Kiskutya – Nagykutya

Megismerni és szeretni egy másik lényt,

ebben áll minden bölcsesség veleje,

gyökere, forrása.

 

Evelyn Waugh

Ott állt a kiskutya a szigeten. Kis sziget volt, azon állt a kiskutya. A patak körülfogta a kis szigetet, kedvesen, két oldalról. A kiskutya a vizet bámulta, a sötét vizet, mert nem égtek csillagok, a hold baba-felhők közt bujdokolt. Meleg levegő áradt, a nyár szétterülő, fülledt melege. És a kiskutya nézte a sötét vizet.

Nem messze tőle állt a nagykutya. A sziget másik oldalán. A sötét vízbe bámult lefelé, alig látta magát. Egy nagy fehér folt rajzolódott ki a patakban, imbolygott, pedig ő elég szilárdan állt. Fölnézett az égre, a csillagok nem látszottak, az egymás után futó felhők eltakarták a hold halvány arcát. A nagykutya alig látta magát a sötét patakvízben.

A kiskutya ugatni kezdett. A vízben kirajzolódott egy kiskutya. Fekete feje volt, kis teste, csontos, vékony lábai, foltos kis bunda. A kiskutya ugatta a vízi kutyát. Vadul. A falu különben csöndes volt, ha egy-egy pillanatra elhallgatott, a messzi házakból idehallatszott a horkolók huhogása. Fújták a kását.

A nagykutya nézte az imbolygó foltot a vízben – bozontos fehér bunda libegett ott, nagy kutyafej, még a nyelve is kilógott az árnyékkutyának. Nagy, húsos lábain imbolyogni látszott. Rámordult a nagykutya, hogy menjen arrébb. A vízi kutya nem mozdult, hiába kergette.

– Nem mész! – kiáltott a kiskutya. A fekete fej visszaugatott rá, de nem ment arrébb.

– Menj innen! – ordított a nagykutya a vízre; a nagy bunda ott játszadozott előtte, de el nem mozdult. Ugatott a nagykutya.

A kiskutya és a nagykutya háttal álltak egymásnak, és vadul csaholtak a tükreik felé.

– Takarodj! – kiáltotta a kiskutya.

– Pusztulj innen! – vakkantott a nagykutya.

– Fogd be a szád!

– Összetörjelek?

– Te nyavalyás!

– Azt hiszed, megijedek tőled?

– Te gazember!

– Gyáva!

– Te töpszli! – kiáltotta a kiskutya.

– Te lófej! – kiáltotta a nagykutya.

– Átharapom a torkod!

– Na megállj! Kinyírlak! – ugatott a nagykutya, és hátrálva kiabált. A nagy árny előtte ringott a vízen, ahogy a hold kibukkant a baba-felhők mögül, egyre jobban kirajzolódott, egyre nagyobb lett és félelmetesebb. A nagykutya csak ugatott és hátrált. – Nem félek tőled! Érted? Úgyse félek tőled! Azt hiszed, még nem láttam ekkora kutyát? Nem… Nem ijedek meg tőled!

A kiskutya jajveszékelve ordított:

– Te töpörtyű! Mit képzelsz, betojok, hogy itt vagy? Ilyen kis korcstól? Nem mész el innen? – És hátrált, hátrált, mert a vízen egyre vadabbul ugatott rá a saját kiskutyája.

Így hátráltak.

Na, aztán összeütköztek.

– Jaj! – ordítottak. – Ki az? Mi az? – forgolódtak, összeütköztek, rémüldöztek. – Mit akarsz? Ki vagy? Te vagy az?

– Én – mondta a nagykutya.

– Ki az az én?

– Én, a nagykutya.

– Jaj, jól van. Sose láttalak.

– Mit akarsz?

– Én vagyok a kiskutya.

– Huh… Rendben. Nem ismerlek.

– Az a jó.

– Az – felelte a nagykutya, lihegett, nyögött. – Nem jó ez az éjjel… Itt vadkutyák járnak.

– Jaj, ne is mondd! Szörnyű kutyák… Micsoda pofa! Ekkorára tátotta a száját! Jó, hogy itt vagy.

– Jó. Vagy mit mondasz?

– Hogy megvagy.

– Megvagyok – mondta fáradtan a nagykutya. Fújtatott. – Ekkora kutyát! Még sose láttam ilyet! És ha láttad volna, ugatott, toporzékolt! Te itt laksz?

– Nem lakom itt.

– Megérkeztünk. Elég volt… – A nagykutya kifújta a levegőt, föl-alá járt lehajtott fejjel. Bozontja a sziget meleg földjét súrolta.

– Itt jó. Azért itt jó. Elég volt… Mindig menekülni, szaladni…

– Menekültél?

– Ki mondta, hogy menekültem? Csak hogy az ember megy, megy…

– Az ember?

– A kutyaember…

– Aha – álmélkodott a kiskutya. – Értem – mondta, de semmit sem értett az egészből.

– Fut árkon-bokron át, nagy szúrós réteken, odvas fahidakon, eszét vesztve rohan…

– Hova rohansz?

– Ki mondta, hogy rohanok? Itt állok, nem?

– De. Itt állsz.

– Nahát. Ne álljak itt?

– De… de… nagyon is jó… Az ember vándorol…

– Hát ezt mondom… Hanyatt-homlok fut, hátra se néz, sziklák közt csap át, összemarják a bögölyök, az arca bereped, a foga kitörik…

– Kitört a fogad?

– Jaj, ne nyaggass már! Csak mondom, hogy kitörhet a foga… Ahogy fut. Egy ágban, például. De nem ez a lényeg.

– Hát micsoda?

– Á! – rándított egyet a vállán a nagykutya. – Vágtat, elhagyja anyját-apját…

– Elhagytad?… – kérdezte megilletődötten a kiskutya.

– Jaj, mindig nyaggatsz! Csak mondom, hogy a kutya hogy fut…

– Pedig te nagy vagy. Ugye?

– Az vagyok. Nagykutya.

– Bátor vagy…

– Bátor. Az. De nem ez a lényeg.

– De hát mi?

– Tudod, ahogy fut, fut a kutya… sehol egy ház, sehol egy nyugodalmas hely… egy meghitt odú, egy barátságos domb… Minden idegen. Rád leselkednek. Ahogy futottam, ahogy fut a kutya, arra gondol, sehol nincs senki.

– Én senki vagyok?

– Jaj, huh, de elfáradtam! Nem erről van szó… Csak hogy fut a kutya, és egyedül van… A faluszélen. A faluban bent pedig vidámság, a kétlábúak ropják a táncot, egymásba kapaszkodnak, a nyári szilvafák mézes szaga száll a levegőben, énekelnek… együtt vannak, kancsókat emelnek a szájuk elé… de nem ez a lényeg.

– Jaj, mondd már meg, mi a lényeg?

– Bolondoznak… – A nagykutya keserűen köhintett. – A parkokban sustorognak, összefogóznak, a nadrágjuk suhog a szélben… Tüzet raknak… Körülülik, botokat tartanak a fénybe, aztán egy kenyérdarabra nyomkodják… Csöpög a zsír, mint a finom permet… Erre gondoltam. Ahogy futottam.

– Boldogok.

– Nem tudom… De nem megy egyedül senki! A lámpafénynél összehajolnak, színes lapokat tartanak a kezükben, hadonásznak, mosolyognak, a belső szobában meg összebújnak a szőrös takarók alatt… Nem félnek.

– Hát… – Körülnézett a szigetről, a csillagok a felhőtakaró alól ki-kibukkantak, a falu csöndesen és békésen aludt. – Elég sötét van.

– Megizzasztott – mondta a nagykutya. – Majdnem nekem jött. Ott, ott a víz közepén… Most nem látni. Ekkora fehér kutya volt… Borzalmas egy ilyen nagy kutya.

– Majd megvédlek – mondta a kiskutya, a nagy mellé állt, szürke szemei világítottak, tappantyúi a sziget meleg földjébe vájtak.

– Mennyit kerestem az utakat… Az utakon minden zugot figyeltem… Hová? Ilyen nagy fehér kutyák elől hová?

– Ne félj – mondta gyönge hangon a kiskutya.

– Nem félek én, mit gondolsz? De egyedül… Azt se tudtam, merre. A kétlábúak meg tomboltak, egymásba kapaszkodtak… Kimentek a határba, vállukon azokkal a fényes szerszámokkal… aztán együtt hajoltak a földre… És mikor rájuk támad a szél, együtt bújnak a lebernyeg alá… Ajaj! De nem ez a lényeg.

– Hát mi?

– Hogy találkoztunk – mondta nagykutya, és elindult a híd felé. A kiskutya követte.

A kiskutya a Faodúnál feküdt.

Tombolt a nyár. A nap csíkjai aranyzsinórokként csüngtek a tájon. Ahogy fél szemével a falu felé sandított, látta az arany ragyogást. Izzott a levegő, a porszemek szinte zenéltek a levegőben. A falu fölött egybeállt a levegő tüze, megkoronázta a kis házak tetejét. Az aranykorona lassú gömbként forgott a kiskutya alig nyitott fél szemében.

„Micsoda nyár! Micsoda pompázatos nyár… Én meg itt fekszem, hogy ne mondjam, döglődöm… Nem szabad elhagynom magamat…” – köhögött magában a kiskutya, elnyúlt a Faodú mellett, mellső lábait előrenyújtotta a hűs füvek közé. Halkan nyöszörgött, visszafogottan. Emberek sehol. A falun végig lehetett látni, mintha mértanilag rajzolták volna ki. A kis utcák, a kerítések testéhez lapuló dús virágok, a kút a falu végén – magukban fuldokoltak a hőségtől. Forró arany öntötte el a vidéket.

Mély hang szólt rá a kiskutyára:

– Fekszünk, fekszünk… Heverészünk?

A kiskutya gyámoltalanul kapta föl a fejét, nyelvét a fogai közt felejtette.

– Te vagy? – Igyekezett egyenesen tartani a nyakát, mint egy kiszolgált eb, ahogy a nagykutyát meglátta. Az vidoran állt, a forró napsütésben még nagyobbnak látszott. – Nem… nem… – mondta esetten a kiskutya, föltámolygott. – Nyár van…

– Nyár – mondta hangosan a nagykutya, csaknem ordította. – És az a baj, hogy nyár van?

– Nem… nem… Dehogy baj… Te szereted a nyarat…

– Szeretem? Szereti a fene! Csak elviselem. Pedig szép a nyár… – A nagykutya az erdő zuhataga felé fordult, fülelt. A rengetegből titokzatos hangok hallatszottak. Surranások, neszek, kicsi-kicsi lábdobogások. Megrázta a testét, szőre ragyogott a napban. Rikító fehérségétől szikrázott a levegő.

– Gyönyörű a nyár – mondta a kiskutya. – A levegőben mintha aranyzsinórok úszkálnának.

– Mik úszkálnak?

– Arany… olyan arany…

– Arany? – A nagykutya ferdén a levegőbe nézett. Aztán vissza a kiskutyára. – Arany. Nem vagy te beteg?

– Nem, nem vagyok – vágta rá a kiskutya, de csak visszadőlt az oldalára, jobban esett így. – Hogy vibrál… Cikázik a fény…

– Cikázik a fény? – A nagykutya közelebb hajolt a kiskutyához. Pofáját odatolta a kicsi arcához, szimatolta, nézte. Aztán gyanakodva megkérdezte: – Csak nem akarsz megdögleni? Elpusztulni?

– Nem akarok.

– Cikázik a fény… – Töprengve nézte a kiskutyát, mint egy öreg bölcs, fehér homlokát összeráncolta. Aztán elhúzódott a naptól ő is, beállt a hűs árnyékba. – Mióta vagy itt?

– Öt napja.

– Hülye vagy, barátom – mondta fensőbbségesen a nagykutya. Körülnézett. Kifakult csontokat látott, gyümölcsmagokat. Közelebb lépett a kiskutyához. – Te… Én ismerem ezeket a kétlábúakat… A legtöbbjük gazember. De van egy kis kecskeszakállas, aki egy bőrládával jár. A múltkor meggyógyított egy ellenszenves malacot. Tudod, hogy nem szeretem a malacokat, a kurta farkuk, az az izgő-mozgó futásuk, mintha csak a farukat ráznák… A fülük! A rózsaszínű bőrük! Brrr! Aztán meghíznak, és levágják őket. Amikor már mozdulni se tudnak. Brrr! Ostobák! Kiskorukban meg csak szaladnak a betonúton, rázzák a kis farukat… De amikor elhevert az ólban, megsajnáltam. Szenvedhetett. Akkor jött az a kecskeszakállas kétlábú, egy tűt szúrt a fenekébe, a malac visított. Azt hittem, megöli. De nem! Meggyógyult. Az valami varázsló. Ezüsttűvel járkál… Szúr. Döf. De az arca jóságos. Mindig a szakállát simogatja, mintha onnan lenne a tudománya…

Elhallgatott. A kiskutya pihegett, nyelve csáléra lógott a fogai közül. A nagykutya odament a kiskutyához, megbökte az orrával a szunnyadozó kis testet.

– Mit is akartam mondani?

– Ne hívd ide a kecskeszakállast! Ne hívd… – nyögte a kiskutya.

– Meggyógyít!

– Ne hívd ide a kecskeszakállast!

– Finom ezüsttűje van… Csodaszerszámai!

– Nem kellene nekem az ezüsttű…

Vad csaholásra lettek figyelmesek. Kis csapat rohant el mellettük, ugrándoztak, játszottak, ugattak.

– Gyere velünk, nagykutya! Akkora nyulak ugrándoznak a réteken! Meghajtjuk őket! Behúzzák a fülüket, úgy szaladnak. Gyere velünk, vezess minket! Fölfrissülsz!

A nagykutya nézte a viháncoló csapatot.

– Nem akarok felfrissülni.

– Tudod, meghajtjuk őket… Mit csinálsz itt?

– Heverek… Vagyis állok.

– Sose lesz ilyen nyár! Sose lesz ilyen nyár! – ugrabugráltak játékosan, a nap megvilágította őket, mint egy gombolyodó aranytömeget.

– Hagyd a csudába azt a kiskutyát. Beteg az… Kampec. Csak nem fogod őrizgetni, amíg kinyúlik! – Röhögve ugrácsoltak, egy fadarabot pergettek maguk előtt.

– Eszem ágában sincs őrizgetni! – Kihúzta magát a nagykutya. – Majd utánatok megyek… – Elfordult a kiskutyától, beleszimatolt a levegőbe, az erdő távoli mozgásokat hozott imbolygó szellőivel. Megvetően nézett a kiskutyára.

– A Laposon túl találkozunk! Te vezetsz minket! Sose lesz ilyen nyár! – Elviharzott a csapat, nagy hurrogással, bevágtak az erdőbe, onnan ki a Lapos felé, a patak szélesen csillogott, mint egy otromba, vakító tükör.

Csönd lett. Hallgattak. A nagykutya odébb ment, szimatolt a fényes levegőbe. Aranyragyogás töltötte be az agyát, a kis szellő fanyar búzaszagot sodort az orrába. Visszafordult a kiskutyához, aztán megint odább ment. Megrántotta a vállát.

– Sose lesz ilyen nyár – morogta. – Hrrr – tüsszentett. – Fene ezt a napot, az orromba szúr! – Fölbizsergett az orrtövéig az éles, forró levegő. – Szaladni kellene… – mormogott. Visszanézett a kiskutyára. – Vágtatni… A szürke nyúl meglapul… Megugrik… Hrrr… – Félig a tájra, félig a kiskutyára nézett. – A vér megpezsdül, megpezsdül az ember vére… Az állat vére, hogy így mondjam…Micsoda nyár! Kampec? – Nézte a kiskutyát, aki féloldalára dőlt, szedte a levegőt a száján át. – Mi az, hogy kampec?

A kiskutya ránézett, szürke szemei elhomályosodtak. A nagykutya nekiindult, föl-le járt a maroknyi árnyékban.

– Nem rossz… Mit vagy betojva? Mindenkinek lehet egy kis… betegsége… Egy ilyen mulandó, elmulandó… rosszullevése… Rosszul vagy. Agyonetted magad, mi?

A kiskutya szürke szemével rámeredt, keményen csillogott.

– Vagy ez a meleg… Vagy ez a dög meleg… Futottál… Nagyon el tudom képzelni, hogy hancúroztál… Aztán kimelegszik az ember, a kutyaember… Kampec? Butaság.

A kiskutya szürke szemei követték a föl-le korzózó nagykutyát.

– Minek menjek én nyulakat hajkurászni, most azt mondd meg? Van annál unalmasabb, mint ezekkel az esztelenekkel rohangászni, azt hiszik, a nyár olyan szép? Ez a sárga nyár? Futkosni! Utálok ilyen melegben futkosni! Igaz? Csak kiizzad a kutya… Összeszurkálja magát! Piszkok! Hogy van kedvük játszadozni, mikor ilyen nagy… nagy… baj van… Ilyen nagy meleg van! – Le-föl masírozott a Faodú mellett. Aztán nekivágott a falu felé vezető útnak. Visszajött. A kiskutya szürke szemeivel nézte, sűrűn kapkodta a levegőt. – Mondj már valamit! – ordított a nagykutya.

– Ne hívd el a kecskeszakállast! – súgta halkan neki. A nagykutya dühösen eliramodott, belevágta magát a fényes levegőbe.

A kiskutya maga maradt. Föltápászkodott. A falu fölött úszott a nyár. Aranyzsinórokat látott, melyek élesen szállongtak a levegőben. A kukorica levelei, mint zöld lobogók, megperdültek a finom szellő ütemére. Mintha a zajukat is hallotta volna, ezernyi zászló zaját. A napraforgók csíkos szelencéiben duzzadtra nőttek a magok, tömött soraik olajosan feszengtek. A Laposnál a kutyacsapat vágtatott, a zab világoszöld volt, mint a térkép. Patakzott az élet, levegőben, vízben, földön… a kiskutya csak a nagykutya útját figyelte, ahogy a tűgyógyító felé szaladt. „Jaj… – gondolta. – Jaj! – Befelé vonszolta magát az erdőbe, ameddig tudta. A nyár nagy lebernyege utána húzódott, ő meg bebújt a közeli fák apró hűvösébe. – Jaj!”

Sok idő telt el. A nap megbillent, mint egy olajoskorsó, végigcsorgott a puha meleg az árnyékra dőlt tájon. A napraforgók félszeg lándzsái saját súlyuktól meghajoltak. „Aludni… Elbújni… Csöndesen…” Visszahúzódott a kiskutya.

Nagy loholásra ébredt. Zaj. Mormogás. Düh. Csörtetés a Faodúnál. „Biztos elhozta a kecskeszakállast… – gondolta a kiskutya. – Végem van, ez világos… De…” Újra elszédült.

