A Varjúevő Ember

A Varjúevő Ember kinn lakott a tanyán. Mikor beszéltek róla a falubeliek, csak meglendítették a karjukat, és azt mondták: arra! Merre van az az arra? – tanakodtunk Ritával, a testvéremmel, akivel amúgy is meg voltunk szeppenve az idegen házban, az idegen tájban, az idegen hóban. Nagy vasúton hoztak le a szüleink minket ide, Szarvasra, azt mondták, a téli szünetre. Itt elbúcsúztak tőlünk, két nagygubancú embernek adtak át, akik azt mondták, hogy az unokatestvéreink, de mi semmi testvériséget nem láttunk bennük. Nem szóltak hozzánk egy szót sem, igaz, hogy két oldalról megcsókoltak, ázott szőrszaguk volt, meg báránybunda szaguk. Talán pálinkaszaguk is volt, de azt a nagy távolságban nem tudtuk megállapítani. Felültettek bennünket aztán egy hatalmas szánra (ők ketten elöl, mi ketten hátul, egy nagy pokróccal letakarva), aztán megnógatták a lovat, s az lomha léptekkel elindult a havas tájon. A fejünk alig látszott ki a pokrócból, jobbára csak a szemünkkel villogtattunk, hogy nézzük. Ment a szán, lassan, elöl a két unokatestvér, időnként egy fehér üveget vettek elő, azt meghúzták, aztán vissza a dugót, és tovább üldögéltek.

– Nem fáztok, pockok? – rivallt ránk az egyikük, hátrafordult a bakon.

Csak a fejünket ingattuk, ijedten, nem, nem. Ment a szán, a szép hóban mély nyomot hagyott a vasa. A Körös a szán mellett kanyargott.

– Mért vagyunk mi pockok? – kérdeztem súgva Ritát, de az csak intett a fejével, ne beszéljek, ki tudja, mi baj származik belőle. Aztán mégis ő szólalt meg:

– Talán azt akarta mondani a… testvér, hogy pacákok! – Lehet – gondoltam, és mentünk tovább, előttünk a két unokatestvérrel meg a ló imbolygó, nagy farával. A Körös alacsonyan és csöndesen kanyargott mellettünk, békák hallatszottak, olyan volt a hangjuk, mint a gépfegyverkattogás. A parton tövig legallyazott fák álltak, megzsugorított fák, mintha csak fölmutatott öklök lettek volna. A kurta ágakról varjak rebbentek szét a szán zajára. Messze mentünk. A hó világított, alig láttunk, befödte a szemünket a fehérség.

– Arra lakik a Varjúevő Ember! – mondta az egyik unokatestvér, mi kinéztünk az ostor irányába, amerre kilendítette, egymásra néztünk: na, ez kellett még, ez valami elvarázsolt hely. Meddig megyünk? Biztosan tudtuk már, hogy elraboltak minket, vannak emberrablók, ez kétségtelen, szüleinknek nincs annyi pénzük, hogy a pénzt kifizessék – mondtam Ritának, aki ettől teljesen megrémült.

– Mi az a váltságdíj? – kérdezte a takaró alól halkan, hogy az unokatestvérek ne hallják.

– Hát… hogy elrabolnak minket, és csak úgy adnak vissza, ha szüleink nagyon sokat fizetnek. – Rita szemében rémület lakott, nem is szólt már egy szót sem.

A házban lerakodtunk. Ügyetlenül ültünk a nagy asztalnál, pedig kedves idegen nénik (az unokatestvérek feleségei) kínálgattak mindenféle nagy étellel. Kolbász volt ott, káposzta úszott vastag lében, kőkemény szalonna fehérlett a hatalmas kenyér mellett.

– Nem esztek, kócbelűek? – nevetett az egyik unokatestvér, s akkor már világos volt, hogy itt elemésztenek minket. Kócbelűek? Vagyis az egész szervezetünknek vége. Nem is vagyunk számukra emberek, csak holmi áldozat.

De csak nagyon finom fehér ágyba fektettek minket, akkora dunyhákat tettek ránk, hogy alig tudtunk szuszogni alattuk.

– Megvagy? – kérdeztem Ritát, akinek még a szemét se láttam, annyira elveszett a nagy ágytömegben.

Nyöszörgő hangot hallottam, gyorsan kiláboltam az ágyból, és átbújtam hozzá, reggelig kábultan aludtunk. Én még néztem egy darabig a mennyezetet, számoltam a szobasarkokat, de nem tudtam, négy van-e, vagy öt?

