Vadászni mentem

Az őz ott állt a farakás mögött. Láttam jól, bár valójában alig lehetett észrevenni. A farakás nagy rönkökből állt, a végük fehér és sárga színben játszott, ott ahol elfűrészelték őket. Az évgyűrűk finoman behálózták a fa anyagát – ezek között a színek közt alig lehetett látni az őzsutát. A tomporával fordult felénk, finom barna, sárga színei belevesztek a farakásba.

Sebő bácsi régen ígérte, hogy elvisz vadászni. Apám csak hallgatta, a te dolgod, mondta. Rám bízta a döntést, égtem a lázban. Tulajdonképpen csak a nyomorult ketrecekben láttam őzeket, ahol szomorúan lógatják rab fejüket a szép szeműek. Szinte csodálkozva néztek ránk, miért is tartjuk őket itt a porban, a rácsok mögött. Valahogy az derengett bennem, ott az erdőben majd meg lehet simogatni őket, talán etetni is lehet, vagy egyszerűen a gipszállatokra gondoltam, majd ide beállítjuk a többi közé az elejtett állatokat.

– Majd meglátod, micsoda gyönyörűség – mondta Sebő bácsi. – Már nagy gyerek vagy, látnod kell közelről ezt a küzdelmet.

Mentünk Sebő bácsival, lopakodva fölfelé a lejtőn, a farakás felé. A kezében finom csövű puska volt, mint egy műszer, kis üvegcsővel a tetején. Az őz fara látszott csak, aztán a szél megindult – felé vihette a szagunkat, mert egyszerre megiramodott, és nagy szökellésekkel eltűnt az erdő szélinél.

– A fene egye meg – mondta Sebő bácsi. – Eltakarta a farakás. Nem baj. A többiek már fönn járnak a hegyen, majd onnan meghajtják őket. Ide behúzódunk a szakadék oldalába, elénkbe hajtják az állatokat, ne félj.

Óvatosan haladtunk. Akkor az őz visszatért az erdő másik végénél. Kiemelkedett a feje, kibukkant a sűrűből, mint egy látomás.

– Most csöndben légy. Közelebb jön, elállt a szél, nem vesz észre bennünket. – Persze moccanni se mertem. Az őz kijjebb lépett az erdő alacsony fái közül, szimatolt, egypár lépést is tett felénk. Sebő bácsi célzott, a csend megfeszült, aztán dörrenés, az őz nagy teste megrándult és elvágódott. Ennyi volt a vadászat. Mi Sebő bácsival odatörtettünk, nagy lépésekkel ugrált az őz felé. Hát, ott volt az őz, nem úgy, mint az állatkertben, nem is hazavihetően, hanem végérvényesen, vérbe dermedve. Sebő bácsi diadalmasan állt fölötte, nem tudom, miért. Elég nagy volt, közel is, nem nagyon lehetett elhibázni. Az őz feküdt, mint egy darab fa, a hó piros volt körülötte. „Hentesmunka” – gondoltam, pillanatra meg is gyűlöltem Sebő bácsit, amint a munkásoknak mutatta, hová húzzák az állatot, de gyorsan, gyorsan, mert föntről, a hegyből most indult meg a hajtás.

– Na, szép, ugye? Olyan, mintha az őskorban élnél. Látod, itt szabadban élnek az állatok, nem úgy, mint az állatkertben. Ez az igazi otthonuk, a szabadság. „Na – gondoltam –, ha ez a szabadság, köszönöm szépen.” – Most ide húzódunk ezek mellé a vékony törzsek mellé, és figyelünk. Ne beszélj, csak ujjal mutasd, ha látsz valamit.

Álltunk a hóban. Az őz szemére gondoltam, végérvényes, merev szemére, mely sose látja már a szabadságot. Küzdelem, mondta otthon Sebő bácsi, nem mondom, ez aztán küzdelem. Megvárni, amíg előjön egy gyanútlan állat, aztán lepuffantani. Ez aztán kaland.

Sokáig álltam, valójában azért rimánkodtam magamban, nehogy még egy szerencsétlen előbukkanjon. De Sebő bácsi jó rejtekhelyet választott, nem is kellett sokáig várni. A nagy lejtőre a fák oldalánál rálépett egy őzbak. Szép feje, tűnődő, gyors szeme kirajzolódott a hóban. Ragyogva megállt, mint egy jelenés, fölemelte a fejét.

– Ezt nézd, ezt a gyönyörűt! – súgta Sebő bácsi. – Megvárjuk, míg pár lépéssel közelebb jön.

Én is figyeltem az állatot, mi lesz. Szívszorongva figyeltem, valahogy azt szerettem volna, ha el tudom riasztani, vagy valami jellel tudatni vele, hogy fusson, rohanjon, el a végveszedelemtől, nem is tudtam elképzelni, mit tehettem volna. Sírni, tombolni szerettem volna, lerángatni Sebő bácsi válláról a puskát, aki mosolyogva figyelte a közeledő nagy szemű állatot, aki sejtelmesen lépegetett a hóban – sajnos felénk. Még egy lépés, még egy, Sebő bácsi emelte a fegyvert – én meg utolsó erőfeszítésemmel nekidőltem annak a vékonyka fának, ami előtt álltam. Nagy reccsenéssel eltört a fa, óriásit durrant a visszhangos erdőben, a drága őz meg nagyot iramodott abban a pillanatban, vágtatott, szökellt. Sebő bácsi végtelenül dühös volt, szidott, hogy ennyire nem tudok vigyázni.

Otthon elmeséltem apámnak, mi történt.

– Készakarva tetted, igaz? – kérdezte. Nem feleltem. Apám szemében mosoly bujkált, értettük egymást.