Az idegen

A fiú az udvaron állt. Nagy sapka volt rajta, az udvart vaskerítés kerítette körül. Messzire le lehetett látni a vízre, arra mentek a hajók. A fiú a vaskerítésnek támaszkodott, kidugta rajta az orrát, a szélbe szimatolt. Aztán visszament a játékaihoz. Egy nagy teherautó, rozoga mozdony, pár fadarab. Ezekkel nem lehet játszani. Ezekkel nem lehet semmit sem kezdeni. Kapirgálta a homokot, gyűlölettel nézte az ócska tárgyakat. Belerúgott a homokba. Megint. Körülnézett az udvaron – nem volt senki. Elhagyottan állt egy nagy diófa, alig volt már rajta levél, a diók a zöld burokban dércsípte barnasággal lógtak. A kis bokrokon szél szaladt át. Megint lenézett a játékokra, a teherautó ellenszenvesen félredőlt, tehetetlenül. „Nem is mennek – gondolta –, ha legalább mennének. És ki üljön rá? Mit csináljon? Kormánykerék sincs az autóban. A mozdony döglött, sín nélkül nem tud menni.”

A férfi lehajolt hozzá. Nagykabátban volt, prémes, rövid fehér kabátban, kockás sál a nyakában, haját fújta a szél.

– Mit csinálsz?

– Nem csinálok semmit.

– Miért?

– Mit csinálnék? Nézd ezeket a vacakokat… – A fiú lábával a játékok felé rúgott. – Meg se mozdulnak.

– Mert nincs útjuk.

– Út?

– Igen. Hogy merre menjenek, mit vigyenek, nincs semmi tennivalójuk.

A fiú elgondolkodott. Gyanakodva nézte az embert, sose látta eddig a házban.

– Te itt laksz?

– Most itt. Csináljak neked utat?

A fiú bólintott. A férfi kezébe vette a törött lapátot, és ásni kezdte az utat.

– Látod, itt fog menni az autó, erre…

– És mit szállít majd?

– Mit, mit… Követ az építkezéshez. A másik oldalról síneket csinálunk… arról jön a mozdony, mögé szerkesztjük ezt a kocsit. Az hoz cementet, homokot.

A férfi dédelgetve kezébe vette a szerkezetet, egy kis zsineggel a mozdony mögé kötötte. Egy fadarabbal síneket rajzolt a földre. Messziről jött a vonat, egész a füves részig húzódott a pályája.

– A kocsit merd tele homokkal.

A fiú buzgón nekilátott. Megtöltötte a szekeret, a mozdony a füvek közül indult.

– Mehet? – kérdezte nagy izgalommal.

– Várj még! – a férfi az autópálya fölé ágakat erősített egy szakaszon, fölötte fog átmenni a vasút. – Majd adom a jelet, ha indulhat. Még az autópályát is kiépítjük, egész hazáig. A teherautóba kövek kellenek. – A fiú máris keresgélte a köveket, megrakta az autót.

A férfi fütyült. Két ujját a szájába dugta, és nagyot füttyentett.

– Na, indulhat.

Megindultak a járművek, szállították az építőanyagot, a vonat óvatosan húzott át az autópálya fölött. Az építkezéshez gyűlt az anyag.

– Na, ha van elég anyag, építsd föl a házat. Játsszál.

– Elmész?

– El. De majd sietek, ha tudok. Visszajövök, jó?

– Jó. Gyere vissza.

A férfi összefogta fehér kabátját, megigazította a sálat a nyakában, és nekivágott az utcának. A fiú hordta az anyagot, köveket, homokot; mentek a járművek. Másnap újra kezdte. Megásta a ház alapját.

– Na, gyere be, fiacskám, ebédelni kell.

– Ki volt az a bácsi?

– Ja? Csak meglátogatott minket, erre volt útja.

– Visszajön?

– Csak egy napig volt, de lehet, hogy nemsokára megint jön.

A fiú délután megint kiment a kertbe, építkezett. Másnap is. Harmadnap csak nézte a játékokat, félredőlve a teherautót, a mozdony messze volt a fűben. A vaskerítéshez állt, nézte a messzi vizet, a part nedves sétányát. Az Idegen nem jött. Teltek a napok, a fiú nem érezte az idő múlását. A kerítésnél állt, két ujját a szájába dugta, fütyülni próbált, ahogy az Idegen csinálta. Kis hang jött ki csak a száján. Nem érdemes. Nem érdemes játszani, építeni – egyedül. Vacakságok. Nézte a játékroncsokat, dühvel megint feléjük rúgott.

– Kit vársz? – szólt ki az ablakon az anyja.

– Én? Senkit.

– Miért nem játszol?

– Ezekkel a vacakokkal?

– Azt mondtad, építesz házat.

– Nem építek. Nincs hozzá anyag, semmi. – Elfordult az anyjától. A kerítéshez állt, két ujját a szájába illesztette, hátha fütyülni tud.

Aztán a kompon, messziről meglátta az Idegent. Nagykabátja fehérlett, sála csapkodott a szélben. A fiú szaladt az autópályához, építette, rakta a homokot a kocsiba, köveket a teherautóba, aztán húzta föl a falakat, egész kis települést rakott, közben figyelte a bejáratot.

– Na, építkezünk, építkezünk? – kérdezte az Idegen.

– Igen – felelte halkan a fiú. – Már kész az egész város.

– Szép. És mi lesz a neve?

– Az Idegen Város. Aranyat bányásznak benne. És odaadják az Idegennek, hogy mindig ott maradjon a városban. Ne csak látogatóba jöjjön, hanem hosszú-hosszú ideig ott éljen. Hogy legyen elég pénze, hogy ott lakjon, ahol akar. Ne kelljen soha elmennie. Jó? – nézte az Idegent a fiú, kezében sár és kő, a világ építőanyaga, hogy fölépítse az Idegen házát.

– És ki lesz az az Idegen?

– Te. Jó? Játsszuk ezt.