– Ne menjetek messze! Itt könnyen elkallódik a jószág! – kiáltott utánunk az egyik unokatestvér, nagy szőrmebundába takarva. Mi elindultunk a hóba, és mentünk. Távolról libagágogás hallatszott, de csak az volt az érzésem, be kell érnünk a városba, onnan majd csak valaki megszabadít az unokatestvérektől, mert ez borzalmas. Eszembe jutottak az esti beszédek.

– A Varjúevő kiköltözött a faluból. Nem bír megmaradni, nem bír ott lenni, ahol a gyerekei elvesztek. Szegény, egész elvadult. Azóta rá se bír nézni a lányokra, még a fiúkat csak elviseli, de Isten ne adja, hogy lány a kezébe kerüljön, azt hiszem.

A hó magas volt, hurcoltam magammal a testvéremet.

– Gyere már gyorsabban – szóltam rá, az meg bukdácsolt a hóban.

– Hova megyünk? – kérdezte ijedten.

– Ne törődj vele, gyere csak.

És trappoltunk a hóban.

A nagy táj olyan kietlen volt, egészen elvesztünk benne. Távolról libagágogás hallatszott. Alig látszott valami. Egy kerítéshez érkeztünk. Nagyon hideg volt, a lábam, azt hiszem, megfagyott. A jobb. A kerítés düledezettt. Bementünk az udvarra, benéztünk az ablakon. Ott volt a Varjúevő Ember. Egy tűzhely előtt állt, valamit kavargatott a lábasban. Ránk nézett. Kijött a hóba.

– Kik vagytok? – kérdezte csöndesen.

Nem tudtuk megmondani. Kik vagyunk? Hiába mondjuk.

– Na, gyertek be. Melegedjetek.

Mi nem mertük levetni a kabátunkat.

– Vessétek le a kabátotokat.

– Ajaj! – mondtam önkéntelenül. Odasúgtam Ritának, végünk van. Itt aztán mindennek vége. Körül a nagy hó. Sehol senki, még a nagybundájú unokatestvérek sem. A szobában kések hevertek, mintha disznóvágás lett volna.

– Holnap viszem be ezeket a késeket, kiélesítettem. A városba járok – mondta és ránk nézett. Szemében fény volt és szomorúság. – Na, egyetek ebből, ezt főztem. – És merte a levest nagy fehér tányérokba.

„Ez a vég – gondoltam. – Varjúleves. Mérgezett varjúleves. Ebbe meghalunk.”

– Nem esztek? – kérdezte, nagy szemöldökét ránk meresztette. Rita belekanalazott a levesbe, lesz, ami lesz.

– Varjú – súgta oda félénken.

– Meghalunk – mondtam meggyőződéssel.

– Libát főztem – mondta a Varjúevő, aztán még egy kanállal mert mindnyájunknak. – Egyedül élek itt régóta. Ti vagytok az első látogatók, meg kell tisztelni a vendéget. – Jó íze volt a levesnek, éhesek is voltunk, fáztunk is, meregettük javában. Aztán vicceket mesélt, hogy beleesett a lova a kútba, fejjel lefelé, alig tudta kihúzni. De csak kihúzta. Dőltünk a nevetéstől. Elővette az egyik kést.

– Látod, ezzel a papírt is el lehet vágni! – Fölemelte, és egy újságpapírt élére állított, és egy nyisszantással elmetszette. Nevettünk. A szoba megtelt drága fénnyel.

– Na, most már haza kell mennetek. Indultok. Itt egyenesen. – Kivitt minket az útra, mutatta, nincs is olyan messze, ott van a mi házunk, az unokatestvéreké. – Szeretem a lányokat – mondta még a Varjúevő Ember, megsimogatta Rita fejét. – Várjatok csak! – És besietett a házba. Mi el akartunk szaladni. De nem mertünk. Nemsokára visszatért, és hozott a kezében két Fabábut. – Ezek a gyerekeimé voltak – mondta –, játsszatok velük!

Mi szorongattuk a kezünkben a két Fabábut. Szomorú arcuk volt, de játékos kedvük.

– Nem vagytok messze – mondta a Varjúevő Ember. – Átjöhettek bármikor! Itt mindig van egy kis mulatság – mondta, nagy alakja kirajzolódott a hóban. Integetett. Mi szaladtunk. Ott állt a kapu előtt, utánunk kiáltott:– Holnap megint gyertek át!

Mi szaladtunk boldogan, a két Fabábuval a kezünkben. A nagy hó világított, varjak rebbentek föl az égre.