Operáció

Nagy pelyhekben hullott a hó. Befödte az utakat, rátelepedett a házak tetejére. Az ablakokban ördögök ugráltak meg nagyfejű mikulások. Piroslottak az ablakok, mintha tűz égne bennük. Itt is, ott is cipők, bakancsok voltak az ablakokban, szaloncukor fénylett, mintha ezüst táncot járt volna a papír. Az autók fekete párhuzamosakat vágtak a tündéri hóba. A domb néma volt, visszahúzódó. A hó elnyelte a zajokat, a lépdelő emberek mintha finom ködön jártak volna.

– Sajnálom, hogy épp Mikulásra esett a műtét, de meg kell csinálni – mondta az orvos a szülőknek, akik között ott szorongott Rita, nagy kék szemét fölmeresztette a felnőttekre. – Jobb ezen túlesni, egyébként egy mandulaműtét nem nagy dolog. Ugye, nem félsz? – hajolt a gyerekhez kedvesen a szemüveges orvos. „Hogy nem félek?! – gondolta Rita. – Csak azt csinálom.” A kórház fehérsége egészen más volt, mint a hóé, kemény, ridegen fénylő, ellenséges. „Nagy, hatalmas kezekbe adnak és nyivákolhatok. Csupa idegen.” Fehér ápolónők jártak ki-be, sürögtek-forogtak az orvosok.

– Nem kell nála hagyni semmit. Papucs, pizsama, a ruhát is elvihetik.

„Na – gondolta Rita – jó hely. Semmi sem marad nálam, szép, nem mondom. Hogy megyek akkor haza? Talán haza se fogok menni innen?”

– Tessék itt aláírni, hogy beleegyeznek a műtétbe, neki még nincs önálló akarata… – vicceskedett a szemüveges doktor, és megsimogatta a kislány fejét. „Rendben. Most már önálló akaratom sincs. Mi ez? Börtön? Egy fehér börtön? Eddig volt akaratom…”

– Bekísérjük lassan – választotta el a gyereket a szülőktől az orvos, óvatosan lefejtette róluk a karját. „Mondom – gondolta –, bekísérnek. Mint a börtönbe. Jó hely.” – Kapaszkodott beléjük, azok is könnyeztek. „Mit sírnak még ezek is” – gondolta a szüleire, akik ott tébláboltak a szűk bejárókban, egymás kezébe adták a ruhákat, amiket róla lefejtettek. Olyan nyomorultak voltak, amilyenek csak felnőttek tudnak lenni.

– Legjobb, ha már nem is látogatják…

„Nem rossz – gondolta Rita. – Elvégezték velem a dolgukat. Nem is látogatnak, eltűnnek a piros ablakos éjszakába.” A szülők nyomogatták vissza a könnyeiket, mint két elhagyott gyermek. Dugdosták a zsebükbe a kis sapkát, a kesztyűket, az egyik leesett, az orvos vette fel. Aztán integettek még a följáróból, lökdösték egymást, mint a rajzfilmekben a figurák, köhögtek, nyavalyogtak. Őt meg be a közös terembe.

Az éjszaka hosszú volt. Szuszogtak a gyerekek, mint egy ólban az állatkák. Az egyik nyöszörgött az ágyában, annak már megvolt a műtétje. Rita nem tudott aludni. Nézte a nagy falra kirajzolódó faárnyékokat, azok is mintha integettek volna. Néha bejött egy fehér nő, teát adott az egyik nyöszörgőnek, az köhögve ivott.

– Alszol, kislányom? – kérdezte Ritától, látva, hogy megfordult a fekhelyén. Rita nem válaszolt. „Csak ide ne jöjjön. Még rajtam is akar majd segíteni, az hiányzik.” Jól összezárta a szemhéját, hogy alvónak lássák. – Na, jó. Aludni kell. – Aztán kiment a fehér nő. Az éjszaka nagy volt, csaknem elnyelte, bekebelezte. Sehol senki a sok idegen ember között. Se Trudi, se Dóri. A testvérek most olyan csodálatosnak tűntek, mint a tündérek. Milyen jók! Alig karmolásszák, alig húzkodják a haját és milyen remek, ha az ember haját húzkodják. Sose fog már megvirradni, csak ez az éjszaka marad, a maga tehetetlen fehérségével, a kis piros tüzeivel az ablakokban. „Elhagytak engem – gondolta Rita –, nem vitás. Végérvényesen. Ez a tömeg vesz körül már mindörökre, ez az idegen, nyögő tömeg, egyik a torkát fájlalja, a másik a fülét. Itt nem lesz senkim, világos. »Ne is látogassák« – mondta az orvos. Ez teljesen világos. Hagyják itt, annyit jelent. Egyedül. Se testvér, se család. Csak ez az éjszaka, a faágakkal, a reménytelen fehérséggel.”

Kora délelőtt kiáltották a nevét. „Rita! Rita!” Ő csak állt az ágya mellett. Aztán kivezették a kis folyosóra, egy asztal mögé állították, amögül kuklált ki. Alig látszott a feje. Messze, az asztal mögött, ott állt az apja, nagykabátban, izzadva, a kalapját a kezében tartotta, olyan keservesen, mintha égető fekete kereket tartott volna.

– Hogy vagy? – nem tudott mást kinyögni az apja. – Hoztam neked ezt a telefont, tudod, amit annyira akartál. Nézd, fehér! Ezzel majd telefonálhatsz, ha akarsz, aztán kész vagy, és megyünk… Hogy vagy?

Rita csak állt. „Mit mondjak neki? Hogy elhagytak, itthagytak a tömegben, elvesztve, mint egy kétfillérest? Hogy tudom, mindent tudok, ne játsszuk meg magunkat, állatian fog fájni, tépnek, nyúznak majd, és lehet, hogy ki sem engednek többé. Könnyű nektek otthon, az ablakokban a Mikulás, kedves virgácsok, manók ugrálnak szerteszét, engem meg bedobtatok ide…” Aztán látta apja arcát, amint elfintorodik, hogy visszatartsa azt a nyavalyás könnyet, na, szép kis apa, még ő fog itt nekem bőgni, de aztán már sajnálta ezt a nagy mamlasz embert, aki nagykabátban izzad itt az elhatároló asztal mögött, azt mondta neki: jó, hogy behoztad a telefont, majd ha hazamegyek, játszom vele, nem, ne hagyd itt, ne legyen velem semmi tárgy, semmi emlék, ami rátok emlékeztet, egyedül akarok lenni… Aztán megsajnálta ezt a felnőtt alakot a kalappal és telefonnal a kezében, szerette volna biztatni, hogy ne hagyja el magát, túlleszünk az egészen, egy-kettő…

– Olyan szépet álmodtam – mondta halk hangon. Aztán elfordult, és egyedül ment a dolgok elébe.