– Hol vagy, kiskutya? A fene egyen meg! – A nagykutya szimatolt, dühösen forgott a leeső napban. Árnyéka óriásira növekedett; ahogy a kiskutya fél szemével látta, olyan volt, mint egy szörnyeteg. – Kampec… – Elfordult szájjal nyögött a nagykutya, mintha sírt volna. – Undok ez a nyár… Hé, te kutyafajzat!

A kiskutya fülelt, félt. Nézte a nagykutyát. Lassan sompolygott elő.

– Hol a kecskeszakállas? – nyögte a kiskutya.

– Egyen meg a fene! – Messzire állt, mintha semmi köze nem volna az ügyhöz. A kecskeszakállas sehol. Nagy darab, finom, húsos csontok hevertek a Faodúnál, tisztességes étel. A kiskutya lassan majszolni kezdte a húsdarabokat. Érezte, erő száll belé. A Laposnál az árnyék megcsúszott – az egész élet szebb lett, a puha árnyékok kiadták a táj lelkét. Vérereiben érezte a dús nedvek forgását. Csámcsogott. Evett. A nagykutya dühösen járt föl-le a kikoptatott fűrészen.

– Ezzel bíbelődjek! – ordított a nagykutya. – Azt se tudom, hol áll a fejem! És ez a piszok nyár! – Undorodva nézte a gyönyörű vízben megficánkoló kék árnyékokat. – Ha még egyszer beteg leszel nekem! Hát mi vagyok én? Betegidomár? Ilyen nyáron? Odahagyjam a vadászatot? – A kiskutya komótosan rágcsált. – Mikor minden él, lélegzik, pezseg? Cikázik a fény… – Aztán elharapta a mondanivalóját, és ráordított a kiskutyára: – Ne csámcsogj! Hallod?

Sötétség borult a falura. Hűvös pára gomolygott végig az utcákon, mintha az világított volna tejfehéren. Látni mégse lehetett. A házak magukba süppedtek. A kis ablakok behúzódtak a házak falába, a zsaluk mögül csak itt-ott csillant meg valami kis fény, mint apró ékszer. Előcsillant, eltűnt, ahogy a köd megingatta a sötét levegőt – olyan volt a falu, mint egy elvarázsolt doboz, amelyből csak néha-néha pendült elő az ablakok ékszeres fénye.

Néhány lámpaoszlop álldogált mindössze a faluban, lámpájuk a ködbe szúrt, mintha egy fehér kalapot ejtettek volna el a sötétbe.

– Bumm! – ütközött az egyik test a másiknak. Felhördült a két kutya.

– Nem látsz? – mordult rá a nagykutya a kiskutyára.

– De látok… csak nem tökéletesen.

– Fellöksz itt engem, vagy mi a fene? – A nagykutya a lámpa alá állt, hogy lásson valamit.

– Én löknélek fel? Csak nem gondolod? Mentem itt csak, mentem…

– Hova?

– Mondom. Csak mentem.

A nagykutya az oldalát az oszlophoz dörzsölte, az egész oszlop rázkódott, a lámpa fénye remegett a levegőben.

– Szóval csak szaladgálsz… – mondta a nagykutya.

– Ne…em… Vagyis igen. Szaladgálok.

– Mondd, nem vagy te kóbor kutya?

– Kóbor?

– Az. Kóbor.

– Miért lennék én kóbor?

– Ezt kérdezem.

– Mért lennék én kóbor? Itt vagyok ebben a faluban, itt szaladgálok…

– Nekem mindegy – mondta a nagykutya, kényelmetlenül érezte magát, megrázkódott. – Milyen sötét van, alig látni. Bezzeg a kétlábúak! Nézd a lámpáikat. Behúzódtak a falak mögé, és a házakban szöszmötölnek… Behúzódtak a saját házukba, kigyújtották a lámpát, és most bent szöszmötölnek.

A kiskutya félénken csak közelebb állt a nagykutyához.

– Mit akarsz? – kérdezte a nagykutya.

– Semmit. Miért? Csak egy kicsit közelebb állok hozzád. – Egészen a nagykutya mellé állt, nedves orrát a nagy fehér bundához nyomta.

Hallgattak. A falu kis ékszerdobozai csillogtak a ködön meg sötétségen át. A kiskutya szólalt meg:

– Te hová mész?

– Én? Mért mennék valahova? Látod, itt állok.

– Egész éjjel csak itt állsz a lámpánál?

– Jaj, ne nyaggass már! Itt állok, és kész. – A nagykutya ellépett az oszlop mellől, a földet szaglászta.

– És te hova tartozol? – bökte meg a kiskutya a nagykutyát. – Hova tartoznék? Itt vagyok ebben a faluban… itt kóborlok, akarom mondani, itt élek, meg itt állok.

– Ez a te hazád?

– Hazám, hazám… Ismerem ezt a falut. Minden bejáratot ismerek már, a rétek szagát, le a patakig, az erdők sűrű szagát, a kerítések keserű illatát, a kazlak égett aranyszagát az udvarokban… – A nagykutya komolyan bólogatott. – Bizony, ismerem. Minden virágot meg tudok különböztetni, minden kis fényről tudom, honnan jön. Mért mennék máshova?

A kiskutya dermedten nézett rá. Aztán lassan megfordult, tett egy-két lépést a lejtő irányába.

– Elmész? – kérdezte a nagykutya.

– El. Késő van, nem akarlak zavarni, ha itt álldogálsz.

– Buta vagy. Nem zavarsz, mért zavarnál?

– Megvagy itt egyedül, talán gondolkodni akarsz…

– Dehogy akarok gondolkodni.

– Terveket szősz holnapra, amikor kivilágosodik.

– Nem szövök terveket. Örülök, ha pihenek.

– Magadban akarsz pihenni… – A kiskutya eloldalgott.

A nagykutya utána kiáltott:

– Most hova mész? Minek elmenned? Hé!

A köd lassan oszlani kezdett, az ég viszont sötétebbre változott, nagy dördüléssel megdördült. Aztán még egyszer. Esőcseppek gördültek alá a lámpa széléről.

– Hé… te! Nem kellene épp most elmenned…

A kiskutya visszasompolygott.

– Gondolod? Egyre jobban esik…

– Azért mondom.

– Te hova mész az eső ellen?

– Én? Mért? Majd meglátom, hova megyek.

Álltak egymás mellett, az égből egyre sűrűbben potyogtak alá az esőszemek. Az ég egy-egy nagy dördüléssel gördült föléjük, összehúzták magukat. A sötét földön sűrű nyomokat vertek az esőcseppek. Az ékszeresdobozok lassan kihunytak, a lámpák elaludtak, az eső meg már javában zuhogott.

– Van neked lakásod? – kérdezte a kiskutya.

– Lakásom? Miféle lakásom?

– Na nem… Csak úgy kérdeztem. Én nem félek az esőtől… – Bumm! Nagyot dörrent megint az ég, az eső vastagon verte az utat, a kerítések egészen átáztak. Csattogott, mennydörgött az ég, a két kutya egymás mellett állt. A nagy meg a kicsi.

– Agyonázunk így… Gyere – mondta, és lomha nagy léptekkel elindult a felvégen fölfelé, a dombra. Elbaktattak a sűrű esőfüggönyben a domboldali kút mellett, aztán az erdő szélére loholtak. A nagykutya elöl.

– Gyere! – kiáltotta mindig a kicsi után. Az szaporázta a lépteit. Elérték az erdő szélét. A nagykutya az odúhoz ment, azt szaglászta körül, itt már védve voltak az esőtől. A kiskutya melléje szegődött. Nagy sávokban vágódott be az eső a fák közé, de ők védve voltak. A sűrű függönyön át nézték a csöndbe süppedt falut. Aztán az eső megcsöndesedett. Csak a faágakról csöpögő víz zaját hallgatták elmerülten. Hirtelen éles madárhang csapott feléjük. Bagolykiáltás? Megismétlődött. Mindketten összerezzentek. Aztán tovább füleltek. A földön gyíkok surrantak, a nedves fű közt hallatszott a szaladásuk. Még jobban megmerevedtek, szőrük borzolódott. Ahogy az erdő megelevenedett, a két kutya egyre jobban egymás mellé bújt. Aztán a nagykutya behívta az odú mélyére a kiskutyát.

– Na, gyere ide be, majd itt nem fogsz félni.

– Nem félek én… – mondta a kiskutya, de csak odabújt a nagy mellé.

Az erdőből sejtelmes hangok hallatszottak. Madarak riogattak, rókák nyüszítettek. A nagykutya mind jobban a kicsi mellé bújt.

– Van neked valakid? – kérdezte tőle a kiskutya.

– Miért lenne valakim? Mindig ilyenekkel jössz.

– Csak… hogy te… szóval te kóbor kutya vagy, mi?

– Kóbor vagy nem kóbor, aludj már, és nyomulj jobban ide mellém, olyan hideg van, meg ezek a hangok…

– Jó, hogy együtt lehetünk, igaz?

– Jó, jó, csak ne jártasd annyit a szád… – Magához szorította a kiskutyát, aztán együtt aludtak el.

A kiskutya a Faodúnál várt. Megindult a természet. A fák a faluban megporosodtak. Mintha poros ponyvát terítettek volna rájuk, megroskadtak a százezernyi porszemtől. A könnyű szél a nyitott szemekbe kavarta a csikorgó, kvarcos szemetet. Hunyorogni kellett. Fújt a szél.

Az erdő megroskadt. Az ősz kiterítve feküdt a gyönyörű fákon, mint egy ernyedt pányva. A madarak beljebb húzódtak odúikba. Hangjuk csöndesebb lett. A fonnyadt levelek közt játszadozva bujkáltak, anyák fiókáikat dédelgették egy nagyobb útra, hogy legyen erejük szállni, szállni…

A Lapos bemocsarasodott. Mintha puha páncélt eresztettek volna rájuk az éjszakai halászok – zöld páncél borította az alig folydogáló vizet. A sodrás megakadt egy-egy faágban, egy kitüremkedő partrészletben, s alatta mélyen, sötéten folyt a víz.

A kiskutya minderre fittyet hányt. Rászögezte a szemét Fondorosiék kerítésére, a sűrű deszkapalánk mindent eltakart. A deszkákban durván állt a szög, a vasfejek elrozsdásodtak a kezdődő esőkben. A deszkapalánk mindent eltakart.

Három napig várt a kiskutya. Csellengett, morfondírozott – aztán nekilódult a keresésnek. Végigkajtatott a falun. Bandukolt. Jó időt választott erre, a kétlábúak korán behúzódtak házaikba. A deszkapalánkok mögül nagy kiáltások, ernyedt suttogások hallatszottak – aztán semmi. Egy kút magányos nyikorgása, egy-egy leánysikoly – aztán semmi. A csend csak nőtt, nőtt – a kezdődő hideg szél mintha csak növelte volna.

Fondorosiék kerítése mellett megállt. Fülelt. Mi zaj hallatszik? Semmi. Ajtónyikorgás, koppanások a tornácon, egy sóhaj – aztán semmi.

A hűvös estében kihaltak voltak az utcák. A kiskutya meghúzódott a kerítés mellett, ahogy egy-egy hazatántorgó kétlábú vette az útját arrafelé. Figyelt a kerítés mögé. Ajtónyikorgás, koppanások a tornácon… Fülelt.

Durva hangokat hallott:

– Nyughass már! Mi bajod van? Megetted a magadét!

Fülelt a kiskutya.

– A kaput nézd! Most mit nyüszítesz?

A hang eltávolodott. Ajtónyikorgás hallatszott – a kiskutya fülelt. Mintha lánc súrlódását hallotta volna.

Na még a lámpák! Föntről éles csillagokat szórtak, de nem olyan távoliakat, hanem élesen szúró, kegyetlen csillagokat. A kis falusi utca világosabb lett, még azt is meglátta a kiskutya, ahogy elegáns egerek szaladtak át a szabad úton. Jópofa egerek, a macskák csak jó sokára kerültek elő a palánkkerítések tetején. A kezdődő esti fényben kirajzolódtak, mint nagy ragadozók. Nevetségesek voltak. Fölkunkorították a hátukat, bajszuk a fénylámpák rezgő körében idegesen vibrált.

Egy szekér cammogott át az úton. A kiskutya megint behúzódott a palánkkerítés mellé, nézte, hogyan cammognak el a szekérrel. Ide-oda imbolygott a lámpafényben az otromba árnyék – kimagaslott egy bóbiskoló fej, pipával az előreeső árnyékban, az ökrök szarva éles tűként meredt a kék levegőbe. Ringott a szekér, előreúszott – sejtelmesen. A lámpa fénye a szekérderékba dobott szerszámokon kék árnyékot vetett. Kopp-kopp… – és nyikorogtak a kerekek.

A kiskutya meglapult. Távol kurjongatások hallatszottak. Mint egy messzi pont – lüktetett a sötétben a zengzetes csárda. Hang meg fény. A beszéd elmosódott. A kiskutya az ősz vizes szagát érezte, mint valami gyomirtót. Szimatolt. Nedves és ellenséges szagot érzett – a távoli kocsma berezgett az esti lámpák kék révületébe.

Mintha egy madzagot szaggattak volna. Nyikorgó, éles hangot adott – aztán kellemesen duruzsolt a fülében. Szilánkra tört üvöltések hangzottak, motyogó beszédek. Egy hang monoton zenéje majdnem elaltatta. „Nem lehet elaludni” – gondolta a kiskutya, és újra fölfülelt a nedves estében.

Hűs szél borzolta a kis szőrt. A kiskutya két lábra állt, Fondorosiék kapujához merészkedett. Beszimatolt. Benyomta az orrával a rést – nem engedett. A kis sötét résen át belesett – egy kutat látott, a vödör fönn lógott az átalvetőn; a szerszámoskamra ajtaján nagy lakat fénylett. A puszta föld. Tele kutyanyomokkal. Egyik a másik mellett. Nagy nyomok. A terpeszkedő lábfej mellett kirajzolódtak az éles nagy körmök – mélyen a földbe vájva. Zörgés hallatszott. A kiskutya visszalapult a kerítés mellé.

– Mi az isten van veled? Nem jó neked itt? Na… egyél… – A csoszogás után egy bádogedény koppanása hangzott, aztán habzsolás. Nagy lefetyelés. Nagy nyelvek, nagy lefetyelés. A bádogedény forgolódott a földön. Mormogás. A bádogedény súrlódott a földön. Aztán fölcsattant egy hang. – Sose ettél ennyit! Nem jó?

Csönd volt. Mintha nem felelt volna senki.

Ajtónyikorgás, csusszanó léptek, megmeredt csönd.

A kiskutya a falu másik végébe figyelt.

A fák ernyedten lógtak, a sűrű esti levegő alig mozgatta a megtört lombokat. Mint egy rézsút vetődő fényben, megjelent egy alak, ide-oda ingázott, mindig nagyobb lett, egészen óriásra nőtt. Mint elsötétült esernyők tartották fölé a fák az idomtalan árnyékot. Az alak továbbment. Megint csend lett.

A kiskutya szimatolt a légbe, a nedves ősz szaga az útról is az orrába ütött. Hosszú, magányos árnyékok feküdtek végig az utcákon, dermedt foltok és fénylő kiszögellések.

Zörgés hallatszott az úton. Nagy árnyék vetődött a kerítés mellé, nyikorgó zaj szegődött hozzá. Az út közepén otromba árny jelent meg. Végigkacskaringózott a lámpák nedves fényében.

Elhalt a zaj.

A kiskutya megint a réshez ment, belesett.

Mozdulatlan volt az udvar.

A kút átalvetőjén rezdületlen állt a vödör.

A szerszámoskamra ajtaján tapadt a lakat.

A nyomok fénylettek a beeső fényben.

De mintha hangokat hallott volna bentről, az udvarból. Nyikorgás? Lánczörgés? Vagy csak a feltámadó szél zaja? A kiskutya befülelt a résen. Mintha valaki hanyatt vetette volna magát a földön. Egy nagy test zuhant volna egy pallóra. Mi ez? Szuszmogás. A lámpák óriási fényalakokat vetettek az elébük kerülő fáknak. Puszta udvar. A szél alig fújt. Nyikorgatta a szelíd ajtókat. A falu különben csöndes volt.

A kiskutya várt. Sokáig nem hallatszott semmi. Érezte a deszkák nehéz, őszi szagát, ahogy orra a közelükbe ért. Nézte az üres udvart.

– Bent vagy? – vakkantotta be idegesen. Fülelt. Semmi válasz. – Itt vagy bent?

Nézte a dermedt udvart, a fény csak az őszi fák ponyváját dobta elé.

– Fogoly vagy? Csak annyit mondj meg, hogy fogoly vagy? Nem kell beszélned, csak vakkants!

Bekuklált a résen, de csak a szabályos árnyékokat látta, az ősz pontos esti fényeit a lámpakörben.

– Itt vagyok! Ne törődj semmivel! Itt fekszem a palánk mellett, nem mozdulok! Szólj, ha valami baj van!

Fülelt.

Már nem is tudta megkülönböztetni a zajt a csendtől, a lánc finom súrlódását a porszemek játékától.

Az udvar dermedt fényeit nézte, egészen belevakult.

– Fogoly vagy? Csak annyit mondj. Vártalak a Faodúnál! Nem baj, ha nem tudsz szólni, csak tudd, hogy itt vagyok! – Belefúrta kis orrát a kerítés aljába, megpróbált belesni. De csak a puszta földet látta, és a karmos, nagy nyomokat.

Fölemelte a fejét, a falu szétterülő homályába nézett.

A lámpák mint kínzó, közeli csillagok verték az utcák kis porát, a fák züllött esernyőkként lógtak a levegőben. Kihalt, elhalványult házak árnyéka vetődött az utcákra.

– Fogoly vagy? Csak annyit mondj…

Fülelt az éjszakába.

A kiskutya hiába várt a kerítésnél. Az ősz elborította a tájat, a szőlőkben alakok hajladoztak, az egész falu kint volt a domboldalban. Duzzadtak a szőlőszemek. A fürtök kiteljesedtek, megpirosodtak, megsárgultak.

Egy-egy nagy csapat fekete madár borította be az eget. Egész nagy árnyék borult a szőlőkre. Seregestül szálltak a seregélyek. Aztán lecsaptak, leröppentek. Lakmároztak a hajnali hűvösben. A dús lé kicsordult a csőrük mentén, ahogy habzsoltak. Aztán ahogy az alakok megjelentek a szőlőkben, felröppentek, behúzódtak az erdőbe. Várták a szabad prédát.

Az alakok mókás pótembereket állítottak a szőlők közepébe. Fakarókból emberalakokat eszkábáltak. Letűzték a földbe. Felöltöztették – régi rongyokat aggattak rájuk, színes sálakat tekertek az ember-karók nyakába. Egyikre egy kimustrált vasutas-zubbonyt húztak. Hadonászott a szél ütemére – a seregélyek felrebbentek esetlen mozdulatára. Volt, hogy kalapot hoztak, azt nyomták a karó-ember tetejére. A kalap szélén fújta a szél a szalagot. A legérdekesebb szerzet egy kockás sapkás madárijesztő volt: a pepita sapka virított a tájon – a seregélyek nem mertek leszállni a közelébe.

