Nem akarok felnőni

– Anyu, én nem akarok felnőni – mondta Móni, égkék szemét anyjára emelte, kötényét babrálta, melyen egy sárga kacsa volt föltartott fejjel.

– Nem akarsz? Hát mit akarsz? – nézett ki a mosogatásból az anyja, egy lábossal a kezében.

– Kicsi akarok maradni. – Elszántan nézett anyjára, a konyha kövén meredtek a kis cipők.

– Azt nem lehet. Mindenki felnő.

Móni bement a szobába, az ablakhoz állt. Az ablak előtt szürke, bizonytalan körvonalú fák álltak, a köd lassan beborította őket. Hatalmas ágaikkal olyanok voltak, mint elveszett, ormótlan emberek, akik dermedten nyújtogatják a karjukat. Aztán kihúzta a fiókot, nagy mély fiók volt, benne apró emberek, rózsaszín fejükből finom szálú haj meredezett ki. Egyik egy kis ládában feküdt, a másik egy nyitott gyerekházban. Ezeket rendezgette Móni, kiemelte az egyik babát, és a haját fésülte.

Anyja sokára jött be a konyhából. Vizes kezét a kötényébe törölte, megállt a gyerek fölött.

– És mit kell csinálni, ha felnő az ember? – Nagy tekintettel nézett anyjára a kék szemű lány, vallatóan.

– Hát… dolgoznak, mosogatnak, építenek rendes házakat. Nézd, milyen jó lesz, ha rendes házakat tudsz építeni, ha felnősz.

– És még mit csinálnak?

– Mondom. Szeretik egymást…

– Ahogy ti, apuval?

– Igen.

– És hogy szeretik egymást?

– Segítik egymást, nevelik a gyerekeiket.

– Nevelik – sokatmondóan, csöndesen mondta Móni ezt a szót, fejét lehajtotta. Megint a kis fióklakás felé fordult, nézte a babáit. – És hogy szeretik egymást?

– Nagyon.

– Hogy kell azt csinálni?

– Mondom… Egymásért élnek, házat raknak, mint te azt a kis lakást, és benne nevelik a gyerekeiket, jókedvük van, mindig muzsika szól… Táncolnak, moziba mennek.

– Ez az egész?

– Nagyon jó…

– Dédelgetik egymást?

– Kedvesek egymáshoz.

– De dédelgetik egymást?

– Hát már nem gyerekek, felnőttek.

– És sose dédelgetik egymást?

– De… Csak komolyabban. A szeretet olyan, mint a kenyér, adnak belőle egymásnak.

Móni a fióklakás felé fordult, nézte kis nyomorult babáit, ahogy hanyattfekve aludtak a rózsaszín semmiségben. Meg kell mosni majd a Gréti haját. Meg egy cipő is kell a lábára, már elég hideg van. Majd egy harisnyát húzok egyelőre a lábára – gondolta. De aztán elfelejtette. Kenyér – gondolta. Adnak egymásnak belőle. Még sose láttam, hogy apa adott volna kenyeret anyunak. Anyja a másik szobában állt, nézte a köd mögött a fákat, olyanok voltak, mint az elveszett, ormótlan emberek, a tejszínű ködbe nyújtogatva karjukat. A szempillájára ráverődött a pára, sűrű lett a nézése. Móni nézte az anyját.

– Meg kellene csinálni valahogy, hogy ne nőjek fel. – Móni az anyja háta mögé sompolygott, fölnézett rá.

– Hát pedig az jó lesz, nagyon jó… Meglátod, okosabb leszel, ügyesebb.

– Ti ügyesebbek lettetek?

– Mi? Hát minden felnőtt ügyesebb, mint a gyerek.

– Értem – mondta Móni. – És apa mért nem jön?

– Hát szokott jönni. Csak nagyon sokat dolgozik.

– Azért jöhetne is.

– Majd jön, ne félj. És akkor játszik veletek, mesél…

Mese – gondolta Móni, és lassan nőni kezdett, mint minden ember.