerte a játék megengedhető szabálytalanságait is. Nem véletlenül hívta meg őt Coppola maffiavezér szerepre…

Tűnődöm, vajon Budán, a Várban mi lett szép házával, ahová múzeumát tervezgette.

Bárhol jelent meg: ő volt a központ. A Via Marguttán (ott Fellinivel osztozva a népszerűségen). Pesten az Intercontinentalban.

És most: két szék között?

De megvan a Magyar Madonna Csurgón és a Vatikáni Múzeumban, a gödöllői nagy dombormű és a pécsi szoba. És Huszárik gyönyörű filmje őrzi feledhetetlen személyiségét.

Rómában, a Canova kávéházban (lám, ez is egy neme a szobrászi halhatatlanságnak), a hátsó szalon ebédhez terített asztalainál a finom-öregúr pincér átszellemül, amikor az étrend összeállítása közben elmondhatja, mihez milyen bort ivott a „Maestro”.

Kennst du das Land…?

Húsvét Cercinában. Firenze felett a dombokon, ahol a régi bolognai út vezet. Ameddig a szem ellát, a táj olyan, mint a quattrocento képeken. Ciprus, olajfa, szőlő s elszórtan a barnás tónusú tanyák. Csak az egyik hegytetőn fehérlik valami modern épület. A völgy mélyéről, a sötét sűrűből, felhat a patak lánccsörgetése. Együtt a mostanában ébredező békák és a rengeteg madár hangicsálásával. Odafönt az áprilisi ég változatos fényjátékai, az egymást űző felhők közeiben. Szakad az eső, kisüt a napocska. Van, amikor egyszerre süt és esik. Ilyen nagy mennybolt alá minden belefér.

Hosszú, ráérős beszélgetések a házigazdával. Magyar írókról is. Valamikor odaadtam neki olasz kiadásban A szív segédigéit. Kiváló kritikus, szépen rendszerezi Esterházy stílusának effektusait.

Maga is ír szépprózát. Személyesebb élete viszontagságait sejtető novellákat. Ezeket nem a maga nevén publikálja. Megkettőzte alkotóerejét; s kevesen tudják, hogy Giuseppe Bevilacqua professzor, a modern német irodalom Európa-szerte elismert tudósa és Giuseppe Rolleri, a novellista egy személy.

Most ideadta egy új kisregényét.

S amíg Bevilacqua a posztmodernnek (is) beavatott kritikusa, Rolleri regénye tüntetően Flaubert-i. Fel se merül, hogy hát vagy ez, vagy az… Hogy tessék választani!

Ahogy a nagy olasz ég alatt szépen megfér egymással az áprilisi zápor és a napsütés, éppúgy megfér ennek a tágas vidéki háznak könyvekkel bélelt emeletes labirintusában a modern irányzatokra fogékony kritika és a klasszikus realizmus legmagasabb szintű gyakorlata.

Bevilacqua nem tagadja ki Rollerit, és Rolleri szuverénül fütyül Bevilacqua posztavantgárd barátaira.

Boldog ország!

Huzella

Valami olyasfélét hallottam reggel a rádióban, hogy ma volna 70 éves Huzella Elek, és este fél nyolckor emlékkoncert lesz – így véltem érteni – a Zeneakadémián. Vagy álmodtam, vagy valamit félreértettem. Este ugyanis hiába mentem el a Zeneakadémiára, semmit se tudtak róla, és se a pénztáros, se a portás nem tudott felhajtani (nem is nagyon akarózott nekik) egy műsorkalauzt vagy mai újságot. Átmentem a Fészekbe. Ott is: csak vállvonogatás.

Egyetemista koromban barátok voltunk. Még szomszédok is. Huzelláék a mai Bartók Béla út 19-ben laktak, a patika fölött, én a 17-ben, a kollégiumban. Megfordultam náluk a városi lakásukban is, a gödi házukban is, ahol az öreg Huzella Tivadar biológiai kutatóintézete volt, s úgy rémlik: az igével élők szabad akadémiája is (vagy valami indiai asram?).

De mi – hármasban Nagy Istvánnal – éjszakánként inkább a Gellérthegy útjain csatangoltunk ki nem merülő vitázó kedvvel, nappal pedig az egyetem Filozófiai Szemináriumában, egy szinte generációnkhoz számítható fiatal egyetemi ny. r. tanár, báró Brandenstein Béla univerzalitásokra nyitott szelleme, heurisztikus derűje fényénél.

Valahol most szól egy koncert, és a zenéből – ha ott lehetnék – bizonyára kihallani vélném ezeknek az egyetemi éveknek az emlékeit.

Az Opus 1 bemutatója egy kis-sváb-hegyi villában volt. Brandenstein elemzi a művet…

Jellemző az is, hogy nem találom meg a koncerttermet, tűnékeny ifjúságunk zenéjét. Marad tehát a jegyzet, amely képtelen bármit is rögzíteni. Csak mindennek a hiányát.

Kinek az ancillája?

A grenoble-i Stendhal Egyetem meghívott egy nemzetközi konferenciára. Téma: az új Közép-Európa.

Magyarországról van egy politológus is. A vak tyúk közmondásos szerencséjével talál egy nagy közhelyet Konrádban. Azt idézi mottónak. Viszont gyomorszájon ütnek a saját bevezető mondatai. Felsorolja a magyar politika céljait: „a pártállam átmenetele pluralista demokráciára alapozott parlamentáris kormányzásba, a piacgazdaság meghonosítása, csatlakozás a világ gazdasági áramlataihoz, az európai technikai-gazdasági standard elérése, és mind e célok megvalósítása végett: kulturális és intellektuális metamorfózis” („…métamorphose culturelle et intellectuelle, afin que ces buts soient atteints”).

Ugyanolyan szolgálólány szerep a politika és a gazdaság konyháján, amilyenre egykor az Egyház, majd Lenin kötelezte volna a szabad Szellemet?

Nem az kavarta föl a lelkem, hogy így fogalmaz az előadó, hanem az, hogy így látja az előadó az otthoni tendenciákat. S hogy esetleg: jól látja… Ez, menthetetlenül ez itt a sorsunk.

Tehát lehet, hogy Magyarországon a kultúra és az értelmiség autonómiája nemcsak úgy véletlenül kutyafüle, hanem programszerűen az, hisz csak arra szolgál, hogy segítsen a piacgazdaság, az európai normák és a pluralista demokrácia berendezkedésében.

És mi lesz akkor, ha ezek közül valamelyik kárhozatosan működik – ki fog szót emelni? Talán a cseléd?

A kultúra meg az értelmiség ezek szerint annak elvetheti gondját, hogy őre legyen szellemi értékeinknek, ha netalán veszélybe kerülnének. Pedig a helyzet már ma is több mint veszélyes. Iam proximus ardet… És ilyenkor a Szellem önvédelme már nem feladata a Szellemnek?

Ó, Édes Anna! Szegény, tragikus metafora! A keresztény-nemzeti államtitkárék odaadó szolgálóleánya! Semmiféle racionális magyarázat nincs rá, hogy a szépen sikerült estély után miért kellett meggyilkolnod Vizy Kornélékat.

Pedig, ugye, semmi sem természetesebb…?

A kultúra, ha mindenes cselédi munkára fogják, könnyen gyilkossá lesz. Szegény buta Vizy Kornélék mikor értik ezt meg? Talán csak szörnyethalásuk pillanatában?

Kivégzés

A hajnali álom szakaszában, amelyet rebbenő szemmozgások jellemeznek, s amelyet az orvostudomány bennfentes rövidítéssel az alvás REM szakaszának nevez (de ez népi etimológiával pontosan fordítható a RÉM-álmok eljövetele idejének is), ma reggel 4 és 5 között engem másodmagammal kivégezni vittek. Tudtam, hogy csupán álom az egész, de tudtam, hogy rossz vége is lehet, mert nincs kizárva, hogy onirikus képzeletemben az orvlövész Embólia (vagy Infarktus) öltözködött át olyan kivégzőosztaggá (hisz szembe kell néznem a valósággal, és ugyanakkor nem bírok szembenézni a valósággal), amilyet utoljára Goya rajzain és a Ceauşescu-filmben láttam. Én a másik halálraítélttel (ki volt az? nem bírok rájönni – lehetséges, hogy Elena Ceauşescu volt?) egy deszkapalánkon álltam, de szemben, tőlünk kissé lentebb, ahonnét a lövések fognak érni minket, még nem látszott semmiféle mozgás. Néztem a hatalmas eget fölöttem, szürke volt, inkább felhős: szép volt. A különösségét az adta, hogy utoljára látom. Ettől az egész égbolt, a világegyetem kissé valószínűtlennek látszott. Görög tragédiákban ilyenkor a Naphoz intéznek imát a halálba készülők. Ajax, Antigoné… A napnak nyoma se volt. Bár a felhőkön túl már világos volt az ég. Azzal vigasztaltam magam, hogy csupán egy ütés lesz, persze olyan fájdalommal, amilyent kibírni nem lehet, s épp ezért el is fog mindjárt múlni. Persze velem együtt.

Akkor láttam, hogy pár méterre tőlünk, a szomszéd deszkarakáson egy egészen másfajta kivégzés folyik: fiatal, eleven katonákat vágnak kettébe, hosszában, mint a birkákat. Egyetlen pissz nélkül.

– Hát erről lesz szó? – És akkor komolyan megijedtem. Felgyújtottam a villanyt. Háromnegyed öt volt.

Kárpátok-alji pörösködések

Most mutatták be a Drakula-filmet Párisban. Coppola csinálta. Nagy a felhajtás. A mai újságban is egy cikk: emigráns román hercegnő pert indít Coppola ellen, mert rágalmazza ötszáz évvel ezelőtti anyai felmenőjét, Karóbahúzó Vlad havasalföldi fejedelmet, holott tudvalevő, hogy az igazi Vámpír a Kárpátokban egy magyar gróf volt, aki jogosulatlanul kérkedett holmi fejedelmi rokonsággal, mely őt a nemes és felvilágosult Vladhoz fűzte volna…

A legkitűnőbb párizsi ügyvédek ingyen vállalják az őse és népe becsületéért kiálló hercegnő perének vitelét, akinek a kommunisták hatalomra jutása után utolsó családi fülönfüggőjénél nem maradt egyebe.

A cikk folytán elfog a viszolyogtató szégyenérzet. Hisz a Kárpátok öléből vagyok én is. Azzal vigasztalom magam, hogy az egész cikket, pört, román hercegnőt – utolsó családi fülönfüggőjével – Coppola reklámfőnöke találta ki.

Párisi élményeim

Nekünk odahaza a legutóbbi időkig nem is volt televíziónk. Most már van, de sohase nézem.

Ha bemegyek abba a szobába, ahol mások televízióznak, hamar ki is fordulok. Legtöbbször riaszt, amit látok. A politikusok öntöltős magabiztossága, a szakértők nagyképűsége (kivéve a természettudósokat, akiknek pedig még jussuk is lehetne hozzá), a kulturális műsorok bennfentes összjátéka… Az amerikai filmek sem az én ízlésem szerint valók.

Most itt Párizsban csapdába estem. Szépen elképzeltem, hogy mi mindent fogok ezúttal látni hat nap alatt. Nicolas Poussin kiállítását, az új Mrożek-darabot, a Louvre új szárnyát, a Saint Denis-apátságot, ami nem új, de sohase láttam…

És délelőttönként kávéházban írni fogok.

Ez az egész szép program füstbe ment. Ülök a televízió előtt reggeltől éjfélig.

Tudvalevő, hogy senki sincs úgy kitéve a szenvedélybetegségeknek, mint az absztinens. A szelíd vadember, aki egyszer alkoholt kóstolt. Találomra kapcsoltam be a televíziót, hadd halljak egy kis francia szót, gondoltam. S váratlanul az ismerős Móricz-szöveg, magyarul, a Hét krajcár. A Duna tévé adása volt. Azt már sohase fogom megtudni, hogy ki volt a színésznő meg a kisfiú, akik oly odaadással végigélték a novellát – és végig celebrálták, mert átérzett az alakításukon, hogy eltölti őket az áhítat, hogy ezt az istentisztelettel felérő játékot ők mutathatják be. Micsoda írói remekmű! Most értem meg George Cushing professzort, aki nemrég a Hét krajcár és még nehány Móricz-novella új angol fordításának londoni sikerével dicsekedett.

Ebben az új világunkban, ahol az életnívóval együtt eltűnik a szegénység becsülete is, milyen lélekemelő vigasztalás ez, milyen evangéliumi paradoxon: a koldus hetedik krajcárja.

Aztán egy erdélyi kislány jelent meg, aki mesét, regényt, verset ír, s a párperces beszélgetés során érzésének rezdülései oly színes és bensőséges mimikával jelentek meg az arcán, hogy három Oscar-díjas film nem mond el annyit az emberi lélek mélyebb tartományairól, mint amennyit ez a kislány közölt valami elbűvölő, szavakon túli metanyelven – miközben azért szóban is mindent megfogalmazott, tűnődve és pontosan.

Ágyő, Saint Denis! Majd jövőre…

Aztán Mécs Károly vallomását hallgattam a versmondás mesterségéről és mágiájáról. S utána a bravúrt: az ezerarcú Petőfitől a vicces Orbánt. És most hallottam először nyilvánosan előadva a Babitsot gúnyoló, minden sorával csontot érő József Attila-verset. Gyönyörű volt – gyönyörű, mint egy nagy apa-fiú tragédia – az utána elmondott, elzokogott megkövetéssel: „Magad emésztő szikár alak…”

Talán csak az utolsónak hagyott vers, a Szülőföldem mond nekem – ha magam olvasom – a végén egy árnyalattal többet annál, ahogy másoktól, akárkitől hallom. Nekem ez a vers egy idő óta a költő közeli haláláról szól: talán rejtettebb, de még szívig ütőbb bizonyossággal, mint az Egy gondolat vagy a Szeptember végén. A költőnek alig huszonöt évével már a lejáró idejéről, s a dajkáról, aki az elfáradt lovast Segesvár felé viszi.

S mindig megszólal az andalító-zsibbasztó refrén, a „cserebogár, sárga cserebogár…”, amelynek elharapott csonkaságát a tudatalattink nem mulasztja el kiegészíteni: „azt se kérdem, sokáig élek-e?”

„Még egy évet, bogárkám” – súgja nyugtatólag a halálistennő!

Rég lejátszották a meccseinket

Könnyebben válok meg könyvektől – elvész? ellopják? –, mint régi folyóiratszámoktól. Ezeket nem is akarja ellopni senki, de szívem sincs kidobni őket. Tudom, hogy pár év után már figyelemre méltó üzeneteket tartogatnak-érlelnek számomra.

Meg merném kockáztatni a paradoxont, hogy a régi újságok időszerűbbek a mai lapnál. Átmentek az idő rostáján és felszínre kerülnek bennük az értékek. Ha már elborít a nyomtatott papír, mielőtt egy régi folyóiratszámot kidobok, addig forgatom, amíg szinte magától előugrik belőle egy megragadó vers vagy szívenütő tanulmány. Legalább ezeket az oldalakat kitépem és beleteszem hozzájuk közel álló könyvekbe. Reményem lehet, hogy még találkozni fogok velük.

Közgazdászok tanulmányait nagyon ritkán olvasom.

A közgazdászokat – a pápa mellett – a legkevésbé csalhatatlan tekintélynek tartom. (Igazat adok Domokos Mátyásnak, aki egyszer keserű iróniával írt a következetesen tévedő közgazdászokról.) De avítt folyóiratokban még a közgazdasági részt is átolvasgatom. Mintha a közgazdasági elméletek ilyetén véletlen fennmaradásának az időállóságuk garanciája volna.

Egy 89-ből való Valóság-szám kallódik erre-arra az írásaim között. Mielőtt megválok tőle, elolvasom Ferge Zsuzsa tanulmányát: A negyedik út.

Ez az öt évvel ezelőtti vészjelzés arra figyelmeztet, ami a mai életben cinikusan megvalósul.

Cinikusan, és úgy látszik: feltartóztathatatlanul.

Megírja, hogy mit fog hozni a munkanélküliség és a munkában maradók „elemi megélhetést sem biztosító alacsony bére”. S azt is, hogy „a piac ideológiájával az állam súlyos terheket hárít át a lakosságra”.

Summázatféleképp hat: „a hatalomhoz közeli csoportok jó érdekérvényesítése és a költségvetés mohósága miatt főként ott hódít a »piacosítás«, ahol semmi keresnivalója, és ott nem bír működni, ahol helye lenne.”

Már szinte kacagva olvasom: „A monetáris politika és piacideológia új áldozatai azok az intézmények és tevékenységek, amelyek társadalmi hasznossága nem mérhető pénzben, illetve amelyek nem ígérik a pénz rövid távú megtérülését.”

Lám, ha öt évvel ezelőtt ezt előre megírta a tisztánlátó lelkiismeret, milyen igazam van, ha ma nem érdekelnek az újságcikkek arról, hogy sztrájkolnak vagy sem a magyar pedagógusok holnapután… „Megvárjuk, amíg kikapcsolják az iskolában a világítást, fűtést, akkor megyünk ki az utcára.”

Amit az újság és a rádió naponta közöl, hírekben, nyilatkozatokban, riportokban: csupán illusztráció ahhoz, amit Ferge Zsuzsa így prognosztizált: „delegitimálódik minden olyan tevékenység, amelyik nem kecsegtet gyors és nagy anyagi haszonnal.”

Miért is olvassak tehát mai dátummal megjelenő sajtótermékeket, amelyek arról szólnak – szenzációként – amit öt évvel ezelőtt ily pontosan megírtak?

Lemondtam minden újság-előfizetést.

Minek olvassak elsárgultan megjelenő lapokat?

Lavotta továbbállt egy kúriával…

A naplókötetek előnye, hogy bárhol felütheted, bármikor leteheted. Azt hiszem, nemcsak nekem van mostanában díványom mellett kikészítve – álmatlanság idejére – Karinthy Ferenc posztumusz Naplójának valamelyik kötete.

1970-ben Lavottáról (!) ír. Itt olvasom a következő, irigylésre méltóan remekbe formált – odavetett? – mondatot: „Mindenütt szívesen látták, ettek, ittak, hegedült, ha megunta, továbbment egy kúriával: ettek, ittak, hegedült.”

Élvezem, ahogy fülembe mászik ez a mondat. Krúdy is írhatta volna.

Hogy állta meg a naplóíró, hogy húsz éven át nem publikált egy ilyen jó szöveget? És a többi, ezernyi ennél nem kevésbé jót.

Felmerül bennem a gondolat, hogy utolsó évei tanúk nélküli könyörtelen önpusztításában vajon nem játszott-e közre az is, hogy életét rövidítve előbbre hozza e monumentális Vallomás publikálhatását – mielőtt még késő lesz, mielőtt elfogyunk mind, a 60-as, 70-es évek utolsó tanúi, és velünk együtt kivész az a kortársi érzékenység, amely – például – most velem ezeket a sorokat íratja.

Emlékszem egy telefonjára. Mindketten Rómában laktunk akkor, de ritkán láttuk egymást. Róma nagy. (Ez ott közmondás.) Ha találkoztunk, menthetetlenül kötözködtünk egymással.

A telefonja békét, barátságot kínált. Szinte esengve. Sorolta, hogy kiket vesztett el eddig: Devecserit, Tamásit, Illyést, Illés Endrét – nem is emlékszem, még kiket említett, hosszú volt a sor.

A Gőzre gondoltam, talán mondtam is neki. E feledhetetlen, zseniális egyfelvonásosára, amelyben ravasz trükkökkel fűszerezve folyik a verseny a gőzfürdőben: ki él túl kit?

Közép-európai oly hiú létünk nagy metaforája ez.

Jus naplopandi

Döbbenten, hitetlenkedve, huncogva kapja föl az új pragmatizmus világmédiája Lech Walęsa toleráns megjegyzését a múlt szocialista rendszerének egy – szerinte – pozitív vonásáról, hogy lazsálhattak a munkások.

– „Lám, kibújt a szög a zsákból!” – kommentálják kajánul.

Mert hogy a dolgozó sörözzön, dumáljon, heverésszen munkaidőben, ez valóban olyan eretnekség, amely egyaránt sértheti minden gulág-parancsnok és tőkés-magyar erkölcsi kódexét.

Ha nem hagytam volna abba korunk (ide-oda) menő közgazdászainak olvasását, engem is sértene most az efféle nosztalgia és én is reflex-szerűen felhorkannék: „na, ja, polnische vircsaft!”

Gyertyát gyújtok Szent Heverdelnek, mentsen meg minket a konzum kergekórtól.

Esterházy-mulatságok

Bámulattal adózom Esterházy Péter szelleme röptinek, a természet csodái ezek, mint a vízipók gyors száguldozása a víz színén. Amibe más belefullad – ez a magyar láp –, neki rugalmas gumiszőnyeg, feldobó felületi feszültség. Micsoda szaltók! Micsoda piruettek! Egy-egy jól sikerült kunszt-stückje láttán tapsban török ki.

A súlytalanság kegyelmi állapotában műkorcsolyázik egy műjégpályán, ami még csak nem is az.

A legnagyobb stiliszta, aki a víz hátán is megél.

Amikor a két „kultúra” egymásra talált

Háromoldalas interjú Béres Józseffel, keserves küzdelmeiről a kádári időkben, hogy elfogadtassa megváltónak ígérkező cseppjeit. Emlékszem én is, micsoda düh és hahota kommentálta az Aczél Györgyhöz közelálló orvosi és újságírói körökben a Béres-cseppeket. A kuruzslás, a fehér ló áldozás, a sumér-magyar rokonság jelenségkörébe utalták. De emlékszem arra is, hogy milyen önkéntes hívei támadtak a Béres-ügynek a legnagyobb költők és filmrendezők körében. Messziről láttam csak, de szívszorítóan szép harc folyt. Még Olaszországból is követni lehetett hősi fordulóit… Kósa nem tudom, hány órás filmje, amely oly izgalmas és meggyőző volt, hogy kár lett volna akár egy métert is kivágni belőle. De csak titkos vetítéseken lehetett látni. Vagy ott se. Most olvasom Nagy László naplóját. Megrendítő, hogy mennyire eltölti őt is Béres cseppjeiért az aggodalom, a harci kedv. Mintha az életét tenné rá. 1977. január 25., kedd: „Bérest mindenki támadja. Támadni szabad? Védeni nem?” És ezt egy miniszternek a képébe mondja. „Feldühödtem, itt vagy szegényemberré válik valaki, vagy fölakasztja magát – ez a magyar ugar. De én olyan ribilliót csinálok, hogy nemcsak ez a magyar égbolt szikrázik! – Erre elsápadt, arca remegett. Nagyon sajnáltam. De nem tehettem mást.” Két nap múlva. Január 27., csütörtök: „Nem tudtam aludni, hánytam is közben. ]ól megéreztem: mi fog történni. Reggelfelé megírtam egy levélvázlatot Dobozynak, hogy kilépek az Írószövetségből, mert a Béres-ügyről csak épp nekem nem szabad írni. Mindezt elrendeztem magamban, tudván, hogy ez a lépés milyen következményekkel jár. Sírtam egy kicsit, majd 7 körül elaludtam.” Két óra múlva már taxin be a szerkesztőségbe. Baj van. Nyomdában volt Béresről a cikk, letiltották. „Pozsgayt hívom, minisztertanácsi ülés. Mondom, súgják a fülébe: fontos ügyben keresem. Kihívják, várja telefonom egy szobában. Mondom: kilépek az Írószövetségből, az írás megjelenik szocialista országban.” Még mindig ugyanaznap. A Parlamentben. „A. szobája, ugrálnak, mint az ijedt békák, s halványak. Két óra fecsegés, közben eltemetem az arcom, térjünk a tárgyra, sokszor mondom, de csak fecsegés. Nem is hallom, mert ugyanarra koncentrálok. Végül A.: a minisztertanács döntést hozott: szabad az útja a Béres-szernek.”

Eléri, hogy Kósa filmjét „általam javasolt 15 ember láthassa” (!).

És így tovább…

Úgy olvasom, mintha egy apokrif Vörösmarty-naplót olvasnék, hogyan vitték vásárra a bőrük az üldözött Semmelweis védelmében.

S ezt most azért írom le, mert ebben a mai interjúban sem az újságíró, sem a feltaláló nem is említi, hogy a legreménytelenebb időben milyen önfeláldozó tettekre volt képes a magyar művészet és a költészet egy természettudományos felfedezés védelmében.

Szép nagydoktori disszertáció témája lehetne ez.

Lógó orral megkérdőjelezett happy end

A Magyar Hírlapban Szántó Erika kissé zavart döbbenettel számol be egy amerikai házaspárról, akik kiverték a huppot, mert nem találkoztak Magyarországon az általános optimizmus légkörével. Még a musical-színházak közönségének körében sem.

Idiótákhoz méltó az az optimizmus, amelyet e kamatrabszolgaságra vetett és egymás ellen uszuló indulataiknak kiszolgáltatott, vasfüggöny mögül szabaduló népektől az amerikai turista elvárna. Amivel esetleg szolgálni tudnánk happy end terén, nem hiszem, hogy megfelelne elvárásaiknak. Parancsolnak egy adys finálét? – „Egyet még ugrik a kedvünk. Hátha vígabb lesz a halálunk?” Még szerencse, hogy effajta neo-úri-murira bizonyára nem vevők a musical-színházaink.

Utóirat egy levélhez

A Vigadóban, egy íróközgyűlési felszólalásban törtem ki a szlovákiai nyelvtörvény ellen. Utána, aki csak ott volt, igyekezett, hogy aláírja a levelet a „világ íróihoz”.

Grendel Lajos azt mondja: elképzelhető, hogy a PEN szlovák írói is alá fogják írni.

Szép volna.

Petőfi Sándor is aláírná. Szinte látom gyönyörűen kanyarított nevét alatta…

És mégis, másként kellett volna prezentálnom ezt az esengő kiáltványt.

Térdet hajtva Hrúz Mária előtt, hogy nekünk adta szerelmes fiát.

Most már értem Eduárdot

Szép új világunkról szóló szavakat olvasok egy interjúban Csepeli György szájából. Már a címe is lényeglátó: „Lent Calcutta, fönt New York”. Felsorolja, hogy az egérfogóban hányféle túlélési technika vagy végső rúgkapálás áll egy tudós vagy művész rendelkezésére Magyarországon. Idézem az egyiket, a hatástalanságában már szinte komikusat. (Ami után már csak a tragikus megoldások jönnek: ivás, őrület, lesüllyedés, nyugdíj.)

„A negyedik eset az állagvédelem, amely értelmiségi szakszervezeti állásfoglalásban nyilvánul meg. Ha valaki az operaház hegedűse, van kétszáz hegedűs, de a Világbank jelentése szerint elég volna öt, akkor följelenti a Világbankot s kivonul a Parlament elé. Ennek az állagvédelemnek a lényege nem a teljesítmény, nem a professzionalizálódás, hanem az ősiség.”

Találva érzem magam írói mivoltomban. Amikor a hegedűst még hegedősnek ejtették, egy brancsban voltunk mind: lantosok, igricek, krónikamondók, bárdok, vak Homéroszok és a Homérosz asztaláról lehulló morzsákat felcsipegető színpadi szerzők.

Voltunk néha szétszóródott kevesek, voltunk néha kétszázan, néha viccesen szólván – tízmillióan is: magyar költők. Ma is egyre inkább érződik a biggyesztett száj rosszalló hangsúlya, ha valaki a magyar írótestület ezeregyszáz tagját említi. E magas szám rosszallásában talán már benne van a Világbank kritikája (a Kritik der reinen Vernunft), persze tudjuk, hogy a Világbank bokros tennivalói közt a költészetre speciel nem is tud szentelni figyelmet, rábízza a költészetet a művelődési miniszterre, hogy az bízza rá a piacgazdaság gyorsan őrlő malmaira.

Ámde visszamenőleg is megvilágosító számomra a hegedűsök létszámcsökkentéséről szóló példa. Elröppenti a balladai homályt Arany verséről: „Ötszáz, bizony, dalolva ment lángsírba, walesi bárd…”

Eduárd vagy Haynau leigázta a walesi tartományt, „kunyhói mind hallgatnak, mint megannyi puszta sír”. Csak a bárdok énekelnek még. Száraz ágon sem fogják be az ajkuk. Hányan vannak? Ötszázan.

A Világbank véleménye szerint – mint az operaházi hegedűsök esetében is – ötszáz bárd túl sok. Egy is túl sok.

Eduárd végrehajtotta a drasztikus létszámcsökkentést.

Államrezon és államtéboly

(A cím tehát megvan. A mottó is megvan. Egyik jobb, mint a másik. Most jöhetne az én naplójegyzetem. De minek? Vágj ki egy közgazdasági hírt a mai újságból és ragaszd ide.)

A drámaíró naplójából

Drámaírósors

„Mindig mondtam, hogy ez a pálya életveszélyes.”

Lengyel Menyhért írja 50. születésnapján. Milyen mély igazság van ebben! Hálistennek, 94 évet megélt.

„Életem, te választató…”

Az egzisztencialisták felismerték, hogy a választás pillanata szorongással tölt el, mert minden alternatívában két világrend kelleti magát, s mert nem is csak a magunk személyében kell döntenünk a „lenni vagy nem lenni” avagy „kinek a pap, kinek a papné” dilemmáiban, hanem – választásunkkal példát téve – elkötelezzük (ha mégoly pókhálószállal) az emberiséget is.

Soha nem próbáltam eldönteni, hogy filozófiának mennyire érvényes az egzisztencialistáké – a legtöbbjüknek jó a stílusa, s ezt szeretem –, de az biztos, hogy az egzisztencializmus mint drámaelmélet: telibetaláló.

Rakjuk csak egymás mellé azokat a szavakat, amelyeket az elején kiemeltem: választás, szorongás, két világrend, a magunk személyében példát téve, elkötelezzük az emberiséget…

Mintha csak egy dramaturgi elemzés címszavai volnának ezek – amelyekkel éppúgy lehet operálni a Hamletet, mint az ingadozó középparasztról szerkesztett párbeszédes együgyűségeket.

Csakugyan abszurd volt

– „A drámairodalmat megszüntettük. De hogy kit nevezünk ki magyar drámaírónak, mi döntjük el.”

Magyarokra egykor jellemző hősiesség – magyarokra ma jellemző deheroizálás

A L’Espressóban hosszú cikk Semmelweisről. Abból az alkalomból, hogy olaszul is megjelent Céline életrajzi regénye, s hogy az olasz tévé vetíteni kezdett egy új olasz Semmelweis-filmet. Ezelőtt Olaszországban nemigen ismerték. Az orvosnövendékek, akiket a riporter megkérdezett, hogy hallották a nevét, ilyesmit feleltek: – Semmelweis? szélsőbal merénylő… Brecht írói álneve stb.

A hetilap cikke – tanulmánya inkább – a semmelweisi sajátos hősiesség összetevőit elemzi. A természettudományos pozitivizmus és a romantika keverését. Lényegesnek említi a független gondolkozásnak azt a szenvedélyét, amely rebellis magyar hozománya volt Semmelweisnek Bécsben. A cikk írója sajnálkozik azon, hogy a filmben nincs magyar táj és pesti városkép – hozzátartoznék, írja.

Céline Semmelweis-életrajzát remekműnek tartja az olasz recenzens. A nácizmusba tévedt francia író ezzel a könyvvel megváltotta magát. Ha Céline a mennyország kapujában bebocsátást kér – írja a L’Espresso – csak annyit kell mondania arra kérdésre, hogy ki kopog: „egy francia orvos, Courbevoie-ból, aki a Semmelweis-könyvet írta.” Mert ha mégoly esendő volt is, az emberi kultúra egyik legnemesebb jelenségét közvetítette számunkra.

Mindezt csak azért írom le ilyen részletesen, mert ugyanezen a héten jelent meg egy hazai lapban kritika Száraz György Semmelweis-darabjáról.

Az elismerések közt a kritikus nem mulasztja el megemlíteni, legnagyobb dicséretként: „semmi hősiesség, brávó!”

A magyar közönségnek tehát nem kell félnie, hogy rabul ejti őt a színházban valamilyen divatjamúlt emelkedettség.

A királyok ma meztelenek

A vitanyitó előadásban arról is beszéltem, hogy a masszív, cselekvő hősök helyébe egy idő óta újfajta protagonisták lépnek: költők, írók, kutatók, gondolkozók. E pillanatban Pesten Dante, Hemingway, Euripidész, Tolsztoj szerepelnek a színpadon. (Én is színpadra vittem már Freudot, Berliozt, Sheridant – fiókomban most egy Szophoklész. Ezekről nem beszéltem.) Olaszországban alig születik most eredeti dráma, de ami van: Paveséről a David Lajolóé, Maupassant-ról és Flaubert-ről a Codignoláé. Romolo Valli most készül egy Szókratész-szerepre.

Kiket láttam még mostanában ágálni színpadon? Cervantest, Molière-t, Shaw-t, Shakespeare-t, Aesopust, Tristan Tzarát. Némethtől ismerem Petőfit, Puskint, Bolyait, Apáczai Cserét, Misztótfalusit, Husz Jánost, Semmelweist.

És persze a Galileit.

Lehet, hogy éppen vele kezdődött (Brecht Galileijével) a szellem embereinek a megjelenése azon a színpadon, ahol eladdig mély lelki életet élő tirannusok, íjjal felfegyverzett szabadsághősök, megrendítő vezérigazgatók, aktív világboldogítók szerepeltek, egyszóval, a tettek emberei…

A vita után Norberto Bobbióval beszélgettünk. Azt mondja, a színházak érdeklődésében ez a fordulat bizonyíték lehet arra az általános sejtelemre, hogy a hatalom emberei híján vannak az autonómiának. Az életben ezt még ideig-óráig elkendőzhetik, de úgy látszik, a drámában ez már nem megy…

A drámaíró tehát elfordul tőlük.

Hát igen, a dráma könyörtelen műfaj.

Julian Beck

A Kabbalából indul el ő is, mint Borges.

Könyvét maga se tekinti befejezettnek, csak abbahagyottnak. („Ez a permanens forradalom kezdete.”)

„…én vagyok a rabszolga, aki szökésről és megint szökésről álmodik, csak szökésről álmodom, és lázadásról, arról az ezer lehetőségről álmodom, hogy hogyan lehet lyukat fúrni a falba, megolvasztani a vasrudakat, szökni, szökni, elhamvasztani – ha kell – az egész börtönt.”

A Zsenik iskoláját író szívem megdobban ennek olvastán.

Az ősi zsidó tabukat komolyan vette – ezért szorította hátrébb színházában a látvány szerepét (a szem bűnre visz), ezért próbált színházában a szem helyett más – szerinte hatalmasabb – érzékszerveket funkcionáltatni, amelyek a mozgásra – a „tiszta testek mozgására” érzékenyek.

Eszménye (rögeszméje) lett: a Látáson Túli Színház.

A világ még a teremtés állapotában van, segítenünk kell a Teremtőnek – írja.

Banalitások, értelmetlenségek a szövegeiben. De az egész összefüggésében a semmitmondó mondatok sokatmondók lesznek. Mint a késői Nietzsche-szövegeknél vagy a keleti vallásfilozófiai iratokban.

Ismétlései: megközelítések. A nehezen megközelíthetőt ostromolja.

Egy zsidó Pascal. (Pascal se restellt újra meg újra nekimenni ugyanannak a rejtőzködő igazságnak.)

Philoktétész, Jób és a többi nyomorfi

„Csak a királyi sors adhat teljes emberi tragédiát. A nyomorgó vagy a beteg ember élete nem lehet tragikus. Akinek nem adatott meg az a lehetőség, hogy szabadon rendelkezzék magával, az még azt sem tudhatja, hogy ember-e vagy állat. A szegénység lehet társadalmi probléma, lehet belőle jó naturalisztikus regényt vagy drámát csinálni, de semmi köze a tragikumhoz. A tragikum – legalábbis egyelőre – mint az élet annyi más java, a fejedelmek és a gazdagok privilégiuma.”

Lehel István jegyezte ezt föl, Jászai Mari utolsó hónapjainak krónikása.

Kihívásnak vettem, mint minden olyan véleményt, amely valamit lehetetlennek mond a drámában. Hogy a nyomorgó vagy beteg ember nem lehet tragikus? Biztos? És Philoktétész? A puszta szigeten vegetáló leprás? Jó, Szophoklész Philoktétésze csakugyan mintha híján lenne a tragikumnak. De vajon az elveszett euripidészi Philoktétész? Aki isteni közbeavatkozás nélkül eljut a megbocsátáshoz és a hazafiúi tetthez… (Ilyesmit írtak róla elragadtatott alexandriai olvasói.) És vajon az a szerencsétlen Jób a szemétrakáson, nem lehetne tragikus pláne most, immár a Beckett-drámákon is nevelődött nézők szemében?

Két mondat a tragédia műfajáról

Shakespeare – és korának egész színháza – egy türelmetlen, hitújító és politikai frakcióharcosoktól hangos korban, amikor ember embernek farkasa lett, feledhetetlen leckékkel szolgált mind a főuraknak, mind az utca emberének arról, hogy a hatalom paranoiás élvezői, az elűzött zsarnokok, a lenyakazott, felakasztott, börtönbe vetett és a Bedlam nevű tébolyda körül kódorgó, immár szóra sem érdemes voltemberek mindegyike: kimeríthetetlen emlékkincstár, szívig ható fájdalmakkal reagáló idegrendszer, a világot színéről és visszájáról tükröző elme, mikrokozmikus Egyetemesség, szerelemre méltó – akár direkt, akár szublimált formában is szerelemre méltó – Szépség és Unikum.

A magyar (Trianonon túli és Jaltán túli) létben elúrhodó elközönyösödés, szűkkeblűség és bornírtság egyik oka (és következménye): színházi kultúránkból a tragédia műfajának kiszorítása, és az a kiterjedt és hatékonyan működő védekezőrendszer, amely az életből (pláne a közéletből) távol tartja a tragikumot mint alkalomadtán önként vállalható esélyt.

Madárnyelven

Az abszurd drámaírók szeretik a kevéssé érthető nyelvet. Hogy Molière-t idézzem, akinek kisujjában volt az abszurd technika is: például a Mamamusi-avatás szertartásnyelve Az úrhatnám polgár végén. Viszont az érthetetlen nyelv, akármilyen robbanó hatású, egy idő múlva elveszíti érdekességét. Molière jó ökonómiával a darabja végére tartogatta ezt az effektust.

Csurka megtalálta azt a beavatatlanok számára alig megközelíthető abszurd nyelvet, amely a játék során nem veszít az érdekességéből.

Ez a kártyások nyelve.

Hisz előttük ott a tét: nagy halom pénz. Hipnotikus hatású.

Nem mindig lehet érteni, hogy a dialógusokban mi mit is jelent, mégis halálosan izgalmas, amit mondanak, mert nem lehet tudni előre, hogy a talányos kiáltozások és dünnyögések eredményeképp ki fogja behúzni a kasszát, s ki fogja felvágni az ereit.

Púp

Valamikor kávéházi közhely volt élcelődni a provinciális magyar színdarabírókon, hogy nem tudnak jó harmadik felvonást írni. Aztán kiderült, hogy nincs is szükség harmadik felvonásra.

Csak púp a drámán.

Halandó mű, halandó szerző

Akármilyen okból maradjon el az előadás – lábtörés, influenzajárvány vagy mint most: az amerikai elnök látogatása –, a drámát mintha megsebezték volna – a szerző így érzi. És hogy őt magát is. Csepp! csepp! attól kezdve együtt veszítik a vérük, szép csendesen.

Mint a bányarém

A színházban nincs kárhozatosabb, mint amikor belép a színpadra a Jó Ember. Kialszik a feszültség, aki meg van hűlve a nézők soraiban, mindjárt köhögni kezd; aki a sor közepén ül, arra rájön a vizelhetnék…

A kritikusnak eszébe jut Nietzsche, akit oly rég nem olvasott: „Óh, ezek a jó emberek! Sohase mondják ők az igazságot: a szellem betegsége ez…”

A drámaírói mesterség becsülete

A Színház című lap felszólított négy drámaírót, engem is, hogy nyilatkozzunk: mi a drámaíró és a színház viszonya ma Magyarországon? Elnémultak-e a gondok a magyar dráma körül? Mi a helyzete a magyar drámairodalomnak?

A kérdésre Maróti részletes curriculum vitae-vel felel. Szakonyi a próza és a dráma viszonyát elemzi. Csurka a színpadi szerző és a drámaíró közt létrejött különbséget. Amit én adtam, arról azt írja a lap: „Hubay, kérdéseinkre, szép Hubay-cikkben válaszolt.”

Bárhol a világon, ha egy színházi lap megtisztel egyszerre négy drámaírót, hogy kérdéseire nyilatkozzék, igyekszik erre az eseményre – mert ez az – az olvasó figyelmét felhívni. Például azzal, hogy a lapban nem dugja el valahová a jegyzetrovat tájékára, és a címlapon, ahol a lap fontosabb közleményei szerepelnek, a többi kiemelt cikk között feltünteti azt is, hogy négy drámaíró nyilatkozik ebben a számban. Hisz nem is csak úgy mellékesen odavetett nyilatkozatok ezek: tizenegy sűrű hasáb a szövegünk. Törtük magunkat. Talán azt hittük, hogy most! miért ne? Így együtt fellépve…

A címlapon hét kiemelt cikk címe szerepel. Jórészt a lap rendszeres külső-belső munkatársainak nevével. Valamint, első helyen, a szenzáció: a színházi főosztály vezetőjének számvetése saját munkájáról (amelyet eredményesnek ítél).

Hogy négy drámaíró vendége is van e számnak – erről nem tájékoztat a címlap egyetlen szóval sem.

Minek is törtük a fejünket a válaszon? Elég a lap címlapjára vetni egy tekintetet. Magyar drámairodalom? Sehol se vagyunk.

A dráma becsülete

Kik azok a nagy költők, akiket Morus Tamás szerint, az Utópia oly tökéletes társadalmában becsben tartanak és rendszeresen olvasnak?

Idézem:

„A költők közül megvan nekik Arisztophanész, Homérosz és Euripidész, azonkívül Aldus apró betűs kiadásában Szophoklész.”

A négy közül három drámaíró!

