Állati!

– Nem mész! – szólt rá a kutyára Samu. A kutya fölcsaholt rá szeretettel. – Hiába igyekszel. Itthon maradsz.

– Meg kéne kötni, mert csak utánunk mászkál – mondta Fábián. – Siessünk, mert a végén el se engednek.

– Hagyjátok. Itt maradsz, érted? – magyarázott a kutyának Létra, aki egy fejjel nagyobb volt náluk, persze így is kicsi. A kutya leült a jeges udvarra, és buzgón csóválta a farkát. Bízott bennük.

– Mindenesetre csukd be az ajtót, akkor nem jön utánunk. Na, gyertek.

Elindultak a part felé, elég messze volt, túl a műúton, onnan még vagy nyolcszáz méter. A kutya a kerítés mellett szaladgált, és játékos szomorúsággal csaholt utánuk.

Trappoltak a hóban. Egymás mögött, nagy léptekkel mentek egymás nyomában. A műút fénylett, az autók kerekei leradírozták a havat. A nádas felé egy vékony út vezetett be a parthoz. Azt választották.

– Egészen átázik a cipőm – mondta hátul Létra.

– Most ne ezzel vacakolj! – Fábián határozottan vezette a kis csapatot.

A nádast megkerülték, a régi homokos partra tértek, ahol be lehetett mélyen látni a nagy tó hátára. Fénylett a délutánban. Ott álmélkodtak a parton.

– Ugye, mondtam? Nem hittétek el? – nézett végig a társain Samu. – Föl a korit, és gyerünk!

Előszedték ócska kis korcsolyákat, azt illesztgették a talpukhoz.

– Segíts már – röffent rá Fábián Létrára. – Csak állsz ott, mint egy létra. – Nevettek. Fábián korcsolyáján csak két csavar volt, klaffogott a lábán a szerszám. – Tavaly még jó volt… – ezt ismételgette, ahogy rámerészkedett a tó jeges felszínére.

– Tavaly… – válaszolta Samu, mint akit egyáltalán nem érdekel az idő, tíz évből egy, az semmi. – Nézd, hogy siklik! – Előrecsalinkázott.

Nekilendültek. A jég finoman sercegett alattuk, olyanok voltak a tejes délutánban, mint három manó. Köröztek, a szél lebegtette nyomorult kabátjukat, arcukat pirosra csípte a levegő. Nevetésük elszállt a partok felé, egészen belemelegedtek, párállt körülöttük a jég felszíne. A túlpart nem látszott, a hegyek sem, elvesztek a nagy délutánban. A korcsolya éle kék ákombákomokat rajzolt a friss jégre, gyerekutakat, lendülő lábak ritmusát. Kezükkel egyensúlyoztak, lebegtek, aztán hirtelen nagy fordulattal megváltoztatták az irányt, és visszafelé húztak. Fogócskáztak. Samu nagy igyekezettel vetette magát Létra után, de nem tudta elkapni a kabát lebegő szélét, nagyot bukfencezett. Nevettek. Aztán fölrántotta Fábián a fekvő fiút, de Samu gyorsan rákiáltott: „Te vagy a fogó! Hozzám értél!” „Na, megállj!” És Fábián már iramodott is utána, de öt méter után – reccs! – le a korcsolya! Fábián a jégen ült szomorúan. „Tavaly még jó volt…” Samuék nevettek. „Mindig ezzel jössz. Ilyen vacakkal már nem lehet korizni.” De azért csak fölerősítették a lábára a korcsolyát, egy szíjjal is átkötötték. Uzsgyi, megint neki a nagy jégnek, szálltak, bukdácsoltak.

– Versenyezzünk! – kiáltotta Létra. – Ott… Látjátok, azt a sötét vonalat? Na, addig tart, jó?

Fölálltak a starthoz. Kezüket hátratették, mint a hivatásos versenyzők, bal lábukkal megtámaszkodtak – egy, kettő, három – és nekiveselkedtek. Létra vezetett, nyomta a tempót. Aztán Samu is mellé került, aprózta az íveit, Fábián pedig olyan ügyesen egylábazott, hogy legelöl szállt.

