Üveggolyó

Volt egy üveggolyóm. Nagyon szerettem, apám hozta be a kórházba, mikor kinn feküdtem Újpesten, vakbélgyanúsan. Hogy lehet egy vakbélre gyanakodni, nem tudom. Borogattak stb. Nem mondom. Egyedül egy kórházban. Mármint hogy senki a családból. Mert a család az család. Verekszünk, marjuk egymást, főleg Trudival, akkor is. A család…

Azzal a golyóval aludtam, üveggolyó volt. Benn csík, piros kacskaringó. Megtörte a napot, ahogy a fehér lepedőre tettem, szikrázva dobta szét a fényt. Ha hunyorítottam, még több napot láttam benne. Napgolyó volt, piros csíkkal.

Több színű golyóstollért cseréltem el. Kellett nekem a golyóstoll, gondolható. Nem bírtam golyóstoll nélkül élni tovább. Eleinte, mikor Sári fölajánlotta a cserét, vergődtem. Magasan alszom, emeletes ágyon, ott teljesen egyedül van az ember, fönn a plafonnal. Szorítottam a napgolyót, egészen nedves lett. De szemem előtt ugrált a sötétségen át csillogó golyóstoll, ezüst tokban elbújtatva négy szín. Fekete, piros, kék, zöld. Ennyi szín. Egyetlen tokban. Torkomban éreztem a vágyakozást a Sári tolla után. Csak forgolódtam az ágyban. Minden oldalon más színnel fogok írni a titokfüzetembe. Lehetetlen golyóstoll nélkül élni.

Persze egyszerre akartam használni a színeket. S azt nem lehet. Elhajlik benne a betét. Szétszedtem a ragyogó, ezüst tollat. Meredtek a műanyag betétek, kibelezve. Két részben maradt a toll. Sajnáltam. Apám nagy keservesen, fejcsóválva megjavította. Aztán csak néztem a tollat. Óvatosan bántam vele, színezgettem. Aztán magányos lett a toll. Az asztalon hevert, s ahogy ránéztem, nem tartozott hozzám. Vége volt.

A sárga noteszt kaptam érte. Juli sokáig sajnálta a sárga noteszt. Olyan volt a papírja, mint a metszett vaj. Puha, finom. A toll benne lágyan haladt. Juli megengedte, hogy rajzoljak bele, kendermagos csirkét rajzoltam, jól sikerült. A vonalak lebegtek. Enyém lett a sárga notesz. Eleinte csak tartottam a fiókban. Porosodott. Hiába őrzöm – gondoltam –, használni kell. Két nőt rajzoltam bele, egy ismeretlen arcélet (a Nagy Művészeti Könyvünkben egy Piombo nevű ember festménye után) és persze, madarakat. Kis madarat, nagy madarat, feketét, barnát. Jó lenne most a toll, gondoltam. Azzal lehetne igazán belerajzolni ebbe a noteszba. De hát mindent egyszerre nem lehet. Aztán észrevettem, hogy a sárga notesz lapjai annyira finomak, hogy a rajz vonalai átütnek a másik lapra is. Behálózzák még a harmadik, negyedik lapot is, összekaristolják. Nem lehetett használni. Csak tartani a fiókban.

Egy kis televízióért adtam oda. Egy gyufaskatulya nagyságú dobozba kellett belenézni egy csöpp lyukon. Csodás volt. Idegen tájak. Nagy, fehér kerítéses kastély volt az egyik képen, a másikon egy vékony torony ívelt fölfelé, a harmadik kép kissé elmosódottan egy csonka tornyú templomot mutatott, melyen ördögfejek voltak. Tetszett. Úgy éreztem, enyém a világ. Ritkán néztem bele a lyukba. Trudinak is csak kétszer engedtem naponta. Az iskolában tízórai után, meg itthon egyszer a fürdőszobában, mosakodás előtt. A tájak, apám azt mondta, francia tájak. De hát nem lehet mindig tájat nézni. Ezt a három tájat. Trudi már egyszer sem akarta látni, én is alig kukkantottam bele.

Nagy sokára láttam meg Évánál az üveggolyót. Hogy került hozzá, nem is az én osztályomba járt, eggyel följebb. A folyosón találkoztunk. Láttam, a köpenye zsebébe akkor tette be a golyót.

– Nem adod nekem a golyót?

– Csak nem képzeled! Most cseréltem egy térképért. Egész Magyarország rajta volt meg a Pilis.

Évának fölajánlottam a televíziót. Fintorgott.

– Mindig ugyanaz a kép. Mit adnál még?

– Mindent. Amit akarsz.

Éva sokat kért. Szereztem neki egy mentőautót az öcsémtől, igaz, egyik kereke hiányzott. Piros puha radírt. Szivartokot, fémből. Azt hiszem, Éva kifosztott. Rájött, hogy mindent megadnék a golyóért. És én mindent megadtam érte.