A majomfa

A nyár kiterjeszkedett, mint egy nagy ponyva. Alatta hancúroztunk mi, városi gyerekek a testvéreimmel. Megszabadultunk a ruháinktól, egy nadrágban ugráltunk a füvön a régi házban. A ház tetején napraforgó volt kiverve sárga vasból. A régi porolón kötelek csüngtek, mi azokon himbálóztunk, városi lányok. Szerettem azt a kertet. Elhanyagolt virágok szédelegtek a könnyű melegben, itt-ott még látszott a vörös salak. A kerítés mellett sövény volt, alatta a kövek mentén gyíkok bujkáltak, meg-megvillantva sötét szemüket, lüktető oldalukat. A csapból gumicsövet vezettünk, azzal locsoltuk egymást nagy kiáltások közepette. El lehetett bújni bárhova, a padlás hívogató sötétjébe, a pince farakásai közé. Volt a kert szélén, a sűrű, magas bokrok közt egy kiszáradt, nagy orgonafa, azt fényesre csúszkáltuk-mászkáltuk ez volt a mi tanyánk. A többi bokor elrejtette, mi meg magasra fölmásztunk, és onnan jeleztük, ha bárki jött, idegen. Mert mindenki idegen volt az elvarázsolt kertben. Nagyapánk néha átment a ház előtt, keresett minket, szólongatott, mi meg elbújtunk. Betörtetett a bokrok közé, és mi visongva ugrottunk a nyakába, nyúztuk, kiabáltunk.

– Majmok, majmok, hol vagytok? – mondta, ahogy közeledett a bokrokban. – Olyanok vagytok, mint a majmok. Visítoztok, ugráltok. Hát nem lehet rendesen…

– Nem lehet, nem lehet – kiabáltunk. – Majmok vagyunk, majmok!

A majomfán éltünk. Fehérre csúszkált ágain már úgy közlekedtünk, ahogy a dzsungelben elő van írva. Bármi sérelem esett velünk, már szaladtunk a majomfára, tanácskozni, dönteni sorsdöntő kérdésekben, mindig elhatároztuk, hogy megszökünk, mikor spenót vagy sárgarépa volt. Itt fogyasztottuk el a csemegénket is, egy-egy darab kis csokoládét, zörgő papírból ettük a filléres cukrot, boldogan rágcsáltuk.

Most nyáron is kimentünk – pusztaság fogadott minket. Nem szóltunk semmit. Mit is kérdezhetnénk? Illedelmesen ültünk a sebtiben megterített asztalnál, halkan ettünk, még Rita nyávogó jókedve is elment, Dóri nagy bölcsen hallgatott, csak néha fintorgott a spenótra, aztán beletörődött. Ebéd után kiszéledtünk a kertbe. A nagy platánfát kivágták, a poroló sehol. Virág nem volt a földben, nagy teherautónyomok dermedtek a földben. A bokrokat megtizedelték, egyikünk se merte bevallani, hogy egy fát keresünk, csak őgyelegtünk ide-oda. A padláson fölhalmozott ládák, csomagok, indulásra készen. Régi folyóiratokból nézett ránk egy-egy ismeretlen színésznő, valami Greta Garbo meg Bette Davis. Untuk őket, régi frizurájukkal ügyetlennek és mesterkéltnek hatottak. Alászolgája – gondoltuk –, dühünkben belerúgtunk a papírhalomba. Vissza a kertbe, a gumicső sehol. A gyér bokrok közé is bemásztunk, mint előkelő idegenek, lassan félrehajtva az ágakat, kerültük egymás tekintetét, tébláboltunk.

– Gyertek, este szalonnát sütünk – mondta nagyapánk, mi meg összeszedtük az elhullott ágakat. Nagyapánk megcsinálta a tűz helyét, kiraktuk téglákkal. Ahogy rakosgattuk az apró, kezdődő tüzet, Rita nem bírta tovább megállni, megszólalt:

– Hol van a majomfa?

Nagyapánk ránk nézett, szemében kis fények gyúltak, megcsillant a dolgok távolabbi értelme:

– Lebontják a házat. Összeszedelődzködünk már lassan, a városrendezéstől jöttek emberek, vagdossák ki a fákat, látjátok, a szomszéd épületet kezdik is bontani. Na, itt van, ez a szalonna a tied. – Mindegyikünknek készített egy kis nyársat, arra szalonnát húztunk meg hagymát. – Várjatok, nagyobb darabokat is dobunk rá, hogy aztán abból sok parázs legyen, vastag parázs, azon kell sütni.

Az összehalmozott fák közül kiszedett egy fényesre csúszkált ágat, olyan volt, mint egy fehér kéz. Beledobta a tűzbe, ott lassan lángra kapott, fölmutatva a füstös égre. Aztán egy másik fényes ágat hozott, a tűzre vetette. Mi csöndesen néztük, tartottuk a tűz széléhez a nyársainkat. A fa lassan feketedni kezdett, a finom kéz fa alakja megtört, és feketén mutatott ránk. Füstje szétszállt a régi kertben.

– A majomfa! – kiáltotta Rita, de mi ránéztünk, nagyobbak, hogy ne beszéljen. Ültünk a tűznél, mint egy régi szertartáson, ahol a halottaikat égetik el az emberek, ősi áldozatként. Tartottuk városi kezünkben a nyársat, civilizáltan, rendesen csöpögtettük a kenyérre a szalonna zsírját, elveszett gyermekkori rejtőzködésünk, és olyanok lettünk, mint az emberek.