Tükröm, tükröm, mondd meg nékem

– Nem tudok bemenni a fürdőbe – kiabálta a férfi, le-föl szaladgálva nyakában egy törülközővel. – Szólj már rá, mert elkések! Ez lehetetlen! Egy órája benn van, fésüli magát, az arcát nézegeti biztosan, még egy fürt, még egy mosoly a tükörbe, még egy szemöldökrándítás, a csuda vigye el!

– Jó, jó, itt vagyok már – mondta Nita, kilibbent a fürdőből, mint egy nő, pedig csak gyerek volt. Nagy szőke loboncát végigfektetve a hátán, kimosakodva lépegetett. A szobai tükörhöz ment, ott is nézte magát, jól áll-e a szoknya, a kardigánt összehúzta. Belehajolt a tükörbe, közelről is megnézte magát, a haját a homloka mentén lesimította, a füle mellé egy fürtöt csavart. – Az iskolaköpenyem is csupa ránc. Hogy vegyem fel?

– Most nézd meg – kiabált a férfi az asszony után. – Azt hiszed, siet? Még most is a tükörben nézegeti magát! Gyere, nézd meg. Mit nézegetsz annyit? Nem láttad még magadat? Olyan fontos, hogy számtanórán hova áll ez a fürt, meg az a fürt? Hova lóg a hajad? Milliószor mondtuk, kösd össze. Egy lobonc. Lobonc az egész.

– Most ezzel foglalkozol, vagy mész a fürdőbe? Igyekezz, te is, Nita. És kösd össze a hajad. – Az asszony kedvtelve nézte a lányát.

– Dehogy kötöm. – Indult.

– Mért nem kötöd össze? Azt hiszed, így jobb? Vagy szebb? Megfázol.

– És ha összekötöm, nem fázom meg? Senki se köti össze az osztályban. Az olyan régimódi.

– Csak az a fontos neki, hogy végigvonuljon kibontott hajjal pár lépést az utcán. Ilyet még nem láttam! Ahelyett, hogy a földrajzon járna az esze.

– Azon is jár – mondta a gyerek, és kilibbent az ajtón. – Na, sziasztok!

– Kibírhatatlan – sóhajtott utána a férfi szeretettel, ahogy ekkora lányok után szokás. – Egy haj, egy pattanás órákig tart. A legfontosabb. Fontosabb, mint a világegyetem. A világban a legszörnyűbb háborúk folynak, és ő a hajával foglalkozik! Halomra bombáznak védtelen városokat, és ő közben az arcát nézegeti a tükörben. Á – legyintett dühösen, aztán kiszaladt a konyhába. – Nézd! A reggelijét sem ette meg! Más gyerek hálát adna az Istennek, hogy ilyen reggelije van…

– Tudom – hajolt be a konyhaablakon még a lány – a világban sok millió ember éhezik. Az indiaiaknak még rizs se jut, éhen pusztulnak az utcán! Nem tehetek róla. Akkor se kérek reggelit! – És ellibegett a folyosón.

– Kibírhatatlan – mondta a férfi este is, Nita már lefeküdt, eloltotta a lámpát, de nem tudott elaludni. A férfi meg az asszony halkan beszélgettek, nem gondolták, hogy még ébren van. Az esti beszélgetések kiszűrődtek a lányhoz, olyan volt neki, mintha kedves idegenek beszélgetnének – a szülők bölcsessége átszivárgott a falakon. – Órákig csak a tükör. Ma is benyitok hozzá, hogy megkérdezzem, mi van a földrajzzal, hát előtte a kistükör, a homlokát piszkálja, az orrát nyomkodja. Most meg hajat mosott.

– Hagyd már. Örülj, hogy gondos – mondta az asszony, készítette a lány köpenyét.

– Gondos! Egész nap ezzel van elfoglalva. Mi ez, azt mondd meg? Tizenkét éves. Mit akar? Ő az iskola sztárja, vagy mi a fene? Hát a tanárok se szeretik, ha valaki túl szép. Kibontott lobonc – fél bukás. Tudom. Fölfigyelnek az ilyenre, azt hiszed, nem figyelnek föl? Azt szeretik, ha valaki szerényen a padba húzódik.

– Nem tehet róla, hogy aránylag jól néz ki – súgta az asszony. – Azt szeretnéd, ha csúf volna, vagy kövér, vagy mit akarsz?

– Ne beszélj butaságokat. Azt szeretném, ha elfogadná magát, úgy, ahogy van. Nem szédülne bele a saját szépségébe. Főleg nem ez lenne a főfoglalkozása. Nincs nagyobb veszély, mint a szépség. Ha egy lány tizenkét éves korában órákig a tükörbe bámul, a haját birizgálja, annak vége. Leáll az agya, csak zsong, zsong és zsong. Csak azon jár az esze, hogy a fiúk bámulják. A szépség a butaság kezdete.

– Ugyan már. Nem csúfíthatja el magát csak azért, hogy megnyugodjon. Ilyen korban mindenki ezt teszi. Mi nem ezt csináltuk? Így fésülni a hajat, úgy fésülni. Még az ablakban is megnéztük, ha csak tehettük.

– Ne beszélj. Lehet, hogy te ezt csináltad, de mi nem. Örültünk, ha volt ablak, meg hogy abban nézegettük magunkat! Ha nem törte be a bomba az ablakot. – A férfi újságot rántott elő, azt kitárta, de nem olvasta.

– Nem tehet róla, ha nem hullanak ide bombák a te kedvedért, hogy ne legyen ablak, amiben nézegetheti magát. Mi is mindennap azon törtük a fejünket, milyen ruhát vegyünk föl, ide egy masni, oda egy masni…

– A ruhák! Hát látod, hogy máson se jár az esze, csak ezzel nyúz. Micsoda cipőt láttam azon a manökenen – mondta ma is! Tudod, amelyik az utcában lakik. Ne haragudj, ez a csőd. Ha valakinek ez az egyetlen gondolata.

– Te mondtad mindig, hogy a szépség a legnagyobb dolog a világon. Most mit vagy úgy oda? Hogy fontosabb, mint az igazság, kifejezi az élet lényegét, az egész természet értelmét… Összefoglalja, magába sűríti a rejtett, titokzatos kisugárzásokat, mint egy virág, egy biológiai csoda. Ugyan? Épp te beszélsz? Neked is a legfontosabb, még ma is, vén fejjel… Drága barátom… Nő a lányod, lassan féltékeny kezdesz rá lenni, hogy ilyen szép. Hogy lassan elszakad a gyerekkortól, és ezáltal egy időre tőlünk is. Önmaga kezd lenni. Meg kell mérkőznie a saját testével, lelkével…

– A tükörrel. Köszönöm.

– Igen, a tükörrel. A legnehezebb a tükörrel megküzdeni. Hogy aztán másoknak is tükör lehessen.

A gyerek már aludt, nagy szőke haja szétterült a párnán, álmában egy nagy réten járt mezítláb, szaladt, szaladt a napgolyó után, mely ott lebegett egész közel a látóhatár peremén, mint egy piros labda, azt akarta megfogni, de az mindig elugrott előle. Aludt szépen, s nem tudta, milyen nehéz dolgok várnak még rá.