– Nyertem! – kiáltotta, de aztán reccsenés hallatszott, és a lába előtt három méterrel meghajolt a jégfelület, és Fábián süllyedt a táblával együtt.

– Segítsetek! – térdelt már akkor, és nézte a lehanyatló jeget a karja előtt. A mély víz fölkavargott már a tábla tetejére. Samu elkapta az egyik korcsolyáját, és húzta kifelé. A korcsolya leszakadt a cipőről, Fábián még jobban becsúszott a víz felé.

– Kapd el a másik lábát! – Létra azt kapta el, és húzta kifelé a merülő srácot. – Ha még egyszer ilyen rohadt korcsolyával jössz, szétváglak!

Hárman hasaltak a jégen, lassan, óvatosan húzta a két mentő a kapálózó fiút.

– Én nem tehetek róla, ha ilyen korcsolyám van! – nyögte.

– Most ne beszélj, mert a levegő megolvasztja a jeget. Marha!

Már röhögtek, de az ijedtség beléjük dermedt, a jég nagy része elvált, óriási lyuk tátongott, mellette örvénylett a víz. Lassan elhúzódtak a rés mellől. Közben észrevétlenül és teljesen besötétedett. Dideregtek a jégen.

– Fölcsatolod a korcsolyámat? – Fábián reszketett a hidegben.

– Most nem csatolunk semmit – mondta Létra, és fürkészte a tejes, elnyelő homályt. – Most lecsatolunk. – Nagy óvatosan levették a korcsolyákat, és dideregtek. – Jó, de merre? – Óvatosan léptek. A ködben elvesztették a tájékozódást.

– Fázom. Haza kellene menni. – Fábián vizes ruhája rátapadt.

– Jó vicc. – Samu leintette. – Jobbat nem tudsz?

– Balra kell menni, az biztos – intett Létra. – Itt volt a szakadás, ettől balra lesz a part. – Lassan, óvatosan léptek, összefogózva. Egy, kettő. Egy… Reccs. Megint hasadást hallottak, gyorsan visszahúzódtak. Hátráltak.

– Balra. Ez a te ötleted. Nem jutunk ki innen soha. Egyre sötétebb lesz.

– Megfagyunk – jelentette ki Fábián.

– Tudsz még valami biztatót? – Samu akart intézkedni, de csak topogtak a bizonytalan ködben, három lépésre se láttak.

– Mindenesetre itt nem maradhatunk. De merre van a part?

Botorkáltak. A veríték lassan az arcukra dermedt, már nem is beszéltek. Óvatosan léptek előbbre, előbbre. Mint három alvajáró, akit elveszített a tó.

Megint reccsenés hallatszott, vissza kellett húzódni.

– Nem jutunk ki elevenen. – Fábián fogta a fülét a hidegben, karját oldalához ütögette.

– Halló! Segítség!

Nagy némaság fogadta a hangokat.

– Kiabálhatsz. Két kilométerre senki sincs.

– Emberek! Segítség! Merre van a part?

A homály nem felelt.

– El kell indulnunk. – Megint összefogóztak, és lassú léptekkel mentek. Jó darabig haladtak. Sehol semmi. Egyszer csak a hátuk mögül kutyaugatást hallottak.

– A Pamacs! Ez a mi kutyánk hangja! A legrosszabb irányba megyünk! – Visszafordultak a hang irányába. A csaholás egyre hallatszott, mindig erősebb és erősebb lett. A kedves hang hívta, hívogatta őket, ők meg óvatosan mentek a part felé, mint az elvarázsolt lelkek. Ugatott Pamacs, vadul és kétségbeesve, ők meg mentek feléje. Aztán a nyakukba kapták, összevissza csókolták, az meg boldogan dörgölőzött hozzájuk, alig lehetett bírni vele, úgy örült, hogy megvannak. Nem bírta ki otthon nélkülük.