Gyönyörű madarak

Anita unta a madarait. A nagy ketrecben, meg a kis ketrecben csak röpködtek, elszakították az alájuk tett papírokat, tépdesték a fakalicka léceit csőrükkel. Gyönyörű, vastag csőrük volt, meggypiros. A fejükön meg fekete búbként meredt a sapka, elegánsan a szürke szárnyakhoz. Szépek voltak és haszontalanok. Telepiszkították az egész ketrecet, csiviteltek, háromféle hangon is beszéltek, hangoskodtak, az ember alig tudott tanulni tőlük.

– Nita, ezeknek a madaraknak sosincs vizük. Szomjan pusztulnak – nógatta Nitát az anyja.

– Hiába adok nekik, kiborítják. Mert fürödni akarnak benne, lubickolni.

– Te is szeretsz fürödni.

– Az más.

– Az más. Te ember vagy, ők meg madarak, nem?

– Ez az. És rendetlenek. Nézd meg, mit csinálnak, hát érdemes velük vesződni? Ti gazemberek! Szemtelenek! Rendetlen disznók!

Szidta őket, felnőttesen, ahogy anyjától hallotta, csak az kedveskedésből mondta nekik.

Így teltek a napok. Reggel nem lehetett aludni a madaraktól, csiviteltek, fölébredtek a világosra, követelték az elemózsiát, a vizet, nem hagytak egy perc nyugtot sem az embereknek.

– Még elkésem miattatok az iskolából! Piszkok! Szemetek! Legszívesebben semmit sem adnék nektek, nem becsülitek! Nem bánnám, ha eltűnnétek. Kiborítjátok a vizet. Minek akkor víz? Mit akartok? Csak játszani, hancúrozni? Az kell nektek? Nyavalyások! – Azért csak adott nekik magokat, a madarak meg jöttek is, csipegették máris, kedveskedő hangokat adtak, hát még amikor a vizes kis edényt berakta, lubickoltak, verdestek, rázták a szárnyukról a vizet mindenfelé. – Mindent összevizeztek. Nézzétek a füzetem! Holnap nem kaptok vizet, ne féljetek! – És indult az iskolába nagy dühösen.

Nem is kellett már víz szegényeknek. A nagyobbik, az erősebbik madár, kicsíphette valahogy az egyik falécet, azon kibújhattak, a szellőzőablakon meg elrepültek.

Nita dúdolva jött haza az iskolából, ledobta a táskáját, aztán olvasott. Furcsa csend vette körül, nem hallatszott semmi. Olvasott tovább. Semmi zörgés a konyhából, semmi csivegés. „Alszanak – gondolta –, mert olyan lusták, annyira lusták, csak a vizet kiborítani, hamar kapkodni az ételt, aztán kész. Semmi másra nincs eszük.”

Anyja jött haza, rögtön kérdezte:

– Nita, hol vannak a madaraid?

Ő is kiszaladt a konyhába, üres volt a kalicka. Kis rés tátongott az ajtaja mellett.

– A szemetek! Addig rágták a lécet, míg elrágták! Nem kellett volna nyitva hagyni a szellőzőablakot. Piszkok! Ne izgasd magad, anyu, most legalább rend lesz. Úgyis csak bajt csináltak. Majd kidobjuk a kalitkájukat is. Nem kell.

Este aztán feküdt az ágyban Nita, meresztette nagy szemeit, csak nem jött álom rá. Mi az, még sírok is? Nézte feje alatt a nedves párnát. Ilyen nyavalyásokért. De csak nem bírta visszafojtani, föl-föltört belőle a sírás. Eszébe jutott nagy meggypiros csőrük, a finom fekete sapka a fejükön, meg az elegáns szürke toll. Figyelte a csendet. Irtóztató nagy csend volt. Ilyen csendben nem lehet aludni. Ilyen csendben nem lehet élni sem. Csak a fűtőtestek otromba zümmögése, a vízmelegítő hangja a pincéből. Brrr! Belefúrta a fejét a párnába, nem merte hangosan nyögdécselni: „Drága madaraim! Misi, Ella, gyertek vissza hozzám! Kis piszkok! Szemetek” – ejtette ki áhítattal ezeket a szavakat, mint a szerelmesek. Egész halkan suttogta a párnának. Aztán egyszerre valami zajra lett figyelmes. Kis kaparásra, és olyan hangra, mint mikor halkan csöpög a csap. „Csöpög a csap” – gondolta álmosan, kócosan kiment a fürdőszobába, nézte a csapot, még a kezével is megérintette, semmi. Visszament, belefúrta a párnába a fejét, elaludt könnyei között.

Másnap az iskolából hazajövet, azt mondta neki az egyik osztálytársa:

– Na, Nita, megnézem már a madaraidat. Azt mondod, ilyen gyönyörű meg olyan fekete sapkájuk van. Az a gyanúm, hogy neked nincs is madarad, csak szeretnéd. – És jött vele hazafelé a kis fitos lány, lóbálva a táskáját.

„Most végem van – gondolta Nita. – Ez úgysem fogja elhinni, hogy tegnap repültek el. Hazudoztam, gondolja, de láthatja a rendetlenséget, amit hagytak… Mit mondjak? Elsüllyedek szégyenemben. Mert szidtam őket, mert nem szerettem őket” – gondolta Nita, ahogy lépegettek hazafelé az úton.

– Na hol vannak? – kérdezte, ahogy benyitottak, a kis fitos.

– A konyhában – vágta rá keményen Nita.

A kis fitos benyitott a konyhába.

– Ez a kalitkájuk? De nincsenek itt. Nincs is madarad, mondtam. Nahát! Jellemző. Hogy becsaptál!

A konyhafüggöny szürke és piros mintái közt megszólalt az egyik madár. Éhesen csivogni kezdett.

– Jé, tényleg! De gyönyörű! És ott a másik a szekrény tetején! De drágák! És a fejükön az a fekete sapka! Ilyen szabadon élnek? Nem is zárod őket kalitkába?

– Szabadon élnek. Alig vannak a kalitkában, csak nem képzeled, hogy rabokat tartok! Legtöbbször itt kinn röpdösnek – mondta Nita, kezébe édesgette a madarait, és babusgatta őket, az ő egyetlen barátait.