Rikiki

Ami után kapkodsz, elvész,

amit elengedsz, megfogod.

Karodba röpülnek a fecskék,

s magadra hagynak a csillagok…

Rikiki volt a legkisebb lény a világon.

Hogy is mondjam? Ekkora, így, várj csak, lerajzolom. Ilyen kicsi volt a szeme, nem. Nem jól van. Az orra. Á! Letörlöm inkább, nem tudod elképzelni, nem is ilyen volt. A füle, a keze, a szíve meg ekkora volt. Látod? De nem jó. Ez egy óriás Rikikihez képest. Rikiki egész kicsi volt, semmiség. Nem jó. Nem tudom. Rikiki olyan volt, olyan volt… Szóval egy pont. Így. Ez az. De nem adja vissza. Ilyen kicsi volt? Ennél nagyobbnak gondolom. Szóval Rikiki volt. Ri-ki-ki. Sírok utána most is.

Nem tudom, miből volt Rikiki. Olyan drótból lehetett. De volt szíve. Nem értem. Játszottam vele. De saját maga elment, visszajött, sírt, nevetett. Hát ki volt Rikiki? Szalmaszínű haja volt… várj csak… igen! Szalmaszínű haja volt, jaj, az nagyon jó, nagyon jó, hogy szalmaszínű haja volt, és én rájöttem erre! Igen! Lobogott a haja! A szélben. A napban ragyogott, égett. Micsoda haj! Az egész gyerek egy haj volt! Gyerek? Nem tudom. Arra nem emlékszem, úgy tetszik, nem volt gyerek. Szomorú kis ember volt, de nem gyerek. Akkor mért volt olyan kicsi? Á, magam se tudom, nem tudom, és kész. Rikiki. Ezt tudom. A haja olyan sárga volt. Világossárga, mint a tojás. Igen! Tojásszínű haja volt, tojásszínű haja volt. Jaj de boldog vagyok! Hogy annyira szép haja volt. Az a legfontosabb, a hajuk. Talán hogy bele lehessen kapaszkodni. Azt mondják, régen, nagymillió évvel ezelőtt az embergyerekek abba kapaszkodtak, anyjuk meg csak vitte őket lóbálva, azok meg csüngtek. Jó lehetett az embergyerekeknek tízmillió évvel ezelőtt. Hajba kapaszkodva csüngtek le a földre, és hancúroztak anyjukon. Csak anyjuk arca volt olyan mogorva, mindig a tigrisre gondolt.

De Rikiki annak idején nem foglalkozott a tigrissel, csak szép sárga színű haja volt, mély tekintete, és gombjai voltak. Hű, micsoda gombjai voltak! Óriási gombok. Az egész gyereket elfoglalták a gombok, nagy kék, tengerkék gombok. Azzal gombolták össze Rikikit, virítottak a kék gombok. Ilyen volt Rikiki, most már emlékszem. Nagyon szép volt. A legszebb emberke, s olyan kicsi, hogy alig lehetett látni. Csak a sárga hajat s a kék gombokat. Ez volt Rikiki. Igen, emlékszem.

Nem tudom, miből teremtette őt az Úristen. Drótból, szőrből, pálcikából? Rongyból, fűből, bőrből volt? Vagy élő ember?

Úgy képzelem el, hogy egy nagy ember csinálta olyannak, amilyen ő. Az apja lehetett, vagy az öregapja, vagy egyszerűen egy varázsló. Egy közönséges varázsló, akinek a jobb szeme fölött mesebeli nagy pont volt, mintha még egy szeme lett volna ott, hogy jobban lássa a világot és persze Rikikit, hogy meg tudja csinálni. Jaj, el se tudom képzelni, hogy Rikiki valaha nem volt! Hogy volt olyan idő, mikor Rikiki nem létezett, nem élt. Jaj, Istenem, micsoda gondolat is! Pedig hát így lehetett, mert Rikikit először a varázsló kezében láttam meg, kapálózott, nyávogott, nyöszörgött. Először azt hittem, bántja őt a varázsló, aztán rájöttem, csudákat. Csinálja, szereti! Még hogy bántaná! A legeslegjobban szereti őt a varázsló, azért fabrikálja olyan nagy gonddal. Ölébe vette, óriási keze matatott rajta, de olyan finoman, olyan gyöngéden, hogy öröm volt nézni. Beburkolta valamilyen finom rózsaszínű bőrbe, olyan jó szaga is volt annak a bőrnek, mint a tejnek. Puha, finom selyembőrt csinált Rikikinek a varázsló, finom talpakat, nagyon apró, köménymag alakú szemöldököt, és úgy igazgatta az anyagot Rikiki testében, hogy ő lett a legszebb a világon. Ki is penderült hamarosan Rikiki a varázsló bozontos kezéből, és szaladt, szaladt világgá… Az meg öreg, sírós hangon kiabálta utána: Rikiki, Rikiki, Ri-ki-ki…

Ó, igen! Rikiki teljes erejéből futott, hogy kiérjen a világra, mert a varázsló a világ végén lakott, ott csinálta meg Rikikit szőrből, bőrből, tejszagból. Rikiki futott, és hupsz, egyszer csak egy asztal alatt találta magát, nagy lábak, hatalmas asztallapok mellett. Rikiki meghúzódott, fülelt. Délután lehetett, mert látta az ablakot, az ablakon túl a fák zöldjét, azon túl pedig a vörös napot, sötéten. A padlóra ömlött még egy kis fény, Rikiki ki is nyúlt az asztal alól, hogy megfogja a fehér foltot, de sehogy sem sikerült neki, csak markolászta. Az el se tűnt, de meg se tudta fogni.

No, Istenem, ez aztán a világ, ahogy komolyabban körülnézett Rikiki. Micsoda cipők! Százszor nagyobb volt egy cipő, mint ő maga. A cipő cirádái, díszei nagyon tetszettek Rikikinek, azokat is vizsgálgatta, olyanok voltak, mint titokzatos utak, kis ujját vezetgette rajtuk. Meg is rémült, amikor az egyik megmozdult. Ijedten összehúzódzkodott és fülelt. Föntről beszédet hallott, mély és vékony hangokat. „Hű, micsoda család! – gondolta Rikiki. – Még jó, hogy itt meghúzódhatok az asztal alatt.” Az egyik mély hang biztatott valakit, hogy tanulni kell, mert nem lesz belőle ember. Ajaj – gondolta Rikiki. Milyenek lehetnek ezek! Még nem is emberek. Olyan félig készek lehetnek, vagy éppenséggel gorillák. Ha csak ezután lesznek emberek! Meg hogy tanulni kell ahhoz, hogy ember legyen valaki. Na, jól nézünk ki! Azt nem lehet megtanulni, azzal vagy születik az ember, vagy nem. Emlékezett, a varázsló műhelyében annyi maszatos kis bábu volt, akiből sose lett ember, csak ördögfióka meg kismajom, kiscsiga, kiskenguru. Ezek meg itt most akarják megtanulni, mi az emberség? Még kuncogott is magában Rikiki, mikor föntről újabb hangokat hallott:

– Igen. – Vékonyabb hang mondta ezt. – Ha nem tanulsz rendesen, intézetbe adunk.

– Ott majd rendesen fogsz enni is – mondta a mélyebb hang.

INTÉZET!

Ez aztán félelmetes volt Rikiki számára. Elképzelni se tudta, milyen lehet az. Nagy vasrácsok, pálcával járkáló emberek, kopasz fejű varázslók? És kit kell intézetbe vinni? Mért? Nem tud enni? Hát nincs is szája? És mit csinálnak vele az intézetben? Hát szabad ezt?

Olyan hatalmasnak látta most az asztalt, az egész famíliát, lábastul, székestül. Az asztal belseje valóságos várnak tetszett, hosszú belső folyosókkal, labirintusokkal. A kihúzható deszkalapok közt hidak voltak, az asztal belső partján pedig lőrések. Mint egy vár. Ő meg csak kuporgott az asztal közepében összefutó négy tartóléc találkozásán. Ott volt egy kis cirádás trónus kiképezve, s nem tette rá senki a lábát, hál’ isten. Ott ült Rikiki, s hirtelen eszébe jutott, hogy mennyire szúr a pulóvere. Kék és vörös kockákból volt szőve, de úgy rátapadt a testére, hogy sírni szeretett volna, zokogni, annyira szúrt a pulóver. Csak a nagy kék gombot simogatta, már nem volt meg a párja, ami összekapcsolta ezt a szúrós anyagot.

Hirtelen elhallgatott a fenti zaj, az edénycsörömpölés, az evőeszközök koccanása, a beszéd. Csak Rikiki szipogása hallatszott a nagy csöndben. Sírdogált, nézte a nagy lábakat az asztal alatt.

Egyszer csak az erős hang megszólalt fölül:

– És te meddig akarsz az asztal alatt üldögélni, Rikiki?

„Jaj, jaj, Istenem, hát ezek ismernek engem, végem van! Megfognak, megesznek, megvernek, intézetbe visznek! Ezek tudják, hogy én itt vagyok. Hogy ki vagyok. Ezek mindent tudnak. Végem van!”

És lehajolt érte egy nagy arc, tüskés szemöldökével. Fölemelte, és ő ott találta magát egy asztalon, egy tányér fölött, egy család kellős közepében.

Rikikit eldugták a sötétben.

Azt mondták neki a nagyfiúk: Rikiki, ide állj be, amíg meg nem találnak, jó hely.

A padlásföljáróba tették. Ott a kanyarban – egy nyikorgó falépcső vezetett föl – mindenféle kacat volt összehányva: kipukkadt gumilabda, nagy partvis, selyemkendő, rajta szép város nyomtatva meg öreg cipők bedobva. Ezeken kuporgott. Föntről, a padlásról mindenféle furcsa kis zaj hallatszott le, pedig fönn, tudomása szerint, nem volt senki. Igaz, ki tudja! Majd megnézi egyszer. De hőség, az áradt lefele a lépcsőkön, a bezárt följáróban.

„Most aztán nem fognak megtalálni – gondolta Rikiki. – Jó helyre jöttem. Igaz, nem én találtam ki, de jó hely.”

Lábdobogás, szaladgálás. Keresik már. Jól van.

A hunyó hangját hallotta:

– Mindenki megvan!

– Igen? – kérdezte a bátyja. – És Rikiki?

– Tényleg! Rikiki hol van?

– Keresd meg! Ha ugyan megtalálod – mondták a többiek.

Ó, de jó volt! Keresték őt, ő meg elbújt, várt. Lábdobogás, mindenféle zaj. Kiabálás. Elképzelte Zarlót, a magas kamasz fiút, amint pirosra izzadtan futkározik, kutatja mindenütt; hallotta, még a spájzba is benyitott.

– Kitoltatok velem – mondta Zarló. – Hol a csudában lehet?

Aztán egyszer csak kitárult az ajtó, fény tódult be rajta, és ott állt Zarló, ujjal mutatva rá.

– Megvagy!

Bizsergett a bőre az örömtől Rikikinek. Megtalálták.

Amikor ő lett a hunyó, már sötét-bújócskát játszottak. Bezsaluzták a házat, a redőnyöket leengedték. Alig lehetett két lépésre látni. Csak a bútorok nagy körvonalai látszottak, mint lomha elefántok álltak a homályban. A tárgyakat felületéből ismerte meg az ember, a sima cserépkályhát jobbra, az asztal sarkát balra, a dívány puhaságát a lábával.

