Az én halam

Az úszó imbolygott a vízen. A fiú botot tartott a kezében, a zsineg jó erősen a bot végére volt kötve. A nádast kis szél ingatta. A víz nekiütődött a nádasnak, a nádszálak egyszerre meghajoltak, vékony zöld lobogójuk lengedezett. Az úszó himbálózott, kis piros hegye bukdácsolt. „Na, ez a hal – gondolta a fiú, merőn figyelte a zöld vízfelszínt – Most harap, majd lerántja az úszót, és akkor kifogom. – Az úszót ringatta a víz. – Nagy halat fogok, valami nagy halat. – Eszébe jutottak a köves parti horgászok, hálójukban a ficánkoló arany pikkelyű halakkal, kövéren vergődtek a kövekre akasztott hálóban. – Anyám örül majd, hamar föltálaljuk a vacsorát, piros-fehér lisztben megforgatjuk a halat, és megsütjük.” – Már szinte hallotta a zsír éles sercegését a lábosban. Kirántotta az úszót, a kék-fekete horog magányosan lengett a levegőben. Nem volt rajta csali semmi. Magához engedte lassan a horgot, közelről vizsgálgatta, hol ette le a hal a kapnivalót. Aztán a kis dobozhoz ment, ahol paprikás kenyérgalacsinok sorakoztak, megint fölerősített egyet a horogra. A víz szélén állt, aztán bemerészkedett combig, és onnan dobta be a horgot. Loccsant a víz, az úszó imbolygott a vízen.

Szürkült, lassan sötétedett. A túlsó part már nem is látszott. A fiú meredten figyelte az úszót, az vidáman lebegett a vízen. Csöndes volt a tájék. „Nem állhatok itt estig. Nem jön a hal. Jó lett volna valami nagy hal. Még várok.” Nagyon izgatta a hal. Megint csúfolni fogják, megint semmi. Legalább egy kis hal. Kis keszeg. Kékszélű pikkelyekkel, nem is beszélve, piros uszonyokkal, jó lenne egy kis hal. „Még várok tíz percig.” Az úszó bukdácsolt, de nem merült el. „Biztosan korán rántom be, és elmegy róla a hal. Majd vigyázok.” Telt az idő. A fiú kihúzta a zsineget, és rajta volt a hal. Jó termetű, vastag, szép keszeg ficánkolt a bot végén, a szürkületi fény csillogott rajta. Boldog volt a fiú, kezéhez eresztette a halacskát, kiakasztotta a horogból, a földre kellett letenni, nem is tudta egy kézzel tartani. Ott feküdt a füvön, szeme körül sárga karikával nézte őt a szép hal. A fiú vidáman szedelőzködött, tört egy vékony nádszálat, arra fűzte föl a halat. Aztán a kis szűk úton ment befelé a parthoz, hajtogatta maga előtt a bokrokat, vitte a zsákmányát meg a horgászbotot. A homokparton meggyorsította a lépteit, igyekezett haza. Dúdolt, még a fejét is ingatta.

– Szervusz! – Egy mély hang köszönt rá az útmenti bokrok közül. – Hova igyekszel?

– Haza – mondta fojtott hangon a fiú. Nézte az idegen embert, borostás volt az arca, nagy kemény szőr ütközött ki rajta. Valami rongyos katonazubbony fedte a felsőtestét, de alatta nem volt ing. A lábán bakancs fűző nélkül, harisnya nem látszott. A fiú óvatosan tovább lépett. „Tolvaj – gondolta –, katonaszökevény, rabló. Agyonüt, elveszi a halamat.”

– Hova tetszik menni? – „Jobb, ha én kérdezem” – gondolta a fiú.

– Sehova. Messze van a hazám, majd még megyek egy darabig. – Állt ott a férfi, gyámoltalanabbnak látszott, mint a fiú. Kezét dörzsölte össze, didergett.

– Én haza megyek – mondta nagy hangon a fiú. – Fogtam ezt a halat, szép hal, otthon megsütjük. Sietnem kell – hadarta.

– Siess csak. – A férfi a víz felé nézett, mintha várna onnan valamit.

A fiú meglendítette a botot meg a halat, és előrement. Törtetett tovább a bokrok közt. „Most leüt – gondolta –, kicsavarja a kezemből a halat.” Aztán eszébe jutott a férfi éles szeme, égette a szem, mély szomorúság, barangolás, fáradtság lakott benne. Nagy messziről visszafordult, szaladt.

– Bácsi! – Semmi hang. – Bácsi! – A férfi ott állt még a bokrok közt, szinte meglapulva. – Arra gondoltam, arra gondoltam… Nem kell nekem ez a hal. Ha elfogadja. Nekünk rengeteg halunk van. Apám mindig hoz halat, én csak úgy fogom ezt… – Nyújtotta a férfinak, a szép hal ezüstje köztük lebegett. A férfi lassan mozdult meg. – Meg lehet sütni. Ez már komoly hal. Ehető. – A férfi bizonytalanul vette át, bólintott. Ő is nézte a halat, majd megint a bokrok közé fülelt.

A fiú szaladt hazafelé. Végigfutott az úton, átröpült a kiálló nagy gyökereken, a drótkaput bevágta maga mögött.

– Na, rád aztán számíthatunk – mondta neki az anyja. – Hol a csudában kóborolsz ilyen sokáig? És persze, semmi. Sose fogsz te semmit. Érteni kell ehhez. Azt hiszed, csak rákötsz a botra egy zsineget, és kész. Na, gyere, edd meg ezt a kis puliszkát. Nem engedlek többé a vízre, arra számíts.

A bátyja is ott állt fölötte.

– Na, nagylegény? Semmi, igaz? Mert olyan ügyetlen vagy, amilyet még nem láttam! Add ide azt a botot. Ezt nem látod többé, ne félj. – Kiragadta a kezéből a botot, és vitte a kamrába. – Mafla. Nem mész horgászni többé, ne félj!

„Nem félek – gondolta a fiú. Maga előtt látta a férfi éles tekintetét, ahogy meredt a halra. – Szép halat fogtam” – gondolta. És ette a puliszkát.