A kiskutya csak várt. A palánkkerítés mellé húzódott, a Fondorosiék kerítése mellé. Mert már három napja nem látta a nagykutyát. Onnan figyelte a karó-emberek hadonászását a szőlőben. Volt olyan szőlő, ahol egy nagy zsineget feszítettek ki, és fényes, zörgő lemezeket aggattak a zsinegre. Az aztán zenélt a szélben! Mulatságos volt. A seregélyek köröztek a levegőben, le akartak csapni az érett szőlőkre, de a lemezek fényes zörgése elriasztotta őket. Zenélt az egész szőlődomb.

A kiskutya elballagott a kerítés mellől, szomorúan. Messzire nézett – arra gondolt, talán már sose fog találkozni a nagykutyával. Ki tudja, talán már hetedhét határon is túl jár. Vagy talált magának egy másik kutyát, azzal nekivágtak a nagy vadászatoknak. Vissza se jön. Mért is jönne vissza, mit keresne ebben az őszi faluban? Vidáman éli világát, talán már egy finom, aszfaltos városban sétálgat le s föl.

Aztán fondorkodott a kiskutya, kerülgette a palánkkerítéses udvart, ahová sehogy sem tudott belátni. A harmadik szomszédban csak belopózott az udvarra, egy alacsony bádogtetőjű kamrára mászott föl. Onnan nézett Fondorosiék udvarára.

Ott volt a nagykutya! Ott állt. Mellette tálka, tele étellel, de a nagykutya nem figyelt az ételre, előrenézett, a kapu irányába. A kiskutya éppen vakkantani akart neki, hogy jelezze, itt van ám… Amikor megjelent egy kétlábú szoknyában, egy labdát hozott a kezében. Nevetett, megállt a nagykutya előtt, nagyon nevetett. A nagykutya feléje se fordult, de a szoknyás pattogtatta előtte a labdáját. Aztán földobta a magasba, mintha az égbe akarná hajítani. A nagykutya feléje se nézett. Akkor rákiáltott a szoknyás, toppantott a lábával.

– Figyelj már ide! Hallod?

A nagykutya lassan feléje fordította a fejét.

– Ide figyelj! Eldobom ezt a labdát, te meg visszahozod, jó?

A szoknyás elgurította a labdát. A nagykutya nem mozdult. A lányka a labda után szaladt. Odagurította a nagykutyának a labdát. Az lenézett a perdülő gömbre, aztán állt tovább.

– Hopp! Hopp! – kiáltotta a szoknyás, lebegett a kutya körül. – Fogd meg! Kapd el! – Fölemelte a labdát, piros gumilabda volt. Földobta a levegőbe. – Kapd el! Na, ugorj! Ugorj már! – A nagykutya nem mozdult, elfordította a fejét. A kiskutya lelapult a bádogtetőre, nehogy a nagykutya meglássa.

A szoknyás megint elgurította a labdát, és noszogatta a nagykutyát, hogy szaladjon utána. De az nem mozdult. Így aztán a lányka megragadta a nagykutya nyakát, elvonszolta a labdáig.

– Fogd meg! Vedd föl! Vedd föl, na!

Aztán a nagykutyát rángatva ide-oda szaladgált vele a labdáig és vissza. A nagykutya kelletlenül zötyögött az idomítója mellett. El a labdáig – vissza. El a labdáig – vissza.

A kiskutya elfordította a fejét, a szőlőben zörgő fényes lemezeket nézte, hogy pörgeti őket a szél.

– Ejnye már! – kiáltott a szoknyás. – Nem akarsz engedelmeskedni? – Kifeszítette a nagykutya száját, aztán beerőszakolta a labdát a fogai közé. A nagykutya állt, furcsa volt a labdával a szájában, mintha egy gonosz gömböt nyomtak volna a puffadt arcába.

– Hozd ide! Hozd ide a labdát!

A lányka most a fa mellett állt, onnan vezényelt neki:

– Tartsd a fogaid közt, és hozd ide! Hopp!

A nagykutya nem mozdult.

– Gyere ide! Gyere ide hamar!

A nagykutya kelletlenül kiejtette a labdát a szájából, és elballagott a fáig.

– Ejnye! Mit képzelsz? Hozd ide a labdát! Nem téged hívtalak. A labdát! Fuss érte! Hallod? Fuss érte!

A nagykutya egykedvűen bámulta a parancsoló teremtést.

A szoknyás dühös lett, elvörösödött.

– Na megállj! – Csak ennyit mondott, és elindult a kert végébe.

A kiskutya lesunyta a szemét. Inkább a szőlők felé fordult, a seregélyek lakmároztak. Most elállt a szél, nekibátorodtak, egyikük még a pepita sapkás alak karjára is ráült. Csirregtek, vidámkodtak, ették a szőlőt, a kibuggyanó lé bemaszatolta fekete nyakukat.

A lányka vékony fűzfavesszővel tért vissza. Maga mellett tartotta, alig lehetett látni. A vékony, hosszúkás leveleket lehántotta, csak a puszta vessző volt a kezében. A nagykutya elé állt.

– Eldobom a labdát, te meg visszahozod! Érted?

A nagykutya szomorúan emelte föl hozzá a tekintetét, enyves barna szemmel nézte a fölötte álló szoknyást.

Az fölfogta lassan a kezébe a piros labdát, lehajolt, és elgurította a labdát. A nagykutya a lánykát nézte.

– Ott! Oda fuss! Hozd ide!

Aztán, hogy a nagykutya nem mozdult, előrántotta maga mellől a fűzfavesszőt, és hirtelen végigvágott rajta. A nagykutya vakkantott egyet, elugrott a lányka mellől.

– Majd megtanulsz engedelmeskedni! Te ostoba! Hát nem akarsz játszani? Játszhatnánk! Fuss a labdáért!

Megragadta a nagykutyát a nyakánál fogva, aztán a labdáig vonszolta. Belenyomta a szájába a gumit, aztán ő visszafutott a fáig. A nagykutya csak állt a szájába tömött gömbbel. A szoknyás hozzá futott, végigvágott rajta. A nagykutya elballagott a fáig. A lányka kiabált:

– Ide tedd le! Ide leteszed!

Aztán megint elgurította a labdát, megint rávágott a nagykutyára, az lomhán megindult, nehézkesen fölemelte a szájával a gömböt, visszaballagott.

A kiskutya lelopózott a tetőről, nem bírta nézni.

– Idehozod! Gyorsan! Fuss érte! Vedd föl! Fogd meg! Idejössz!

Peregtek a hangok, de még jobban hallatszottak a suhintások, a nagykutya vakkanásai, nyöszörgése. A kiskutya menekült a hangok elől, nekiiramodott.

Vesszősuhogás, csapkodás, kiabálás. Sziszegett a levegőben a vessző. A kiskutya futott. Lehorgasztott fővel, minél messzebbre. Neki a domboknak, berobbant a szőlőbe, vad csaholással űzte a seregélyeket. A fekete madarak fölrebbentek, elejtették a csőrükből a mézes szőlőszemeket. Rémülten csapkodtak a levegőben, egyre többen, mert a kiskutya beszaladta az egész szőlőt. Már egész fekete lett az ég, ő még ott is ugatta őket, mint egy komor felhőt, az meg ide-oda lengett fölötte, mint egy fekete ing. A madarak nem akartak odébbállni, de a kiskutya fölágaskodva űzte őket. A madársereg nagy nehezen megindult az erdő felé, a kiskutya csaholt, dühösen, kétségbeesetten.

A kiskutya meg a nagykutya a kútnál találkoztak. A nagykutya nekiállt lefetyelni a kút mellett csörgedező vizet.

– Hű… na. Szomjas voltam.

A kiskutya leült a fenekére, nem nézett a nagykutyára. A szőlődombokat figyelte, a seregélyek hiába csapkodtak a szárnyukkal, a szőlők üresek voltak. Szüret után csak elejtett szemeket találtak.

– Hű… na. – Megrázta magát a nagykutya. Mintha a gondolatokat akarta volna kirázni a fejéből. – Van már helyed?

– Helyem?

– Mért? Nem muszáj beszélgetni. Helyed, igen, azt kérdeztem.

– Van… Van nekem helyem.

– Melyik háznál?

– Itt a hely… – Fölugrott a kiskutya, körbeszaladgált, ugrándozott.

– Ne hülyéskedj! Rendes hely…

– És a Faodú?

– Faodú, Faodú… Megfagysz. Télen meg fogsz fagyni.

– Jó a Faodúban… Jó az… Szabad hely…

– Beszerezzelek valahová?

– Köszönöm…

– Most ne köszönd, hanem azt mondd meg, beszerezzelek-e valahová. Egy jó zsíros helyre… Meleg vackod lehet, ahogy elnéztem, a Fondorosiéktól a negyedik ház, tudod, a deszkakerítéstől a negyedik, a második pózna a kovácsműhelytől, ahol a lovakat patkolják, s az a bűz van… Mikor patkolják azokat a viháncolókat, ráégetnek valami cipőt a lábukra… Neked is kellene egy hely. Talán még rongyot is tesznek az óladba…

– Neked is tettek?

– Nekem nem tettek, mért tettek volna, nem vagyok én kényes, meg ekkora bundám van… de neked tennének esetleg, mert te kiskutya vagy… Nekem nem kell rongy.

– A deszkán alszol?

– Deszkán vagy nem deszkán, az mellékes. Mért, a Faodúban talán jobb volt? A földön?

– A Faodú szabad hely…

– Ez is szabad, nyugodj meg. Mért, most nem vagyok itt?

– De itt vagy…

– Nahát! Akkor jövök el, amikor akarok, mit gondolsz? Jobb lenne neked is… Valami szabályos hely.

– Mit kell ott csinálni?

– Semmit! Az égvilágon semmit. Néha mondanak valamit, te meg kényed-kedvedre megteszed…

– Miket mondanak?

– Jaj, ne nyaggass! Mindig kérdezel…

Elhallgatott a nagykutya. Kémlelt a falu felé. A Fondorosiék kapujába, ahol ő szolgált, kiállt egy kis szoknyás teremtés, kezében fűzfavesszővel. Kezét a homloka elé emelte, kémlelt a domb felé, ahol a kút állt. A nagykutya elfordította a fejét.

– Kérnek valamit… s te megteszed.

– Parancsolnak?

– Nem éppen parancsolnak, csak megmondják, hogy mit kell tenned. Még jó is… nem kell gondolkodnod.

– Csak engedelmeskedni…

– Mindenki engedelmeskedik valaminek… Ha nem ennek, hát annak. A lábad engedelmeskedik a fejednek, a polgár engedelmeskedik a rendőrnek… ez a világ rendje.

A lány a kapuban suhogtatta a fűzfavesszőt – a kiskutyának eszébe jutott, mikor a nagykutyát megleckéztette a lány a vesszővel. Nem nézett a nagykutyára, szégyellte magát – helyette. A nagykutya ment is volna, maradt is volna. Fölágaskodott, ásított, türelmetlenkedett.

– Elpusztulsz így a télen – mondta a kiskutyának.

Hallgattak.

A kiskutya szólalt meg:

– Soványabb lettél.

A nagykutya megrázta magát, megnézte a bundáját.

– Én? Soványabb? Ne beszélj szamárságokat! Olyanokat eszem…

– Húst?

– Na ja. Húst is, mindenfélét. Még hogy sovány vagyok.

– Nem bánkódsz valamin?

– Min bánkódjak? Megvan mindenem…

Füttyszó hallatszott, élesen szállt a levegőben.

A nagykutya megrázkódott, de magyarázott tovább:

– Nem kóborolhatsz örökké… Csak kóborolsz… Itt a házaknál rendes állás van…

– Szolgálat.

– Szolgálat vagy nem szolgálat… Mindig ilyenekkel jössz… Biztos kenyér. Biztos hús.

– „Fuss, ameddig futni tudsz.”

– Mit mondasz?

– Semmit. Örülök, hogy jó helyed van… Nem bánt senki. Nem vagy kitéve az elemeknek.

– Miknek nem vagyok kitéve?

– Szóval, hogy nem ázol-fázol…

– Nem. Azt nem.

A lányka a kapuban fölmutatta a fűzfavesszőt, integetett a nagykutyának. Füttyentett.

– Eljössz az erdőbe? – kérdezte a kiskutya.

– Most? Minek?

– Nekivágunk… Annyi ismeretlen hely van… Bebarangoljuk a domb másik oldalát…

A kiskutya előrekaptatott, visszanézett a nagykutyára, hívta a tekintetével. Szürke szemei élénken csillogtak.

– És futunk? – kérdezte a nagykutya.

– Rohanunk – felelte lelkendezve a kiskutya.

– Azt mondod, megnézzük a másik oldalt? Mi lehet ott?

– Hát azt én se tudom. Estére megjövünk…

Nekiiramodtak. Elöl szaladt a kiskutya, levágott a dombon, aztán újra föl a másik hajlatnál. A nagykutya nagy ugrásokkal követte. A kiskutya vissza-visszanézett, trappolt előre, az irányt mutatva.

Éles füttyszó hallatszott, kettő. A nagykutya megtorpant. Fújtatott.

– Hé! – kiáltott a kiskutya után. – Nincs kedvem a dombra menni… Ugyanolyan, mint ez az oldala. Minek futkossunk?

A kiskutya visszaballagott hozzá.

– Hívnak, mi?

– Engem?

– Éppen téged.

– Mért hívnának?

– Neked füttyönget az a kétlábú… Az a kis szoknyás.

– Nekem ugyan nem… Egyszerűen nincs kedvem.

– Egyszerűen nincs merszed.

– Mit beszélsz?

– Azt, hogy félsz. Gyáva vagy, mert haza kell menned.

– Te… Vigyázz, mit mondasz! Én… én… semmitől se félek!

– És a fűzfavessző?

– Milyen fűzfavessző?

– Láttam. Ne izgasd magad, elmegyek egyedül is… – Indult is a kiskutya. – Rab vagy, annyi az egész. És gyáva. Iszkolsz hazafelé. Na, szaladj már! Kikapsz!

A nagykutya a kicsi után eredt, ordított.

– Te meg el fogsz pusztulni! Megdöglesz a télen! Nem lesz betevő falatod sem! És még én akartam neked helyet szerezni?

– Süsd meg az ilyen helyet! Szolgaság! Érted, szolgaság!

– Majd elpusztulsz! – Lelassított a nagykutya, toporzékolt. – Nem is baj! Bár sose találkoztunk volna! Én majd a melegben fogok pihenni! Te meg kóborolsz az éjszakában, rád törnek a farkasok, lecsapnak rád az erdő madarai! Nyüszíthetsz akkor! De nehogy engem keress!

Megindult visszafelé az úton, a füttyöngetés irányába. Lelógó fejjel baktatott.

– Soha nem akarlak látni, érted! – Visszafordult, úgy ordított a kiskutyának. – Soha többé!

Eliramodott a házak felé.

A kiskutya állt, nézte a távolodó nagykutyát, szemét szűkre húzta, a nagykutya egyre kisebb lett, már csak egy fehér pont volt, a kiskutya szürke szemében nedvesség keletkezett, pislogott.

Futott ám a kiskutya. Elmerészkedett a dombon túlra. Ahogy olyan vadul összevesztek a nagykutyával, nekieredt az útnak, búsulásnak adta a fejét, szomorú volt. Maga elé tartotta a fejét, mormogott. „Még hogy én is beálljak valahová… Szolgálni! Azt nagyon érti! Egyszerre nagyon érti!” Fölfutott a domb tetejére, megállt. Visszanézett – ott volt alatta a kis falu, ahol annyira összebarátkozott a nagykutyával. Megsajdult a szíve, bal mellső lábát fölemelte, mintha várná, csak fölbukkan valahonnan a nagy fehér folt, nagy zötyögéssel csak megjelenik a nagy termetű barát. Persze sehol semmi. Csak a falu feküdt alatta, ismerős volt már minden zug, most egyszerre az ősz az orrába hozta az emlékszagokat. A kiáradó Lapos áradó szagát, a palánkkerítések naptól fanyar deszkaillatát, a vadrózsák szúrós, tömény bódulatát, az árkok lapuleveleinek nyers zöld aromáját. Egyszerre orrában érezte a falut, persze hogy megsajdult a szíve. Surranó macskák szőreszála, oszlopok olajjal befestett oldala, az út pora, a borospincék oldalában szellőzködő hordók, fejkendős asszonyok régi ruhái, tejszagú kis szoknyások harisnyái, nyulak futó prémje, kapák földdel kevert pengéje, a kis árpakévék sárgája: föld, vas, emberi veríték és állati nedvek sűrű páráját árasztotta köré; persze hogy megsajdult a szíve ezért a megtalált faluért, ahol új otthonra lelt kicsi kóborlása óta. Na és mindennek tetejébe valahogy főként azért szerette a falut, mert ott ismerte meg a nagykutyát. Valójában a falu háttér volt: a nagykutya barátságának a háttere. Minden zug végső soron rá emlékeztette, ő tette olyan állatian és mulandóan halhatatlanná a barátságával. „A piszok! Most meg lehord engem! Itthagy, egyszerre a legfontosabb, hogy bekedveskedje magát valami kis nyafka gazdácska kegyeibe, aki pedig egy fűzfavesszővel várja a kapuban! Egyszerre de odavan azért a tál lencséért, tál kolbászért!” Mikor együtt barangoltak, hogy kinevette a helybeli ebeket, hogy csak a gazdáik kezét nyalogatják! Most meg ő nyalogatja. Visszanézett a falura, még mindig remélte, hátha jön a nagykutya. Nem jött.

Ő is megfordult, caplatott föl a dombnak, hogy megnézze, mi van a túloldalán. A domb tetején erdő volt, belevágott. A fenyők lepergett tűi szúrták a mancsát. Lehajtott fejjel futott az erdőn át, szedte a lábait. „Én sem akarom többé látni! Legyen meg magában! Én is álljak be valahová szolgálni!” Hogy futottak pedig együtt – szabad volt minden út… Milyen gyönyörű volt együtt… futni, hancúrozni… most aztán vége. Ez kellett neki!