A magyar kiadás jegyzeteiben az Utópiát – mesterien – fordító Kardos Tibor Morusnak erre a drámaírók iránt tanúsított nagy megbecsülésére külön fel is hívja a figyelmet. „Igen jellemző” – írja Kardos erről a szupremációról, amit a drámairodalom élvez az Utópia tökéletes társadalmában. Eltűnődöm, hogy mire gondolhatott Kardos Tibor: miért? mire jellemző? Talán arra, hogy olyan országban, ahol Morus Tamás – és vele együtt bizonyára a többi legjobb elme – így becsülte a drámairodalmat: ott érdemes volt, félszázad múlva, Shakespeare-nek megszületnie…?

Tehát Angliára jellemző?

Meghat Kardos figyelme, ahogy ezt a passzust Morusnál kiszúrja. Nézem a fordítás dátumát, a kiadás éve: 1963. Persze ekkor Kardos Tibor már utána volt azoknak a kisszerű indítékoktól vezetett igaztalan támadásoknak, amelyeket hatalmas – és sikeresen eltemetett – vállalkozásáért: a reneszánsz magyar drámák Corpusának a kiadásáért kellett kiállnia… Mi mindent írtak ellene! Hogy elfogult. Hogy túlértékeli. Hogy nacionalista. 1963-ban még frissek voltak ezek a támadások. Fordítás közben bizonyára megdobbant Kardos szíve az idézett passzusnál a latin szövegben. „Lám, Morus is! Neki is ily becses volt a dráma!” És azokra a magyar drámaírókra gondolhatott ekkor Kardos Tibor, akik Mohács után voltak – lehettek volna – Shakespeare kortársai. Akik miatt rajta elverték a port. De lehet, hogy azokra is gondolt, akik később lehettek volna Corneille-nek, Ibsennek, Claudelnek, Eliotnak magyar kortársai.

A jegyzetek közt Kardos tehát finoman felhívja a drámairodalom utópisztikus mennybevitelére külön a figyelmet.

„Igen jellemző” – írja.

Hát igen: egy szép Utópia tükrében a magyar valóságra jellemző ez, amelyben négy és fél százados kitartó erőfeszítés eredményeképp sikerült a magyar dráma becsületét a béka feneke alá szállítani.

Olyannyira, hogy ez az én naplójegyzetem is – magyar nyelven írva, magyar szemmel olvasva – bizonyára úgy hat, mint a paranoia.

Én, Szophoklész

Kitűnő klasszika-filológus barátommal megint egy görög drámát elemezgetünk, az Elektrát. Minden reggel megjelenik hajnalban kidolgozott kérdéseivel, amelyek Szophoklész számára mindig sértőek, drámaírói becsületébe taposnak. S ezeket addig ismételgeti, amíg belelendülök, s elkezdem kiabálni a megsértett drámaíró igazságát. Már én vagyok Szophoklész.

– Pohlenz azt mondja, hogy Oresztész halálának elmesélése hosszadalmas, drámaiatlan betét. Igaz-e ez?

Erre persze elfut a pulykaméreg. A vérig sértett Szophoklész szólni kezd általam.

– Drámaiatlan? De hiszen, ha rosszul mesélik el, Klytaimnésztra átlátna a hazugságon és felkoncoltatná ott helyben a mesélőt, és vele Oresztészt és Pyladészt. Ők az életükért mesélnek. Innét van, hogy oly hosszúra nyúlhat a mese és egyre szorongatóbb. Már verejtékeznek bele és nem merik abbahagyni. Ezért drámai a jelenet, ezért lesz halálosan izgalmas a mese. Minél hosszabb, annál izgalmasabb…

És ez így megy tovább. Hol Pohlenzcel, hol Wilamovitz-Möllendorffal szemben kell védenem a mundér becsületét. Tíz nap óta tart, reggel és délután. Filológus barátom közben minden szómat jegyzi. Filológusi akkurátussággal.

Ebből lesz a következő szemeszterre a kollégiuma. Elmondja majd a rádióban is, megjelenik cikkben, könyvben. Legutóbbi könyve előszavában nyugtázta is ezeket az elemzéseket, sőt a könyv is nekem van dedikálva.

Mondanom sem kell, hogy imádom ezt csinálni. Pótolja a régi főiskolai drámaelemzéseket. Érzem, hogy közben transzba is jövök, mint valami jósnő. Eltelek Dionysosszal.

Vallatóm közben dicsér, bátorít, lelkesít, cukrot ad az ugratott lónak: amit mondok, soha nem látott újdonság a klasszika-filológiában. Igyekszem is kitenni magamért.

Néha elfog a féltékenység. Én is szeretnék megtartani valamit a saját gondolataimból.

Felfirkantok beszéd közben egy-egy emlékeztető szót magamnak. Barátom ilyenkor úgy pillant rám, szótlan megütközéssel és kissé szomorúan, mintha beletunkoltam volna a tányérjába, miután minden jóval teleraktam.

Csak akkor merek magamnak feljegyezni valamit, ha kimegy a szobából.

Az órák egyszerre ütnek

Évek óta mindenkinek Euripides Oresteséről beszélek. Hogy milyen nagy dráma, s ráadásul, hogy milyen aktuális. Rusztnak levelet is írtam, hogy neki való, csinálja meg. December elején azért utaztam Firenzébe, mert ki volt tűzve az előadásom róla a Filológiai Intézetben. Elmaradt, sztrájk volt az egyetemen. Így most fogom megtartani, január közepén.

S tegnap megjelentek a plakátok a római utcákon. Az isteni fiúk, Euripides Orestesének modern változata.

Eszembe jutnak Lengyel Menyhért levelei Hatvanyhoz. Mindig visszatérnek az efféle aggodalmak. Ő írja a Falusi idillt, ámde Bródy megelőzi őt a hasonló tematikájú Tanítónővel; van egy jó témája, de nehogy megtudja más, esetleg egy német, mert elírja előle.

Mosolyogtam ezeken a „szerzői” aggodalmakon. S be kell látnom, hogy – mint a természettudományban – a színházakban is egyszerre érnek be a témák, az ötletek. 2300 év óta csak a filológusok törődtek Euripides Orestesével. S miközben elkezdem mai megközelítésből elemezni, újraírni: ugyanazokban a hónapokban egy olasz rendező előveszi és rendezőileg „újraírja”.

A Gondviselés felvette a programjába a 80-as évekre.

Egy szép magyar dráma

A csatavesztés másnapján a királyi kincstárat a vén és beteges udvarbíró Bornemisza János Budáról a pozsonyi várba menekíti. S aztán nem is adja ki se Máriának, se Zápolyának. Megpróbál kialakítani egy olyan politikai koncepciót, amely meghaladhatja a kettős-királyi magyar szkizofréniát. Ládájában a Koronával kitalál – velencei mintára – egy magyar köztársaságot.

Az Utópiának csak az alapkövét teszi le ő. Meghal.

Hívei hónapokon át titkolják a halálát, hogy ne kellessen kiadniuk a kincseket. („Minden nap kétszer főztek neki, azt az ű komornyiki ötték meg.”) S ez alatt az idő alatt, a hullától és a hazugságtól miazmás levegőjében, egy maroknyi elszánt ideológus – zsarolva és álmodozva – megpróbálja kitalálni és – Bornemisza nevében intézkedve – megvalósítani az eszményi államot. S megmenteni, talán, Magyarországot…

Egyre fellengzősebb, eszelősebb, abszurdabb a cél. De mihez mérve az? A valóságos pusztulás is minden képzeletet felülmúlt. „Legyünk realisták: akarjuk a lehetetlent!” – a tíz évvel ezelőtti párizsi diákoktól tudjuk, hogy van, amikor ez politikai kétszerkettő.

A Kortársban olvastam ezt a történetet, a jegyzetrovatban, mint egy szép magyar történeti anekdotát, idézve Szamosközi krónikájából (Mohácsi veszedelem után való szép emlékezetre való dolog.) Tökéletes dráma!

Ritoókné Szalay Ágnes közli. Ő is érezhette a tragédia-magot benne, a témának drámai formába kívánkozását. Ilyen mondatai árulják ezt el: „A vitathatatlanul merész elképzelés terveinek szálai… Nádasdy Tamásnak kezébe futottak. Mint egy színielőadás láthatatlan rendezője, úgy fogta össze az országot családi és birtokügyletei segítségével.”

Ezt a „színielőadást” színpadon látni kéne.

Paradigmaváltás

Odaadóan olvasom az idevonatkozó cikkeket. Nem is volna nehéz megtanulni az új stílus jegyeit. És e jelekben győzhetsz. Mire vársz?

Ugrifülesek, előre!

A múlt századfordulón is volt egy nagy paradigmaváltás. Akkor ütött be Európában a szimbolizmus, nálunk Balázs Béla.

Az új győzelmes irányzat mérv-adója Maeterlinck volt. „Nagyobb, mint Shakespeare!” – írta Octave Mirbeau, amikor Maeterlinck első darabját elolvasta.

A Figaro vezércikkben közölte a radikális-progresszív dráma eme bulvár-királyának leborulását egy vidéki ország (Belgium) vidéki városában 30 példányban kiadott könyvdráma ismeretlen szerzője előtt.

Shakespeare-t azonban kihagyhatta volna a játékból.

A dialógus művészete

A világirodalom egyik legmesteribb drámadialógusát regényben olvashatjuk. Kosztolányi Nérójában. Nyelven innen és túli kifejezésben gazdag dialógus.

Néró és Britannicus között zajlik le a párbeszéd. Párbeszéd? Párbaj már ez. Életre-halálra megy, változó eséllyel. És mégse pár-beszéd, mert jóformán csakis Néró beszél. Az ő véget nem érő, szájtépő és önkínzó ömlengése közben csak egy-egy szót ejt Britannicus. Röpke szavakat. Egyszer azt mondja: „Ó!” Később azt mondja: „Dehogy.” Aztán azt is mondja: „Hogyne.” Különben csak: „Igen” és „Nem”.

Micsoda súlya lesz aztán annak a kétszavas kijelentő mondatának:

– Beteg vagyok.

Aztán megint Nérónak a hazug, hamis őszinteségi rohama. Britannicus azzal vág vissza, hogy hallgat. Ezek azok a csendek, amelyektől Néró megőrül. A földre veti magát, vinnyog, vagy legalábbis azt mondja, hogy ő most vinnyog. De akkor biztosan vinnyogott is…

Egyenlőtlen dialógus. Britannicus és Néró szövegének aránya, mennyiségre: egy a százhoz. De Kosztolányi mindig tévedhetetlen arányérzékkel dolgozik. S Britannicusnak ezek a lakonikus szavai egyensúlyban tartják a császári szóáradat „gőztorlat-Alpesit”.

A „hallgatni arany” súlya egyfelől. És a szó inflációja másfelől.

A hazudozás paroxizmusában megszűnik az artikulálás, fellép a beszédhiba. Ez a szindróma, amit itt Kosztolányi leírt, később, a háború utolsó éveiben megfigyelhető volt Hitlernél. Néró esetében így jelentkeztek a tünetek: „– Mindent tudok – és ott ordított. – Azt mondtad, hogy – hadart valamit, úgy, hogy maga se értette, Britannicus se.” Egyenlőtlen a küzdelem, Britannicus javára.

Persze, vesztésre van itt fölényben, szegény. Nem nyerhet a császárral szemben.

A dialógus mérlegére rádobják még a két abszolút-fogalmat is: a Mindent és a Semmit. Kosztolányi szorít egyet a szituáción: Britannicust epilepsziás roham kerülgeti…

E hatalmas jelenet befejezése túl van a szón, a csenden, a nyelven.

Britannicus napfényben állt. Néró eltakarja a fénysugárt, amely Britannicusra esett. Kosztolányi ezt így írja le: „Ekkor Britannicus arca egészen fekete lett. Mintegy elhamvadt és megsemmisült.” Ezt persze már filmen kéne látni.

Olyan, mint egy hirtelen napfogyatkozás. A fény, ami marad, irreális fény. Fényen túli fény. És az árnyék pedig – amelyben Britannicus „elhamvadt és megsemmisült” – metafizikai árnyék.

Mándyra várva

Elhatalmasodik rajtam a Kosztolányi-dipendencia. Lehet, hogy mostanában azért ébredek fel – éberen – éjten-éjjel, mert egy novellányi Kosztolányi-mákonyra szomjazom. Már nyúl is a kezem a széles heverőm fal felőli feléhez, ahol az új folyóiratok mellett mindig van egy-két könyv is, és újabban mindig van egy Kosztolányi-kötet is. Mondhatnám: vele osztom meg a fekhelyem.

A fiatalkori novellák dátumán eltűnődöm. Hány éves is volt, amikor írta? Hihetetlen. Sehol egy fölös szó, sehol egy henye mondat. Az 1906-os Istenítélet fiatalasszonyában mintha azt a provokatív és színjátszó Harmos Ilonkát vélném felismerni, akiről gyilkos portrét festett Lengyel Menyhért, a féltékeny rivális, a Tájfunban. Érezhető kéjjel gyilkoltatja meg az asszonyt Doktor Tokeramóval. Az a portré, melyet a novellában Kosztolányi fest hősnőjéről, sem kevésbé gyilkos. Számolgatom: vajon 1906-ban ismerhette-e már Kosztolányi a leendő feleségét, avagy végzetszerűen vesz majd feleségül egy olyan asszonyt, amilyent itt eleve megírt? Az író sohase remélje, hogy nem jár életbevágó következményekkel rá nézve mindaz, amit papírra vet. Minden írás egy-egy eljövendő csapdánk…

S vajon 1924-ben ismerhette-e Kosztolányi az akkoriban született pirandellói művet: a Hat szerep keres egy szerzőt?

Hisz Pitoëff is épp csak most fedezi föl a világ számára századunknak ezt az alapremekművét.

Egy dráma a ruhatárban című novelláját így kezdi Kosztolányi: „Néha megriadok, hogy csak ábrándok közt élek. Nálam otthon a díványon és karosszékekben egész nap árnyak ülnek, akár az orvos várószobájában a betegek. Nekem kell életre varázsolnom őket…”

Szerzőt kereső életszomjas árnyak, akár a Pirandellóéi.

*

És tanmese is ez. Evangéliumi paradoxon az örök Kosztolányi-tanításból.

Nem kell belépni a színházterembe, hogy igazi drámára találjunk. Erre tanít. A ruhatárban, bundák és kabátok közt ül egy asszony. „Haja a halánték körül őszülő, de csak annyira, mintha berizsporozták volna.”

E rizsportól, melyet Kosztolányi finoman ráfújt a ruhatárosnő hajára, már át is varázsolja őt egy társalgási dráma hősnőjévé. Most már akár Marivaux-darab hősnője is lehet.

De azért erre várnia kell.

Az ötéves Mándy Ivánka kapja ezt az ajándékot Kosztolányitól. Ő fog majd egyszer drámát írni a Ruhatárosnőről, akinek árnya csendben ülve várta színpadi szerzőjét…

„Miért ne” etika

Általában arra építették az emberi cselekedeteket, hogy megkérdezték mindennek a miértjét.

Sokra jutottunk vele.

Gide A Vatikán pincéiben felvetette az action gratuite szépségét.

József Attila megfogalmazta a miért-ne? cselekedetek egyedül érvényes rációját, hiszen kiterítenek így is, úgy is.

Most láttam a Hideg napokat. A tisztiasszony felszáll a kivégzendők közé, a teherautóra. Miért ne? Egy új Nóra lép ki a magyar kincstári Babaházból.

Jézus és a fogyasztók

Itt most két rendezésben is láthattam az Adáshibát. Egy modern klasszikusnak ez már kijárhat.

Jézust a fogyasztói társadalom is kisajátította. Rájött, hogy harminc ezüstnél jóval többet lehet keresni rajta. Megjelent először a Jesus jeans. Mindkét nemű fiatalok kedvelt viselete. Norman Jewison megrendezte az új Passiót. A Szupersztárként feltámadt Jézus hatása – tudjuk – frenetikus volt. A tantiemje is.

Szakonyi művének nemcsak az az érdeme, hogy közép-európai (magyar? pesti?) problémaérzékenységgel megelőzte e nagy Jézus-divatot, hanem – s ebben egyedülálló – hogy Jézust szembeállította azzal a bizonyos fogyasztói társadalommal, amely a mass-médiák bűvöletében hipnotizált médiumként hagyja magát manipulálni. A karikatúra csak teljesebb attól, hogy a szocialista fogyasztók társadalmával illusztrálja ezt. (Mint ahogy Molière az arisztokráciát úrhatnám polgárokban kritizálta.)

A televízió képernyőjére ragadt kispolgár egysíkú világával szemben így megjelenik egy teljesebb emberség, amely – ez az irónia telje – itt már transzcendenciának hat, Jézus újabb földönjárásának.

Nem a felkent Messiás jelenik meg a színpadon (bár a magyar rendezés efféle kísértésnek itt-ott engedett), nem is a megváltó Szótér – Szakonyi pontosan disztingvál a történelmi Krisztus-arcok (és szerepek) között –, hanem az Ember Fia. Albérleti bejelentőjén is így szerepel: Emberfi.

A szenvedély álarca

Két jelentős színdarab fejeződik be azzal, hogy a hősnő a nyílt színen végzi el kisdolgát.

Az Octopus és a Macskajáték.

Mindkettőben boldog pillanat ez. Nemcsak a közönség derül, mint afféle kis „baleseten”, hanem a hősnők is megkönnyebbülnek – ami fiziológiailag természetes, és megteremtődik a dráma befejezhetőségének (tudvalevőleg mindig nehezen előállítható) pillanata. Meg merném kockáztatni, hogy ez az incontinentia urinae mindkét drámában katarzisértékű.

Az ifjú Freud franciául írt dolgozatában („Observations et Phobies”, 1894) említi egy fiatal lány esetét, akit ellenállhatatlan vizelési inger kínozott. Freud kiderítette, hogy valami bevallatlan és kielégítetlen szerelmi vonzalom van a háttérben, s a leánykát a pisilhetnék először egy színházban fogta el, amikor meglátta az imádott férfit. Mint Freud írja: „a szerelmi vágy helyébe ott akkor a vizelési vágy lépett.”

Vajon nem kéne-e számításba venni a helyet is, ahol ez a transzfert megesett?

Hogy éppen színházban?…

Ott szokott álarcot öltve vallani a szenvedély.

*

(Ha a nézőtéren sor közepén kapok helyet, és ha unalmas a darab, nem tudom elűzni a gondolatot, hogy mi lenne, ha ki kéne mennem. Szorongásom ilyenkor a klausztrofóbiáig fokozódhat, és pótolja számomra a cselekmény hiányzó feszültségét.)

Az árnyékminiszter programjából

A Valóság közli az egykori „Tervhalmozó” – Gulyás Pál nevezte így – Németh László kultúrpolitikai programját: Ha én miniszter lennék. Látszik, komolyan vette Aczél felkérését. Száz oldalt írt össze. Csak úgy pezseg benne a sok közhasznú gondolat.

Drámaírói elfogultságaim segítenek felismerni benne a drámaírói elfogultságot. A maga drámaírói sorsa neki is – úgy látszik – az élete tétje. Bár lehet, hogy Németh azért kering folyton a dráma körül, mert ő meg felismerte Aczélban azt a színházmániást, akinek szívós élettétje: ki lehessen Magyarországon drámaíró, és ki nem?

Akkoriban, amikor Németh Lászlóval ezt a miniszteri programot íratta Aczél, engem színházi tanácsába hívatott be tagnak: negyedévenként ott kotyogtam el nagy lelkesen, hogy mit kéne csinálni. Így tudhatta, hogy minek kell majd az ellenkezőjét csinálni. Az ülés után kegyelemben elbocsátott minket: mármint Illés Endrét, Bodnár Gyurit és engem, s mögöttünk – mindig mintha véletlenül, mindig ugyanazok – együtt maradt a „kemény mag”: Aczél, Almási és Kazimir – meghozni a döntéseket.

Drámaírói érzékenységemmel Németh tervhalmozásából első pillantásra nemcsak a mindennél mélyebbről fakadó drámaírói aspirációit veszem észre, hanem azt is, hogy milyen szuverén és a nagy nemzedékre valló önérzettel zárja le a sorompókat, és késztetné Aczélt a sorompók lezárására (akit nem kellett ilyesmire nagyon késztetni) a nyomában jövő – már jelenlevő – drámaíró nemzedék előtt. 1963-ban írja Németh ezt az árnyékminiszteri programját. Sarkadi már halott. A fiókjaiból előkerült az Elveszett paradicsom és az Oszlopos Simeon. Csurkától már bemutatták – szememben legzseniálisabb darabját – A szájhőst. A Ki lesz a bálanya? (a másik nagy drámája) már gondos letiltásban, de nyomtatásban olvasható és köztudott a nagyszerűsége. Kamondy már halálverítékben küszködik a cenzúrával. Vészi Endre drámaírói telitalálata, a Don Quijote kalandja Ál-Don Quijotéval, szintén letiltva. Késdobálók című kétszemélyes drámám 1958-tól négy nekifutásban négyszer megvétózva a próbák során… Istenem, de jól jött volna nekünk akkor egy biztató pillantás fölülről: Németh Lászlótól.

Töredelem, szuverenitás

Az Életünk közli a beszélgetést a Tüzet viszekről. Pontosabban: a tragédia lehetőségéről korunkban.

A folyóirat élén Kunszabó Ferenc tanulmánya Széchenyi István jellemének univerzalizmusáról és a benne lakó végletes kettősségről. Meggyőzően rajzolja meg az öngyilkosság felé vivő cselekményvonalat. „Nem csatázik démonokkal, nem társalog géniuszokkal, nincsenek lelkesülései, hiányzanak kétségbeesései – s még a halál előtti napok bejegyzései is szinte szárazak, indulatmentesek… megfosztva a működési tértől, amelyen ő a nagy, a legnagyobb magyarrá lehetett, most vállalja a rideg szembenállást… S e cselekménysor érvényét még az a borzalmas dörrenés sem tudja semmissé tenni még akkor sem, ha saját keze markolta a fegyver agyát. Azaz, kozmosz méretű külső és belső rengések-dübörgések árán, de a végén mégiscsak vállalta mindkét énjét.”

Ez az értő – mert tragédia-szinten értő – elemzése az egyik legmegrázóbb magyar tragédiának (amely iránt a közérdeklődés mostanában a Széchenyi Naplója bestseller-sikerében nyilatkozott meg) bátorít, hogy higgyek a tragédia írásának az időszerűségében, amelyről ugyanebben a folyóiratszámban Kabdebóval beszélgetünk.

Talán mégsem vagyok afféle szalajtott monomániás, ahogy ezt a színházak környékén szeretik elhíresztelni színpadtól távol tartásom magyarázataképp.

Csupán arról van szó, hogy van a létezésnek, a felelősségnek, a sorsnak egy rétege, alaprétege, amelynek feltárásához a drámai forma kell, és ehhez pedig nagy színészek átélő, alakító tehetsége kell, amelynek feltárásához tehát: színház kell.

Ám talán jön mégis az angyal és megveri szárnyával a vizet.

Ebben reménykedtek a Bethesda-tó partján a maguktól már mozdulni sem tudó inaszakadtak.

*

A magyar színház egyedurai – szoros kliensi kapcsolatokban egy olyan politikai vezetéssel, amelynek a horizontja alig terjed túl az Operettszínházon és a Vidám Színpadon – e feladat elől elvonják a kezük alatt levő színészeket.

Amikor jusst formálok hozzájuk, az nem nagyralátásból fakad, hanem a magamat is emésztő próbatételek muszájából… És még csak azt se garantálhatom, hogy ezek a próbatételeim sikeresek lesznek. Goethe – a legszuverénabb! – is kétség-teli alázattal szólott tragédia-terveiről. Schillernek írta 1797-ben: „Igaz, nem ismerem magam eléggé, vajon képes lennék-e igazi tragédiát írni, de már egy ilyen vállalkozásnak a gondolata is megijeszt, s meg vagyok győződve, hogy összetörnék már az első próbálkozásnál.” Pedig már rég túl van akkor az első tragédiaírói próbatételein, sikerein, a Götzön, az Egmonton, az Iphigénián… És folytatni fogja önemésztő vállalkozását – könyörtelenül – 1832-ig, mondhatni: halála napjáig.

Elégtétel – a porban

– „Ebben a lakásban mi vagyunk az emberiség. Itt kell nekünk megtanulnunk élni. Vagy itt lesz nekünk kampec.”

Emlékezem, valami diadalérzés féle fogott el, amikor a fenti mondatokat leírtam egy kétszereplős dráma (Késdobálók) dialógusában. Úgy éreztem, e fordulattal a drámacsinálásnak (a drámában-gondolkozásnak, sőt: a drámában-létezésnek) egy magasabb szintjére jutottam. Mint a halak, amikor az evolúció során kidobták magukat a szárazföldre vagy felröppentek a tenger színe fölé. Nemcsak kopoltyúval tudok lélegezni. „Enyém a kozmosz!” – és nagyot haraptam a levegőből, amely visszaharapott a tüdőmbe.

1957 nyara volt. A feledhetetlen Nap-hegy utcai ház emeleti nagyszobájában ültem, a Lisznyai utcára kikönyöklő terasz üvegfala tárva volt, s a terasz fölé sátorszerűen boruló narancs-piros vászonernyő kívül rekesztette a nyár hevét és meleg homállyal töltötte be a lakást. Minden évszaknak más az ihlete, mert mások a fényei és az árnyékai.

Ott, a még el nem veszített édenünkben írtam a darabot, fütyülve az akkor rám szakadó abszolút állástalanságra (se Főiskola, se Nemzeti), mert azzal az önelégült hiedelemmel éltettem és áltattam magam, hogy a sokkot kegyelmi állapotra válthatom, s ezentúl mindent meg tudok csinálni a drámában, amit akarok. És persze, mostmár a legnagyobbat akarhattam: a lehetetlennél kezdődött az, amit akartam. Az egzisztenciális megszorításokra erőfitogtató formai megszorításokkal feleltem munkáimban. „In der Beschränkung zeigt sich der Meister” – biztattam magam a még diák koromban Goethétől leakasztott jelszavammal…

Terveztem egy egyszereplős tragédiát is (hamarosan meg is írtam: A zsenik iskolája). De egyelőre kétszereplősre redukált formában igyekeztem megmutatni, hogy egy nép sorsát és 56 utáni közérzetét bele tudom sűríteni két egymással összekötözött drámahős tusakodásába.

Ámde amikor a fentebb idézett mondat kiszaladt egyikük száján, a szerző diadalérzetét az lobbantotta föl, hogy rájött: a végtelenül redukált forma – túl ezen az önmagába kuporodó Magyarországon – a végtelenre nyílik; s egy intenzív drámából – ki tudja? – talán levezethető lesz ennek az önsorsrontó emberiségnek is a képlete.

Két párosult magány: példázhatja a kétmilliárdét.

A becsvágyó szerzői hybrist hamarosan letörte, hogy a Késdobálók meg-megújuló próbáit következetesen, sorra betiltották. (Legelőször, amikor Major kezdte rendezni Szirtes Ádámmal és Berek Katival; aztán egy év múlva, amikor, még mindig a Nemzetiben, Ádám Ottó rendezte volna Kálmán Györggyel és Berek Katival; aztán a Főiskolán, ahol Kapás Dezsőnek rendezésében lett volna ez Csíkos Gábor és Keresztes Irén vizsgaelőadása; s amikor ugyancsak velük Szendrő Ferenc rendezte volna meg az Irodalmi Színpadon…) Így lett világos, hogy a dupla elbocsáttatás csak taktikai elővágás volt. Az igazi cél: a színpadok felé elrekeszteni az utat a túlságosan ambiciózus dráma-akarnok előtt. És hogy a színházak is tanulják meg, hogy ez most már így lesz. Akármit írjon: no pasaran.

A hamvában halasztott Késdobálók revelációs mondata azért mégiscsak felfénylett és igazolódott. Amikor később eljutott hozzám Beckett, nála olvastam, legendás darabjában, hasonló drámahelyzetben, szinte ugyanezt. A Godot-ra várva egyik kulcsmondata ez. Az egymás elviselésére (szerelmére?) ítélt két főszereplő egyike mondja: Mais à cet endroit, en ce moment, l’humanité c’est nous, que ça nous plaise ou non. (Ezen a helyen, e pillanatban, mi vagyunk az emberiség, akár tetszik nekünk, akár nem.)

Elégtétellel és boldogsággal töltött el ez az egybehangzás. Messze esve Párizstól, szinte egy másik világban, pár évvel Beckett után (az ő darabját 1953-ban mutatták be), de mégis: ugyanazon az „örök talajon”, és ugyanabban az évtizedben – és még ha csak egyetlen mondat erejéig is – ott lyukadtam ki posztötvenhatos kétségbeesésemben, ahol az ő hősei is – sívó magányukban – felrévednek szerepükre. Hogy miért is vannak a világon? Hogy mindenki másnál inkább: ők képviselik az emberiséget.

Mégiscsak a Világszellem volt az, amelynek harapását éreztem a tüdőmben.

Köszönöm, Samuel!

Vigasz

Az egyik vak telefonosnő az egyetemen, amikor bementem a szobájukba, megkérdezte, hogy én írtam-e csakugyan az Ők tudják, mi a szerelmet. Tíz-tizenkét éve hallhatta, rádión. Minden fordulatára, szinte minden replikájára emlékszik. Persze, Estella sorsát mondja, őt éli át, Estellát, akiért egyszer eljött Berlioz, hogy elragadja…

Talán mégis megérte ezt a pályát választanom.

Hubay-dráma a Madáchban?

Egyre többször tapasztalom, hogy amit megírok, betelik rajtam. Jobban mondva: rajtam telik be.

Babonás hit volna ez csupán? Vagy csak véletlen? Vagy ez a dolgok rendje, hogy az író életében sorra megtörténik, amit egyszer leírt?

Derűs, baráti arcok köszöntenek az utcán. Gratulálnak, meg olyasmit mondanak, hogy „na, látod”, meg „mondtam én”, volt, aki azt is kérdi: „még visszamégy Firenzébe? Érdemes?”

Aztán kiderül, hogy megjelent egy hetilapban valamiféle hír, mely szerint a Madách Színház készül egy drámám bemutatására.

Bemutatni való drámám még talán akadna, de bemutató nem készül. A hetilap összetévesztett egy kitűnő druszámmal. Persze, ez is valami. Lám, akad újságíró, aki még (már) elképzelhetőnek tartja, hogy színre kerüljek Magyarországon.

Köszönöm. Ez visszaadja optimizmusomat.

S egyszerre csak úgy érzem, mintha ez már megtörtént volna. De kivel is? Velem?

Mondhatnám, hogy velem. Hisz húsz évvel ezelőtt, amikor ezt írtam, én voltam Berlioz:

„Estella: Mit csinált azóta, Berlioz úr?… Mit csinált az elmúlt fél században?

Berlioz: Szenvedtem.

Estella: Ó, pedig én azt hittem, hogy Párizsban az élet csupa vidámság. Ünneplés, siker…

Berlioz: Párizs – egy temető. Engem is ott temettek el.

Estella: Ugyan? Annyit olvasunk a hírlapokban az ön sikereiről. Most is bemutatják egy operáját, ha jól tudom.

Berlioz: Örülnék, ha nem tévesztene össze sem Gounod-val, sem Meyerbeerrel. Az ő operáikat szokták bemutatni. Az enyémet nem.

Estella: A Faust?

Berlioz (súgva): Azt Gounod írta. Én a Faust elkárhozását írtam. De azt nem játsszák.

Estella: Azért biztosan szép lehet…”

De jólesik ilyen kiadósan magamtól idézni azóta sem játszott drámáimból.

Ki áll a kapu előtt? – Az, aki kérdi

Reggel három óta fent vagyok. Megittam egy nagy főzet feketét. És még mi mindent, hogy felajzzam szellememet ahhoz az akadály-ugratáshoz, amelynek mindig bukfenc a vége. Mióta? Mióta? (A Freud-dráma, persze. Freud röhög rajtam az urnájában.) Biztos, hogy valahol lappang a megoldás, a telibetaláló. Csak elaludtam a megoldást. Vagy fent voltam, de az oxigénhiányos levegőben nem járt az agyam. Vagy máson jártattam, amikor épp erre kellett volna koncentrálnom. Vagy… vagy… Mindegy.

A drámának (ha egyáltalán nevezhető így) a végével van a baj. Ezt mindenki megállapította. Tudom én is. S ezen – mint egy őrült alkimista – a dráma legelején próbálok valami operációval segíteni…

Játszik velem egy gondolat. Utolsó délutánján, Bécsben, Freud azt álmodja (álmodja?), hogy verik a kapuját. Razzia? Házkutatás? És azokat a szavakat hallja kintről, melyekkel a Habsburg-család halottjainak szoktak kérni bebocsátást a Kapucinusok kriptájába. Kiles az ablakon. És ott látja a kapuja előtt – nyitott koporsóban – Ferenc Józsefet. Freud kiáltani akar neki, hogy merre menjenek a kapucinusok felé, de tulajdonképpen ő se tudja…

Ezzel kezdeni? És erre jön az az utazás?

Lehet. Így is lehet…

Vagy útközben rémlik vissza neki ez a koporsós álom? Foszlányokban? És ezért még inkább nyugtalanító?

S akkor a végén!

London „kapujában” ő lesz – Freud maga – az a „halott”, aki bebocsátást kér…

1985. október 10.

Freud hurcolja magával Bécsből Londonba a befejezetlen és megoldhatatlan kéziratot Mózesről, Mózes erőszakos haláláról az Ígéret Földje küszöbén…

S én meg hurcolom magammal ennek a befejezhetetlen és megoldhatatlan Freud-drámának a kéziratát – Freud életének értelmét keresve, amely talán elárul valamit az emberiség végzetesnek látszó önpusztító tendenciáiról.

Így tehát én is egy „kapu előtt” állok már. Batyumban egy „kapu előtt” álló sorsát cipelem. Mint ahogy annak is, akit én cipelek, szintén volt hasonló batyuja egy „kapu előtt” álló sorssal…

Elvégeztetett, és semmi sem tisztáztatott.

Ez a hatalmas móriczi mondat (a szintén valami evidenciáért tusázó Miklós pap agóniájáról) úgy érzem, engem is utolér…

Itt tartottam a naplóírásban, tűnődve ezeken a szekvenciákon, összefüggéseken. Hogy tudjam szavakban tolmácsolni, amit belülről most oly világosan – hogy még csak nem is ijesztően – érzek?

A felkattintott rádióból egy műsor utolsó számának a legvége szól. Sennyei Vera énekli az űrből:

„…Isten veled édes életünk.”

Pátosz

Sok szép előadásban láttam az Egy szerelem három éjszakáját. A Petőfiben, a Madáchban, Szegeden, Váradon, Miskolcon, Szolnokon. Ám van benne egy mondat, amely mindig-mindig hiteltelenül cseng. Mert patetikusan. Fennakad a rivaldán, s a szerző a páholyban hátrébb húzódik, hogy eltűnjön az esetleg odapillantó színházi kritikus szeme elől.

Az új lakást foglaló szeretők fogadalma ez. „Ebben a házban mi csak egymásnak fogunk élni, és az emberiségnek.”

Kétszer is elmondják ezt a darabban. Egyszer direktben, s egyszer visszaemlékezőleg. A szerző nem bírta ki, a kényszercselekmény spiráljában megismétli, amit már egyszer feleslegesen kimondott.

Visszatér a tett színhelyére.

És most a Pinceszínházban úgy mondták el ezt a patetikus mondatot, olyan természetességgel, olyan fojtott, fájdalmas óhajtó módban, hogy ez lett az előadás egyik legszebb pillanata. A mondat: ült. Úgy szólt, ahogy én hallottam harminc évvel ezelőtt az Istenhegyi úton, a kis földszinti hónaposszobában, ahol körmöltem a dialógusokat két dal közé.

Századunk nívó alatti világtörténelme azóta is a mellét döngeti és hazudik. Talán épp ez kellett hozzá, hogy ezt a patetikus mondatot mára minden fülsértő mellékzönge nélkül mondhassák el névtelen fiatalok egy budapesti katakombában.

Csakis ők, és csakis ott.

Meg nem jelenve is jelen lenni

Illés Lajos íróhistóriáiban olvasom, hogy amikor a párizsi barátok összefogásának eredményeképp a Vieux Colombier-ban színre vitték Illyésnek Teleki László nyomán írott Kegyencét, a magyar követségről nem volt jelen senki. Távollétével tüntetett a hivatalos haza.

Nem sokkal ezután történt, hogy nekem a római Argentina Színházban volt premierem. A Néró-darabomat mutatta be a torinói nagyszínház – kihívóan Rómában, mert valami történelmi rivalitás van az egykori és az új főváros között. Tényleg országos felhajtást csaptak. Ma sem találkozhatom olyan színházi emberrel Olaszországban, és nem is csak színházival, aki első szóra ne ezt hozná szóba. Ott volt mindenki. A politikából és a mozivászonról legismertebb nevek. A pesti olasz nagykövet (a magyar dolgokért mindig oly lelkes, felejthetetlen Mario Franzi) erre a premierre hazarepült Rómába. Ott ült a nézőtéren a külügyminisztere is, Mariano Rumor. Igaz, hogy azt beszélték: ama meztelen fiúcskának volt köszönhető az onorevole figyelme, aki néma szereplőként aranyhárfáját pengette a színen. Ellenben a hatvan éven felüli egyéb aranyifjak azért tolongtak, hogy viszontláthassák ifjúkoruk bálványát, az abesszin háború előtti idők revükirálynőjét, Wanda Osirist, aki exhumálva és restaurálva, valahányszor az ifjú Néró (Franco Branciaroli debütált e szerepben) épp újabb vérfürdőt vett, a színpad mélyén feltáruló lépcső tetején pávatollpompájában megjelent, és ugyancsak meztelen, de már serdültebb táncos ifjaktól vezettetve, óvatosan letipegett a grádicsokon, s úgy tett, mintha ő énekelné azt az egykori slágert, amely a gramofonfelvételek őskorából recsegte most az Argentinában: „Sentimental! Sentimental!” Ez a vissza-visszatérő effektus szolgált annak a rendezői elképzelésnek az illusztrálására, hogy a nérói zsarnokság (személyi kultusz, fasizmus stb.) együtt jár a giccsel.

Két páholy maradt üresen a színházban akkor este. Az a kettő, amelyre a magyar nagykövetnek és a római Magyar Akadémia igazgatójának küldte el a jegyeket a torinói Teatro Stabile igazgatója. Már egy jó hónappal azelőtt, meghívó kíséretében.

Volt miről elmaradniok. Utoljára huszonöt évvel azelőtt volt nagyszabású magyar premier Olaszországban, amikor a milánói Scalában Miloss Aurél rendezte A csodálatos mandarint…

Magyarországot – utolérhetetlen eleganciával magára vetett fekete sáljával – Perczel Zita képviselte, a fasizálódó Magyarországról már a harmincas években Párizsba, Amerikába, majd a háború után Rómába került csillagunk.

Nem sokkal utána, épp ennek az Olaszországot körbejáró darabomnak az eredményeképp táviratot kaptam, hogy jelentkezzem Firenzében. „Katedra várja.” Hónapokig tartott a huzavona, hogy kiengednek-e. Végül Aczél Györgytől kértem kihallgatást. Ötvenhét óta nincs állásom Magyarországon – mit akarnak velem? Akkor mondta az utána Firenzében mindig visszacsengő elbocsátó szavait: – „Menjen istenhírével. De jegyezze meg, hogy megszűnt magyar író lenni.”

Mondott még mást is. Mellékesen, odavetve, beszéd közben, valamiféle politikai minősítő jelzővel meg is toldva: „Hallom, hogy Szeleczky Zitácskát meghívta a premierjére.”

Úgy látszik, azért mégis volt ott valaki a magyar követségről, aki jelentett.

És bizonyára volt ott valaki Párizsban, az Illyés-bemutatón is.

Ki sokat markol…

Tervezett drámáim címeit csillapíthatatlan kényszerkéjjel nap nap után újból meg újból végigírogatva – Elnémulás, Március 16 (nem Július Cézár és nem Petőfi Sándor, hanem Néri Szent Fülöp a hőse), A művészet oltára, Ó, az lesz a kéjes óra, Impotens Mindenható, Lateráni közjáték, Nyomszimatolók, Bosch-triptichon, Pünkösd, Szent Szövetség, Járt-e itt ma is az IZÉ? A nyertes stb. – magam előtt se takargatott petrezselymet áruló hiú nagyzolásomban azzal vigasztalom magam, amit Szabó Lőrinctől tanultam:

A „Vampyr”

Egy óra elmúlt, fél kettő is lehetett, amikor tegnap (ma) nyugovóra mentem. Tehát három-négy órával ezelőtt. A Bosch-drámát kéne írnom – életem ritka nagy sánsza, mert van hozzá színtársulat, pénz, nemzetközi érdeklődésre számító bemutató ígérete, biztatás mindenfelől; megvan végre az „elképzelésem” is hozzá és egy nejlonzsáknyi dialógus-vázlat – és csak keringek körülötte, mintha nekem nem is volna fontos, de persze egyre nyomottabb lelkiismerettel, mert telik az idő, és a drámát (első változatát legalább) tíz nap múlva kéne bemutatnom Bolognában, az ott vendégszereplő torinói társulatnak, amely nyáron (ezen a nyáron!) eljátszaná a fiesolei antik színházban…

Tegnap este is – előbb még feketét is főztem, hogy majd azzal jobban megy a munka – ennek gyürkőztem neki.

Előbb azonban felütöttem egy könyvet, egy szökött fegyenc beszámolóját az Ördögszigetről. Ezt olvasgattam pár órán át. Érdekességét fokozta, hogy a szökevény sorsában felismertem a magamét: én is szökött fegyenc vagyok. Szökött gályarab, aki nem hajlandó önként felvenni a láncait. Aztán eszembe jutott, hogy ebédnél Franco Giannoni mondta, hogy most már Firenzéből sikerül néha tárcsázva is elérni telefonon pesti számot, ezzel kezdtem el tehát kísérletezgetni. Beszéltem Ruttkai Éva lakásával – sajnos nem vele, ő Tatabányán volt, épp a Római karnevállal. Már tizenegyre járt, így a továbbiakban csak színészeket hívhattam. Felhívtam Perczel Zitát Rómában. Hallottam, hogy vetítettek ott egy filmet, amelyben szerepelt. Ő se tudta, minek köszönheti e késői órán a gratuláló telefont. Mindent inkább, mint dolgozni! Azután indián meséket olvastam. Azzal áltatva magam, hogy ez a könyv is hasznos lehet nekem majd egyszer, ha a Holt nyelvet írom. Csakhogy most nem a Holt nyelvet kell írnom, hanem a Bosch-triptichont. A Gondviselés különös kegyelméből éjfélkor ráakadtam a könyvespolc hátsó sorában Jurgis Batrusaitis könyvére (mióta kerestem már!) a középkor fantasztikumáról. Végre olyasmivel lophattam az éjszakát, aminek köze van Bosch Jeromoshoz.