Gyertyát adtak Rikiki kezébe, hogy azzal keresse őket. Szétszéledtek a ház minden zugába. Ő meg óvatosan lépett, a láng elé tartotta a kezét, hogy el ne aludjon a léghuzatban. Az előszobából jött befelé, a sűrű tejüvegen visszaverődött a gyertyafény, sárga volt meg rózsaszín. Az ajtók meg ijesztően fehérek a sötétség mélyében. Lassan lépett Rikiki. Aláhajolt a díványnak – senki. Benézett az asztal alá – senki. Ment a másik szobába. Kitapogatta az egyik nagy szekrényt, emlékezett, hogy ebbe bújt valaki az előbb, nagy óvatosan kinyitotta, beletúrt a lógó női ruhákba, kicsit bevilágított – senki. Hát hol vannak? A fürdőszobában még a kádba is bevilágított – senki. A tükörben ijedten pillantott meg egy kis pontot, kezében egy nagy gyertyával; csak saját magát találta meg a sötétség szélén. Ott lobogott a tükörben, nagy kék gombbal és szalmasárga hajjal: Rikiki. „Na, ez megvan – gondolta –, de az nem elég, hogy én meglegyek, mások is kellenek a játékhoz.”

Aztán hirtelen fölvillant benne a padlásföljáró. Sietett, majdnem elaludt a láng. Kinyitotta gyorsan, és egy vigyorgó arcot talált meg, nevetve nézte őt, Zarló volt hegyes arcával. Aztán hirtelen ráfújt a gyertyára, és ő ott maradt a sötétségben, megint egyedül. Sírni kezdett vigasztalhatatlanul.

Csak arra emlékszik még, hogy ölükbe vették aztán ezek a nagy mufurc fiúk, és dédelgették, vigasztalták. Előugrott mindegyik a rejtekhelyéről, és szidták Zarlót, aki zavartan állt csak. Mindenféle mókával akarták Rikikit jobb kedvre hangolni, de csak akkor nyugodott meg, mikor megígérték, hogy elviszik a Rákospatakra fürdeni meg halat fogni.

Nagyon sütött a nap, az Ötvenes utca pora égetett. Inkább a töredezett járdaszegélyre léptek, azon ugráltak végig. Rikiki volt az utolsó persze, mint legkisebb. Úgy tetszett, most is a legkisebb a világon, szőrből, bőrből, tejszagból csinálta valami óriás. Kis klottgatya volt rajta, bordái kiálltak. Nagy sárga haja világított a napban. Sorban léptek, mint a libák.

Drótkerítés mellett mentek el, a házak itt már magányosan álltak, mezők, kis földek következtek. A drótkerítés szélén nagy varjú imbolygott, aztán meglebbent, elszállt Csendes Ádám kertészete felé. Az a patakon túl volt.

És ott volt végül a patak. Megvolt. Nemcsak mondták a fiúk, meg is volt. Nagy víz. Át se lehetett kelni rajta. Gyorsan folyt. A két oldalán nagy, csomós füvek nőttek, azokba kapaszkodva ereszkedtek le a fiúk a patakra. Rikiki fönt állt a parton. Nézte a vizet, gyönyörű volt. A víz meg a tűz a legszebb a világon – gondolta. A túlsó parton terült el a nagy kertészet, alacsony, titokzatos házak, üveggel fedett virágszállások. Az istálló előtt ló állott, fáradtan, kifogva, most jöhettek meg valahonnan, a szíj még rajta volt.

– Szervusz, Rikiki – mondta Csendes Ádám a másik oldalról. – Mit csinálsz itt?

– Fürödni fogok. Meg halat fogok. Meg békát fogok.

Csendes Ádám nevetett.

– Jól van, Rikiki, azt hittem, megnézed a virágaimat.

Megsajdult Rikiki szíve, részben, hogy virágokat láthatna, részben, hogy Csendes Ádám olyan nagyon kedvesen hívta őt.

– Átmehetek – jelentette ki, de rögtön megijedt, hogyan.

– Ússzál át, fiam, akkor – mondta Csendes Ádám; ő meg nem merte azt mondani, hogy nem tud, hanem bólintott. – Addig én megabrakolom a lovamat.

Rikiki egyik fűcsomót markolta a másik után, és leereszkedett a patakra. A fiúk hancúroztak messzebb. Na, majd ő kipróbálja. Hideg volt a víz. Belelépett azért, de hamarosan a nadrágjáig ért a víz. Kapálózni kezdett, szorította a fogát, reszketett. Előre, Rikiki – gondolta –, egy rúgás, még, Rikiki, két rúgás – de csak kapálózott. Ilyen a patak? Hát ez nem is olyan jó. Hol a talaj? Hol van egy pataknak az alja? Jaj, Rikiki! Rúgd ki a lábad, elmerült, feljött, prüsszögött, nyögött Rikiki. A halak megcsodálták, a békák félrehúzódtak. Vitte a víz, gyors volt a folyása. Hű, előbbre, Rikiki! Persze hogy előbbre, de hogyan? Karral is hajtom magam – gondolta, és beleütött egy nagyot a víz arcába, szétfröccsent a víz. Ó, Rikiki, sose érsz te át! Hukk. Nagyot ittam. Hukk, még nagyobbat ittam. Elég a patakvízből. Fölemelkedett Rikiki, elkapott egy parti fűcsomót. Megvagy. Úgy markolta, mint egy üstököt. Pihegett, lihegett a parton.

– Mi van, Rikiki? – Csendes Ádám magasodott fölötte. – Valami bajod lett?

– Nekem? – alig kapkodta a levegőt. – Mi lenne? Mért? Pfű, huh! Átúsztam, jövök, semmi.

Mentek a virágházak felé.

És azt nem fogja elfelejteni Rikiki.

Az üvegek alatt ezer virág élt. Mint egy birodalom, királlyal és hercegekkel, alattvalókkal és katonákkal. A rózsák bágyadtan és fölényesen tündököltek, az árvácskák, mint apró lila, sárga, piros órák, aztán mályvák, óriás pipacsok, magas nyakú kardvirágok, melyek tátongtak nagy szájukkal. Margaréták fehérített gallérjukkal, pendülő kis harangvirágok. De Rikiki egy sárga szegfűt választott, ezt a színt még sose látta, s melynek szirmai úgy lüktettek elő, mint egy visszafojtott, enyhe tűz. Azzal szaladt haza, feje fölé tartotta a hídon, és vitte anyjának, aki a kapuban várta.

„Trrrm… trrrm… trrrm… pam… pa… pa… pam… trrrm… trrrm…”

Ezt hallotta Rikiki. Gyönyörű volt. Mint egy zene, de nem volt hangja.

„Trrm… trrrm… trrrm… pam… pa… pa… pam…”

Mentek.

Kik ezek? – gondolta Rikiki. Az egész szoba sötétben úszott, pedig nyáridő volt. A rolók leengedve, amennyire lehet. Ő az asztal felé nézett, de nem látott semmit. Onnan jött a zaj, a dobogás. A rolón keresztül vékony fénycsíkok vágtak be. Csíkossá vonalkázták a területet. Rikiki odavonszolt egy sámlit az asztalhoz, tolta, taszigálta, nyögött. Megint hallotta a zajt, sietett. „Trrrm… trrrm…”

Fölágaskodott, megkapaszkodott az asztal szélében, és hupsz föl. Ott volt. Az asztalon mentek a katonák. Sötéten, titokzatosan, rettenetes lépésekkel. Óriásra volt nyitva az asztal, mint egy szárny. Végig rajta katonák. Ezer? Végtelen sorokban mentek. Elöl az Aranyezred, csupa aranykatona. Négy volt egy században, előttük a tiszt. Mellettük a búr lovasság leszegett lándzsával rohant. Mögöttük az idegenlégió, kék-fehér lövészek, piros csákójú lövészek összevissza. Ezek közül egy se hasonlított a másikra. Aztán az indiánok félmeztelenül, a roló megcsíkozta bőrüket. Mentek, hasalva kúsztak, lovasok vágtattak mellettük, lobogó hajával, előretartott pisztollyal maga Winnetou. Fekete haján csillogott a brillantin, Rikiki így látta. Copfjába meg kis kék masni volt kötve. Balról megint a vadászok fűzöld ruhában, lövésre tartott puskával. Uramisten! Rikiki lélegzethez se jutott. Ez hadsereg. Ez aztán világ. Ez még a Cézárt is meg tudná verni. Így mondták neki, nem nagyon értette, ki az a Cézár, de nagy valaki lehetett.

„Trrrm…”

A tengerészek. Hát az felejthetetlen volt! Lobogott a pántlikájuk, kékek, szürkék, fehérek, virító egyenruhák. Aztán a levehető lovasok. A katonákat le lehetett venni a lóról. Igaz, akkor elestek, de külön voltak a lótól. Hogy jöttek! Huszárok ágaskodó fekete lovakon.

Rikikinek belefájdult a szíve, olyan szép volt.

– Csingacsgukot mért nem tetted oda, Rikiki? – kérdezte Tucsi. Mögötte állt a sötétben, mosolygott.

Rikiki megszeppent. Neki oda kellett volna valakit tenni? Aztán Zarló hozta is már a vad lovast, és ficánkoló lovával, nagy női frizurájával az indián csapat élére rakta. Aztán már az is ment magától.

Ott állt körülötte a bátyja meg a szokásos társaság: Zarló, Tucsi, Tihi. Beszéltek, bólogattak, mint az összeesküvők. „Kezdjük!” „Mindkét oldalon ágyútűz!” – ilyen szavakat hallott Rikiki. Aztán leültették őt egy sarokba, hogy onnan nézze a csatát. Mert az elkezdődött. Most látta csak, hogy az asztal két végében egy-egy vár van, azok is tele katonákkal. Hűha! S akkor Zarló az asztal végéről kis gyufákat dobott a vár felé. Azok sisteregve zuhantak a katonák közé. Hát ez mi? Ez háború! De ez sem volt elég. Újságpapírokat hoztak, és azt gyújtották meg. Bedobták a várba. Óriásra lobbant a lángja. Az egész asztal fényességben úszott. Élvezte Rikiki, micsoda harc. Puskaropogást hallott, ágyúdörgést. A tűzben kirajzolódtak a vágtató huszárok. A tengerészek, maga a király is, egy levehetős lovas, aranytaréja villogott.

És ott látta meg, milyen komoly a dolog. Az egyik szuronyos, kedvenc, kék fényes ruhájú katonája olvadni kezdett. Először csak a szuronya konyult le, aztán megrogyott, majd a kék ruha is folyni kezdett. Végül egy olvadt tó ragyogott fémesen.

Rikiki arra gondolt, hogy nem érdemes háborúzni, elolvadnak az emberek. Sajnálta a szuronyost.

Rikiki a drótkerítés mellett állt. Egyedül volt. Nézte kinn az utcát, a nagy akácok magukba szívták a fölszálló port, leszálló napot.

– Hu-ú! Hu-ú!

Hívták, ez volt a jel.

– Hu-ú!

Átszaladt Rikikin az öröm. „Hívnak – gondolta. – Engem hívnak, biztos.”

Nem mert átmenni.

Nagy volt az út, a köves országúton néha ló ment, autó, motoros. Elindult Rikiki, kireteszelte az ajtót, figyelt.

– Hu-ú! Hu-ú!

A vörös palánkos kerítés elrejtette a hangokat. Némán állt a deszkasor, nem tudni, kik voltak ezek a fiúk, akik a jeleket adták.

Mégiscsak nekirugaszkodott Rikiki. Nem bírta tovább. Futott át a nagy úton, messziről motorzaj hallatszott. Odaért a kerítéshez. Benyomta az ajtót. Benézett. Nagy udvar, alacsony házak. Az udvar mélyéről, messziről szólt egy mély hang:

– Gyere be, Rikiki!

