Extázis

Gyurkovics palettájának gyöngyházfénye

Képek ihletik a költőt. Sokszor. Már az első verseskötetében is.

Grafit, 1961. – Üvegportré, Rózsaszínű Rembrandt-fejhez, Goya, Dzsungel (Henri Rousseau), Csontváry, Képek (Egry József emlékezete), Utrillo – feltűnő ez a vonzalom.

Jean Chardin, Munch, Magritte víziói és mondandója rátekeredik egy mai kortárs költő golyóstollára és csurog, csorog, szivárog belőle a vágy, az iszony és a habzó gyönyör. Egyszer megfigyeltem Gyurkovicsot a Lyukasóra szerkesztőségében: valakinek dedikált, amikor átadta a könyvet, akkor láttam, hogy nincs a kezében toll, a jobbkéz mutatóujjából csurgott valami vörös tintaféleség.

Egy férfi jön, frissen font fűzfavessző kosár a kezében… a kosár telis, de teli van betűkkel – rengeteg betű! – szavakkal, szóképekkel, körmondatokkal, színekkel és plusz egy rakás ékezet.

Meghalt az Isten fia, zölden és sárgán világít, rémes, hogy még rövidül is Mantegna Piétája.

Balra sírnak az asszonyok.

Siratják Krisztus királyt, siratják saját életüket, saját magukat is: ez a szokás még él a mi vidékünkön, hogy az asszonyok virrasztanak a tisztaszobában felravatalozott halott mellett. Énekelgetnek, kántálnak és imádkoznak.

Mit tehetünk mi, nézvén az üvegfalon át?

Mikor rögzítjük sorsunk, létünk életfonalát? Mikor kötözünk kiszáradt fa ágaira kék és fehér szalagokat?!

Persze a költő kiszórja a kosárból a betűket és szavakat. Fragonard mester 1767-ben született gyermeke mesterien ragyogtatja a fényeket a lombok levelén.

Csak a nő ruhája az, ami sárgás fehéren feszeng a vásznon. Bugyija igézően ejt rabul és csendesen feszes, hívogat. Vajon találsz-e rajta csodálkozó és rózsaszínű virágszirmokat?

Mitől van az öledbe ejtett kéz gyásza? Sötétlila fátyol zuhan alá a völgyre, hintára, s a tájra. Árva ligetek vérzenek.

Krisztus ruhája kéken világít, egészen a Getsemáni kerttől idáig.

Kő Pál, 2001.

Vers-szavak a képhatáron

Comenius (Johann Amos Komensky) nagy művében, az Orbis sensualium Pictus-ban, korát messze megelőzve, már 1658-ban képekben akart láttatni, szemléltetni mindent, amit a diák a valóságban nem láthat, nem szemlélhet meg. (Gondoljunk a mi korunk túlnyomó részt vizualitásra alapozott oktatására.) Gyurkovics Tibor sok műfajt virtuóz módon megkísértő életművéből kiemelve most csak költői tevékenységét, lírai alkotásait, láthatjuk, Gyurkovics nem először „szólaltatja meg” verseiben a festett világot. (Gondoljunk Táj, nővel című verskötetére!) Ám ellentétben a nagy Comeniusszal, Gyurkovics „festett versei” nem oktató, nem szemléltető célzatúak. Más szóval, nem szimplán descriptiv, nem pusztán „leíró”, szemléltető, a festményt csupán szavakra lefordító, „átmásoló” jellegű kapcsolatban állnak a festményekkel, hanem szerves és költőileg szuverén összefüggésben. Számos vers még csak távoli korrelációban sem áll a címében megidézett festménnyel!

Gyurkovics Tibor érzékien vibráló, nagy megjelenítő erejű vers-szavaival úgy hatol, úgy lopakodik be a „megverselt” festmények intenzív inspirációs erőterébe, hogy újra festi, újra alkotja a képeket, immár verbális, lírai integrációba, szuggesztív nyelvi összegzésbe emelve és transzponálva a verseinek célkeresztjébe vett festményeket. Talán a nagy Winckelmann nélkül is tudta, hogy egy képzőművészeti alkotás önmaga jelentését hordozza, nem szorul „magyarázatra”, nem is magyarázható meg szavak révén, hiába hiszi ennek éppen ellenkezőjét sok gyöngén spekulatív művészettörténész!

