A Szőrkirály

A nyáresti fényben a kocsmaablakhoz lopóztunk. Ritát úgy húztam magam után, mint egy játékbabát. Nyűgösködött, hogy késő van, az este, mint nagy sötétkék madár lebegett a fejünk fölött. Hallottuk suhogását. A partmenti nagy nyárfák suhogtak a szép szélben, borzongtak. A lehűlt levegő fodrozta a vizet. A jegenyék megdőltek, mint nagy ceruzák lebegtek. Suhogott a levegő. Késő van, Rita ilyenkor legszívesebben aludt volna, jó csendes paplanok és a Gréti baba meg Fajankó közé ágyazva. Egyszerre szokott elaludni, az álom tejébe zuhanva. Most viszont jönnie kellett velem, hogy bebámuljak a kocsma alacsony ablakán, a kikötőben.

– Te mindig be akarsz bámulni – nyöszörgött Rita, s az az igazság, hogy már hetek óta nem tudtam elaludni anélkül, hogy ne láttam volna a Szőrkirályt. Minden este láttuk a kocsma sarkában, néztük néhány percig, aztán megnyugodva mentünk haza.

Most is odalopóztunk. Benn néhány ember álldogált a füstben, a csapos jókedvűen osztogatta a fröccsöket, fehér, alacsony poharakban pedig kemény szeszt nyújtott a férfiak markába. Néha nagy nevetés csattant, néha bólogatás látszott – felnőtt nagy komédia. A Szőrkirály a sarokban ült. Öreg, meggyötört arccal, szájában hosszú, harminc centiméteres szipkával szívta a cigarettáját. Összehunyorított szemében folyami medvék bölcsessége és elszánt okosság csillogott. Nagy korsó sör állt az asztalon, azt fölemelte és lassan itta, végtelenül lassan engedte le a torkán a híg folyadékot.

– Ez is kiöregedett – intett a csapos a fejével Szőrkirály felé. – Emlékeztek, mit tudott ez! Mindig egyedül vezette a hajót, még a kikötést is maga végezte!

A Szőrkirály bólogatott, beszéljetek csak.

– Na és amikor kimentette a beszakadt lovakat a jégből! Te! Olyat még nem láttál! – magyarázta egy középkorú férfi a társának. – Nem tudod elképzelni! A szekér már süllyedt, a lovak csüdig álltak a jeges vízben. Kivezette őket, egy órába telt.

– Micsoda ereje volt!

– Bátorsága.

– Megöregszünk. Mindenki megöregszik.

– Nézd, foga sincs a vén rókának!

– Lehörpint két korsót, és kész van.

– Örül, ha él, hagyjátok. – Nevettek. A Szőrkirály legyintett, nem is szólt semmit. Szívta a hosszú szipkán át a cigarettáját, a kék füst gomolygott a szakállából. „Fajankók, senkiháziak – gondolta –, limonádé-emberek.”

Rita elhúzott már az ablaktól, nem tudom, mi volt a beszélgetés vége, de minden este így húzták valamivel az öreget. Mindig arra vártam, hogy egyszer fölugrik és szétvág köztük, de hát talán igaz lehetett – nem volt már ereje hozzá.

A nyári napban Ritával beültünk a kis halászladikba, csak a folyó partján evickélni, sodortatni magunkat a sziget mellett csapódó hullámokkal. Varázslatos volt, én már evezgettem kicsit. Kék folyó kavargott alattunk, a part sekélyes medrei közt. Aztán nagyot billent a csónak, talán én billentettem meg. Rita a vízbe pottyant. Kapálózott. Nem ijedtem meg, mondtam, fogja meg az evezőt, majd kihúzom.

– Fogd meg az evezőt, ne kapálózz! – kiabáltam, de Rita csak verdesett, mint egy vízbe esett madár, fulladozott. Megijedtem. A parton emberek álltak, a kocsmából szaladtak ki.

– Mit csinálsz azzal a gyerekkel? – ordítottak felém. Mit csinálok, jó vicc, még én csinálom. Rita sírt, verte kezével a vizet. Én is sírni kezdtem.

– Ugorj be már, Sanyi – biztatták a parti uszály munkását, de az csak a vállát vonogatta.

– Én nem tudok annyira úszni.

– Te, Béla, neked van vízijártasságid! – kiáltottak egy fiatalemberre.

– Majd csónakkal bemegyek – mondta. Futott a csónakért.

– Addig megfullad!

A Szőrkirály széttolta az embereket. Nem nagyon sietett, de gyorsan mozgott. Letette a szájából a szipkát a partmenti kikötőcölöpre. Egy rántással ledobta a kabátját, aztán az ingét. Belefejeselt a vízbe. Egyenletes tempóban úszott a vízbe. Egyenletes tempóban úszott Rita felé. Akkor már a feje alig bukdácsolt. Átfogta Rita testét, maga mellé vette, mint egy kutyát. Megfordult, és egyenletesen úszott a partra. Fél karral. Kinn a parton letette Ritát, aki már nem sírt, csak félénken nézte az alacsony szőrembert, az erős karokat. A Szőrkirály megrázta kicsit, megütögette az arcát, a karját mozgatta. Nem szólt semmit. Az emberek se. A Szőrkirály lassan fölvette az ingét magára, a vizes testre, aztán a kabátot a nyakába kanyarította. A hosszú szipkát szájába vette, lassan beballagott a kocsmába. Az ajtóban halkan mondta az ijedt csaposnak:

– Még egy korsó sört. – És leült a sarokba. Király volt.