Rikiki óvatosan beljebb lépett.

– Mért jöttél Rikiki?

– Hallottam a jeleket, ugye, gondoltam, hívtok. Hogy… engem… ugye… hívtok…

Nagyot nevetett a hang. Lóni állt ott nagy arcával, kamaszfogaival.

– Mért hívtunk volna, Rikiki?

– Hát, ugye, hívhattatok?! Van ilyen, hogy hívják az embert. Talán hogy segítsek.

Nagy hahotával felelt Lóni:

– Segíts? Miben? Mit?

– Hát… amit ti csináltok…

Lóni előtt egy nagy bicikli állt. De nem rendesen, hanem fejre állítva, a nyeregre és a kormányra támaszkodva. Lóni föléje hajolt, nagy szakértelemmel nézegette. Pörgette a kereket, csillogott a napban. Rikikinek tetszett. Különös, hogy más fölül a biciklire, és hajtja, Lóni meg a kezével pörgeti a kereket, de így jobb is.

– Nem tudsz te segíteni.

Rikiki elszomorodott.

Lóni pörgette a kereket, hirtelen megállította. Szédületes gyorsasággal pörgette, aztán lefékezte.

– Na. Ilyesmi. Javítom.

Rikiki bólintott.

– Látod ezt a gépet, Rikiki? A legjobb gép a világon. Pirosra van festve, csillog, csengője is van. Ha teljesen kész lesz, elviszlek vele.

Rikiki bólintott. A köménymag alakú szemöldök fölugrott.

– Mindenhova el lehet menni vele – mondta Lóni.

– És mi abban a jó?

– Mi? Hát… menni. Suhanni. A világ végére is elviszlek, Rikiki.

– Ott mi van?

– Hát… ott vége… az egésznek. Legörbül egy kicsit, mint egy tojás, onnan már csak a semmibe kell ugrani.

Legörbül… tojás… semmi – gondolta Rikiki, ez nem nagyon jó. Most már szeretett volna eloldalogni.

– Elviszlek, meglásd. Csak legyen kész egyszer ez a szerszám. Hogy mi lehet a hiba benne?

Lóni pörgette a kerekeket, villogtak.

– Add ide azt a kulcsot, Rikiki!

Odaadta. Lóni nagy volt, talán a legnagyobb a világon, akit Rikiki látott. Igazított valamit a keréken.

– Elviszlek, hidd el. Nagyon messze van. Röpülünk. Aztán a világ végén lelógatjuk a lábunkat a semmibe.

– Nem jössz át játszani? – kérdezte Rikiki.

– Hogy mennék? Javítani kell a biciklit. Várj meg otthon, majd elmegyünk a világ végére. Azért csinálom. Addig menj haza, és várj.

Várt Rikiki, várt. Sokáig állt a kerítésnél, és várta a hu-úzást. Félt a biciklitől, de röpülni akart.

Rikiki először jobbra, aztán balra ment. A Remény utcába kanyarodott, aztán a fák alatt, melyek levélpénzeiket hullatták, eljutott a sárga kavicsos nagy térig. Innen lehetett látni az iskolát. Rejtelmes, nagy épület. Egészen más téglákból készült, mint a többi ház. Nagy ablakok. Olajos palánkkerítés vette körül az iskolaudvart, ott ólálkodott Rikiki – a réseken nem lehetett belátni, mit csinálnak. És mindenekfölött a tornaterem. Akkora ablakai voltak, mint egy túlméretezett templomnak. Ebből is csak az ablakokat látta, de fönn kötelek csüngtek, karikák; látszott a bordásfal vége, mintha létrák lennének a falnak támasztva. És nagy kiáltások, huppanások, ütődések – komoly dolog. Éles csattogtatóval verte valaki az ütemet. Nagy ritkán pedig a felső, titokzatos kötelek is megmozdultak, és lengtek a mozdulatlan térben. Rikiki a közeli villanyoszlopnak dőlt, és kitartóan nézett. Az oszlop néha hangot adott, mintha üzennének Rikikinek – talán épp a tornateremből.

– Kicsoda ön? – Egy nagy arc hajolt fölé egyenruhában.

– Rikiki.

– Igen. Nem tudom, látja-e, hogy ez hivatalos terület ugye? Én vagyok az iskola őre, mit csinál itt?

– Én, kérem, semmit. Nézem a dolgot, talán várok, figyelek.

– Igen. Hát azt nem lehet. Ön figyel? Itt mindenki a munkáját végzi rendesen. Hova valósi ön?

– Ha ad egy térképet, megmutatom.

– Kérem, kövessen!

Mentek.

Rikiki örült, hogy beljebb került a titokzatos épületbe, kis följáró, néhány lépcső, csapóajtó, a bakancsos ember bevitte egy kis helyiségbe, ahol vaságy volt meg egy nagy óra, az asztalon szép, üvegszínű szőlő, kenyér.

– Most akartam tízóraizni, még a szünet előtt. – Az egyensapkás elrakta a kenyeret meg a szőlőt a szekrény tetejére. – Itt van. – Levett néhány összehajtott lapot. Bontogatni kezdte. Rikiki a falhoz lépett, és egy fölakasztott térképre mutatott.

– Na, ez az – bökött egy kis rongy alakú területre a többi színes folt között. – Innen vagyok. Lóni mutatta egyszer.

– Mi ez?

– Ország. Haza. Hon.

– Hon, hon. Rendben van, de hogy hívják?

– Oda van írva rá.

A férfi letette a sapkáját az asztalra, betűzte a szöveget, a szótagokat követte az ujjával.

– Ma-gyar-or-szág. Igen. És?

– Mit és?

– Ez mi?

– Ez a mi hazánk.

– Ekkora?

– Nem látja?

– De. És magában mi van?

– Bennem? Mi lenne?

– Beszélték a gyerekek… arra lettem figyelmes. Hogy drót meg hang. Belül. Mutassa!

Rikiki kinyitotta a zsebeit: radír, kártyalap, órarugó, ceruza csonkja, olajfatüske, színes kő került elő. A pedellus nagy ujjával az asztalra mutatott.

– Melyik az?

– Egyik sem. Belül állítólag. Nem fontos.

– Nem fontos? – Fölemelte a hangját: – Hogy beszél ön a hatósággal? Nekünk kötelességünk az illetéktesk… illetéktelség… illetékeseknek jelenteni. Tárgyak, leadók, hamis iratok… – Megfogta a tüskét. – Ilyesmi?

– Nem az asztalon van. Bennem.

Az ősz ember ránézett Rikikire. Megtapogatta a szívét, oldalát, arcát.

– Elég. Melyik az? – mutatott újra az asztalra. – Ez a rugó, ugye? Nem vitatkozom. Lefoglalom. Az iskola környékén…

Alacsony, szemüveges férfi lépett a szobába. A pedellus haptákba vágta magát.

– Tisztelettel jelentem, igazgató úr, tárgy. Emberbelsőben. Leadószerű, állítólag hangot ad, titkos.

– Ne ordítson, Kálmán, az Isten szerelmére, jól van, csak ne ordítson! Ez egy gyerek, nem látja?

– Akkor is. Rendelet van, szabály… Idegen tárgy, benn az emberben…

– Jó. Csak ne ordítson. Csináljon, amit akar. – Kiment.

– Köszönöm. Jó. Ez.

Bebugyolálta egy nagy zsebkendőbe az órarugót, egy cédulára ráírta tintaceruzával, maga elé motyogva a szavakat: „Ismeretlen rendeltetésű tárgyeszköz, honi lakosságtól elkobozva, környéki személyiség megfigyelés alatt.”

– És mire várt az oszlopnál?

– Lónira, hogy megjavítsa az ezüstbiciklit, és elmenjünk vele a világ végére.

– Hova?

– A világ végére.

– És minek, ha szabad kérdeznem? – hajolt fölé gúnyosan, szemöldöke ugrált.

– Hogy lelógassuk a lábunkat.

– Vége. Nem szabad. Nincs is világ vége… Ezt nem lehet… Nincs vége a világnak, szilárd…

– Majd csinálunk! – kiabált Rikiki, és kiszaladt az ajtón, kicsapódott a lengőajtón a szabad világba.

Végig-végig egy hosszú szőnyeg vezetett a cserépkályhához. Az hosszúkásan meredt fölfelé, vajszíne csillogott a napban. Kis vasrácsozat volt az aljában. Ott álltak a golyók. Rengeteg. Piros, zöld, sárga, sok golyó. Kavarogtak, forogtak. Pöm. Dobtak. Pöm. Gurultak a golyók.

És középen, középen nagy fémes ragyogással állt a királygolyó, egyetlen acélgömb. Még a csíkos üveggolyók, mintás színjátszók is elkanyarogtak mellőle.

Rikiki gurított. Csak azt a golyót nyerte el az ember, amelyiket eltalálta. De ha a királyt, akkor az összes az övé volt. Gabival játszottak, ott guggolt Rikiki mellett. Pöm. Szállt egy golyó. Pöm. Megint egy.

Gabi dobott. Vasárnap volt, az emberek végig a Kerepesi úton siettek a lóversenyre. Szedték a lábukat a nagykabátos emberek, nyerni akartak. Benn a kerítés mögött vágtattak a szép lovak. Odamentek a télikabátos emberek, Gabi apja is.

Gabi dobott. Anyja otthon ült vasárnap, és foltozott valamit lehajtott fejjel. Gabi holnapi harisnyáját foltozta.

Gabi dobott. Kis hajával előremeredt, és behajolt a pályába, a hosszú szőnyegre. A szobában még ott terjengett egy kis paprikás szag, nemrég ebédeltek Rikikiék.

Gabinak fontos volt a golyó – látta Rikiki. Rikiki játszott. Neki a kavargás kellett, a golyók szaladgálása – de Gabi sietett; sietett élni-halni, ahogy apja a lóversenyre a vasárnapi emberek között. Sietett dobni – nem tudott dobni; csak az tud, aki könnyen teszi.

Gabi dobott – nem talált. Szorította a fogát, harapta a száját. Golyója beállt a többi közé elcsöndesülve.

Gyűltek a golyók, lehetett már ötven is, száz is. A délutáni napban még látta Rikiki, égtek-tüzeltek a sárgák, pirosak, üveggolyók, és középen a nagy király. Acélcsillogással.

Gabi dobott. Megint csak beállt a golyója a többi közé, nem érintett egyet sem.

A lovak már messze futottak a lóversenytéren, Gabi apja akkor már rég elvesztette minden pénzét. Mindig elvesztette, tudni való volt, Rikiki akarta is mondani, nem érdemes így játszani, csakhogy Gabi apja nagy volt hozzá, nem mondhatta.

Gabi dobása megint nem sikerült. Fölugrott, toppantott. Rikiki mellédobta a sajátját, és azt mondta Gabinak:

– Te. Hunyd be a szemed, úgy dobj, hidd el, jobban fog menni. Lehasalsz, behunyod a szemed, és úgy guríts. Majd meglátod.

– Butaság. Hogy te nyerj!

– Próbáld meg.

Gabi lefeküdt a szőnyegre, behunyta a szemét, gurított. A golyó messzi elrepült, de Rikiki a cipőjével megpöccintette, és a golyó eltalálta a nagy királyt.

Gabi kinyitotta a szemét – ujjongott.

– Mind az enyém! Mind az enyém! – És karjával húzta maga elé a golyókat.

