Kutyául vagyok (Napló 1.)

Csak ide a naplómba: kutya lettem.

Úgy látszik, vannak állatok, amik érzékenyebbek az embernél. Hallottam már ilyet régebben is. Olvastam a halak beszédéről, kis csipogó hangokat vettek föl magnetofonra, melyekkel jeleznek egymásnak a halak. Nem beszélve, hogy beszélnek – jeleket is adnak egymásnak, gyönyörű táncmozdulatokat végeznek, sőt egyesek kiszínesednek, piros, sárga díszeket vesznek magukra, hogy azokkal jelezzenek egymásnak, kedveskedjenek. Nem rossz. Na és a denevérek? Akik hullámok útján tájékozódnak, olyan hullámokat vesznek föl, melyeket az ember nem is érzékel?

Múltkor volt nálunk egy bácsi, fekete szemű, szúrós tekintetű vadász, aki télen csak az erdőt járja és ott fest. Lefesti az állatokat, annyira szereti őket. Az mesélte apámnak:

– Van nekem egy kutyám. Nem mondhatom, hogy különösebben okos, tizennégy éves foxi, vén kutya (akkor már lassan én is nagyon öregszem), szóval semmivel sem különb az átlagnál. Mikor itthon dolgozom a műtermemben, mellettem ül. Gondolhatod, százszor is fölugrom, ceruzát keresek, papírt hozok, festékért megyek, maratóért. Látja a kutya, beletörődik, rendben van. Aztán elérkezem egy pillanatra oda, hogy abba akarom hagyni a munkát, megvillan a fejemben a gondolat, hogy kimegyek járni egyet a kutyával. Még kezemben az ecset, meg se mozdultam – ő már fölugrik, jelzi, rendben van, mehetünk. Megérzi, amit én csak elgondolok.

– Teszel valami kis mozdulatot, amiről magad nem is tudsz, de ő észreveszi. Ahogy leereszted az ecsetedet, vagy kicsit elfordulsz a képtől, izmaid, melyek addig megfeszültek a munkában, egy percre ellankadnak, a válltartásod megváltozik – a kutya észreveszi – mondta neki apám.

– De nem! Semmit sem csinálok, csak eszembe jut, hogy menjünk! És ő már tudja!

Én magamban a vadász bácsinak adtam igazat. De hogy az embernél is van ilyen, azt nem gondoltam.

Jenő szeptemberben került az osztályunkba. Kerek feje van, zöld szeme, a haja szétáll, de azért meg van fésülve. Legtöbbször tud felelni, nem mondom. Tízpercben nem beszél senkihez, elvan egymaga. Almát eszik, néha vesz egy pohár tejet, kakaót soha. Talán nincs elég pénze. Aztán a múltkor odajön hozzám.

– Neked mért van ilyen rövidre vágva a hajad?

– Mert levágatom.

– Aha. Értem.

Azzal el is ment. Én egész nap gondolkodtam rajta, mit akart, mért kérdezte? Az igaz, hogy azóta reggel egy kicsit gondosabban megfésülködöm, de aztán csak a vállamat rángatom. Mit érdekel engem a hajam? Rövid-e, hosszú-e? Nem mindegy? Azért most már ötnaponként megmosom, egészen fényes.

Két hét múlva azt mondta nekem Jenő, egy felelés után:

– Egész jól feleltél. Külön is tanulsz földrajzot?

– Én? Mért tanulnék külön?

– Olyan dolgokat is tudtál, ami nincs a könyvben.

– Olvastam egy-két útleírást.

– Aha. Értem. – És elment.

Mit ért? Mi az a nagy fontos dolog, amit ő ért? Nem ért semmit, csak nagyképűsködik. Ahogy ott áll a folyosó végében, nem szól senkihez, lehet, hogy csak idegenkedik tőlünk. De akkor mért nyúz engem? Igaz, nem mondhatom azt se, hogy nyúz, csak ilyen nagyképű. Fuj!

Aztán ahogy jövünk haza egyszer az iskolából, már egészen a lépcsőknél voltam, amikor mellém ért. Jött egy darabig mellettem szótlanul.

– Nem nehéz a táskád?

– Olyan, mint a tied.

– Ne hozzam?

– Minek? Elbírom magam is.

– Na, jó – mondta megint nagyképűen. – Majd egyszer akarok neked valamit mondani. – És lefutott a lépcsőkön, otthagyott.

Az biztos, hogy azóta mindent tudok Jenőről. Még olvasok a tanítás előtt, korábban szoktam beérni, egészen bele vagyok feledkezve a könyvbe, de az biztos, hogy tudom, benn van-e az osztályban, vagy nincs. Föl se nézek pedig. Hogy miből érzem meg? Kialakult valami kutyaság bennem, valami kutyaösztön, úgy látszik. Persze, azt is észreveszem, ha nincs ott. Múltkor is, szólította valamelyik tanár a gyakorlati órán, akkor még nem is találkoztunk, mert első óra volt, én meg csak felkiáltottam:

– Hiányzik!

– Honnan tudod? Még el sem kezdődött az óra.

– Nem hiányzik?

– Ne kotnyeleskedj.

Mindegy – gondoltam. De Jenő aznap tényleg nem jött iskolába.

Szóval fölveszem a hullámokat. Ez lehet a lényege. Az ember, úgy látszik, visszaváltozhat ősibb társainak a színvonalára. Mint például a kutya, olyan lehet.

Feleltetésnél is így vagyok. Mikor a tanár lapozni kezd az osztálykönyvben, már biztosan tudom, hogy ez a nagybozontú felelni fog-e vagy sem. Múltkor hátra is fordultam, intettem neki, pedig három paddal mögöttem ül.

– Te felelsz – súgtam hátra. Értetlenül nézett rám, de akkor már föl is hívták. Bárcsak magamról is meg tudnám állapítani, mikor felelek. De magammal nem vagyok ennyire tisztában.

Jaj! Azt mondta, mondani akar nekem valamit. De mikor? Hát eltelik az egész iskolaév, az egész élet! És mit akar mondani?! Biztos, hogy valami nagyképűséget. „Aha.” Meg: „értem”. Ilyeneket. Vagy hogy milyen kis kezem van, ezt is mondta egyszer. Ilyen marhaságokat. Kiélesednek az ember érzékszervei néha, az lehet. Mint a kutya, olyan érzékeny lesz. Fölfogja, mi van a másikkal. Ilyesmit! Egy biztos, hogy kutyául vagyok.