A gyerek

A gyerek ott állt a kapuban. A kerítésnek támaszkodott. Kék szeme volt a gyereknek, sötétkék. Mint valami nagy gömb úszott a szemhéj felett. Nézett a gyerek. Nézte az utakat, a vasúti töltést, a távolabbi fákat kicsit fújta a szél. A gyerek összekulcsolta a lábait, pipaszárlábait egészen összekulcsolta. Térde előrebukott, közvetlenül a kis zöld szoknya alatt. Világoszöld mellénye is volt a szoknyához a gyereknek. Rajta apró sárga virágok. Azokat fogta, érintette a gyerek, vékony ujjai, itt-ott berepedt körmei a virágokon futkároztak. Sötétkék szemével aztán az égre nézett a gyerek. Mit vár az égből? A felhők haragosan futottak, hajszoltan. Alóluk alig bukkant ki az ég sötétkékje. A gyerek megmozdult, leeresztette mind a két lábát a földre, kecskegida térde most befelé állt. Az utakon nagy keréknyomok voltak. Keserűen, mélyen bevágva a földbe. A teherautók nagy gumikerekeinek szabályos sormintája vágódott a régi sárba. A gyerek a verebeket nézte, amik a sár szélén ugráltak. Fölkapkodták barna fejüket, ők is nézték a gyereket. Kis csőrüket a sárba ütötték. A gyerek elfordult. Könyökét vetette a kerítésnek. Aztán előbbi kis ujjaival valami fényes görcsöt babrált az egyik léc testében. Régi görcse lehetett ez a fának meg a gyereknek, mert fényesre érintette már az idő. A gyerek valahogy ebbe a görcsbe kapaszkodott. Biztonságot adott neki, hogy várhat még. Nincs késő. Kicsit azt is jelentette, nincs soha késő. Távlatot, jövőt adott a gyereknek ez a görcs, a fa görcse, a várakozás görcse. A vasúti töltést nézte a gyerek. Álltak a sínek némán. Nem zengett semmi. Nem jött semmi. Nem szólt semmi. A verebek odább mentek. Csend volt a sínek felett. Az állomás mellett semmi mozgás. A jelzőlámpák sötétek. A gyerek messzebbre nézett óvatosan, mintha a balra kanyarodó útról bicikli bukkanhatna fel. Rajta ülhetne egy ember, kissé meggörnyedve, komótosan hajtva a biciklit. A gyerek arra nézett, kezét a homlokához emelte, a haját eligazította. Lábát újra fölemelte, nekitámaszkodott egyik talpával a kerítésnek.

Nagy felhők futottak. Kicsit sötétedett, de az idő fénye még tartotta magát, mint egy koszorú. A házak közti zegzugos utcákból a gyerekek szaladtak elő. A gyerekek nézték a gyereket. Állt, nekitámaszkodva a kerítésnek, ujjaival megszokott görcsét kereste. Piros labdával szaladtak a gyerekek.

– Nem jössz játszani? – kérdezték a gyereket. Egyikük még föl is dobta a labdát, mintha csak mutatná, milyen szép. A gyerek nemet intett a fejével.

– Hagyjátok, gyertek – kiabálták a gyerekek. Futottak a töltés melletti nagy rétre, ahol két rozzant kapu állt. – Biztos az apját várja.

A gyerek elnézett a fák felé. A szél megmozgatta fonnyadt nagy testüket. A gyerek kicsit megborzongott. Leeresztette a lábát a földre. Megrúgott egy kis földcsomót a gyerek. A gyereket nézték a kicsit odébb ugráló verebek, aztán elröppentek. A gyerek nézte, hogyan verődnek szét a verebek, mint valami fekete patron, a levegőben. Kicsit zsivajoztak. Ezt nézte a gyerek. Meg az eget. Meg a földet nézte a gyerek. Az utakra fordította sötétkék szemét, mintha egy bicikli jöhetne rajtuk. A vasúti síneket nézte a gyerek, de nem rázkódott a levegő. A gyerek kicsit lejjebb húzta két karján a mellény ujjait. A zöld ruhában a gyerek kicsit fázott már. Tenyerén mégis nedvesség volt, a gyerek odatörülte a ruhájához. A gyerek haját fújta a szél, néhány szálat homlokába sodort. A gyerek nézte az utat meg csak a földet. Megsimította a ruháját a gyerek. A gyerek.