Rikiki boldog volt. Látta a nagy lóversenyteret, ahol Gabi apja mindent elvesztett már, látta a sötétben varró asszonyt és Gabit is, aki fuldokolva köhög holnap délután az alacsony ágyban, köhög, köhög, kis vesztett aranygolyókat köhög a világra, s azok szétszaladnak a padlón, és nem tudja többé összeszedni őket. Vércseppeket köhög, és azok szétgurulnak. Ó, Gabi te!

Gurult a labda. A poroló alatt, a nagy füvön ugrándoztak a fiúk, Rikikit a kapuba állították. Kapu? A nyitott fészer. Két tartógerendája olyan volt, mint az élő fa. Még a dudorok és göcsörtök is rajtuk voltak, csak hát nem éltek mégsem. Ott állt Rikiki a kapuban, Oszi meg Lóni ugrándoztak a nyers füvön. Jó szag volt, fújt a szél. Lóniék bűvölten ugrándoztak a labda körül, mintha ősi táncot járnának, mintha a labda mozgatná őket zsinórra. „Tizenegyes, tizenegyes! Nem ér! Állj! Kézzel érintetted…” Gyönyörű szavak voltak ezek Rikiki számára. Földöntúliak. „Tizenegyes.” Azt is mondhatták volna, hogy a világmindenség. Hogy Isten.

– Védjed, Rikiki! – vetette oda Lóni, mintha az életéről volna szó.

– Mérd ki! – mondta neki Oszi, kezében tartva a labdát, mint egy nagy játékos.

Rikiki elindult. A kert a szilfasor mögött kicsi volt a tizenegyeshez, rézsút kellett lépkedni, egészen a betonjáróig. Rikiki elszántan látott a meneteléshez. Az első számokat hangosan kiáltotta.

– Egy, kettő, három, négy… – Aztán halkabbra fogta, mintha csak mormogna. – Most mi lesz? Hüm, hüm, hüm… – motyogta, leszegett fejjel ment, a cipőjét nézte. Mennyit kell lépni? A cipőt nézd, a cipőt nézd – lépegetett. Ahogy ledobbantott, egy másodpercre kivárt. Új lépés. Lóniék figyelték, láthatatlan kis fejbiccentéssel nyugtázták a lépéseit. Rikiki lépett. Elszántan. Egy pillanatra kivárt. Egyszer csak Lóni felkiáltott:

– Úgy! Tegyél egy jelet oda!

Rikiki boldogan rakott egy kis fadarabot a lába nyomába. És sietett vissza a gyönyörű kapuba.

A kapu előtt vastag homok volt, aranysárga. Abba lehetett vetődni. Abba szeretett volna Rikiki bele is fúródni, olyan vonzó volt, olyan jó puha. Ahogy nagy mezőkön látta a nagy játékosokat. A Brösöc-pályán. A fehér kapu előtt sárga homok, a fekete dresszbe öltözött embernek még simléderes, homlokba húzható sapkája is volt, mint egy kedves tolvajnak. A nap ellen volt a sapka. Oda, a homokba vetődött a magas férfi, mint egy fekete kandúr. Szép volt az egész, a játék, a zöld gyepen futkosó biliárdgolyó emberek, akiket a labda kötött össze. Rikiki belezöldült a gyönyörűségbe, amikor apja kezét szorongatva figyelte a zöld játékot. Olyanok voltak a felnőtt, szőrös emberek, mint a gyerekek. Egy ember nagy tálcán sört árult, túlcsordult a habja. A pálya zsinórral volt körülkerítve. Vasárnapi cipőkben sétáltak, kiabáltak az emberek, és benn a zöld gyepen futkostak a férfiak. Szőrös, nagy lábuk kimeredt a futballnadrágból, borostás arcukat fújta a szél – játszottak.

Onnan vette Rikiki, hogy kesztyűje is van a kapusnak. Mindig kapus akart lenni. Úgy érezte, az a legfontosabb. Védeni. Meg hát csak egy van belőle. A fészer melletti nagy barackfa ágai közé szorított kesztyűért nyúlt. Felemás volt persze, de kapuskesztyű. A bőre az ujjaknál kihorzsolódott. A másik kétszer akkora volt, nagyobb gond tartani a kézen, mint kivédeni a tizenegyest. Kivédeni? Hát az lehetetlen. Ezt szerette benne Rikiki. Megmenteni valamit. Ó, Istenem!

Oszi már a betonszegélyre tette a labdát, igazgatta, aztán fölegyenesedett, kezét csípőre tette, térdét kicsit megdöntötte, várt.

– Kész vagy? Mehet?

Rikiki begörbített lábbal állt a homokon. Karját kicsit előreengedte, lazán és szorosan, mint egy gorilla. A kesztyű. Igen. Megnézte az egyik kapufát. A másikat. Igen. Kész vagyok. Mondhatom. Mindenre kész vagyok, ez a lényeg. Az életemet adom ezért a tizenegyesért. Megbizsergett. Megpendült benne egy kis aranyhang. Jöhet. Állok elébe. Bárhogy lesz.

És jött a labda. A drága, kerek, halhatatlan labda. Röpült át a kerten – akkor már minden összefolyt –, lüktettek a fák, a poroló nagy állványa jobbról egész az égig ért, röpült a labda, úgy, a bal sarokba, igen, ahogy elő van írva, Lóni hangja: „Vigyázz!” – és Rikiki úszott, mint egy madár, kitárt karral röpült a lehetetlen cél felé, Oszi elmozdult képét látta; igen, ez az a pillanat, ezért érdemes volt, igen, a labda szállt, pontosan, mint egy golyó, elháríthatatlan, de Rikiki kitárta a karját, és az ujja hegyével kinyomta, igen, a kapu fölé, horzsolt kesztyűvel, megérintette, eltérítette a labdát, igen. A labda a fészer tetejére szállt, perdült az ég, kivédtem! Rikiki szállt a nyomorúságos, kedves föld fölött.

Fölébredt Rikiki. Nyakig behúzott takaró alatt csuromvizesen feküdt. Nézte a nagy sötétet. Ki az?

Nem mozdult. Várt. Figyelt. Még jobban izzadt, hálóinge rátapadt. Ki az?

Az ablakok felől síró hangok hallatszottak. Nyöszörgött valaki, vagy egy nagy állat menekül.

Fölemelte a hangját Rikiki, összeszorította a torkát, hogy megszólaljon, de csak suttogni tudott: „Ki az?”

Nagy csönd volt a levegőben, még eszébe is jutott Rikikinek, hogy ekkora csönd bármikor le is zuhanhat, és agyonnyomhatja őt. Aztán sokára megint hallatszott a nyöszörgés, mintha csikorgó madarak repültek volna, vagy egy helyben odakötözve, a lábakon súrlódott volna a vaslánc. Kik ezek a madarak? Hova szállnak? Vagy verekednek, és a csőrük vág ilyen hangot a másik tollába? „Ki az?”– szólalt meg Rikiki, kikelt az ágyból, és odalépett az ablakhoz, nézte a fénytelen éjszakát. Nem érte föl az ablakot, sárga haja fölborzolva villogott az üvegben. Csak a sárga lángot látta; tűz van – gondolta. Ki az? Ki lenne – én vagyok egyes-egyedül. Egyedül vagyok a világon, kétségtelen. Ez a sárga tűz is én lehetek, csak nem látom az arcomat. De a hang, a hang, az nem én vagyok. Ez nem Rikiki-hang. Ez idegen. Borzasztóan idegen.

Fölhúzódzkodott az ablakpárkányra, és fülelt az éjszakába. Semmi. A csönd nagy sátra megint ott függött feje fölött – le is zuhanhat. Aztán egész közelről megint a csikorgó madarak. Oda vannak kötözve a zsaluhoz? És nem tudnak elrepülni?

A zsalu szárnya megmozdult, látta Rikiki, a nagy zöld madár az ablakhoz kötözve verdesett. Valaki mozgatta a nagy zöld madarat, bizonyos.

De nem látott senkit.

Az éjszakában mereven álltak a fák. A platánok kitárták nagy lombjukat, és lassan meginogtak. A kis nyírfa távolabb pörgedezett, mint a finom pénz. Valaki jár a kertben, és mozgatja a világot. Ez nem volt azelőtt – gondolta Rikiki –, ez a láthatatlan fekete ember nem járt itt azelőtt, nem is tudom, rossz-e, jó-e; ki az?

A világ halkan megelevenedett. Kicsit megmozdult minden, a poroló nagy rúdja is moccant egyet. Nagy varázsló jár a kertben, érdekes, hogy az idő előtti varázsló boltjában nem találkozott vele. Ő mozgatja a leláncolt, nagy zöld madarat és a fák aranypénzeit.

Hatalmas kéz érintette meg Rikiki arcát. Fuvalmasan, könnyen. Megborzongott Rikiki, de nem félt.

– Nagy varázsló, nem félek tőled. Nem látlak, de jó vagy hozzám. Megmozdítod a reménytelen tárgyakat, a leláncolt madarakat. A kerítés lemezét zörgeted. A hajók régi kötelein muzsikálsz. Ki vagy?

– Én vagyok a Hiány. Nagyobb helyről kisebbre, kisebbről még kisebbre szállok. Bevonnak engem a rések, a csatornák, a levélközök, a kémények kicsi torkai. Mindig kisebb és kisebb helyre szorulok, mert csak úgy tudok élni, ha várnak. Várnak engem a kerítések lécei közt, a bilincsek és kezek közötti zugban, a szemrések közt, az ajtónyílásokban. Várnak az arcok ráncai, a bőr kis szemcséi… értesz, Rikiki?

És fújt a szél.

A fekete dobozt Rikiki a fészerben találta. Alul, limlomok között, elnyűtt cipők mellett volt berejtve, elhelyezve. Gyönyörű doboz volt. Erős kartonból lehetett, kívülről pedig fekete selyemmel bevonva. Nem nyílt ki sehogy. Rikiki feszítette apró ujjaival a doboz peremét, huzigálta rajta a körmét, nem nyílt. Aztán föl tudta hajtani, mint egy kis ajtót-ablakot. Végtelen látvány fogadta Rikikit.

Eleven repülőgépek. Gyönyörű színben játszottak, szárnyuk kitárva. Sötétvörös, aranybarna, világoskék, lángzöld. Nem mozdultak a repülők. Álltak a vakító kartonon, a doboz belsejében, és nem mozdultak. Valahogy mintha sorba álltak volna, szabályosan, mereven. Alul a legkisebbek, volt egy akkora, mint a gombostű. Kis szárnya mintha csak csonk lett volna, halványpirosan meredt ki a törzsből. Sorban. Aztán az egyre nagyobbak. Törzsük megvastagodott, feketén duzzadt. Legfelül pedig egyedül trónolt valóságosan, hatalmas szárnyát kitárva, egy óriási repülő: fekete színében mindkét szárnyon egy óriási piros szem, mintha csak nézne. Nézett is. Rikiki elhúzódott kicsit a doboztól. Aztán visszahajolt – megpöcögtette a doboz oldalát. Semmi. Nem szálltak föl. Megverte a tenyerével a doboz külső falát, semmi. Ezek nem repülnek? Hát mi lesz? Vágyott látni őket, amint az égbe szállnak. Fölfelé, és talán el is tűnnek a láthatatlanban. Hozzáért az egyik kis géphez. Annak meg letört a szárnya. Megijedt Rikiki, szipogni kezdett. A kis kék szárny ott hevert a fehér hangár mélyén, a kartonon. „Jaj, Istenem, kis repülőgépem, ne törj szét! Szálljon már fel köztetek valaki, hát ez lehetetlen, hogy itt gubbaszkodjatok a doboz mélyén örökké. Szállni, föl, siessetek!” – nyögdécselt Rikiki, sírdogált.

