Kényeskedők

– Az egész világot be kell engednünk ahhoz, hogy egy pillangó bejöhessen – ismételgette megfáradt arcával a nagyanyám. Kinn ült a falvai ház mellett egy sámlin, kezét a ruháján húzogatta, az októberi fény utolsó sugarakat dobott rá. Nézte a kertet, a sok búcsúzó virágot, maga is búcsúzó virág. Később jöttem rá, mit jelent ez a mondás.

Nem szerettük a locsolókat. Kényeskedtünk, vihogtunk egymás közt lányok, négyen, felöltöztünk húsvéthétfőn nagy kelletlenül, de telekürtöltük a szobát:

– Anyu, én elmegyek, ha jönnek a locsolók!

– Lehet, hogy te elmész – mondta Dóri –, de én meg se várom őket! – És már rohant is magára kapkodott kabáttal, kibomló hajjal lefele a lépcsőn. Anyánk hiába kiáltozott utána.

Mi pedig duzzogtunk. Le-föl jártunk a szép ruhákban, éppenséggel ferdén tartva a vállunkat, lógatva az orrunkat, gyalázva az egész világegyetemet. Csoszogva jártunk, mint a bolondok. Húztuk a cipőfűzőzsinórt, hogy rendetlenek legyünk.

– Aki akar, úgyis jön – mondta Rita nagy bölcsen, és fintorított egyet az orrával. – Vagy ha nem, hát ott marad, ahol van.

Még Móni volt a legrendesebb, nem tudta, miről van szó, és bár ő is kuncogva követett minket, azt hiszem, titokban reménykedett, hogy jönnek a tízéves lovagok, fölcicomázva, talán lesz, amelyik lóháton, lesz, amelyik motorbiciklivel.

– Hogyne! Majd jön a házból a nagy döhe Aladár, és telelocsolja a fejünket büdös vízzel!

– Nemcsak az! Gondold el, ha beállít Ervin a nagy bajuszával, és összenyalábol minket, ránk lehel a sörszagával, és mi elbódulunk tőle.

– És megcsókol! – toldotta meg Móni az egészet, bár fogalma sem volt, mi ellen kell tiltakozni.

– Mi az, hogy megcsókol? Összenyálaz!

– Összeszúr! – rikoltozta Rita.

– És nem akar elmenni.

– Nem lehet kidobni! Lefekszik a díványra és horkol!

– Ejnye, gyerekek, Ervin bácsi szeret titeket. Hogy beszéltek róla – szólt ránk anyánk.

– Téged, téged! – Mutogattunk rá, talán még a nyelvünket is kinyújtottuk. – Minket nem! Minket csak apa szeret, és mondd meg neki, ne jöjjön, legalább húsvétkor, majd énekel és hadonászik, és a végén nekünk kell őt hazakísérni!

– Elájul! – toldotta meg Rita. – Hanyatt esik a lépcsőn!

– Nem szokott hanyatt esni a lépcsőn – mondta anyánk, rendreutasítóan.

– De most fog! – És kiszaladtunk a szobából. Egyikünk a kamrába ment, másikunk a konyha sarkába bújt, Móni ténfergett csak kis testvérével a szobákban. Aztán eluntuk a bújócskát, előjöttünk.

– Még a Bárdy fiúkat elviselném – mondta nagy kényesen Rita, megigazítva a nyakláncát.

– Na, ja. A Bárdy fiúk. Azok legalább köszönnek. Nem húzkodják a hajunkat!

– Hát a hajhúzgálás a szeretet jele – próbált anyánk valami kis életet önteni belénk.

– Köszönjük. Lehet, hogy te szeretted gyerekkorodban ha a hajadat húzgálják, mi nem szeretjük. Mi jól megvagyunk itt. El tudom képzelni, hogy te szeretted, falun mindent szerettek, ha húzkodják a hajat, a fenekére ütnek az embernek, a vásárban mást se csinálnak. Mi nem szeretjük. – Előkelően átvonultunk a szobán.

– A Bárdy fiúk előreengednek a kapuban is – mondta Rita, és valójában csak őket vártuk, két kedves fiút a házból, akik komolyan viselkedtek, hegedültek a felső lakásban, anyjuknak segítettek a bevásárlásban.

– És autójuk van! – mondta teljesen tájékozatlanul Móni, akinek fogalma sem volt az egészről, csak csatlakozott hozzánk, ha szidni kellett valakit vagy dicsérni. (Dicsérni elég ritkán szoktunk.)

– Nem az autó számít – igazította ki Rita –, a modor, Móni. Még jó, hogy a lépcsőházban nem rohannak ránk, és agyonöntözik a ruhánkat, tele lesz folttal, a hajunk meg bűzlik az iskolában. Gondold el, ha Péter is eljön, áll az előszobában és spricceli ránk azt az undok limonádét! – kanyarította meg Rita, bár Péter sose hozott limonádét, nagyon rendes gyerek volt.

Az igazság az, hogy már előző évben elmenekültünk a locsolók elől, szegény anyánknak kiadtuk a jelszót – fogadja őket egyedül. Mi meg eltűntünk. Nem győzte mentegetni magát, hogy vidékre kellett utaznunk, majd délután s a többi – mi meg benn bujdostunk, kuncogtunk.

