Apám húsvétja

Szőke hajú, piros kislány voltam. Azt mondták, ragyogok, mint a tükör, ha rám sütött a nap. Nem tudom, mit szerettek annyira rajtam, de szerettek. Szőke voltam, piros arcú. Kinn laktunk Rákosfalván. Egy nagy földszintes házban, a konyhája akkora volt, hogy a tűzhely egészen elveszett benne. A konyhát szerettem a legjobban, a konyha köveit hol hatszögűnek láttam, hol négyszögűnek. Ezzel sokat játszottam, míg vártam, hogy valaki hazajöjjön. Ott ültem a nagy konyhában, lábamat lógáztam, és vártam valakit a családból. S várni jó.

Dunyhák alatt aludtunk. Egészen elvesztünk benne, onnan kukláltunk ki, ha fölébredtünk. Heten voltunk testvérek, én majdnem a legkisebb, utánam csak egy egészen kicsi következett, pólyás. Nem is érdekelt.

Minden jó volt akkor. A kert – nagy fák voltak benne –, a mosókonyha, a gomolygó gőz, a nedves virágok, csapzott szél, a teraszajtó zörgése, a tavaszi föld szaga, a fák közt fölbukkanó, rohanó felhők is jók voltak. De legjobb az apám volt.

Mélyen aludtunk a nagy dunyhákban, kora reggel volt, hétfő. Hárman voltak még velem egy szobában, két nővérem, a bátyám már kiszökhetett. Csak arra ébredtem, hogy kirobban az ajtó, és apám áll ott. Sikongtak a lányok, ugráltak ki az ágyból, ki merre látott. Hálóingük csuromvizes, rájuk tapadt, ahogy ugrándoztak. Apám a szódásüveggel spriccelte őket, nagy hahotával, azok meg menekültek kiabálva: „Gizit is! Gizit is! Apa! Ő sem kivétel!” A szódásüveg sziszegett, ki-kirobbant belőle egy-egy sugár a lányok combjára, vállára, hajára. Én csak ültem az ágyban, vártam. A gyerekek kiabáltak: „Gizit is! Ott van, fölébredt! Apa! Ő sem kivétel!”

Pedig az voltam. Apám engem szeretett a legjobban. A többit sose csókolgatta, komor ember volt. Ez a húsvét csodaszámba ment, ez a szódavíz, ez a sikongás, az egész. Vártam hát én is a tust. Apám ott szaladgált meglett ember létére a gyerekek közt, kergette őket, hancúrozott, aztán amikor nagyon kiabáltak már, engem is megcélozott, de nagyon óvatosan, alig érte a vállamat a víz. Sikítottam, éreztem a bizsergő vizet a testemen, futkároztak bennem az öröm halacskái. Még, még – arra vágytam, de apám már a többit űzte, aztán hozzám futott, letette a szódásüveget az ágy mellé, nevetett, leült, belebukott a dunyhába, ott szuszogott, lihegett. Ott volt előttem, olyan valóságosan, mint soha, mint egy mesehős, mint egy óriás, láttam egész közelről a haját, a reggeli borotválkozás finom karcolását a piros bőrön, izmos nyakát, halántékán az eret.

Aztán fölkelt a dunyhákból, kikapott engem, és magasra tartott, arcához szorított, éreztem üvegszakállát. Vitt magával, vitt kifelé a másik szobába, meg volt terítve, nagy fehér abroszon piros tojások, újhagyma, retek és a tálon egy nagy csülök, sötét pirosra megfőzve, szinte remegett, öten ültek már az asztalnál, áhítattal várták apámat, mint egy urat, parancsolót, s engem, kedveskéjét.

A lányok hálóingjüket szárítgatták, a fiúk kuncogtak, a nap elöntötte az egész családot.

Ma is várom ezt a locsolást. A szóda zizegését, a sikongást, az éles vízsugarakat, a szétrebbenő gyerekeket, ahogy meztelen lábuk csattog a padón, várom a régi nagy kertet, a felhők nagy sapkáit, amint úsznak az égen, a húsvét derűjét, apámat. Öregasszony lettem. Ülök a konyhában, nézem a köveit, más konyha, más kő – de várok valakit haza a családból. Várok. S várni jó.

Néha azt érzem, van egy húsvét, apám húsvétja – erős, széles ember volt, mint egy mesealak –, egy húsvét, ami közös, apám húsvétja, fiam húsvétja, unokáim húsvétja: közös húsvét. Néha azt érzem, apám átnyalábol és visz, visz egy nagy szobába, nevetés hallatszik, sistereg a szóda, sikongatnak, érzem a húsvétot, apám emlékét, s egy pillanatnyi föltámadást.