– Ezek már sose szállnak – szólalt meg mögötte a bátyja. – Nem látod? Halottak.

– Mért mondod ezt? A kis repülőket láttam már szállni a réteken, a patakok fölött.

– Bolond vagy, Rikiki. Nem repülők ezek, pillangók. Magyarán lepkék. Nézd, milyen csúnya nagy szeme van annak a királynak!

– Nem csúnya. Szép. Fekete és piros, mint egy régi virág.

– Hiába. Ezek holtak. Látod, úgy is hívják ezt a nagy pillangót, halálfejes lepke. Ahova az beszáll, meghal valaki.

– Azt mondtad, ezek már nem szállnak.

– Nem is. Én is csak azért gyűjtöttem őket, mert kellettek a biológiához.

– Nem tudom, mi az a bilogia, csak azt, hogy ezeknek szállniuk kell – szipogott Rikiki.

– Nem szállnak már. A biológia meg, fiacskám, az élettan, azt tanulni kell, hogy az ember megértse az életet.

– Szép. Szép ez az egész. Most látom, gombostűkkel vannak leszúrva a repülők. Szép dolog. Ez a bilológa. Hát ez nem élet, ez a halál. Így elpusztítod őket. Szállniuk kell!

– Bolond vagy, Rikiki. Az életet csak a halálból értheted meg. Majd rájössz. A repülést meg a mozdulatlanságból.

– Nem kell – mondta Rikiki, és belerúgott a selyemdobozba. – Becsapás! – kiáltott messziről a bátyjának, és futott el. – Becsapás az egész, érted?!

Tél volt, akkora, hogy ellepte a kertet. Rikiki ki se látszott belőle. Elmerült a hóban, csak sárga haja villogott elő meg egy kék gomb. Duzzogott. Benn lenni. Ezt értik. Kályhához bújni, melegedni – csudákat, mit értenek ezek! Amikor még az ember a barlangokban bujkált, csak ki kellett jönnie a levegőre, mert megfulladt volna. A barlangban megfulladnak az emberek. Már senki sem él barlangban. Ők meg bebújnának a kályhába. Még jó, hogy olyan kicsi a szája.

Alig jutott előbbre a hóban. A szilfasor mellett lépegetett, nézte azért az ablakot, mikor kiáltanak utána. Egyszer csak kinyílt az ablak, ki is szólt az anyja:

– Rikiki, megfázol.

Tudhattam. Megfázom.

– Hallod?

Hallom. Most megfázom vagy hallom?

– Értetted, amit mondok?

Nem, nem értettem. Hát süket vagyok?

– Végy föl magadra még egy szvettert!

Gyűlölöm az egészet, ez az igazság. Már ezt a szót is, hogy szvetter. Ez az első két betű, ez dögvész. SZ-V. Szvetter.

– Itt van a széken a kék-piros kockás szvettered.

Na, még az hiányzik! Egész életemben kék-piros kockás szvetterem lesz. És szúrni fog. És utálom. Ha egyszer felnövök, az az egyetlen biztos, hogy szvetterem nem lesz. Különösen nem kék-piros kockás szvetterem.

– Anyu, várj csak! Anya! Meg akarom fogni azt a rigót a kerítésen.

– Fogjad, jól van, csak előbb vedd föl a szvetteredet.

– Hogy fogjam?

– Na, nagylegény! Egy rigót sem tudsz megfogni?

– Nem. Na és? Olyan nagy baj, ha nem tud valaki madarat fogni?

– Nagy. Nagyon nagy. Tanuld meg. Gyere be, vedd fel a szvettered, és kész. Vegyél egy kis sót, óvatosan közelítsd meg a madarat, és szórd a farkára a sót. Ha rászórtad, nem repül el többé.

– Hű, ez gyönyörű! – gondolta Rikiki. Ez világos. Ez megoldható. Só van, kéz van, madár farka van… rohant befelé. Eszébe sem volt a szúrós sz-v-etter után nézni, csak a konyhában huzigálta a kis fiókokat, borsot, piros paprikát, sáfrányt, mindent talált, amíg a fehér por is kibukkant. Gyorsan vett belőle egy csipetnyit, és szaladt. Kinn lépegetett a hóban már, és figyelte a drótkerítésen dermedező madarat, de nagyon finomnak tetszett neki a por az ujjai közt, meg is nyalta hamarost, de olyan édes volt, hogy ez biztos nem lesz jó a rigó farka megsózásához. Elszórta a cukrot, és szaladt sóért. Az ablakból még kikuklált, megvan-e a madár. Megvolt. Ment. Vitte a sót. Óvatosan lépett a nagy hóban, a cipője tele volt már vízzel. Közelebb, közelebb. A madár meg se rebbent. Talán érzi, hogy hozom a sót, és nem mer elszállni. Milyen szép fekete! Nagyszerű! Lesz egy drága feketerigóm, a csőre olyan, mint a sárgarépa. Tündököl. Majd a kezemben dédelgetem – olyan óvatosan lépett, ahogy csak tudott. Egészen a madár mellett volt, kinyújtotta a kezét, ujjai közt a sóval. Még egy lépés, még egy! Mint egy kis gránát, rebbent föl a rigó, összekapta a szárnyát, és eliramodott, bevágódott a fák havas ágai közé.

Elkenődött Rikiki. Leült a nagy hóban, sírdogált. A fene egye meg! Ilyesmi. És ő még elhitte. Az egészben ez a legszomorítóbb. A könnyek megfagytak az arcán, kis gyöngyként lebegtek az álla alatt.

– Rikiki! Kelsz föl azonnal! Hát mit képzelsz? Ott fogsz üldögélni egy nagy halom hóban? Mert elszállt a madarad? Azonnal bejössz!

– Nem lehet sóval megfogni a madarat! Igen!

– Dehogynem. Komolyan mondtam. Ha annyira közel mész hozzá, hogy meg tudod sózni a farkát, akkor már meg is fogod. Igazán. A só csak arra kell, hogy vigyázz, szoríts, ne a rigót figyeld, csak magadat. És akkor tiéd a madár. Gyere be azonnal!

Rikiki megint az asztal alatt üldögélt, nem ízlett neki a világ. A spenót meg a bundás zsemlye. Elképzelte, hogy épp a feje fölött van most a spenót meg a bundás zsemlye. A bundások ott úsznak a tányér szélén, aranysárgán, zsírosan pöffeszkedve. Milyen nagy legények, milyen fölényesek? Azt hiszik, hogy megeszi őket valaki. És az a tenger, az a nagy zöld tenger! De még ha tenger volna! De a mélyén apró hínár meg moszat meg szál!

– Samu bácsi cukorbajos, tudtad? – Mély hang beszélt, közben szünetek, az nyilván a spenót. – Nemrég mutatták ki. Az a nagy vízivás meg a taplónyelv nekem régen gyanús volt.

Taplónyelv? Nem is vette észre, hogy Samu bácsinak taplónyelve van.

– Mint a tapló, szokta mondani, tudod. Csak májra gyanakodtak, de cukor is. Nagyon vigyázni kell az étkezésre. – Szünet, nyilván spenót megy a torokba. – Nagy dolog a cukorbetegség, nagyon nagy. De ha vigyáz…

Rikiki figyelte Samu bácsit, ha jött. Rendesen beszélt, szomorkásan, de nem látszott rajta semmi cukor. Rikiki behúzódott az egyik szekrény sarkához, és leste. Semmi cukor. Elképzelte, hogy Samu bácsi lassan cukorrá válik. Alul kezdődik vagy fölül? Bizonytalan dolog, hiába. Egy ideig Rikiki a talpát figyelte – semmi. Kizárt dolog, hogy lent kezdődne. A fej. Talán a fej. Kopasz volt Samu úr, nézte Rikiki, később figyelte már a kezét, az arcát is. A nyelvére gondolni se mert, a mély hang azt is mondta, hogy szőnyeg a nyelve. Rikiki meg volt döbbenve. Figyelte, figyelte az öreget, és nem látott semmi szőnyeget.

– Csodálatos dolog van – mondta Rikiki Gabinak egyik este. – Figyeld csak meg. Samu bácsi cukorrá fog változni.

– Cukorrá?

– Igen. Még nem tudom, milyenné, de cukorrá.

– Hogyan?

– Azt hiszem, süvegcukorrá. Egy nagy cukorrá.

– Hihetetlen!

– Pedig így van – szögezte le Rikiki, és most már ketten figyelték Samu bácsit, egyikük a szekrény sarka mellől, másikuk az ajtózugból.

Nem tudtak fölfedezni semmit. Töprengtek, roppant izgatottak voltak.

– Gondolod, hogy süveg alakú lesz? – kérdezte Gabi, barna szemét kinyitva.

– Persze. Átalakul.

– Nem venni észre. Így sose tudjuk meg, Rikiki. Meg kéne kóstolni.

– Nem rossz. De én annyira szeretem Samu bácsit, kár lenne elfogyasztani.

– Na, nem az egészet, csak egy kicsit.

Aztán, ahogy egyszer ott ült a nagyasztalnál Samu bácsi, talán kártyáztak éppen, Rikiki odasündörgött a kezéhez, és ajkával megérintette. Jött újságolni gyorsan Gabinak az ajtó mellé:

– Igen. Édes. Édes az egész ember. Megérintettem a szájammal, láthattad. Csak porból van. Porcukor. Azért nem látni.

És ahogy az ágyában feküdt Rikiki, arra gondolt: jó ember ez a Samu bácsi, nagy varázslók biztos azért édesítették meg. Az ember ilyen meg olyan, különböző nagyságú meg alakú. De egy bizonyos. Hogy porból van.

Leesett a labda a pincébe. A nagy mamlasz fiúk vihogtak. Összevissza rugdosták a labdát, Rikiki nem szeretett velük játszani, de a labdáért mindent megtett volna. Ott futkosott köztük. Azok meg rugdosták a kényes, finom labdabőrt. Eltűnt a pinceablakon.

– Menj le érte, Rikiki!

– Hogyan?

– Ugorj le – mondta Tucsi, mutatta is, hogyan.

– Á, nem. Majd leeresztjük. – Jocó kíméletesebb volt. – Gyertek!

Megfogták Rikikit, a pince ablakához vitték.

– Ne félj! Nem lesz semmi bajod. Gyere csak!

Ne féljek. Nem rossz. Sose voltam a pincében. Mekkora? Némán készülődött. A labdám…

Ketten, Tihi meg Jocó megfogták a karját, és engedni kezdték a sötétbe. Ők kinn térdeltek az ablak előtt.

– Na? Lenn vagy?

Lenn. A pokol fenekén – gondolta Rikiki.

– Szólj már, talajt értél?

Talaj. Így lógni ég és föld között. Nem mondom. A fiúk engedték centiméterről centiméterre.

– Lenn vagy?

Lábfejével megérintett valamit, aztán ráállt. Jaj! Egy másik világ.

– Állsz? Na. Keresd meg a labdát, balra lehet valahol. Van ott egy régi vaskályha. Arra! – Zarló magyarázta neki. Visszanézett. Ott, kinn a napfényben álltak a nagyfiúk, kirajzolta őket a fény. Rikiki hunyorgott. A platánfa csücske is látszott. Aztán a pince felé fordult. Semmit sem látott. Várt. Majd kitisztul. Lassan derengeni kezdett. De így sem lehetett sokat kivenni. Tett egy bizonytalan lépést, mintha a holdon járna. Mi ez a feketeség? Nagy, ormótlan bogyók. Csúszik a lába alatt. Legördül lassan a bogyótömeg. Ő ijedten hátralépett. Fentről kamaszröhögés hallatszott. Beszédtöredékek. „Hagyjuk itt. Órákig nem várhatunk.” „Menni kell az uszodába is.” „Tűnjünk el!”