Gyurkovics festményeket megjelenítő vers-szavai dramatizált párbeszédbe csapnak át, lásd például a Modigliani-aktokhoz kapcsolódó költeményeket. Gyurkovics Tibor szavakkal „festett” vers-szekvenciáiban még az sem hat zavaróan, hogy könyvében, teszem azt Andy Warhol, Salvador Dalí, Giorgio de Chirico, Paul Delvaux, Vaszilij Kandinszkij, Pablo Picasso, Henri Matisse, Egon Schiele, Edvard Munch, Marcel Duchamp, Marc Chagall, Amadeo Modigliani, Francis Bacon, Edward Hope remekművei mellett (mint egy filmben, „közbevágva”) régi, klasszikus nagymesterek festményei és e műveket a líra nyelvi képiségébe transzformáló versek következnek, mellőzve minden művészettörténeti, akadémikus kronológiát, tradíciót, ízlést: Mantegna, Murillo, Hogarth, Velázquez, Giorgione, Poussin, Zurbaran, Tiepolo, Dürer, Gainsborough, Watteau, Longhi, Chardin…

A fenti fényes névsorból jól kitetszik: együttható, energikus, rendkívül érzéki nyelvi, költői erőtérben él itt a renaissance, a jezsuita barokk, a rokokó, az impresszionizmus, a kubizmus, a metafizikus festészet, a XX. századi figuratív és nonfiguratív, absztrakt képzőművészet. Ezt az „időtlen” és voluminózus együtthatást az „erotika édenében” megjelenített „versfestmények” gazdag, színes nyelvisége és a költő empátiája, istenadta tálentuma teszi lehetővé.

Induljunk hát idézet-vadászatra: „A kéj kitárult, mint a legyező / ahogy megmosta testét a lavórban / mintha tóba puha szikla csobban / én megdermedve néztem a sarokban (…) de megbocsátotta, hogy ott vagyok / és néztem, mint a jövő századot” (Vers Balthuse Akt macskával című festményére), „A női comb előtör mint óriási hegység / kitárja csöndesen hanyatló sárga testét / – a múltkor az a nő azt mondta – végtelenség / nincs is maga a hús zárja magába: tessék (…) ostoba fiúk (…) anyjukat szeretik egész halálukig (…) fehér mítosz merő hús és izom / ha megképzik az agyadban az őskép / szeretkezik füvön és folyosón / és cserben hagyja minden ösmerősét” (Vers Pablo Picasso Olvasó nő című festményére), „…patakként zúg a pissoir / némi leonardoi táj / gyönyörű képkeretbe fogja / s a füvek maszturbációja / eliminálja ami fáj” (Vers Marcel Duchamp 1. Folyóvíz 2. Gázvilágítást előkészítő tanulmány című festményére), „Egybe kell látnom mégis a világot / ami fölrobban az Isten kezében…” (Vers Juan Gris Gitár című festményére).

Pár sor erejéig megszakítva most az idézeketek, a fenti verssorokból érezve érezzük, hogy szinte „galvanizálóan” hat ránk – olvasókra és nézőkre egyaránt – az a szintézis, már-már „szimbiózis”, amelyben Gyurkovics Tibor lírájának expanzív nyelvi ereje, amellyel bonyolult vizuális kompozíciókat jelenít meg, olykor szinte játszva tehetségének lehetőségeivel, csak ritkán és kelletlenül hagyva el az „erotika édenét”: „Üveg mögött élnek az agglegények / (…) Fölöttük lebeg mindig a menyasszony / óvakodik azért hogy el ne asszon / azon tűnődik: hasson vagy ne hasson / (…) és boldogok amíg egymást hülyítik” (Vers Marcel Duchamp Az agglegények levetkőztetik a menyasszonyt és azután… című munkájára), „…hiába ragyog őrülten a nyár / a szőke lányok izzón és vöröslőn / csak hajladoznak mint a rózsaszál / röpül az arcuk villan a keresztjük / nevetésük a fojtott égbe száll / az életet úgy hordják mint a kesztyűt / – megismételhetetlen ez a nyár” (Vers Edvard Munch Hölgyek a hídon című festményére), „Mintha két halott csókolózna (…) lehet hogy tél lehet hogy nyár van / ők csókolóznak a halálban” (Vers René Magritte Szeretők című festményére), „…szikrázva száll szét robbanó magányban / az ölelés hatalmas pereméig / a szerelemben napfény és halál van / a belső csúcsot soha el nem érik / de az orgazmus rángó örömében / átbujdokolva egy ki tudja nyitni / a nagy kaput hiába ha szemérem / is rejti el – és megtermékenyíti” (Vers Hubert Robert Park látképe, szökőkút című festményére).

