A levéltárca

Apám otthon felejtette a tárcáját. Ott feküdt az íróasztalon, magányosan, a fekete bőr megpuhult már a sok szorongatástól, használattól. Annyira vágytam rá, hogy legalább kézbe vegyem, olyan komolynak, felnőttnek és titokzatosnak tűnt. És mi lehet benne?

Anyám azt mondta, siessek be vele az iskolába, apám után, én úgyis délutános vagyok, neki meg kellhet a tárca, ki tudja, mi van benne?

– Nézd meg. Hogy mi kell belőle – mondtam anyámnak. Ő csak visszanézett rám kék szemével, és már tudtam, nem teheti, nem teheti meg maga miatt, a másik ember tisztelete miatt.

– Na, igyekezz – szólt rám, én meg kapkodtam a csizmámat, télikabátomat. – Szorosan fogd, el ne veszíts belőle valamit.

Gyalog mentem, nem volt messze az iskola, ahol apám tanított. A szél kavarta a havat, a kesztyűmön át is éreztem a hideget. Az utcán kevesen jártak. De nem tudtam ellenállni a kísértésnek, bár úgy szorítottam a kezemben a fekete levéltárcát, mint egy idegen. De hol? Hol nézzek bele? Legalább egy pillanatra belekukkanthassak. Az utcán nem mertem kinyitni. Valami magányos hely kellene. Bevágtam a Major felé, ahol a parkban igazán nem járt senki. De ahogy kinyitottam, egy fehér papírt elkapott a szél, vitte magával. Szaladtam utána, röpdösött, mint egy fehér madár. Alig tudtam utolérni, le kellett venni a kesztyűmet, hogy megfogjam. Olyan volt, mintha egy szívet érintettem volna. A hó kavargott, repdesett a kezemben a papír, apám szép írásával néhány szó volt csak ráírva. „Dórinak – cipő, 34-es. Lehetőleg barna. Ritának – karóra, valami jópofa. Móninak – gipszállatok, elefánt, zsiráf, ilyenek.” Gyorsan visszatettem a fekete tárca két szárnya közé, mintha valami tilosat néztem volna. De azért csak furdalt a kíváncsiság. Hova menjek? Hol van olyan magányos hely, ahol nyugodtan kirakhatnám, szép sorrendben? Bolyongtam az utcákon, aztán csak bementem egy félreeső kis cukrászdába, ahol épp akkor nyitottak. Kértem egy Colát, és leültem az egyik asztal mellé. A kis teremben nem volt senki. Körülnéztem, mint a tolvaj, vagy aki szent helyen jár. Régi márványasztalok voltak, a fekete tárca ott feküdt előttem. Lassan kinyitottam.

A jobb oldali rekeszben pénz volt, nyomorult pénz, tízesek, húszasok, meg két százas. Ebből élünk – gondoltam nagy bölcsen, aztán visszarakosgattam a titokzatos pénzeket. A pénzek mögött kartonon külön címek, szerkesztőségek címei, filmgyári telefonok, színházi nevek. Ez a munka, ebből élünk – gondoltam –, apám ezeknek ír, dolgozik. Gyűlöltem ezeket a címeket meg szerettem is, apám mindig ezek után futkosott.

A bal oldali rekeszben egy kis csomag volt, selyempapírban. „Trudi haja” – ez volt fölírva, attól nagyon megrémültem. Az én hajam? Ahogy kibontottam, ott kunkorodott, sötétbarna hajszálak, összekunkorodva, talán még csecsemőkoromból. Gyorsan visszacsomagoltam, sehogy sem akart belekunkorodni az eredeti helyére a haj, apám biztos sose nyitja ki. Minek is? Csak nála van. Aztán fényképek egy kis borítékban. Ott voltunk sorban, egy család, a társadalom kis emberei. Dóri, Rita, Móni, én. Különböző korokból, olyan volt, mint egy szemléltető eszköz, Dóri kétévesen, nagy, lelógó babaarccal, Rita egy díványon ül felhúzott lábbal, már tízévesen, Móni pedig fölfele néz egy karácsonyfára, ötévesen. Tőlem egy mostani kép, kamaszvigyorral. Ez volt az egész. Az élet. Ami apámnak az életet jelentette. Munka, pénz, vásárlások, címek, néhány családi kép. Még egy kis boríték volt, abban is fényképek, ahogy kinyitottam, láttam a fényképek recés szélét. Nem néztem meg. Valami biztos sugallat azt súgta – ne. Nem tartozik rám. Ki tudja? Talán a felnőtteknek is megvannak a maguk titkai, mint a gyerekeknek.

Szaladtam apámhoz, hogy visszaadjam neki a tárcát, a szíve fölé tegye a zsebébe, ott éljen vele együtt, a haláláig.