Lejtőre tért. Ezt a helyet már nem ismerte, idegen szagokat érzett, de csak rohant a vakvilágba a bánata elől. A domb másik alján sok-sok ház volt, sokkal több, mint a faluban. Még a házak is másformák voltak, magasabbak, merevebbek. A nagy futballpályán átvágott, valami parkba ért. Szabályos bokrok, hideg, kemény szagok, vörös salak. Furcsa hely, annyi szent. Kétlábúak jártak finom húrú ütőkkel a kezükben, utána sújtottak, de csak játékból, ő mégis megszaladt. Egy aprócska kétlábú nagy követ mart föl, feléje dobta. Behúzta a nyakát a kiskutya, megiramodott, de a bokrok csak nem akartak fogyni. „Ha most itt lenne a nagykutya, minden érdekes lenne… Így meg csak csupa idegen szag, idegen láb, ismeretlen levelek, ágak. Nem baj… Mégiscsak érdekes, hogy… hogy… ilyen ismeretlen. Nem félek én semmitől, mitől is félnék, sose féltem, ha egyszer nem akar látni, hát nem fog többé… nincs itt semmi félnivaló… bár azt a nagy árnyékot még sose láttam… az lehetne valamivel kisebb… most aztán egyedül vagyok, nem vitás… De nem félek, fő az, hogy nem félek…”

– Hohó, barátom! – Egy nagy hurok csapott le rá, egy magas-magas ember tartotta. – Futkározunk? És hol van a mi lakásunk? – Leszorította a földre a hurok, meg se tudott mozdulni. – Ez nem idevalósi, mi? – kérdezte fölötte egy nagy arc a másik szúrós tekintettől.

– Ne vacakolj vele! Hátha veszett eb.

– Mért lenne veszett? Egész kedvesen mosolyog.

– Majd megmar, aztán megnézheted magad.

– Dehogy mar meg… – Ahogy ki akarta emelni az a nagy arcú, ő kapálózott, a körme fölhasította annak a keze fejét.

– Mondtam! – Rásózott egyet a másik ember. – Nem érdemes ezekkel vacakolni. Nem a te dolgod anyáskodni! Vágd be a dutyiba.

Be is vágták. Dróthálós kis rekeszbe tették, meg volt pecsételve a sorsa. A ketrecet egy teherautóra hajították. Ott már voltak a ketrecekben ebek, bambák, dühösek, vadak, beletörődők.

A kiskutya rémülten nézett körül. „Na, ez megoldódott. Ezeket összefogdosták, vagyis minket összefogdostak.” Kintről hallotta a porkolábjai beszélgetését.

– A normális kutya nem kóborol. Megszokik valahol, szolgálja a gazdáját, de ezek is olyanok, mint az emberek. Ha valaki gyerekkorában nem szokott meg, attól lesheted…

– Engem nem érdekel. Én csak elvégzem a munkámat, nem filozofálok… Nyolcvanat adnak egyért a telepen.

Sötétedett, a teherautó megindult. A társai ugatni kezdtek, csaholtak, olyan nagy volt a zsibvásár, mint még soha. Ő rémülten törte a fejét: mi ez, hova viszik? „Telep? – zakatolt a fejében. – Kivégeznek, nem vitás. Nem volt hosszú az egész élet. Ha velem jön a nagykutya, ez soha nem történhetett volna meg. Elhagyott… abban a pillanatban lebuktam… Mint egy bűnöző… Ha valaki gyerekkorában nem szokott meg…” Kétségbeesetten gondolkodott, mi is a gyerekkor? Aztán már csak a nagykutya járt a fejében, tudta, hogy nem látja többé, még a pusztulásáról sem fog tudni soha. Elfacsarodott a szíve… Mégiscsak együtt voltak most már nyár óta. Mégiscsak…

Zegzugos úton mehettek, mert nagyokat zökkent az autó. Magasra föl, aztán le, aztán megint egyenes, megint föl. Legalább ki lehetne látni! Egy jelet vagy üzenetet hagyni… De a teherautó oldalának a résein csak kintről ugrott be valami halvány fény, hiába nyomta oda a fejét, az orrát a ketrec oldalának.

Sokára megálltak. A ketreceket ledobták a nedves földre, azóta már esett is.

– Siessünk, én meg akarom nézni a tévében a bokszmecscset, ma közvetítik a világbajnokságot. Majd holnap hajnalban átadjuk őket…

Eliramodtak a léptek, a sűrű sötétség bevonta a ketreceket. A kiskutyáé volt a szélén a sornak, durván messzire hajították. „Most van időm elmélkedni… Hajnalra kivégeznek… Ha átalszom ezt az éjszakát, minden meg van oldva… nincs több éjszakám, se nappalom, se világosság, se sötétség… Csak ne gondoljak semmi jóra, ne gondoljak semmi jóra – hajtogatta maga elé a kiskutya. – Rossz volt ez az egész élet, igazuk van… Sehol sem szoktam meg… Meg kellett volna szoknom a normális életet… Vannak normális kutyák, mondta a Főnök, kár, hogy megkarmoltam, nem akartam megkarmolni, de most már az is mindegy. Rossz volt az egész. Csak loholtam fejetlenül… Mennyit éheztem! Mennyit fáztam! És kerestem… valakit, valamit összevissza… Ügyetlenül… Játszani akartam? Mennyi baj történt! Az államon lekopott a szőr… De azért nem is volt olyan rossz…” Elszunnyadt.

Nagy, finom matatásra riadt, majdnem fölüvöltött, mert azt álmodta, hogy a nagyarcúak leszorítják a földre, és viszik a vágóhídra.

– Gyere gyorsan! – lihegte a nagykutya, erős fogaival kis lyukat mart a ketrecbe. – Már nincs sok időnk.

– Te… te vagy az?

– Nem – suttogta a nagykutya. – A nagymarosi szelindek. Gyerünk, futás!

Kibújt a résen, és megiramodott a nagy fehér folt után vadul, eszeveszetten. Kapkodta a levegőt.

– Hogy kerülsz ide?

– Most ne óbégass, mert nem tudsz futni.

Nagy kerítésen átugrott a nagykutya, ő meg alul kapart magának helyet. Loholtak. Mintha versenyt futnának, pattogott a körmük a betonúton. Húzott a nagykutya után. Átvágtak egy ismeretlen patak mellett és egy hídon, aztán messziről fölcsillant a Lapos.

– Nagyon jó, hogy… Honnan tudtad… Honnan?…

– Ne óbégass! A falun hoztak át teherautóval. Épp a kapuban álltam, megláttam azt a nyavalyás fekete-fehér foltot az autó oldalában. Ennyi az egész. Csak el kellett szakítanom a láncot! Ha te még egyszer nekem magadban akarsz kóborolni! Szétverem a fejedet! Ilyen kalamajkát! Ez csak veled fordulhat elő… Mert olyan hülye, konok vagy…

– Jaj! – Futott, zihált a kiskutya, hogy tartsa a tempót a naggyal. – Igazán… Te… Köszönöm… És el is szakítottad a láncot… Rendes…

– Pofa be! Most futunk.

Nagy fölfordulás volt a faluban. Csak a színek, csak a kavargás, csak a trombitaszó. A kétlábúak elszántan sétafikáltak az utcákon, a templomtéren egymásba kapaszkodva vihogtak a fiatalok.

A kiskutya ámulva nézte.

A piactér tisztára volt seperve. Üresen állt, a hajnali seprűk nyoma finom rajzokat írt a nedves porba. A hosszú, alacsony asztalokat egy halomba rakták a tér sarkán, azoknak a tetején egyensúlyozott egy régi macska; a kiskutya megvetően figyelte. Most se dinnye, se tojás, se egyéb gömbölyűség. Hol vannak a duzzadó paprikák, rézvörös hámló hagymák, nedves zöldségek, miket az asszonyok a levesbe dobnak, hogy olyan lesz a lé íze, mint a nyálcsorgató arany? Hol vannak az izgága káposzták, fodros-csipkés leveleikkel? És a méla szalonnák? Hányszor szeretett volna elcsenni egy-egy ilyen rúdon lógó szalonnát a kiskutya. Hányszor nézte sóvárogva – elkapni, eliszkolni vele – most aztán semmi. „Biztos megbüntettek volna – gondolta megkönnyebbülve, hogy lemondott a fényes-barna szalonnákról. – Jó, hogy nem loptam el…” – mosolygott a kiskutya.

Feketébe öltözött férfiak jártak komótosan a fölsepert piactér körül. Egyenletes léptekkel haladtak, méltóságteljesen. Lányok szaladtak elő a távoli kapukból, lobogott utánuk a szoknyájuk.

A trombita szólt. Eszeveszetten. Egy kis nadrágos fiú fújta, egészen berekedt. Mikor elvette a szájától a trombitát, meg se tudott szólalni, csak nyögött, mosolygott. Aztán megint fújta: „Trom-trom-tro-tro-to-tom…” Boldog arccal fújta a trombitát a fiú, az arca fölpuffadt az erőlködéstől. Egy masnis lány valami repedt dobot pergetett, igyekezett úgy ütni a dob lemezét, hogy ne hasadjon tovább. Mindenesetre gyönyörű volt.

Szaladt a kiskutya a nagykutyáért.

– Gyere – mondta lihegve, fuldokolva –, gyere! Trombitálnak.

A nagykutya kényelmesen feküdt a porban. Fejét se mozdította.

– Vége az ősznek – mondta.

– Vége, na és?

– Azért trombitálnak.

– Nem! Nyüzsögnek a kétlábúak, te meg itt fekszel a porban.

– Hol feküdjek?

– Gyere, na! – Megfogta a láncot a nagykutya nyakán, húzta volna.

– Mit akarsz?

– Trom-trom-trom a trombitás… Minden napra egy rakás…

– Megbolondultál?

– Na… Komolyan mondom! Sose láttál ilyet!

– Ha tudnád, hogy én már mi mindent láttam!

– De ilyet nem! A levegőben lengenek a kétlábúak! Csillogó mez van a testükön, fölszállnak az égbe, aztán vissza!

– Na és?

– Csoda.

– Csoda. Buta vagy. Csoda az, ha ketten szeretik egymást.

– Te meg én? – kérdezte a kiskutya, orrát előretolta.

A nagykutya nevetett.

– Minek nekünk egymást szeretnünk?

– Nem szeretsz?

– Ki mondta, hogy nem szeretlek? Csak mondom, hogy az a csoda. Nem a levegőben lengeni! Kisöreg!

A kiskutya elszégyellte magát, az nagyon jólesett neki, ha a nagykutya kisöregnek szólította, ilyenkor megmondhatatlan finom érzés járta át a csontját.

– De… engem szeretsz a legjobban?

– Jaj… Hagyjál már! – A nagykutya elfordította a fejét, és a porba lógatta az állát.

– Azt mondd meg: szeretsz-e valakit úgy, mint engem?

– Unom a kérdéseidet.

– Mi… mi ketten… mindig együtt maradunk? – A kiskutya rámeredt, hirtelen elfelejtette az egész felfordulást, a lengő embereket a levegőben, a pergő dobot, melynek finoman hasadt volt a bőre, mindent elfelejtett. – Örökre? – nyögte ki a kiskutya.

– Hű, de fáradt vagyok! – mondta a nagykutya.

Hallgattak, a kiskutya alig mert megszólalni:

– Akkor is gyere… Neked is tetszeni fog… – Csóvált egyet a kurta farkán, négy lábra meredt, izgatott volt.

A nagykutya feltápászkodott.

A kiskutya sürgött-forgott körülötte.

– Mondtam én, hogy téged is érdekel… Várj csak!

– Ügyes fogaival kiakasztotta a láncot a nagykutya nyakából, a lánc elterült a földön, mint egy döglött kígyó, és már futottak is.

Állt a bál.

A piactéren óriási sátor volt fölállítva, a tetejét hatalmas rudakkal támasztották ki a nedves trikójú emberek. A sátrak alá padokat helyeztek. A pénztárban egy agyonfestett nő ült, kisimította a gyűrött papírpénzeket, ahogy kiadta a jegyeket, a fejét csóválta.

A sátor mellett valami kör alakú korong forgott, a kétlábúak pörögtek, sikoltoztak rajta, lábukat lóbálták, a lebegő lábak a levegőbe lógtak, a szél fölfújta a lánykák szoknyáját a nyakukig, ők meg sikoltoztak.

A kiskutya megbűvölten nézte.

– Na – mondta elakadt torokkal a nagykutyának.

– Viháncolnak. – De csak fölemelte a forgás felé bozontos nagy fejét. – Majd holnap a mezőn hajladoznak, most meg elfelejtik.

– Boldogok! – kiáltott a kiskutya. – Nézd, ott egy szarvason üldögél a te fűzfavesszős lányod!

– Üldögéljen. – A nagykutya hátrahúzódott.

A trombita szólt, repedt hangja szállt a poros akácfák ágai közt.

Megtelt a sátor. Ott szorongott az egész falu. Nézték a mutatványokat.

A levegőben lengtek a fényes ruhájú alakok, elengedték egymást és elkapták.

Egy tarkaruhás ember földobott egy tojást – öt lett belőle, mikor elkapta. Tomboltak a nézők.

– Ugye, szép? – súgta a kiskutya a nagykutyának, ahogy a sátor egy repedésén benéztek.

– Marhaság – mondta a nagykutya, de csak nézte tovább a villogó játékokat.

A porondra lovakat futtattak be, kék hímzésű aranynyergekkel.

Körbefutottak. Illedelmesen maguk elé tartották a fejüket, lesunyították és körbefutottak. Egy kis kétlábú fölugrott az utolsó ló hátára, aztán előbbre eggyel, megint előbbre – végigugrálta a lovakat. A végén bukfencet vetett a levegőbe.

– Jaj de gyönyörű! – suttogta a kiskutya.

– Mafla vagy. Kínozzák őket.

– Mért kínoznák?

– Hát azt hiszed, olyan kellemes mindig körbefutni? Tudod, mit ütötték őket, hogy ezt megcsinálják?

– Nézd azokat a kék és arany színeket! Micsoda ruhák vannak a lovakon!

– Valamit mondani akartam…

– Mondd csak – súgta oda a kiskutya, de a szemét nem vette le a táncoló lovakról.

– Úgysem tudsz figyelni…

– De figyelek…

A nagykutya elfordult.

– Fontos lett volna…

– Na, azért mondd! Nézd, hogy ugrálnak a lovak! Most azt nézd meg!

– Sietek is… Mondani akartam valamit… Majd keress meg… – Eloldalgott.

A kiskutya utánakiáltott:

– Ne menj el! Hát most jön a java! Jönnek a kutyák! Most hova mész?

A nagykutya nem fordult meg, elszántan baktatott.

A kiskutya utánanézett, utána akart szaladni, de nem bírta elhagyni a rést, amin keresztül ebbe a mennyországba látott. Hol a nagykutyára sandított, hol a sátor alatt nyüzsgő seregre.

– Majd megkereslek, majd megkereslek! – kiáltott a nagykutya után, de már a résre tapadt, mert bejöttek a kutyák, kicsik, nagyok, ő meg figyelte a mutatványukat. Szája tátva maradt, nyelve a fogai közt lógott – boldog volt.

A kutyák gyönyörű ruhába voltak öltöztetve, egy emelvényre álltak, és szomorúan néztek az izgága közönségre.

A kiskutya nem kereste a nagykutyát. Nem is kereshette, munkába állt.

Illegni-billegni, illegni-billegni – munkába állt.

Az úgy történt, hogy nagyon tetszett neki a cirkusz. A cirkuszért mindent odaadott volna. Azt a ragyogást nem tudta elfelejteni, ott állt a sátorponyva hasadékánál, és bekuklált ebbe a földi paradicsomba.

Jöttek-mentek az egyenruhás, piros sapkájú emberek, csillogott ruhájukon a gomb. A trombitás fújta a trombitát egész nap, amíg berekedt. A masnis lány pergette a dobot, a megrepedt hártyán fájdalmasan szólt a szép hang. A bohócok tarka ruhában félreültek, és szalonnát ettek. Egyikük a nadrágjába törölte a bicskáját. Egy tüllszoknyás teremtés egy kifeszített zsinóron egyensúlyozott, kezében kék esernyővel – hát az is gyönyörű volt.

A kiskutya nemcsak az előadásokat nézte véges-végig, hanem délelőttönként is lesoványodva ott kucorgott a sátor mellett – csodálatosnak tetszett neki ez a szabad élet. És a szagok! Az agyonkrémezett babafejek, a rizsporos bohócok, a kemény illatú lovak! És néha fokhagymaszag persze, mert a lóidomár – aki a kutyacsoportot is vezette – imádta a fokhagymát. Húst sütött fokhagymával. Pirított kenyeret készített – már kora hajnalban kilopózott a lakókocsiból, és két fej fokhagymát vitt magával. Egy serpenyőben gyöngysárgára sütötte a kenyeret, és nézte a készülő ételt. Aztán a mogyoróra emlékeztető fokhagymagerezdeket áhítatosan a kezébe vette, és finoman odasikálta a recés kenyerekhez. Élvezettel falta. Recsegett a foga közt a ropogós kenyérszelet. Este meg egy akkora lábosban, mint a feje, sűrű spenótot főzött, hagyta, hogy fortyogjon, aztán előkerített valami finom vasdarabot, amelyen apró lyukak voltak, óvatosan az ujjai közé csippentette a fényes fokhagymagerezdeket, és belereszelte a főzelékbe.

– Kirúgom magát – mondta csöndesen az igazgató; a kiskutya meg volt döbbenve.

– De… Főnök… Holnapra betanítom a kutyák új számát!

– Engem az nem érdekel! A kutyák a legjobb szám, de teljesen felesleges – mondta nagy hasával a Főnök, a derékszíj meghasadozott már a pocakja körül, a kiskutya mindig azt figyelte: most pattan el, most pattan el, de nem pattant, pedig ugyancsak ordított. – Mit akar?! – Beleszagolt a spenótba, aztán elszédült, ketten fogták föl, az idomár meg egy tüllszoknyás kék lány. – Nem bírom! – ordította a szíj közt vergődő vastag ember. – Megöl! Ezt a bűzt! Hát elriasztja a közönséget, olyan büdös van!

– A vérnyomásomnak használ… Nagyon magas a vérnyomásom – mentegetőzött az idomár. – Az orvos azt rendelte, hogy levigyem a vérnyomásomat.

– Fokhagymával?

– Igen – felelte alázatosan a vékony idomár, és belekóstolt a zöld masszába. – Tessék megkóstolni. Önnek is használ, Főnök…

– Vigyétek, vigyétek! – ordított a kövér ember, és duzzadt karjával hadonászva menekült. – Ki fogom rúgni! A közönség elriad, elmenekül ettől a borzalmas szagtól! – A kékruhás lány csitította, a vézna kis ember meg hajlongott a Főnök után.

– Nem fog többé előfordulni. Soha többé! Majd répát eszem, az is erősít…

De sajnos nem tartotta be az ígéretét.

A kutyák száma elbűvölte a kiskutyát. Egy emelvényre álltak föl, kisebb és nagyobb termetű kutyák, nyakukban kék és rózsaszínű masni, onnan fölágaskodtak egyetlen vezényszavára a vékonydongájú büdös mesternek, aztán két elülső mancsukat összetették, mintha imádkoztak volna, aztán egymás hátára ugrottak, és mint egy élő létra, lejöttek az emelvényről. De az egyik kutya elpusztult.

