Igazi cigaretták

A padon ültek az öregek, az őszi napban. Délután volt. Az úttesten túl helyezték el a padot, távolabb egy vegytisztító műhelye állt. Ritkán jött autó. Szemközt volt a szociális otthon, az öregek onnan szoktak átcammogni, átvánszorogni a padra. Ez mégis a szabadban volt, kis forgalom, kis élet. Buda bácsi ült a legszélén. Nem is ért le a lába a padról, olyan pici volt. Ősz csomókban állt a haja, ruhája mákszínű. A másik két öreg a pad másik végében ült. Rájuk folyt a vékony nap, arcukat beletartották, melengették. Buda bácsi alig látott, a távoli tárgyak azért érdekesen kiragyogtak a fejében. Motyogott, sütkérezett.

A fiúk a földön ültek, nem messze tőlük. Mindennap itt szoktak találkozni, hogy egy „staubot” váltsanak. Buda bácsi reszketett a cigarettáért. A fiúk már első hadgyakorlataikat folytatták, köhögve és fölényesen szívtak egy-egy slukkot a főember cigarettájából. A főember Fenyő volt, csúfnévvel, olyan vékony szálú kamasz.

– Mit szívtok, fiúk? – kérdezte Buda bácsi, fejét az ellengő füstbe tartva.

– Ami van, Buda bácsi. – Nevettek a srácok, komolyan ültek a földön, mint az indiánok.

– És mi van? – szimatolt tovább vaksi módon az öreg.

– Hát… nekünk… Fecskénk van, Buda bácsi… – mondta fölényes hangon Fenyő, törökülésben.

– Pfuj, Fecske. Semmit sem ér. Nyámnyila cigaretta.

– Nyámnyila, nem nyámnyila, ez van. Dobjak egyet?

– Nem kell Fecske. Tudjátok, hogy csak Kossuth.

– Nem rendezkedhetünk be Buda bácsira egész életünkben. – Röhögtek.

– Nem baj. Lesz nekem cigarettám. Vasárnap jön be a sógorom, hoz Kossuthot. Két dobozzal.

– Vasárnap nagyon messze van, Buda bácsi. – Nézték az öreg arcot, amint szimatolt a cigarettafüst után. – Még öt nap, Buda bácsi.

– Öt nap, vagy nem öt nap, vasárnap lesz Kossuthom. S nem adok nektek egyet sem. Nem hoztok Kossuthot. – Dohogott az öreg.

– Ha nincs.

– Erősebb szag ez, nem Fecske.

– Tessék, akkor szívja… – Fenyő elővett egy Fecskét, gyorsan meggyújtotta, s odatartotta Buda bácsinak. Odavezette az öreg kezét a magáé mellé, és átadta a cigit. Az öreg mohón beleszívott, aztán nagy ívben kidobta az úttestre.

– Piszkok, becsaptok.

A gyerekek fölröhögtek. Még a két öreg is kuncogott a másik végén a padnak. A nap puhán megdőlt.

– Na, Buda bácsi, átugrom én magának Kossuthért, várjon. – Fenyő fölállt, és átvágott az úttesten, a kis trafik felé, még hallani lehetett, ahogy csilingel az ajtó.

– Rendes srác ez a Fenyő – mondta Buda bácsi. – Csak ti vagytok ilyen szemetek, hogy becsaptok. Biztos Samu adta az előbb a cigit.

Fenyő trappolt át az úton. Messziről kiabált:

– Na, Buda bácsi, itt van öt darab. Nem mondhatja, hogy nem gondoskodunk magáról. Várjon. Beteszem a felső zsebébe, hogy ne törje össze. Itt van egy. Meggyújtsam?

– Gyújtsd meg, fiam, gyújtsd csak hamarosan.

Fenyő rágyújtott egy osztrák cigire, odaadta az öregnek.

– Várjon. Mélyre szívja. Na? Ezen nincs filter.

– Á, de jó ez, fiam. Rendes gyerek vagy.

A társaság fuldokolt a nevetéstől. Az öreg előkelően szívta a cigarettát.

– Mit röhögtök?

– Mélyre szívja, Buda bácsi, mélyre! – kiáltották a fiúk.

– De szédülök egy kicsit…

A fiúk összesúgtak. „Ópiumos, nem érted? Elalszik az öreg…” – röhögtek, majd eldőltek.

– Nem látja, hogy nem magyar a felirat? – mondta az egyik öreg Buda bácsinak. Az a szeméhez vette, mintha el tudná olvasni, aztán eltiporta a földön. Üvöltözött:

– Gazemberek! Becsaptok! Megmérgeztek! Majd följelentelek titeket! – Előrángatta a felső zsebéből a többi cigarettát, és megtaposta. Kaszált át az úttesten, Fenyő utána szaladt, hogy vezesse, de ő kirángatta a kezéből magát, és bukdácsolt az otthonba, a kerítés vasajtaját döngve becsapta. A társaság hahotázott.

Késő este volt, amikor Fenyő belopódzott az otthonba, könnyedén ugrott át a kerítésen. A nagy bokrok közt lopakodott tovább, egészen Buda bácsi ablakáig, mely résre nyitva engedte be a friss levegőt. Becsúsztatott a párkányra öt csomag Kossuthot. Egy cédulát tett fölébe.

„Későn jöttem, nem tudtunk már találkozni. Hoztam cigarettát. Ölel: sógorod. Majd vasárnap megint jövök.”

Aztán Fenyő eltűnt a sötétben.