Hajnalban már ébredek megint. Hogy is imádkozik Arany János: „Kötelesség vampyr vádja ne háljon mindig velem.” Fáradt vagyok munkához látni. Művészeti könyvet nézegetek. Firenzei rajzok, 1470 és 1480 között készült rajzok. Csupa alakos rajz, modell után. Sokkal közvetlenebbül őrzik az élő test varázsát – testmelegét –, mint a festmények. Köztük egy Botticelli-festményről kinagyított kardos angyal képe…

És az égnek tartott egyenes kardról eszembe jut, hogy ezzel én éjszaka álmodtam. Fantasztikus! Egy faragott markolatú acélkarddal. Hosszú volt és széles. Arra még emlékszem, hogy faragott fafogantyújánál fel is akasztottam valahová. De hogy milyen körülmények közt kaptam ezt a szép kardot, már nem tudom. Pedig megvolt álmomban a kard fondorlatos története. De csak a fából faragott markolat emléke ragadt meg bennem; sőt: inkább a csodálkozásom ezen a faragott markolaton.

És ez a kard, annyi minden mással örökre elmerült volna bennem (hol bennem? hol van egy ily feneketlenül mély tudatalattinak hely másfélliternyi agyvelőmben?), ha mindjárt ébredéskor nem nyújtom ki a kezem az ötszáz évvel ezelőtti firenzei angyalok, arcok és aktok képei után, amelyeken az épp odavetett vonalak félszavakkal szólnak a művész áhítatáról és libidójáról és arról a szakmai öröméről, hogy kisujjában van az emberi test minden titka.

Csak tudnám, hová is akasztottam álmomban a kardot…

Egyszer majd meglelem, s akkor elindulok vele meghódítani a Bosch-triptichonomnak és a Freud-drámámnak és a többinek a világ színpadait. Ha Isten éltet, még a Holt nyelvnek is.

Elveszett papírok és illúziók

Amikor kézirataim elvesznek, úgy érzem, a vérem folyik el. Hányatott életmódomból következik, hogy egyre többször ér utol efféle halál is.

Meg aztán egyre több a papír, ami gyűlik körülöttem. Van mit tarolnia az elmúlásnak. Már életemben.

Az elkészült művek és a megírandók aránya ugyanis vészesen átbillent az utóbbiak javára. Talán azért, mert a képzeletem improvizált leleményei majdnem oly heurisztikus örömmel járnak, s persze kevesebb erőfeszítéssel, mint egy mű végbevitele. A drámáim iránti itthoni közöny ma már fóbiásan visszarettent attól, hogy kiálljak velük; márpedig, ha egyszer megszületnek, menthetetlenül megint kínálgatni kezdeném őket, akárcsak régen („vénleánykodtam, pfuj, már vége van” – Ady), és szenvednék a mellőzésük miatt, a panasz is ki-kitörne belőlem. (Már most is: lám, kezdem…)

De a soha meg nem írt drámák vaksötét színpadán azért folyik az előadás. Mi ez? (Ön-)csonkolt tagokba visszajáró fantomfájdalom? Káprázat? Igen, de van bennük rendszer. A teremtő fantázia váratlan felvillanásai. A fizikus ilyesmikből olvashat ki üzenetet az anyag szerkezetére. És nem is csak egyetlen drámakompozíció terében van módom lesni a fényjeleket. Mindig is feleslegesen sok volt a drámatervem. („Világokat igazgatok, üveggolyókkal játszom” – mondta gőggel József Attila.) És egyre több a fejben játszott, szimultán parti.

Nem kis mulatság ez.

Teljes elégtétellel szolgálnak. Nem csupán hat – száz szerep keres engem. Circumdederunt me… Afféle boldogságban leledzem, mint akkor, amikor a firenzei dombok egy védett hajlatában laktunk (a San Miniato mögött), és Szent János-nap táján éjszakánként megtelt a völgy lassú röptű, fényüket ütemesen oltó-gyújtó csöppnyi ufókkal. Mécsbogarak sűrű felhői közt térhettem haza, egy testmelegével rám boruló világegyetemben. Mintha a csillagok is lejjebb szálltak volna, nagyoknak látszottak, alacsonyan ültek. Égitestek és világító férgek promiszkuitása.

Drámaterveim fényes pillanatai!… Csupán jegyzetekben rögzített pillanatok. Mit számít, hogy alig többek az optikai csalódásnál. Nekem mit számít? Felelőtlen és makulátlan öröm ezek közt élnem. Hisz meg nem született művek tökéletességét senki sem cáfolhatja. Nincs az a kritikus. Nincs az a színigazgató.

A lehetetlenség határain

Tudod-e, mi a legnagyobb istenverése, ami egy drámaírót érhet? Ha beleesik abba a csapdába, hogy ő az emberiség sorsát préseli drámába.

Ebbe a feladatba csak beledögleni lehet.

Goethe fölénye és életereje is kimerült a Faust második részével folytatott évtizedes bajmolódásban.

Persze, a csodálatos verssorok részeredményei. És mondd, mit érnek ezek, ha hiányzik körülöttük az a bizonyos (máskor oly könnyen előállítható) drámai erőtér?

Lehetséges-e, hogy az emberiség sorsa, ahogy ellenállt Platónnak, Jézusnak, Leninnek, Wilsonnak, ugyanúgy ellenáll annak a kísérletnek is, hogy tragédia-formában kikísérletezzék a megváltását?

A kísértés megvan a drámairodalom kezdeteitől fogva. Aiszkhülosz Prométheusza már efféle dráma volt. Minden feltétele megvan – látszólag – egy igazi tragédiának. Jön az elején Erőszak a nagy kalapáccsal, van lázadó Hős, van szűkkeblű isteni Hatalom, aki ellen lázadni lehet és érdemes, az Óceán lányai elindítják a részvét könnypatakját…

A sziklához kiköttetés nagy drámai pillanata ez. Háttérben, a prométheusi tűz fényében, már egy felvilágosult emberiség.

Az igazi dráma mégiscsak az a másik – hogy továbbra is Aiszkhüloszt idézzünk –, ahol a hazatérő férj lába elé bíborszőnyeget teríttet a hűtlen feleség, hadd sétáljon be rajta a vesztőhelyre a gyanútlan halálraítélt.

Mióta – és milyen reménytelenül – küszködöm, hogy a feladathoz illő súllyal színre vigyem az első világháború kitörésének a pillanatát – egy Ferenc József és Freud közötti fiktív találkozás „drámájában”. Amit csináltam: úgynevezett dráma lett – s nem igazi.

Pedig elmesélve milyen gusztusosan sokatígérő téma volt ez is.

Talán épp az a szándékom zárja el az utat hozzá, hogy megközelíteni szeretném a XX. századi világháborúzás jelenségét. S ez a szándék kelti fel az anyagban az ellenállást.

Az emberiség sorsához az is hozzátartozik, hogy megközelíthetetlen az effajta rajtaütések számára.

Az emberiség nem hagyja magát tetten érni világháború-onanizálásai közepette. (E szókapcsolás a Henri Milleré.)

Madách zsenije ezért is csodálnivaló.

Az emberiség-drámát sikerült személyessé tennie (ez a nagy szó!) az Ádáméban: az első-és-egyetlen ember drámájában.

És a végehosszanincs világtörténelem-drámát sikerült összesűrítenie egy délutáni álom pár órányi idejére.

A szív sebei című kötet margójára

Dramaturgiám kiindulópontjául Jean-Marie Domenachnak két mondatát választanám. „Minden korszaknak ki kell vívnia a maga igazságát.” És hozzáteszi, megrovólag: „A mi korunk ezt szenvedés nélkül szeretné megcsinálni.”

Amennyiben egy drámaíró hozzájárulhat az igazság kivívásához, az az egy bizonyos: szenvedés nélkül – a szenvedés felmutatása nélkül, a szenvedővel együtt szenvedése nélkül, a megformálás nélkül, és a nézők megszenvedtetése nélkül – nem teheti.

És mégis, a dráma írása: öröm. Ezért a recitálása is az. A megnézése, meghallgatása is. Még talán az elolvasása is…

Ha ezek után olvasni, játszani és megnézni akarjátok a darabjaimat: itt van belőlük az öt legjobban megszenvedett.

A legjobb apa

Edward von Heer. Színházi kritikus, újságíró Brüsszelből. Azért (is) van itt, hogy cikket írjon rólam a Freudom szeptemberi bemutatója előtt. És nézi a magyar színházakat.

A külföldi tudósítók központjában kapott két jegyet a Don Juan bemutatójára az Új Színházba. Elkísérném-e? Persze. Mindjárt kiderül, hogy nem is tudom, hol az Új Színház. Gyanús egy drámaíró lehetek a szemében.

Az előcsarnokban helyrezökken a reputációm. Jobbról-balról odaköszöngetnek felénk. – Maga itt csakugyan közismert személyiség lehet – mondja némileg megnyugodva a belgám. Ha jószemű, észreveszi a pillantásokban a firtatást: – Nicsak, Hubay itt? Furcsa…

Vámos László az egyetlen, aki ki is mondja:

– Hogy kerülsz te ide? – De meg kell adni, ő örömmel kérdi; örül, hogy ott lát. Nem mindenkiről tudom ezt feltételezni.

– Annyira egy másik szekértáborba tartoznám? – kérdem vissza V.-től.

A szerző hazáját képviselő nagykövettel beszélgetek.

A nézőtéren kitűnő íróbarátom kitűnő özvegye a szomszédom. A második részben úgy döntünk, hogy köszönünk egymásnak.

Elragadó, kitűnő előadás.

Cserhalmira azt mondja a belga, hogy alkatra is, zsenialitásra is olyan, mint akinek a Freudot kéne Brüsszelben játszania. Most már múlt időben: akinek kellett volna. Januárban és februárban már próbálták. Akkor a rendezőnek összeroppant egy csigolyája, a próbáról vitték kórházba, műtőbe. A március 3-ra kitűzött premier elmaradt. Most, hogy a rendező megint dolgozhat, szeptember 22-re van kitűzve. (A magyar dráma napja nekem Brüsszelben lesz.)

Csakhogy a jövő szezonban a flamand Cserhalmi már nem lesz szabad. Másra osztják át Freud szerepét.

– Nagy kár! – borong ezen a belga kritikusom.

– És hogyhogy nem tudja szabaddá tenni magát?

– Elmondom. Van neki egy ötéves kislánya, aki szemrehányást tett az apjának, mert soha nem szerepel a televízióban. Óvodás barátnői ezt nem is tudják megérteni. Most hát a színész egy olyan szerződést írt alá a belga televízióval, hogy a jövő szezonban az övék lesz, kizárólagossági joggal. Színházban nem is léphet föl. Mesebeli honorárium. A reklámozott cégek külön is fizetnek. Csak az óvodásokra kell hallgatni, s jövőre apuka villát vehet Ostendében.

– Pedig a tragikum, a humor, az álom: mind meglett volna benne – mondja borongva Edward von Heer. – Ami csak kell a darabhoz…

A média hosszú keze Brüsszelben is betette nekem a lábát.

Az én Nemzeti Színházam

– Hát van?

– Micsoda?

– Izé… Nemzeti?

– Nekem van.

– Hol áll?

– Mozog. De én otthon vagyok benne. Mármint abban a vasúti fülkében, amelyben ingázó magyar vendégmunkásként oda-vissza járok Budapest és Firenze között. Mióta Széchenyiék és Vörösmartyék megfogalmazták, a Nemzeti Színház egyfajta igény volt. A vonatfülkében ezt fenn tudom tartani, úgy is mint magándramaturg és úgy is mint drámaíró. A kufferokban saját megrendelésű félig kész drámák. És tanulmányok azokról az elődökről és kortársakról, akik ha írásban talán nem, de életükkel-halálukkal tökéletes tragédiákat hoztak létre. E tanulmányok egyik ihletője: az önismeret. És a csomagtartón nejlonzsákokban zsongó naplójegyzetek a drámai műfajról, amelynek megváltó erejéhez – nagy szüksége volna erre most az emberiségnek – hozzájárul talán az is, hogy folyton eltemetik… eltemetik és föltámad.

– Mint Dionyszosz?

– Mint Dionyszosz, és a többi tavaszi újhodást hozó… mint Árpád, akinek ébredése volt a magyar Nemzeti Színház megnyitása.

– Első magyar abszurd. ÁRPÁD ÉBREDÉSE. Írta Vörösmarty.

– Visszanézve a vonatról, már nem látszik olyan abszurdumnak ez sem. Hiszen fiatal magyar tavasz-istenek vérétől piros síneken csattog velem a vonat a Balaton déli partjain…

Idill és börtön – visszapillantó tükörből

Az idilli szín éppúgy megváltozhat, midőn elhagyjuk, mint a börtönünk.

„Idegen már s kietlen ez a hely” – mondja Ádám visszanézve az elveszett Paradicsomra; s Philoktétész pedig kietlen szigetétől –, ahol tíz éven át négykézláb vonszolta magát – úgy búcsúzik, mint egy virágzó Paradicsomtól. Megtört szívvel.

Madáchnak is, Szophoklésznek is igaza van.

Vanitatum vanitas

Munka közben (munkától menekülve) gyakran előveszek olyan könyvet, amely bárhol felütve máris olvastatja magát. Verseskönyvet. És naplókat, persze, naplókat. A Rónay Györgyéit, Füst Milánéit. Mostanában a Karinthy Ciniéit.

1971-ben ír pár lényeges sort a regény terjedelmének a növekedéséről s a regény klasszikus formájának a széteséséről.

Látszik, életre-halálra érdekli, hogy mi történt és mi történik a regénnyel. Egy pillantást vet vissza saját magára is – arra, aki az Epepét írta…

De alighogy elkezdi az elmélkedést, dobja az egészet. „Ezek is csak vázlatos gondolatok. Végig kellene gondolni. De minek? És kinek?”

Úgy érzem: tetten ért.

Szinte a hangját is hallom, ahogy ezt mondja. Rám szól, barátilag. „De minek? És kinek?” És milyen igaza van.

Én ugyanis már azon jártattam az eszem, hogy hogy is van ez az egész korunk drámairodalmában…

Egyetértő mosollyal megköszönöm Cininek ezt a síron túlról is szíven ütő megjegyzését. És megkönnyebbülten leteszem a tollat. Valami „színházrázót” akartam bütykölni a drámáról. De minek? És kinek? Minek?! Kinek?!

„…Sírva tallóz, aki él”

Szép jövőnk volt

Mi mindenre gondolt azokban a végső és végletesen rejtjeles verseiben Ady, amelyeket Hatvany nem is tartott méltóaknak könyvbe összegyűjtésre? Ezek A Halottak Élén kötetéből kiadói finnyáskodással kirostált versek műve mulandóságáról súgtak a haldoklónak…

Halála után aztán csak előkerültek az enyészetre ítélt versek is a posztumusz kötetben.

Ott olvastam ezt is:

Bizonyára a század eleji magyar szellem csodájának tömörített képe ez, amelyben egymás mellett ott a túlélő archaikum és az optimista utópia. És amelyben nincs ellentétben az érték a lehetőséggel. Sőt. Felsőfokon fuzionáltak: a legjobb a leglehetőbbel. És a visszanézvést alig indokolható költői elégedetlenség emlékét sem mulasztja említeni a vers: „átkozódtunk” a lehető világok legjobbikában. Csakugyan, micsoda progresszív sámánröptű és ostoros nemzedék állt elő abban az alig tíz-tizennégy esztendőben! „Új rend ezerévét tündökölő” – írja majd később Illyés a röpke aranykorunkról.

Adynak e háború végi keletű verse végül elcsuklik, s úgy szól, mint egy görög tragédia siratókórusa.

A vers címe: Kár a voltért.

Főművek küszöbéről – barikádra

Fel kell tételeznünk, hogy a fegyveres ellenállás, az utcai harcok stb. fiatal mártírjai között – Spanyolországban, Algériában, Magyarországon, Kínában – szép számmal voltak, akik fejükben páratlan alkotások ígéretét hordozták, és ezek a virtuális alkotások az őket kihordó agyvelőkkel együtt lánctalpak alatt a földbe ivódtak, a háztetőről géppuskázó orvlövészek sorozatai nyomán füstbe mentek. Mi csak azokat tartjuk számon, akik már annakelőtte (mármint haláluk előtt) maradandót produkáltak: Vapcarovot, García Lorcát, Radnótit…

De most a fiatalokra, az egyetemistákra gondolok.

Nem kértek felmentést az életveszély kockázatai alól alkotói munkájukra hivatkozva.

– Hol vannak a remekművek? – kérdik majd fitymálkodva tíz-húsz év múlva a kultúrpolitikába átvezényelt hóhérok a megtizedelt fiatalság országaiban.

Öngyilkosok és életbiztosítottak

Czakó sírján (a versnek a címe is ez: Czakó sírján) egy magyar drámaíró kora vesztén agnoszkálja Arany János azokat, akiket nem kell félteni soha a kétségbeeséstől, az öngyilkosságtól: a jellemteleneket és a „szellemfukarokat”, a tunyákat és a kapzsikat, a képmutatókat és a sors kedvenceit. Meg is festette Arany az egész galerit.

„Te erős jellem, ki csúszva-mászva győzesz, Akit a kegyszellő jobbra-balra hajt…” S a másik, a kispolgári lét optimistája: „Te, ki földi látás boldog hizlalóján Nem sejted, hogy benned égi szellem ég”… S ott a Nagy Harács: „Te utonállója minden pénzdarabnak, Kit silány éltedhez bilincsel az érc…”

Semmit se változtak.

Ők azok.

Ott álltak az öngyilkos Czakó sírja körül.

És – finom szóval – „distancírozzák magukat” a halottól. Arany János kimondja: követ dobnak rá.

Ők bizonyára nem fogják rontani a Czakó, Sarkadi, B. Nagy, Kamondy stb. halálával is tovább romló amúgy is rossz magyar öngyilkossági statisztikát.

Éljenek!

Európai alternatívák

Még a szabványtablóról is – az első magyar felelős minisztérium tagjai között középen, ő a kormányelnök – feledhetetlen komoly szomorúsággal pihenteti rajtunk a szemét. Mintha a teljes sorsával nézne ránk. Szemében égnek a Batthyány-örökmécses fényei.

Bölcs, halálra elszánt magyar Szókratész. Egy szép Szókratész.

Vesztőhelye felé amikor hurcolják, összesereglik a falusi nép, hogy kiszabadítsák az osztrák katonák kezéből. A szekérről beszédet mond, szétoszlatja a tömeget. A törvényesség mindenek előtt – hirdeti ez a veszedelmes főrebellis még láncaiban is. Vagy az érette kaszára kapó parasztok életét akarta talán menteni? Így viszonozta szeretetüket – önfeláldozással felelt önfeláldozási készségükre? Lehet. A kép a gecsemáni kertből is ismerős. Dugja csak Péter vissza azt a kardot, és kakasszóig tegyenek úgy, mintha nem is ismernék egymást. A tanítványok sírnak. A nép eloszlik. A begazolt pribékek fellélegeznek, és hajtják tovább a szekeret a további stációk felé.

Romantikus ördög-angyal színekben áll Batthyány Lajos mögött a két asszony. A szerelemre sóvár tigrisanyacsászárnő, Zsófia, aki a fia kezét vezetve látja el császári kézjeggyel a halálos ítéletet: „kötél által”. És a szelíd feleség, aki tőrt csempész a siralomházba: ez által, ne kötél által!

133 éve most ennek.

A Mozgó Világ szép tanulmányban idézi Batthyány emlékét, az európai látókörű államférfiúét. Erdődy Gábor gazdag külföldi újságdokumentációval bizonyítja, hogy franciák-angolok mennyire reálisnak tartották 1848 nyarán Batthyány koncepcióját: szorult helyzetéből Budára költöztetni az uralkodót, a birodalmi kormányt, ahol a 48-as magyar politika „a szomszédos fejedelemségekkel összefogva képes lesz átvenni a felboruló Habsburg-monarchia európai egyensúlyozó szerepét”.

Milyen szempontok akadályozzák, hogy ez az esély megvalósuljon? A szűkkeblű presztízs-szempontok. Erdődy idézi a Burgot oly jól ismerő Batthyány kifakadását augusztus 27-éről: „az a bajuk, hogy az egykori ellenzék jutott Magyarországon kormányra; ez az, amit a reakció nem tud lenyelni; ez az, ami a reakciónak borzasztó.”

Európai kibontakozás helyett: a vérbefojtás.

A tanulmány ezekkel a szavakkal zárul – a felsorolt dokumentumok és a XIX. század közepétől számítható száz év történetének ismeretében – eléggé meggyőzően: „Magyarország, Közép- és Kelet-Európa, sőt az egész kontinens számára a Batthyányék képviselte alternatíva ígéri a sokkal emberibb és haladóbb, az egyetlen érdemi, s ezáltal egyedül reális megoldást.”

1937. december 3.

Miért hal meg egy ember? – kérdi Hamlet, mielőtt rossz előérzetek közt beleszalad Laertes mérgezett kardjába.

A Hamletről szóló ezernyi tanulmány lényegében erre keresi a választ, erre az egyetlen kérdésre.

És a költők „meghívott halála”? A januári hidegben a szanatóriumi ablakot feltépő Adyé? Az a belenyugosztaló „hajtsd le szépen a fejed”? Petőfié (Ady Petőfije ő), aki nem megy be a kukoricásba, pedig látja, hogy vágtat felé a kozák? Biztos, hogy ezek a fiatal és fiatalon hirtelen felnőtt (istenként hirtelen megőszülő) költők mind egy új korszak küszöbén torpadtak le.

A végső művek kezdetén.

Segesvár előtt Petőfi versei már kezdenek úgy szólni, mint majd A vén cigányt író Vörösmartyéi. A „Szörnyű idő, szörnyű idő!”.

Ady, pár hónappal a halála előtt, az utolsó kötetét könyörtelenül rostálgató Hatvanyval csatázva, úgy érezhette, hogy olyan jégcsúcsok felé ment és megy már tovább a költészete, ahová a legkészségesebb baráti megértés sem bírja őt követni.

És József Attila, a harminckettedik születésnapja óta micsoda növekvő világ-víziók egyre töményebb kristályba sűrítését végzi? Nem maga vall-e róla, hogy ez meghaladja – meghaladhatja – az erejét? „Mindenségüket tartani a fénybe, mint orvos, ha néz az üvegedénybe, már nem tudom…”

Ami várt rájuk – világosan látott feladatként –, már túl volt a költészet ismert határain.

Metapoézis volt.

Fizikailag is kibírni ennek ihletét! Zeusz mennyköveitől rázatni most már maguk…

Folytassuk az abbahagyott sort: „már nem tudom, ha nem segítesz nekem, szerelem”.

És özvegy, árva legények voltak már akkor ők. Eljúliátlanodva, csinszkátlanok…

Hogy József Attilát micsoda magányban hagyták ott Szárszón az előtte való nap hozzá leruccanó barátok („nem jöhetsz velünk, egy kutyának sincs hely az autóban”), erről sok emlékezés és már ideggyógyászati tanulmány is szól, de emlékszem – ha jól emlékszem – a Szép Szó következő számára: Remenyik már akkor elátkozta, bibliai szenvedéllyel, ezt a pillanatot…

Milyen szelíden írta meg egyszer József Attila egy töredékében a menekülhetnéket a Feladat elől: „Amikor verset ír az ember, nem írni volna jó”.

Amikor metapoézist művel a költő, meghalni volna jobb.

1961. Április 13.

Az Oszlopos Simeonjával Sarkadi is eljutott a metadrámák határára.

„Árvából lesz jó katona”

Egyre inkább felfigyelek az írók életrajzait olvasva a családi katasztrófára – rendszerint az apa halála vagy hirtelen tönkremenetele folytán áll be –, amely eltörölhetetlen nyomot hagy a fiúgyerek vagy más serdülő fiú lelkében. Mintha ettől kezdve neki kéne családfenntartónak lennie. (Vagy nem függ-e össze József Áron tengerre szállásával, „hírtelen” és nyomtalan elpályázásával Attila fogadkozása: „aranyat ígértél anyádnak, nagy zsákkal”?) Lengyel Menyhértnél, Vas Istvánnál is olvastam mostanában a nagy lakásból a kisebbe költözés gyerekkori traumájáról. Shakespeare-éknél is volt ilyesmi. A jó öreg kocsmáros Petrovicsot is „jégre vitték”.

Most olvasom a Péterfy család „krach”-ját a Zimándi-féle életrajzban. „Keszthelyi működése végeztével nemcsak igazgatói állásától vált meg Péterfy József, hanem családjától is. Elhagyta feleségét és fiát… Az anya teljes lélekkel fia felé fordult és a fiú az édesanyja felé” stb.

Ugyanez történt Goldoniéknál is Velencében.

A képlet klasszikus. Lappangó részvéttel (némi szolidaritással) gondolok a József Áronokra és Péterfy Józsefekre. A kis Messiást nevelő anyák – az az érzésem – könnyű szívvel szabadulnak meg a férjüktől. S már nem is bánják a rájuk szakadó özvegyi nyomorúságot, a küzdelmes sorsot.

Az apám nem sokkal azután meghalt, hogy én megszülettem. A néném egyszer ezt mondta (épp az anyám temetésén): „Amikor apuka meghalt, én figyeltem, anyuka nem is sírt.” (Mindegy hogy így volt-e vagy sem. A lánygyerek így látta. S egy hatéves kislány előtt már nincsenek a sorsnak titkai.)

A tékozló fiúk megtérnek atyjuk kebelére

Németh László írt a 30-as években lélegzetállító diagnózist a marxizmusról.

Többek között: „egy polgárnak kellett meghasonlania a polgársággal, s a marxizmus elemei közül már csak ez az indulat eleven, s ez tartja az életet a többiekben is.”

A drámaíró csak tapsolni tud, amikor felfedezik a történelemben a családi konfliktust mint mozgatóerőt.

És most mi mozgatja a történelmet?

Talán az, hogy ugyanazok, akik valamikor meghasonlottak a polgársággal és a leghűbb leninisták-sztalinisták lettek (vagy ezeknek már a fiai) most visszatérnek a polgárság kebelére.

Koestlertől Semprunig tart, s egyre tart, a tékozló fiúk megtérésének világtörténelmet mozgató (imitáló?) idillje.

Miután Marxtól Lukács Györgyig végigcsinálták a bankárgyerekek Ödipusz-konfliktusait.

Tallózó

Fiók, amit sohase nyitok ki. Tele van régi naptárakkal. Ügyetlen, vastag, zsebdagasztó naptárak. Mennyi felesleges program, találkozó van előjegyezve minden napra. Az utolsó ítéletnél ezeket a keményfedelű kis könyvecskéket vagdoshatják fejemhez a vádlóim. Egyetlen életet így elpocsékolni! De megbújik alattuk egy kis lapos fekete notesz. Teleírva címekkel. Az első lapon a magamé: Genf, rue Munier-Romilly 4.

1946-ban költöztem oda és 1948-ban hagytam ott, hazajöttem. Közben is jártam itthon és egyszer Olaszországban is. A két év itt e kis noteszban: egyetlen sűrű pillanat.

Az első név benne Sibilla Aleramóé. (Róma, via Margutta 42.) Milyen csodálatos öregasszony volt! Ismeretlenül olyannak képzeltem, fűtött szenvedelmű regényéből, mint valami olasz Erdős Renée-t. (De hiszen már Erdős Renée is olyan volt, mintha olasz nő lett volna a maga Santerra bíborosával…) Pedig inkább az Ellenállásban megújult Olaszország jelképe volt akkoriban Signora Aleramo: a már szibillakorú Sibilla, akinek a hite, sugárzása egy új aranykort jósolt…

Anda Géza. (Grand Rue 30.) Amikor esténként kölcsönpianinóján sírva-nyerítve-búgva megszólalt César Franck, éppúgy megtelt a puritán Ó-város a bevallatlan szenvedélyek szavával, mint amikor száz évvel azelőtt Liszt Ferenc zongorázott pár házzal odébb…

És Kálvin János – a róla elnevezett utcácskában – éppúgy becsukta akkor is az ablakot…

A következő kis lapon: Babitsné (Jagelló u. 3/a). Zárójelben: 59-essel! Igen, ez volt az a temetői villamosjárat, amelynek kalauzai felintegettek Ildikónak. Aztán Bisztray Gyula (Izabella u. 48. I. 7.), Balázs Béla (Tamás u. 40.), Bartsch Plays (119. West 57. th str. N.Y. City). Basch Lóránt (Városmajor u. 40.)

Czóbelnak a párizsi címe.

A Dé betűnél: Devecseri. Déry. (Sas utca 4. 2. em.)

Egerváry, a matematikus. (Kecskeméti u. 4.) A gyászjelentésében majd ez áll: „tragikus hirtelenséggel”. Bevette a mérget és felvágta az ereit – így mondták.

Az F betű megint olasszal kezdődik.

Enrico Falqui (Róma, viale Giulio Cesare 71 és telefonszám). Modern irodalomtörténetét ma is használom. Aztán Ferenczy Béni címe, s alatta a Noémié. Igazán nem bánnám, ha volna túlvilág.

Genthon, Gerevich után Gombás Pál, a másik nagy matematikus. Ő hogy is…? Nem adtak ki gyászjelentést. Tisztelet azoknak, akik „tragikus hirtelenséggel”…

Hatvany, Heltai.

I, Jé, Ká, L, M… A képlet ugyanaz. A pusztítás szinte teljesnek mondható. „Hogy sírva tallóz, aki él…”

Nagy Lajos (Soroksár, Felső-Duna… a többi olvashatatlan). Németh Andor. Hogy is lehetett valakiben úgy együtt a szeretetreméltóság és a megvesztegethetetlen kritikai szigor? Példátlan tünemény volt ő! De hisz voltak más példák is. Lapozzunk csak vissza! Hol van Komlós Aladár? Még ő is Genfben lett volna akkor? Nem. Most költözik haza. A genfi cím áthúzva. (Route des Chęnes 80.) És itt az itthoni címe is: Bezerédy utca. Mértékhitelesítő hely volt ez, a Hiteles Mérték Helye. Itt élt aztán a legnyíltabb szívű és legszigorúbb magyar kritikus, visszahúzódva.

Németh Antal (Tárogató út 57.). Hitte volna-e, hogy életfogytiglan fog tartani száműzetése a hazájában?

És az erőszakos halállal kimúlt Nemzeti Színház telefonszáma is itt van ezen az oldalon: 420-175. Tisztelet azoknak, akik tragikus hirtelenséggel… stb.

Örkény (Falk M. u.), Passuth (Rózsahegy u.), Pilinszky (Molnár u. 17.). A saját művek nélkül is művekben élő Rákosi Zoltán. Ő vezetett be Orbán Ottó költészetébe, aki akkor tízéves lehetett. Úgy sejtem, a legendás önpusztítónak is kijár egy tisztelegj. Micsoda sors! Aztán Starker János, Szilasi Vilmos (Brissago, Ticino, Villa dei Tre Cipressi.). Szondi Lipót (Prangins.) Neki a Péter fia: „tragikus körülmények közt” – pedig úgy csillagzott föl, hogy ő lesz a modern dráma legjelentősebb teoretikusa. Tisztelet! Sarkadi – tisztelet! Somlay Artúr – neki is tisztelet!

Gilbert Trolliet. Giuseppe Ungaretti.

Az utolsó név a Wertheimer Klárié (Váci u. 52.).

És ezeket a lakásokat, majdnem mindet belülről is láttam, ismertem. A képeket a falon. Emlékszem. Tudom, hol, hogyan főzik a teát. A régi magyar szellemi élet utolsó felcsapó hulláma hordozott engem is még az 1948-as esztendőben.

A kis fekete notesz nem lehet több két-három dekánál.

Huszonnyolc éves koromban nem is sejtettem, hogy azok a nagyszerű emberek, akiknek barátsága beragyogta ifjúságomat, ennyire halandók legyenek. Elhunytak, kihunytak.

Már az anyaméhben…

Még meg se született a magyar irodalom, az embriók már fojtogatták egymást. Mint Ézsau és Jákob az anyaméhben.

Most olvasom Németh S. Katalin izgalmas tanulmányát a Vigiliában az elveszettnek hitt Sylvester János-féle Rosarium újra felleléséről. Nyomozati anyagából egy könyvészeti detektívregényre is futná.

Szól Sylvester János krakkói diáktársáról is, a vele együtt induló jó barátról, Szegedi Lajosról (Ludovicus P. Zegadinus). Ő írja a verses ajánlást a Rosarium elé.

Pár hónappal vagyunk Mohács után.

Milyen lehetett ez a tanév a kis magyar bursa diákjainak ott Krakkóban? Mögöttük a derékbatört ország. Ők poézist tanulnak, latinul verselnek.

Sylvester János – elsőéves – a Rosariumot írja, s Vietor nyomdájában ez 1527 tavaszán már meg is jelenik. Az elsőéves magyar gólya eme első vizsgadolgozatával az európai szerzők közé lép. A következő tanévben már ő a bursa szeniora.

Költőre vall a tárgyválasztás paradoxiája. A Rosarium: örömrózsák csokra, hétfájdalmú Mária hét örömét mondja el – a keresztény misztika és a lírai költészet egyaránt hirdeti azt az ambivalenciát, mely szerint a nagy sírás és a nagy boldogság egymást is kijelenthetik. (Emlékszem még Illyés eszmefuttatására, amikor a felszabadulás után az optimizmus tűzzel-vassal hirdetőivel szemben, elegáns cikkben fejtette ki a népköltészetnek azt a jelenségét, hogy búbánatos dalokat énekel a boldog szerető. Ezzel próbálta mentegetni szorongásteli verseit, amelyekben a „néma kínról” beszélt. Persze, hiába.)

A krakkói magyar diákok mintha a „hősvértől pirosult gyásztérre” szórnák ezeket a fekete-piros égi rózsákat…

A könyvecske címlapján együtt szereplő két nagyra hivatott magyar diák barátságának további alakulásáról is szól Németh S. Katalin.

Szabályos brancsbeli történet a magyar irodalomból. Féltékenységgel, bosszúvággyal.

Másfél évtized múlva, amikor Sylvester János elkészül büszke nagy művével, az Új Testamentum fordításával (amelyben maga az Isten „szól néked ím magyarul”), kinek küldje el az első megjelent példányokat, ha nem az egykori krakkói iskolatársnak, Szegedi Lajosnak? Ámde „Szegedi nem nyilatkozott kedvezően a munkáról” – olvasom e kis tanulmányban –, „és Sylvester neki tulajdonította, hogy a Fehérvárra küldött példányok elvesztek”.

Olvassuk tovább Németh S. Katalin tudósítását, hogy hogyan mérgesedik el az oly ismerős mechanizmus szerint az íróharag.

„Erre már Sylvester sem maradt adós a válasszal. Amikor Nádasdy Tamás felkérte, hogy a kinyomtatás előtt álló Szegedi-féle zsoltárfordításokat bírálja meg, Sylvester olyan kedvezőtlen véleménnyel volt Szegedi fordításáról, hogy a kiadást is megakadályozta.”

Egymás termésére küldik a jégesőt, mint két boszorkánymester, akivé lettek.

Ha jól rakosgatom össze az évszámokat, irodalmi becsvágyára a gyógyíthatatlan sebeket Szegedi Lajos az ostromlott Székesfehérváron adja és kapja. Unalomig ismerjük ezeket a féltékenységeket, gyanakvásokat és áskálódásokat a New York, a Centrál, a Japán kávéház, a Darling krónikáiból. S lám, ez vala kezdetben is, amikor odakint nem autóbusz meg villamos, hanem a lovas török közlekedik.

– Akkor kellett volna talán meggondolni, hogy érdemes lesz-e néhány remekműért évszázadokon át ennyit szenvednie, ennyit ádázkodnia épp a jobb sorsra érdemes legszebb szellemeknek!

Invokáció egy Nizsinszkij-drámához

1934. március 24-én jegyzi Lengyel Menyhért a naplójába: „Nizsinszki-darabra megbízás. Bensőmben azt mondom: ez majdnem lehetetlen vállalkozás, nem dramatikus, s kedélytelen egy élő őszült főszereplővel, s azzal a Romolával mint hősnővel, aki néha eljön hozzánk teára. De mint vezércikket, mindenről lehet filmet és darabot is írni, s mivel abszurd, talán ezért lehetséges.”

1988. március, ezt jegyezhetem föl én is: Scrivo quia absurdum.

Egy üres útikoffert teletömtem már a lebénított „primo-ballerino” drámájával. Túl sok a jegyzet. Nizsinszkij svájci Naplójának minden sora drámai formáért kiált. S lám, felesége féltő-rosszalló tekintetét érezvén hátában, a Naplóját mániásan körmölő Nizsinszkij is ugyanúgy biztatja magát munkára, mint Lengyel Menyhért – ha abszurd, akkor lehetséges. „A feleségem, ha visszavonul, sír tovább, de én nem ijedek meg. Szeretem őt, de akkor sem hagyom abba az írást, mert ez nekem nagyon fontos. A feleségem attól retteg, hogy megbocsáthatatlan dolgokat találok leírni. Én csak nevetek a könnyein, mert tudom, hogy mit érnek. Meg kéne őt simogatnom, hogy megnyugodjék, de nem hagyom abba az írást. Most, hogy írok, leskelődik, hogy lássa, mit írok. Megmondom neki, hogy ha tudni akarja mit írok, meg kéne tanulnia oroszul. Csakhogy én igazából nem szeretném, ha megtanulna oroszul, mert nem óhajtom, hogy tudja, mit írok. Nem akarom, hogy valaki olvassa előbb, mint mindenki. Hamarosan ki fogom adni a naplóimat. A feleségem sír, mert attól fél, hogy az írást soha nem fogom abbahagyni. Én csak akkor fogom abbahagyni az írást, ha az Isten is úgy akarja…” stb.

Egy oldallal később.

„Nem bízhatom a feleségemben, mert érzem, hogy szeretné megkaparintani ezt a naplót, hogy odaadja az orvosoknak tanulmányozásra. Megmondom neki, hogy senkinek sincs joga hozzányúlni ezekhez a füzetekhez. Nem akarom, hogy az emberek kezébe kerüljenek. Eldugdosom őket. Én ezt, amit most írok, magamon fogom viselni.”

Az olasz szöveg – az Adelphi-kiadást olvasom – olyasmit szuggerál, hogy a testén rejti el naplói kéziratát, ruhái alatt. Ez az értelmezés nagy jelenetet ígér. Mint egy múmiáról tekerhetik le a végén róla élete igazságát, az ő Evangéliumát.

Csodakalitka

Amikor diákként Pestre kerültem, a vasárnapokat gyakran töltöttem egy nagynénémnél, aki a Hűvösvölgy (akkori) legvégén, a Vadaskerti úton lakott. Lassan megtudtam, hogy a környező házakban kik élnek hírességek. Alattuk a Halászbástya-építő Schulek Frigyes családja. Odébb Herczeg Ferenc, tőlük idébb Csathó Kálmán és a szomszédságukban Márkus Emília.

Akkor hallottam suttogni azt is, hogy Márkus Emíliáéknál kalitkába zárva él Nizsinszkij, a csöndes elmebajba süppedt táncos. Ő volt egykor a Rózsa Lelke, a föld vonzásától megszabaduló tiszta lebegés. A tánc eksztázisában elért súlytalansága a színpadon lehet hogy éppoly legenda volt, mint az a kalitka vagy ketrec az anyósa villájában, a szomszédok szóbeszéde. S így együtt: valami szívet szorító mitikus mese.

Egy kövér, kopasz férfit láttam néha a bokrok közt állni, télen is kabát nélkül, óraszámra, szótlanul. Ez mégse lehetett a Rózsa Lelke.

A végzet jelenlétét a szomszédos villában csak fokozta, hogy Nizsinszkij mellett, aki a XX. század csodásan induló modern művészetének egy külön nagybetűs Csodája volt, ott élt egy másik csoda is: a ház úrnője, Márkus Emília, aki ősz hajával és fonnyadó nyakán az elmaradhatatlan lila selyemsállal is mindig királynőileg viselte azt a nevet, amelyet egykori hódolóitól kapott: a „Szőke Csoda”.

Két csoda nem fér meg egy csárdában – gondoltam –, tehát nem is csoda, hogy az egyiket kalitkába zárják.

Pepi, Pepi…

Az intim szóbeszéd leteríthet (legalábbis lesántíthat) egy egész életművet.

Én bámultam Eötvös Józsefet (A XIX. század uralkodó eszméi miatt, a kommunizmus „Nagy Konstantin-i” győzelméről mondott halálpontos előrejelzései miatt), ámde amikor Németh Lászlónál azt olvastam (mint híg-magyarról), hogy Eötvöst a barátai Pepinek hívták: ez az apróság azóta úgy úszkál az Eötvös-aurában, mint levesben egy hajszál.

Próbálom elemezni. Mi a diffamáló? hogy „Pepi”? hogy ilyen németes? hogy becenév? hogy bezzeg a Bánk bán írója biztosan nem lehetne Katona Pepi? Vagy az viszolyogtat el Eötvöstől, hogy – nem mindegy, hogy kik! – a barátai (!) hívták őt Pepinek? Persze, hogy a barátai, az csak természetes, hogy a bizalmasabb megszólítás az ő előjoguk. És mégis, lehet, hogy azért talált elevenbe Németh, mert leírta, hogy „a barátai”. Ez lényeges. Hogy a legszűkebb körben volt Pepi. A nagy emberről szóló diffamálás a közelítés arányában hatványozódva nő.

De az Eötvöst lepepiző Németh Lászlón is rajtaragadt egy „pepi”.

Valahol a New York-házban azt kérdi Kormos: „Tudjátok-e, hogy mi Németh László kedves étele?” Az ilyesmi mindig nagyon jó játék. Mindenfélét mondtunk, de senki sem mondott töltött káposztát vagy tatár bifszteket. Inkább olyasmit, hogy dobostorta, gesztenyepüré, császármorzsa. „Tűz, tűz! – mondja Kormos – de nem bírjátok kitalálni.”

