Szüleink
Nincs borzalmasabb mint hogy nem emlékezünk |
öregek már mint a csirkék kiket levágnak |
szappanná vált arcuk mered a fullasztó délutánba |
hörögnek mint a csirkék kiket levágnak |
vagy az emeleti gangon ordítoznak hogy segítség! |
meg akarjuk ölni őket – egy idegen |
van a lakásban – mondják ránk és gyűlölködve |
tűrik – vidd el a kezed – az áhított beöntést |
ami végül is a plüss rekamiéra ömlik hogy föltöröljük |
vagy habzsolva szürcsölik a levest fejüket |
a tányér itatóvályújába lógatva mint a csirkék |
kiket levágnak vagy arcunkba dobják életmentő |
tablettáikat – edd meg te! – s mi az ágy alól |
négykézláb halásszuk elő a kis fehér |
korongokat hogy aztán összeszorított |
szájukba nyomjuk míg öklendeznek |
mint a csirkék ugráló torokkal kiket levágnak |
vagy felöltözve mezitláb állnak a szőnyegen |
arra várva hogy moziba vigyük őket tipegnek |
mint a csirkék kiket levágnak vagy |
combjukat emelőszerkezetbe akasztva csüngnek |
az izzadt őszi délelőttben fejjel lefele |
fölfüggesztve várják – fölül a plafon meg az ég – |
hogy levágják őket mint a csirkét vagy vakon |
tapogatózva araszolnak karmukkal egy villa |
felé hogy óvatlan pillanatban az asztalon heverő |
kézfejünkbe döfjék irtózatos erővel mondván |
jaj bocsánat azt hittem hogy a sült hús vagy hófehér |
áttetsző hálóingben álldogálnak a sűrűsödő |
hóesésben összegubbaszkodva mint a csirkék |
akiket végül is levágnak talán dalolnak is |
elrezgő hanggal a fehér éjszakában míg gyönyörű |
arcuk átszellemülten Isten homlokára néz… |
|
Mindig öregek már korábban is negyven |
meg ötvenévesek hajuk hull tokájuk |
megereszkedik lábszárukon meg combjukon |
kiütközik durván a fehér húsból a gubancos |
vér csomós térképerezete mindig öregek |
hasuk előredomborodik, ahogy beszorítják |
egy nadrágszíj vagy szoknyaöv mögé mely |
bemélyedve szeli ketté alhas-földgömbjüket |
mindig öregek csókjuk nem üde a barlang |
kénes szaga lebben szájuk elé délceg |
testtartásuk összerogy a dohos nagykabát alatt |
még ha táncolnak is mindig öregek izzadtan |
támolyognak a földre omló lámpafény alatt amely már |
kirajzolja dülledt árnyékukat a padló |
kijelölt koporsó-négyszögén ordítozó |
hangjuk a konyhában dobol dobhártyánk |
lemezén kapkodó kézzel rakodnak a nyári |
autóba is hogy le ne késsék |
|
Nem hisszük el hogy fiatalok voltak |
nem hisszük el hogy szerelmesek voltak |
nem hisszük el hogy gyönyörűek voltak |
– nem láttuk őket csak vak fényképeken |
matatunk válogatva hogy kivágva legszebb |
tizenhat éves arcukat nyakunkba akasszuk |
egy nosztalgikus és szecessziós medálban |
súlyos aranyláncon mely lerántja fejünket |
le le a porba sárba agyagba le a földig |
hogy nedves szájjal megcsókoljuk őket. |
|
|
|