– Elpusztult az egyik kutya, Főnök – mondta a mester egy hűvös reggelen a sátor szélén.

A kiskutya megrémült. „Hogyhogy elpusztult? Tegnap még olyan jókedvűen ficánkolt… Ez nagyon szomorú… Ez nem lehet igaz… Nem lehet elpusztulni, amíg a fű nő, az ég ilyen harsányan kék a késő őszi virradatban!”

– Menjen távolabb, csak azt kérem, menjen távolabb – tessékelte el magától a Főnök az idomítót.

– Ma nem ettem fokhagymát. Azóta nem ettem…

– Akkor magába ivódott. Nem csoda, ha elpusztulnak a kutyák! Ők se bírják!

– Most mi lesz? Este előadás.

– Mi lesz? Tőlem kérdi? Keressen egy kutyát. Itt van ez a kutya, itt ólálkodik öt napja… – És a kiskutyára mutatott, aki fölcsapta a két fülét, és csóválta a kurta farkát. Az idomár vékony testével utána nyúlt, magához édesgette, vezette be az előkelő társaságba.

Minden ment, mint a karikacsapás.

Felöltöztették.

Álmok álma!

Kis kék mellényt adtak rá, kék masnit kötöttek a nyakába, felugrált az emelvényre, imádkozott a kezeivel, fölugrált a többi hátára – gyorsan tanult. Meg voltak vele elégedve, cukrot kapott, simogatták, sikere volt.

Ó, hogy szólt a trombita az előadás előtt! Mennyire pergett a dob! A kiskutya agya lázban égett – nem csoda: a mennyországban érezte magát.

– Főnök! Ez jobb, mint a régi volt! Ezt még magánszámokra is megtanítom, ez hegedülni is megtanul! – áradozott róla az idomító, vékony kezével hadonászva a testes igazgató előtt.

Az este kiragyogott. Következtek a számok. A magas levegőben lengtek a csillogó ruhás alakok, elkapták egymást hujjogatva, tapsolt a málé közönség. A bohócok egymás orrát csavarták, fenéken billentették az egyenruhás, piros sapkás fiúkat – dőltek a nevetéstől a nézőtéren. A lovak trappoltak. Aztán bevonultak a kutyák.

Kék mellénykében, kék szalaggal a kiskutya is ott feszített közöttük. Nézte a nézők szemét, mint elrejtett reflektorok tapadtak rá, izzottak a sötétségből. Szólt a trombita. Fölkapaszkodtak az emelvényre, imádkoztak mellső lábukkal, tapsolt a közönség. Aztán egymás hátára ugráltak. A kiskutya a sátor lapját nézte. Az egyik résen nagy, enyves barna szem kandikált be: a nagykutya. Egészen beleremegett a nézésbe. Rögtön oda akart szaladni hozzá, hogy megértesse vele a helyzetet, de csak kapaszkodott a többiek hátára. Közben figyelte a résen benéző nagykutya szemét, istenem… Hupp! Ő megcsúszott, ledőlt az egész kutyakomédia, leperegtek a földre a kutyák, egyik a másik után bukfencezett, ő meg szaladt a nagykutya felé. Hallotta, amint a Főnök öblösen kiabál az idomítóra:

– Ki van rúgva! Ilyen botrányt! Még öt kutyát se tud egymásra állítani? És mi ez a bűz?

A kiskutya iszkolt a mennyországból. Pedig de szép volt… Kék mellényke, kék masni… és azok a tapsok!

Egymás mellett loholtak fölfelé a dombra. A nagykutya hátra sem fordult, csak mondta a magáét.

– Nem szégyelled magad? Ott illegsz-billegsz ebben a maskarában… Közröhej! Hát erre való vagy te? Mint egy pojáca? Szégyellem magam. Milyen jól megvoltunk mi ketten… Ezt kellett megérnem… Legalább a fogad tört volna ki! Népünnepély, az kell neked! Én meg otthon döglődhetek a porban, ócska csontokat rágcsálva, elnyűtt rongyokba burkolózva… Szégyen!

A kiskutya eszméletlenül futott utána. Eszébe ötlött a nagy parádé, amikor egymás hegyén-hátán álltak a többi közönséges idomított kutyával, és az orrába ütött a szag – a vékony, kis fényes gerezdek szaga, ami a pirított kenyérből szállt, meg most a flitteres idomító ezüstjei közül, és még a futásban is megtántorodott.

– És még le is buktál! Nem szégyelled magad?

Futottak, a kiskutya a nagykutya hátsójánál rohant.

– Most már mindig veled leszek! Mindig! És csak a fokhagyma miatt volt! Elszédültem! Ilyen büdöset életemben nem éreztem! Azt mondtad, mondani akarsz valamit… Mondd már el! Ne haragudj, na… Csak a fokhagyma miatt volt!

A nagykutya hátra se fordult, otthagyta a kiskutyát.

A kiskutya várta a nagykutyát.

Dideregve állt a Faodúnál.

A falu a völgyben finom fehér lepellel volt letakarva. Szakadozott, fehér lepellel. A kémények kikandikáltak a lepel alól, mintha fekete gombostűk szúrták volna át a szakadékony fehérséget. A dombok vállán pihent a hó. Egész vékonyan, itt-ott kiütközött a feketeség, a dombok földje, köve. A faluban vékony fekete sávok voltak belevágva a fehérségbe – ahol hajnalonta letrappoltak a kétlábúak. A kút körül fényesre fagyott a víz.

A kiskutya már harmadik napja várt. Az orra olyan nedves volt, mint egy itatós, szepegett. Forgatta a fejét – arra is gondolt, ekkora fehérségben nem lehet meglátni egy fehér kutyát. Talán nem is látja, az meg jön, jön, de csak nem látni, és egyszerre azt fogja kiáltani: „Na, kisöreg!” De nem kiáltotta. Csend volt, a lomha, nagy barna buszok zaja sem hallatszott fel idáig. Beletömődtek az emberek, beburkolózva mindenféle sálakba, kendőkbe, aztán elutaztak a Sintér telepre. Mióta eltévelygett a kiskutya – minden Sintér telep volt.

Fázott. Összeszimatolta az orrát, trüsszentett. „A fene egye meg! Még megfázok itt!”

Fölállt a Faodú tetejére – az odú egy ledöntött fában fészkelt –, onnan nézte a tájat. Megvetően.

A kéményekből kis füst kacskaringózott. „Melegednek – gondolta a kiskutya dühösen. – Biztosan ő is egy tűzhely mellett hever. Nekem nem engedte, hogy a cirkuszosokkal menjek… Milyen jó dolgom lett volna! Micsoda gyönyörű ketrecek, a dróthálók csillagai közt élhetnék… Cukor! Csak illegnem-billegnem kéne a közönség előtt, micsoda sztár lehetnék! Kék mellénykében… De nem engedte. Az szégyen! Az persze szégyen, de hogy én itt várom, az nem szégyen, ha éhen halok, nem szégyen, ha meghalok, nem baj! Becsapott! Ő meleg húsokat fal, meleg tűzhelynél sütteti a bundáját, én meg várjak rá holtomig…” Elkeseredett.

Ó, a fehér falu! A nagy fehérségben csak a fekete varjak rajzoltak nagy lepedőket maguk után. Károgtak, röppentek – a csendes táj mintha kidobta volna őket a levegőbe. A fekete kézigránátok puhán csapódtak szét a tejes sűrűben. Nagy rakás fát cipelt egy kétlábú az erdőből. Vonszolta maga után, valami szíjra kötve, egy kis apróság szaladt utána fényes csizmában. Az otthonukba igyekezhettek – ilyenkor mindenkinek van otthona.

Megiramodott a kiskutya. Bebarangolta a régi helyeket, a nyár meg az ősz szagait sehol sem érezte – beborított mindent a szép és ellenséges fehérség. A kút lomhán, hidegen meredt, körülötte tócsa, a tócsa felszínén kemény szivárványok játszottak a kezdődő jégpáncélon. Fondorosiék palánkkerítése mellett vastag földkupacon állt a hó – ahol a nagykutya lakott. Semmi jel. Semmi szag. Kemény, hideg hó, merev abroncsa a jégnek. Hiába túrta bele az orrát, csak megsértette, el is oldalgott onnan.

Kivert kutya. „Ez vagyok én, nem kétséges, ő jól megvan a gazdái mellett. Gazdák! Az a kisszoknyás lány hogy idomította a fűzfavesszővel! Bezzeg ő nem szólt semmit. Ej, gazdák, ti gazdák! Mert elé lökik a levesestálat abban az ócska fényedényben, amit nem mostak ki két hónapja… Szeretik persze, mert ki ne szeretné azt a bumfordi nagy pofáját, a vastag fehérségét, amibe olyan könnyen belemarkolnak a karmok, a kezek!”

Az egyik elhagyatott úton elébe állt a nagykutya. Egy elegáns kis lánykutyával a nyomában. Bandukolt, mintha észre se vette volna őt.

– Letelepednék – mondta a kiskutya, hirtelen nem jutott más az eszébe.

– Le?

– Le.

Álltak egymással szemközt, a nagykutya meg a tarka kiskutya. A nagykutya elfordult.

– Hova?

– Le. Valahova.

– Nincs otthonod?

– Három napja várok a Faodúnál. Nincs otthonom.

– Azt hittem, elmentél a cirkuszosokkal…

– Azt mondtad, ne menjek.

– Miért nem mentél?

– Nem te mondtad, hogy ne menjek?

– Azért elmehettél volna.

– Hideg van.

– Az. Hideg.

– Érvényesültél?

– Hogy mit csináltam? – A nagykutya a lánykutyára sandított, nehogy odébbálljon.

– Hogy jó dolgod van. Várhatlak.

– Jó dolgom? – révedezett a nagykutya. – Hallod! – kiáltott a lánykutya felé, hogy bevonja őt a társalgásba. – Hallod, milyen bolondokat beszél?

– Ki ez? – kérdezte fanyalogva a lánykutya.

– Hát… semmi különös… Egy kiskutya. Idevetődött a faluba még tavaly, onnan ismerem…

– Nem is ismersz? – kérdezte a kiskutya, szürke szemét fájdalmasan összehúzta.

– Ki mondta, hogy nem ismerlek? Épp azt magyarázom, hogy ismerlek. Milyen nagy a hó! Milyen szép a hó! – lelkendezett a nagykutya, egyik felé és a másik felé is fordulva.

– Nem jöttél a Faodúhoz – mondta csendesen a kiskutya. – Vártalak.

– Mit mond? – kérdezte kényesen a lánykutya.

– Hogy… Én nem tudom, mit beszél…

– Ismered? – kérdezte a lánykutya.

– Hát… láttam már. Valami Faodút emleget… ahol meg lehet fagyni… – röhögött széles, rózsaszín szájával a nagykutya. – Oda kellett volna mennem, de fogalmam sincs, hogy miért.

A kiskutya vacogott a hidegben. Egyik lábáról a másikra állt, emelgette a hóba süppedt mancsait.

– Ne várjalak?

– Hallod, mit mond?! – kiáltotta a nagykutya a lánykutya felé, aki az orrát dörzsölte kényesen valami hó alól előbukkanó ágban. – Hogy várjon-e?

– Barátok vagytok?

– Mi? – bődült el a nagykutya. – Láttam már, minek is tagadnám? Nem tudom, mit akar…

– Akkor meg gyerünk – mondta türelmetlenül a lánykutya, aztán kocogni kezdett a fagyos úton, csúszkáltak a körmei rajta, vihorászott.

– Nem emlékszel a Faodúra? – kérdezte kétségbeesve a kiskutya.

– Én, öregem, most semmire sem emlékszem… Nézd ezt a kutyát! – Utánaszimatolt a lánykutyának, aki viháncolva hátra-hátranézett. – Keress magadnak valami helyet! Nem azt mondtam? Nem élhetsz örökké… egyedül! A negyedik kapunál keresnek kutyát! Mindegy, hogy milyen kutya, esetleg te is megfelelsz. Fontos, hogy kutya legyen. Mindig nyaggatsz! Hát mi vagyok én? – Nagy nyelve kilógott a jeges hidegbe. – Az őrződ vagyok én? – Nevetett. – Keress egy helyet! – Elszaladt.

A kiskutya utánuk nézett, vihogva mentek el. A nagykutya hajtotta a lánykutyát, az negédesen elfutott előle, aztán megvárta, míg utoléri, aztán megint uzsgyi, így játszottak. Megpárásodott körülöttük a levegő, csaholtak. A kiskutya utánuk nézett. Aztán fölkaptatott a meredeken, körmét a jéggel fedett hóba mélyesztette. A Faodúhoz ment. „Jó lesz nekem itt. Itt megvagyok. Nem bánt senki.” Visszanézett a falura, a hó nagy réteggel borította a domborulatokat. A kémények lassan engedték ki pipáikon a kék füstöt – a meleg leheletét. Az utak feketesége rajzos ábrákat húzott a ködös homályba. A nagykutya lent, alant szaladt a másik kiskutya után, vadul csaholt. „Milyen jó lesz nekem ez az odú – gondolta a kiskutya. – Itt aztán egyedül lehetek. Azt csinálom, amit akarok. Ahogy a kedvem tartja, ahogy nekem jólesik…”

Nézte a fehér falut. És bőgött.

A kiskutya sokáig nem látta a nagykutyát. Már arra gondolt, egyszerűen lerohan a faluba, elvágtat a Fondorosiék kerítéséhez, aztán beront az udvarra, és azt mondja: „ Hé!”

Hiába töprengett ezen, nem tudta megtenni. Csak nézte a lassan hulló hópelyheket, melyek némaságot árasztva belepték a házak ablakát, a kis zsalukat, az udvarokon az ólak kerítését; a tyúkok nedvesek voltak, a kakasok is félrebillent taréjjal, csöndesen mászkáltak a kétlépésnyi ólakban, mintha kihallgatáson lennének. Nem. Ezt nem teheti.

Magányosan kullogott egy délután a falu főterén, ahol egy nagy szobor állt – valami elszánt bronzalak megroggyanva tartott a kezében egy csapkodó bronzzászlót, mintha haldokolna, mellette meg kinyílt ingű bronzalakok feküdtek. – A HAZÁÉRT – aranyozott betűi alatt. Fémszaga volt a szoborcsoportnak, a merev márvány kőleheletet árasztott. Senki se volt ott. A padok üresen piroslottak, itt-ott egy-egy kupac hó rakódott rájuk. A szél gyűjtötte össze. A bokrok dermedtek, vékony ágaikon jegesedett a fehérség.

Csatakosan futott a kiskutya, sehol sem találta a helyét. Hova menjen? Fölfutott a dombra, nézte a hulló pelyheket. Megrázta a fejét, trüsszentett a hidegtől. „Hű, de egyedül vagyok, a teremtésit!”

Elballagott a kúthoz, körülszimatolta. De csak a szalma szagát érezte, amivel körül volt tekerve a kút. A cső szájából nagy jégcsap lógott. A kút körül meg jégpáncél fénylett, annak a tükrében nézegette magát a kiskutya, amíg fenékre nem huppant. „Na fene!” Aztán óvatosan visszaállt a lábaira, csúszott lefelé a dombon. Siu-siu-si… – leszánkázott a körmein. Fölcaplatott, aztán megint legördült: siu-siu-si… Belevakkantott a hideg levegőbe, megrázta magát. Aztán újra föl a kút széléhez.

A főutcán jött fölfelé a nagykutya. Mögötte viháncolt a lánykutya. A kiskutya lebukfencezett a dombon, vakkantott.

– Nézd a bolondot – mondta nyugodalmasan a nagykutya.

– Mit nézzek, mit nézzek? – ágaskodott a lánykutya.

– Nincs jobb dolgod? – kiáltott a nagykutya a kiskutyára.

– Nincs – felelte a kicsi. Kapaszkodott föl a jégmezőre.

– Majd összetöröd magad…

– Majd összetöröm – felelt neki a kicsi.

– Jópofa – mondta a lánykutya.

– Jó. Nem mondom. Majd éhen pusztul.

– Nem pusztulok éhen – mondta mély hangon a kiskutya, utánozta a nagykutyát. Az méltóságteljesen megállt a lejtő aljában, csóválta a fejét.

– Ne utánozz! – szólt rá a kiskutyára.

– Ne utánozz! – ismételte meg a kiskutya, fölágaskodott a kút mellett, a cső végén a jégcsapot nyalogatta.

– Jaj de jópofa! – nézegette a kiskutyát a lánykutya. – Gyere! Mi is megnyalogatjuk a jégcsapot.

– Bolond vagy – mondta a nagykutya a lánykutyának, csak állt méltóságteljesen, a hó hullott a fejére.

– Bolond vagy – mondta utána mély hangon a kiskutya. Aztán nekiveselkedett a jéglejtőnek, lebuckázott rajta, fejét, lábait odakopogtatta; a lánykutya vidáman csaholt.

– Ne ismételd a szavaimat.

– Ne ismételd a szavaimat. – A kiskutya a lejtő aljában meredt a nagykutyára. Szürke szemei csillogtak a jég világító fényében.

– Meghülyültél?

– Meghülyültél?

– Na, mindegy. Nem vitatkozom.

– Na, mindegy. Nem vitatkozom.

– Nem bántom a kisebbeket.

– Nem bántom a nagyobbakat.

– Azt hiszed, idegesítesz?

– Azt hiszed, nem idegesítesz?

A nagykutya mordan állt a hóesésben, fejére egész nagy sapkát havazott a hó. Enyves barna szemében visszafojtott düh és erőltetett könnyedség keveredett. A lánykutyát figyelte aztán, aki fölkapaszkodott a kúthoz, és ő is megpróbálta a korcsolyázást. Lehuppant a fenekére, sikított, vonyított, jajgatott.

– Na, ugye, mondtam! – vetette oda a nagykutya, meg se mozdult.

– Na, ugye, jól van! – mondta a kiskutya, és fölsegítette a lánykutyát. Föliramodtak a magasba, hogy leszánkázzanak.

A kiskutya bemutatta a tudományát. Két lábra állt, úgy siklott le, aztán elhasalt. A lánykutya viháncolt, lelkendezett.

– Jaj de mókás! Jaj de mókás!

A kiskutya talpra ugrott, ugatott. Most a jégpáncélon kapaszkodott fölfelé, tett egy-két lépést, és visszacsúszott. A lánykutya dőlt a nevetéstől. A kiskutya nagyokat bukfencezett, néha megállt, a nyelvét a fogai közt felejtve nézte a lánykutyát. Aztán föliramodott a hószegte utacskán, és legurította a lánykutyát. Az visongott, és nagyokat vakkantott, belehemperedett a hóba. Szaladt föl a kiindulópontra.

A nagykutya, fején a hatalmas hósapkával, csak figyelte őket, idegesen megvakarta az oldalát.

Aztán rászólt a lánykutyára:

– Mit akarsz tulajdonképpen?