S végül kivágja, diadalmasan:

– Madártej!

Azóta legsúlyosabb drámai tirádáit ha olvasom, hasonmás hőseinek eget vívó szenvedéseit, az emberiség és a magyarság létkérdéseinek a felvetését, már-már a próféták pusztai vagy Sínai-hegyi nézőpontjából – nem bírom melléje nem hallanom: „madártej”.

Kormos hangján hallom, visszhangzik rá az azóta kísértetházzá lett New York.

A rangrejtett

József Attila mutatja Thomas Mann-nak a versét. „Meddig lesz hely, hol fölolvashatol?” A pillanatot szerencsésen megörökítette egy fénykép.

A József Attiláról szóló könyvekben gyakran benne van ez a kép. A Thomas Mannról szóló külföldi képes monográfiákban – az a gyanúm – már ritkábban szerepel.

Átsiklik a képszerkesztők kezén.

„Az európai írófejedelem egy helyi költővel…”

Mélypontok, publikálva

Viszolyogva olvastam (Nagy Péter kiadásában) a Hatvanyhoz intézett kérincsélő leveleket. Hogy is őrizhette meg a nemesszívű báró ezeket a dokumentumokat oly nagyszerű és baráti szellemek nyomorú vergődéséről?

Agóniájában is jobban meg tudja őrizni az ember a méltóságát, mint ha muszáj neki pénzt kölcsönkérnie.

Minden közreadott pénzkérő levél: egy-egy font hús…

Irodalomtörténeti értékük e leveleknek: nulla. Anyagi kényszerhelyzetben írt leveleikben az írók nem azonosak önmagukkal.

Most, hogy Lengyel Menyhért kéziratos naplóit olvashatom, e régi véleményemnek még régibb megfogalmazását találom nála.

„A Hatvanyval való levelezésben senki sem volt őszinte – én sem –, a szegénység buta reménye, hogy egy nagyon gazdag emberrel áll szemben, kinek meg kell őrizni a barátságát, aki a végső pillanatban talán segíteni fog rajtunk – ő tart el a szanatóriumban –, ez meghamisította a vele való levelezés hangját.”

„Európai virradat”

A legszebb könyvek egyike, amit magyarul nem magyar témáról írtak. Hogyan született meg a XVIII. századi zenében – és persze nemcsak a zenében – Vivalditól Mozartig az emberiségnek egy új anyanyelve. „A részletekből egész válik – írja a könyv. – Velencéből, Milánóból, Nápolyból, Párizsból és Bécsből: Európa, az egyéniségekből lángelme, a nemzetekből emberiség.”

A könyvet, melynek minden sorát mintha egy himnusz-költő írta volna – hódolva ennek a „mondén” Európának, az alkotó géniusznak (ahogy Kosztolányi hódolt földig hajolva és dalolva az azúrnak és az Úrnak, szintén egy hajnali látomás káprázatában) –, Kunmadarason kezdte írni Szabolcsi Bence 1944-ben. S ajánlja könyvét Komor András és Frankl János „vértanúbarátaim” emlékének.

Micsoda gyászban íródott ez az igézetes könyv, melynek visszatérő témája a klasszikus egyensúly, a megejtően édes dallamosság… De vajon lehet-e épp ezekről hitelesen írni kevésbé szívtépő feszültségek és megalázások közt, kevésbé lesújtó gyászban?

Ez itt a kérdés.

Igen, mint amikor Kosztolányi felnézett az üres és elhagyott Logodi utca egyik házából és megleste ott fönn a hajnali derűs égen a csillagok hazakocsikázását „fényes körútjain a végtelennek” – ilyen messziről bámuljuk mi is – honnan? Kunmadarasról? – a csodát, az Európai Virradatot.

„De a velencei és olasz szabadság mögött végeredményben a tengerek szabadsága áll…”

Ezt is Szabolcsi Bence írja az Európai virradatban.

Szerelmes levelek

Lélek mélyéig megrendítő olvasmány a Tiszatájban: Bajcsy-Zsilinszky Endrének 44 nyarán, a rabkórházból írott levelei Bende Máriához – akit aztán augusztusban a börtönben feleségül is vett. Aggódó szerelem az asszonyhoz, Magyarországhoz. (A WC-papírra írott, cipőtalphasadékban kicsempészett levelekben így emlegeti: „Szegény árva magyar hazám…”)

Mit írt ma negyven éve? „Április 3. Azért vagyok kissé türelmetlen, különösen a mai beszélgetés után, mert veszedelmesen gyógyulnak a sebeim. A haslövés is alig szivárog. Jó, ha még a húsvétot itt tölthetem.”

Hogy a kórházból kikerülése után mivel kell számolnia – a németeknek kiadatással, megkínzatással, akasztással –, s hogy erre is felkészül, olvashatni a következő sorból: „A kért dolgot nagyon kérem, mindjárt biztonságosabban érzem majd magam.”

Egy zsilettpengét kért.

Április végén megkísérli az öngyilkosságot vele: „nem találtam az ütőereimet, hiába vagdaltam magam jó mélyen. Miután a vérben elveszett a penge, hiába kerestem, a harminc altató pedig semmit sem ért!”

Majd minden levelében rágódik azon, hogy a lakásába betörő németekkel folytatott ütközetben miért nem tudott ott helyben öngyilkos lenni. Már első levelében erről ír: „Magamnak súlyos szemrehányást csináltam a cellában (reggel még a fejem alól is elvitték a német fogolyőrök a rossz pokrócot) magamnak, mert nem lőttem magam agyon az utolsó golyóval.”

Április elsején megint: „…hogy nem lőttem főbe magam az utolsó golyóval? Akkor magának se okoznék annyi gondot és még esetleg bajt is, és odafönt öreg Teleki Pállal már készülnénk a béketárgyalásokra…”

De egy bekezdéssel előtte is: a tenni vágyás – így sebesülten, lázasan, a rabkórházban, ami siralomház is lehet: „A közép-európai kibontakozási tervet még talán meg tudnám csinálni, ha annyi időt és lehetőséget adnának – fogházban.”

Később a közoktatás reformjának terveit kovácsolgatja háború utánra. (A 2. pont: „A népművelésre vetni a hangsúlyt s arra szervesen ráépíteni magyar kultúránkat, végigvive az egész magyar művelődésen Bartók és Kodály zenei forradalmát.” Az 5. pont: „A nagy magyar géniuszok beiktatása a művelődési politikába.”)

És hogy milyen körülmények közt! A közoktatásügy reformjáról szóló levélre beszámoló következik köztisztasági tevékenységéről: 1534 poloskát ölt meg eddig a cellájában.

S a férges ágyban: „tegnap, álmomban, olyan boldog voltam” – anyjával álmodott – „mikor ájultában az arcomat az arcához tehettem, olyan jó meleg volt a kis arca, meg a haja, szorítottam magamhoz és kedvesen költögettem, s egyszer csak fölnyitotta a szemét és rám nézett…”

Kap egy kis kerek borotválkozótükröt, az öregedés jeleit nézi a nyaka szaporodó ráncaiban. „Mint a pulyka nyaka” – írja. A daliásan szép férfi hiúságával írja, és mögötte ott a rettenet, amely bujkál minden levélben, hogy nem méreg, nem golyó által, hanem kötél által oltják majd ki életét, hóhér töri majd e ráncos nyak csigolyáit.

Vígh Károly közli ezeket a leveleket – Bajcsy-Zsilinszky özvegye kívánságának megfelelően is: itt-ott kihagyásokkal. Azért is másolgatom ki a terjesztési nehézségektől szenvedő vidéki folyóiratból ezt a sok részletet, hogy e levelek további publikálására buzdítsak. Csontképző erejük volna az öntudatra. Az iskolai olvasókönyvben is helyük volna. Hogy is szólt az oktatási reformtervezetének 5. pontja a nagy magyar géniuszok beiktatásáról?

Micsoda feledtető, lélekemelő olvasmány. Ez ma az én születésnapi ajándékom.

Még egy idézetet! Az itt közölt levelek utolsó két mondatát. Hogy milyen magasra emelkedhetik a nemes férfi-pathos. (Ami, tudjuk, szenvedést is jelentett görögül, és szenvedélyt is.)

„Én sohasem fogok meghalni – akkor sem, ha fölakasztanának. S az én halhatatlanságom palást fölöttetek…”

Czibor

Ha valaki azt mondaná, hogy próféta vagyok, a szemébe nevetnék. A jövő mindig az eshetőségek halmazának tűnt szememben. Minden lehet. Egy lutri. S nem emlékszem olyan pillanatra, se ébren, se álmomban, hogy megcsapott volna a jósok eksztázisa. Megírtam egyszer a thébai vakjóst, Tiréziászt – még egy olyan földhözragadt váteszt! Semmi révület. Csupán kifejlődött egyfajta belső látása… S az államvezetés ezért nem nélkülözheti. Hisz az is vak – de másként. Kiegészítik egymást, ahogy a közmondás mondja: vak vezet világtalant.

Vagy inkább így mondanám: vak vezeti az elvakultat.

Orránál fogva vezeti.

Egyetlen jóslatom – mert mondtam egyszer jóslatot, odavetett jegyzetben, mellékesen – sokszoros beteljesülése mégis számra forrasztja a nevetést.

Sokáig hányódott a papírjaim között egy sárguló jegyzet… A becse a papír datálható sárgaságában van: az 50-es évek vége. Valamelyik fiókból még talán előkerül. Czibor János halálakor írtam, amikor azt a furcsa nekrológját láttam, amely leszedte róla még a keresztvizet is, ahelyett, hogy örök nyugalmat kívánt volna neki, végül (vajon csak végül) megháborodott lelkének. Hisz oly rettenetes önirtó akarattal végzett magával szegény, hogy könyörületre inthetett volna.

Azt írtam, hogy várjunk csak pár esztendőt. A rosszul eltemetett halottak, tudjuk, visszajárnak.

S még soroltam is, hogy ki s kik fognak vajon írni róla. Mert biztos voltam, hogy támadni fog egy Czibor-irodalom. Emlékszem, Réz Ádámot tippeltem, még Illés Endrét is. Moldovát is, Csurkát is.

Csakugyan sokan írtak róla. A legenda, amely egyensúlyt teremt az ideig-óráig manipulált értékek világában, őt is felemelte. Nem annyira a nevét, mint a szellemiségét. Írt róla, milyen szépen, Csukás Pista, írt róla Mesterházi, Abody és teljes démoniságában (daimon-voltában) színpadra vitte őt a Bálanyában Csurka.

Nem méltató nekrológ-cikkeket írtak. Czibor János emléke megannyi létbevágó írásra lett alkalom.

Mint egy garabonciás diák, meg-megjelenik közöttünk Czibor János. Ül a magyar horizonton és a nyelvét öltögeti ránk. Bolond Istók.

Angyalhullás

Gellért Endrét temetik.

Másodszorra sikerült is az öngyilkosság.

Nádasdy Kálmán arról suttog fülembe, hogy egy ilyen arkangyalfajta lény hogyan választhatta a legszurtosabb lichthófot, az akna fenekén a soha el nem takarított hulladékkal, hogy ebbe dobja le magát…

Én meg Gellért Oszkárt idézem (lehet, hogy a fia koporsója után bámulva magában ő is ezt a régi versét mormolja most):

Mit is irkált ilyesmit? Nem félt az írott szó mágikus baljóslatától? Vagy épp ezért?

Egyik fiuk szerencsétlen. A másik, Bandi, maga volt a testi-szellemi tökéletesség. „Szent érc volt, szent üveg” – elmondhatni róla is.

És most itt van. Látjátok feleim?

Az ám – Hazám

„Kr. u. 1987 karácsonyára” – ezzel a dátummal kanyarított dedikációt még meleg könyvébe Mészöly Dezső, amikor a metró Deák téri föld alatti folyosóján összesodródtunk.

Mindkettőnknek dolga lett volna, de az első mozgólépcsőn mindjárt a felszínre igyekeztünk, s aztán odafent két pohár száraz szamorodnival megünnepeltük a könyv megszületését.

Felütöm. A jó könyv ott nyílik ki, ahol rólunk van szó – direkt vagy indirekt.

Ez nem ott, ahol engem emleget a szerző, a gyulai Túsz-szedők előadását méltatva, hanem egy múlt század közepi tanúskodásnál a „szegény magyar költő” életéről, a szabadságharcot követő elnyomásban. Boros Mihály írja le az Élményeimben Vörösmartyról, hogy a rendőrkopóktól való félelmében friss verseit ahogy megírta, elemésztette. „Néha-néha írt egy verset, szívet-rázót, könny-csavarót, meggyújtotta a gyertyát, felolvasta előttünk, s aztán a lángok martalékának adta.”

Olyan ez a jelenet – amelyet Mészöly szerencsés és áhítatos kézzel elénk tárt –, mint valami szakrális szertartás, amelyet egy üldözött hit papja celebrál a magyar katakombában. Megszületik kezei között az Ige és menten elhamvasztja…

Lakatos István új kötete – A Sötétség Virágai – akárhol nyílik ki: szíven üt.

Most itt nyílt ki nekem:

„Az Alap villája előtt, a járdán, rövidnadrágos, viharkabátos koldus ült, görbe meggyfa botját a kerítés rácsára akasztva, kövér lábát kinyújtva; két térde közt fölfelé fordított zsíros vadászkalap…

– Pár fillért, csak pár forintot – kántált halkan a kéregető, meg-meglökve kalapját. A kalap mellett szabadkézzel készített plakát: BERDA JÓZSEF KOLDUS, AKITŐL ELVETTÉK HAVI SEGÉLYÉT, EGYETLEN MEGÉLHETÉSÉT.

– Az ég áldjon Jóska! Mit csinálsz??”

Lakatos István könyve utolsó oldalán: művei kronológiája.

Ebből:

1949 – megjelenik első kötete. Baumgarten-díjat kap.

1972 – huszonhárom évi szünet után megjelenik második verseskötete, az Egy szenvedély képei.

Próbálom rávetíteni ezt a huszonhárom évnyi fekete foltot más nagy költők életére, akik szintén olyan fiatalon és mindjárt oly diadalmasan törtek fel, mint az oly fiatalon publikálni kezdő Lakatos.

Vergilius – hogy Lakatoshoz egy oly közel álló költővel kezdjem – életművében ha így beletenyerelt volna Augustus százada, nem lett volna érkezése megírni legföljebb az első egy-két pásztori énekét és aztán semmit. Se az Eclogák zömét. Se a Georgicát, se az Aeneist.

Goethe életéből egy ilyen átmérőjű lyuk elnyelné az első drámájától, a Götztől kezdve a Werthert, az Iphigéniát, a Tassót, a Wilhelm Meistert, az Olaszországi utazást, a Római elégiákat és a Faust első fogalmazványait…

Keats huszonkét éves, amikor első kötetét publikálja. Ez maradna fenn tőle. A többi néma csend.

Ugyanígy járna Shelley.

Ady! Új Versek már nem volna, A halottak élén még nem.

Heine életművéből kiesnék a Buch der Lieder.

Ahol ezek a karácsonyi könyveim kinyíltak, nem szólt felém direkt személyes üzenet. Látványos költő-halálokról sincs szó, mint volt Abdánál, Szárszónál, Segesvárnál.

Csupán pillanatképek voltak ezek egy nagy irodalom életéből.

Megérte

Író, pénzzavarban

Sarkadi. Mennyit idézgették kölcsönkéréseit, vidám előlegkunyerálásait…

A honoráriumokban számot kéne vetni azzal, hogy amit írunk – szubjektív hitünk szerint – a jövő számára is írjuk. És nemegyszer ez az objektív valóság is. Miért ne kaphatnánk kis előleget az utókortól? Virágnyelven erre céloz Horváth Imre verse is:

In memoriam

Sarkadi Imre megejtő, bűbájos egyéniségét (szellemét) azon is lehet lemérni, hogy jóval talányos-tragikus halála után megejtette egy debreceni iskolás fiú szívét és egy életre eljegyezte őt magának. Egy rövid életre. Ez a posztumusz tanítvány lett az oly korán odalett író hagyatékának leghűségesebb őre, gondozója, kiadója. És ő is hamar odalett; még annyi évet se élt meg, mint Mestere az önpusztításban.

Neki csak másodszori kísérletre sikerült az öngyilkossága. Mindkét kísérletben rettenetes szenvedéseket ígérő halált mért magára. Első ízben – tűz által – a rettenetes szenvedéseket elérte, a halált nem. Második esetben – így mondják – valami fagyasztó folyadékot ivott, ennek belső pokolhidege elemésztette végre.

Mennyi volt halálában az imitáció? (Amely a Krisztus követőin stigmákat fakaszt és könnyű szívvel viszi őket mártírhalálba.) Mennyi volt halálában a menekülés?

Titok és csönd takarja ezt a halált is.

Ha Jean Genet költői erejével bírnék, megpróbálkoznám regényben áldozni Sarkadi Imre és Csontos Sanyika (kápolnavirágként? ördöglakatként?) összekulcsolódó emlékének.

Garáról

…Illyés arca azután hirtelen eltorzult:

– „Belgiumban értesültem Gara László haláláról. Egész utamon őt gyászoltam. S mindenütt róla beszéltünk. Amikor Monsban átvettem a díjat, aztán New Yorkban, Párizsban is. Hallom, Rousselot verset írt róla. Én is írtam. Az egész magyar irodalom neki köszönheti, hogy ilyen fénybe került francia földön.”

Anda Géza meghalt

Milyen szép jelző ez Juhász Gyulánál – születésére emlékezve idézi a tavaszi éjszakát, a teleholdat: „tavaszi anda hold”…

Éppen ilyen kifejező erejű ez a szó Anda Géza nevében is. Amikor oly fiatalon César Franckot és Brahmsot játszott, ahogy megérintette a billentyűket, felkelt az égen a tavaszi hold, posztromantikus igézettel.

Volt a nevében valami onomatopeia – mely egybehangzott a zongorastílusával.

Brahms Esz-dur impromptuje

Ha valamelyik koncertjén ott voltam, s ha tudta, hogy ott vagyok, ezt játszotta ráadásnak. Legutoljára Pesten is. Üzenet volt ez a fiatalságunkból… Genfből.

Anda Géza a Lovarda mellett vezető platánsoron az egyik villában bérelt szobát. A Lovarda kapujával szemben, a régi udvarházban (ez a vidék még akkor kívül esett a városon) én is kivettem egy szobát, valamiféle francia-svájci Krúdy-regénybe illő öreg hölgyeknél. L. tanácsára jöttem ide, mert így a találkozásainkat feltűnés nélkül ejthettük meg, szépen egybekötve L. mindennapi lovaglóleckéivel. Én a kerítés mellől néztem, hogy üget körben a nagyréten, miközben az idős, disztingvált lovaglómester vezényszavakat kiáltott, de oly halkan, hogy talán csak a lovak értették, ők igen. Mielőtt hozzám felmentünk, a teát Andánál ittuk meg. – „Megzongorázzam neked a nőt?” – kérdezte Anda. És akkor jöttek a romantikusok, akiket maga is szenvedve, fájdalmasan, bele-beledalolva, a zongorára görbedve játszott, mintha a hangokat nem is a hangszerből, hanem a maga szívéből tépdeste volna ki. Schumannban, Brahmsban fürösztött minket…

Titkos szerelmi légyottok színtereire pattannak fel titkos ajtók, azóta is, ha ez a muzsika megszólal. Egy életre meg lettem zongorázva.

Gálit olvasok

Zuhog az eső, amikor – mikor? éjfél felé – hazamegyek. De ez még mindig nem a hideg őszi eső. Hallom egész éjszaka. Mellette olvasok még egy ideig. Gáli József színdarabját, a Szabadsághegyet. Megfelelő olvasmány ezekben az október végi napokban. Harminc éve volt a bemutatója. Feltámasztja a főiskolai emlékeket is. Hisz diplomamunkának készült a darab – és aztán részt vett egy kicsit a „történelemcsinálásban”. Belül az irodalmon, akik vagyunk, csak macskakörmök közé téve, s így is nehezen mondunk ki ilyen nagy szót, történelem! – az ügyész becsülte így ezt a színdarabot, hisz felvette a vádpontok közé, amikor Jóska fejére halálos ítéletet kért. Meg is kapta. S hajszál híján a végrehajtását is. Csordul a szeretetvágy a darab minden mondatából. Erről is Jóskára ismerek, most már arra a fura, kedves, nyápic kisfiúra (és kisöregre), aki a gyulavári szanatórium főorvosának legkisebb gyereke volt, s egy zseniális szívű ápolónő jóvoltából („a szívnek is megvan a maga intelligenciája” – írt ilyesmiről Pascal) megmentette az elhurcolástól, bedugva a kórházi fehérneműk alá. Mint egy magyar Cherubin 1944-ben… Azután is lesírt az árváról – mindhaláláig – a szeretetvágy. Ellenállhatatlanul hódított meg minden lány- és asszonyszívet már-már metafizikai szinten jelentkező elhagyatottságával, amely ölmelegért kiáltott, s azért a fehér zsebkendőért, amely jelzi, hogy a bitó alatt mégis kegyelmet kaphat, s amelyben aztán meg is törölheti orrát az ártatlan…

A tökéletesség lépcsői

Kezdetben, valamikor az ötvenes évek kellős közepén volt egy főiskolás a Színművészeti Akadémián, aki diplomamunkaképpen készített egy színdarabot annak az élménynek a hatása alatt, hogy sok-sok ártatlanul elítéltet látott előjönni azokból a börtönökből, amelyeket sem az államrezon, de még csak a bosszúállás szelleme sem tudott igazolni. Az igazság pedig legkevésbé.

A színdarab címe Szabadsághegy volt.

A politikai változások szele a darabot pillanatok alatt színpadra röpítette, s aztán majd éppoly hamar le is sodorta.

E darab cselekménye során tűnik fel a drámaírómester kezére valló szituáció: A család külföldről datált leveleket gyárt a mama számára, megtévesztésül, fia nevében, aki közben a váci börtönben ül…

Gáli József darabjának ezt a szép és zseniális gondolatát hamarosan aztán leutánozta az élet. A Szabadsághegy bemutatója után alig egy évre a bebörtönzött Déry Tibor mamáját ugyanolyan külföldről datált apokrif levelekkel ringatták önfeledt illúziókba, mint amilyenekkel a színdarabbeli mamát etette a családja.

Közismert és megrendítő tény volt ez. Olyannyira, hogy fel is merült a baráti kör egyik írójában a gondolat, hogy megörökíti ezt az élet produkálta ritka szép eseményt. De lebeszélték erről a novellatervről, mondván, hogy rezerválni kell a témát a szenvedő félnek, Dérynek. Mégiscsak neki van elsőbbsége saját életanyagához.

Így is lőn.

Déry kijött, s megírta a magyar novellairodalom egyik remekét, a Két asszonyt.

Darvas Lilivel és Törőcsikkel aztán e novella filmen is mennybe ment.

Ámde ne felejtsük el azt az első drámát, amelyben már jóval előbb látnokilag bukkantak fel a következő idők extrém szituációi egy krisztusi részvéttel és érzékenységgel megáldott-megvert fiatal író szorongásoktól felajzott képzeletében.

Egy élet a halál küszöbén

Irke telefonálta, hogy meghalt Gáli Jóska. A szomszédunkban volt a feleségének kiállítása, a Dorottya utcában, ott lett rosszul, vagy ott is halt meg. Nem értettem jól a sebtében (interurbán vonalzavarok közt) elmondott hirtelen halált.

Mintha arra lett volna teremtve Gáli Jóska, hogy a halál küszöbén ücsörögjön, fél lábát lógatva a túlvilágra. (S úgy is mosolygott mindig, mint aki tudja, hogy közöttünk is csak fél lábbal van, kegyelemből, kivételező kedvességből. Hiszen körülötte mindenki folyton meghalt. Az egész családja is, egyszerre…) A gyulavári tüdőszanatórium főorvosának a kisfiát csak azért nem vitték el 44-ben elégetni, mert egy ápolónő bedugta a szennyesládába a csendőrök elől. 57 nyarán pedig a déli egy órakor kihirdetett halálos ítélet másnap hajnali végrehajtásától ezúttal egy okos szívű törvényszéki orvos mentette meg, aki azt mondta, hogy neki nem elég hivatalos munkaidejének maradék két órája, délután háromig, hogy megállapítsa, alkalmas-e felakasztásra ez a szívbeteg fiú…

Másnap reggelre pedig már kosárszám gyűltek a pesti postán a világ minden részéből kegyelmet kérő táviratok.

A siralomházban adták össze menyasszonyával, akit a női börtönből hoztak át az esküvőre.

Ettől kezdve néha meg-megállt a szíve. De azért mindig visszajött a klinikai halálból.

Talán most is felüti majd a koporsófedelet, mint egykor a kukáét, és kidugja kopasz-szakállas fejét, mindig a könnyekig csupa-hála, mindig bocsánatkérő mosolyával:

– Kedves nővér, elmentek már?

A hajsza befejeződött

Latinovits végül is öngyilkos lett.

Ruttkai Éva gyásza és a Balaton-parti sír körül egyre-másra kigyúló költemények lángja világít.

A többi? Ahogy Ady mondta (mert ezt is megmondta) és most Latinovits hangján mondja:

Micsoda agónia!

Költők siratják most azt, aki a költők megszólaltatója volt. Szavuk sokszor már az égre kiált. Mint egykor Ábel vére.

A halál torkában élt, jóval a halála előtt is, mert mindig kihívóan és veszélyesen élt, és most meg sehogy se bírja lenyelni őt a halál. Öt éve már, hogy se ki, se be. Torkán akadt ő a halálnak. A halál torkából mondja tovább a magáét.

Az agóniájának így hát nem volt kezdete, és nincs is vége. Tart.

Görögül az agónia nem jelentett egyebet, csak azt, hogy „küzdelem”. Mindegy volt nekik, hogy élet-küzdelem-e vagy halál-küzdelem.

Nekünk is mindegy.

Néma-béna-Béni

Montaigne írta – úgy emlékszem –: „ha az ember mindent elfelejt, ami azután megmarad, az a kultúrája.”

Ezt a kultúrát csodáltuk, amelyről elsöpörte a szellem felépítményeit egy historico-psychoszomatikus sokk (1956 novemberének első felében borította el Béni agyát a vér, miután végigzarándokolt egy mártírváros körútján).

Csodáltuk a töretlen kultúrát a hűdött mester nemes, figyelmes viselkedésében – némaságától magunk is lebűvölten – amikor épp ha a nevét tudta leírni (baggadozva, bal kézzel), de virágokat festett gyönyörűket (bal kézzel ezeket is, könnyedén!) s aztán akkurátus gonddal alábetűzve, hogy F-e-r-e-n-c-z-y B-é-n-i, s a jól sikerült akvarellt még elégedetten felmutatva („na?” – mondta – „na?”), mint egy zászlóbontást az özönvíz- (özönvér-) előtti világból, átnyújtotta azt (bal kezének utolérhetetlen gáláns mozdulatával) látogatójának, aki ekkora kultúra fényudvarában méltán érezhette magát faragatlan tuskónak.

Gaia

Hányszor? Hány százszor rajzolta és mintázta meg Ferenczy Béni a feleségét? A művészettörténet lehet csak a megmondhatója. És mindig új szépséggel, megunhatatlanul sugárzik minden ábrázolása.

– Gaia! – kiáltott fel, ha Erzsi szóba került, régi barátjuk, Tolnay Károly (a szakirodalomban Charles, Szőnyi Zsuzsának Carlo, becézve Carlino, s Béninek: Ino). – Gaia! – kiáltotta dupla elragadtatással a hangjában, mert egyrészt a Föld istennőjének már a nevétől eltelik az istenséggel, aki szájára veszi, másrészt Carlino persze saját magától volt elragadtatva – máskor is, de ezúttal teljes joggal –, hisz az ő intuíciójának köszönhető, hogy ráismert a görög ősvallás khtónikus úrnőjére. Gaia! Ez csakugyan telitalálat. A Horváth kertben ülő bronzasszony talapzatára bízvást felírható akár görög betűkkel is:

ΓAIA.

Kő alatt

A múltkor Szőts István mondta el a Valóságban egy kötekedő riporter kérdéseire, hogy miként szorították ki a filmcsinálásból – amikor már nyilvánvaló volt, hogy ő a világklasszis a magyar filmrendezésben –, és nem is csak egyszer szorították ki, hanem mindannyiszor, valahányszor erőt gyűjtött és megint nekifohászkodott volna valami szép nagy ügynek. A sorsa közismert és már a filmtörténetre tartozik. A kiszorítók békésen nyugszanak gyomfelverte díszsírjukban, vagy elpecázgatnak még a Dunán vagy a Balatonon, aszerint, hogy hol kapták a házhelyet. Nyilatkozatában csak az a meglepő, hogy milyen fojtott, tompa hangon beszél az igazságtalanságokról, amelyek sorozatosan érik. Mintha már nem is magamagáról szólna, úgy meséli el nagyrahivatott alkotói szellemének kioltását.

A Tiszatájban most egy szegedi festőművész-grafikus asszony, Kopasz Márta beszéli el az életét. A tétje talán kisebb volt, mint a Szőts Istváné. De hisz ezt se lehet mondani, hiszen sikeres kiszorítósdik után ugyan ki tudja azt, hogy kinek mi volt az ottveszett tétje? Az igazságtalanságok, amik érték, minden esetre „provinciálisabbak”. De az ő emlékei sem lehetnek kevésbé fájdalmasak a Szőtséinél. („Ön nem érti, mi az, ha valakin bélyeg van – mondja, s hozzáteszi: – Ha nincsen, de azt hiszik, hogy van, még sokkal rosszabb.”)

A 68 éves festőművésznő hangja szintén tompa, rezignált hang. Hiányzik belőle persze az a különös fojtottság, amely Szőtsnél érezhető – és mindazoknál, akinek a fájdalmát a megvető irónia teszi epeízűvé, de lenyelik a fájdalmukat így is.

Tompaság, rezignáció, fojtott irónia, megvetés…

E jelenség – amelyre több példát is lehetne idézni – költői (természettudományos) pontosságú leírását megtaláltam ugyanezen Tiszatáj-szám első oldalán. Egy Illyés-versben. Valami pszichiátriai élményét meséli talán? Mindegy, hogy gyermekklinikán vagy a felnőttek társadalmában észleljük-e a folyamatot.

A vers címe: Megkezeltek.

(Feltehetően egy főnévi igenév többes száma: Ők, a megkezeltek; de megengedhető a címnek egy másik olvasata is: megkezeltek – ők megkezeltek engem, téged, minket vagy titeket…)

Így kezdődik:

Még azt is írja később: „Itt már nem hat a becsület-hiány”.

S egy sorral lejjebb azt írja: „kő alatt”.

Ez lett a vers címe is. A klasszikus kultúrában járatosak emlékezni fognak, hogy ez a kép – „kő alatt” – közmondásosan: a kő alatt rendkívüli erőt gyűjtő s onnan gyönyörű sudáran felszökő pálmafa képével párosul.

Itt nem. Itt inkább a kő alatt nyüzsgő bogarakéval.

Károlyi

„…egy hazát csak feltétlenül és véglegesen lehet elveszteni, a történelmi fordulatok legtöbbször csak ötletszerű, elsietett hazatérésekre adnak módot, de hazát újra nem adnak, és mégis várják a postást.” Márainál olvasom ezt, a San Gennaro vérében, de Károlyi Mihályra kell gondolnom, az ő szép, anakronisztikus hazatérésére és hősi, némaságba fulladt második emigrációjára.

Megtérés reményében, avagy a lélek fejlődésének paradoxiái

Károlyi Mihály írta, hogy nagybátyja azért olvastatta vele A tőkét, hogy a liberális kapitalizmus marxi bírálata visszavezesse a liberalizmussal kacérkodó ifjú unokaöcsöt a katolikus egyházhoz. „Nagybátyám bízott abban, hogy Marx, aki materialistának vallotta magát, énbennem mégis az idealizmust fogja felébreszteni…”

A nagybácsi bizarr pedagógiája meghozza a maga gyümölcsét. „Jóval később – írja Károlyi Mihály – az első világháború okozta nyomorúság látványa, az a zűrzavar és tehetetlenség, amelybe uraik és kormányzóik taszították a népeket, felébresztette bennem a Marx tanításaiba vetett hitet, s meggyőződésemmé vált, hogy az elnyomottak felszabadítása az egyetlen cél, amelyért dolgozni, küzdeni érdemes. Ez a meggyőződés szenvedélyes érzéssé vált bennem, és ez lett mozgató rugója egész életemnek. Ha Sándor bátyám megérte volna az októberi forradalmat, el kellett volna ismernie, hogy azon az úton haladok logikusan tovább, amelyre húsz évvel korábban az ő vezetése alatt léptem. És tudom, hogy ő lett volna osztálya egyedüli tagja, aki mellém áll.”

Károlyi mauzóleuma előtt

„Egy egész világ ellen” – így summázta balsorsát ez a rendhagyó feudális úr, aki altruizmusával kívánt tündökölni, s lett belőle a Danavölgy balekja.

Károlyi Mihály és hitvese előtt a legszebb dicséretet – váratlan megközelítésből – Illyés fogalmazta meg a naplójában:

„A folyton frissen tájékozódó törpék között a tájékozatlanságuk teszi naggyá őket.”

„Született ártatlanok” – mondja még róluk.

Mint egy trójai nő, Euripidésznél

Ha vannak tragikus alkatok, Rajk Júlia bizonyára az.

Már megjelenésében is mint a görög hősnők. Egy örök Elektra – bár már Klytaimnesztra-korban. Nem, nem! Hekuba inkább, a trójai királynő, akinek a sorsa a költészetben megrendítőbb lett, mint a városa égése. Júliának a hangja is olyan, mintha a tragikus álarcokba rejtett hangszóró (ezt használták a görög színházakban) öblösítené.

Élete nagy tragédiája egyúttal feledhetetlen és feloldhatatlan magyar történelmi tragédia is.

Rajkék Laokoón-csoportjára a tragédia közismert óriáskígyói mellett nyüzsgő viperafészkek is telepednek és nadály-fürtök.

Egy félórás beszélgetésben jó néhány trilógiára futó epizódot hallok. Követni alig bírom: például a belügyminiszteri engedélyek sorát családi nevük ide-oda változtatásáról. A bürokrácia, a primitív mágia és a rögeszmékre járó titkosrendőri gondolkodás együttes leleményét.

Vagy ahogy a sorsa néha közelébe került a Losonczyénak. A fölötte levő cellában egy ismeretlen férfi fel-alá járkált és azt mondogatta (hónapokon át, éveken át), hogy „megölöm Rákosi Hajnalkát”. Ki lehetett? A cella előtt éhségsztrájkolók életben tartására szolgáló edényeket vett észre. „Ez csak régi elvtárs lehet.” Az volt. Losonczy Géza. Ugyanez a Losonczy Géza Snagovban (Románia) megint pontosan így csavarodik be: amikor kijut hozzájuk egy Népszabadság, benne Révai bosszúért kiáltó cikkével. Ezt, ahogy elolvassa, Losonczy megint kezdi, hogy „megölöm Rákosi Hajnalt”, és nem eszik, csak járkál le s fel, és tépi magán az inget.

Ezt látva, ott utólag lett világos Rajk Júliának, hogy kié is volt az előző börtönben, még a Rákosiéban, az a mindig rongyos férfiing. Hogy miért is hozták neki a zárkájába összefércelésre mindig ugyanazt a (és mindig újból széttépett) férfiinget, amikor megkapta a kedvezményt, hogy dolgozhatott.

Most a fia kérdéseire magnóra gyónja az életét. S azt is mondja, hogy a fiatal generációnak számonkérő és mégis most már menthetetlenül távolból jövő érdeklődése újfajta rendet teremt az emlékei között.

Szabó Zoltán példája

Előkerült a rövidre stuccolt interjú a két éve halott emigráns íróval, Szabó Zoltánnal.

Megrendítő minden szellemidézés.

A legfelejthetetlenebb az volt, ahogy ez a csillogó szemű öregember, alvó kisgyermeke mellől, valahonnan Észak-Franciaországban felidézte a debreceni kormánnyal együtt töltött hősi időket. A felszabadított országrészek népe hogyan kezdte spontánul szervezni az életet, építeni az országot, támogatni az új kormányt…

Egy üres levegőt cséplő adó-vita közepén nyitottuk ki a tévét. Pedig voltak ott jeles szellemek, igazán beszélgethettünk volna másról is, s nem az adóról, mint a többi tízmillió. Ahogy az interjúnak vége lett, egymásra néztünk, s ahogy régi regényben mondanák, ugyanaz a kérdés lebegett mindnyájunk ajkán: mi maradt meg önfeláldozásban, emberi kiállásban kezdeményező és segítő készségben abból az egykori országot mozdító spontaneitásból?

Nem illant-e el valami – valami nehezen visszahozható – a padláslesöprögetések és a diadalmas konszumizmusok egybecsengően haszonelvű csebrei-vedrei között?

Egyszemélyes gondviselés

Márai ír egy helyütt Naplójában arról, hogy Gauguin visszautasította a dúsgazdag, Párizsban élő román herceg ajánlatát, aki megfestett és megfestendő képeit kizárólagos birtoklási joggal nagy pénzen megvette volna. „Gauguin – így mondja Márai –, aki egy műkereskedő szerény és bizonytalan díjazásából tengett-lengett Tahitiban, visszautasította az ajánlatot, mert nem akarta, hogy képei a nagyúr palotájában egyszemélyes használatra kallódjanak. Inkább választotta az együttműködést a műkereskedővel, mert csak így remélhette, hogy egy napon a világ megcsodálja alkotásait.”

Gerlóczy Gedeon lelki érzékenységére vallott, hogy bűntudattal kínozta őt az a gondolat, hogy nem keresztezi-e Csontváry útját a legnagyobbak közé épp az, hogy ő egyedül menti, védi, birtokolja szinte valamennyi művét. Hogy nem lett volna-e jobb hagyni sorsukra a vásznakat, hátha némelyik megtalálta volna az utat valamilyen vállalkozó szellemű műkereskedőhöz, hogy aztán a londoni árveréseken cserélgessenek majd gazdát, szenzációs árakon.

Gerlóczy testével védte Csontváryt a magyar képrombolóktól hatvan éven át, és nem merte kiereszteni a vásznait a nemzetközi műkereskedelem harács, hazárd piacára.

Ült a kis Galamb utcai lakás beázott tetője alatt, ahol soha azóta vissza nem hozható intenzitással ragyogtak az athéni hold és a magányos cédrus színei, és ő sápadtan emésztette magát.

Nemes alázat

Arkangyalok és kerubok bókolnak így egymásnak…

Kálnoky László ír Weöres Sándorról. Lángoló szeretettel ír, csodálattal.

A „Domine non sum dignus” emelkedettségével. Kéziratban olvasta még Weöres kiadatlan-kiadhatatlan-verseit. Erről ír.

„Érdemes-e nekem is írnom, kérdeztem magamtól, ha ilyen költemények is vannak a világon?”

A „kultúrpolitika” (pfuj!) által semmibe vett két költő közül az egyik földig hajol a másik előtt. Hódolattal, mint egykor Ady, Babits és Kosztolányi előtt Weöres Sándor. („Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.”)

Így hódolt a szintén arkangyali Ferenczy Béni Medgyessy Ferenc géniusza előtt, a féltékenység szikrája nélkül, a legnagyobb magyar szobrásznak nevezve őt. Holott úgy földbe volt taposva akkor Béni is (az egykori baráttól, a gátlástalanul galád Révai Józseftől), hogy kivagyiságot diktált volna neki a puszta önvédelmi reflex is. A megalázott nagyság mégis mélyen kalapot emel.

Lehet, hogy annak a sokat kárhoztatott „úri nevelésnek” a virága ez, hogy ezek a kitelepített nemes lelkek, száműzött fejedelmek a szellemi életben is (ebben a ronda brancsban) ilyen granszenyőrileg gyakorolni tudják a lovagi erényeket? „Edel sei der Mensch…” Ferenczy Béni szerette idézni ezt a goethei parancsolatot.

A földbe taposott, nyomorúságos magyar középosztálynak vagyunk a fiai. Hoztunk azért valamit vidékről. A hét szilvafa árnyékából.

Ok-talan halál

A fiatalok halandóbbak nálunk, öregeknél.

Halandóbbak, törékenyebbek, sebezhetőbbek, gyúlékonyabbak… Még a népünnepélyeken is őket tapossák el, és még a díszlövés is őket találja el. Nem beszélve azokról a golyókról, amelyek direkt nekik voltak szánva.

Régóta gyanakszom, hogy valami ritkítja a fiatalok sorait. Figyelem az újságokat. Most elsősorban az olasz lapokra gondolok, amelyek riportszerűen adnak hírt minden tragikus eseményről; és nincs nap, hogy ne lenne bennük egy tizennyolc évesnek a képe. Az utolsó igazolványkép. Merően néz ránk. Mint az, aki már nem él. Mi történt vele? Megbukott a vizsgán? Nagyobb volt a kábítószeradag? Az egyiket az őrjöngő szűcsmester kilőtte a szülei közül, mert éppúgy tizennyolc éves volt, mint az, aki öt perccel azelőtt kiemelte kirakatából a nercbundát.

A fiatalok túlságosan halandók…

Erről beszélgetünk, szomorúan és elkeseredetten Sallay Gézával, az oly hirtelen elhunyt Hekerle László professzorával. Ő a nagy reményekre jogosító tanítványát siratja benne; az irodalom pedig az új koncepcióval jelentkező kritikust, fordítót, a magyar irodalomnak az olaszok felé – és talán nem is csak az olaszok felé – okos, meggyőző szavú kapunyitogatóját.

– A fiatalok közt, főként a fiúk közt, és épp a legtehetségesebbekből gyakran hiányzik az ellenálló erő – mondja Sallay Géza szinte súgva, mint ennek a századvégnek, sok más közt, egy újabb baljós jelét, amelyre ő pedagógiai tapasztalataival jutott.

Az írók, mint sok egyéb jelét a krízisnek, ezt is hamar és következetesen jelezték. Én az olasz újságok fekete krónikáin messze túl, a fiatal prózaírók objektív helyzetjelentésnek álcázott segélykiáltásaiból tanultam figyelmezni erre a jelenségre. Az Oszlopos Simeonból is. Az első Kamondy-novellákból is.

Hogy valami tizedeli őket.

