Eltépett levelekÍrom a levelem:
„Nem tudom, hogy mit akartál azzal mondani, hogy ne hordjam ezt a rövid szárú csizmát, egyáltalán mi közöd hozzá? Nekem nagyon tetszik. És ha posztóból van? És ha piros meg fekete? Nekem, igenis tetszik, és megy a kisbundához. Én is tudom, hogy a barna hosszú szárú csizma jobb, de azt csak vasárnap veszem föl. Nem való iskolába, és különben is mindegy. Én például fütyülök rá, hogy te milyen ócska kitaposott cipőben császkálsz a hóban. Én például sose mondanék ilyesmit neked. Olyan vagy, mint egy elhanyagolt madár. Ha látnád magad! Azt hiszed, az a hosszú haj a nyakadba lógva valami szívderítő? Én például nem adok a hajra, de ez nevetséges. És mért ne hallgassam a Bergendyt, mért kell nekem csak Bachot hallgatnom? Én például szeretem a komoly zenét, de nem erőszakolom rá senkire sem az ízlésemet. És hogy menjek veled koncertre, mikor senkivel se szoktam koncertre menni, csak anyámmal? Majd megbeszéljük. Majd még írok. É.”
Megcímeztem a borítékot is: Jeney József tanuló, Budapest, I., Hattyú utca 4. Leragasztom. Most látom, hófehér boríték, átlátszik rajta az írás. Kell egy másik boríték. Majd holnap veszek. Kék borítékot kaptam. Világoskék, rajta van a postai bélyeg, most hova ragasszam ezt a szép japános bélyeget? Mindegy. Föltépem a fehér borítékot, átfutom a levelem. Micsoda marhaság! Minden második szava „én például”. Fúj. Írok egy másikat. Se megszólítás, se befejezés. É. Mintha csak én lennék a világon É. Na!
„Kedves Józsi! Örülök, hogy észrevetted, én is jobban szeretem a hosszú szárú barna csizmámat, de ha tornaóra van, azt nem tudom levenni. Örülök, hogy segítettél a számtandolgozatomban. Örülök, hogy szóltál, én is jobban szeretem a komoly zenét, Bergendyt csak kikapcsolódásból hallgatom. Lehet, hogy egyszer elmegyek koncertre veled. Ha nagyon akarod. Addig: Éva”
És veszek egy új borítékot, melyre ráragaszthatom a japános bélyeget. Sárga boríték. Ócska papírból, mindegy. Megcímzem, ráragasztom a bélyeget, akkora a bélyeg, a címzés alig fér ki. El is tévesztettem, a Jeneyt „ i”-vet írtam, aztán kijavítottam, de látszik a pont. És ez a levél! „Örülök, örülök…” Marha vagyok, marha vagyok, azt inkább írhattam volna. És „addig: Éva.” Micsoda romantika. Ó! Eltéptem a levelet, majd írok egy egyszerűbbet.
„Kedves Jóska, rendes tag vagy, hogy szóltál a csizmám miatt. Őszinte. Ezt kedvelem benned. Legalább nem vagy nagyképű, mint a többiek. Nekem is van bérletem koncertre, majd egyszer elmegyünk. Ha jó fiú leszel, és a tízpercben is oda mersz jönni, nemcsak a kapunál ácsorogsz, mintha nem engem várnál. Ez az őszinteség? Vagy szégyellsz a fiúk előtt? Átjöhetnél, hogy a számtant hétfőre együtt megcsináljuk. Esetleg a földrajzot is megtanulhatnánk együtt. Bár én nem szeretek senkivel se tanulni, de aztán elbeszélgetnénk. Nem tudok rendesen írni, Rita mindig bejön. Tudod, a kisebbik testvérem. Nagyon szeretem, de kibírhatatlan. Majd megismered. Írj egy cédulát a tízpercben. Üdvözlettel: Éva”
Ez jó lesz. Beteszem a táskámba, lehet, hogy egyszerűen odaadom neki. De akkor minek a bélyeg? Persze nem adtam oda, nem volt rá alkalom. Alig mentünk ki tízpercre. És miket írok a kistestvéremről, mi köze ennek az egészhez, hogy kerül ez ide? És hogy jöjjön át? Hova? Mit csinálnánk itt a családban? Eltéptem ezt a levelet.
„Jóska! Igazad volt a múltkor. Ne veszekedjünk. Legyünk jó barátok(?). Most zenét hallgatok, s arra gondolok, amit legutóbb beszéltünk. Nem is csak a szavakra, a szavak zenéjére. Sokszor olyan a beszélgetés, mint egy melódia. Csak dallama van. Ha tudsz, várj meg hétfőn a végállomásnál fél egykor. Szeretettel: Éva”
Viszem föladni. A postaládából csak este kilenckor szedik ki, előbb találkozunk, minthogy ez odaérne. Majd meglátom. Legjobb lenne valami közvetítő. Egy idézet, amit nem kell pontosan értelmezni. Gondoljon aztán, amit akar, én is azt gondolok. Nem kell személyes jellegűnek lenni.
(Puskin Anyegin című költeményéből Tatjána levelének részlete, a szerkesztő)
Elolvastam vagy százszor. Nekem tényleg nagyon tetszik. De neki? Hátha nem is szereti, nem is érti a verseket. Versekkel levelezni, bolondság. Még félremagyarázza. Eltéptem ezt a levelet.
„Kedves József, sokat gondolok rád. Ez az igazság. Jóformán másra se gondolok, ez az igazság. Remélem, neked is eszedbe jutok egy-egy percre. Holnap fölveszem a hosszú szárú barna csizmámat, igazad van. Írj hamar. Lassan vége a tanévnek, ki tudja, hol találkozunk? Csókol: Éva”
Milyen marhaság! Ezt nem fogom elküldeni. Nem is igaz. Honnan vettem ezeket? Ha valaki nem tetszik, az tényleg Jóska. Elállnak a fülei. Nagy, gubancos fekete haj. Még a szeme, a szeme elég szép. Szó sincs róla. Csak szomorú. Eltépem ezt a levelet. A naplóm tele van már. Nem nagyon tudok írni bele, csak rajzolom a szavakat. „Édes” meg „drága” meg „drága” meg „édes”. Ezerszer. „Ezerszer.” Ilyenek. Hogy mért? „Csókollak.” Mit csinálok? Ezerszer. „Ezerszer.” Miket írok? És kinek, azt nem tudom? Lassan vége a tanévnek. „Édes!” „Édes!” „Drága!” „Kedves!” Kedves. Kedves. Ezzel teleírni oldalakat! Jó, hogy már nem kell csizmában járni. Mindenesetre ezt a naplót darabokra tépem. |