Vallatás a vendéglőben

Ott ültek a vendéglőben, kedélyesen, felöltözve, a két szülő és a nagybácsi. Sört ittak. A faburkolat otthonossá tette a vendéglőt, a magyaros terítők meleggé. Minden megvolt. Az apa nagytestű, mondhatni kövér ember, a nagybácsi is, finom modorral. Néha nagyot fölkacagott, régi történetet mesélhettek egymásnak. Az asszony fehér blúzban, frissen ondolálva, ünnepelgettek, vasárnapoztak. Néha-néha az ajtóra néztek, az üvegajtó kint az előtérben néha megmozdult, egy-egy fölhajtott kabátú ember lépett be, egy pár, aztán eltűntek a presszó-részben. Zene szólt, vasárnapra alkalmas zene.

– Ne idegeskedjetek, ha késik – mondta a nagybácsi, aztán elővette a zsebóráját, megnézte, bólintott. – Nincs semmi baj. A gyereknek szabadság kell. Emlékezz vissza, Márton, mi is szabadon éltünk gyerekkorunkban. – Ivott egy kis sört, nevetett.

– Ezt mondom én is Mártonnak – toldotta meg az asszony. – Én nem idegeskedem, ő idegeskedik. Ő mindig idegeskedik. Hét óra húsz. Ez még nem idő. A gyerekben bízni kell.

– Én is bízom, nem arról van szó. És nem idegeskedem. Csak amiben megállapodunk, azt tartsa be. Hét óra, az hét óra. Megmondtam neki. Nincs késő, nem arról van szó. Egyáltalán nem izgat, hogy mit csinált, kivel beszél, ellófrál valami fiúval. Végigmegy a parton, szép az este. Bár novemberben ilyenkor sötét van, ködös idő, akkor is. Sétáljon. De jelentse be.

Éva szaladt a vendéglő felé. Most vált el Kláritól, s olyan volt az este, mint a sötét mese, borzongató, mégis szép. A víz, a sok túloldali lámpa, miről is beszéltek? A matematikáról, a kigúnyolható tanárokról, a Nagy Medvéről, aki csak dörmög egész óra alatt, mégis a legjobb tanár. Na, meg a fiúkról, de csak úgy mellékesen, vihorászva. Hogy mondja el nekik ezt az egész estét, ő maga sem érti pontosan, de valami csodálatos. Hogy talált valakit, akivel úgy tud beszélni, mint saját magával, Klári hangja is hasonlított az övére, ugyanazt tanulták a másik osztályban, valami könnyű vibrálás keletkezett köztük, talált egy barátot. Talán? Már rendezgette magában a szavakat, hogy mit mondjon, valami nagyon egyszerűt: Találtam egy barátot. – Nem, ezt félreértik. – Találtam egy lányt. – Azt hiszik majd, hogy a folyóparton talált valakit, és most segítséget kell vinni. – Találtam egy barátnőt. – Ezt talán… de ez olyan ünnepélyes és ostoba, de mit mondjon?

Kinyitotta a kis üvegajtót, sietett a szüleihez, vidám arccal. A három felnőtt úgy ült ott, mintha fából faragták volna. Nagybátyja mosolyogni próbált, anyja kicsit a fejét csóválta, apja nem nézett rá, az asztalon dobolt az ujjaival.

– Milyen vidám vagy – mondta engesztelő hangsúllyal az anyja.

Éva kigombolta a kabátját, féloldalasan leült. Fújt egyet a szaladás után. A szavait fogalmazta magában.

– Hét óra ötven… – Apja ennyit mondott, töltött magának egy kis sört, nem szólt mást.

A nagybátyja megfogta kedvesen a karját, rámosolygott.

– Nem akarsz inni valamit? Colát vagy jaffát?

Ő megrázta a fejét.

– Nincs kedve inni – mondta jelentőségteljesen az apja. – Mással van elfoglalva. De nem baj. Mi is voltunk fiatalok, igaz? – Fölemelte poharát, a bátyja felé intett a sörrel, aztán ivott. – Én nem bánom, hogy hol jár. Csak amiben megállapodtunk, azt tartsa be. Mi is mindent megcsináltunk, igaz Jóska? Kezdődik a fiatalság, nem annyira csöpp lány már ő. Séta, ez, az…

– Nem fáztál? – kérdezte az anyja, aztán mondta tovább a magáét: – Annyira vártunk. Azért ültünk itt, hogy gyere. Ne vedd rossz néven, ha aggódunk érted. Szeretetből tesszük. Elhiheted.

– Ezt mondom én is – toldotta meg az apja. – Mindent elmondhatsz nekünk. Mi már túl vagyunk az élet lényegén. Mindent megértünk, bizalommal lehetsz irántunk. Bármi van, veled, melletted vagyunk.

Éva eltűnődött, minek kellene lenni? Mi az a bármi? És hogy mellette vannak? Eddig nem voltak?

– Hagyjátok már, majd később beszélgetünk. Emlékezz vissza, mi is jobb szerettünk gyerekek közt, mint ilyen nagy mamlasz felnőttekkel lenni. Emlékezz vissza, mikor meglógtunk a vonattal, két napra, azt hittük, világgá megyünk – nevetett.

– Hát ezt mondom én is. Mi megértünk bármit. – Aztán közel hajol a lányához. – Történt valami baj? Nem történhet olyasmi, amiben mi ne állnánk melletted. Rendesen tanulsz, otthon is segítesz, ne hidd, hogy mi rosszakat gondolunk rólad. Talán tudunk neked segíteni. Azt csak beláthatod, hogy mi többet éltünk meg, sok mindent tapasztaltunk… A segítségedre vagyunk bármikor. De ehhez bizalom is kell. A te bizalmad. Azzal, hogy beállítasz, és egyszerűen azt mondod, apa, ez meg ez megtörtént. Legyen az bármi.

– Hát nem arra neveltelek, hogy elmondj mindent? Emlékszel, mosogatás közben, milyen jól eldiskuráltunk. Tőlem még sosem kaptál ki, ha elmondtál valamit. Emlékszel, amikor betörtétek Pannival az ablakot, egy szóra megértettem…

Hol az egyik hajolt egész közel hozzá, hol a másik. Kedvesen beszéltek, nagybátyja a karját simogatta, mint egy kis állatnak, anyja nyugtatta, apja mormogott. Az egész vendéglő olyan idegen lett, fogalma sem volt az egész helyiségnek az ő kislány barátjáról, arról az egyszerű titokról, amit nem lehet elmondani, hogy találtunk egy embert magunknak.

– Ne haragudj, ez a makacsság a legrosszabb – mondta apja a nagybátyjának. – Te tudod, hogy nekem mindent el lehet mondani. Úgy nézek én ki, akinek nem lehet mindent elmondani? Egy fél szó elég. De egy ilyen gyerek… Csak hallgat. Mi bármiben segíthetünk neked – hajolt megint közel az apja. – Mi mindent megértünk. Megettük már a kenyerünk javát, talán valamivel többet tudunk, hogy eligazítsunk az élet dolgaiban. Azt csak belátod, hogy felnőttek vagyunk, többet tudunk arról, mi a helyes, mi nem? Azt csak belátod, hogy valami különbség van köztünk? Legalább korban? Hogy felnőttek vagyunk, te meg gyerek? Azt csak belátod? – Apja hangosan beszélt, az arcába hajolt.

– Nem akarok semmit se mondani. Hát nem értitek? – mondta Éva, és kiszaladt a szabadba.