Újabb és újabb generációk beszéltek azóta is erről. A legújabb az Új Írásban Győrffy Miklós regényrészlete – A férfikor nyara – is erről szól, visszafogott és annál áthatóbb hangon. Így ír, idézem, mert mégiscsak hitelesebben tudja mondani nálam a generációjuk gyászát – amelyre valami más szót kéne számukra kitalálni: „Sem a temetésen, sem most nem érzek semmi olyasmit, amit gyásznak vagy fájdalomnak nevezhetnék… eggyel kevesebben lehetünk részesei ezentúl azoknak az ígéretes dolgoknak, amelyek bármennyire csalókák is, mégis előttünk állnak még.”

Amikor a La Fontaine–Radnóti Társaság szerveződött, Hekerle Lászlóra gondoltunk, hogy jó volna ügyeket vezető titkárnak. Készséggel vállalta, de igényes volt: – Mi a garanciája, hogy nem lesz konvencionális? – kérdezte. Úgy gondoltam, épp ő lehetne, barátaival, a garancia. A múltkoriban, az írószövetségi taggyűlés idején, egyetlen érdeklődő szóra elaborátumot írtak együtt Szkárosi Endrével, hogy hogyan teremthetne kapcsolatot az írószövetség a nyugati irodalmak – ők az olasz szakértői – legfiatalabbjainak a mozgalmaival.

A kapcsolatokat – más nemzetiségű, vele kortárs költőkkel – Hekerle László magától értetődő természetességgel tudta teremteni. Pár éve Pesten járt a fiatal olasz költő, Sauro Albisani – akkoriban „laureázott”, s felfedezte a firenzei egyetemen a magyar költészetet – jött ide, a forrásokra. Járt Illyésnél, fordítani kezdett – mesterien – Szabó Lőrincet, Weörest, Csoórit. Legkedvesebb költője mégis – így mondta – Oravecz Imre lett, mert nemzedéki társat lelt benne, s – gyanítom – azért is, mert őt Hekerle László közvetítésében ismerte meg.

Múlt szerdán reggel telefonon beszéltem Sauróval. Mondta, hogy elkészült pár történelmi méretű Illyés-vers fordításával – Árpád, Európa, Vér az érben. Egy mondat a zsarnokságról… S hogy jönne Mihályiba, ahol augusztusban a JAK – most már hagyományosan – rendezi a magyarból fordító külföldi fiatalok táborát. – Hekerle ott lesz-e? – kérdezi.

Épp hogy leteszem a kagylót, csöng a másik telefon. Szkárosi Endre mondja: – Rossz hírem van. Hekerle László tegnap meghalt.

De hogy miért, miben? – talán senki se tudja. A jelentéktelen műtét után három nappal a hirtelen halált még az se magyarázhatja, hogy hétvége volt. Azt mondják: nem volt semmi halálok.

Talán, hogy érzékenyebb volt…

Jó is, hogy nem nekem kellett, ott frissiben megmondanom Saurónak az oktalan halálhírt. Talán éppúgy elsírta volna magát a telefonba, mint amikor – alig pár hete – nagy öreg barátja és mestere, Carlo Betocchi elhunytáról értesített. És lehet, hogy a fiatalság nevében és hevével még nekem is támadt volna: – Miért nem tudtok jobban vigyázni ránk?

P. J. temetésén

Amíg a koporsót a sírba eresztették, és még utána sokáig beszélt hozzá az anyja. Csendes szóval, de valami olyan hangfekvésben, amelyről elhittem, hogy áthat a koporsófedélen és a fölébe halmozódó hanton, s eljut a véraszályos agysejtekig… Én meg azt a verssorát próbáltam összerakni fejben ott a sírgödör mellett, amelyikben magát – az arcát – gödörnek mondja. (Ritka metafora ez a költészetben: nemcsak a láb kerüli a gödröt, a szóhasználat is.)

Most megtaláltam a verset:

Volt tehát egy pillanat, amikor sírgödörnek tudta magát – megnyíló anyaföldnek. Így élte meg önnön mélységeit. S talán a nevét is, amelyben figyelmeztető a telluri utalás…

S volt ereje leírni. Berzsenyi bátorsága ez: „Bizton tekintem mély sírom éjjelét…” Pinczési Judit írta: maga is mély sír lett – „melybe levágott redőnyként emberi sorsok zuhannak”, s lecsukódott, mint fölötte most a másik gödör.

Hazatérőben.

Ezzel a monogrammal már temettünk itt költőt, nem is rég. Pilinszky Jánost.

Költők számára nem lényegtelenek még a kezdőbetűk sem, azok is inthetnek a sorsok összecsendüléseire. És nem lényegtelen az sem, hogy a mélységre utaló szavak megjelennek a verseikben, vagy a nevükben.

Fűzlombok alatt, állóvíz-parton

Őze Lajos beszél melengetett tervéről, élete-értelme szerepéről: III. Richárdról. Magyarázza, hogy mennyire rosszul olvasták el eddig a rendezők, sötét tónusú atmoszférában exponálva a nagy monológjával bemutatkozó, hibás testű és talán lelkileg is hibbant királyt. „Micsoda tévedés! Shakespeare a tragédiát operett-hangulatban indítja! Lantzene, szerelmeskedés, tánc mindenütt. S mindezt még felülüti Richárd pokoli-cinikus dévajsága, hisz világos a szövegből: merő mulatságból határozza el, hogy gazemberré lesz.”

Lebűvölten hallgattuk Őze meggyőző Shakespeare-szövegmagyarázatát. A meggyőzéshez persze hozzájárul az is, hogy nemcsak filológia ez, hanem már abból a leendő nagy előadásból vázlatos futó vonalakkal jelzett bemutató; legalábbis: sejtető…

– De hisz ezt a III. Richárdot látta már Petőfi, mert ő is így látta – mondom.

Itthon megkeresem – hogyan is írt róla? S elbámulok Petőfi prózájának Illyés-Gyula-iasan szellemes modernségén.

„Richárd… fölteszi magában, hogy gazember lesz, s ezt oly hidegvérrel, amilyennel más a kabátját ölti föl vagy veti le. Célja az uralkodás, s ő nem tekinti az utat hozzá, csak a célt; ehhez oly vidáman, oly jókedvvel megy, mintha illatos virágokon járna, nem pedig áldozatainak holttestein. Minden összehúzott szemöldöknél, minden szikrázó szemnél, minden fogcsikorgatásnál borzasztóbb e jókedv, a vidámság, a humor…” S itt válik a drámabírálat egy Petőfi-vers végére is odaillő költői képpé, a tengert nem látott Petőfi egyik thalasszikus látomásává. Továbbra is III. Richárdról szólván, írja: „a tenger mosolya ez, mely halkan ringatózva játszik a napsugarakkal, míg rajta összetört hajók romjai tévedeznek”.

Igen, igen, Őze is pontosan ezzel az amnéziás selyma „tengermosollyal” idézte az ő Richárdját ott Gyulán, a Körös-csatorna partján, sárgás víznek állása inkább mint folyása mellett, mely mintha annyi szép lelkes terveink között eme Őze-féle nagy Shakespeare-interpretációnak a soha meg nem valósultát is eleve jelképezte volna…

A 424-es

Tegnap még nem lehetett látogatni.

Ma már nincs kit.

Éjjeliszekrényemen a szombati Népszabadság, benne a verse, s ő maga a múlt éjszaka, valahol három emelettel fölöttem, kilehelte a lelkét.

Az újság szélére tegnap felírtam a szobaszámát: 424. Azzal akartam beköszönteni hozzá, hogy erről a verséről beszélgessünk tovább. Szembeszökően nagy vers volt már megjelenésekor, és most, ebben a hirtelen támadt csöndben – a költőhiány csöndje ez – megszólal a vers száz rejtett visszhangja. Úgy hat, mint egy alkalmi vers, amelyet a költő – visszaszámlálva négy napot a halálától – búcsúzásképp közöltetett. Az utolsó pillanatokra tartogatott végszóként.

Azzal a szóval akartam kórházi szobájában beköszönteni rá, amellyel Ady illette Vajda Jánost: – „Te Mont-Blanc ember!”

Mert Garai Gábor Népszabadság-beli verse, szeptember 5-éről, éppúgy a kozmikus sugárzásban kibontakozó jelenésről szól (a vers címe is: Jelenés), mint Vajda János Mont Blanc-verse.

Még a zenéjében is hallani véltem Vajda metrumait. „Mint a Montblanc csúcsán a jég, / Minek nem árt se nap, se szél, / Csöndes szívem, többé nem ég…”

Úgy látszik – akartam elmondani Gábornak, betegágya mellé ülve –, van az űri hideg és a kihűlő lét találkozásának egy olyan élménye (lappangó világvégszorongásból születhetett), amelynek kikristályosult a saját versformája – erre talált rá Vajda; s most, Vajda után száz évvel, egy lépéssel közelebb a kollektív szorongások realitásaihoz, ez a versforma megint felmutat egy hasonló látomást…

Indulóban voltam a negyedik emeletre, amikor megtudtam a halálhírt. Garamvölgyi Mária telefonálta az Írószövetségből. De jó, hogy gondolt erre. A hír brutalitása így nem sújtott akkorát, mintha egy üres ágy mered rám a 424-es szobában. A csöndes, hosszú telefonbeszélgetés Garai Gáborról jobban oldotta a szívem elszorulását minden coronaria-tágítónál.

Két hónapja sincs, hogy utoljára telefonon beszéltem az Írószövetséggel. Ez akkor volt, amikor Vészi Endre meghalt.

Természetes lett volna, hogy Vészi temetésén az utolsó szót Garai Gábor mondja. Meghitt barátok voltak. S a legutóbbi hónapokig közeli szomszédok is. Költészetükben is volt közös hang, a titkolt-sebű, palástolt fájdalomé, a megrendülésé. Vészi Endre utolsó születésnapjára Garai írta a legbensőségesebb köszöntőt: A Napbanézőt.

Amikor mégis nekem szóltak, hogy beszéljek Vészi Bandi fölött, illőnek tartottam, hogy mindenekelőtt megkeressem Garait. Felhívtam. Menjek máris, mondta a telefonba, és pontosan lediktálta, hogyan jutok el hozzá. De hiába jegyeztem föl az autóbuszok számait, nemigen tudtam kitalálni, merrefelé járnak. Meg nem is nagyon akartam elkésni, délfelé járt már, az egyik legrekkenőbb júliusi nap volt. Rábíztam magam egy taxira. A terjeszkedő Budapest peremén jártunk. A térképen jelölve se voltak még ezek az utcák. Garaiék régi lakásán jártam volt a Krisztinában, de ezt a kis kertes házat még csak az új versekből ismertem. Így hát sokat tudtam mégis az új házról. Hogy micsoda szeretetvágyból született ez az otthon, közel tudni magához fiát, menyét, unokáit. És hogy mennyi vesződséggel járhatott, micsoda munkával, felvállalt terhekkel, összehozni egy házat azoknak, akiknek se pénzük, se jártasságuk ebben a haszonelvű magyar hazában. (Nem retorika. Hiába instálta az iparosokat, hogy jöjjenek beablakozni garázsból lett dolgozószobáját stb., a négyzetméterek túl csekélyek voltak. Magára adó kisiparos ilyenkor, ha a szomszédban dolgozik, se jön át. S egy Kossuth-díjas költő nem mindig üti meg a státusok ma megkövetelt szintjét.)

– Meglepő, hogy csakugyan idetaláltál – mondta.

– Intelligens volt a taxisofőr – hárítottam el, amit ebből a kételyteli mondatból dicséretemül szánt.

Leültünk egy pohár őszibarack mellé, a beüvegezett földszinti könyves szobában. Itt mondta el, fojtottan és riadtan, hogy miért nem tud ő egyetlen szót se szólni, se írni Vésziről. Július 9-én ott volt hajnalban a kórház folyosóján, kiment a szobájából cigarettázni, amikor az intenzív osztályról kihoztak egy betakart halottat. Pár perc múlva tudta meg, hogy a legjobb barátja volt.

Akkor tűzték ki, hatvan nap múlvára, az ő operációját.

Az elmúlt két hétben kívül-belül rágott rajtam két abszurditás. Szinte szinkronban.

Író voltomban (ami csupán annyit jelent: az átlagosnál egy fokkal érzékenyebb embervoltomban) szenvedtem őket. Kívülről: a magyar irodalmat körülhullámzó, már oly ismert bizalmatlanság és közöny tarjagosabb lett. Inkább, mint máskor, megint lehetett érezni e hétszáz éves intézményen könnyű szívvel túladni kész szándékokat. Belülről: a temetésre várva nem tudtam nem gondolni annak a másik magyar abszurdumnak a feloldhatatlanságára, hogy nincs a Létnek oly mélyen megszenvedett költészete – példának okáért épp a Garai Gáboré –, amelynek hitelét Magyarországon ne próbálná csorbítani egyfajta kajánság, ha a költő a teljes magyarság élményét nem csupán oppozícióban, hanem a hatalom szféráiban is megélte. Én tudom a világirodalmi példákat, hogy épp a legtragikusabbak – Sophoklestől Horatiuson, Dantén, Racine-on, Goethén át, Claudelig, Senghorig – ezt mennyire nem hagyták ki, hisz a történelemmozgató indulatok megismerésének legfontosabb iskoláit hagyták volna ki…

Minden ellenérvet ismerek. Én sem érvelek tovább, mert nem vitatkozni akarok efölött. Csak megmondani, hogy öncsonkításunknak ezzel a fájó sebével léptem be a temető kapuján. Azon is tűnődve, hogy bizonyára összefügg e két magyar abszurdum. De melyik az ok? És melyik az okozat?

A kapu mögött, a sírkertben már mindjárt minden biztosabbnak tetszett. Ama tajték sem csapott be a kőkerítésen.

A koporsó mellett elsőnek őt pillantottam meg, Vas Istvánt. A kortól, a gyásztól kissé megroskadtan állt. Díszőrséget állt. A tűző nyárutói nap a tarkóját égette. A kilyukadt ózonpajzs alatt állt. Kezében egy hosszú szárú, gyönyörű rózsát lógatott.

És akkor eszembe jutott egy verse, amelyet olasz fiataloknak magyaráztam nemrég. Ennek a Vas István-versnek a világossága most egyszeriben eloszlatta a kínzó aggályaimnak maradék árnyékát is.

A versnek Jelenidő a címe. S arról szól – nekem legalábbis –, hogy az emberi tisztaságnak és a magyar nyelvnek (a költészet legmagasabb szintjén) az igazi, a próbatevő környezete nem a sterilitás, hanem valami Cethal lucskos gyomra, ahol a próféta nem szűnik meg prófétának megmaradni, s a költő költőnek. Sőt.

Látva ott a körben a hatalmas, a kisded, a maroknyi magyar irodalmat – élőt és halottat –, próbáltam magamban elkezdeni ezt a verset: „Az ide-oda rángatott, naponta Ezerszer meggyalázott, kalodába Gyömöszölt, életet mentő, pojáca-Ruhás magyar nyelv nem azokban él…”

S aztán, hogy kikben él ez a magyar nyelv (és hogy miért éppen bennük, bennünk és bennetek), az már a XX. századi, egyedül érvényes illúziótlan morálnak egy olyan deklarációja, amely ily kereken megfogalmazva példa nélkül való mindmáig a magyar (az európai) közgondolkodásban és filozófiákban:

Pár éve Firenzében az egyetemen Vas István olaszországi verses útinaplóját olvastattam a növendékeimmel. Az 1947-es Római pillanatot. A háború utáni Firenze friss sebeiről szóló versét. Aztán beleolvastunk a következő kötetébe – az 56-ig érő Teremtett Világba. Ebben volt ez a fenti vers is. Féltem tőle, mert nehéz. Lefénymásoltattam harminc példányban, szétosztottam. S a könyvvel a kezemben a táblánál fejtegettem – szófejtegettem – a sorokat. – „A szörnyállam hatalmában…” – Az egyik hallgató odaszólt: – „Professore, itt nem az van írva, hogy szörnyállam, hanem az, hogy szörny-állat…” Csakugyan, rosszul olvastam. József Attila játszott talán velem? Ő emlegeti együtt Kosztolányi nyelvrákját és a szörnyállamok iszonyatát. Vagy a verset szülő ötvenes évek emléke? Persze, a vers csakugyan az államról szól, ha apokaliptikus látomásként állatnak mondja is.

Az olasz fiúk, lányok eltűnődtek a vers értelmén, az én nyelvbotlásomon, és fordították maguknak a verset olasz nyelvre, olasz viszonyokra, Nyugat-Európára.

Érvényes volt.

Megindulva már a koporsó után, próbáltam a verset tovább mondani magamban, bár tudtam, hogy bármily fényt hozzanak is a költők ebbe az „összevissza, kusza szövevénybe”, van egy pillanat, amikor a géniusz minden fénye elhomályosul. Ilyen pillanat az, amikor épp a költő nyitott sírjánál a fényhozóra hullani kezd a göröngy. Black out. Semmilyen szó, ima, zene sem tud egy percig semmit se mondani.

Vas István is jött fel a kaptatón, szorongatva a hosszú szárú vörös rózsát, amely biztosan a szentendrei kertben nyílott ki mára.

Elérkezett a behantolásnak a pillanata, azzal a percnyi elsötétedéssel…

Csak azt látom, hogy Vas István nehézkesen felhág a földhányásra, és azt a vörös rózsát egy suta, gyönyörű és most már örökre érvényes mozdulattal utánahajítja a leeresztett koporsónak.

Ez a gesztus áttörte pillanatnyi sötétségét a dolgok értelmetlenségének.

Gradus ad Parnassum

Az iskola könyvtára a bontakozó költő éhét a modern irodalomra nem elégítette ki. Képes Géza Sárospatakon egy zsidó ügyvédnél, Binét Menyhértnél találja meg, amire a foga vásott.

Versben emlékezik meg erről a mentoráról:

Az én Binétemet, Váradon, Turnowsky Sándornak hívták. A Huszadik Századot hordhattam haza tőle, meg a pozsonyi Prager Verlag magyar könyveit, Čapekot, Silonét.

Az a gyanúm, hogy majd minden vidékről jött magyar író életében fellelhető ugyanez a zsidó ügyvéd vagy orvos; könyvtárában Baudelaire, Strindberg, Ady, Jászi Oszkár, Gustave Le Bon és Alexander Bernát.

Feltehető, hogy 44-ig minden vidéki magyar városban volt a huszadik századi progressziónak egy-két ilyen kis magánkönyvtára. Ha nyiladozik a szelleme a helyi gimnázium valamelyik tanulójának, legyen hova mennie.

Nehogy a Hortobágy poétája legyen belőle is.

Giuggiola

Signora Gozzini…

Most szólítottam először a keresztnevén.

Egy évvel (kettővel? másféllel?) a halála után.

A levél, mely a gyászhírről értesített volna, összevissza járt különféle címeimre. Sokáig nem talált meg. Mintha bújtam volna a hír elől. Igen, csakugyan megpróbáltam elodázni a halála tudomásulvételét. Nem bontottam fel – amikor elért – a levelet.

Már csak azért sem, hogy megírhassam ezt a drámát, amelyet itt – az ő emlékének ajánlva – közrebocsátok.

Jól tudott magyarul. (Bár kerülte, hogy magyarul beszéljen. Valószínűleg azért, mert filológ igényességeivel nem érezte oly tökéletesnek a magyartudását, mint ahogy tudta a klasszikus és a nagy világnyelveket.) Egy régi drámakötetemben találkozott az Álomfejtés című darabbal. Lefordította olaszra. Mondtam, hogy én már túl vagyok rajta. Biztatott, hogy akkor írjam meg megint. A drámai kifejezés tökéletességét is becsülte. A Császárkeringő, avagy… című változat intellektuális feldúsításában a vele folytatott beszélgetések inspirációinak nagy szerepe volt. Jó néhány jelenetét ott is írtam, a hatalmas milánói lakás alkotói csöndjében, ahol is az egyik könyvespolcról – Isten tudja, honnan kerítette – Ferenc József és Erzsébet királyné átlátszó, kristályüveg mellszobrai figyelték munkámat. (Pihenésül abban a szobában a legszebb művészettörténeti sorozatokat lapozhattam. S a heverő mellett a Hungarian Quarterly negyedévenként szaporodó, megbecsült – olvasott – évfolyamait.)

A Császárkeringőt is lefordította. Aki olvasta, aggályoskodhatott a darabon, de lelkesedett az olasz szöveg szellemességén, eleganciáján.

Akkor elmondtam neki, hogy egészen más irányból akarom most harmadszorra megközelíteni a témát. – Úgy hát siessen vele, uram, mert én nagyon beteg vagyok – mondta –, és szeretném még olvasni, esetleg le is fordítani.

Ezzel a munkahipotézissel írtam meg az itt közölt darabot. És azért se siettem vele. Elkéstem? Nem. Hiszen úgy írtam, mintha még élne és várná a kéziratot…

A magyar népet – s irodalmát, történetét – szerette. Miért? Mi szeretni való van rajtunk? (Ezt a kérdést gyakran felteszem; valahányszor egy-egy új növendék felveszi a magyar irodalmat Firenzében. A válasz rendszerint egy szemérmes mosoly.)

A legrejtélyesebb magyarbarátság volt az övé. Van egyfajta olasz nemes asszonyarc, a szellemi élet jegyével a magas homlokon, amelyet a filmek típusai kiszorítottak a tudatunkból, s csak régi portrékon találkozunk velük. Mint amilyen Pollaiuolo női profilképe a milánói Poldi Pezzoli Múzeumban…

A világ legendásan legszebb kertjében nőtt fel, a Pitti palota mögötti Boboliban. Itt van a toszkán műemlék-főfelügyelői lakás. Majdnem abszolút biztos menedék fasizmus idején a legtávolabbi országokból is jövő üldözötteknek. Ha a feljelentgetésre egy német kommandó mégis behatolt, az ifjú vőlegény ment ajtót nyitni, akinek háborús sérülései és az ezzel járó kitüntetései láttán a legelszántabb razziázók is haptákba vágták maguk és zavartan távoztak. – Honnan van magukban ez a csöndes és intenzív segítőkészség? – Signora Gozzini nevetve válaszolt, bár mindig komoly volt. – Nem tudja? Egy szent volt a családunkban. A remete-szerzetet alapító Szent Romualdo.

Rosszallólag említette egyszer egyik rokona viselkedését. – Amikor minket az egész környék Tisztességesnek hív. – Persze, hisz leánynevében az Onesti ezt jelenti.

Amikor Boccaccióban olvastam az Onesti családról, akkor tudtam meg, hogy a környék vagy nyolc-kilencszáz éve hívja őket így.

De ez a származás mindig csakis az erkölcsi igényesség formájában kerülhetett elő…

Évek óta tanítottam már a firenzei egyetemen, s még régebbről bejáratos voltam a Gozziniék milánói otthonába. S csak véletlenül tudtam meg, hogy a firenzei magyar katedrának a megteremtését – annak idején – a fiatal Gozzininé kezdeményezte. Ugyanilyen csönd övezi magyarbarátságának legmaradandóbb tettét.

Nem csupán személyes hálámat rovom le itt.

Van megköszönnivalónk az egész magyar kultúra nevében.

A Ferenczy Béni Petőfi-szobráért folytatott harcok idején – volt idő, amikor még ezért is harcolni kellett – felmerült bennem a gondolat, hogy meg kéne valósítani Béni egykori álmát – egy levelében írt erről –, Petőfi szobra állhatna Milánóban, az Ambrosiana udvarán, a többi „uomini magni” sorában.

Körbejártam azokat, akik a 40-es években tudhattak Béni szándékáról, hogy Milánónak szánta a készülő Petőfijét. (Ferenczy Erzsit, Szentmihályi Jánost, Sőtért, Ortutayt.) A döntő a levél maradt, a középkorian hiteles formulával: „uomini magni”. Így csak az írhatta, aki járt az Ambrosiana könyvtárban, s aki tudja, hogy a nagyok szobraira itt nem mondják mai szóval, hogy „grandi”.

A toszkán műemlék-főfelügyelő lányának bizonyára megvoltak a baráti kapcsolatai a megfelelő lombardiai intézményekkel. De az Ambrosianát papok igazgatják. Lehet, hogy Ferenczy Béni megrendítő késői, fából faragott feszülete hatotta meg őket. Ennek a fényképét is gyorsan elküldtem.

Petőfi szobra – az a nyitott inges, öles léptű – ma már nemcsak Gyulán áll, hanem Milánóban is.

Köszönjük, Signora Gozzini Calzecchi-Onesti.

Egy fénykép és egy másik

Szovjet főhivatal tárgyalóterme, minimum miniszterhelyettesi szint. Tizenhárom kifejezéstelen fej egy hosszú tárgyalóasztal körül. A legtöbb úgy fordult, hogy ne maradjon ki a képből. (Lehet, hogy a televízió is jelen volt?)

Megannyi zárkózott, gyanakvó arc, bankettezésben meg üdülői koszton rárakódott vastag hús-maszkokkal. Az egyiknek csak hátulról látszik dagadt kopasz feje – a jelek szerint ez a legokosabb köztük. Ő nem kompromittálja az arcát: Amerikában tojásfejként tisztelnék. Egy nő is látszik hátulról. Nekikönyököl az asztalnak. A miniszterasszonyok körében egykor nálunk is oly kedvelt puritán hajkoronát hordja. Közös fodrász.

Mind a tizenhárman sötét ruhát viselnek. A férfiak nyakkendőt is. Bajuszt vagy szakállt senki.

Mind ülnek. Élemedettek.

Egyetlen ember áll.

Ez a többinél jóval fiatalabbnak látszik, bár e pillanatban már negyven éves. Szinte hihetetlen. (Született 1932. április 3-án, a fénykép 1972-ben készült.) Konya bajusz, homlokába hulló sötét haj, kiugró pofacsontok, kissé mandulavágású szemek.

Akár magyar is lehetne. Nem az. Anyai ágon orosz, apain dagesztáni.

Vádlott? Vagy csak elfelejtették székkel megkínálni? Világos nadrágot visel és világos, vastag pulóvert. Nincs nyakkendője. (Vajon nem sértő ez ebben a társaságban?) A kopasznak látszik felelni. Arcára van írva, hogy rettenetesen igaza van.

Megnyugtatólag válaszol a kopasznak, azzal a szelídséggel, amit csak az engedhet meg magának, akinek az igazsága világos, mint a nap.

A kopasznak, hogy mi van az arcára írva, nem látjuk. Annál inkább látjuk azt, aki épp szemben ül az álló férfival. Úgy ül, mint egy bírósági elnök. Ellenségesen figyeli a vádlottat. Húsos keze az asztalon. Ezzel bizonyára lehet gerinccsigolyát is roppantani.

A fénykép felirata: A GOSZKINO CENZÚRABIZOTTSÁGA ELŐTT ÁLL ANDREJ TARKOVSZKIJ

Egy másik fénykép.

Az előzővel egy lapon.

Nyolc évvel később.

Kertben, padon ül Tarkovszkij. Nem öregedett semmit. A földet nézi. Kisfia ül mellette, 6-7 éves lehet, apja vállára hajtja a fejét.

Felénk néz, kihívóan, büszkén: ő az én apám.

Tarkovszkij másik oldalán egy nagy kutya. Az is hozzá dugja a fejét. Az is a földet nézi, mint a gazdája.

Végtelen szomorúság árad erről a fényképről.

Felirat: MOSZKVÁBÓL VALÓ ELUTAZÁSA NAPJÁN.

(Tarkovszkij életrajzából tudjuk, hogy csak már amikor hat év múlva Stockholmban megállapítják róla, hogy tüdőrákja van, fogják kiengedni utána ezt a kisfiút, aki akkor már tizenhat éves lesz. Már kész nagyfiú.)

Sursum corda!

Az írói pályakeresés fokozódó nehézségeiről ír Csaplár Vilmos a Magyar Naplóban. Megrendülten, megrendítően. A divatos causerie hangvételtől jólesően eltérő a stílusa. Teli tüdővel szívom az emelkedettebb gondolatok levegőjét.

„Mi lesz a sorsa a kozmoszból jött üzenetnek, amely épp egy albérleti szobába akar megérkezni? Épp ebbe az országba, épp most…”

Petőfi verse szól közben bennem, korai olvasmányaimból ragadt belém (verselgető anyai nagyapámnak, Endrődy Gézának könyve legelső oldalán ez volt a mottó):

Törtaranykor

Karinthy Naplójában az egyik legszebb jelenet, hogy kajakozik a Dunán, ősz eleje, és Tótfalu alatt a parton ülő lányok meglátják őt, összesúgnak; felismerték és egy preklasszikus kánont énekelnek neki. Amikor visszaevez, szintúgy. „Valami KISZ-együttes” – írja a lányokról Karinthy, megkapták a Gombaszögi Frida villáját, s most hozzák rendbe maguknak.

Aranyfényben ragyog ez a jelenet. És nem is csak a csónakázó író üdvözlésére daloló lányok kánonjától. Attól is, hogy bevallhatatlan nosztalgiát ébreszt. Hát igen, ilyen világ is volt. Amikor egy ifjúsági művészegyüttes megörökölhette Miklós Andor kastélynyi villáját. (A művésznő halála után).

A hétszer körbe kerülő Styx vizén csónakján csendben csorgó Karinthy Cinit bizonyára most is énekkel köszöntik a partról Nausika meg a leánybarátai…

Meg is érdemli.

Egy közeli halál banalitásai

Amíg a tücskök ciripelését és a vonatok robogását hallgatom, és várom, hogy mit mutat a vérnyomásmérő, egyre többször jut eszembe a szódásüveg, a cipőpertli és a fasarkú női papucs.

Ezek voltak Karinthy Frigyes passiójának az attribútumai. Siófokon, egy augusztusi délután. Fel lehetne mutogatni ezeket is, mint a Szent Péter-templomban húsvét vasárnapján Veronika kendőjét, a vasszegeket és Szent Longinus lándzsáját.

Ezek is egy utolsó órának oly esetleges banalitásai.

„Az én koromban”

Az operettek történetéből

A német vaskancellár Párisban.

Világkiállítás. Flott élet. Új szenzáció: a nagyoperett. Az orosz cár is helyet foglaltat A gerolsteini hercegnőhöz. Bismarck is.

Mindenki.

Bismarck és társasága mosolyog, tapsol. S aztán egy rövid, súlytalannak látszó beszélgetés:

– Kellemes mű. Minket azért meglep ez a nagy siker. Mintha egy német udvart gúnyolna… Offenbach, ki ez? Emigráns német? Zsidó?

Aztán másról beszélnek.

Aztán már mindenki sejtette, hogy háború lesz.

Csonka Monarchia

Élvezetes, érzékeny, majdhogynem nosztalgiát ébresztő tanulmányt olvasok Hermann Istvántól a Valóságban: A misztikus és a mitikus címmel. Az osztrák nagykövetségen tartott előadásának a szövege ez. Párhuzamos portrét rajzol Rudolf Kassnerről és a fiatal Lukács Györgyről, a Monarchia két fővárosának két egyívású filozófusáról.

Ír arról a csodaszerű jelenségről, hogy a ferencjózsefi „fejlődésképtelen államszervezetben” micsoda lendületet vett a modern szellem fejlődése. „Így ez a Monarchia – írja – nem csupán a slampossággal enyhített abszolutizmus világa, hanem minden szempontból az avantgardizmus világa is.” Herman-nak teljesen igaza van, különösen azért is, mert az avantgardizmust a legtágabb értelemben használja, amelybe Rilke, Kafka, sőt Hofmannsthal is belefér. Amint kitetszik az idézet folytatásából, ahol számba veszi a csúcsokat: „S ennek következtében nemcsak a prágai költői kör alakult itt ki, Werfellel, Rilkével, Max Broddal és Kafkával, hanem a bécsi mozgalom is, Hofmannsthallal és Richard Beer-Hoffman-nal, a zenei fejlődés Schönberggel és Webernnel, a pszichoanalízis Freuddal és Ferenczivel, ennek a speciális irányzatai Stekellel és Adlerrel, s emellett egy mitológia nélküli miszticizmus, melynek reprezentánsai Rudolf Kassner és Lukács György voltak.”

Folytonos frusztrációktól begyógyulni nem tudó hazafiúi érzékenységem erre felszisszen. Lyukas a panoráma. Ha ott emelkedik a Monarchia szellemi díszeként a prágai költői kör, miért nincs ott Pestről a Nyugat? Van-e a ferencjózsefi slampos abszolutizmusnak és a Tiszák feudalizmusának szuverénebb és egyértelműbb tagadása Ady költészeténél? És Schönberg és Webern mellett hogyhogy nem tűnik fel a Monarchia zeneéletének horizontján Bartók?

Hiszen még csak azt se mondhatjuk, hogy a magyarokat nem akarta számba venni Hermann, csak a német nyelvűeket. Számba veszi Ferenczi Sándort és Lukács Györgyöt. Mondjam úgy: azokat, akiknek imponáló életművén legkevésbé ütnek át a hazai autochton színek?

Az igazságnak tartozom vele: tanulmánya végén Hermann mégis megemlíti Ady nevét, mint azét, aki először pendítve meg a forradalom motívumát hatott Lukácsra…

Van egy régi vicc: Moszkvában pályázatot hirdetnek Puskin-szoborra. A nyertes terv az lesz, amelyen Lenin ül és Puskint olvas.

Valahogy így van módja itt Adynak is meghalhatatlanulnia.

Nekem ott hiányzik Ady és a többi magyar géniusz neve, ahol Hermann az összképet adja. Lukács misztikájánál számomra jóval eredetibb tűzoszlopként hat abban a korban a Füst Miláné és különösen a Csontváryé. (Nem beszélve a Balázs Béláéról, akinek a misztériumdráma és az ezt megtámogató esztétizálás akkoriban legeltökéltebb kifejezési formája volt, s mint testi-lelki jó barát ő aztán csakugyan hatott is Lukácsnak „neo-szentferenci” eksztázisára.)

Ily széles áttekintést adó kultúrfilozófiai tanulmányban, mint amilyen a Hermanné, elkelne az ő nevük megemlítése is.

A Monarchia szétesett. Az a „slampos”. Viszont a másik Monarchiának, annak a virtuális Monarchiának a kultúrájában teremtő erővel működött. A magyar is a magyar szellem legfényesebb másfél évtizede akkorra esett.

Azok a gyönyörű nyarak!

„A háború, mint a könyvek, a kalandot jelentette, amely mégsem volt valóságos kaland, a lehetséges csodát, amely sohasem fog megtörténni. Ki fogja valaha méltón leírni a pillanatot, amikor a lehetségesből valóságos kaland lett?”

Babits 1939. novemberi elcenzúrázott írásából idézem (Gál István publikációja nyomán). Babits a 14-es háború kitörését próbálja megközelíteni; azt az infinitézimális mozzanatot, amelyben a megtörténhetetlen hirtelen megtörténik. Sok erotikus képzelgésre: ejakuláció – mondaná Henry Miller, aki csakugyan felismerni vélte egyszer az emberiség világháborúzhatnékjában az onanista kényszercselekvést.

Ki fogja valaha méltón leírni? – kérdi Babits.

Ady megírta ezt a pillanatot. Két nagy versében is: a képeket integráló Emlékezés egy nyár-éjszakára címűben; és a másikban, amelyben az álmodott minden-mindegyre irányuló vonzalmunkból eredezteti – bátran: többes szám első személyben – a „nagy tivornyát”.

Regényekben sokan próbálták megírni – vagy leírni inkább. Martin du Gard, Musil, Kassák… Számomra az első és a máig is legérvényesebb képet a háború kitöréséről egy gyerekregény adta. Az Én Újságomnak egy régi évfolyamában találtam, valahol a kamrában, egy polcon. A nyár szigetén. Egy varázslatosan szép vakációnak a története volt ez, valahol egy alföldi birtokon, nem is „történet”, hiszen egyetlen véget nem érő derűs napnak tetszett az a nyár – amíg váratlanul és előkészítetlenül jön a mozgósítás híre. A vakációzó gyerekek hazautaznak Budapestre, hogy apjukat még lássák a frontra indulás előtt.

Ezt az aranyszínű nyarat megint felismerni véltem abban az emlékezésben, ahol Csoóri idézi a második világháborús magyar hadbamenetel hírét – őt is gyerekként érte…

Mintha a szépség sűrűségének a pillanatai baljóslatúak lennének.

A Milyen volt szőkesége verset szintén úgy olvasom, mintha 1914 nyarának volna az evokációja. Mintha annak a délutánnak a képe volna, amely közvetlenül megelőzte Ady emlékezetes nyáréjszakáját.

Eutanázia egynéhány hadseregnek

„Az egész irodalom pacifista volt” – írja Babits az 1914–18-as háború idejéről.

Ez vigasztaló is és nevetséges is.

Vigasztaló, mert a szellem meg nem alkuvásáról tanúskodik, és nevetséges, mert a szellem tehetetlenségéről árulkodik.

A pacifista irodalmat csak a háborúcsináló politikusok és a legfőbb hadvezetés katonái szokták komolyan venni, amikor cenzúrával irtják és üldözik. Ez is csak bornírtságukra vall.

Babits gyönyörű pacifista versét a kedvese kisujjáról, akármelyik huszárönkéntes dudorászhatta magában, miközben halált megvetőleg rohamra indult. A másik szívszorítóan szép pacifista verse, a Fiatal katona úgy szól, mint valami bús trombitaszó (igen, az a Csokonai óta oly feledhetetlen zokogó bús trombitaszó), amely a halálbamenőket kíséri. De vissza nem tartott egyet se közülük.

Sőt: a dalok szépsége meg is édesíthette a halálukat.

Kantor színházában

Mi az oka annak, hogy 1914 nyarának az emléke – mifelénk Európában – a visszatérő álmok kitartásával él tovább? Ady „különös nyáréjszakája” nemcsak egy jelentős világtörténelmi dátumot idéz, hanem a közép-európai népek múlhatatlan traumáját. Ami utána jött, forradalmak, ellenforradalmak, a második világháború (számszerűleg sokkalta nagyobb pusztításával), az atomkorszak (egészen más minőségű háborúkra nyitva perspektívát) akárhányszoros eseményrétegben következtek is rá – az első világháború élményét, s főként kitörésének megválaszolhatatlan kérdőjelét nem feledtetheti. Miért nem? Talán azért, mert minden – ami a XX. században meghaladni látszik az emberiség létérdekét és értelmét – akkor kezdődött el. Nemcsak az első világháború, hanem egy világháború-sorozat – az kezdődött el Szarajevóban.

Talán – talán ez a magyarázata.

Kantor meg én lehetünk most itt a legidősebbek. (Meg persze egy-két színész.) Különben csak fiatalok vannak a teremben, ők zsúfolásig: Én is egy lépcső legszélén ülök, hátamban cipők, térdek. És ez a teremnyi olasz fiatal, aki bejutott – s aki nem, az majd holnap vagy holnapután –, halálos döbbenetben nézi, hallgatja, hogy ez a haláltánc („elmegyünk meghalni”) hogyan kezdődött el egy újsághírrel, amit a takarítóasszony olvas fel: Szarajevóban megölték a trónörököst. Aztán jön a Gotterhalte, váltakozva, szűnni nem akaró rossz valcerokkal.

Páholyból? Testközelből

1914 nyarán Kafka ablakból nézi a háborút éltető tömeget. Hányhatnékja van tőle. Ősszel, amikor a biztosító társaságtól egyheti szabadságot kap, a Nagy Megbocsátás hetében, megírja a Büntetőlágert.

Hegel az ablakán kikönyökölve Napóleont látta elvonulni, a Forradalom fiát, mint despotát. Megrendül, és minden világos lesz előtte. Nekilát a Fenomenológiájának.

Ady a csucsai kert könyöklője mögül nézi a románok elől menekülőket. (Nem mintha nem látta volna ő mindezt jó előre. Látta… Mégis.) Hogy mit érzett?

És megírja az Ember az embertelenségben-t.

A megtestesült erőszak látványára a legmaradandóbb válaszokat fogalmazták meg. Kafka, Hegel, Ady.

S kellettek nekik a személyes, „sokkoló” találkozások a történelemmel, hogy a Szellem katedrálisépítő készsége felébredjen bennük.

Pontos próféta

Az első világháború végét egy teljes napfogyatkozás jelezte.

Ez adott alkalmat rá, hogy kiderüljön, hogy a tizennégy évvel azelőtt publikált relativitáselméletnek igaza van. A Nap tömege mellett a fénysugarak csakugyan látnivalóan elhajoltak.

A túlélők kijöttek a lövészárkokból, és a kísérteties naptalan világban kalapot emeltek Einstein előtt.

Elkezdődött egy új korszak.

A Times főszerkesztője cikket kért a tudóstól, akinek nevét szárnyra kapta a hír. Foglalja össze, mi is a relativitás. Öt gépelt oldal lehet, egy sorral se több – mondták.

Megcsinálta. Blikkfangos címmel: Hogy látom én a világot? Még maradt is a végén pár sornyi hely az ötödik flekken. Itt Einstein kivágta a rezet. Hadd lássa a Times olvasója, hogy zsurnalisztának sem akárki ő. „A nyájas olvasók mulattatására” – írja – most saját magán fogja illusztrálni a relativitást. Tessék figyelni!

„Most Németországban én német tudós vagyok, és Angliában azt mondják rám: svájci zsidó. De ha ellenség leszek, majd Németországban fogják rám azt mondani: a svájci zsidó, és Angliában: a német tudós.”

Nem soká kellett várni egy következő napfogyatkozásra, hogy Einsteinnek ez az oly tudománytalannak látszó előrejelzése szintén beigazolódjék.

Nincs megváltás

A huszonkét volt náci vezért Nürnbergben állandó pszichológiai és intelligenciavizsgálatoknak vetették alá. Ezekből kiderült szellemi kisszerűségük és az esélyük, hogy pszichiátriai esetként kezeljék őket. Persze, a beszámíthatóság határain belül. („Frank az intelligenciatesztben 130 pontot ért el. A pszichológus úgy találta, hogy Frank érzelmi világa hipermániás, bűntudatát és a bűnhődése szükségességéről alkotott meggyőződését pedig vallásos vezekléssé és miszticizmussá alakította magában.”)