Nagy unottan ültünk a díványon, de azért minden csöngetésre fölneszeltünk. A postás jött, hozott valami vidéki táviratot.

Vártuk a Bárdy fiúkat – és senki mást. Ültünk a díványon, ordíttattuk a rádiót. Megint csöngettek. A házfelügyelő volt, hogy be kell fizetni a lakbért holnap, ha most már odaadnánk, harmadikán kellett volna, huszonötödike van… Nem jöttek a Bárdy fiúk. Magam is úgy képzeltem, egész rendes gyerekek, majd teniszütővel fognak beállítani, sokszor láttuk őket teniszütőkkel, az olyan előkelő volt. A díványon ültünk, lóbáztuk a lábunkat. Móni is csak nézett bennünket nagy kék szemével, mi lesz, mi meg időnként kinyújtottuk rá a nyelvünket, ez volt a húsvéti mulatság. Egy ötéves gyereknek nem lehet megmagyarázni, hogy nem mindenki vagy éppenséggel bárki locsolhat meg minket, ő még reménykedett.

Csöngettek. A fűtő jött, húsvétot kívánni. Esteledett. Dóri hazajött a barangolásból és bujdosásból.

– Na, itt voltak a Bárdy fiúk?

Nem tartottuk érdemesnek válaszolni.

– De hogy senki se jött! – álmélkodott Móni.

– Mért kellett volna valakinek jönni? Örülj, ha nem leszel agyonszagosítva. Nem jól vagyunk itt magunk?

Este hét volt már, mikor csöngettek. A tálak tele arany tojással, festettünk is egypár kemény tojást, még Dóri is, ő tudott a legszebben festeni, egy eget festett a tojásra meg alatta nagy mezőt, báránnyal. A másik tálban finom csokoládék. A kamrában sonka volt, anyánk tormát is reszelt hozzá, kalácsot sütött. Az ünnep a szobában lebegett, hiábavalóan. Nem mentünk ajtót nyitni, anyánk beszélgetett valakivel az ajtóban.

– Gyere be azért, még nincs olyan késő. Persze, engem is meglocsolhatsz. Gyere, itt vannak a lányok, meg van sok szép ajándék.

– Ez az egyik Bárdy fiú – kuncogtunk és futkároztunk a szobában.

Bolond Józsi állt az ajtóban. Nagykabát volt rajta. Fekete haja megfésülve, de csak a homlokába ugrott. Tartotta kezében a locsolót.

Mi elősompolyogtunk. Elmondta a versikét, és mi megadóan tartottuk a fejünket.

– Gyere, ülj le – mondta anyánk, és előhozta a nagy tálat sonkával. Gyönyörű tál volt, tele finomságokkal, sonka, tojás, uborkaszeletek, még tartár is volt. Józsi nem tudta, hova legyen.

– Ehetek? Még nem ettem – mondta, nagyranőtt tizenkét éves fiú volt, de valami más iskolába járt. – Mindenütt csak töltik belém a folyadékot, de enni is kell… – Eltette a locsolóüveget, és nekilátott. Mi körülültük, és néztük, mint a csodát. Nekilátott, vett a sonkából, ráöntötte a tartárt, kivett négy fél tojást, evett, istenigazából. – Ti is egyetek. – Mi is nekibátorodtunk. Fújtatott, kedvesen körülnézett. – Na, azt hiszem, sokáig maradtam, megyek is. Köszönöm, nagyon szép volt – mondta, és megtörölte a száját.

– Maradj még – szólalt meg halkan Móni.

– Hát maradhatok még egy kis ideig… – És körülnézett.

– Vegyél a cukorból – kínálta Rita. Józsi nagy körülményesen kimarkolt a cukorból, a zsebébe tette meg a szájába.

– A csokoládéból is vehetsz – nyújtotta neki Dóri a tálat. Józsi kivett egy szemet. – Még, még! – kiáltottuk, és teletömtük a zsebét. Ő szabadkozott.

– Nem lehet azt. Kell másnak is, ha jön. Meg nektek is. – Szégyenkezett.

Mi meg mindent elébe hoztunk. Nekem volt egy régi szép könyvem, nagy rajzokkal, azt adtam neki. Rita selyempapírba csomagolta az egyik nagy csokoládényulát, azt adta oda.

– Na, nem vihetem el mindet, egészen kifosztalak benneteket – mondta Józsi szégyenlősen mosolyogva.

Dóri az összes tojást egy kosárba tette, azt nyújtotta át. Ragyogtak a tojások, mint a festett csillagok.

– Nem vihetem el az összest… nem érdemlem meg… – mondta Józsi – kell ez még…

– Neked vettük, neked vettük – kiabáltunk, és Móni egy gyűrűt is adott neki, amit apánk hozott, ezüstgyűrű volt, Józsi nagy szégyenlősen próbálgatta az ujjára. – Igazán… Azt fogják hinni, hogy loptam…

– Mondd meg otthon, hogy tőlünk kaptad – adta bölcsen a tanácsot Móni. – Akkor elhiszik. – Józsi ott állt az előszobában, roskadozott az ajándékoktól, sugárzott az arca.

– Köszönöm. Sehol sincs egy ilyen ház… Köszönöm. Jövőre megint eljövök! – Szaladt le a lépcsőn, és integetett.

Mi meg boldogok voltunk, éreztük, ember járt köztünk.