A magasból a kiskutya vakkantott vissza rá:

– Mit vakarsz tulajdonképpen?

A lánykutya dőlt a nevetéstől.

– Na, ebből elég! – mondta a nagykutya, és meg akart fordulni. Alig tudott megmozdulni a rengeteg hótól a hátán. A lánykutya leszaladt hozzá a sima úton, melléje szegődött. A nagykutya dörmögött.

– Csúfot űzöl belőlem.

– Dehogy, csak olyan jópofa lecsúszni. Azt mondtad, a barátod…

– Barátom? Ez a korcs?

A kiskutya megint lecsúszott a dombon, lehempergett, bukfencet vetett a hóban, produkálta magát. De azok csak elmerülten beszélgettek, rá se figyeltek.

– Milyen remek ez a hó – mondta a lánykutya.

– Neked. Én meg csuromvizes lettem.

– Mért nem csúszkáltál?

– Nem vagyok olyan bolond, mint ti. Ne gyere itt mellettem, úgyis csupa víz vagyok! – mordult rá a nagykutya a lánykutyára. – Merő hó az arcom.

– Úgyis fehér vagy. Meg se látszik rajtad.

– Azt akarod, hogy megfagyjak?

– Dehogy. Maradj mindig ilyen nagynak!

– Engem tartasz nagyképűnek?

– Dehogy! Inkább fagyképűnek!

– Hogy mért találkoztunk! Nem is ismertelek.

– Nem te jöttél át a palánkkerítésen?

– Mert hívtál.

– Én hívtalak?

A kiskutya szomorúan állt most a kút mellett a dombon, lábai remegtek a hidegtől meg a játéktól, látta, hogy távolodnak a nagykutyáék a lassan billegő hóban.

Reszketett.

– Milyen ázott szagod lett – mondta a nagykutya sokára a lánykutyának.

– Neked van ázott szagod. Ott poshadtál a hóban.

– Csupa jég a szemed.

– Te meg nem is látsz. Vak kutya vagy. Olyan vagy, mint egy vak kutya. Nagy, behemót, vak kutya.

– Ne gyere utánam! – kiáltott a nagykutya a lánykutyára. – Maradj ott, ahol vagy! – És előreügetett, rázta le a havat a vastag bundáról.

– Nem is megyek, ne félj! Megleszek én nélküled, ne félj! Majd fogsz még utánam sírni, ne félj! Kényes! Kényes-bényes!

Aztán megfordult, még a nyelvét is kiöltötte. Szaladt visszafelé, kaptatott föl a jégdombra. Fölért a kút mellé, fújtatott, aztán meglökte az orrával a kiskutyát, hogy az lehemperedett a lejtőn, mint egy összegubózott labda.

Nevettek.

A lánykutya utána gurult, a kiskutya elkapta. Újra föl a dombon. Viháncoltak. A kiskutya szívét átmelegítette a játék, nem is látta a hóhullásban elballagó nagy fehér foltot, gyorsan szedte a levegőt, a sűrű pára csóvaként tódult ki a száján – boldog volt.

Nem sokáig tartott a kiskutya boldogsága.

Pedig de szedte a levegőt, de száguldozott az elegáns lánykutya mellett, de büszkén futkározott a faluban – soha ilyen vidámnak nem lehetett látni. Minden reggel sűrű nyomokat vert a hóba, ahogy bebaktatott a Rózsa utcába… a harmadik oszlopon túl, balra az első ház. Kora reggel szaladt az odúból, megrázta magát, nem érzett se hideget, se meleget, se éhséget, csak átvágta magát a havon, ugrált valósággal. A kétlábúak még az igazak álmát aludták, vastag takaróikat ráhúzták a fejük tetejére, aztán a lábukkal vissza. Ha a fejükre húzták a dunyhát, a lábuk látszott ki; ha a lábukra, a fejük búbja fázott. Ezzel töltötték a hajnalokat. „Brrr! – gondolta a kiskutya nagy nevetve. – Most a lábuk látszik ki. Brrr… most a fejük búbja. Aztán átfordultak a másik oldalukra, hogy még egy percet szundítsanak a nagy dunyhák alatt. Aztán pislogtak a mennyezetre, a hidegtől el se láttak a plafonig.”

Na, ekkor már a kiskutya régen loholt a harmadik oszlop felé, be a Rózsa utcába… Be a kiskapun, aztán csalta is magával a lánykutyát. Föl a dombra, szánkóztak, bukfenceztek; ha elunták, visszamentek a lánykutya óljához falatozni valamit, aztán újra járták a falut.

A kétlábúak akkor már bebugyolálták a fejüket, és irdatlan nagy kendővel baktattak át a piactéren, a vasút messzi állomása felé, ahol a sínek a fekete városokba röpültek, hol hosszú kémények ontják az állandó füstöt.

No, ekkor már a lánykutyával elsétáltak a Laposig, és vissza. Ugrándoztak, fecsegtek, aztán nekifeszültek a szélnek, beszáguldották a havas térképet, versenyt futottak.

A dél súlyos harangszót kondított a ködön át. Szálltak a tompa hangok, a vashoz ütődött hideg nyelvek kongatták a magukét. Belepte a harangszó a környéket, mint egy könnyű fémfátyol, zengett tompán az egész táj. Belopózó hangja eljutott a kis föld alatti üregekbe, a nedves faodvak rejtekébe. A hó fölött szállt a hang. A kis kéményekből meg vékony füstoszlopok emelkedtek, a kétlábúak a fölizzított tűzhelyeknél kavargatták szortyogó fazekaikban az ételt. Zsírt hoztak elő a kamrákból, lepöttyentették a serpenyő közepébe, és az elolvadt, mint a híg méz. Egy szalonnát vagy egy tojást dobtak a tálkába, megsütötték, aztán levették a tűzhelyről, hogy nekilássanak, éljenek, egyenek, töltekezzenek.

No, akkor már a két kutya a főtéren sétált, a bronzalak magányos parkjában, szemügyre vették a régi zászlót, a vizes padokat, és lepisilték a piros betűs táblácskát, amire ki volt írva, hogy KUTYÁT A PARKBA HOZNI TILOS! Hazaszaladtak, összeszedtek valami ennivalót a lánykutya tálkájából, aztán sétálgattak tovább a vakkanó hóban.

És persze az este.

Az este nem fekete volt, hanem fehér. A hó megvilágította a dombok ívét, ragyogásában meglátszottak a fekete kerítések, na és meglátszott a régi malom is, ahogy a zsilipnél elhagyottan álldogált. A vashídon elolvadt a hó, feketéllett a fehérségben. Arra már nem jártak a kétlábúak ilyenkor, ők bevették magukat a fényes terembe, ahol kemény, fehér golyók futását figyelték valami zöld bársonyon. Álltak a botokkal a kezükben, és nézték a csontgolyók finom futását, mosolyogtak, a havas tájba kihallatszott a finom golyók koccanása. A botokat kék krétával kenték meg, aztán nekihajoltak az asztalnak, és hosszan-hosszan céloztak, hogy aztán elindítsák a golyók pörgését – mely olyan volt, mint egy titokzatos mozgó háló – hol itt, hol ott csindöltek egymással a golyók –, és kifogták láthatatlan szálaikkal az esték téli értelmét.

No, akkor már a malom körül futkározott a kiskutya meg a lánykutya, onnan csak a hideg csönd meg a homályos vízszag áradt.

– Ne menjünk arra, félek – mondta a lánykutya.

– Ha velem vagy, nem kell félned – mondta a kiskutya, és kihúzta magát, majdnem akkora volt így, mint a lánykutya. – Amíg engem látsz, nem kell félned…

Nos, eddig jutott a kiskutya a boldogságban, a néhány napos hósétálásban, mert egyszerre vagy öt kutya ugrott elő a zegzugos malom romjai közül, és kiabáltak.

– Buta kutya, buta kutya, tökfej, tökfej! – üvöltötték kórusban.

– Védj meg – kényeskedett a lánykutya.

– Ne is figyelj rájuk.

– Ne hagyd, hogy ilyeneket mondjanak rám!

A kutyák közel jöttek, ingerkedtek a kiskutyával.

– Ugye, ez a buta kutya, de nem minden

kutya buta,

csak ez a kis kutya buta, úgy hívják, hogy

buta kutya.

A kiskutya méltóságteljesen elhaladt az üvöltő kutyasereg előtt, oldalán a lánykutyával.

– Ne hagyd magad! – suttogta a fülébe a lánykutya.

– Öten vannak, ne mafláskodj, mit kezdjek velük?

Aztán a kutyák a lánykutya után kiáltottak a vashídról:

– Ez a te barátod? Szebbet nem találtál? Jobbat nem találtál?

– Egész rendes, leér a földig a lába!

– És a füle! Azt nézd! A fülét! Most bezzeg a földig lógatja!

– Nem kell erőlködnie…

– Majd pofára ejti az a kis… kutyababa.

Továbbfutottak, de a lánykutya csak sugdosott a fülébe.

– Vágj közébük! Hát mért vagy olyan gyáva? – Kényesen megállt a lánykutya, visszakacsintott az egyik behemót kutyára, hadd csúfolják még a kiskutyát.

No, ekkor a kiskutya nekieredt a csapatnak, tépte, űzte, marcangolta, ugatta, harapta, hempergett, lökte, vágta őket. Nem sokáig. Meg kell mondani, nem sokáig. Ellátták a baját. Egyik innen esett neki, a másik onnan, a harmadik a farkát húzta, a negyedik az oldalát. Helybenhagyták, a lánykutya nagyon nevetett. Kacagta, hogy csépelik, gurigázzák, hurcolják vissza a vashídra, hogy a patakba zúdítsák vad kis testét. Meglóbálták a hídon – aztán közébük ugrott a nagykutya, és szétütött közöttük. Lepofozta őket a hídról, azok meg egyenként potyogtak be a jeges vízbe. Fölborzolta nagy fehér szőrét, és ahogy kimásztak a patakból, még egyet-egyet jól odasuhintott nekik, azok visszabukfenceztek. Aztán rászólt a kiskutyára:

– Na, gyere…

A lánykutya meg elcaplatott a csapzott csapattal, visszafordult, aztán kiöltötte rájuk a nyelvét.

A nagykutya eltámogatta a kiskutyát a Faodúig, rendbe tette a sebeit, jó húsokat szerzett neki a szálláshelyéről, még egy nagy rongyba is bebugyolálta.

– Te… te… Hrrr! – Tüsszentett. – Ha még egyszer összeakaszkodsz ezekkel… Nyavalyás! Leállsz ezekkel a behemótokkal verekedni?

– Ő… csak ő… – mondta.

– És ha azt mondja, hogy ugorj a kútba, te beleugrasz.

– Bele – mondta csöndesen a kiskutya.

– Hrrr! – Tüsszentett. – Trüsszögök. Csupa hólé az arcom. Miattad.

– Miatta…

– Miatta… Te kutyabolond. Na, takarózz be, majd hozok még egy rongyot… Meggyógyulsz, ne félj. Hrrr! De többé nem ápollak, arra ne számíts! – Dühösen otthagyta a kiskutyát, az nézett utána szürke, csillogó szemekkel. Egy nagy fehér foltot látott később, amint fölébe hajol. – Na! Itt van még egy rongy. Jobban vagy, kisöreg?

A kiskutya jól élt. A harmadik oszlopnál balra, be a Rózsa utcába, ott volt a ház. A takaros udvar. A csinos kerítés. A gyönyörű virágok. A farácsos kút! A magas pajta! A tornác! Az ól!

Szerették a kiskutyát. Egy előregörnyedő öreg néni lakott a házban, orrával csaknem a földet súrolta. Minden reggel csöndes, gügyögő hangon jött ki a konyhából, gőzölgő edénnyel a kezében. A barna tejes lében vastag kenyérdarabok áztak. És délben is előbukdácsolt a mámi, és este is. Kedvesen motyogott a kiskutyának.

A hó elolvadt, a nedves föld kiütközött. Nyers, erős szaga volt, szétáradt mindenfelé, a kétlábúak is csak ődöngtek a szagától. Bódultan beszélgettek a kapukban a szoknyások meg a nadrágosok, a kiskutya csak nézte őket, ahogy félrebillent fővel egymás szemét nézték. Elolvadtak, csaknem mintha viaszból lettek volna, lecsöppentek a kerítés oldalán. A nedves esti szélben is hallotta a suttogásukat, vagy a nagy semmit, ami közéjük fészkelte magát, hogy aztán feszegesse a mellüket.

A fiatal emberkék nehezen hajtották a biciklit, és féltek a biciklitől. Alig akartak felülni a nyeregbe, mert csak kacskaringóztak az utakon, nem értek el a céljukba, dülöngtek a víz fölött, a legtöbbjük le is pottyant. Puhán estek a földre.

Az öreg mámi is meg a kiskutya is csak nézte őket, az elpottyanó fiatal biciklistákat meg a mámi szedte össze, behurcolta őket a tornácra, ott hanyatt fektette valamennyit, és hagyta, hogy a nap süsse alig serkenő szakállukat meg a pofabőrüket.

Na és a szoknyások! A fiatalabbja, az élemedettebbje, a közepesebbje! Nem bírtak magukkal. Már hajnalban kilopóztak, a kútból hideg vizet mertek, hátravonultak a kertbe, és a fényes fehér lavórokban paskolták a testüket, elszántan mosakodtak. Dörzsölték a vállukat, a nyakukat, a térdüket, órákig mosakodtak a magányos kertek alján. Na és aztán a kenőcsök. A kiskutya látta, hogy télen jó volt egyszerűen a vászoning, a sűrű kötött, csak melegítsen. Most nem! Most mindenféle titokzatos kenőcsöket szedegettek elő a ládafiából, kacsójukat előrenyújtották, és finom kézzel bekenték magukat a mandulaillatú, szederillatú kenőcsökkel, és mézbe mártott sárgarépát rágcsáltak. A fogukat villogó kefékkel sikálták, nagy fehér hab bucskázott ki a szájukon, ahogy közben nevettek. Mert mindig nevettek. Csak magukra kanyarították a selyemkendőt, nagy, széles mozdulattal, mint a madarak, aztán mentek végig a főutcán, lassú, ringó léptekkel, itt-ott megálltak egy kapuban, hallgatták, amit mondtak nekik, ők meg nevettek. Fejüket fölvetették, kacagtak szívük mélyéből. Méltóságteljesen továbbléptek és kacagtak, csak bólintottak, és mámorosan kacagtak. Az egész falu egy csilingelő nevetés volt.

És áradt az illat a nyomukban – méz, szamóca, mandulatej meg szagos szappan.

A kiskutya örvendezett az új helyének – vagyis annak, hogy a nagykutya mégiscsak beszerezte erre a helyre. A lánykutya lakott itt azelőtt, de az elment egy nagy csapat kutyával, még itt volt egy piros masni az ól mellett a porban, egy világoskék lábos, egy régi-régi csont, melyben az ő fogai nyoma látszott, egy bársonyos rongydarab az ól mélyén.

A másik kétlábú is kedves volt a kiskutyához. Még öregebb volt a máminál, de ő nem előrehajolt, hanem hátra. Peckesen járt, pedig csak a csúz járta át a csontjait, így majdnem hanyatt dőlt. De ő is csak megjelent egy-egy darab szalonnahéjjal, nedves mócsinggal, és nagy komoran odavetette a kiskutyának, a hátán keresztül dobva, mert így könnyebb volt.

A többi ember a faluban szédelgett. A fák ágai napról napra duzzadtak, vastagodtak, nedves kis levélpöttyöket eregettek, a földből előbújtak a csipetnyi levelek, a régi malom mellett fölszakadozott a jég a patakon.

Az emberek meg imbolyogtak az új szelekben, látni lehetett, hogy igyekeznek egymás segítségére, hogy végig ne vágódjanak a hatalmas sártócsákban. Még így is volt, aki belezuhant a patakba. Megbolydult a falu. A boltosok sót adtak cukor helyett, szappant szalonna helyett, és ha valaki tíz deka pirospaprikát kért, biztos lehetett benne, hogy egy vég vásznat készítenek ki neki. A kovács macskákat hajkurászott az udvarokban, hogy megpatkolja őket, s reggel sok háznál kakasokat fogtak a szekérbe. De a kakasok elrepültek. A kádár hordódonga helyett sámfát farigcsált, a mészáros harisnyát stoppolt a hentesbolt előtt.

Mindig harangoztak. A kiskutya alig ejtette az állát a mancsára, máris fölriadt, pedig milyen jól elhevert a mámiék takaros tanyáján. De nem volt nyugvás. Harangszó. Éjjel három – harangszó. Négykor – harangszó. Negyed hat, negyed kilenc, egy-kettő, negyed három – na, mindig szólt a harang, az emberek futottak, hogy tűz van – nem volt tűz; gyűlés van – nem volt gyűlés; mise van – még pap se volt; dél van – de éppen este fél nyolc volt. Kétségbeejtő – gondolta a kiskutya. Minden összevissza ment; az öregasszonyok percenként kapták a fejükre a fekete kendőt, és rohantak a templomba, de a paplakból csak a sekrestyés horkolása hallatszott. Na, így.

A kisdobos elvesztette a dobverőit, egy darabig puszta kézzel paskolta a dobot, de úgy megfájdult a keze, hogy a kihirdetett mondat közepén abbahagyta a beszédet, hazament, és cinkkenőcsös borogatást rakott a csuklójára, alig tudta este a kártyát tartani a kezében.

És közben a szoknyasuhogás. Fújta a szél a szoknyákat, a lányok nyakába csapta, meg a kerítések durva oldalának, a lányok sikongtak, szaladtak. A tímár csirkebőrből készített pénztárcát, de egy óra alatt szétszakadt, és a pénzek kigurultak az árokba.

A kiskutya csak fülelt: mi ez? Kiszimatolt a kerítésen, kiállt a kapuba, oszlopról oszlopra járt, aztán az udvaron várakozott.

Fölbukkant a nagykutya, mogorván léptetett a Rózsa utcai ház előtt, fejét lehajtotta komoran.

– Ez a szerelem – mondta durván a kiskutyának, aztán továbbállt, és a kiskutya csak figyelte a lehulló embereket a bicikliről, az ődöngő takácsmestereket a füvön.

Megrémült. Érezte ő is a régi masni fondorlatos illatát, a lánykutya által lerágott csont nedves szagát, a bársonyrongy régi melegét az ólban, szédelgett ő is. Amikor átjött hozzá a nagykutya, csak hallgattak hosszan. Állukat a földre lógatták, szemük elhomályosodott, sose voltak ilyen szomorúak ketten együttvéve. Sokára szólalt meg a nagykutya:

– Érzed?

A kiskutya csak ránézett elhomályosult szürke tekintetével.

– A masni – mondta a nagykutya.

Hallgattak.

– A csont – mondta a kiskutya.

– A rongy – mondta a nagykutya.

– Itt élt – mondta a kiskutya.