Vajon mi derült volna ki azoknak az amerikaiaknak a megteszteléséből, akikről a nürnbergi börtönparancsnok (Andrusch ezredes) szintén ír memoárjaiban. Október 16-án az éjszakai akasztásról szobájába térve már várja őt egy üzletember távirata az Újvilágból: „25 ezer dollárt kínált azért a kötélért, amelyre Göringet fel kellett volna akasztani.” Elképzelhetően azért állt meg huszonötezernél, mert harmincért Cézanne-csendéletet is kaphat. Műgyűjtő. Andrusch közvetlen főnökei pedig mintadarabokat kérnek a kivégzettek agyvelejéből. Keresni akarják az agysejtekben a fasizmust. (Andrusch becsületére legyen mondva, egyik hazulról jött óhajt sem teljesítette.)

Egy homouzionista halála

Gerecke tiszteletes úr az utolsó éjszakán – mint ugyanitt olvasom – „kénytelen volt szomorúan elutasítani Göring kérését”. Halála előtt Göring szeretett volna úrvacsorát venni, ámde az előzőleg lefolytatott tesztelésen a birodalmi marsall csupán Isten létezését ikszelte meg, viszont üresen hagyta a kockát annál a kérdésnél, hogy szerinte Jézusnak van-e isteni szubsztanciája. Így hát nem is ehetett belőle.

Maradt a ciánkáli.

Anti-Betlehem

A Los Alamos-i első atombomba-próbarobbantás után ezt telegrafálta Groves generális Trumannak: „Baby is born.”

„Szigorú etika”

Vita a világsajtóban a spanyol El Pais közleménye után, amelyből az derült ki, hogy 1943-ban az atombomba készítése mellett Los Alamosban kísérleteztek azzal is, hogy radioaktív sugarakkal fogják jobb belátásra bírni a japánokat. Ez volt az alternatíva, arra az esetre, ha a bomba mégse robbanna. Még jó, hogy robbant.

A spanyol lap Oppenheimernek egy akkori levelét közli Fermihez, ez ügyben. Most Milánóban Fermi egy régi munkatársa nyilatkozik, a nyolcvanéves Rossi professzor: „Fermi szigorú etikai felfogásával nem fért volna össze, hogy a tudományt ilyen népirtásra használja…”

Ilyen népirtásra nem… Olyanra igen.

Most már bevallhatom, odajutottam, hogy a gyomrom felémelyedik, ha valaki kiejti azt a szót, hogy „etika” meg „morál”…

Mint most is.

Isten (és ördög) malmai

Az újságban ma egymás alatt két megemlékezés.

Harminchat éve annak, hogy Hirosimában az amerikaiak ledobták az atombombát. Közlik a hirosimai gyerekek emlékezéseit. Hol van a tacitusi „sine ira et studio” ehhez a gyerekszem-objektivitáshoz képest? A cikk szinte lenézőleg írja, hogy a Hirosimára dobott bomba: potomság. Csak 13 kilotonna volt. Az Olaszországba (és Angliába és Németországba) telepített új rakéták már egyenként 200 kilotonnás fejeket hordoznak.

Alatta a másik cikk: megemlékezés a penicillin áldásairól. Ma száz éve született Alexander Fleming. Életmentő százmilliós nagyságrendben.

A michelangelói nagy örvénylő látomást indítja meg ez a két emlékezés. A Végítélet páternoszterján – az Isten malmain – ugyanannyian szállnak alá a pokol tüzére, ahányan boldogan visszajönnek a halálból…

Eljövőtlenedésünk esélyei

Szállóban lakom. Itt rákapok én is a televízióra. Hogy mi lesz egy atomtámadás utáni napon? Nincs az a horror, amely ennek a filmnek az iszonyatát megközelítené. Utána válogatott vendégekkel a stúdióban éjszakába nyúló beszélgetés arról, hogy a filmbeli képek mennyire lehetnek holnapi esélyeink.

Moravia arról beszél, száraz, kopogó stílusában, hogy csak az segítene, ha az emberiség annyira tabuvá tenné az atomháborút, mint egykor az incesztust. Ha a gondolatát is száműzné.

Igen, de számomra az egyik legkevésbé megfogható titka az emberi fejlődésnek épp az, hogy vajon mivel bírták rá papok, jósok, sámánok, bírák – ha már a faj nemesedésének a titkára rájöttek – a barlang- vagy sátormélyi kuckókban háló nagyatyákat, atyákat és fiúkat, hogy ne másszanak rá éjszaka lányukra, anyjukra, húgukra – akiknek ez ellen feltehetően nem is lett volna kifogásuk.

Édeskevésnek látszik az, amit Freud ír a Totem és tabuban egy ilyen népszerűtlen tilalom általános elterjedésének indoklásául.

Az atomszakértők – mármint azok, akik nem a hadiiparban dolgoznak – a tévébeli kerek asztal körül arról beszélnek, hogy amit a filmben láttunk, az a világvéghorror, csupán rózsaszínű mása az egész emberiség sorsának, s ez pedig – figyelembe véve a feltartóztathatatlanul növekvő arzenált – ma már elkerülhetetlennek látszik.

Korunk egyre inkább eljövőtlenül. S a fiatalok már tudják ezt.

Ami most van az arzenálban, az százszor képes elpusztítani a földgolyót. Ezt fel sem érem képzelettel. Megpróbálom redukálni emberi (?) méretekre. Ha sikerülne a jelenlegi rendelkezésre álló atombombák 99 százalékát megsemmisíteni, még mindig maradna annyi, hogy a maradék egy százalékkal a világnak véget vessenek. Ez a Terra bolygó gyerekkoromban még fel se volt egészen fedezve és ezért izgalmas és beláthatatlan volt, mint maga a Teremtés. Most mint a változás krízisei közt depresszióssá lett anyánkat tartom őt karjaim közt, és nem tudom, hová menekítsem ki a házból, amelyet magára gyújtott…

Akik még valami idejétmúlt természetátalakító prepotenciával fáraói terveket csinálnak, egyre jobban sejtik (vagy a közvélemény sejteti velük), hogy – az ember és a természet új felbontott szerződése szerint – minden építés: pusztulás is.

A tévéműsor megtanít arra, hogy az, amit a képernyőn látok – egyfajta redukált liliputban – nem én vagyok. (Különben nem is lehetne elviselni).

Nem rólam van szó.

Mégis, ezután a film és vitája után minden álom kiment a szememből, hajnalig nem bírok elaludni.

Végszavak a nagy Abganghoz

– Fél-e az atomvilágvégtől? – teszi fel a körkérdést karácsonyra az olasz hetilap.

Mindenki igyekszik kivágni a rezet. S valami emlékezetes utolsó szót hagyni a túlélőkre, akik talán nem lesznek…

A komikus színész azt mondja, hogy felszabadult nagy nevetés fog kitörni a robbanáskor: „ezt a kupcsit!” A jezsuita szerint „Isten az atomkatasztrófából is jót fog kihozni”. Carmelo Bene: „nem elég katasztrófa az, hogy világra jöttünk?” Moravia: „nem félek a világvégétől, hisz én eleget éltem.” S a belügyminiszter, minden egyéb kommentár nélkül: „abszolúte nem félek!”

Atomic café

Félelmetes film – különösen azért, mert nevetni is lehet sok jelenetén – az atombombacsináló Amerikáról. Dokumentumokból van összevágva. A kínzó nevetség ott jön, ahol a propagandát látjuk működni. A H-bomba robbantásához kivezényelt katonáknak (s akiken majd tanulmányozható lesz a robbantás hatása) szelíd szóval magyarázza a tábori lelkész, hogy csodálatosan szép természeti tüneményben lesz részük. Aztán az elnökválasztások revü-paródiái. Az elnökjelöltek hátborzongató kényszer-derűje, s az ezzel járó politikai közhelyek…

Mégis, Eisenhowernak volt egy mondata a filmben, amely megragadott. – „Az atombomba korának technikai eredményeit nem tudjuk felérni – utolérni – jelenlegi érzelmi és gondolati lehetőségeinkkel.” – Ilyesmit mondott.

Kendőzött világvég

A magyar költészetben is ki-kirajzolódnak az Apokalipszis látomásai. Nem mindig víziószerűen – inkább figyelmeztető jelzésként, ráutalólag.

Manipulált világunkból már szinte nosztalgiával sóhajt vissza Takács Imre a Jelenések könyve oly egyértelmű, „nyílt” világvége felé: „…az apokalipszis lovasai nem csapják be az embereket, csak a tündér-bugyogós kurvák, stricik finomkodnak sértődékenyen”.

Csakugyan, az Apokalipszis lovasai Dürer metszetein is felütött rostéllyal lovagolnak. Ezt ma nem minden rakétatelepítvényesről lehet elmondani.

Az atomtudós derűlátomása

A Panorama feltette a kérdést egy milánói tudományos intézet, az USL 73/3 (micsoda falanszteri név!) igazgatójának, hogy mi lesz, ha az amerikaiak atomfegyvereiket is bevetik Irakban.

A tudós válasza – hál’ istennek – megnyugtató. „Ezekben a hónapokban az uralkodó alacsony légnyomás nem fogja segíteni, hogy nagy mennyiségben messzire jussanak el radioaktív részecskék, meg aztán a sivatagokban végzett francia atomkísérletek eredményei mindnyájunkat optimizmussal tölthetnek el…”

A tudományos etika azonban kötelezi a tudóst, hogy jelezze, az ő optimizmusának is megvannak a hipotetikus határai. A nagyszerű Guiseppe Sgorbati ugyanis így folytatja: „Ámbátor mindig felmerülhetnek marginális kétségek. Például ki gondolta volna, hogy Csernobil felhője hozzánk is elér?”

A túlélés esélyei

Julian Beck írja: „A benső gátlásaitól megszabaduló emberiség számíthat rá, hogy túlélő lesz…”

Hieronymus Bosch triptichonjai is valami ilyesmiről szólnak. Az egyik oldalszárnyon rendszerint világkatasztrófák, égő városok, menekülők, a másikon az Éden emléke, és középütt a megzavart gének szörnyszülöttei, és fölöttük, egy új földi Paradicsomban az életet megint élvezni tudó, gondtalan fiatalság…

A hamis bíró

Ja igen, az „írástudók árulása”. Amikor hallom, mindig elfog valamiféle enyhe, gyanakvó viszolygás.

Nem is új keletű az ellenérzésem. Kezdettől fogva megvolt. Mondhatnám: mióta az eszem tudom. Hiszen gimnazista koromban már divat volt az írástudók árulását emlegetni. És divat lett. A hatvan év alatt se vásott el, nem lett ki-nemondja közhellyé. Voltak akkoriban ilyen szerencsés könyvcímek: Tömegek lázadása, Untergang des Abendlandes, Elfújta a szél, Te csak pipálj, Ladányi!…

Benda könyvcímének virulenciájához nyilván az az apróság is hozzájárul, hogy „írástudót” mond (és nem köznapi szóhasználattal írót vagy művelt embert).

Az „írástudónak” van bibliai rezonanciája franciául is. Jól hangzik: a clerc valamiféle laikus klérikust idéz, itt is megvan a szónak a szakrális felhangja. Az írástudó árulásában így van valami minősített szentségtörés. Egy felszentelt pap köpi le saját magát.

Az első gyanú akkor fogant meg bennem, amikor észrevettem, hogy a Benda-idézők soha semmi mást nem idéznek a Mestertől, csak ezt a két szót. De ezt annál öblösebben és egyre gyakrabban.

Egyszer-kétszer elszántam magam, hogy visszamegyek a forráshoz. Nekiveselkedtem a híres könyvnek. Nem ment. Tudákosság, fűrészpor, unalom – ennyi emlékem maradt róla.

Szégyelltem is magam érte, hogy nem tudok felemelkedni a Szellem emberei fölött ítélkező Morális Autoritáshoz.

Aztán kezembe akadt más írás is mindnyájunk igazságosztó Bírájának tollából.

Olvasom, hogy Julien Benda a francia sajtóban lelkesen biztatta Rákosi Mátyást, ne habozzon felakasztatni Rajkot, az imperialista ügynököt…

Végül is meglehet, hogy kétezer évvel ezelőtt is ilyenek voltak az írástudók és papi fejedelmek.

De most már megengedhetem magamnak, hogy Julien Benda könyvét nyugodt lélekkel ne olvassam.

Pojáca

A mai Unitában olvasom, hogy Tito beszédet mondott az általános leszerelés szükségességéről. „Szüntessék be az államok a nagy hadgyakorlatok tartását – követeli a jugoszláv államelnök.” Ez a főcím. És a fénykép is, ahogy mondja.

A cikkből aztán kiderül, hogy a beszédet Tito a „Szabadság 71” elnevezésű hadgyakorlaton tartotta, s hogy ilyen nagy méretű hadgyakorlat még eddig nem volt Jugoszláviában.

Bámulatos huszadik századunk

Ha egy elmés találmány lehetővé tenné a gombnyomásra előidézhető földrengést, akkor az egész világon elterjednének a gombnyomásra előidézett földrengések.

Ui. A fenti jegyzet a sületlen írások ládájának a fenekén pihent, Isten tudja mióta. Zavartan fedezem föl, hogy még ez a blőd abszurdum is aktuális lehet. Az olasz újságokban felüti fejét mostanában egy rettenetes gyanú. Hogy azt a nagy földrengést tavaly Örményországban pontosan e célból végzett föld alatti atomrobbantással idézték elő. Kétszázezer halott. Kellett az örményeknek megint ugrálniuk…

Azt is írják, hogy e taktikai földrengetés egy nagyságrenddel nagyobbra sikerült a tervezettnél. Még finomításra szorul a technika. (Ezért se szabad abbahagyni a kísérleti robbantásokat.)

Pánik

Pennsylvaniában egy atomerőmű megbomlott, eregeti a pusztító sugarú felhőket. És nem lehet kiszámítani, hogy még mit fog produkálni. Egyelőre csak a várandós anyákat és a gyerekeket telepítik ki a környékről.

A New York-i tőzsde azon nyomban reagált az eseményre. Az atomerőműveket tulajdonló vállalatok részvényei esnek, a klasszikus villamoserőművek részvényei viszont felmennek. De felmentek a Paramount filmgyár részvényei is, ugyanis most forgatnak egy monstre rémfilmet egy atomerőmű-katasztrófáról. „Kína-szindróma” – ez a bizalmas fedőneve az efféle kiszámíthatatlan atommáglya-begerjedésnek. Ez lesz a film címe is. Jó cím. Megmozgatja a fantáziát. Az atomerőmű bolondjában kieszi maga alatt a földet és Kínában lyukad ki. Horror!

Fénykép az újságban a pennsylvaniai kitelepítésről.

Egy szemüveges asszony karjában a gyerek. A gyerek az ujját szopja. Az anya sietve megy előre, együtt más anyákkal; azok is gyerekkel vannak. Mind védőleg hajolnak fölébe az ölükben hordott gyerekeiknek. Az előtérben siető szemüveges asszony futtában visszanéz, fel az égre.

Nyilvánvalóan az atomsugaras felhőt nézi. Hogy jön-e mögötte?

A kép ismerős.

Így ábrázolták a pusztuló Trójából menekülőket. De megtalálható ez az arc Rafael freskóján is: Borgó égéséről.

Lót felesége is így – „visszanézve menekül”.

Ez az a pillanat, amikor – régi mítoszokban – az asszonyok sóbálvánnyá váltak.

A szent tűzözön

Semmiféle prófécia nem látszik oly biztosra menni, mint a világvégét ígérőké.

Egy jordániai barátom órákon át idézi a Koránból a jeleket, amelyek félig-meddig már beteljesedtek…

Reagan elnök meg az Apokalipszisből idéz.

Agrippa d’Aubigné is írt a világvégről. Ő azt mondta, hogy a lég csupa sugárzás lesz, napszerűvé válik, olyannyira, hogy a Nap maga fekete éj lesz a vakító fényözönben.

A szenvedés márványfényei

Bámulom – szinte vallásos áhítattal a nagy számokban megnyilatkozó Törvényt – és ugyanakkor idegenkedem minden statisztikai adattól, amikor érzelmileg kéne ennek hatnia rám. Százezer embert vitt-e el az árvíz Indiában, vagy kétszázezret? – be kell vallanom: nekem szinte mindegy. „Silány szám” – ahogy Madách mondja. Nem bírom követni, se szívvel, se képzelettel a halott tömegek kétszereződését. S mivel tudom, hogy nem bírom, nem is akarom követni. „Mintegy száz-kétszázezer embert vitt el a víz…” – dadogom tétován.

Együttérzési készségem nincs sokkal magasabb szinten a földi gilisztáénál, aki tudvalevően nem árul el különösebb megrendülést, akár ha kettébe vágják. Egy hosszú földi giliszta vagy két rövid földi giliszta? That is the question. A földi giliszta nemigen látszik képesnek felfogni e kérdés hamleti tragikumát. De hát még személyiségünk ily elevenbe vágó katasztrófája esetén se viselkedünk feltétlenül különbül egy önfeledt gilisztánál: a legtöbb öntudatos kommunista vezető Sztálin börtönében sem volt hajlandó átélni saját tragi(komi)kumát. Rajk, pörét az akasztófa alá gombolyító szovjet szakértők előtt, utolsó szusszanásaival a Szovjetuniót éltette.

Egy kommunista különbíróságról olvasok, amely negyedórás tárgyalásain harminckét halálos ítéletet és 40 000 év börtönbüntetést mért ki. („Ma sokat dolgoztunk” – mondhatta a különbíró, amikor a negyvenezredik évet is kiosztotta és mehetett haza ebédelni.) Próbálom felérni földigilisztányi képzeletemmel, hogy mennyi szenvedés, köhögés, poloska és haláltusa fér bele negyvenezer évnyi börtönéletbe. Arról a harminckét kötél általi halálról nem beszélve…

Úgy érzem magam, mint nemrég, amikor megbámultam egy díszterem gyönyörű márványpadlóját, s felfedeztem a márvány rajzában a kisebb-nagyobb mészhéjas tengeri állatkák megkövesedett testét. Egy egykori tenger élővilágában gázolok…

Igyekeztem kijutni a fényes márványpalotából.

Mondanom se kell, hogy odakint a rengeteg autó kipufogócsövén ugyanazon régi tengerek élővilágából nyert égési termékek távoztak.

(És rajtam miféle láb tapos majd? És kinek a gépkocsijában leszek gázolaj?)

A meg nem alkuvás hősi lehetőségei a XX. században

Sosztakovics emlékiratait olvasom. Amikor szemrehányást tettek neki, hogy sok olcsó filmzenét csinált reprezentatív filmekhez – ráduplázott, önkínzóan. Sorolta a sok-sok többi alkalmi könnyűzene-szerzeményét. S végül azt mondta, büszkén (állítólag Csehovtól idézve): „Mindent írtam életemben, csak feljelentést nem!”

„Ki az? mi az? vagy úgy…”

Egy olyan országba vetett a sorsom, amelyről azt mondják, hogy a kormánya nem bírja kormányozni. Hogy a hatalom igazi birtokosai a maffiák, a terrorista brigádok, a titkos szabadkőműves páholyok, a papok…

És a világot ki kormányozza? Kik a világhatalom igazi birtokosai? A meglőtt amerikai elnök? A meglőtt pápa? Ha másra nem, talán arra rájöttek ők is ott a kórházban (egy éjszaka, amikor sajgott a bevarrt seb), hogy ők se tudnak semmit se arról, hogy mi fog történni még ezen a nyáron.

Vajon ki kormányozza most a világot? A kirakatban állókat ismerjük. És őket ki kormányozza? És a háttérben állókat meg mi kormányozza? Milyen csoportérdek? Milyen személyes érdek? Milyen nacionalista gőg? Milyen elmebaj? Milyen (holnapra majd tévesnek bizonyuló) elmélet? Vagy a világteremtésnek a nagyszámok törvényein át kiható miféle intenciója?

Napihír – nem is az első oldalakról: „Az új elnök tegnap átvette a lelépő elnöktől a 2000 francia atombomba feletti rendelkezési jogot.” Az újságíró hozzáteszi – fenyegetőleg? vagy már megnyugtatásnak szánja?: „Hirosima-nagyságrendű bombákról van szó.” Bergentől Palermóig minden városra esik egy. Eshet.

Kétezer Hirosima csak a kis francia arzenálból.

J. tegnap azt mondta, hogy úgy tudja: Európát már leírták. B. azt mondja, hogy bár hatvan fölött spórolnia kéne már az éveivel, de szeretne egy évvel öregebb lenni. Szeretne túl lenni ezen a nyáron és őszön.

Mi van?

Ki tudja?

A legfontosabbnak látszó helyzetjelentést egy régi Gulyás Pál-versben olvasom. Még a húszas években írta.

Pedig Gulyás ezt a 80-as évekre felizzó jelentésű versét még csupán az első világháború emlékeire támaszkodva írhatta: Doberdo, Marne, Rokitnói mocsarak… Przemyšl.

Idilli nevek Hirosimához képest.

És Hirosima is idilli a franciák „csinálhatok kétezer Hirosimát” gloire-jához képest.

És Franciaország is idilli az igazi nagyokhoz képest…

A Föld is idilli volt.

Elmeserkentőpor

Az újság híradása szerint a francia haditechnika megint jelentős eredményre jutott. Több éves kísérletezés után sikerült előállítania egy olyan gyógyszert, amely képes napokon át éberen tartani az egész vezérkart és mindenkit, aki szolgálatban van.

Amíg az ellenfél az álmossággal küzd és turnusokban szundít egyet, a franciák – váltás nélkül – szellemileg frissen és fitten vezetik le a pár napnál tovább amúgy se tartó harmadik világháborút.

S mondanunk se kell, hogy a győzelem nagyobb sanszaival. Az új gyógyszer mellékhatásai is pozitívak. Az euforisztikus közérzet, ez vele jár, elsöpri a planetáris pusztulás láttán esetleg feltámadó kicsinyhitűséget, skrupulozitást, részvétet és pánikhangulatot.

Eszembe jut diákéveimből a nagyszerű barát: Szegedy E. Sándor – aki a háború legelső éveiben, amíg még működtek nálunk (semleges országban!) az egymással hadviselő felek követségei, pár tubus aktedront vitt be az angol követségre, hogy diplomáciai úton megismertesse ennek serkentő hatásával a szövetségesek kezdetben elég lassú észjárásúnak tűnő hadvezetését.

Modern fiatalok

Stefano az iskolából hazamenet nem mondta meg otthon, hogy megintették és hogy a kedves szülőknek tessék bemenni a tanárhoz, hanem a balkonjukról levetette magát. Tizedik emelet: ez ötven méter. Az újságok ezt az ötven métert emelik ki címben, szövegben. „Amikor ezek a gyerekek komputerrel dolgozhatnak és a televízióból tájékozódnak a világ eseményeiről, hogyan lehetséges, hogy képesek 50 méter magasból levetni magukat?” – ezt kérdezi az Il Messaggero.

Úgy véli talán, hogy a robotizálódás új nemzedéke már kevésbé lesz kitéve a bontakozó lélek mindama kínjának és szorongásának, amelyről Egy szegény kisgyermek panaszai szóltak?

„Lesz-e gyümölcs a fán…?”

Az első szociológiai felmérés elkezdődött a tizenhárom évesek világában. (Túl sok kezd lenni köztük – hat százalék! – az öngyilkos, a narkós, a gyerekszoba hi-fi-tornyai alól a külvárosokba elkódorgó.) A szétosztott kérdőívek minden kérdésére televíziós élményekből adódott a válasz. „Ki az eszményed?” – kérdi a szociológus azoktól, akik 2000-ben huszonötévesek lesznek.

A három eszménykép: három showman. Ez már senkit se lepett meg. A meglepő az volt, hogy mind a három a magántelevízió sztárja.

„Kedves filmjeid?” – „Starsky and Hatch, Miami Nice, Supercar.” A válaszok alapján megint lokalizálni lehet: a magántelevíziók esti műsorai ezek.

A serdülők Jézuskának is a magántelevízió reklámjai alapján írják a levelet.

A szülők – az elmaradt, régimódi szülők – megnézik esténként az állami tévét is. Ámde ők, a tizenhárom évesek – immár tizenhárom év óta – csakis a magántelevíziók műsorait.

Két kultúra?

Mire felnő ez a „Berlusconi Generation” (így nevezik a 13 éveseket arról a magántévé-cézárról, aki most köti üzletét Moszkvában is), jobbára már csak egy kultúra lesz.

De talán lesz akkor is hat százalék, amely inkább öngyilkos lesz, narkós vagy csavargó.

Pótolhatatlan évek

A fiataloknak most már Magyarországon is van lehetőségük fegyvertelen katonai szolgálatra. Nagy viták után. A viták arra voltak jók, hogy kitessék: azt a 24 hónapot – minden hivatalos, hazafias csűrés-csavarás ellenére – maguk a katonák és a politikusok is alapjában véve büntetésnek tekintik. Ez a kétéves szabadságvesztés azért az eredeti bűnért jár, mert valaki fiatal.

Hisz amíg nagy odaadással igyekszik az orvostudomány életben tartani az öregeket, kihúzni még utolsó éveiket: a fiatalok életéből az állam haszontalanul lecsupálja a legvirágzóbb esztendőket.

Azok, akik folyton nemzetgazdaságban szeretnek gondolkodni, kiszámíthatják, hogy mit veszít egy ország azzal, hogy üresjáratra állítja a húszesztendős fiataljainak az életét. Az pedig kiszámíthatatlan, hogy mit veszít azokon, akiknek rendkívüli tehetsége épp a sorkötelessége idején indult volna kibontakozásnak.

Amikor a televízióban látok miniszterelnököket és államfőket ellépkedni katonák díszszázada előtt, óhatatlanul arra gondolok, hogy az emberi autonómiájuktól megfosztott egyenruhás fiatalok rezzenetlen sorában vajon nincs-e egy Kosztolányi, egy Kocsis Zoltán, egy Heisenberg. Vagy hogy a katonák is megértsék, hogy mit vesztegetnek el hülyeségekre – vajon nem áll-e a sorban mozdulatlan fakutyaként egy Teller Ede? Falanszteri dolgozókká, még csak nem is azokká, hanem holmi repülőtéri dísztárgyakká redukálva.

Volt idő, hogy a hadkiegészítés tudomásul vette, el a kezekkel az ifjan megnyilatkozó alkotó szellemtől.

Most olvasom Antonio Canova levelezésében: 1812. december 21-én írja neki Leopold Cicognari az örömhírt, hogy a fiatal Hayez festőnek nem kell bevonulnia, mert díjat nyert egy képével Milánóban.

A napóleoni háborúk kellős közepén a megszálló osztrák hadvezetés részéről ez a legtiszteletreméltóbb haditett volt. Felért az osztrák császár akármelyik elvesztett csatájával.

Zsenik zsinórban

Az újságok tele vannak a legfrissebb biológiai felfedezés híreivel: ugyanazt az embert akár ezer másodpéldányban is elő lehet állítani…

Eddig fájt, de kebeldagasztó is volt, hogy unikum minden egyes ember. Kosztolányi tanított meg e büszke fájdalom különös mélységeire: „Ilyen az ember. Egyedüli példány” – írta a Halotti beszédben. S aztán azt a csodálatos két sort, mely az egyén – mint holmi telitalálat – megismételhetetlenségéről szól: „Szegény a forgandó tündér szerencse, / hogy e csodát újólag megteremtse”.

Az effajta szomorúság most már a múlté. Oda a büszkeség is.

Az ember tetszés szerint ikresíthető.

A Halotti beszéd fájdalma ezzel átadja a helyét egy újfajta, ismeretlen szorongásnak, amelyet ráadásul nem lehet röhögés nélkül kibírni.

Az egyik újság – hogy fogalmat adjon e genetikai forradalom jelentőségéről – 64 kis Hitler-fejet tesz egymás mellé.

Vigasztaló szándékkal a másik oldalon 64 kicsi Einsteint.

Előembriók, alemberek

Egyre többször vélem észrevenni a mélyreható határvonalat Észak és Dél között, az angolszász és a mediterrán mentalitás között. Most is. Olaszországban jár az angol „Embrió Törvény” anyja, nagyanyja: Mary Warnock. Ünneplő cikkek.

– Bekerülhet-e a Lordok Házába az az arisztokrata, akit lombikban állított elő a történelmi család?

– Be. A törvény figyelme erre is kiterjed.

Még szerencse.

A törvény lényege az, hogy különbséget tesz az embrió és az előembrió között. Az embrió szent, vonatkoznak rá az emberi jogok, az előembrióval viszont szabad kísérletezni és (nem üzletszerűleg) kereskedni is.

Az ősz ladyt menthetetlenül valami mitikus ősanyának látom, aki potrohában hordja az emberiség génbankját. Büszkén rámutat a Törvény emberi karakterére:

– Kísérletezni szabad az előembrióval, de emberi sejtet elegyíteni a csimpánzéval tilos. – (Miért? Az már nem tudomány?)

Közben megrendül a hitem az „érték”-ben. Az öreg hölgy folyton az „érték”-re hivatkozik. Az embrió értékesebb az előembriónál. (Miért? Kinek?) Egy egészséges fiatalember viszont értékesebb az embriónál is és az elfekvő betegnél is. (Ha van Isten, nem hinném, hogy ő így értékelne.)

A diadalmas satrafa szemében két főellenség van: a pápa, mert nem hajlandó azt mondani az előembrióra, hogy még nincs lelke, és a németek, mert úgy megégették magukat Mengele kísérleteivel, hogy most nem mernek belemenni a pragmatikus génmanipulációkba sem.

Az Észak és Dél közötti határ nem az én káprázatom. A La Repubblica kolumnája így fejeződik be: „Anglia e tudós hölgy érdeméből utat mutat egész Európának és kiváltképp a földközi-tengeri népeknek.”

Zenit és Nadír

A vállalkozó, az ékszerész, a miniszter, a főügyész, a főszerkesztő, a maffia-vezér, a porkoláb állandó életveszélyben érzi magát; nem egy közülük hatalmas idomított dobbermanokat és farkaskutyákat szerez be, mert ezeknek társasága a biztonságérzetét jobban növeli, mint a legszofisztikusabb riasztóberendezés és a leghívebb kapuőrség.

Mindenütt hirdetik magukat a kutyatenyésztők.

Virágzik a kutyaipar.

Perangelo Amelio kutyafarmja is gyönyörűen fejlődött. A régi neveldét már kinőtte. A szorgalmas idomár villát vásárolt Torino mellett és a parkot teleépítette kutyaketrecekkel.

A neve is szép a farmjának: „Zenit”.

A magas égre utal.

Persze, ha nagy a konjunktúra, nagy a konkurencia is.

De Perangelo Amelio nem olyan fából van faragva, aki hagyja magát lekörözni. Tudja jól, hogy az üzleti versenyben mit számít a reklám.

„Oroszlánként védi Önt Perangelo Amelio vérebe.” Ez volt a jelszava. És ez nem volt üres szó. Beszerzett egy kétéves oroszlánt.

„Nadír” – ez az oroszlán neve – trónol a kutyafarm főketrecében.

A kutyák tőle tanulják a bátorságot. A hirdetésekben Nadír ugyanúgy képviseli a céget, mint oroszlántársai a brit birodalmat, a Metro Goldwin Mayert vagy a Generali Biztosítót.

Tegnap reggel 9 óra 30 perckor Nadír megette Mariangela Ameliót, a kutyafarm tulajdonosának háromesztendős kislányát, aki szokásához híven az oroszlánketrec tövében babázott.

Nadír kinyúlt utána és beemelte a kislányt a ketrecbe. Így végzett vele.

A kislány halálkiáltását hallva a farm valamennyi kutyája vadul vonítva tépni kezdte ketrecét. Menteni akarták a kislányt.

A torinói állatvédő egyesület lépéseket tett, hogy a gyilkos oroszlánt ne végezzék ki.

Szolgáltatók – megrendelők

A La Repubblica a 13. oldalán közli, rövid cikkben, hogy a gyermekcsontváz-export felvirágzása eredményeképp sok apró gyereket megölnek Indiában. Különösen keresettek a gyerekkoponyák. 23 országba szállítják, a főmegrendelő az Egyesült Államok. Minden hónapban 1500 gyerekkoponya indul Indiából Amerikába, hamis vámnyilatkozattal, mint kókuszdió-szállítmány. A gyerekek lefejezését specializált intézetben végzik.

Ennyit a szolgáltatásról.

De hogy kik a megrendelők, arról nem ír a kis cikk. Csak annyit ír, hogy a kelet-indiai Bihar állam parlamentjében kemény vita folyik erről az exportról.

A Párt és a Profit himen-hírei

A korrupciót azért kockázatos támadni, mert nemcsak a korruptak érzik találva magukat, hanem a korrumpálók is. Tehát nemcsak a bürokraták, hanem a menedzserek is. És ők a veszélyesebbek, mert e házasságban ők az igazi rámenős hozományvadászok.

Ahogy egy osztrák államfő mondá nemrégiben egy magyar ex-kormányfőnek: „Ami a Habsburgoknak négyszáz év során nem sikerült, Magyarország kolonializálása, mi most megcsinálhatjuk egy emberöltő alatt; a mi üzletembereink ugyanis profitra pályáznak, az önökéi kisebb-nagyobb ajándékokra. S ez a formula számunkra fölöttébb szerencsés.”

Ellencsúcs

Párizsban ugyanakkor összegyűltek a hét legszegényebb ország intellektueljei. Jöttek Mozambikból, Bangladesből, Amazóniából, Haitiből… Üzenetek a Hét Leggazdagabbnak: „Nem sokat konyítunk a világgazdaság finom mechanizmusához, de számtalan következményét látjuk: munkanélküliség, áremelés, a szociális szolgáltatások csökkenése, az exportra szánt kultúrátok (kultúr-átok?) térhódítása…”

Levelükben tiltakoztak az eladósítás stratégiája ellen, amely – mint írják – nem az ő találmányuk.

Aláírás: „a földgolyó elátkozottjai”

Nagy-Németország küszöbén

E pillanatban még Kelet-Berlin.

Feleslegesen elnyúló vitám az asztalnál H.-val. Az antifasiszta ellenállásnak volt hőse – ezt többször említi is, bár tudhatná, hogy tudom. Dicséri a privatizálást (megveheti villáját tizedárán annak, amennyit holnap érni fog), csak a rendeletek rendetlenségén háborog. Aztán Wolffról beszélgetünk, Kelet-Németország legendás kémfőnökéről. H. ünnepli, rajong érte.

Engem Wolffnak a nyugati újságokban kiteregetett médiaimázsa bosszant.

– Egy új Skorzeny – mondom –, de Hitler bukása után Skorzeny mégse adhatott a világlapoknak interjúkat bravúros ügyleteiről, hogy hogy ragadta el a Gran Sassóról Mussolinit, hogy hogy csomagoltatta szőnyegbe a kis-Horthyt…

Erre aztán megkapom a magamét. 1. Hogyan helyezhetek közös nevezőre egy fasisztát egy antifasisztával? 2. Wolff a Vörös Hadsereg tagja volt, talán nekem már ez se tetszik? 3. Tudom-e, hogy Nyugat-Németországban viszont nyugdíjat élveznek azok a náci bírák, akiknek vér tapad a kezükhöz? 4. És azt tudom-e, hogy Wolff fivére nagyszerű filmrendező, aki most épp e kémfőnök öcsről forgat filmet? 5. Tisztában vagyok-e azzal, hogy Wolff nem kém volt, hanem kémelhárító, tehát épp az imperialista kémek megsemmisítése volt a feladata? 6. Értesültem-e róla, hogy az új, demokratikus kormány belügyminisztere, holott eléggé jobboldali, felkérte Wolffot munkatársának?

Alig győzök retirálni.

Minden esélyem megvan, hogy Wolff e beszélgetésről hivatalból értesüljön és intézkedjék.

Publicitás

A párizsi hetilapban többoldalas, részletekbe menő dokumentáció arról a jó vágású, jó társaságbeli úriemberről – jachtjáról, otthonáról, gyerekeiről –, aki telefonhívásra mazochista férfiakkal randevúzott, de nemcsak megkorbácsolta őket, hanem a fejüket is szétverte. Eddig négyet vallott be. Méla tekintettel, szelíden néz ránk a fényképről. Egyik áldozata a televízióban sztárolt tenyérjós volt.

A nagy beszámolóból megtudjuk, hogy a francia postának van egy speciális szolgáltatása – bármilyen igényt névtelenül lehet kivetíteni a többi előfizető képernyőjére, s akit érdekel, válaszol rá. Nem olcsó mulatság, de már millió előfizetője van. A tenyérjós is, a vitorlázó playboy is szenvedélyesen tárcsázgatta ezt a bűvös számot: 35-10.

A nagy szadista-mazochista horrorbeszámolót (a szétvert fejekkel, amelyek láttán a sokat próbált rendőrök is rosszul lettek) megszakítja egy oldalnyi reklám.

A francia posta hirdeti a legsokoldalúbb érdeklődést kielégítő szolgáltatását: 35-10.

Meglehet, hogy a horrorcikket is a posta reklámfőnöke rendelte.

Óvilági költők jellegzetes álmai

Hogy mit össze nem álmodnak manapság a költők odaát Európában! S aztán az újságokban közlik is. (S közben szidják a profitszemléletet.)

Jorgosz Szeferisz – akit már nem egyszer ajánlottak a Nobel-díj-bizottság figyelmébe – legutóbb a következő álmát publikálta:

Egy árverésen vesz részt, a görög kormány árulja az Akropoliszt, amelyet a legtöbbet kínáló amerikai fogpasztagyár meg is vesz, azzal a szándékkal, hogy az Akropoliszon amúgy is romos templomok márványoszlopait megannyi fogpaszta tubusnak átfestve publicitást biztosítson gyártmányának…

Szeferisz úr sajnálhatja, hogy ezt a kétségtelenül eredeti sztorit szatirikus novellaként adta el, ahelyett, hogy felajánlotta volna valamelyik nagyobb fogpasztagyárnak. Bizonyára többet keresett volna vele. Az a benyomásunk, hogy a görög költő abban a szerepben kíván tetszelegni, hogy ő védi az antik kultúrát a modern kapitalizmus mohóságával szemben. S csak gúnnyal tudja emlegetni az athéni városkép megújítását a posztmodern jegyében. S arról persze egy szót se szól, hogy milyen arányokat ölt Görögországban a gyermekkori fogszuvasodás.

HASZNÁLJON AKRODONT FOGKRÉMET!

Baljós óráink

A Tudományos Akadémián, atomkori életlehetőségeinket latolva, Szabó István a Video-Szatellita-Tévé Galaktikáról beszél. Sorolja ennek az új Tejútnak az áldásait – aztán sorolja a szellemi életre degenerálóan ható káros következményeit. Bámulom disztingválókészségét, hogy részrehajlás minden jele nélkül mutatja be ugyanazon jelenség színét-visszáját. Régóta elszoktam a szellem ilyen tacitusi (sine ira et studio) emelkedettségétől. Én magam képtelen volnék rá. (Tacitusnak se mindig sikerült.)

Az én fülem az ellenérveire fogékonyabb. Ezekre emlékszem inkább.

Minél nagyobb a filmgyártó cég, annál alacsonyabb nívójú filmeket szorgalmaz és forgalmaz, mert csak a nézők száma számít a Politikának is, a Reklámnak is, már pedig ők tartják markukban a tévék műsorát, hogy a maguk ideológiáját és mosóporát is eladják. Minden csatornán erre a szintre vannak leszállóban a filmek. Ezekből keverhetjük majd az esti műsorkoktélt. S ezeket vesszük majd videóra, hogy újra láthassuk… Minél rosszabbak lesznek a filmek, az elterjedettségük annál inkább nő, s a megigézettségünk is egyre intenzívebb lesz. A megválasztandó elnökjelölteket megválasztják, és a minden szennyet eltávolító mosóport a háziasszonyok megveszik. Ezt a jelenséget hasonlítja össze Szabó István a hamburger világhódításával. Ez csakugyan oly diadalmas, hogy a kínaiakkal elfeledteti a kínai konyha ízeit, a franciák sutba vágják Brillat-Savarint, és hogy mi volt egykor egy magyar ebéd, azt majd csak Huszárik centenáriumon fogja megsejthetni a közép-kelet-európai hamburgerélvező, ha a Szindbád-filmet felújítják.

És nem is csupán ízekről van szó, holott ez se volna kicsinység.

Hanem arról is, amiről azt hittük, hogy egy-egy kultúrának több ezer éves sajátossága.

Még pár évvel ezelőtt, tehát a Hamburger Galaktika előtt a Földközi-tengert környező országokban az úgy volt, hogy délben minden földműves, iparos, munkás, banktisztviselő, boltos, professzor, diák, plébános, sekrestyés, ministráns és miniszter hazament ebédelni.

Tizenkettőtől egyig zsúfolt volt Párizsban a metró, Rómában az utcákon el-elakadt a közlekedés…

Sietett haza mindenki, hogy amikor a Nap delelőre ér: tető alatt és együtt legyen a család.

Mert ekkor nyilazza agyon Phőbus-Apolló, kocsiján az ég tetejére érve, akit csak szabad ég alatt talál.

Hora nefasta.

Baljós óra. Bajt hozó óra…

Jobb ilyenkor visszatérni az anya kötője mellé, a matriarchátus múlhatatlan emlékei közé, barlangmélyi hűvösbe, valamiféle biztonságba.

Nincs gyerek, és nincs öreg hosszú egy Olaszországban, akinek fel ne ragyogna az arca, mint mindenkinek az asztal körül, amikor meglátja a diadalmasan asztalra tett nagy lábas pasta – azaz főtt tészta – rengő halmát, tetején a paradicsomos-húsos bolognai, vagy az aromás füvektől zöld liguriai mártással, vagy az erdők illatát terjesztő porcini gombával, vagy kinyílt kagylók meg a tenger egyéb virágai pompájában – és persze ott van mellette a reszelt pármai sajt is, hogy ha a mártás megkívánja, még azzal is megszórhassa, aki úgy szereti…

A délelőtti munkahelyi bosszúságok fölengednek az első tál láttán, s teljesen elfelejtődnek a lágy, de mégis harapnijó (al dente) spaghettik, makarónik, fettuccinik buzgó tekergetése és nyelése közben. Megengeszteli a gyomrot a főtt tészta konzisztenciája és a bazsalikom jó íze. Az idegekből elszáll minden feszültség. Béke van.

Minden délben feltöltekeznek ezzel a békével.

A kancsó is körbejár. Vörösborral, vagy Róma környékén inkább az antik költőktől ünnepelt aranysárga, könnyű frascatival. A tusculumi dombok borával.