Eltűntek. Ahogy Rikiki visszanézett a kivilágított nagy ablakkeretbe, nem látott senkit. Nem szabad visszanéznem. Akkor nem látok semmit. Nem szabad visszanéznem. Megint a pince felé fordult. A fekete bogyók tömege megmozdult a lába mellett. Élőlények? Ennyien? Súrlódva moccantak. Rikikinek földbe gyökerezett a lába. Haja töve bizsergett. Kik ezek? Állt, várt, szíve a torkában vert. Ha nem mozdul, ők sem mozdulnak. De nem állhat itt a világ végéig. Lépett egy kicsit. Huppsz! Megint. Görögtek a fekete bogyók. Meg kell érintenem, ha belehalok is. Ne nézz hátra, akkor nem látsz semmit. Meg kell… Mozogtak a golyóbisok, Rikiki előrenyújtotta a kezét, még, még… hideg. Selymes és kemény… Igen! Nevetett Rikiki, hangja röpködött a sötét pincében, igen! Szén! Tojásszén, ahogy odafönn mondják, barátságos tojásszén. Hát ez nagyszerű. Rikiki fölegyenesedett, bátran kilépett előre. Nem fog ő itt a szénnel, feketeséggel vacakolni. Bal sarok felé. Kirajzolódott a kályha. Mint egy játékdoboz. S alatta tényleg ott a labda, a drága bőr, a maga piszkos rovátkáival, Rikiki úgy szorította mellére, mint egyetlen barátját. Gyerünk! Na. Látta a beboltozódott feketeséget, a golyóhegyet, s ahogy visszafele lépkedett a fal mellett, a felvágott fa nyers szaga ütötte meg az orrát. Rikiki az ablak alá ért. Hogy fogok én innen kijutni? Föntről semmi hang. Csak a nyár nagy neszei hallatszottak, ahogy a természet él, magában. Bogarak, falevelek, a meleg mozdulása. Oda ki kell érni. Rikiki nézte a beboltozott feketeséget, és szorongatta a labdáját. Hogy jutok ki innen? Ki emel ki engem innen? Megrémült. Aztán letette a labdát óvatosan a sötétbe. A falhoz lépett. Kiemelt egy kis hasábot. Az ablak alá tette. Épített, még egyet rakott, még egyet. Csak ne bőgjek, az a legfontosabb – gondolta. Rakosgatta hasábokból a falépcsőt. Alakult. Mikor elég magas volt, föllépkedett rajta. Az ablak pereméig ért. Igen! Ott kinn a nyár. Kilépett. Ott volt a nyár. Nevetett Rikiki. Akkor látta, hogy a labdát meg ott felejtette. Visszamenni a sötétbe? Ebből a ragyogásból? Mikor végre már kijutott, ilyen keservesen? Nézte a nagy platánt, a drótkerítést puha szél mozgatta. Szaladni szeretett volna, bele a meleg világba. De eszébe jutott a labda, a maga magányos ráncaival, a bőr érdes tapintatával. A sötétben. Nem. Nem hagyhatom ott.

Rikiki beült az autóba.

Felejthetetlen autó volt. Pirosra mázolva, duda az oldalán, pontosan helyükön a sárhányók, a lámpák sárgán világítottak, még szélvédője is volt. Az oldalára nagybetűkkel odafestették: RI-KI-KI. Ez igen!

Körülnézett, ahogy beült, hogy ki látja. Sajnos, senki sem volt az utcában. Várnia kellett. A szemben levő szomszédból egy hóbortos néni kinézett az ablakon.

– Szép autód van, Rikiki.

Bólintott szerényen Rikiki, és várt, hátha fölbukkan valaki a gyerekek közül.

Nagy sokára jöttek csak, ő úgy tett, mintha most helyezkedne el benne, az autó kis ajtaját most vágja be, most lép a fékre, kiengedi a kéziféket is – mennyi minden! Villogtat a lámpával, nyomja a pedálokat – rajta!

– Rikiki! Rikiki! – szaladtak utána a fiúk, nyargaltak, ő meg boldogan száguldott előttük. A sarokig ment, ott lelassult a kocsi, megállt.

– Menj tovább! Siess! Mi előrefutunk. – Rohantak.

Rikiki kiszállt, és nézte a gépet, Mi a csoda lehet? Nem megy tovább? Ez igazán kínos ilyen versenynapon. A bemutatkozás, a dicsőség. Az autó meg se mozdult.

– Rikiki! Rikiki! Gyere már! Mi régen idefutottunk!

A csuda vigye el! Ha tudnám, mi a baj. Benézett az autó alá.

Visszajöttek a fiúk.

Oszi odajött hozzá.

– Na, nem jó?

– De… csak… a motor…

– Mutasd!

– Itt… alul… Itt kell valaminek lennie.

– Kell, kell. Vagy van, vagy nincs. Nem nagyon hiszem, hogy motort tesznek az ilyen autókba. Kicsi autó.

– Kicsi?

– Nem látod? Alig férsz bele.

– Talán a lámpája…

– Lámpa? Ez egy vak üveg. Csak csillog, ha a nap rásüt. Apafej!

Oszi nézegette az autót. Mintha egy bogarat vizsgált volna, Rikiki már bánta is, hogy megmutatta nekik. Kinyújtotta a kezét, a másikkal a nagy kék gombot csavargatta a mellényén. Az talán segít. Ha csavarja a gombot.

– Nem értesz hozzá, majd én… Alul a pedál…

– Micsoda? Pedál?

– A motorrész… a karburátor vagy a dinamó… dimanó… ilyenek…

– Ilyenek? Ne akarj minket átdobni, Rikiki. Láthatod, hogy gumira jár az egész. Gumi van föltekerve a hajtókarra, addig megy, amíg az le nem pörög.

– Gumi…

– Persze. Motor!… Ne röhögtesd ki magad.

Nevettek a srácok. Kiabáltak.

– Most föltekertem; látod, így kell. – Oszi bemutatott a kerekek közé a tengelyre. De Rikiki nem látott már semmit, szorította vissza a könnyeket, azzal volt elfoglalva, csak egy piros folt volt az egész autó.

– Na, ülj bele, aztán menj!

Rikiki szomorúan áttette a lábát a bejárati ajtón, ki se nyitotta. A szép bőrülésre is rápergett a sár.

Elindult. A fiúk kiabáltak:

– Gumiautód van! Gumiautód van! – Ő meg szomorúan szorította a volánt, markolta, mintha az élete függött volna tőle.

A kocsi csak leállt megint egy táv után a sarkon.

Oszi odaszaladt hozzá.

– Várj! Majd tolunk.

A fiúk körülvették, tolták, kiabáltak.

– Vigyázz! Kormányozz! Nekimegyünk a fának! Balra! Jól van! Ügyes! Figyelitek?

Rikiki boldogan forgatta a kormányt, röpült. Aztán mindenki beült. Utolsónak Oszi, fölemelt fejjel, büszke mosollyal vezetett. Tolták, szaladtak, kiabáltak. Rikiki nagyon boldog volt, már nem érdekelte az autó, csak az, hogy nem kellett elszakadni egymástól. Még annyira sem, amennyire egy darab gumi kinyúlik.

A patak mellett nagy homokterület feküdt. Túl Csendes Ádám kertészete, innen homok. Meg gaz. Egyik nap, forró tavaszi szél fújt már, építményeket látott meg Rikiki a patakparton. Mi ez? Elrontani? A sivatagot? A nagy Szaharát? Nem. Közelebb ment, és látta, fűvel borított négyszögek vannak egymásra rakva a parton. Mint a tégla, csak sapkája is van, alul meg föld.

Jöttek a fiúk. Lóni legelöl.

– Mi van, Rikiki?

– Tégla fűből.

– Gyeptégla – mondta Lóni halálos biztonsággal.

– Igen, gyeptégla – Rikiki mutatta őket. – Nézd, mennyi van belőle! Építsünk várat. Neked egyet, nekem egyet, Oszinak…

– Igazad van, Rikiki. Okos vagy. Gyerünk! – Lóni csak körbemutatott, ahogy szokott, megindultak a srácok, hurcolták szét a gyeptéglát, kis fedezékeket építettek. Hancúroztak, kiabáltak. Kezüket maguk elé tartva lövöldöztek, rohangásztak.

– A fákon túl is építsünk várakat – lendítette parancsra kezét Lóni.

– De az a kántor kertje!

– Mindegy. Azon túl.

Dúdoltak, mentek, hurcolták széjjel a sok építőanyagot. Énekeltek.

 

Gyeptéglát, gyeptéglát, menjünk a kántor kertjén át…

 

Lóni rendelkezett, építkeztek. Aztán beálltak a nagy fedezékekbe, és sárgöröngyökkel dobálóztak. Puff. Cincogtak:

 

Gyeptéglát, gyeptéglát, dobjuk a kántor kertjén át…

 

Harcoltak elszántan, izzadtan. A téglafal ingadozott, repedezett, düledezett.

– Rikiki, te mit csinálsz itt? – Nagy hang csapott le rá, ahogy a hátsó falnál lapult, épp egy göröngy vágódott be.

– Itt… én… mi… persze… gyeptéglázunk!

– Gyeptégláztok? – A csősz ekkorra már akkora volt, mint az óriáskerék, forgott körülötte. A gyerekek messze-messze szaladtak.

– Hát ez drága holmi! Ide füvesíteni hozták ezt a sok téglát, fiam! Kinek az ötlete volt ez a marhaság?

– Beszéltünk róla, ugye, mi beszéltünk, együtt. Én. Mondtuk, hogy mondtam, építsünk várat. Nem téptük. Finoman, ugye… finoman…

– Finoman, na, szép kis társaság. Majd feleltek ezért! Gyerünk előre! – mondta a csősz, és nagy léptekkel hajtotta Rikikit maga előtt. Mint egy őr.

Rikiki arra gondolt: végem van. Nyilvánvaló a börtön, a büntetés, a pálca, az intézet. Eldőlt. Nem kell tovább rettegni, megoldódott. Mögötte trappolt a nagy csősz, ő meg a fogoly. Tiszta sor. Fogság. Büntetés. Megaláztatás. Még látta az elkanyarodó patakot, a régi-örök tájat, a homoksivatagot. Két felhő szállt az égen; ez volt az életem – gondolta –, ennyi volt, be kell látni. Ki kell bírni, el kell fogadni. „Gyeptéglát… gyeptéglát…” – dúdolta magában. Megkönnyebbült.

– Itt állj meg – mondta a borostás arcú csősz. Látta Rikiki, hogy messzebb apjával beszélget, magyaráz. Hadonászik. Rikiki nézte az apját. Nagyon messziről és nagyon pontosan látta most. Eszébe tűnt egy műhely, fafaragásokkal, bábukkal és kis kengurukkal, ragacsos fadarabokkal, tejszaggal, bőrszaggal. Messziről látta az apját. Nagy, köménymag alakú szemöldökét, finom tartását, hozzátartozóságát. A csősz elment, elköszönt, és apja ott állt az örökkévalóságban, nem nyújtotta érte a kezét, fáradtan állt ott és fönségesen, egyszerű bőrkötényben. Rikiki tudta akkor már, hogy megmenekült. Mindentől. Az Intézettől elsősorban, de a büntetéstől is, talán a betegségektől, még a haláltól is. Ott állt az apja az ég kék kapujában, nézte őt. Szerette őt.