– Ne is mondd!

– Szereted? – kérdezte a kiskutya.

– És te?

Hallgattak. Feküdtek a földön, nem nyúltak az előredőlő mámi finom leveséhez, undorodva fordultak el a gyöngyöző szalonnahéjtól. A tagjaik olyanok voltak, mintha ólmot öntöttek volna beléjük. Bágyadtan hevertek az éles tavaszi napban.

– Hol van?

– Hol lehet?

Hallgattak, aztán a nagykutya rámordult a kiskutyára:

– Gyere innen el! Hát megbolondulunk mind a ketten!

Nekivágtak az útnak, a keresésnek.

 

No, nem kellett sokáig keresni a lánykutyát. Megbolondult vagy nem bolondult meg, annyi bizonyos, ahogy mondani szokták – a vesztét érezte. Ez még nem biztos, hogy a veszte – de érezte. Vagyis észbontó modorban járkált le s föl a faluban, csinos kis orrát a légbe feszítette. Farát illegette-billegette, karcsú lábain úgy járt, mint a szoknyások újfajta tűcipőiken, fél füle föl, a másik fél meg lelógott. Csábos jelenség volt, meg kell hagyni.

A kiskutya meg a nagykutya egy kerítés mellől figyelte elkeseredett szívvel.

– Ő az – mondta sóhajtva a nagykutya, egész bozontos tüdeje beleremegett a sóhajba.

A kiskutya a nagykutya mellett állt gyámoltalanul, remegtek a lábizmai.

– Ő – hagyta jóvá a teljesen nyilvánvaló megállapítást.

– Borzalmas – mondta a nagykutya, megint belereszketett a hatalmas tüdő a szuszba. A kiskutya nem értette, mi a borzalmas benne, hiszen a lánykutya egyáltalán nem volt borzalmas, még a csáléra álló szőre sem, sőt inkább nagyon is mutatós és vonzó és kedves; de a kiskutya is bólogatott a nagykutya szavára.

– Az – mondta. – Borzalmas.

– Így járni.

– Az – bólogatott a kiskutya.

– Hogy nem sül le a… Hogy nem sül ki a…

– Hogy nem – tette hozzá a kiskutya.

– Tűzcsóva – mormogta a nagykutya.

– Az…

– Lángol a dereka.

– Mije lángol?

– Ahogy jár… Nem látod? – meredt a nagykutya a lánykutya ringó csípeje után.

– De – mondta a kiskutya. – Látom… – Bár akárhogy forgatta a szemét, sehol nem látta a kicsapódó lángokat.

– Villózik…

– Az. Villózik – mondta bölcsen a kiskutya. – Ugrál, úgy érted?

A nagykutya megdörzsölte az orrát a mancsával.

– Hrrr! Dehogyis. Mindegy. Kéneső folyik az ereiben.

– Mi folyik?… – Aztán elharapta a mondatot a kiskutya, inkább csak bólogatott, szürke szemei égtek.

– Ezt nem bírja a tüdő!

– Nem… Nem bírhatja.

– Az a baj… Hrrr! – Lehajtotta a nagykutya a fejét. – Higany.

– Higany. Mi az a higany?

– Ahogy mozog.

– Higany – ismételte meg a szót a kiskutya halkan.

– Dögvész.

– Az. Dög…

– Ami rájön az emberre.

– Ami rá…

– Hogy oda ne rohanjak!

– Ne rohanj oda, nagyon kérlek, most…

– Bolond vagy! Eszem ágában sincs. Ellenkezőleg… – Fújt a nagykutya, rázta a fejét. – Csak ez a darázs menne ki a fejemből…

– Darázs? Hol a darázs? Még nincs is darázs, majd ha melegebb lesz…

– És itt grasszál… Pont itt kell neki meghordoznia az arany fenekét előttünk… Pont itt!

– Arany?

– Nem ez a lényeg. Azt csak úgy mondom.

– Hát mi a lényeg?

– Ne nyaggass. Örökké nyaggatsz! Azt érted. És itt grasszál…

– Mit csinál? – kérdezte óvatosan a kiskutya, mert a lánykutyán nem látott semmi különöset, ugyanúgy ringott el harmadszor is a túlsó járdán, mint az előbb.

– Bődületes! Látod, nem néz ránk, csak mellénk. Érted? Idetartja azt az álomittas pofáját vagy képét, de nem néz ránk! Keresztülnéz rajtunk, mint az üvegen!

– Most álmos vagy bődületes? – kérdezte a kiskutya, és félni kezdett, hogy mért üvegből vannak.

– Áhhh! – reccsent rá a nagykutya. – Mért nem megy a kúthoz, a Laposhoz vagy a… dombra? Az erdőbe? Mért? Azt mondd meg!

– Biztos erre van dolga. Ne zavard el!

– Nyavalyatörés!

A kiskutya rémülten nézett a nagykutyára, már látta, amint a porba veti magát, görcsöket vet, és habzik a szája.

– Ne!

– De! Látod, csak áll ott. Meg se mozdul. Mért nem megy most a barátai után, akikkel egész nap viháncolnak? Mért? Nézd! Az oszlophoz dörzsöli a darázsderekát! Azt nagyon érti.

– Bolha – mondta csöndesen a kiskutya.

– Áhhh! – mordult a nagykutya. – Csillagokat szór a szeme… Vulkánok vannak benne, vulkánok, ha mondom… – Nagyot sóhajtott. – De nem ez a lényeg…

– Hát… micsoda?

– Hogy megdöglök.

A nagykutya eliramodott, a kiskutya utána, de nem a lánykutya felé mentek, hanem föl a dombnak. A nagykutya rohant, a kicsi alig tudta követni.

Száguldottak.

Le a dombról. Neki a rétnek. A fű sarjadt. Mint az éles kis zöld pengék, metszették a lábukat a szaladásban. Lélegzett a táj. Az erdő kizöldült, a rügyek szinte recsegve pattantak a fán. Hallani lehetett az erdőt, ahogy ágaskodik, nő. A patak vize olyan magas volt, hogy már a malom zsilipjén is túlcsordult. A mezők szélére kiöntött a víz – nagy szag áradt, mint egy égő lepedő. Rohantak. Nyakig lucsokban izzadtak már, de csak rohantak a végsőkig. Az emelkedő aljában megint találkoztak a lánykutyával, de most nem volt egyedül. Három nagy termetű gavallér ólálkodott körülötte, ő meg finnyásan emelgette a pracliját.

A nagykutya megdühödött. Nekik rontott. Ütötte-vágta őket. A három kutya védekező állásba meredt. A nagykutya lesöpörte őket a föld színéről, elhullottak, de aztán újra és újra föltámadtak. A kiskutya segíteni próbált a nagykutyának, de az egyik idegen úgy elhajította, mint egy rongyot, nagyot nyekkent egy fa tövénél. A nagykutya szembeszállt a három kutyával, harapott, mart, verekedett.

– Jaj, angyalom! Egyetlenem! Te vagy a legszebb, a legerősebb! Mindig téged szerettelek! Gyönyörű fehérkém! Gyönyörű nagy fehérkém! – A lánykutya vékony hangon biztatta a nagykutyát: – Öld meg őket! Végezd ki őket! Annyira üldöznek, nincs egy nyugodt percem. Pedig csak rád gondolok, még álmaimban is! Éjjel csak az forog a fejemben, hogyan találkozhatnánk! Nincs nappalom, mert annyira csak a te nagy bundádat látom magam előtt! Páhold el őket! Mindig utánam mászkálnak, alamuszi módon kedveskednek, és én nem bírok velük, pedig a pokolba kívánom őket! Édes egyetlenem!

A nagykutya nekiment a kutyáknak. Piff-paff – nagy pofonok estek, a lábukat nyekkentette, a hasukat mardosta, szétzavarta őket. Menekültek.

A nagykutya lihegve állt, bundája megtépve fodrosodott.

A lánykutya melléje sündörgött, orrát az oldalába fúrta, kedveskedett. A nagykutya elindult fölfele a dombon.

– Most már maradj magadnak – mondta a lánykutyának. – Gyere! – szólt a kiskutyára, aztán fölcaplatott a meredeken.

Némán mentek. A nagykutya alig vonszolta magát. Törölgette a mancsával a verítéket a homlokáról, patakzott róla a víz. Fölvonszolta magát a Faodúhoz.

Leheveredett. A kiskutya tétován mászkált körülötte.

– Itt megnyugszol. Hiába, ez a mi helyünk… Itt jól megvagyunk… Nincs nekünk szükségünk senkire… Majd én hozok neked finom falatokat… Én is ideköltözöm. Itt nekem a legjobb. Majd meggyógyulsz, meglátod…

– Hagyj engem a fenébe – mordult rá a nagykutya, és nehézkesen átfordult a másik oldalára.

Odament a kiskutya a nagykutyához.

– Hogy vagy, nagykutya?

A nagykutya fölemelte az orrát, a napba nézett, belesütött a nap az orrába.

– Hrrr! – prüszkölt a nagykutya, vakkantott egy mélyet, csípte a nap az orrát.

– Jól van – mondta a kiskutya, ügyetlenül állt a tornác mellett, bámulta a nagykutyát. – Csak kérdeztem. Nem fáj valamid?

– Mért fájna nekem mindig valamim? – nézett körül álmosan a nagykutya, mintha csak az udvaron fájhatna neki valami, vagy arrébb, a szerszámoskamra körül.

– Dehogyis fájjon neked valami. Még csak az kéne! Csak fekszel itt a porban, féloldalasan. Csak azt gondoltam…

– Mit gondoltál?

– Hogy… mért fájna neked valami. Éppen neked. Jól megvagy, fekszel itt féloldalasan, nézegeted az udvart, a kerítést, hátul a piros gömböket a kertben, rendben van ez. A tálad tele van étellel…

– Akarsz? – lökte oda az orrát a zsíros tálka felé a nagykutya. Húscafatok úsztak valami sűrű barna lében, az alumínium színe pettyesen ragyogott a napfényben.

– Nem. Ettem már. Ettem ma már.

– Ehetsz.

– Dehogy, köszönöm. Ettem már… Mit is? Ettem ma már… találtam régi csontokat, rágcsáltam azokat, jó ízük volt, még hajnalban… Barátságos ez az udvar itt… Ez a fehér tornác, mi?

– Barátságos. – A nagykutya visszaejtette a fejét a mellső lábaira, az álla a porba lógott.

– Jó szag van itt.

– Jó.

– Tulipánok, árvácskák… Később tökök a kertben.

– Tulipánok, tökök – ásított a nagykutya, behunyta enyves szemét, onnan pislogott a kiskutyára, aki a fenekére ereszkedett, farkát kicsit megcsóválta.

– Nem kell szaladgálnod.

– Nem.

– Fekszel, pihensz.

– Fekszem.

– Arra gondoltam… – Aztán elharapta a szavakat a kiskutya, fölállt vékony lábaira, nézett a kerítésen túl a falu girbegurba utcái felé és azon túl, a templomtorony irányába, az erdő dombos nagy hátaira.

Hallgattak. A kiskutya tett néhány lépést a kapu felé, megszagolta a régebbi nyomokat, a taposott utat. Visszasomfordált.

– Arra gondoltam, mennyit csatangoltunk az erdőben tavaly. A sűrű bokrok között. Te még át is ugrottad a bokrokat, szédületesen szaladtál… Emlékszel, egyszer megkergetett minket az a fekete arcú, a kocsma mellől… Futottunk az erdőben. Átugrottad a bokrokat.

– Átugrottam – mondta a nagykutya.

– Most nem kell sehova menned.

– Nem.

– Itt meg csendesen megvagy, magad…

– Hrrr! – tüsszentett megint a nagykutya, ahogy a nap az orrát szúrta.

– Jó volt szaladgálni… Várj, megigazítom a láncodat. – A kiskutya odament a nagykutyához, a fogával elhúzta a nagykutya nyakából a láncot, óvatosan.

– Mit akarsz? – mordult rá a nagykutya.

– Semmit, csak gondoltam… szorítja a nyakadat a lánc…

– Nem szorítja. Bő…

– Az igaz. Bő. Messzire elmehetsz azért ezzel a lánccal… Látom, elér a kertajtóig, itt meg egészen a kapubejáratig. A diófát is eléred, ha kell.

– Miért menjek a diófáig?

– Nem, nem kell. Csak elérsz. Ha akarsz. Esetleg. Ha kedved van. Meg néha el is engednek.

Hallgattak. A nagykutya teleszívta levegővel a tüdejét, megrándult a nagy test, zökkent, ahogy lábra állt. Csodálatos fehér szőre villogott a napban.

– Nem találkoztál a régi haverokkal? – nyomott el egy újabb ásítást a nagykutya.

– Dehogynem! Bercivel futottam össze tegnap a Laposnál, a patak mellett. Kérdezte is, hol vagy.

– Mit mondtál?

– Mit mondhattam? Hogy itt vagy… Itt ülsz, otthon, a porban. Szaladtunk, elmentünk egészen a harmadik búzatábláig.

– Milyen?

– Berci? Selymes a szőre, ha látnád… Sose volt selymes…

– A búza.

– A búza? Tudod, milyen. Mint a vékony szőnyeg. Végigsöpör rajta a szél, az egész mint egy kiterített selyemágy…

– Ilyenkor a legszebb a búza… – A nagykutya elnézett a táguló mezőkre, a fákon kis szél bújt át. – Ilyenkor a legszebb a rét… Mint kis lobogók lobognak a fűszálak a könnyű szélben. Mintha az egész táj megmozdulna, lebegne… A borsó levelei olyanok, mint az apró nyúlfülek… Ajaj! Mintha a fülükbe súgnának valamit…

– Persze. Ha fúj a szél.

– Emlékszel, hogy meghajtottuk azt a szürke nyulat? Akkorákat ugrott! Elfoghattam volna, nem akartam. Gyönyörű a mező.

A kiskutya elindult lassan a kapu felé. Az orrával meglökte, aztán kiállt a járdára, nézegetett a mezők irányába. A nagykutya is elment a kapuig.

– Na?

– Gyönyörű a mező – mondta a kiskutya, az utcán végiglátott egészen a határig. – Nyulak ugrálnak a réten. Ott… Kettő! Három! Milyen vidámak!

A nagykutya hegyezte a fülét. Meredt nyakán a lánc, szimatolt a fényes levegőbe. Aztán visszaballagott a helyére, a kiskutya is bejött utána.

– Egyek? – kérdezte a nagykutya.

– Ha éhes vagy.

– Nem vagyok. Ezek a kétlábúak is hazajönnek majd estére. Mindig hazajönnek. Megveregetik a nyakamat. Szeretnek.

– Aha – mondta a kiskutya.

– Nem hiszed?

– Dehogynem. Ilyen jó levesed van…

– Mindig megjönnek. Fáradtak, lerogynak a fekhelyükre. A konyhában motoznak. Azt hiszem, főznek.

– Nyomja a nyakadat a lánc. Várj, megigazítom. – A kiskutya odament a nagykutyához, tartózkodóan, aztán a fogaival birizgálta a láncot. Kiakasztotta az örvet, a lánc, mint a vaskígyó, legördült a porba. Ott állt a nagykutya szabadon. Megindult a diófa felé, aztán elszaladt a kert végébe. Nekirugaszkodott, ott termett a kapunál, és kinézett a résen. A napfényben aranyzsinórokat látott, ahogy a határ fölött lebegtek. A fákat kis szél ingatta, zöld léggömbök gyanánt vibráltak a friss levegőben. A nagykutya lábai remegtek a gyönyörűségtől. Izmai megfeszültek, mint a húr, ugrásra készen. Nyitott száján áramlott a jó szagú, tömény levegő. Orrába tódult az erdő távoli nagy szaga, a föld sötét, gomolygó illata. A patak partján libák léptek, méltóságteljes ostobasággal, a nyakukat nyújtogatták, a nagykutya felé nézegettek. A vízben színes kavicsok csillogtatták a félelmetesen nagy napot.

Aztán a nagykutya visszament a helyére, leheveredett a lánc mellé. A kiskutya odaballagott hozzá.

– Alszol? – kérdezte a kiskutya.

– Nem. Arra gondolok, mennyire ismerem ezt az udvart. Minden zugát, minden szagát. Tudom, hogy az enyém. Az árvácskák… a tökmagok a földben… – Lehajtotta a fejét a mellső lábaira, okos álla a porba lógott.

– A határban annyi bozót van! Ismeretlen zugok, tele új szaggal, végig a patak mentén…

– Tele tüskével.

– A sziklás nagy domb…

– Szikla… Itt nincs szikla. Nézd, milyen rendes ez az udvar. Ismerem. És szeretem! – ordított hirtelen a kiskutyára.

Hallgattak, a kiskutya nem mert leülni. Hol a kapura nézett, hol a porban heverésző nagykutyára. Sokára szólalt meg:

– Nem fáj neked valamid?

Fölugrott a nagykutya. – Nem fáj! Mit nyaggatsz egész nap? Nem elég ez a friss tűz, ami éget, a por is mintha parázs lenne?

– Csak a nyakad, gondoltam… megszorította a lánc…

– Nem fáj a nyakam! Erősek a lábaim, mit akarsz? Ülhetek, gondolkozhatok… Ostoba csatangolások a mezőn, ó, hogy unom ezeket! A vacak erdő! Csak loholni egész nap, mit képzelsz? Az átkozott buta libák az ijedt gágogásukkal! Marhaság!

Körbeszáguldott az udvaron, ugatott. A kiskutya félreállt az útjából. A nagykutya a tálkához ment, felborította ételestül. A tálat fogai közé fogta, és elhajította a trágyadomb felé. Ugatott toporzékolva.

– Mit akarsz? Itt mindent ismerek, az ólakat, a virágokat! – Körülnézett vérben forgó szemekkel az udvar tárgyain. – Minden egyes darabot! És szeretem, érted? Szeretem ezt az udvart! Mindent szeretek itt! A fák oldalát, a fal szegélyét! Nekem itt kell lennem! És szeretnem kell! Ezt a port… ezt a láncot… ismerem. És szeretem! Érted? Szeretem! – üvöltötte fájdalmasan.

A kiskutya behúzta a nyakát, aztán kisomfordált a kapun. Kocogó léptekkel, fejét lehajtva a mezők felé indult.

Csuda mód megáradt a víz. Föltarajlott a patak medréig, a szélén kicsordult, mint egy nagy mézesüveg. Elárasztott mindent, a régi gázlók elvesztek, nem lehetett az egyik oldalról átkelni a másikra. A patak melletti legelők térdig álltak a vízben, a birkák bégetve menekültek a magasabb pontokra, ott összegyűltek, és éktelenül bégettek, mintha nyúzták volna őket.

A falu felé gátakat emeltek a kétlábúak. Csak görnyedt hátakat lehetett látni, amint homokzsákokat cipelnek, és lehuppasztják a növekvő víz elé.

