Egyedül hazafelé

A parton jöttem végig. Tél kezdete. A hó csak nem akart leesni, pára vonta be a túloldali hegyeket. De az alattuk levő házak világosan kirajzolódtak. A templom a két hegy közé ékelődött, hogy jól mutasson. Áthallott a toronyóra ütése. Az út mentén dupla busz kanyargott, kis zöld lámpa égett rajta. Az emberek olyan kicsik voltak, hogy nem lehetett látni őket.

Messziről jöttem, a városban vettem mosóport, lisztet, hagymát, hurcoltam a szatyrot. Jó szél fújt, hosszan vezetett végig a part mentén az út, a Duna alacsony volt, de kinyílt, mint egy vízi legyező. Fényes vize megremegett a szélre, csöndesen folyt. A meder széle kilátszott, hol kavicsosan, hol tompazölden a megkeményedett iszappal. Csövek vezettek a folyóra, betonút lejárója gördült a partra – egyedül vagyok –, éreztem először, teljesen egyedül, jövök a parton, nem tartozom senkihez, valahogy kiesett az emlékezetemből mindenki, a szüleim, testvéreim, ilyenkor szokták mondani a felnőttek, hogy egyedül vannak. Lehet, hogy én is egyedül leszek?

Jobb kezembe fogtam a szatyrot, a szél fújta az arcomat, éreztem, kipirosodik a bőröm. A part szegélyén betonperem vezetett, arra léptem, jöttem végig. Ágak nyúltak az út fölé, néha fölnyúltam értük, hogy megérintsem őket, közöm legyen valamihez.

A város is idegen volt, bezárt házaival, magas kőkerítéseivel, itt aztán nem ismertem senkit. S a hosszú út előttem kanyargott a széles Dunával az oldalán. A fák megcsupasztva állottak, téliesen, meredő ágaikon egyetlen levél se maradt.

Kis hajó bukkant föl a Duna közepén, egészen elveszett a nagy vízben, de aztán közelebb jött, szürke motoros hajó volt, zászlóval. Elszántan haladt a vízben, mintha célja volna. Elhaladt, és nyomában hosszú, éles hullámok verődtek vékonyan a partra, vagyis rácsúsztak a kiszáradt iszapra hosszú tarajukkal. Jöttek, egyre jöttek a hullámok.

Hol vagyok? Egy ismeretlen világban, ismeretlen bolygón, ismeretlen városban. Egyedül. Fújja a kabátomat a szél, a hullámok a partra csusszannak, a levegő éles, tiszta, a kerítés mellett a nyár elhagyott darabjai, felfordított csónakok, aljuk sárga-feketére festve. Hol vagyok? Ki vagyok én személyesen, ez a gyerek, a szatyrot vivő gyerek, ebben a kabátban, ebben a cipőben, az ég kitisztult felszíne alatt? A parton nem jön senki. A víz üres, elcsitult, a házak a part mentén kihaltak, bezárták az ajtókat, talán kihalt az egész föld, elmentek az utolsó hajók, a túlsó parton csak gipszből vannak a megdermedt házak. Hirtelen szaladni kezdtem, nem tudtam ennyire egyedül lenni. Futottam végig a parton, a nagy víz mellett. Az udvaron átrohantam, szaladtam a kilincshez, és benyitottam. Igen! Ott ültek az asztalnál. A testvéreim. Anyám épp a levest merte.

Arra gondoltam, vajon a felnőttek is érzik, hogy ennyire egyedül vannak? Jönnek a parton, igyekeznek valahova, egy ismeretlen bolygón, egy családban, és egyedül vannak.