– Hu-ú! Hu-ú! – szállt a piros kerítéses udvarból Lóni hangja.

Rikiki visszajelzett. Fölállt a kerítésre. Lóni integetett. Rikiki visszaintegetett. Lóni előhívott a palánkkerítés mögül két idősebb fiút. Egy nagyon kicsit és egy magasat. Lóni rájuk mutatott, mint egy cirkuszigazgató, azok mintha meghajoltak volna egy kicsit. Dresszben voltak, csíkos dresszben, izmaik feszültek. Rikiki nagyon integetett nekik, hogy jönnének át. Azok megint mintha meghajoltak volna. Elindultak Lóni vezetésével, trapp. Át a nagy úton. A járdán jöttek. Gumicipőben voltak. Szabályosan léptek. Trapp. Bejöttek a kapun. Rikiki eléjük ment, mint egy fogadáson. Ő is picit meghajolt. Lóni jött mögöttük.

– Mi ez? Kik ezek?

– A Tiborc fiúk.

– Kik azok a Tiborc fiúk?

– Hogyhogy kik? – suttogta Lóni. – Nem hallottál a Tiborcokról? A két Tiborcról? A nagy Tiborcokról? Úgy hirdetik magukat.

„Hirdetik? – gondolta Rikiki. – Mi a csudának kell hirdetni magukat? Ezek nem áruk.”

– Miért hirdetik magukat? – mentek befelé a kertbe, elöl a két Tiborc, mögöttük Rikiki, Lóni, suttogva.

– Ne tettesd magad. A két Tiborc! Ők a két Tiborc!

– Ahá.

Olyan finoman lépett a két furcsa ember a csíkos dresszben, mint a filmen. A gyep közepére mentek. Az alacsony csupa izom. A magas csupa mozdulat. A gyepen álltak. A kis Tiborc terpeszbe állt. A nagy Tiborc föllépett a kis Tiborc combjára, onnan a hasára, aztán a vállára. Kitárta a karját, mint a feszületen.

– Na? – súgta oda Rikikinek Lóni.

– Mit na?

– Nem látod?

– Mit?

– Őket.

– Mit csinálnak? – Rikiki nézte Lóni arcát.

– Ne butáskodj. Ők a két Tiborc.

– Ahá.

A nagy Tiborc lejött a kis Tiborcról. Kicsit meghajoltak. A kis Tiborc letérdelt. A nagy Tiborc a vállára állt, aztán óvatosan a fejére. A kis Tiborc nyaka remegett, de tartotta a nagy Tiborcot.

– Látod? – súgta Lóni.

– Ahá. – Rikiki mélyen bólintott. – A két Tiborc.

– Persze – mondta Lóni.

A nagy Tiborc leugrott könnyedén a kis Tiborc fejéről, szétváltak, kicsit meghajoltak. A kis Tiborc aztán szétvetette a lábát, mozgatta a karizmait. A nagy Tiborc a kis Tiborc összefont tenyerébe lépett, aztán a vállára. Egyensúlyozott. A kis Tiborc tartotta a nagy Tiborc lábát. Majd kinyújtotta az egyik kezét, a nagy Tiborc meg belerakta a lábát a kis Tiborc tenyerébe. A másik kezét is kinyújtotta a kis Tiborc, abba is belelépett a nagy Tiborc. A kis Tiborc teljes erejéből tartotta a nagy Tiborcot. Kinyomta. Az égben álltak.

– Mit szólsz?

– A két Tiborc! – Rikiki nyitott szájjal, halkan suttogta.

– Ez egy kompozíció. „Együtt” – az a címe.

– Látom.

A kis Tiborc fellökte a levegőbe a nagy Tiborcot, az rugózott egyet, és bukfencezett az ég alatt. Mindkettő kitárt karral állt a gyepen. Kicsit, finoman meghajoltak.

Rikiki csaknem elájult a gyönyörűségtől. A nagy Tiborc a füvön állt. A kis Tiborc Lónihoz ment, együtt bementek a házba. Csönd volt, Rikiki nézte a nagy Tiborc ügyes testét. A csíkos dresszt. A fehér orrú tornacipőt.

Lóni visszajött. Fölfele nézett a ház irányába, a lejtős tetőre. A nagy Tiborc is arra nézett. A tető szélén végtelenül lassan megjelent a kis Tiborc. Kitárta a karját. A nagy Tiborc csettintett az ujjával. A kis Tiborc kifeszült, mint egy rúd, az égre nézett. Elrugaszkodott. Leugrott, szállt a gyep felé. Tisztán, könnyen szállt a csíkos trikó, a nagy Tiborc mellé ugrott rugózva. Mintha mindig ott állt volna. Kicsit meghajolt, a nagy Tiborc meg alig felemelve a kezét, rámutatott.

Mikor elmentek, Rikiki csak állt a kertben. Anyja szólt rá, jöjjön ebédelni.

– Kik voltak ezek? – kérdezte.

– Hm. A két Tiborc, gondolhatod. Tulajdonképpen a barátaim… lesznek.

Eszti kibontotta a haját. Nagy, sörénynyi fekete haja volt, ahogy ült, leért egészen a díványra. A pirosmintás díványon úgy feküdt a haj vége, mint a kígyó.

„És akkor a törökök megegyeztek Erdélyről a fejedelemmel. Sarcot követeltek, de biztosították az önálló fejedelemséget. Hogy megmarad. A nép örült titokban, hogy ez a sok kincs mégis a lába alatt lehet, művelheti, szeretheti. Bent a hátsó termekben nagy ünnepséget is rendeztek, a lányok kibontották a hajukat, úgy táncoltak, a fiúk puhán verték oda bőrcsizmájukat a padlathoz…”

– Figyelsz, Rikiki?

– Figyelek.

Eszében se volt figyelni. Nem is tudott. Összekavarodtak benne a dolgok, csak néha-néha bukkant föl egy-egy szó, egy-egy mondattöredék. Esztit figyelte, rettenetes nagy haját, ezt a világnyi kék-fekete hajtömeget, mely olyan, mint egy ország, mint egy birodalom, ez talán maga Erdély, ez a haj… a fejedelem… a fejeden… azt is…

„És ahogy táncoltak a hollófekete hajú lányok a fejedelem előtt, megbabonázták őt. Azt csináltak vele, amit akartak, megőrizték Erdélyt a töröktől… A fiúk puha bőrcsizmában verték oda talpukat a padlathoz, a lányok meg maguk után úsztatták a nagy fekete hajukat…”

– Le kell feküdni, Rikiki. Késő van.

– Még maradhatnánk.

– Én már lefekszem. Elfáradtam, és holnap nagy út áll előttem. Visszamegyek Erdélybe.

Nézte Rikiki Eszti kezét, ahogy a hajába túrt, aztán hátravetette az egészet, elterült az, mint egy fekete selyeming.

– Gyere – mondta Eszti, és fejére tette a kezét, vitte a hálószobába. – Majd levetkőztetlek.

– Dehogyis. Egyedül vetkőzöm le, egyedül fekszem. Mióta élek. Mit gondolsz?

– Na jó – nevetett Eszti, odahajolt hozzá, és megcsókolta az arcát, valami vad szag áradt belőle, füvek, növények szaga. – Légy jó. És ha reggel nem találkoznánk, gondolj rám, ki tudja, mikor látjuk egymást. Majd egyszer te is eljössz hozzánk.

Rikiki fuldoklott, émelygett, öklendezett. Megbabonázott, kétségtelen. A haja. A hajával. Nem lehet valakinek ilyen nagy… ilyen szép haja… egyszerűen… Megbabonázott, mint a fejedelmeket szokták…

Irtózatos álma volt Rikikinek. Ketten menekültek Esztivel. Sziklákon, szakadékokon át. Rohantak az üldözők elől, akik borostás fekete arccal, pisztolyokkal, kardokkal kergették őket, és kiabáltak: „Fejedelem… fejedelem… majd adunk neked… uraság! Még mit nem? Hercegecske, mi kell még, te nyavalyás?!” Rikiki sikongott. A sziklavár kimeredő pontjára értek Eszterrel, tudták, ez a vég. Innen csak lezuhanni lehet. Akkor Eszti hanyatt feküdt, kibontotta a haját, és mondta Rikikinek, azon ereszkedjen le a mélybe. Ő nem akart egyedül menni. Az idő sürgetett. Végül is belekapaszkodott a nagy fekete hajtömegbe, és a vastag szálakon himbálódzott lefelé. Gyönyörűen feküdt ott Eszter a magaslaton, a hold rásütött a homlokára, a haja kéken világított. Rikiki lejjebb és lejjebb csúszott, bár inkább maradt volna örökké belefogódzva a nagy hajtömegbe. De nem lehetett. Földet ért. Fölnézett, de akkor már Eszti eltűnt – ő fölébredt, sikongva, kiabálva, vizesen. Hallotta, amint csapódik az ajtó, és Eszti megy vissza Erdélybe. Rikiki arra gondolt, egyszer meg kell keresnie, biztosan ott fog élni a hegyek közt, a hatalmas fák közt lobogó kék-fekete hajával, a fejedelem előtt, megbabonázva.

Rikikit mindig beengedték Juliskáék a kisszobába. Apró vaskályha égett, a tűz vörös karikái áttörtek a henger alakú tűzhely tetején, és a plafonra ugrottak. Rikiki azt nézte. Félhomályban ültek, Rikiki egy kis sámlin, Juliska meg Jóska az ágy szélén illedelmesen. Olyanok voltak együtt, mint egy fénykép. Jóska egyik szeme kancsalított, de szép fiú volt. Juliska kis, alacsony asszony, szerette, hogy Jóska eljön hozzá, azt mondta: a vőlegényem.

Ez olyan ünnepélyesen hangzott – bár Jóska sokkal fiatalabb volt Juliskánál. Rikiki velük ült, nézte a tűzkarikákat a platnin, a plafonon. Kinn szél fújt, a tél elnyelte a város utcáit, tereit. De ők együtt egy fénykép voltak.

Nem játszottak semmit, csak néha Jóska mesélte el a katonatörténeteit. Hogy beugratták az őrmestert, amikor bejött az éjszakai szállásra, egy lavórt tettek eléje, az meg belelépett. Az egyik lónak levették a patkóját, nem tudott menni, és az egész század hadgyakorlata elmaradt. Hogy van egy kisajtó a cellában, azon át a legszigorúbb fogságból is ki lehet jutni. Rikikinek tetszettek ezek a történetek. De gyanakodott, hogy a katonaságnál ennyi minden megeshet, még a tizedesekkel, őrmesterekkel is. Nézte a tűzkarikákat, Juliska meg Jóska az ágy szélén üldögélt, csak úgy, mint egy menyasszony és vőlegény.

– Jaj, asszonyom, jaj! – tört be egyik reggel a házukba Juliska. – Jóska táviratozott, hogy meghalt. Belefulladt a Dunába.

– Táviratozott?

– Vagyis hogy táviratoztak. A Filatori-gátnál dolgozott és meghalt. Belefulladt a Dunába – siránkozott Juliska.

– Szegény. Ez borzasztó! Mi lesz magával, Juliska?

– Azt én sem tudom. Tetszik tudni, nem vagyok már mai csirke, ilyen vőlegényem nekem nem akad.