A nagykutya őrülten szimatolt a zajgó víz felé, a nagy suhogású szélbe, mely kettétörte a fákat a patak oldalán.

– Menj föl a Faodúhoz – mondta a kiskutyának tegnap este. – Jön a víz. Ott biztonságban leszel. – Ahogy beleszimatolt az esti levegőbe, tudta, hogy nagy garral megjön a víz, kilép, mint egy ormótlan állat, és befalja a vidéket. Most tehát a kiskutyát biztonságban tudta, hogy odafönt gubbaszkodik, amíg kell. – Maradj ott, amíg érted megyek – mondta még neki este a nagykutya. – El ne mozdulj! Egy nap, két nap, nem számít… kibírtál te már többet is, kisöreg. – A kiskutya vele akart maradni, de hogy azt mondta: kisöreg, megint elöntötte a szívét a régi nagy melegség, s elindult a Faodú felé.

De elért-e a Faodúig? – aggodalmaskodott magában a nagykutya, ahogy a rettentő vízár már a domb közepéig terjedt. Mert az ár csak jött. A teherhordó emberek csak épp egy méterrel jártak mindig az ár előtt, addig terjedt a homokzsákok sora, görnyedeztek, az asszonyok meg jajveszékeltek. Össze-összecsapták a tenyerüket a nagy szélben, és azt mondták: „Istenem, teremtőm!” Hogy mi köze ehhez a víznek? – gondolta a nagykutya, nem tudta felfogni. De kémlelte a tájat, a Faodú látképét eltakarta a kiáradó nagy víz.

Recsegés-ropogás hallatszott.

– A malom! A malom! – kiáltották az emberek, és remegő ujjakkal mutattak a düledező viskóra. A régi malom megroskadt, a víz túlcsapott a zsilipen, és befolydogálhatott a régi, lisztszagú kamrákba, a piros torokba, ahol régen a gabona tűnt el, most a víz zubogott alá. Az épület egyik szárnya leszakadt, nagy robajjal dőlt végig a kiáradó patakban.

– Hátha valaki van benn!

– Ki lenne benn? Nincs benne senki évek óta. – A zsilip őre megnyugtatta a kedélyeket, nála volt a kulcs, csak a kis szerszámoskamráját sajnálta, hogy szétviszi a víz a fogókat, vasládát, csavarhúzókat mindenestül.

De a nagykutya fülelt. És túl a víz morajló hangján, az alázuhogó zsilipáron – kutyaugatást hallott. Megrémült. „Hogy kerül oda ez a bolond? Istenem! – Megsajdult a szíve. – Mondtam, hogy maradjon a Faodúnál! És mit istenemezek, ahelyett hogy rohannék!”

Gondolkodás nélkül rugaszkodott neki, a lánc meg se mozdult. A nyaka majd beleszakadt. Lánc! Azt nagyon értik! A láncot! Megint nekifeszült, és reccsenést hallott, már azt se tudta, a nyaka csigolyája szakadt, vagy a bőrkötés a lánc végén, de csak szaladt. Rohant végig a falun, az emberek elugrottak előle.

– Megveszett! Megbolondult ez a kutya!

Vágtatott, fölrohant a zsákoló munkások közé, eldöngette őket, azok meg ijedten bukfenceztek be a sodrásba, és szidták a kutya istenit. „Most istenezhetnek” – gondolta a nagykutya, és már bele is vetette magát a vízbe, lábolt a malom felé.

– Megbolondult, mondom, a jóságos istenit! Nekimegy a víznek! – kiabált valaki a töltésen.

Kapta a tempót a nagykutya, közben fülelt, de az ugatás közelebb is jött. „Itt lesz a piszok! Agyonverem, széttépem! – dühöngött. – Ha életben maradok, feltéve ha életben maradok!” Harákolta befelé a vizet, úszott, lebukott, taposta a vizet, a zsilipig legalább, arra rááll, de az nagyon messze van, még harminc rúgás, nem sokkal több, és milyen nehéz egy ilyen dögletes bunda, hogy minek ekkora bunda egy kutyának, de senki se vágja le, nem kérheti meg az embereket: kérem, vágják le a szőrömet, különben is, hogy nézne ki szőrtelenül, egy szőrtelen kutya. Az ugatás fájóan elhaló volt; nekirugaszkodott a víznek, na, a zsilip teteje. Fújtatott, ráállt a tetejére, de a víz csakhamar lesodorta, tovább, nincs megállás – vagy én, vagy a víz, ezt a piszkot kinyírom, hogy nem maradt a Faodúnál ez a nyavalyás gombóc, ez a szemét, mert csak a maga feje után megy, hiába vagyok vele lassan egy éve, semmit sem hatottam rá, ezt aztán taníthatnám tíz esztendeig, dehogy fogom tanítani, majd éljen nélkülem, csak az izgalom miatta mindig, hol beteg, hol a kutyák verik el, hol a sintér fogja meg – na, nekem ebből elég, mehet, ahova akar, vagy csináljon, amit akar, mi hasznom van belőle, csak nyaggat folyton a kérdéseivel, jó, hogy azt nem kérdezi, mi az élet lényege, vagy mi a kutyaélet célja, mert ilyeneket is képes lenne kérdezni azzal az átkozott pofájával, fekete, előremeredő fejével, a szürke szemek csak nézik az embert, ezt az egész kutyaságot, fene aki megeszi, barátság – rosszabb, mint a szerelem, mert ez örökké tart –, és mi a jó ebben a fene nagy barátságban? Hogy itt döglődik miatta – hukk! –, ez nagyon nagy ivás volt, még a végén én is beledöglök – hukk! –, én már nem érek ki a partra, az biztos, lehúz a bundám meg az egész életem, hogy minek vetődtem én ebbe az átkozott faluba, kellett nekem el… el… lépnem, hogy ezt a nyavalyás kisöreget és kutyapofáját lássam… kellett nekem a nagy út, a nagy kaland, na, most itt van, most megkaptam, most – hukk! – már nem bírom, belefúlok, nem kétséges, csak lássam meg még egyszer… csak még egyszer lássam… A lépcsőre vetette magát. Elterült.

Ahogy fölnézett, hát a lánykutya gubbasztott a lépcső tetején, most már hallgatott.

– Na… A csuda vigyen el!

– Köszönöm – mondta szemérmesen a lánykutya.

Ezt mentsem meg! – gondolta a nagykutya, aztán intett a fejével, mert nőtt a vízmagasság. A lánykutya belékapaszkodott, most már kinézte magának a járókát a nagykutya, azon cipelte a zsilipig a könnyű és imádott testet. Ott fújtattak.

– Az ég szakadjon rád! – ordított föl a nagykutya. A lánykutya megrettent, pedig ő nem rá kiáltott. A nagy ár közepén egy hatalmas deszkán himbálózott a kiskutya. – Mit képzelsz? Fulladj meg, ahol vagy! Most minek jössz ide? Csónakázol?

A kiskutya fölpislogott a zsilipre.

– Csak… csak nem tudtam nyugodni a Faodúnál. Hallottam az ugatást, aztán azt hittem, hogy belevesztél az árba… Már láttam is a nagy fehér bundádat úszni a vízen!

– Ó! Hogy maradtál volna odahaza! Megvert engem veled az isten!

– Mért? – mondta a kiskutya, és könnyen landolt a nagy deszkával a zsilipnél. – Örülj, hogy deszkát cipelek, és nem kell megfulladnod ezzel a… teremtéssel.

A nagykutya dühösen a deszkára lökte a lánykutyát, aztán ellódította őket. Maga is rá akart ugrani, amikor nyöszörgést hallott a malomból. „Még egy – gondolta dühösen. – Ez egy kicsit sok lesz.” Visszalábolt a malomhoz, a lépcső elrejtett fordulójánál meglátta a kis fűzfavesszős szoknyást; aléltan feküdt. Egy fűzfavesszőt szorongatott.

– Várjatok! Várjatok! Itt van ez a lány!

– Aki téged vert? – kérdezte a harsogó árból a kiskutya.

– Most nem az a lényeg. Meg kell mentenünk.

– Ne mentsd meg, kérlek, ne mentsd meg! Hadd tudja meg, mi a magyarok istene!

– Mit tudjon meg?

– Szóval… hogy mennyit kell egy embernek… egy kutyának szenvedni! És már meg se tudunk állni!

Valóban sodródtak a palánkon a lánykutyával, vitte őket a víz megállíthatatlanul. A nagykutya a lányhoz ment. Megszagolgatta, szuszogott körülötte, megnyalta az arcocskáját, amíg csak föl nem éledt. Sírva borult a nyakába.

– Édes kutyám! Egyetlen kutyám! Hűséges kutyám!

Belekapaszkodott a nagy irhába, és lassan-lassan láboltak át a vízen. A szoknyás suttogott a fülébe, és ő végtelen fáradt volt, és boldog mégis, mert úgy érezte – érdemes élni.

A parton tomboltak az emberek az örömtől, sikongattak, csókolgatták a kiskutyákat. Ölbe vették a kicsit, simogatták a nagyot, dédelgették őket. A szoknyás teremtés zokogott, ráborult a nagykutya nyakára.

– Jó kutya vagy, a legjobb kutya vagy…

A nagykutya meg a kiskutya ünnepélyesen álltak.

Könnyek ragyogtak az emberek szemében.

A lánykutya melléjük állt, hogy kivegye részét most már az örök boldogságból.

De a nagykutya azt mondta neki:

– Isten veled.

A kiskutya azt mondta neki:

– Isten veled.

És elléptettek az emberek sorfala előtt, feltartott fővel.

És azt mondták nekik:

– Isten veletek!

A nagykutya a kút mellett állt. Odament hozzá a kiskutya. Ott álltak a falu mögött, az utolsó házaknál. A nagy kút köve körül volt locsolva, ragyogott a víz.

– Hogyan lettél te nagykutya? – kérdezte a kicsi.

– Hát… megnőttem.

A kicsi hátrahúzta a fejét, mintha gondolkodnék.

– És?

– Nincs és.

– Mégis? Mit csináltál… a magad részéről?

– Mit? Semmit. Az embernek nem kell csinálni semmit, csak hagyni, hogy nőjön.

– Nem is tornásztál?

– Hát… futottam ide-oda. De nem ez a lényeg.

– Nem is ugattál?

– Hát… ugattam, ugattam. Tátogattam a szájamat, kijött a hang. De nem ez a lényeg.

– Mindig azt mondod, nem ez a lényeg. Hát micsoda?

– Mondom. Nőttem. Mintha belülről pumpálnának. Erős, nagy lettem.

– Belül van egy kis pumpa?

– Nem tudom. Azt csak úgy mondtam. Hagyni kell, hogy az ember úgy nőjön.

– Az ember?

– A… kutyaember.

– Aha – álmélkodott a kicsi. – Értem – mondta, de semmit sem értett az egészből. – S mit gondolsz, meg lehetne nőni nekem is?

A nagykutya mélyet sóhajtott, kék eres szemhéja alól ránézett oldalvást a kiskutyára.

– Neked?

– Nekem! – Kihúzta magát a kiskutya, egy kicsit körömhegyre állt, fekete fejét föltartotta.

– Hát… te nem ilyen vagy eredetileg is?

– Hogyhogy eredetileg?

– Szóval hogy kicsi. Nem nősz, meg ilyesmi?

– Miért ne nőnék?

– Elég régen ismerlek, mindig kicsi voltál… Legalábbis úgy rémlik. – Elnézett a falu görbe utcája felé, mintha csak föl akarná idézni a kutyamúltat.

A kiskutya elbizonytalankodott, leállt szürke poros talpára, mely olyan volt már a sok szaladgálástól, mint egy finom, kopott női kesztyű.

– Kicsi voltam mindig?

– Vagy nem?

– Arra célzol, hogy ekkora vagyok? Hogy… hogy… nem is növök már?

– Én nem tudom, engem ne okolj, csak mondom. Szüleid mekkorák voltak?

– Szüleim? Nem tudom… Nem emlékszem.

– Itt születtél? A faluban?

– Á! Tudod, hogy nem. Csak azt tudom, hogy anyámnak olyan rózsaszínű hasacskája volt, mint senkinek. Gyönyörű.

– Nahát. Az is valami. És mekkora volt?

– Ó – mondta a kiskutya –, anyám! Anyám… anyám… nem egészen emlékszem, nem egészen… – Szürke szeme párás lett. – Tudod – kicsit bizalmasabban közel lépett a nagykutyához –, engem elvesztettek. Én elvesztem…

A nagykutya rázott egyet a fején, hunyorogva a napba nézett egy pillanatra, tüsszentett.

– Hrrr! Milyen erős már a nap!

– Szóval elvesztem. Én el vagyok veszve…

– Butaság. És hol vesztettek el?

– Nem emlékszem… Tudod, volt egy nagy rét, apró szúrós virágokkal, ugráltak a szélben ezek a virágok, és szúrtak engem… Ahogy a bőrömhöz értek… és én futottam…

– De hát mi elől futottál?

– Nem emlékszem. Csak szedtem a lábaimat, óriási rét lehetett, mert sokáig futottam. Rét. Vagy völgy. És ennek a mélyén fut egy kutya.

– Egy kiskutya.

Ránézett a kicsi a nagyra, barátságosan.

– Egy kiskutya. – Aztán sokára szólalt meg, a nagykutya akkorra már elfeküdt a fűben. – Te… és engem majd megtalálnak? Megtalálhatnak?

– Hrrr! – tüsszentett megint a nagykutya. – Miért? Nem vagy meg? Nem vagy sehol?

– Vagyok…

– Úgy tudom, Balajtiéknál vagy, a harmadik oszlopon túl, balra az első ház…

– Voltam. Tudod, eljöttem.

– És a Faodú?

– Jó az, jó. Csak azok… Azok, akik elhagy… akarom mondani, elvesztettek… elveszítettek…

– Nem te lógtál meg véletlenül? – A nagykutya széthúzta a képét, mintha vigyorogna.

– Én? Á. Csak futottam.

– Merre futottál?

– Előre… Előrefelé futottam… – Elködlött a szeme, mint aki előtt valóban ott az út, kinyílik az út.

– És mi elől futottál?

– Nem emlékszem. De hát megtalálható vagyok? Azok, akik… szóval… meg lehet engem találni?

– Milyen volt a kert? A ház oldala, a kutyaól? Volt kutyaólad?

– Ott? Arra? Kutyaól? Hát anyám… anyámmal mi laktunk valahol…

– Anyád! Te. Te saját magad.

– Én? Nem emlékszem…

– Ej. Mindenre azt mondod, nem emlékszem, nem emlékszem… Hát akkor hogy találjanak meg?

– Emlékeznem kellene? – kérdezte megszeppenve a kiskutya.

– Amennyire tudsz. Visszagondolni erősen. Beletartani az orrodat a nagy szélbe: mit hoz vissza? Egy szagot, egyetlen virág, olajbogyó vagy kődarab szagát. A talpadon nem érzel valamit, egy rést, ahol álltál az utcán, egy tüske emlékét? Hogy vérzett?

– Vérzett! Lehet.

– A nyomokon, visszafelé. Meg kell próbálni. Egy seb. Ahol a sebet kaptad. Az a legjobb emlék. Vagy ütöttek…

– Ütöttek volna?

– Ej, csak mondom. Nem ez a lényeg.

– De mi?

– Ért valami… Ahol nagyon bántottak. Az eszedbe jut. Vagy elgázoltak. Téged nem gázoltak el? A kis lábaid…

– Elgázoltak volna?

– Csak mondom. Esetleg hazatalálsz… Elindulhatsz a nyomokon. Ütöttek-vertek. Van úgy. Elgázoltak… Esetleg egyszer így hazatalálsz… Elindulsz… Egy szíj, egy ütésre emelt bot…

– És?

– És, és. És ott jó volt… neked. Esetleg.

– Igen – révedezve felelt a kiskutya. – Esetleg.

Sokáig, szomorúan hallgatott. A falu csöndes volt, a délutánban nem járt senki, a görbe utcán végig lehetett nézni az egész soron.

– És mondd – szólt megint a nagynak –, mért vannak nagykutyák meg kiskutyák?

– Termet dolga – felelte a nagy, szőre villogott a napban, elnézett a nagy fák felé, az erdőre.

– Az is olyan pumpadolog?

– Igen. Azt hiszem. De nem ez a lényeg.

– Hát mi?

– Sokszor, mikor futok magamban az úton, szötyög rajtam ez a nagy test, dobálom a csontlábaimat, viszem az irhámat; eső után, mikor a rétek felől szél fúj, hozza a növényszagot, az jó, szóval elgondolkozom: mért nem vagyok én kiskutya?

– Mért akarnál kiskutya lenni?

– Nem akarnék, nem érted?

– Hát?

– Csak mondom. Szaladok, és ezt gondolom. De nem ez a lényeg.

– Hát micsoda?

– Este, ha kiülök az ól elé, nézem a nagy fene csillagokat, fejjel lefelé, mint óriási aranyszögek csüngnek, távol egy-egy fehér felhő sapkája úszik a holdban, a kerítések árnyai az útra zuhannak, arra gondolok, milyen egyedül vagyok. Ülök a porban, nézem a csillagokat.

– És?

– Mit és? Csak mondom. Ragyognak fönn ezek a sárga égitestek, s én erre gondolok. De nem ez a lényeg.

– Jaj! Hát mi az?

– Benn alszanak a kétlábúak a tornác mögött. Szuszogásuk kihallatszik, egy szoknyás meg egy nadrágos magasabb balra, két alacsonyabb jobbra. Hátul egy lassan cammogó, rongyos nadrágú piheg. Fújja a levegőt, mint a kását. Hallom őket, forgolódnak, nyöszörögnek álmukban. Arra gondolok: mit álmodnak? Ijesztgetik őket, görcsük van? Eszembe jutnak nagy fekete lyukak, ahová leeshetnének, szakadékok, melyekbe sok víz hullott már, leeshetnének oda. Vagy eszembe jut a nap, talán az égeti őket egy sivatagban vörös arcával, s ők nem tudnak kitérni. Ajaj! De nem ez a lényeg.

– Mondd, hát mi a lényeg?

– Ejnye már, hagyj magamra! Mindig csak faggatsz itt, csak faggatsz. – Rámordult a kicsire, felé vakkantott egy mélyet, fölállt, megrázta magát. – Kérdezel, nyaggatsz, hát mit képzelsz? Egész nap beszélni fogok neked?

Eloldalgott a kiskutya, lassan futott, pattogtak kis körmei az út kavicsain. A szél nagy esőszagot hozott a rétekről. Futott a kiskutya, s a nagy messzeségből eszébe jutott egy bot, egy magasra tartott kéz. Arra futott.

Aztán sokára megfordult a nagykutya. Nézte a kis tarka pontot a lejtő aljában, ahol kinyíltak a rétek.

– Várj! – kiáltott a kiskutya után. – Veled megyek.

Utánairamodott.

És futottak együtt.