Odakint pedig – odafent! – ahogy a kozmikus szorongásokra oly fogékony váradi költő, Horváth Imre írta:

Ezt vészeli át tető alatt a család, vendéglőben a baráti kompánia, menzán a diákság.

Ma Párisban is, Rómában is, Athénben is és Barcelonában is kezd megszűnőben lenni a déli családi együttlét. Minek is az?

Egy hamburger, hozzá egy pohár sör vagy kóla, és a hosszú ebédszünetet végtére is agyon lehet ütni valamelyik bárban, a láthatatlan Elektronikus Ellenféllel csatázva a játékmasinán.

Odahaza az asztalnál üresen marad egy szék.

Aztán valamennyi.

És Franciaországban?

Most olvasom Illyés posztumusz naplójában „A köztudatból és a történelemből csak azért maradt ki, hogy a franciák főleg ebédre rengeteget esznek, mert sokfélét és sokáig, miközben a zamatos de könnyű boraikból is többfélét fogyasztgatnak, korlátlanul áldozva időfeledtető cseveghetnékjüknek. A kétórai ebédidő náluk azt jelenti, hogy két órát asztalnál ülnek a gyári kantinokban is.”

Hány „Mostro” van?

Firenze környékén másfél évtizede gyilkol egy szörny. Már nagybetűvel írják: a Szörny. A „Mostro”.

Meglesi a bokrokban a szerelmespárokat, és amikor élvezni kezdenek, rájuk ront, megöli és sebészkéssel meg is csonkítja őket.

Hajnóczy novellája a parkőrről, aki husánggal veri a bagzó kutyákat. Ezek rémületükben összeragadnak.

„Részeg arzenál”

Tűző nap. Korai kánikula. Medárd utáni monszun. Ez a szakadó meleg eső már nem annyira aranyat, mint inkább infarktust ér. Aztán megint tűző nap és egy koporsó után baktatva emlegetjük, hogy igen, a múlt héten, amikor rosszul lett, akkor is „front” volt…

Aztán majd megint viharok, záporok, nyomasztó párás idő, érettségi vizsga, vakáció.

Péter-Pál…

Tűző nyári nap. Igazi világháborút-hozó idő.

A gyerekekre gondolok, akik a vakációt várták. Fiatalokra, balatoni táborokban. Milyen lesz nekik, ha hallják, hogy itt van megint, kitört? Én már tudom, hogy milyen lesz, minden eddigi következményével. Ami az újabb technológiából fog következni, azt már úgysem érem fel gyatrán betáplált, elmaradt képzeletemmel.

A szellem gyönyörű autonómiája, óh!

Hogy a nagy kötélhúzásban Gorbacsov jött be végül és nem valamelyik neobrezsnyevista kerületi párttitkár, ez bizony sok véletlennek (és a Gondviselésnek, ha van) köszönhető. Úgy emlékszem, az okosok valami Romanov nevű bürokrata esélyeit tippelték. Ha ez a Romanov vagy Lihacsov vagy akárki más győzött volna, tíz-húsz-harminc évet még várhatnánk a peresztrojkára és a kelet-európai államok felszabadulására. Miért ne? „Előttem szolgáim, a századok” – mondja az Úr Babitsnál. Hisz semmi komoly akadálya nem volt annak se, hogy tíz-húsz-harminc-negyven évvel azelőtt már jöjjön, ami most jött…

56-ban. 68-ban. Talán akkor ennél jobb is jöhetett volna.

Csupán a Szellem Embereinek kevéssé autonóm szellemre valló stréber alkalmazkodási készségén szoktam elborongani, midőn a brüszk politikai változások eredményeképp testületileg abbahagyják a megkezdett gondolatmenetet, és Hegellel indított szavalókórusukat Heideggerrel fejezik be. Úgy tesznek, mint az egyszeri akadémikus, aki felszólalása során azt vélte hallani, hogy Révai elvtárs köhintett egyet, s ettől kezdve pont az ellenkezőjét mondta annak, amit addig mondott.

Most a történelem nekik is közbeköhintett. Figyelmeztetőleg? Vagy csak náthás?

A maradandóság homokvárai

Mayerling. Egy szerelmi dráma. Dallas. Egy magányos gyilkos. A római Szent Péter tér. Egy magányos merénylő. Az az elhagyott tengerpart, ahol Pasolini lelte halálát. Dettó. Calvi bankár Londonban lóg egy híd alatt. Sindona bankár valamelyik szuperbörtönben reggeli kávéját ciánkálival fogyasztja. De hozzá lehet tenni a Via Fani nevét, ahol Morót rabul ejtették. És még szerte a világon hány város, tér, utca, híd, Balaton-part nevét! Egy stockholmi utcáét. A bolognai vasúti állomásét…

Az igazság rekonstruálási kísérlete nap nap után az újságokban is: ez is eredményes figyelemelterelés az igazságról.

Az olasznak (hiába: tengerparti nép) van egy szemléletes szava: homokot rá! Insabbiare! Egész várak épülnek homokból.

Pannóniában – virágoskertmagyarországon – ezt a tevékenységet inkább úgy mondják: elgereblyézni. Ez is szemléletes szó. Van benne valami idilli.

Van Isten?

Federico a vízcsatornán próbált lemászni a negyedik emeletről. Önkéntes rabságot vállalt otthon, amíg talán sikerül leszoknia a kábítószerekről. Nem bírta nélküle. A negyedik emeletről lezuhant és egy kerítésen szétzúzta két csigolyáját. Valószínűleg béna marad. Most 17 éves.

Az újságíró a fiú anyjával beszél. Egy moziban takarít, nyolc gyereket nevelt fel. Ezt mondja: „Valahol fent, nagyon fent, ül valaki, akinek az az érdeke, hogy a fiaink elpusztuljanak. Munka nélkül tengenek-lengenek reggeltől estig… És aztán úgy végzik, mint Federico.” – (La Repubblica. Február 8.)

Falhoz szorítva

Lopva ható, növekvő nosztalgiával olvasom Bíró Ferenc József novelláját a csövesek életéről, éjszakai nyugodalmat hiába kereső bujkálásaikról a rendőrök elől és a még őket is kizsebelő újmagyarok bandái elől.

Végre egy igazán nyitott társadalom!

„A hajléktalanok társadalmi skálája igen széles. Diplomástól segédmunkásig minden réteg képviselve van benne; 16 évestől 80 évesig. Legtöbben elváltak.”

A költők szívében megrezzen a delejes tű – talán ugyanaz, amely régen a bujdosó katonák sorsára reagált.

Lám, A hónap verse címét méltán elnyerő Takáts Gyula-vers is az újranépesedő margón túli világ felé mutató nosztalgiák ébredéséről szól:

A világszerte győzedelmes Thatcher asszony mireánk is ránk terítette sokráncú bőszoknyáját: a gazdagok tollasodnak, a szegények nyomorodnak. És az égen hétágra süt a Világbank.

Elnémulás

Kihaló fajok

ISTEN: Te Káin! Hol van öcséd, Ábel?

KÁIN: Az őslénytani múzeumban, uram. Életképtelen volt, mint a szauruszok. Kihalt.

Gyász

A természeti környezet pusztításában az ember érzi, hogy áthág valami törvényt. Érzi, hogy bűnt követ el. Valamiféle szentségtörést.

Lehetséges, hogy ez a bűntudatunk azokból a totemisztikus időkből ered, amikor a természet még tele volt istenekkel.

És még aztán is, milyen sokáig!

A tölgyek lombjaiban Apolló suttogott. És farkasszemet is lehetett nézni vele, kis Apolló farkas is volt. Pallas Athéné jelenlétét bagolyszárny-suhanás árulta el. Minden forrásnak megvolt a nimfája. És a vulkánok mélyében a sánta Vulkán fujtatta a tüzet…

Persze, régen meghaltak, kikoptak, tananyaggá lettek ezek az istenek. De a kivesző farkassal, bagollyal, kígyóval és sassal, az elapadó forrásokkal, az élettelenné váló folyókkal olyan szorongás és szomorúság lep meg ma is, mintha megannyiszor egy-egy istent temetnének. Most már végképp.

Pán

Szász Imre indiai útijegyzeteit olvasom a vasárnapi Népszabadságban. Irigyelnivalóan jól írja meg, amit én is tapasztaltam és éreztem Indiában. De akármilyen nagyszerű stiliszta, ő is csak kimért tartózkodási idejű turista. Feltörni a látványt a lényegért: ehhez rövid az egy hónapos körút. S persze, egyáltalán nem bizonyos, hogy elegendő volna-e rá akár a maradék életünk. De azért most, hogy Indiáról olvasok, a dolgok héját ilyen keményen ropogtató megfigyeléseket, elfog a nosztalgia: visszamenni…

Idéz egy példát Szász Imre – az éhínséggel kapcsolatban –, hogy a lelődözött elefántokról a boncolásnál kiderült, hogy szívbajosak voltak, s feltehetően az a szorongás viselte meg a szívüket, hogy éhen fognak veszni.

Régóta töröm a fejem, hogy egy kivesző állatfaj egyede tudja-e, sejti-e, megszenvedi, hogy a fajtája eltűnőben van, vagy pedig tökéletesen betöltik őt a maga egyedi és egyetlen életének rutinörömei és -szenvedései. Paradoxabbul kiélezve: vajon tud-e örülni az életnek, a maga privát életének, az utolsó bölény?

A példa, amit Szász Imre citál, arra vall, hogy a kivesző állatfajok pánikban vannak.

Úgy látszik, hogy a kivesző állatfajok érzékenysége a genocídiumra kezdi megközelíteni az emberi érzékenységet. (Olyan sokat mondtunk volna ezzel?) Az állatok nem ismerik a halálfélelmet, hajtogattuk, s lehet, hogy nagyjából igazunk is volt, mert az állatok talán csakugyan nem ismerik azt a halálfélelmet, amelytől „a szív ere fagy”.

Általában nem ismerik. (Most ne gondoljunk a stréber és túlságosan tanulékony háziállatokra.)

De a fenti példából úgy látszik, hogy a vadállatok testvéreink e szorongásban, mihelyt valamiféle kollektív halál fenyegetni kezdi őket.

Vagy ki tudja? Lehetséges az is, hogy a halál gondolatától olyannyira riadozó, oly emberi túlérzékenységünk már abból a felismerésből fakadt, mint az indiai elefántoké. Csak minket már az emberré levés első pillanatától kezdve kísért – és kísértve sarkall – a kollektív mulandóság rémképe. S ezt szenvedi meg azóta is minden egyed a maga keserves magán-haláltusájában.

Nem esik nehezemre elképzelni, hogy az utolsó óriásgyíkok, a jégkorszak ritkuló mamutjai, és most a Kárpátokban a medvék, farkasok, kőszáli sasok, akárcsak a Szász cikkében említett elefántok, éppolyan intenzív, hideg verítékes és légszomjas halálfélelmeket élnek át, mint Bergman filmhősnői, mint Iljics Iván, mint az aradi sáncokon szegény Vécsey, aki szívszélhűdést kapott, midőn nyakába vetették a hurkot.

A haladás mérföldkövei

„Csak az istenek élnek örökké, kik tudják, hogy nem halnak meg, és az állatok, kik nem tudják, hogy meghalnak.”

Kosztolányi írta ezt 1924-ben.

Szép, elegáns mondat.

Azóta megtanultuk, hogy meghalt az Isten – s lehet, hogy ezt már ő is tudja.

És most megtanuljuk azt is, hogy az állatok is mindent tudnak az elmúlásról. És hogy szívszorító ez a mindentudásuk.

Gondolta volna-e Kosztolányi, hogy ötven év alatt így megcáfolja őt a fejlődésünk?

Isten bárányai

Olvasom, hogy az egykor oly legendás B.B. – azaz Brigitte Bardot – valamilyen szélsőjobb francia lapban kiáltványt tett közzé a francia bárányok védelmében. Tűrhetetlennek tartja, hogy a Franciaországot ellepő teménytelen mohamedán Bajrám ünnepén megannyi juhot mészároljon le. „Elég legyen a középkorból! vessenek számot az arabok az európai ember érzékenységével!” Ilyesmit ír B.B., a bárányok barátja.

Róla meg olyasmit írnak, hogy nem annyira az állatok védelme inspirálja őt, mint inkább a Franciaországban is feléledő idegengyűlölet. Mit képzelnek az arabok? Hogy otthon vannak?

Közben, hogy az újságok kommentárjait olvasom, felzakatol bennem Szabó Lőrinc verse: Bajrám ünnepén.

A húsvéti bárány halálában minden élő agóniáját – s a magáét is – írta meg a magyar költő. Jó ötven éve. Az a téma, amely a francia lapokban most futó érdekességű belpolitikai színes anyag, Szabó Lőrincnél a világirodalom egyik legnagyobb halálversének lett ihletője.

Ki ne emlékeznék a már olvasás közben is torokszorító felismerésre e versben: „minden halál megfulladás”? És arra a még univerzálisabbra, hogy minden halál: kozmikus halál?

Vajon Illyés Gyula, aki Szabó Lőrinc haláltusáinak tanúja volt, a Holmiban egy most közlésre kerülő posztumusz naplójegyzetében nem épp e régi és feledhetetlen bárányhalál-vers hatása alatt látta-e – hitelesen és döbbenetesen – KIVÉGZÉSNEK Szabó Lőrinc „természetes” halálát? „Szabó Lőrinc úgy halt meg – írja Illyés –, hogy a le nem csapolt tüdővész fojtogatása következtében többször is már elvesztette az eszméletét, de mindannyiszor világra nyitotta a szenvedéstől már-már szétpattanó szemét: sokszoros akasztási halált halt tehát.”

A hóhér kötele – minél kevésbé illő emlegetni, annál ellenállhatatlanabb asszociációval tör be a gondolataink közé. Illyés egy pillanatra Arany Jánost is látni véli a Múzeum előtt, ó nem a bronztrónusán, hanem kötélen lógva. Mert az akasztófa lett a magyar gondolkozásban az ultima ráció. Szabó Lőrinc is fölfedezi ezt a magyar sztereotípiát a báránymészárszéken is: „mint bitófán az akasztott, úgy fuldokolt”.

A keresztény keresztet vet és Isten bárányára is gondol…

Részvét és objektivitás a Bajrám ünnepi bárány kimúlásának leírásában. Hasonló a részvét és az objektivitás, amikor a költő ennen szorongásainak és szorongás-elhárító reflexeinek ecsetelésébe csap át:

Ilyen halálfélelmen már csak a statisztikai gondolkozás segíthet. „Mit nyavalyogsz? Naponta ezret szúrnak le a vágóhídon!”

Úgy látszik, az egyetlen lény elviselhetetlen szenvedését ezerrel megszorozva, mégis, mégis, elviselhetővé lehet tenni.

Luciferi vigasz ez. („Ki lajstromozza majd a számokat…”)

Az ex-szexbomba Bajrám ünnepi publicitása végigfut a világon, együttérzést és tartózkodást ébresztve, hisz politikai állásfoglalásnak számít. Terjed a xenofóbia, mint olajmező a tengeren. Szabó Lőrinc halállal szembenéző nagy verse marad a mi törzsi titkunk, magányos magyar versolvasóké…

Telünk, tavaszunk…

Hogy milyen lesz az atomtél, azt – mielőtt még a svédek rájöttek, kiszámították volna – Madáchtól és Vörösmartytól eléggé pontosan és érzékletesen tudtam.

„E vérgolyó napod” – mondja Lucifer az egyenlítőn is fázkodó Ádámnak, s ma már tudom, hogy a Nap „kihűlése” az atmoszféránkban elterjengő szennyező anyagoknak lesz majd tulajdonítható, elkerülhetetlenül egy kisebb-nagyobb atomháború után… Ennek az atomtélnek egy lehelete csap meg a Vörösmarty-sorból is: „A föld megőszült…”

Másik szép évszakunk, a kikeleti – amely oly elválaszthatatlan a sok szép madár szavától –, egy lényegét meghazudtoló jelzővel tűnik majd el a földről.

Néma lesz tavaszunk.

Ezt meg Nemes Nagy Ágnesből ismerem. Bár ő némi szakmai tartózkodással viseltetik e kifejezéssel szemben, túl poetikusnak tartja. Nem költő tollára valónak. „Az ökológusok egyik szakkifejezése ez, a madártalan, állattalan tavaszt jelenti, a természet kihalásának egy stádiumát.” Egy természetvédő film láttán ír róla. S hozzáfűzi keserű vigaszképp: „a néma tavasz némaságát emberi fül már nem fogja hallani, lévén az ökológiai lánc megszakítása hamarabb pusztító az emberre nézve.”

Ökológia

Gyerekkoromban még úgy néztem a fákat, mint az élet megannyi diadalmas, boldog zászlóbontását. A házunk előtt Váradon a hársfákat! Nem tévedtem. Kivételes fák voltak azok. Később, amikor verseket olvastam, felbukkantak egy versben az én fáim, Ady versében („Poros a hosszú hársfasor, Holdfényes a püspöki udvar…”) Ez a vers igazolta utólag a rangját gyerekkori bámulatom tárgyainak… Ősi rangját, mondhatnám, hiszen a vers akkor íródott, amikor én még nem voltam.

És vajon mégis nem ott kezdődött-e az Élet, abban a lételőtti, fülleteg, bódító hársfaillatban? („Akkor a hársak épp szerettek, S eső után szerelemszag volt.”)

Én emlékszem még arra az időre, mikor minden fában ott volt egy ojtásnyi a paradicsomi Életfából. És még a fadöntés is az emberhez és a fához egyaránt méltó küzdelem volt, afféle nemes küzdelem, mint vadászaton egy vadkan elejtése…

És most úgy nézek a városi fákra, mint gázhalálba menetelőkre. Szégyenkezve és tehetetlenül.

Rab oroszlán

Pesti regény. A két háború közti Pest úgy van benne, mint az Édes Annában a budai negyedek. Mind a két regényben a vidékről idekerülő sorsok robbannak, vagy akarnának robbanni. Mert Vágrándy tanácsos úr, a „rab oroszlán” csak hajtogatja az első fejezetben, hogy „én egy vidéki vadállat vagyok” – a végén beleszokik Pestbe, nem tép szét senkit. Pedig, mint vidéki vadállat, hirdeti is a párbaj-kódex morálját, tehát onthatna vért is, mindenesetre kevesebb büntetőjogi felelősséggel, mint szegény Édes Anna.

Különben is, ki dönti el, hogy ki az igazi agresszív: az oroszlán-e vagy az állatkereskedő, aki az oroszlánt ketrecbe dugja és eladja? A regény címe már arra az erőszaktételre utal, amelyet a civilizáció követ el az állatok királyán.

Bámulom Móriczot ennek a regényének az első oldalaiért. A rabságba ejtett természeti erők példáját mondja el itt is, de nem jelképes oroszlánokkal, hanem valóságos fákkal. A vegetáció csendes elvegetálását…

Tárgyszerű puritánságában Móricz itt szinte verespéteri, nagylajosi.

Így kezdi a regényét:

„A fák tövén, az aszfaltban félméteres sugarú vasrácsok. Sűrű rács, nyolc karika, át meg átbordázva. Alatta kemény a föld, száraz, soha egy csöpp nedvességet nem kap, csak az esőben, mint a falusi parasztfák. Csodálatos, hogy mégis élnek. Vágrándy tanácsos úr felnézett a fa sűrű repedésekkel szőtt háncsán túl, fel a lombkoronába. Egész szépen kilevelezett. Újra lepillantott a vasrácsra, alatta tele van papírral, szivarvéggel, gyufaskatulyával és más szeméttel a szürke, száraz földkarika. Ebből él? Az ember nem érti. Még ha eső jön is, csak ez a méteres kör van szabadon, hát honnan vesz táplálékot a fa szétágazó gyökérzete, hiszen kővel van borítva az egész környék, s az eső fölöslege nem szivároghat le a talajba, hanem elfut s a csatornanyílásokon menekül ki a városból…”

Az ökológia magyar történetében számon tarthatjuk ezt a lapot.

Ja igen, még azt is írja Móricz, a pesti fák szívósságán és reménytelenségén tovább meditálva:

„Itt autók teremnek, nem gyerekek.”

Mikor írta ezt?

Copyright 1936 by Athenaeum.

Ércnél maradandóbb

– Talán a piramis? Mégis.

– Ugyan! Belepi a homok.

– Horatius költészete? Oly hittel írta: Exegi monumeuntum.

– Ne röhögtess!

– Igen, megvan! A műanyag. Egy eldobott nejlonzacskó ott fog röpködni az eszkimó szín örök (atom) telében, hírmondóként, hogy élt itt egy species, amely létrehozta ezt az elpusztíthatatlan (még általa is elpusztíthatatlan) művet a tanúk nélkül maradott Mindenségben.

Az elemek exkluzív rendszere nem hajlandó visszafogadni a fattyút.

A Teremtés művét megváltani

Terry McLuhan könyvében olvasom egy indiánvezér (Young Chief volt a neve) beszédét, amit 1855-ben tartott, amikor a Walla-Walla-völgy indiánjait három rezervátumba szorították. Még csak nem is a népe, hanem a megsebzett, fenyegetett Föld nevében beszélt: „A Nagy Szellem teszi, hogy rajta fű és fa nő és gyümölcs terem. Belőlem lett az ember is. Az embert azért hozta létre a Nagy Szellem, hogy ő ügyeljen a föld teremtményeire, hogy egyik a másiknak kárára ne legyen.” Világos ökológus beszéd, környezetvédő hitvallás, természetfilozófia. Kár, hogy Isaac Stevens, Washington állam kormányzója, aki ezen az indiánnagygyűlésen elnökölt, nem szívlelte meg ezt a szót. Az Egyesült Államok kormányai által szisztematikusan szétszórt, megnyomorított, kiirtott indiánok egy olyan evangélium letéteményesei voltak, amely ma nem kevésbé látszik aktuálisnak, mint ama másik, amelynek nevében és amelynek ellenére az indiánokét elnémították.

A többi néma csend

Képzeletem egyik „állandó színpadán” a sok közül – amelyeken a soha meg nem írandó színpadi műveim nonstop próbái folynak zárt ajtók mögött – bár mondhatnám úgy is, talán találóbban, hogy a tudatom „szimultán sakktáblái” egyikén – évtizedek óta készülődik egy dráma. Fel-felfénylik az unalomig ismert fehérre meszelt szobabelső (cella-belső, siralomház-belső), hallom a párbeszéd töredékeit (és nem lehet tudni, hogy igazából vajon milyen nyelven hangzanak), beleélem magam a három figura valamelyikébe (várandós asszony vagyok, filológus kispap vagyok, népem renegátja vagyok), és tudom, hogy az intermittáló fény, ami kápráztatja a szemem: egy süllyedő kultúra S.O.S. jele, hogy a párbeszédtöredékek: megannyi utolsó üzenet (egy anyanyelv mondja – mondaná! – a magáét, mielőtt torkára forr a szó és holt nyelv nem lesz belőle), és tudom – hogy hiába – egyik szereplő bőrébe bújva sem bírom feltartóztatni a végzetet…

Bizony van már vagy két évtizede, hogy hallottam – akkor azon frissiben – nagyszerű párizsi barátom, Jean-Luc Moreau történetét, akinek sikerült valahol a Szovjetunióban átbeszélgetnie egy éjszakát egy kihalt nyelv egyetlen túlélőjével. E „csillagos órának” csodájában ki tudja, mi is az ámulatra méltóbb? Az a tragikus-magányos személyiség-e, akiben intenzív öntudattal felragyogott az elenyészett kammasz nép memóriája, avagy az akkor még diák Moreau-Mezzofanti hihetetlen nyelvi mindentudása? Vagy éppen az, hogy Teremtő-tudja milyen mélységekből indult-s-motivált két élethivatás megtalálta egymást búcsúkommunikációra egy nyelv pótolhatatlan, pazar rendszerében.

Volt valami magasabb Sorsra valló ebben a találkozásban. Nem kell vernegyulai fantázia hozzá, hogy a szovjet–kínai határra száműzött finn-ugor nép hírmondója helyett Amerika egyik őslakos népének hűlt helyén képzeljük el a találkozást egy „utolsó mohikánnal”. A Kárpát-medencében egy utolsó venddel vagy magyarral.

Mióta ezt a történetet hallottam, tehát évtizedek óta gyűjtöm, vásárlom, olvasom kihalással fenyegetett népek folklórját. (És melyik nép mondhatja magáról, hogy örök életű volna? Melyik? És melyik emberiség?) Meglehet, hogy a magyar lélekben oly elevenen élő nemzethalálösztön hajtott efféle tematika felé. Ám ha emlékeimben kutatok, első francia olvasmányaim között ott találom Paul Valéry szövegét a Variétés első kötetéből a tenger mélyébe merült kultúrákról. Máig is betéve tudom ezt a passzusát. És a gyászom a büszke ninivei, athéni, alexandriai vagy katár civilizáció halálán nem sokkalta nagyobb, mint az, amellyel megsiratom az oly nemes Ishi nevű indiánt (múzeumőr lett belőle egy etnográfiai múzeumban és élő múzeumi leltári darab), akivel szintén egy nagy múltú és sokat ígérő civilizáció szállt sírba mindörökre, mindenestül.

Mintha a mi világtörténelmünk fonákját látnánk: sóval bevetett Karthágókat, letarolt őserdeivel együtt lélegző, tüdejét veszítő „szomorú trópusokat”, fakuló Gauguin-színeit az elveszett paradicsomnak.

A tragikum teljét én ma már nem is annyira az áldozatok sorsában vélem felismerni, hanem az ún. „győztesekében”. Ahogy Euripides sem győzött inteni ilyesmire a Trója alól hazahajózó görög vezérek sorsát megmutatva. A győzelem öntelt hübriszét – mely további trójai háborúk veteménye lehet – büntették bennök az istenek…

Nem kell a görögökig visszamenni. Látva láthattuk: a hatalom szupervolta semmire sem garancia.

A Szovjetuniónak szinte percek alatt bekövetkezett (ciorani szóval) dekompozíciója csak azt lepte meg, aki nem olvasta idejekorán Paul Valéryt, aki jó hetven évvel ezelőtt írott tanulmányában a végzet ugyanazon balcsillagára mutatott föl a győztes Franciaország, Anglia, Oroszország fölött, mint amit láthattunk egykor Elam, Ninive, Babilon fölött (kiemelés – mint mondani szokás – Paul Valérytől). S így folytatta ezt a gondolatmentét a XX. századi történelem legkisebb és legnagyobb civilizációkat egyaránt megőrlő malmairól: „A történelem szakadéka eléggé tágas minden nép számára. Érezhetjük, hogy a civilizációk törékenyek, akár az élet. Azok a körülmények, amelyek Keats és Baudelaire műveit a Menandroséi mellé utalják, már egyáltalán nem elképzelhetetlenek: az újságokban állnak.”

Igen, a mai újságokban is.

Tulajdonképpen ide akartam kilyukadni. Mert a régtől kísértő drámatervet és a még régebbről kísértő elmélkedéseket a civilizációk haláláról az lobbantotta föl bennem, hogy a mai La Repubblica kulturális oldalán riportot olvasok egy guatemalai asszonyról, és ahogy ezt az asszonyt az újságíró – Daniela Pasti – leírja, meg ahogy őt a fényképe mutatja: hajszálra olyan, amilyennek az elnémuló népről szóló drámám hősnőjét elképzeltem, s a legelső oldalakon jellemeztem. (Minden drámatervemből – a legreménytelenebbekből is – azért elkészülnek a legelső és a legutolsó oldalak.) Így kezdődik az olasz lapban a cikk: „Az ellenállás és a heroizmus megtestesülhet egy harminckét éves írni-olvasni se tudó asszony lélekkel teljes mosolyában…” S amit utána a várandós anyának a magzatával folytatott beszélgetésből idéz, szintén megtalálhatja párját régi jegyzetpapírjaimon, amelyeknek sarkában két betű utal a drámatémára: H. Ny. (Holt nyelv.)

Paul Valérytől idejekorán megtanultam, amit mai példák is mutatnak, hogy a birodalmi nagyság nem garanciája semminek. Még a túlélésnek sem. (A Variétés legelső köteteinek legelején írt erről, még az első világháború végén, a békét arrogánsan diktáló győztes nép szorongó fiaként).

A dráma logikájával – mely számomra bizonyító erejű – szívesen nyomoznék abban az irányban, hogy hátha a kisebbség inkább lehet a megmaradásnak garanciája. Vagy az elmúlás méltóságának a garanciája. (Kis Romulusnak nemcsak a birodalmi világvége gyatra, az ő szelleme is az.) A Tiszták maroknyi seregének a látása is tiszta. A La Repubblica riportja sorolja a guatemalai asszony családjának módszeres kiirtását. Az anya halálát (vasfogókkal tépték darabokra), az apáét (az elfoglalt spanyol követség épületében égett el elevenen) és a többiekét sorban. Nagy volt a család.

Ezekben a tortúrákban vajon milyen vigasztaló üzenetet suttogott a szenvedőknek a velük együtt szintén halálra ítélt kultúra?

Bihari Sándor régi versének egy-két sora merül föl bennem. Azt hiszem, 56 utáni időkről szólhatott:

A dráma: a fuldokló gondolatok hirtelen vakító luciditása. Vajon egy nyelv (egy kultúra, egy nép) utolsó pillanatában (mielőtt torkára forr a szó) felfoghatjuk-e azt a fényjelet, amelyben megjelenik az illető nyelv (kultúra, nép) kristályszerű Világmindensége?

Amelyben benne VOLT. Amelyikben otthon VOLT.

Hódolat Amerikának

Ha egy eszményi amerikait kéne választanom feltétlen tiszteletem tárgyául (abban az értelemben, ahogy Emerson a „reprezentatív férfiaknak” a kultuszára tanított meg egykor), lehet, hogy nem Reagan elnököt választanám, talán nem is Cartert, nem is az ő elődjét… hogy is hívták? – pedig választhatnám őket, hisz mindegyikükre százmillió ember adta voksát – s már nem választanám Edisont sem, akit gyerekkoromban csodáltam: nekem senki mással össze nem téveszthetően Ishi a választott eszményi amerikai emberem, a Yahi törzs utolsó tagja, akinek érzékszerveink számára felfoghatatlanul sugárzó erkölcsi nagysága mindenkit, aki környezetébe került, felemelt emberi mivoltában – és megrendített fehér emberi mivoltában…

Fából vaskarika

Volt néhány nép a földön, amelynek a mitológiájából hiányzott a tiltott alma megevésének a bűntudata, és ugyancsak hiányzott a földi Paradicsomból kiűzetés traumája. Ezek a népek zavartalan egyetértésben éltek a természettel, és nem ismerték a szerelem kölöncét: a szégyenérzetet.

Ezek a legbiztatóbb evangéliumot susogó népek ma már nincsenek többé.

Miután az európai kultúra (és ennek fattyúhajtása, az amerikai kultúra) nevében ezeket a népeket sikerült kiirtani, most megpróbáljuk feltalálni mi – diadalmas civilizációnkkal szembefordulva – a Föld minden élőlényének életlehetőséget biztosító ökologikus gondolkozást (mert ezt most már muszáj feltalálni saját jól felfogott érdekünkben), és megpróbáljuk felszabadítani – évezredes gátlásrendszerek romjaival lelkünkben – a szerelmet.

Félő, hogy ez nekünk nem fog menni. Sem egyik, sem másik.

Szív kéne hozzá. És nem ilyen konkvisztádorszív…

A Mount Palomar után: egy rezervátum

A Napló. Megint a Napló…

Bámulatra méltó írói (és ki tudja: asztronómiai) teljesítmény ez a néhány oldal is, amelyen Márai Sándor leírja benyomásait, bepillantva egy tágabb horizontú mindenségbe.

Most látszik, hogy nem volt hiába a hatalmas írói életműve során kifejtett erőfeszítése a zaklatott és talányos családi, társadalmi és lelki jelenségeink rögzítésére – amit annyi bravúrral csinált –, az ötvenkötetes stílusgyakorlat meghozza a gyümölcsét. Mert lám, éppen ebben az elme-oltó konfrontációban – ahol más író leesett állal hebegne-habogna – Márai bírja szusszal. Mindig van közölnivalója. Pontos, meglepő észrevételeket tesz, amelyek – ki tudja? – még talán érvényesek is lehetnek.

Nem is csupán a galaxisok mozgásában kajánul felfedezett erotikára gondolok. („Egyes galaxistestek ölelkeznek, egymásba fonódnak, szenvedéllyel vonaglanak.”)

Inkább arra, amivel – szinte minden összefüggés nélkül – zárja ezt az „űri szemlét”. A Palomar-hegyről lejövet váratlan témaváltással, az egyik utolsó indián rezervátumról közli észrevételeit.

Ádám fedezi fel így – közvetlenül az űr-jelenet után – az eszkimólétet. Úgy látszik: ez a kettő nagyon összefügg. Az a bizonyos kanti „csillagos ég fölöttem” és az ember dekadenciája, a törzsi (vagy emberiség-) szintű vegetálás.

Szomorú trópusok

A nép karaktere teljesen megváltozhat, ha szembe kerül a genocídium fenyegetéseivel. George Brigg Grimel írja egyik indián törzsről szóló könyvében (Blackfoot lodge tales), hogy az észak-amerikai indiánok legendás hallgatása, rezzenetlen tekintete, az, hogy talán már mosolyogni se képesek, egyáltalán nem alaplelkületükből következik, hisz valamikor vidám, tréfás természetük volt, s ismerték a kitörő nevetéssel elszabadult jókedvet…

Csak miután észbe kellett venniök, hogy megkezdődött a következetes hajtóvadászat rájuk, és hogy ami jön, az mindig csak rosszabb lehet, csupán e felismerést követően bénultak meg a nevetőizmaik.

Kissé elsárgult újságlapok…

Mintha a szívét nyomó kövek közül egy – legalább egy – lehengeredett volna, mert boldog elégtétellel nyugtázta Illyés egy régesrégi Népszabadság vasárnapi mellékleteként közölt kolumnás tűnődése során, hogy a kurd nép viszontagságos balsorsa szerencsés fordulathoz ért – legalábbis az Irakban élő harmada most már boldognak mondhatja magát –, ugyanis „az Irakban élő kétmillió kurd most ér küzdelme végére, hogy a területi autonómiát és a külön parlamentet megkapja”.

Kissé elsárgult újságlapok. Mikorról? Még azon frissiben tehettem be ebbe az Illyés-kötetbe. A vasárnapi mellékleten nincs feltüntetve dátum. Zelk Zoltán még élt; két szép új verse van ugyanezen az oldalon. Veres Péter már nem élt; Illyés, cikkében, múlt időben említi őt. Tehát a 70-es években jutott ilyen szépen egyenesbe közmegelégedésre, az iraki kurdok sorsa. Tizenöt éve? Húsz éve? A szépreményű nép most megint épp szétszóratik és mészároltatik. Nem is említi senki az autonómiáját vagy a parlamentjét, hanem csakis a kiirtatását, endlőzungját.

Lám, Illyés Gyula is, váteszünk, mily megnyugodva beszélt még nem is oly túl rég, az üldözött nép jövőjéről; márpedig hogy illúziókba lovallja magát, attól megóvta őt aggodalmas természete, depresszióra hajlandósága, történettudó bölcsessége – pláne, ha fenyegetett népek sorsáról volt szó. Nem kiáltotta, hogy vigyázz! a demokratikus garanciák, amelyeket egy többség ad a kisebbségnek, tiszavirág-életűek is lehetnek. S ki tudja? nem lesznek-e épp a garanciák egy genocídium taktikai előjátékai…?

Kurdvadászat

Mint oroszlánvadászat, szarvasvadászat, fókavadászat. Ez is van. Kurdvadászat.

Ott áll a vonaton velem szemben ülő utas újságja címlapján: Caccia al Curdo.

Egy emberfajtát vadásznak le.

Mire a vadászat befejeződik, megölnek belőlük… Mennyit? Rekordszám lesz, még az egyre megszokottabb népirtások között is gondolattal alig felérhető rekord. A megrendülésem se bír lépést tartani a hekatombák statisztikai adataival.

Rákóczi Ferenc gyönyörű arcát próbálom magamban felidézni. Ezer Rákóczi Ferencet, tízezret, százezret. Hány százezret? Kis Rákóczikat, még Munkács várából. A Mányoki-képről ismerőset. A rodostóit, faforgácsokkal szürkülő szakállában.

Illyés írta egyszer, hogy „szép-kurd királyfi nagy Rákóczi Ferenc”.

Félmillió Rákóczi Ferenc fekszik most kiterítve.

(Egy hét múlvára eltűnnek a kurdok az újságok első oldaláról. Sehol se lesznek.)

Másnap, már Triesztben

Újsághír. „A Biztonsági Tanácsnak azok a tagállamai, amelyek maguk is nagyszámú kisebbséggel rendelkeznek – itt egy európai és egy ázsiai országot nevez meg az olasz lap –, ellenzik a fellépést a kurdok érdekében.”

Nehogy feszélyezze majd őket, amikor a maguk kurdjait készülnek irtani.

Ha van a kurdoknak Vörösmartyjuk, mekkorát tévedett. A sírjuktól egyes népek eleve távoltartják magukat.

Álmenetek

Baszk fiatalok tüntettek a hozzájuk telepített atomerőmű ellen.

Az újságcím alatt a fénykép. A tüntető fiatalok hátulról, kezük a tarkójukon. Gépfegyveres rendőrök hajtják őket.

Így mennek át a baszkok az atomkorba.

A fénykép ismerős – ős-negatívja ott van a történelmi tudatunk mélyén. Így mentek át a zsidók Rómába Kolosszeumot építeni, és diadalívet Titusnak. Így mentek át a renitenskedő pogány magyarok is a kereszténységbe.

És most lásd a Kolosszeum romjait.

Ne is annyira a múlt monumentumát lásd benne. Inkább láss benne előképet.

Genocídium

Pontos definíciója eme századunkban egyre gyakrabban előkerülő szónak Aranytól való: faj, melynek puszta léte lesz a főbenjáró bűne… Úgy van versbe szedve, mint holmi bevágnivaló iskolai memoriter:

Adalék a Nyelvtörténeti Szótárba egy ige értelmének eltorzulásához

Megtisztítani (valamely területet).

– Újabban lelkiismereti aggály nélkül használják ezt az igét a politikai (újságírói) nyelvben, s jelenti az ott élő őslakók vagy valamely népcsoport elűzését s esetleg kiirtását.

– a MEGTISZTÍTANI ige ilyetén használatát Lengyel Menyhért észleli először 1939. október 22-én. E napon jegyzi fel amerikai naplójában:

„A legszörnyűbb cím egy magyar lapból: A németek folytatják a Visztulától keletre fekvő terület megtisztítását a lengyelektől.”

Egy vers – egy emlék

A Kortársban Illyés verse: Koszorú.

A nemzetelnémítás képei közt az egyik: szíjra fűzött gyerekek közt, amidőn csak néma ajakmozgás mímelte a szót, mert hangot se tűr a török, mert arcba csap ostor…

Az élményt, amelyet e törökkori emlék színeibe öltöztet itt Illyés, a személyes élményét – azt hiszem – ismerem. Még a negyvenes években mondta el, hogy ment Budán hazafelé a kislányával, aki valamit mesélt neki. Egyszer csak a kislánya hangja elhalkul, beszél tovább, de suttogva. A kislánya már előbb észrevette: orosz katonák álltak az úton…

Jung az elnémulásban idegen uniformis láttán az atavisztikus kollektív emlék bizonyítékát látná.

Az én fundamentalizmusom

Egyetlen kultúra felsőbbségére sem bizonyíték az elterjedettsége, pláne nem az elterjesztettsége, kiváltképp nem az általa megsemmisített kultúrákkal szemben.

Titus diadalíve Rómában nem bizonyíték a jeruzsálemi templomban odaégett szent írásokkal szemben. A Korán nem múlta fölül bizonyítottan az alexandriai könyvtárral füstbe ment párszáz görög tragédiát. Az amerikai szórakoztatóipar szökőárja elöntheti az országot, de ha megszólal egyetlen elsüllyedt harang, egy Weöres Sándor-vers…

– Hát megszólal? – kérdik mosolyogva az új Titusok és Omár kalifák.

Isten kezében? Pajkos gyerekek kezében?

A Kéz, amely nagyítólencse alatt a hathetes embriót mutatja, oly óriásinak tűnik, mintha a pár milliméternyi élőlény – akinek már mindene megvan, ami 60-70-80-100 éves földi pályájának végigfutásához szükséges – most az Isten kezében volna.

Ezzel akarja a fénykép bizonyítani, hogy a bármily korán végzett küret: gyilkosság, bűntény…

Ugyanez a fénykép bizonyíthatja ennek az ellenkezőjét. Ha e ceruzahegynyi homunculus létének megszakítása egyenértékű az emberöléssel, akkor – ki tudja? – egy ereje teljében levő felnőtt ember megölése sem több, mint ezé az elhajtott szegény kicsi féregé.

Hogy is mondja Shakespeare a tébolyult világról szóló Lear király-tragédiájában?

„Mik a legyek a pajkos gyermekeknek, az vagyunk az isteneknek mi: mulatságból öldösnek le bennünket.”

A földgolyón rezsgő népek – például a magyar nép – egy királyné számára is csak efféle kellemetlen bogár: „csak szúnyogok” – mondja Gertrudis rólunk.

A szúnyogirtók felhőiben végezzük.

Herder 1.

Tegnap nagy vita Mesterházinál. Fekete Gyula volt ott, s a könyvéről beszéltünk, amelyet a Népszabadság támad.

A Népszabadság újságírói megteszik azt a gyanús szívességet a gazdáiknak, hogy a népszaporulati kérdésekben való ingerültségükkel olyan látszatot teremtenek, mintha a magyar nép eltűnése kormányprogram volna.

Folyik a találgatás: az, vagy nem az?

Herder 2.

A Népszabadság újabb állásfoglalása a népesedésvitában. Semmiféle pesszimizmusra nincs ok: elméletben a fiatalok szeretnének gyereket, több gyereket. Tehát ha lesz módjuk szülni (ha lakásuk lesz), fognak is szülni. Különben is: Svédország példája is azt mutatja, hogy a gazdagodás folyamán egy-egy periódusban csökken a népszaporulat. Bízzunk ebben a periodicitásban: ha csökken, akkor majd egyszer növekedni fog.

