Kutyául vagyok (Napló 2.)

Csak a naplómba – egy bizonyos, hogy nem maradhat az ember mindig ebben a kutyaállapotban.

Egyszer csak – elmúlt ez az érzékenység. Most is figyeltem Jenőre, mit tesz, mit csinál, de már nem érzem meg, mikor fogják feleltetni, mikor van benn az osztályban, és mikor nincs. Most már gondosabban fésülködik, nem áll egyedül a folyosón, sokszor elvegyül a többiekkel, ezzel-azzal beszélget. Tegye. Engem nem érdekel.

Van a szomszédos, párhuzamos osztályban egy lány, Jutka, nem mondhatom, hogy a barátnőm, csak néha szoktunk beszélgetni tízpercben. Egyszer csak odajön Jenő hozzánk, és Jutka felé fordul:

– Te, mért van neked ilyen hosszú hajad?

– Hagytam, hogy megnőjön.

– Aha. Értem.

És továbbállt. Az igaz, hogy Jutka haja gyönyörű hosszú, aranyszőke, a vállára dobva csüng, valójában én nem is szeretem, hogy így kibontva hordja, szétterül az egész haj, kicsit közönséges. Nem akarom vele megsérteni, de hordhatná lófarokban is, az szolidabb.

Az órákon rendesen tudok figyelni. Annyi tanulnivalónk van, örülök is, jól sikerültek a számtandolgozataim.

Figyeltem a többi fiút (meg lányt), rá tudok-e érezni, ha ők felelnek. Kiválasztottam Andrist meg Vikit, de semmi. Fogalmam sincs, mikor jönnek be, még ha figyelem az ajtót, se veszem őket észre. Nem beszélve, ha felelnek. Volt úgy, hogy már odaszóltam Vikinek, na, te fogsz felelni, hátha beválik ez a módszer, ha előre kimondom, semmi. Nem vált be.

Az az érdekes, hogy embernél ez az érzékenység csak egy bizonyos valakivel szemben alakul ki, a többivel, úgy látszik, nem. Kár. Jenővel kapcsolatban még föl-föl dereng. Mikor Jutkával jöttünk haza az iskolából, mellénk csapódott Jenő, akkor már holtbiztos tudtam, mit fog kérdezni Jutkától.

– Nem nehéz a táskád?

– Nem.

– Ne hozzam?

– Hozhatod – mondta Jutka, és Jenő kezébe nyomta azt a nagy vacak táskát, az meg cipelte. Úgy látszik, Jutka szavait nem tudtam egész pontosan megjósolni magamban.

Múltkor megint itt volt apámnál az a vadász bácsi, mesélte, hogy valami baj van a kutyájával. Nem tudja, mi lehet? Mintha valami elöregedés lenne rajta. Már nem figyel annyira, mikor szólítja is, hogy mennek egyet járni, csak nehezen kel föl – elvesztette az érzékenységét.

– Valami tudományos szaklapban is érdemes volna írni róla – mondta apám.

– Talán csak átmenet. – A szúrós tekintetű vadász bácsi elgondolkodott. – Csak hát egy kutyához hozzátartozik ez az érzékenység. Ezzel alkalmazkodik a finom ingerekhez. Az ilyesmi nagyon megviseli az idegrendszerét.

Jenőt azóta gyakran látom Jutkával, cipeli a táskáját, beszélni nem nagyon beszél semmit, de reggel is láttam, megvárta a kapunál a kis szőke hajút. Mondanom se kell, hogy fél fejjel kisebb nálam, és azt se kell hangsúlyoznom, hogy most már derékig ér a haja, összevissza kuszálódik a szélben, de úgy látszik, ez őt nem zavarja. Lebegteti ide-oda dobja a vállán, Jenő csak egy szót szól, ő meg veti a fejét, és nevetgél, nagyon buta módon.

A tízpercben beszéltem Jutkával. Nem akartam előhozakodni, de aztán csak kérdeztem:

– Te mennyire vagy érzékeny?

– Hogy érted ezt? – Látszott, Jutka nagyon meg van döbbenve.

– Tudod, vannak olyan kutyák, amelyek megérzik, ha valaki valamit gondol. Te nem vagy ilyen?

– Hogyan? Kutyák? Hát én ember vagyok. Miket beszélsz?

– Na jó. De meg tudod mondani előre, mikor fog felelni valaki, vagy például, hogy Jenő megvár-e a kapunál?

– Azt meg. Mindig megvár.

Otthagytam aztán Jutkát. Mit magyarázzak neki, még azt hiszi, bolond vagyok. Így is elég furcsán nézett.

Csak azt sajnálom, hogy az az érzékenység elmúlt. Akkor minden olyan színesnek tűnt, elevennek, vibrált a levegő. Csak nem fognak rólam is írni valami tudományos szaklapban? Kár volt apának ezt tanácsolnia. De hát el is múlt ez az érzékenység. Öregedés lenne, ilyen hamar? Vagy csak átmenet, ahogy a vadász mondta? És visszatér? De abban igaza volt, hogy az ilyesmi nagyon megviseli az élőlények idegrendszerét. Legyen az kutya, vagy ember.