Egy fiú a hóesésben

Hullott a hó. Nagy pelyhekben, lassan. Az utcákat befödte, szinte láthatóan emelkedett a fehér takaró. Az esti lámpák fénykévéjében lehetett látni, hogyan kavarog, mintha nagy kéz zavarná össze őket. A kihalt utcákon nem jártak az emberek.

Már régóta állt ott a fiú. Nyúzott télikabátja hajtókáját jól fölgyűrte, topogott. Simléderes sapkája nagy volt a fejéhez, egészen a homlokába csúszott. A hópelyhek még így is az arcába estek, mintha gyors, tűnő madárlábak szaladtak volna a bőrén, hogy aztán elrebbenjenek. Magas szárú cipőjén szoros volt a fűző, szorította a lábfejét. Összeverte néha a lábát, toppantott egy-kettőt, aztán várt tovább.

A túloldalon állt. Meghúzódva az egyik fa mellett, persze az semmi védelmet nem jelentett. A szemközti ház sötét volt, az ablakok elég magasan, mögötte csipkefüggöny – már jól ismerte a fiú, innen kintről.

Egyszer csak fölgyulladt odabent a villany, a szoba megelevenedett. Kirajzolódtak a bútorok – nagy üveges szekrény, könyvespolc mellette, a könyvek sokszínű háta még az utcára is kilátszott. A csillár belógott a szoba közepére. Az asztal fölé, ahol a legkülönbözőbb csendéletet látta már – néha terítve, egy kis sajtot, sótartót, almát egy kis kosárban, joghurtos üvegeket, kolbászt, sonkát tálon. Néha meg füzeteket, a kék füzetek hanyagul hevertek az asztalon, a lámpa fénykörébe fogva. Olyan volt a szoba bent, mint egy külön, idegen elvarázsolt élet, melynek a titkai kifürkészhetetlenek. De néha benyúlt a fénybe egy kéz, és meleg, kedves lett a szoba. Fölfénylett, a füzetet maga elé vette, és írt benne. Aztán ez is eltűnt, és a füzetek megint magukban hevertek az asztalon.

Banga Edit a párhuzamos osztályba járt, barna haja kiviláglott a sorból, ahogy hátravetette a fejét, a fiú millió közül megismerte volna. Szemei távol álltak egymástól, ez szélessé, érdekessé tette az arcát. Kék rakott szoknya, fehér blúz, semmi különös. Mégis kivált a többi lány közül. A keze volt a legszebb. Ujjai fokozatosan épültek fölfelé, mint valami finom építmény, a középső ujjig, onnan megint vissza a kisujjig. Kisnémeten, ahova csak nyolcan jártak a másodikosok közül, a fiú nem tudott máshova nézni. Edit az első padban ült – még a hangja se olyan volt, mint a többieknek, mélyebb volt, mintha felnőttesen, torokból beszélne. Babrálta a radírt, bólogatott lelkiismeretesen a tanítónőnek, ismételgette, ich bin ein braunes Mädchen – a fiú gondolta, ez igaz, ennyi az egész, de ez untig elég. A keze a padok fölött lebegett, kivette a szótárt, lapozott, kis körmei világítottak.

A fiú topogott a hóban. Vállán már egész hókabát volt, fázott a lába. Benyúlt a kéz egy füzetért, hosszan, ívesen, aztán visszavette a kezet valaki, mintha csak arra gondolna, hogy figyelik. Aztán megint beúszott a képbe a kéz, vezetgette a füzet sorain az ujját. Néha fölállt a lány, elment az ablak előtt, nem nézett le, de talán lenézett. Nem lehetett megállapítani. Odament a nagy fekete zongorához, kinyitotta, és gyakorolni kezdett. Valami vacak kis dallamot nyöszörögtetett, de a fiúnak úgy tűnt, mint a mennyei muzsika. Szinte maga előtt látta a kezet, amint a billentyűkön száguldozik. Persze nem száguldozott, örült, ha egyáltalán eltalálta valamelyik hangot.

Hullt a hó, a fiú arcán is elolvadtak a hópelyhek, a cipője átázott. Nézte az ablak négyszögét, az asztalon heverő füzeteket, aztán egyszerre csak elaludt a villany. Csak nem történt valami baj? És Edit ott egyedül, ki tudja, mi minden leselkedik rá. Gondolta, becsönget a nagy vaskapun, amely elzárta a házat az utcától. De ha rossz a villany, akkor a csengő se szól. Az ablakon kellene dörömbölni. De azt nem éri föl, nem mászhat a falra. És mi baj lenne? Edit kiment a konyhába, készíti a szüleinek a vacsoraasztalt. Majd várok. Sok idő telt el, a hó egyre hullt, csaknem teljesen elborította a fiút. Topogott, egymáshoz verte a cipőjét, várta az ő világosságát meg a kezet. De nem gyulladt föl a villany.

Egyszer csak kinyílt a vaskapu, és Edit perdült ki rajta. Prémes sapkában, télikabátban. Körülnézett, aztán egyenesen a fiúhoz ment.

Álltak egy darabig, majd Edit hangosan megszólalt:

– Azt mondta anyu, szóval… vagyis én is mondom, ne állj itt ebben a nagy hóban. Érted?

– Aztán mért? Mért ne álljak? – A fiúnak egészen a homlokába csúszott a sapka, ahogy fölvetette a fejét.

– Mert ne állj itt. Megfázol, beteg leszel. Azt mondja anyu.

– Aztán még mit mond anyu?

– Azt mondja anyu, meg én is mondom, szóval, hogy ne állj itt, hanem gyere be.

– Én? Hova menjek be?

– Hova, hova! Hozzánk. Mihozzánk. Oda. – Mutatott a házra a lány, zsebre dugott keze meglendült, a lámpafénybe ért, esett rá a hó, szebb volt, mint valaha.

– Miért mennék én be? Semmi dolgom nálatok.

– Na, ne beszélj. Mindennap itt állsz, aztán most nem akarsz bejönni. Mit bámulsz akkor mindig az ablakra? Azt hiszed, tudok így tanulni? Tud így tanulni az ember, ha bámulják? Az ember…

– Milyen ember?

– Hát… én. Inkább zongorázok neked, csak gyere be. Ne állj itt.

– Miért? Én nem állhatok, ahol akarok?

– Itt nem. Nem tud tanulni az ember… vagyis én.

– Nem tud. Aztán mit csináljak?

– Nem akarod, hogy zongorázzak?

– Tőlem zongorázhatsz.

– Meghallgatod?

– Hallom én innen is.

– De… Itt nagy a hó. Benn jó meleg van, gyere be.

– Dehogy megyek. Várom a barátomat. Bement a trafikba, nemsokára jön.

– Ja… Azt hittem azért állsz itt, hogy…

– Miért?

– A barátodat várod? – kicsit szomorúan a lány. – Akkor én is várok egy kicsit. Megnézem már, ki az, akit mindig vársz?

Álltak csak, hullott a hó. Na – gondolta a fiú –, most benn vagyok a csávában, nem vitás. Meddig állunk így kettesben? Már nem gondolt semmire, se Edit kezére, se a hajára, legszívesebben elzavarta volna a pokolba.

A szemközti oldalon megjelent Pista, futott, egy szánkót húzott maga után. Átintett a fiúnak.

– Feri! Jössz szánkózni?

– Na, végre! Csakhogy megjöttél. Hol bujkáltál eddig? A Kopott Báróhoz megyünk? Ott a legjobb szánkózni!

– Persze! Gyere!

A fiú szaladt a barátja után. Ahogy visszanézett, látta, Edit még mindig ott áll a hóesésben.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]