Lényegében: bízzunk a természet erejében, vagy a Gondviselésben, vagy Bergsonban…

„És ki tagadhatná, hogy a népszaporulat állásáról időről időre fellángoló vita bizony nálunk is felszínre dob eléggé el nem ítélhető nacionalista szenvedélyeket és tendenciákat.”

S ha nem dobná fel, majd feldobják az efféle cikkek.

Pandora szelencéjét nyitogatva

Én nem értem a búsmagyarok optimizmusát.

Folyton idézik a költői telitalálatokat, váteszeink vízióit a sírról, hol nemzet süllyed el, az ítéletet, amelyet alliteráció ver kemény fejünkbe: „halj magyarán föld maradék magyarja!” – és közben nem akarják tudomásul venni a tényt, hogy ez egyáltalán nem képtelenség, ez csakugyan így is lehet. Honnan a titkolt hitük a nemzet halhatatlanságában? És épp a jóslatok ellenére? Mintha a szó nem épp arra szolgálna, hogy közelebb szólítsa, amit néven nevez. Talán abban bíznak, hogy a kimondott rossznak megszűnik az ártó hatalma? Hogy a tökéletes kifejezésben a Végzet kiéli magát?

Mintha a versek zenéjére táncoló kígyó elhullatná a méregfogát. Miféle fordított babona ez, vakmerő bizalom az Előimádkozott Rossz irgalmában?

Ami a történelemben valóban rendületlen

Csodák csodája!

Megszületett Strasbourgban a kisebbségi nyelvek chartája.

A második pontjában így szól:

„A felek kötelezik magukat, hogy elhatárolódnak – amennyiben ezt eddig még nem tették – mindennemű jogtalan megkülönböztetéstől, korlátozástól…”

A harmadik pontjában:

„A felek kötelezik magukat alkalmas intézkedésekkel annak előmozdítására, hogy kölcsönös megértés legyen az ország valamennyi nyelvi csoportja között, és ezzel együtt különösen is kifejezésre jusson a tisztelet, megértés, türelem a regionális vagy kisebbségi nyelvek iránt a nevelésben…”

A chartát aláírta Németország és néhány kis ország: Ausztria, Dánia, Finnország, Magyarország, Liechtenstein, Luxemburg, Málta, Hollandia… Ciprus.

Elzárkóztak az első világháborús antanthatalmak: Anglia, Franciaország, Olaszország, Oroszország, valamint a trianoni békével nagyobb magyarlakta területeket bekebelező kisantant államok.

Törékeny népek közt

Megszoktuk az afféle dicsekvést, hogy lélekszámához viszonyítva milyen sok nagy szellemet adott a magyarság.

Lélekszámához viszonyítva minden nép messze minden elváráson túl produkált. Mert a lélekszám (ami statisztika) nem meghatározója az alkotó szellemnek, és e kettő nincs mennyiségi összefüggésben egymással. Még ha egyetlen egy alkotó egyéniséget sem tudna fölmutatni egy nép, akkor is bámulatra méltó szellemi teljesítmény, hogy létrehozta önmagát, tehát életmódját, vallásos hiedelmeit, erkölcsét, pedagógiáját, meséit, dalait, a füvei gyógyhatásának javasasszonyok hosszú generációin át továbbadott tapasztalatát, és hogy vannak ünnepei és rítusai, táncai és, hogy tudja, mint segítse az újszülöttet világra, és hogy s mint lehet megadni szépen a módját a fiatalok egybekelésének és hogy van szava, amit a halott égetése vagy eltemetése pillanatában ki tud mondani, és hogy ismeri a vadállatok s pláne a már általa megszelídített állatok természetét, hogy nem hiába reméli, hogy az elvetett mag kikel, mert a tavasz tizenkét holdváltozás után visszatér, és hogy sikerült a fülledt promiszkuitásban leledző testvéreket, felmenőket, lemenőket, vérrokonokat rákapatni arra, hogy egymással lehetőleg ne közösüljenek… Minden nép, törzs, horda az alkotó szellem teljesítményeinek bámulatra méltó csodáival szolgál.

És még nem is említettem a nyelvet, e külön is legtalányosabb csodát, ezt a megannyi sikeres megduplázási kísérletét a látott, sejtett, álmodott világnak, s a minden egyes nyelv rendszerében – a látszólag legkezdetlegesebben is – benne rejlő sajátos elvű világszemléletet, filozófiát…

S a szellemnek mindazt a receptív, fürkésző, leltározó, megőrző, intuitív alkalmazkodókészségét sem említettem, amely minden egyes nyelvnek beláthatatlan perspektívát biztosít a pontos kifejezés és az ennél még ezerszerte pontosabb költői fantázia szolgálatára.

Hazafelé, Váradra

Ady – nemcsak a Magyar jakobinus dala, nemcsak a Dunának-Oltnak egy a hangja, nemcsak az eszme-barrikádokra szólítás, hanem ő az, aki a csucsai kerti teraszról nézi a Sebes-Körös szűk völgyében a folyóval egy irányba futó tömegeket, a román betörés elől menekülőket – szinte lenyújtott kezével elérhető távolságban tőle (mintegy páholyból) – és azt írja: „néma dzsin ül büszke torkomon”.

„Néma dzsin” – hogy rímel ez arra a „néma kín”-ra, amelynek kimondásához a jogot Illyés – illúziótlan lucidus próféta-látással – jó előre vindikálta magának a felszabadulás utáni évtizedekre.

Az ötvenes évek elején – baráti közbenjárások kivételes eredményeképpen – meglátogathattam anyámat, súlyos betegségében, a határ túloldalán. A sötét éjszakai vonaton összekerültem Huszárik Zoltánnal. Úgy rémlik, Ladányig mentünk együtt. Egy faluról beszélt, ahol az emberek megnémultak. A gyerekek nem felelnek a tanítónak, az öregek végszó nélkül halnak meg. Huszárik – egyszer majd – filmet akar róluk csinálni. „Képzeld el, végre egy igazi némafilmet.” Hozzá bizalommal vannak – mondta még –, ha ő szól hozzájuk, csillogó szemmel hallgatnak. Különben apatikusnak látszik a némaságuk.

Emlékszem, Szolnoktól Arany János-balladákat idéztünk, melyikünk tud több olyan sort, ahol Arany a némaság tüneteit írja le. „Szó benn szakad…” stb.

Symphonia hungarorum

Néha úgy képzelem, hogy azok a hittérítő papok, akik tűzzel-vassal és katekizmus-magoltatással terjesztették a kereszténységet Magyarországon, titokban szerelmesek voltak a pogányságnak bűn nélkül szerethető megjelenési formáiba. Hogy valami ODI ET AMO hozta őket ide.

Az éjjelente darálókövet forgató cselédlány éneke megütötte a velencei Gellért és a német Walter fülét – így mondja a Szent Gellért-legenda. Hogyhogy ez a semmi pillanat ilyen emlékezetes lett? Hogyhogy nem tűnt el a futó benyomások végtelen sorában? Én úgy hiszem, hogy Gellért épp ezért – egy ilyen pillanatért – jött Velencéből Magyarországra. És most beteljesedett számára valami valami pusztai nosztalgia. Utána már jöhetett a következő legendás pillanat. A vértanúsága a Kelen hegyén.

A hittérítőt ellenállhatatlanul vonzza az egzotikus kultúra, amelyet felfedez, meglát és megsemmisít. Az indiánok paradicsomi pucérságának ő akar lenni az első és utolsó tanúja. A konkvisztádorok nyomában sietve indul ő is, a boldog meztelenek közé, egy hajórakomány szent-olvasóval, perkálszoknyával és klottgatyával.

Gellért, a legenda szerint, reggel megajándékozta a nótázó cselédlányt.

A két meghatott hittérítő – Gellért és Walter – nyilvánvalóan szégyellték egymás előtt meghatottságukat.

– Szimfónia! – mondják csúfolódva, hiszen a daráló nyikorgását csak csúfolódásból lehet hangszeres zenének mondani.

Amikor aztán Gellértet a magyarok bedugták abba a szörnyű szöges hordóba és legurították a róla elnevezendő hegyről – vajon milyen zenére nyílott meg számára a pálmás Paradicsom?

Költők optimizmusa

Így írta Ady 1914-ben. Méghogy a Föld nem tud futni? Így vélte Ady, a nagy derűlátó? Ha-ha! Hiszen hat év múlva kiderült, hogy már nincs meg az ország sem. A fele se. A Föld is tudott futni. Az csak igazán! Négyfelé futott köröttünk.

Még a kivándorlóknál is jobb formát futott Trianonban az ország földje.

„Nem megy a Duna, ittmarad…” – így írta Illyés 1945-ben.

– Optimisták voltak ezek a mi váteszeink – mondja a csallóközi magyar és dudorássza magában az európai szürrealizmus egy korai remekét:

Külalak: jeles

Márton Áron óvó szava eljutott-e a béketárgyalások idején a nagyhatalmakhoz? Erdély legfelelősebb magyar reprezentatív emberei írták még alá. Vásárhelyi János erdélyi református püspök is. Arra kértek (volna) garanciát, hogy „Kelet-Európának ezen a kényes pontján is megvalósuljanak a tartós béke és az alapvető emberi jogok biztosításának a feltételei, s megvalósuljon az a cél, melynek eléréséért a nagyhatalmak oly kimondhatatlanul súlyos áldozatokat hoztak.”

A Magyar Nemzetben olvasom a beszámolót, hogy mi lett a sorsa ennek a szívszorítóan reménytelen szót-emelésnek.

A háború utáni bizalommal teljes rövidke korban a történelem rossz tapasztalatai alapján szorongó, vészlátó erdélyi magyarság szava – írja a lapban Fülöp Mihály – csakugyan eljutott az illetékesekhez. Teleki Géza adta át a levelet. Talán azért bízták rá, mert erdélyi ő is, és mert apjáról azt mondta Churchill, hogy Teleki Pál számára mindig ott lesz a szék a béketárgyalásokon.

Válasz? (Keresem a legkifejezőbb magyar szót arra, hogy nincs válasz.) Válasz: nuku.

Most viszont előkerült a Foreign Office-ban készült belső feljegyzés. Ebben a rokonszenv jele felcsillan: elismerik a szövegezőknek, ó nem az igazságát: „A magyarok részéről elismerésre méltó, hogy az ügyüket érthető módon terjesztették elő, tisztán legépelve, jó minőségű papíron…”

Szépen megfesthette volna Madarász Viktor vagy Gyárfás Jenő a jelenetet: valamelyik kolozsvári plébániahivatalban egy öreg Remingtonon pötyögtetik Erdély magyar püspökei (hisz itt találták fel Európában az Ökumenét) az emberi jogokért esdő imájukat az égi és ninivei nagyhatalmakhoz. Sűrű radírozgatásuk közepette fontolgatnak meg minden szót, amíg eljutottak a dátumig: Kolozsvár, 1946. április 29.

Majd olyan messze van már ez is, mint a Hunyadi László búcsúja, a Zrínyi és Frangepán a siralomházban, a Dobozy Mihály és hitvese, s a többi magyar clair-obscur…

Csonkatornyok

Ha Kötegyánnál lépjük át a határt, Szalonfához közeledvén egyszerre csak feltűnik a Csonkatorony.

Gyerekkoromban nem győztem kérdezgetni: miért csonka az a torony? Első pillantásra messziről, a vonatablakból, szinte csalódást okozott, mert csakugyan csonka volt, kiáltóan csonka, szomorúan alacsony. Sisakja sincs. És talán nincs teteje sem.

Pedig az a tagbaszakadt alapozás micsoda égig érő épületet ígért.

Leégett? Háború vitte el a felső részt? Vagy talán fel se építették?

Ami hiányzott belőle, kérdő- és felkiáltójellé lett, de ez már csakugyan az égbe bökött.

A torony nemcsak kő volt, tégla, malter, hanem Arany János is. Anyám súgta: ez az ő tornya. Már ismertem a Toldit meg a Családi kört. És az a bagolyrikoltozás, amit álmomban is hallok, már tudtam, erről a toronyról jön…

Így lett ez a nagyszalontai torony az én mitikus Bábeltornyom, amely egy elmulasztott nagy műre emlékeztet.

A, Á, B, C, CS, D, DZ, DZS, E, É, F. Eddig tart a lexikon. Ezek a betűk fényeskednek a borítólapon. A legszebb alapozású művek egyikét tartom kezemben mindabból, ami csak megjelent magyar nyelven az elmúlt fél évszázadban, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon első kötetét. Hat esztendeje adta ki Bukarestben a Kriterion Könyvkiadó. Úgy emlékszem, méltatták nálunk is illően, de most, hogy azóta nem sorjáznak nyomában a többi kötetek, más fényt kap ez a polcon árválkodó könyvem, amely mellett helyet hagytam még háromnak.

S ebben a fényben egyre ragyogóbbak lesznek rendkívüli értékei. Kezdjem a legszubjektívabbnál? Napok óta egyfolytában olvasom, mint régen, Benedek Marcell Irodalmi Lexikonát, vagy mint egy történelmi regényt: ennyire olvasmányos. Ábécésorrendben, emberi mivoltában vonul fel a romániai magyar íróság. Bitay Árpádról megtudom azt is, hogy 16 élő és holt nyelven beszélt. És hogy Nicolae Iorgának nemcsak a drámáit fordította magyarra, hanem a román történettudós Valenii de Muntében szervezett nyári szabadegyetemének állandó előadója volt. Bíró Józsefről, hogy amikor Váradon a premontrei gimnázium becsukott, apja, Bíró Márk, magyar nyelvű zsidó gimnáziumot alapított, és kisfia ott folytathatta tanulmányait – s milyen gazdag az erdélyi építőművészetről írt Bíró József-könyvek sora! A disszertációjától kezdve minden évre esik egy-két kötet. Mintha sejtette volna, hogy csak pár éve van 44-ig. De minden íróéletrajzból, a nagyon pontos (még folyóiratcikkeket, kéziratban szunnyadó műveket, rádió-előadásokat is számba vevő) bibliográfiák mellett kiolvashatom, hogy mi az illető író szívügye, mi az, ami életének értelmét adja.

Balogh Edgár írja lapidáris (azaz: márványtáblára kívánkozó) előszavában, hogy „Bod Péter 1766-os évszámmal megjelent, valójában azonban csak 1767-ben Nagyszebenben nyomott Magyar Athenas című munkájának kétszázadik évfordulója adta meg a közvetlen indítékot. Lélekemelő. De az is, hogy mi mindenre gondolt a Lexikon munkálatait elkezdő bizottság: „Külön gondot fordítottunk az egyetemes magyar irodalom klasszikusainak a romániai magyar szellemiségre gyakorolt hatására és arra az emlékezetre, mellyel őket közéletünk megtiszteli… külön gondot fordítottunk a nemzetiségi irodalom sajátos szerepkörébe tartozó műfordítás-irodalom románból merített anyagának bemutatására… előtérbe került ama humán tudományok fogalmi, személyi, intézményi és gyűjtő címszavainak elkészítése, amelyek többé-kevésbé közvetlenül kapcsolódnak a nemzetiségi közélet sajátosságaihoz. Így szerepelnek lexikonunkban a filozófia, irodalomtudomány, folklór és néprajz, nyelvtudomány és stilisztika, lélektan, esztétika és művészettörténet, zenetudomány, társadalomrajz (szociográfia) és társadalomtudomány, nemkülönben a történelemtudomány és honismeret címszavai… korszerű irodalmi lexikon nem képezhető ki a biológiai, fizikai, földtan-földrajzi, kémiai és matematikai tudományosság és alkalmazásai, a mezőgazdasági, ipari, egészségügyi-orvostudományi és jogi-közgazdasági diszciplínák hazai magyar képviselőinek és írásbeli eredményeinek a tárgyalása nélkül… Figyelembe kellett vennünk a tárgyköröket egybefűző határtudományokat is… Külön gonddal foglalkoztunk mind a szépirodalom, a művészetek és a humán tudományok, mind a reáltudományok népszolgálatával, a tankönyvirodalommal, népműveléssel és az ismeretterjesztő (tudománynépszerűsítő) irodalommal; ezért foglalkozunk oly bőven a széles hatékonyságú sajtóval és könyvkiadással.”

Nem ígéretek ezek. Nem is egy felvilágosodáskori enciklopédista elme utópiája. Ezt a mindenre kiterjedő gondot pontról pontra igazolja a megjelent első kötet.

Lebilincselő olvasmány. A Romániában használt magyar Ábécés könyvek alapos ismertetéséről a kötet végi Független Újság életrajzáig (szabadelvű politikai, társadalmi, gazdasági és kritikai hetilap Kolozsvárt, 1934. dec. 31-től 1940. aug. 30-ig). Ámde hiába szeretnék többet megtudni a Független Újságot szerkesztő Ligeti Ernőről, meg az első szám programadó cikkét író Krenner Miklósról, meg a „hídverés” cikksorozatot kezdő Hegedűs Nándorról, Kacsó Sándorról, Tabéry Gézáról, Tavaszy Sándorról; vagy a demokratikus szellemi arcvonal megteremtését célzó másik vita résztvevőiről…

Őérettük a következő köteteket kéne föllapozni.

Az első kötet borítóján sötéttel nyomva ott áll az ábécé folytatása. Ami még hátravan. Impozáns mű ígérete: G, GY, H, I, Í, J, K, L, LY, M, N, NY, O, Ó, Ö, Ő, P, Q, R, S, SZ, T, TY, U, Ú, Ü, Ű, V, W, Z, ZS.

Bár odatehetném még a polcra a hiányzó három kötetet! Nehogy halálom után úgy tekintsenek utódaim könyveim közt erre az árva kötetre, mint a nagyszalontai gyerekek a Csonkatoronyra:

Kihalás

Nagy a hajsza a püspök ellen, mert genocídiumról beszélt Erdélyben. Magyarázkodásra kényszerül-e?

Lászlóffy Aladárnak – ennek a versben-prózában mindig hiteles szavú költőnek – egy „erasmusi” naplójában ezt olvasom (még a múlt év márciusában írta, nyilvánvalóan oly keserves tapasztalatok nyomása alatt, mint amilyenek a nyáj pásztorát jajszóra bírták): „Essóess! veszélyben vagyok, mint valami oposszum fajta, ha a császárnőnek bunda kell, akár az utolsó példányokból is…”

A kihaló állatfaj metaforája e könnyed fogalmazásban nehezen cáfolható evidenciával hat. Pláne Lászlóffynak humanista hitvallóként felvont Erasmus ernyője alól.

Malomalji Európa

Nem szerettem, amikor valamelyik román Ázsiába küldött. (Bár ha nem küldenek, szívesen mennék vissza oda, hol – nekem is rémlik ez – „álmodoztam déli verőn.”) Éppoly kevésbé szeretem, ha egy magyar akarja tanítani a románságot – vagy csak egyetlen román költőt vagy minisztert is – arra, hogy hogyan viselkedjék, ha európai akar lenni.

(A kitanítók kitanítására ezt így is mondhatnám: nem a legjobb európai modor Európát túl sokat emlegetni.)

A gondolat hősei – Illyés

E század magával ragadó és divatos gondolkozói közül a legtöbb ittragad, földhözragad, összes műveivel egyetemben. A századvéget se érték meg. Sartre forgószele már elült, és berozsdásodtak a nagy marxista földgyaluk.

Ám Freud és Proust biztosan átkel a következő századba. Ők fedezték fel az infinitézimálisan picinynek a sorsdöntő (sorsunkdöntő) jelentőségét, a tudatalattinak ellenőrizhetetlen asszociációit. Eszmetörténetileg párhuzamba állítható ez az új fizika hódításaival az elemi részecskék birodalmában. A legvízözönelőttibb fosszilis nagyhatalmak is megtanultak már atomban gondolkodni.

Ugyancsak gondolati túléleterővel biztat Illyés Gyula bámulatosan koherens eszmerendszerében az a sarkalatos felismerés, hogy a természeti környezet pusztítása, az állatfajok kihalása, a savas eső stb. – amelyek kis bolygónk halálával fenyegetnek – párhuzamos, sőt talán azonos folyamat a kisebb-nagyobb népek hagyományos kultúrájának, folklórjának, nyelvének, étkezési és koccintási szokásainak stb. eltűnésével, melynek planétaszerte tanúi vagyunk.

Mélyről szakadó, szinte zsigeri eredetű volt Illyésnek ez a felismerése – mintha maga a veszélyeztetett élet reagált volna ezzel –, s hitelességére vall, hogy a költői nyelv (szigorú cenzor!) minden ellenállás nélkül kész volt tolmácsolni, akár dalformában is. Összecsendülő fosztóképzőkre emlékszem Illyés-versekből, daltalan erdők és némuló népek közös lélekharangszavaként szóltak. Ilyesmire emlékszem: madártalan meg a feledhetetlen ararátlanul.

A Teremtés kimenetelének ez a globális „egybelátása” az illyési szisztémában: a huszadik századi filozófiatörténet jelentős fegyverténye, s jelentőségéből mit se von le az, hogy Kolombusz-tojásaként evidens. Nagy kár, hogy annak idején Közép-Európa-szerte – az Illyés-csöppek a szomszédságban ellenérzést váltottak ki, nem terjedhetett el. Bizonyára jobban lehetne ma is „kezelni” a heveny konfliktusokat az illyési eszmék „természetgyógymódjával”, mintsem nacionalista mérgekkel és a mégoly briliáns liberális elmék ráolvasásaival.

Illyés felismerése, sajnos, nem csupán a marxista ideológia berkeiben szült ellenérzést. Ma is sokan vannak, akiket a felismerés érdekeikben érint. A nem-szeretem népek nyelvét tűzzel-vassal irtó perzekutorok, a vértengerben hajózó delfinvadászok és a kétütemű motorok bizományosai mind kikérik maguknak, hogy tettenérjék őket, mint egyazon maffia tagjait.

Az a bizonyos kategorikus imperatívusz

Valaha hosszú vitákat kellett végigülnöm kitűnő írók társaságában. A viták nem mindig voltak kitűnőek. Elfogott az idegenkedés, amikor valamelyik felszólaló többször is mondta: a morál, az etika, az erkölcs… Rendszerint úgy mondta, mint ezek letéteményese. Én úgy tettem, mintha jegyeznék. Pedig csak egy-egy strigulát húztam a retorikus fordulatoknál. Az ülés végére kis vesszőcskékkel volt tele előttem a papír.

Ha megkérdeznék tőlem, hogy ily morális agnoszticizmussal, mégis: – Mester, Ön mit tart a legfőbb parancsolatnak? – Horváth Imre egyik korai verstöredékével felelnék: – „Tiszta légy, mint a gyolcs, mit sebre kötnek…”

Ez a legfőbb parancsolat, de van folytatása is, ami látszólag ellentétes és mégis egybehangzó az előbbivel: „S légy oly szabad, mint a be nem kötött seb.”

Ezt tanultam valamikor a harmincas években Horváth Imrétől a váradi korzón. S azóta is jól szolgál nekem Kanton túli etikával. Az első fele az objektumra, a másik a szubjektumra vonatkozik.

Horváth Imre zsenialitása és az én tanítványi fogékonyságom feltehetően azokból a körülményekből is fakadt, amelyek közt ott Váradon éltünk. Hiszen kisebbségi sorsban minden ember (költő, gyerek pláne) egy-egy be nem kötött seb.

Szilveszteri gondolatok

Jalta véget ért. A moszkvai monopólium. Negyvenöt év! Uramisten. Te Deum laudamus! És ha most kezdődik el Jalta Második-Negyvenöt-Éve? Az amerikai monopóliumé? A három Vén Rosszcsonttól ott Jaltában még ez a stikli is kitelhetett.

„A valóságnál valódibb babona”

Elnémulás

Figyelem. A kritika nem mulasztja el felróni a költőnek a hallgatást. Ha nem produkál, elhúzza száját.

– Nem megy neki – mondja.

S az olvasó is azt gondolja:

– Na most aztán lemarad a híres.

A termelékenység elve eluralkodott a művészetben. Sejtette ezt már az öreg Arany János is. „Ha nem pönög lantunk, gitárunk…”

Jelen kell lenni. Ez a legfontosabb.

De azért ő, Arany, fiatalon, pontosan tudta a nagy elnémulásoknak minden műveknél messzebb ható szavát.

A költő elnémulása a természet rendjének a végét jelentheti.

„Az ember szent”

Az ifjú Kosztolányi jelentette ki ezt. S életreszóló hitvallás lett belőle. A férfi-költő is folyton hirdeti. Halálos betegen is ezt hajtogatja, egyre nagyobb versekben. A fiatalkori intonálásban a teljes sor így hangzott: „az ember szent. És mi marad belőle?”

Erre rímelt a szakasz utolsó sora, a szinte sziszifuszian kínteli kiáltás:

Ugyanezt a kérdést – persze nem részvéttel, hanem gúnyosan – vágja oda Lucifer Ádámnak, amikor ez az elmúlás szelétől megcsapva, nem érti, hogy a világ hogyan maradhat változatlan épen egy ember halála után.

Máté evangéliumából úgy tudjuk, hogy Jézus halálakor megrendült a Világegyetem – „a kősziklák megrepedezének”. Reviczky verse szerint ilyesmi történt az antik isten, a nagy Pán halálakor is.

Úgy látszik, csak istenhalálnak lehet kozmikus kihatása…

Biztos kézzel tapogatott ebbe az irányba az ifjú Kosztolányi, amikor erre az oly természetes igényünkre – hogy minden egyes ember halála kérdésessé kell hogy tegye az egész Teremtésnek a létjogát – ő feltételként az ember szakrális mivoltát jelölte meg: AZ EMBER SZENT.

Amor Sanctus

Kétezer év óta mennyi imádság, biztatás, misztikus szöveg, prédikáció, gyóntatóatyai tanács, szentek életrajzából merített példa unszolja a hívő lelkeket, hogy szeressék az Istent, Jézust – az ő szent szívét – hogy „részegítsen vérének itala!”

És közben egyetlen szó sem volt arról, hogy ez az én határtalan szerelmem minek kell az Istennek?

Mire kell ez neki?

Jólesik? Nem tud betelni vele?

Élvezi?!

Miféle kielégíthetetlen, sóvár szeretet- (szerelem-) vágy lakozhat abban az istenszívben?

Nézzünk szembe a ténnyel, hogy Szent Ferenc vagy Szent Teréz eksztázisa eksztázisba hozza Jézust is. És ha így van: hál’ istennek, hogy így van. Rémes volna elképzelni, hogy egy frigid isten kérje tőlünk, hogy csókoljuk az ő véres szent szívét, vagy a lábfejét és a lábujjait – mint az arezzói Szent Ferenc templomának képén Szent Ferenc borítja csókkal egy óriási Jézus lábát.

Isten tele van szereleméhséggel. Kimondhatatlanul – vagy csak félig kimondva – kétezer év óta tanítja ezt az Egyház.

S mióta ezt tudom, hajlamosabb vagyok szeretni Istent.

Partner. Ő tudhatja csak igazán: mi a szerelem?

Az erotika bennem: az Ő sóvár lehelete.

Amikor ezt írtam, utána a Szépművészeti Múzeumba mentünk Vincent-nal. Itt láttam Jézust, mint vőlegényt, mint misztikus jegyest – esküvőjét üli Alexandriai Szent Katalinnal. Gyönyörű pár! Rómeó és Júlia állt ily szent elragadtatásban Lőrinc barát előtt. Itt egy idősebb asszony teszi egymásba a jegyesek kezét. Melyiknek anyja lehet?… Az olasz művészet háromszáz éven át tartó kivételes magasröptű szárnyalását – minden nap fölébe minden tegnapi ízlésnormának („lám, festészetben Cimabue tartott minden helyet és ma Giottót kiáltjuk” – írta már Dante) – annak is köszönheti, hogy a Szakrális és a Korporális szinte minden pillanatban egyszerre van jelen a képeken, a szobrokon.

Persze, ehhez az is kellett, hogy végig nyitva hagyták az ajtót – ha csak résnyire is – a görög művészet felé. Ezért guggolhat az Utolsó Ítéletnél gyönyörű meztelen Fia mellett Szűz Mária, pontosan úgy – persze ő is meztelenül (fátylat csak később festettek rá) – ahogy Michelangelo Firenzében látta a Medici Vénuszt.

A modern művészetben ezt a reneszánsz alkímiát a Ferenczy családban még ismerték és gyakorolták. Az Áhítat és a Humánum titokteli fúziója fellelhető Ferenczy Károly nem egy festményén; fellelhető Noémi kontemplációiban, ezeket aztán hosszú hónapok lankadatlan munkájával beleszőtte gobelinjeibe, a nagybányai hegyek pásztori életében ő fellelt valami soha el sem is veszített Édent. S ott van ez az Áhítat és ez a Harmónia Béni sugárzó aktjaiban, Géniuszában és Petőfijében, aki nyitott gallérral, honvédőrnagyi egyenruhában csörtet vértanúsága színhelyére…

A hit fontossága

Miért olyan fontos a Jóistennek az emberek hite? (Hagyjuk el azt a magyarázatot, hogy azért fontos, mert jólesik neki, mert hízeleg a hiúságának.) Miért tekinthető a Hit a Teremtés alkotóelemének? Egyik magyarázat erre talán az, hogy a Hit-a-Jóistenben segíti Istent, hogy „Jó” legyen.

Meglehet, hogy egyes-egyedül a mi hitünk óvja őt meg attól, hogy Rosszisten legyen.

Ne becsüljük le a lélektan apró-cseprő igazságait. Ezek is lehetnek világfenntartó (világmozgató) törvények. A sok kopogtatásra engedékeny „ajtónyitó” Isten e gesztusa is lehet olyan „isteni”, ha banalitásában még oly emberinek tetszik is.

A haragnapos Isten

Atyai düh, féltékenység, irigység, bosszúvágy illenek-e Jehovához, s illenek-e Madáchnak a Teremtés művét éppen befejező Urához?

Miért is ne illenének hozzá. Az agresszivitás és az erős szenvedélyek éppúgy hozzátartoznak a világ fenntartó erőihez, mint ahogy hozzájuk tartozik a virágoknak beporzásra sóvár illatozása, a libidó, a szerelemvágy…

Most már kezdjük nem szégyellni az utóbbiakat, ne becsüljük le tehát az előbbieket se.

Teológia

Hogy is van azokkal az apró részecskékkel, amelyek ha a gyorsítóban összeütköznek, felvillanásukkal igazolják az elméletet, amely feltételezte a létüket…?

Valahogy így tudom elképzelni azt is, hogy az alkotó szellemnek is vannak „felvillanó” pillanatai, e pillanatokban a világot létrehozó erőkkel ütközik össze a szellem.

Itt, ezekben a pillanatokban igazolja a kísérlet az elméletet: van Isten.

Numen adest

Most olvasom (Theodor Reik: Mito e colpa), hogy Kisázsiában a cédrusfát úgy tisztelték, mintha maga volna Tammúz isten. Az, aki ősz végén meghal és tavasszal ünnepélyesen föltámad.

Csontvárynak sikerült meggyőzően érzékeltetnie a két cédrus-képén ezt az isten-jelenlétet…

A Magányos Cédrus: a halott Tammúz.

A Zarándoklás a Cédrusfához: Tammúz feltámadásának népünnepe…

Az olvadás és fagyás periódusai

Ferenczi Sándor írta (Ideges tünetek keletkezése és eltűnése című tanulmánykötetében), hogy az emberiség rémes katasztrófái olyan mély nyomokat hagytak bennünk, hogy azóta se bírjuk felejteni, ezekre emlékezünk, belé nőttek a szokásainkba, a neurózisainkba. Így éljük újra a jégkorszakot abban a hosszú elfojtási időben, amikor öt és tizenöt évünk közt búvópatakként eltűnik életünkből a szexualitás. Tudvalevő, hogy az állatokhoz képest az ember fia és lánya csakugyan későn érik meg a nemi életre…

De mostanában mégis egyre kevésbé későn. Az akceleráció szerte a világon lejjebb szállítja a pubertás kezdetét.

Úgy látszik, az új generációk már felejtik a jégkorszakot.

S a miniszoknyában örömmel fedezhetjük fel az egyre feljebb húzódó jégtakarók félreérthetetlen üzenetét.

Ödipusziádák

Ödipusz, amikor a keresztúton összeszólalkozott azzal az ismeretlennel, nem tudhatta, hogy apja az illető – sőt kizárt volt számára ez az esély, hiszen Korinthoszban élt egy derék ember, akit ő apjának hitt… Most hagyta ott.

Ám fel kell tételeznünk, hogy zsigeri ellenszenvet érzett az útjába kerülő öregúr iránt, azt az ellenszenvet, amelyet feltehetően minden fiúgyerek érez az apja iránt, de amelynek tudatosulását – pláne kifejezését – általában megakadályozza a neveltetésünk, s többek között a Negyedik Parancsolat: „tiszteld atyádat és anyádat…”.

Ha tudta volna az Ödipusz-fiú, hogy a keresztúton az az ismeretlen az apja, bizonyára nem ölte volna meg.

Viszont, ha nem lett volna a vér szerinti apja, feltehetően nem ébredt volna a szívében akkora gyűlölet iránta, hogy megölje.

Feltehetően hasonlítottak is egymáshoz. S nincs gyűlöletesebb, mint saját arcunk az öregség torzító tükrében.

Ugyanezzel a logikával lehet megmagyaráznunk a vérfertőzést is, anyjával.

Ha tudta volna a korinthoszi kamasz, hogy Thébában az özvegy királyné tulajdon édesanyja, bizonyára nem igyekezett volna elcsábítani, akármilyen nagyra törő ambíciókkal volt is megáldva…

Viszont ha nem súgta volna valami – mi? a vér szava? magzati emlék? –, hogy valahonnan ismerős e drága érett asszony testmelege, bizonyára nem akart volna az ágyba bújni melléje.

Az ember nemegyszer azért vesz feleségül egy asszonyt, mert hasonlít az anyjához.

Elég sok példát láttam már erre.

3 + én – így már mindjárt érthetőbb

A háromszemélyű Egy-Isten misztériuma üresjárat nekem a Hiszekegyben is. Az Atyaisten nem volt ott a Golgotán. Hiába szólítgatta őt a fia. S Jézus még legmerészebb képzeletemben sem szálldosott galambszárnyakon a Szentlélekkel… A földön járt.

És most mégis, egy kései négysoros Weöres-versből élményszerű valósággal lép elém ez a hittitok. Ami nem sikerült semmiféle teológiai fából-vaskarikának, azt Weöres eléri a grammatikai egyeztetés könnyed felrúgásával (mely itt a versben: poétikai licencia).

Olyan ez így, mint Krizában egy székelyföldi találós kérdés. Csak az hiányzik a második sorvégről: „Mi a?”

Mi volna? Persze, hogy a Szentháromság. Nem is lehet más. Hisz a vers címe is már valami végső revelációra utal: A haldokló imája. S ha az ima meghallgatásra talál (s miért is ne találna meghallgatásra – egy Weöresé? –, ahány Olimpusz, Paradicsom, Mennyország és Elíziumi mező csak van, jöttére mindenütt sarkig tárják a kertkaput), akkor a hívőnek kijár abban az utolsó – tehát lezárulatlan – pillanatban a transzcendencia. Egy poétai élet jutalmául: a mégoly bonyolult Istenség színről színre megpillantása is. És az is, hogy négyecskén lesznek már ezután…

A vers második fele a minden halálban és minden kollektív istenségben is ott kísértő magányosságra utal.

Mert ki ne látta volna már a koporsóbani lét feloldhatatlan, égrekiáltó magányát? És vajon nem jut-e ebből a sívó magányból annak a (ha százszor is háromszemélyű) Egy-Istennek?

Krisztus vagy Barrabás?

Barrabásnak mindhalálig az maradt a legszebb napja életében: az a nagypéntek.

Még az unokáinak is mesélgette, hogy már majdnem kivégezték, és csodával határos módon: megúszta!

Áldja is azóta a bölcs és jó Pilátus nevét.

Nép szava…?

Az emberiségnek (népnek, csoportnak, egyénnek) mindig sokkal több sors-esélye, magatartás-mintája, gén-ösztönzése és lopva-ható hagyománya van, mint amit az adott „trend”-ben, politikai klímában momentán elárul.

A szociográfus (s ennek legrosszabbja: a közvélemény-kutató) a szociográfiai vizsgálatok stb. által már jó előre szuggerált válaszokat olvassa. Mintha könyvből olvasná.

Pilátus közvélemény-kutatója Krisztus születése után 33-ban például megállapította, hogy Jeruzsálem népének elsöprően nagyobb százalékban tetszik Barrabás, mint Jézus.

– Jézus Krisztus sehol sincs – jelentette a fejlett Római Birodalom Gallup Intézete a prokonzulnak, aki e felmérés alapján aggálytalanul halálra ítélte Jézust. Az írástudók szakértő véleménye is egybehangzó volt a demokratikus népszavazás eredményével. És úgy látszik, nem akadt senki, aki a Krisztus-vagy-Barrabás alternatívának ilyetén eldőltét megkérdőjelezte volna azzal az egyetlen szemkiverően eklatáns ténnyel, hogy alig öt nappal azelőtt Jeruzsálem népe pálmalombokkal fogadta a szamárháton bekocogó Emberfiát.

Bosch képe előtt

Kételkedésem imádság formát öltött:

– Uram Jézus, nézd! Gonoszság és bárgyúság ül minden ember arcán. Az öregapjuk is ilyen volt, a kisfiuk is ilyen. Megválthatatlanok. Ezért az emberiségért akarod megfeszíttetni magad?

És Jézus mondá:

– Nem nézem. És nem is tudom, kikről beszélsz. Én nem látlak téged se. Azt se tudom, hogy például a te arcodra mi van írva. Behunyt szemmel viszem a keresztem.

Hol van? És mit csinál?

Szkárosi Andrástól kezdve vissza-visszatér magyarázatul a világ rettenetes állapotára az Isten aluszékonysága. Babitsnál is ez az egyik lehetséges magyarázat arra, hogy megengedte a világháborút: „mint ki gazda horkol égő házban”.

A másik két magyarázat: az Ószövetségből is ismerős harag („haragszik és dúl-fúl az Isten”), valamint a nietzschei gyanú: meghalt.

Kosztolányi istene viszont nem bír aludni, virraszt a céljaveszített emberiség éjszakáján.

De hisz ez az álmatlan Isten szakasztott Kosztolányi Dezső! Nem ismersz rá? Arra a kimerült és káprázatokban kigyulladó arcra, amelyet a Logodi utcai ház ablakából látunk kibámulni. A Teremtő is ugyanígy jár le s fel hálóingben. Kosztolányi azt mondja: „lázasan meredt rám”. Micsoda? Hát amit írt, az meredt rá. Amit teremtett.

Emlékezet…

Egy hormonológus (Jean-Didier Vincent) kísérleteiből.

A töketlenített kutya vidáman párzik tovább. Ámde ha valami hormon (vasopressine – mondja a francia szöveg) elvonásával fátyol borul az emlékezetére, nem jut eszébe többé a szerelem se. Viszont ha kap egy kis emlékezetélesztő hormont, eszébe jut, hogy is csinálta, és ez elég, hogy újra üzekedjék, akár herélten is.

Lehet, hogy az impotenciánk jórészt memóriazavar?

Számbaveszem a fétiseimet, amikkel szívesen delektálom magam a szerelem pillanataiban, valóban mind-mind első (sikeres) testi kapcsolatok emlékeire mennek vissza.

Ugyancsak Jean-Didier Vincent állítja, hogy az élesztőgombák kollektív szerelem-gerjedelme pontosan annak a luberin hormonnak a hatására tombol, amely valamikor alapanyaga volt a szerelmi bájitalnak is…

Luberin – mely mozgat Napot és minden csillagot – mondhatnánk Dantéval – s adj hozzá egy csepp vasopressine-t – ez felmeríti benned a régi fixációkat, így kap majd egyszeri és egyéni profilt a szerelmed. Diadalmas szenvedély és hűség együtt! Trisztán leszel és Csodálatos Mandarin.

Pastorale

Patrick arról mesél, milyen szívszorító hosszú út volt az, amelyet a parasztgazdával megtett, amikor az árvaházból elvitte őt a tanyájára. Talán egy másik kantonba is, hisz órákon át mentek. Egyre feljebb havas csúcsok tövében, ahol már csak alacsony fenyők lapulnak a réteken.

Új otthonában csupa óriásnő várta: a gazda felesége, anyósa, lányai. Micsoda combok, mellek. Kicsattanó arcok. Cuppanó csókokkal fogadták a mazna lelencet. És hizlalni kezdték őt is.

Először disznókat őrzött. (Emlékeztem még Prudhommeaux feledhetetlen bravúr-tökélyű átköltéseiben József Attila kiskanász-versére, így hát idéztem is neki: „Petit porcher sans se moucher baise en pleurant de peine, son porcelet ensorcelé, devenu porcelaine…” És elmondtam persze magyarul is, hogy hallja azt a lágy furulyafutamot, hogy i-a-ö-e-i-á: „a kis kanász sírva-öleli-át”…) De őrzött Patrick kecskét és birkát is, végül tehenet.

A teheneket nem kellett nagyon őrizni, mert mindegyiknek másként volt hangolva a kolompja, és a gazda meg az óriásnők, bárhol jártak is a hosszú völgyben, a szerte legelésző tehenek kolompszavából kihallották, hogy éppen merre járnak az övéik.

A félelmeiről is beszélt Patrick, hogy mindig menekülni akart, amikor eljött az elletések ideje. Attól rettegett, de nagyon, hogy mi lesz, ha félemberi-félállati kis szörnyek jönnek világra. A sok óriásnő egyszeriben rá fog jönni az ő titkára… A gazda meg agyonveri őt, s talán még a szégyentelen állatait is.

Ki tudja? Lehet, hogy a görög mitológia hasonló pásztorgyerek-félelmekből népesedett be kecskepatájú kis faunokkal, kentaurokkal, oroszlántestű asszonyokkal. Hiszen hallhattak elégszer Pasiphae bujálkodásáról a gyönyörű bikával, hogy ebből a szerelemből született a Minotaurus…

A búskomor Minotauruson meglátszik, hogy bűntudatban fogant. A Sfinxen is. Ezek emberevő szörnyek. A Disznófejű Nagyúr is az. (Vajon őt ki nemzette és ki foganta a kapitalizálódó Budapesten?)

De a faunok és a kentaurok olyan vidámak, mint az ősbűnt hírből sem ismerő állatok.

Otthon vannak ők a VI. Szimfónia Scherzo tételében, a paradicsomi promiszkuitásban.

Tavaszistenek halála