Az elhagyott pályaudvar

A töltés a város végében volt. Az elszórt házakon túl, a kiserdő mellett. A nagy hó beborította a tájat, az egész határ fehérségben úszott. Aztán időnként feltűnt egy mozdony a maga szerelvényeivel, nagy füstkarikákat pöfögtetve, a kocsik meg egyenletes zökkenéssel ütődtek a síneknek. Az átjárót vaskereszt zárta el, ami forgott, ha közé ment az ember. A régi állomás megszűnt, az épület magában állt, tyúkok járkáltak körülötte, az ajtók zárva. Oda vonszoltam magam után Ritát, a testvéremet. Félve jött, de gondolta, bármi baj lesz, majd én kivágom magamat. Vittünk egy álkulcsot, kinyitottuk az ajtókat. A régi bútorok benn álltak, zöld posztós íróasztal, a régi kábelek a falakon lógtak, még az ósdi telefon is itt volt. Régi menetrendek, pontos számokkal, vasúti teherjegyzék. Tintatartók, kiszáradva. Tollak, melyekkel már nem írt senki, megfeketedett rajtuk az elmúlt tinta. Itt éltünk. – Halló, a második vágányon tudom csak átengedni a vonatot – szóltam bele az üres vonalba –, az elsőn tehervonat áll. – Egyetlen vágány volt, mindig csak a városból kifelé. De mi beállítottuk a jelzőlámpák kapcsolóit, amelyek természetesen nem működtek. Rita szolgálatkészen ugrált körülöttem, én voltam az állomásfőnök. – Kapcsolom, igen, Kőbányát! – ordítottam a vonalba. – Mindjárt kapcsolom! – A vonatok persze már rég nem álltak meg itt, csak kísértetiesen átsuhantak. Mi olykor kimentünk az áthaladó vonatokhoz, szalutáltunk nekik. Aztán vissza az irodába, rendezni az adminisztrációt, fogni a távírójelzéseket – ti-ti-ti tá-tá, tátá-ti-ti… – Zúgtak a szélben, zenéltek. Telefonálni, utasításokat adni, a vasút roppant bonyolult dolog.

Az elhagyott irodaház mellett kutyák ólálkodtak. Kis, korcs kutyák vetődtek erre, az ablak alatt szaglásztak. Kinyitottam az ablakot, nagy hangon rájuk kiáltottam, mögöttem Rita rettegett.

– Nem mész! Nem méész! – kiáltottam a kutyákra, azok lassan elsomfordáltak, maguk sem értve a barátságtalan fogadtatást. – Ne félj – szóltam hátra Ritának, és becsuktam az ablakot.

Aztán megállt az egyik tehervonat. Rita rám szólt:

– Te, ezt mi állítottuk meg!

– Mit képzelsz? Itt meg kell állnia – mondtam magabiztosan, de azért leoltottam a lámpát, füleltünk a délutáni sötétben. Tényleg állt a vonat. Nagy kocsik teste meredt a félhomályban, a bezárt vagonok félelmetesek voltak.

– Fel kéne hívni a következő pályaudvart, hogy engedjék tovább a vonatot – súgta Rita, és magam is önkéntelenül suttogva feleltem.

– Egyszerűen csak áll itt. Mit vagy betojva? – Megfogtam a kezét, ettől még jobban megijedtem, úgy lüktetett az egész gyerek. Kintről kiáltások hallatszottak:

– Mi van? Mi történt? Nem megyünk tovább?

– A jelzők tilosra állnak. – Felelt a hangnak a sötétben egy távoli kiáltás.

Na, végünk – gondoltam. Ide-oda kapcsoltam a fekete gombokat. Vártam. Semmi. A vonat maradt.

– Haza kéne menni – mondta sírós hangon Rita.

– Haza? Most? Mikor az egész vonat a nyakunkban van? Az egész felelősség? – Fölemeltem a telefont, hallóztam. Semmi. A vonat állt. Nyomogattam a távírókészülék gombjait, úgy szólt, mint egy játék. – Majd elindul. Mit vagy betojva? – A vonat csak vesztegelt. Hosszú sorokban álltak a piros kocsik, némán.

– A legjobb lesz innen eltűnni – súgta Rita.

– Csak nem képzeled? Elindítom.

– Sose fogod elindítani – mondta és elpityeredett. Rá akartam kiabálni, de magam is meg voltam rettenve. Mi a csudát kapcsoljak még, hogy ez a nyavalyás vonat tovább menjen? Csak nem fog itt állni örökké nekem?

– Legjobb lenne eltűnni – súgta. – Vagy szálljunk föl rá, az a legegyszerűbb.

Uzsgyi – kifelé. Ezen már én is kaptam, elfogyott a bátorságom. Kiszaladtunk, körülszaglásztunk, aztán fölkapaszkodtunk az egyik vagonra. Behúzódtunk a fékezőfülkéjébe. Hallgattunk, egymás mellé szorultunk. Itt legalább meghúzódhatunk.

Egyszer csak nagyot zökkent a kocsi, meglódult és elindult.

– Most hova megyünk?

– Mit vagy betojva? Utazunk, leszállunk valahol. – Igen ám, csak akkor vettük észre, hogy a kispadon meg egy vasutas horkol. Fújta a levegőt. Na, végünk van – gondoltam –, ez elkap minket. De nem mondtam Ritának, nehogy megijedjen. Zötykölődtünk a vonaton. Egyszer csak Rita megszorítja a kezemet.

– Te! Ott van egy ember!

– Hol? – tettem magam.

– Ott, nem látod? Ez végez velünk. – Az ember kényelmetlenül lehetett az ülés fapadján, átfordult. – Gyerünk innen.

Megfogtuk egymás kezét, nagyon igyekeztem tartani magamat. Na, innen nem menekülünk. Fölbolydítottuk az egész vasutat. A kocsiátjáró vaslemezei imbolyogtak a vonat ritmusától.

– Ne félj! Gyere csak utánam – mondtam Ritának, bár jobban féltem, mint valaha. Fogtam a kezét. Átvezettem. A másik fékezőkocsiban megállapodtunk, de ahogy hozzányúltam egy kampóhoz, elkezdett fütyülni a mozdony. Végünk van, itt minden szól, amihez nyúlunk. Valóban, a vonat megállt egy kis idő után.

– Mert összevissza nyúlkálsz – nyávogott rám Rita a sötétben.

Állt a vonat. Hallottuk, a szomszéd kocsiban fölkászálódik az ember, és kikiált:

– Mi van?

– Én nem tudom. Ötpercenként megállunk! – kiáltott vissza egy távoli hang.

– Talán meg kéne húzni megint – ajánlotta Rita.

– Mit huzigáljak rajta? Majd megy, ha kell. – De egy idő után csak kattantottam egyet a fekete vasdarabon. Figyeltük a hatást. A vonat csak állt. De egy idő után elindult – visszafelé.

– Nem értesz te semmihez – mondta Rita, és legszívesebben leszállt volna a vagonról. Tolattunk, szép nyugodtan.

– Hátha csak úgy megy – mondtam.

– Csak úgy – siránkozott. – Szép. Összevissza. Előre-hátra.

Aztán egyszer csak megállt a vonat. A mi régi állomásunknál voltunk. Dermedten álltam, most már tudtam, hogy elfognak minket, nem lehet egy országos járművel kukoricázni.

De aztán Rita megragadta a kezemet.

– Gyere már. Mit vagy betojva? Hazaértünk.

Szégyenkezve, de csak leszálltam Rita után. Ő ugrált, a hóban valósággal röpködött.

– Holnap megint eljövünk, igaz?