„Mindig mindennel minden összefügghet / ha Isten bennünket magunkra hagy” (Vers Edward Hopper Második emelet napfényben című festményére), „…csak múmiák leszünk a kirakatban / a velencei finnyás asszonyok / hada bikiniben a halhatatlan / Velencében akkor is élni fog” (Vers Pietro Longhi Az oroszlán című festményére), „Ó ifjúság! Az ember ifjúsága / úgy úszik el az égen mint a felhő / az ismeretlen kéklő tartományában / – megtámaszkodik kézfején a delnő / és óvatosan szép combját kitárja / azóta már a gyereke is felnő – / így múlik el az ember ifjúsága.” (Vers Antoine Watteau A ballépés című festményére), „a gardi hídon álltunk áprilisban / az égig érve mint két akkori / kis római és azt hittük titokban / hogy ezt nem lehet már elrontani” (Vers Hubert Robert Gardi híd című festményére), „…a két ajak közt duzzadó szemérem / azt súgja: soha nem felejtelek el (…) végtelen időben (…) egy másik testbe ölten” (Auguste Rodin Fekvő meztelen nő című festményére), „Melle bimbaján a száján és ölén ragyog a festék / mintha rúzzsal volna festve és azt mondaná: na tessék / kész vagyok az áldozatra de csak úgy ha belehaltok” (Egon Schiele: Akt – fekete hajú álló kislány), „…tekintetünk vonzza / az erdőmélyi öl vörösen barna bronza / mindenütt ő ölel agyunkra rátelepszik / és készíti alánk az ölét mint a tepsit / amiben megsülünk és égünk cafatokká / s válunk hipnotikus és erkölcsi halottá / a lány csak öltözik…” (Edvard Munch Hamvak című festeményére), „…veszetten nézett mindig körbe-körbe / és róka-mód riadt volt remegett / a fényt futást az erdőt is gyűlölte / s azokat is akiket szeretett” (Vers Joshua Reynolds Mrs. Charles James Fox portréja című festményre). „Egy rózsaszín lány feküdt az agyamra / ölével homlokomat eltakarta / (…) bennem maradt kibogozhatatlan / mint ideges királyban könnyű dallam / ott volt fölöttem és ott volt alattam” (Vers Edvard Munch Az ember agyában című fametszetére), „Mégis e férfi álmodó csodás / és más világból való suhanás / az arca lángol hogyha hite nincs is / fölperzsel mindent egészen a sírig / a szépség keresztfájára feszítik” (Vers Fragonard Fiatal művész portréja című festményére).

Meg sem lepődünk, hogy Gyurkovics képzettársításaiban, Claude Monet híres szénaboglyái, mint bombák, mint Sztálin-orgonák válnak verssé. Gyurkovis Tibor nagy vers-„tárlatából” aligha hiányozhatnának Salvador Dalí hallucinációi: a Hat Lenin-fej a hangversenyzongorán. „…belülről zubogott elő / hogy megtelt vele a világ / a kis Lenin a megnyerő / búgatta mint az orgonát.”

E bevezető írás elején vitathatónak, sőt kétségesnek tartottuk (mindenesetre Winckelmann annak tartotta!), hogy a festmények, képzőművészeti alkotások megszólaltathatóak-e versszavakkal, a költészet roppant közegét adó nyelvi kifejezésekkel, „festett versekkel”. Kétségeink efelől immár nincsenek, mert nem vitatható, hogy a költő Gyurkovics Tibornak ez fényesen, káprázatosan tékozló gazdagságban sikerült! Könyvében versekké változnak a festmények és festményekké változnak a költemények: a líra és a képzőművészet szépségének rejtélyesen közös horizontján! Bravó!

Dobai Péter, 2001.