A nagy fehér bohóc

A reggeli szertartás csodálatos volt. Én az ajtóban álltam, apám a fürdőszoba nagy ovális tükre előtt. Hatalmas alak, felsőtestén nem volt semmi. Megnézte az arcát a tükörben, aztán elővett egy óriási pamacsot. Azt a polcra tette. A fiókból egy nagyon finom műszert szedett elő, vékony fémlemezt illesztett a műszerbe, azt is letette a polcra. Egy tubusból fehér kis kígyót nyomott az ujjára, elkente az arcán. Most kezdődik a játék – gondoltam. Kezdődött is. A pamacsot a csap alá tartotta, és az arcát kezdte dörzsölni vele. Nagy fehér habot vert, az egész arcát befödte. Száját összeszorította, még a füle mellett is fehér hab lebegett.

– Na, csináljunk bohócot – fordult akkor felém apám. Én csak álltam, fogalmam se volt, hogy kell egy apából bohócot csinálni. Odaténferegtem hozzá, bizonytalanul. Ő lehajolt. – Na, tessék – mondta és várt. Idegen arc volt, egy fehér habcsomó. Aztán én a mutatóujjammal kihúztam a száját, letöröltem a habot a barkója mellől. Apám nevetett. Én is belejöttem, vonásokat húztam a fehér habba, az arcára. Ő meg szónokolt.

– Figyelem, figyelem! Itt látható a meztelen bohóc. A nagy bohóc, minden idők legnagyobb fehér bohóca! Szája piros, füle nagy, olyan, mint egy tengernagy.

Ott imbolygott előttem fehér arcával. Olyan idegen volt, arra gondoltam, talán nem is az apám. De vonzott is ez a fehér arc, ő megint bekente magát, én meg remegő ujjakkal kihúztam a szája vonását, belerajzoltam az arcába, a fehér habba.

– Elvarázsolom a szobát – mondta. – Most úszunk a nagy tengeren. Balról hatalmas hullámok úsznak felénk, sodorják a hajót. Megnézem a tenger mélységét. – Belebukott a mosdóba, mintha nagy mélységeket mért volna. – Süllyedünk! Vigyázat! Kapaszkodj az ajtófélfába! Érzed, hogy imbolyog?

Bizony, éreztem. Éreztem, hogy eldől az egész szoba, süllyedünk.

– Kapaszkodj, na! Vigyázz! Süllyedünk! Nagy fehér bohócok utaznak a hajón. Nehogy a kezükbe kerülj! – És elkezdett kergetni. Futottunk. Tudtam, hogy az apám, de hátha mégis… Mégiscsak az a veszélyes fehér bohóc, aki megfog engem.

– Segítség, segítség! – ordítottam, rettegtem.

– Hagyd már azt a gyereket – szólt rá apámra anyám. – Mit vacakolsz vele? Úgyis tudja, hogy ki vagy, nem vagy a fehér bohóc. Most mit ijesztgeted?

Apám aztán visszament a fürdőszobába, borotválkozott. Lemosta a habot, megint visszanyerte az arcát.

Az óvodában unalmas volt a játék ehhez képest. Minden rendben folyt. Sorba álltunk, ettünk, lefeküdtünk. A néni meg is kérdezte tőlem, ki az én apám?

– Bohóc – mondtam. – Nagy fehér bohóc.

A gyerekek nevettek.

– Édes gyermekem – mondta a néni nekem, pedig egyáltalán nem voltam édes gyermeke –, mindig csak az igazat szabad mondani. A te édesapád, úgy tudom, várj csak, be van ide írva – és megnézett egy nagy könyvet, mintha az a nagy könyv tudhatná, ki nekem az apám? A könyveknek fogalmuk sincs, ki az ember apja. De fogalmuk sincs a néniknek, bácsiknak sem, hajtogatják csak a magukét, a közértben sincs fogalmuk, ki az én apám, tulajdonképpen senki sem tudja. Hagytam, hadd keresse a néni a könyvben az apámat. – Igen. Jól gondoltam. A te apádnak nagyon szép foglalkozása van. Hajómérnök. Örülj neki. És hazudni nem szabad. Az csúnya dolog. Mi lenne, ha mindenki mást mondana, mint ami az igazság? A te apádnak van rendes foglalkozása!

Ráhagytam. Nem vitatkoztam. Mit vitatkozzak? Úgysem érti.

A világ este nagy fehér dunyhákkal lett tele, befödték az ágyakat, a lámpák lassan elsötétültek. A kockákban aludtak a főkönyvelők, mérnökök, óvónők, kisebb-nagyobb betyárok, vezérigazgatók, iskolás fiúk. Fönn voltam. A párna égette az arcomat – én sose hazudok, ha tudni akarják. Tudtam, hogy reggel újra kezdjük. Az ajtóban megjelenik a nagy fehér bohóc, és mi olyan boldogok leszünk, amilyen… amilyet nem látott a világ. Fogalmatok sincs, hogy mi ketten… hogy mi ketten…