Rikikit megdöbbentette a hír. Hogy lehet télen a Dunába fulladni? És főleg mi az, hogy Juliska nem csirke. Erről sose beszéltek. Mégis elképzelte, hogy Jóska a nagy jégben elakad és kapálódzik, vergődik, aztán egy utolsót kancsalít a világra, és eltűnik a jégpáncél alatt. Sajnálta Jóskát már a szeme miatt is, de különösen Juliskát, hogy valami titok van benne, másképp nem mondták volna, hogy mai csirke, hisz ezzel senki nem gyanúsította. Meg aztán sose ülnek már együtt a kisszobában, mint egy fénykép, figyelve a plafonra ugró tűzkarikákat.

Juliska nehezen vigasztalódott. Gyászolt rendesen, feketében járt, még a harisnyája is fekete volt. Hazaírt a faluba, nemsokára hazamegy, nem bírja Jóska emlékét kiheverni.

Ám ahogy mentek Rikikivel a sínek melletti nagy áruk boltjába, látja a gyerek, hogy Jóska sompolyog a raktár felé, surran a hátsó bejárathoz. Ránézett Rikiki, de Jóska a szájára tette a kezét, jelezve, hogy ne beszéljen. Juliskát Rikiki el is vezette onnan gyöngéden, savanyú cukrot kunyerálva. Aztán visszasompolygott – és ott állt előtte Jóska élő valóságban, teljes embernagyságban. Gyorsan, suttogva beszélt:

– Rikiki. Nem akartam elhagyni Juliskát, nem akartam. Hidd el. De muszáj volt. – „Hazudik” – gondolta Rikiki. – Nem akartam elhagyni… Igazán… Olyan jó volt veletek a kisszobában, a tűznél. De mást kellett feleségül vennem. Egy másik nénit… – „Hazudik – gondolta Rikiki –, hazudik.” – Ne árulj el!

Besurrant a raktárba.

– Kivel beszéltél, Rikiki? – kérdezte Juliska. – Mért mész el olyan messzire? Szegény Jóskám jutott eszembe, ahogy háttal állt, pedig ki tudja, talán már csak a halak játszadoznak vele, és a jég bevonta a szakállát.

Rikiki aztán már biztatta Juliskát, hogy menjenek. Aztán hogy a faluba is írni kéne, menni, menni innen el, mert itt valami rossz világ jön. Katonák, egyenruhák, belefulladt emberek – ajaj! Úgy érezte, nem is az egyenruhában van a háború. Benn, az emberben. A csalás. Legelsősorban ebben a Jóskában. Ez a háború kezdete. És ő még rendületlenül békét akart.

– Rikiki, kész vagy?

„Dehogy vagyok, sose leszek” – gondolta.

– Mindjárt kezdődik az előadás.

„Kezdődhet felőlem!”

– Te vagy a sárkányölő. Tudod, a Vitéz János.

„Kutyafüle. Nem játszom, és kész!” Ott gubbasztott az asztal alatt, a nagy kék gombbal a mellényén. Azt fogta, hátha elmúlik tőle az előadás.

– Hát hol vagy? Persze, megint az asztal alatt. Szép kis dolog. Hát gyerünk, gyerünk! Föl kell venned valamit. Hogy mért nem szereted ezt a darabot. Egész jó. Jó darab. Ettől a Banga Edittől félni, no szép kis dolog! Mit bámulsz rajta annyira? Egyáltalán nem szép. Én a helyedben rá se figyelnék. A szeme… nem mondom, barna, enyves nagy szem. A haja elég rendes, de hát az is barna. Mit kezdesz egy barna hajjal? Ne a száját nézd, amikor a szerepet mondod, az nem jó. Tényleg nagyon szép a szája, de hogy ez téged ennyire izgasson? Talán csinálja is, mórikálja magát. Állandóan mozog az a száj, az biztos. Ne figyelj rá. Nem a tied.

Muszáj volt menni. Fölöltöztették Rikikit, rángatták, ráadtak egy nagy öltönyt, begombolták, kigombolták, rázták; állj már egyenesen, milyen a hajad? Vizezd be, keféld ki a cipőd, ne ezt, a másikat vedd, moss utána kezet, a térdedet jobban lesikálhattad volna, ne nézz a szemébe, ne figyeld a száját…

No jó – gondolta Rikiki. – Majd behunyom a szemem. Megpróbálta, egyszerre még elevenebben látta maga előtt Banga Editet, mély kút szemét, szája piros mozgását, egész közel jött. No, ez nem valami jó módszer, majd szembenézek vele, az a legjobb, de mért ő játssza a Madonnát vagy a Sárkányasszonyt, már azt se tudom, kicsodát, megbolondítanak ezek – kapkodott Rikiki.

Na, a kezét mindenesetre nem fogom meg, az kizárt. Az nem lehetséges. Gyorsan!

– Rikiki, jössz már? Az egész nézőtér együtt ül, és téged vár.

Mormogott Rikiki. Nagy mamlasz emberek, kínozzák a gyerekeket. Mosolyogni, kezet fogni, a barbárok, a gonoszok, erre kényszerítik az embert. Kezet nem. Hol van itt valami kesztyű? Kapkodott.

Végül csak kilépett a színpadra. Ügyetlen lámpák világítottak az arcába, egész közelről, ő már az első lépésnél bebukott a színpadra, de tartotta magát, a hülye szöveget csak elmondta, nem nézett Editre, aki aranyba-ezüstbe öltöztetve várt rá. Nagy csillag volt a homlokán. Rikiki egy fakarddal hadonászott, és nézte Editet. Csakugyan szép volt, rettenetesen szép, ennyi szépséget nem is lehet elviselni, a gyomra a torkába szorult, eszébe jutott az erdélyi Eszti a nagy kék-fekete hajával, előtte meg csak Edit szája mozgott, mint egy élő cseresznye, piros tátika… Az isten áldja meg, ez nincs jól, szédül, kettőt lát, csak el ne ájuljon ettől a mafla lánytól, olyan mély a szeme, mint a kút, előrenyúl.

Fölmorajlott a tömeg, amint meglátta Rikikin a cérnakesztyűt; nem tudni, honnan szerezte végül is. Aztán Edit megfogta a kezét, a szemét nézte. Ki innen – csak erre gondolt. Mintha a szemében egy őshalat látott volna, amely felé úszik. Tapsoltak.

– Nem szégyelled magad – anyja korholta hazafelé. – Szegény Edit azt gondolja, hogy nem akartad a kezét megfogni. Most sír otthon, és te, te meg itt büszkén lépegetsz. Azt hitte, szereted őt, hogy jó barátja vagy…

„Jó barátja – gondolta Rikiki –, az enyhe kifejezés. Még hogy jó barátja. Ilyenek ezek. A fél karomat odaadnám érte, jó barátja. Ostobaság!”

– Vedd le végre azt a kesztyűt! – kiáltott rá anyja. – Téblábolsz csak itt, mi lesz?

A kesztyű nem jött le. Húzták, vonták, feszegették.

– Na, jól nézünk ki!

Áztatták a kezét a mosdóban Rikikinek. Meg se mozdult.

– Várj csak, nem szerepelsz máskor!

„Nem is akarok” – gondolta.

Egyenként próbálták húzni az ujjait, nem jött. A szélét feszítették, meg se mozdult.

– Feküdj le így, mit bánom!

És Rikiki kesztyűben aludt, ráfektette az arcát, és szívta be egy gyerekkéznek a szagát, markolászását, ujjainak szorongatását.

Reggel anyja egy nagy ollót vett elő.

– Nem lehet így élni – mondta Rikikinek. – Egyetlen kesztyűben egy életen át. Mit gondolsz?

És a nagy ollóval fölhasította a kesztyű hátát, az lefejtődött Rikiki kezéről, ott feküdt az asztalon, mint egy kéz belső negatívja. Az olló végigkarcolta Rikiki keze fejét – a seb megmaradt még végtelen időkig, egy vonal, egy egész vékony kis piros csík. Csak napfényben lehetett észrevenni.

Alagsori szobákban mulattak az emberek. Az ablakon vasrács volt, fehér, a patak felé esett a ház. Jó vízszag áradt arról. Rikiki a sarokban ült.

Koncz, az építész ült az asztalfőn, mint egy basa. Százhúsz kiló volt, nagy hasa rengett a nevetéstől. Nem fért be a székbe.

Rossz cigányok húzták a nótát, Zöldikéből kerítették őket ünnepelni, mulatni. A cigányok mind mosolyogtak, elszántan, szélesen széthúzták a szájukat, belemosolyogtak a tányérokba, poharakba. Pedig gyatrán játszottak.

– Jó, jó – mondta Koncz a kedveskedő zenészeknek, ahogy törleszkedő állatoknak szokták –, rendben van, mit akartok még, húzzátok, húzzátok csak!

– Éljen a Koncz papa! Éljen, éljen! – kiáltották mindenfelől, a nagy fehér asztalra hajoltak, könyököltek, emelték poharaikat. Rikiki figyelte az arcokat, anyja is mosolygott, apja az asztal végén ült, finom vékony fejével, mint egy herceg, a tartása is olyan volt, a keze feje is, kecses, rebbenő, madárnak való. Ahogy a poharat tartotta, szinte elrepült, olyan könnyed volt.

– Mutasd be, Koncz papa, a vadásztudományod! – kiáltotta valaki az ajtóból.

– Igen, igen! – éljeneztek a többiek. – Vedd elő a puskád, vedd elő a puskád!

Nagy nehezen fölkelt az asztal mellől Koncz papa – és ment a másik szobába, imbolygó medvejárással. Ott a falon voltak a fegyverek. Szép szíjakon lógtak, mintás agyakkal, finom művű csövekkel, a vasak ragyogtak az olajtól. Leakasztott egyet Koncz mester, az asztalfiókhoz ment, megtöltötte a puskát, megnézte a csövét, aztán jött vissza a zajongó csoportba.

– Itt van, ez az! – emelte föl a fegyvert, és körbenézett. – Mi legyen?

– Lőj valamit! Lőj valamit!

– Jó, de mit? – Nagy medvehangon kérdezte, sokat is ivott már.

Rikiki rettegett. Csak ne egy embert lőjenek le, ne valakit!

– Lődd ki ezt a poharat a kezemből – mondta Rikiki apja, és fölmutatta, csillogott benne a bor.

– Úgy van, helyes! – kiabált a tömeg.

Kivonultak a kertbe, kigyújtották az összes kerti lámpát, a lugas végén volt egy tisztás, oda állt Rikiki apja.

– Kimegy a golyó az utcára, nézzétek meg, nem jár-e valaki – mondta az öreg Koncz.

– Nem jár, nem jár, gyerünk csak! – kiabálták, és Rikiki gyűlölte a tömeget, a lövedéket, az olajfoltot, ami lecseppent a bőven bekent puskáról. „Nem nézek oda, nem nézek oda” – ismételgette magában, az olajfoltot próbálta figyelni, de csak oda figyelt. Látta, amint apja két ujjal fölemeli a poharat, a fejét elfordítja, a lámpák fénye ragyogott a borban.

– Na, vigyázz – mondta Koncz papa, és célzott. Odaszorította a fegyvert magához, mintha csak szeretné, eggyé vált vele, és bumm, lőtt!

A pohár szétpattant ezer darabbá, csak a talpa maradt. Egy fölmutató kézben. Tapsoltak. Éljeneztek. Mentek be, tovább inni.

Rikiki megint a sarokban ült, nézte a bortól kitüzesedő szemeket.

– Rikiki! Tudod, hogy ma van a Koncz bácsi születésnapja? Mit mondunk ilyenkor? – biztatta anyja, a vendégek. – Mondj valamit!

Rikiki nézte a pohárból maradt csonkot, apja kezét – a két férfit. A medvét az asztalfőn, a herceget a szélen. Vagy, vagy – azt gondolta.

Mindenki elcsöndesedett, várta Rikiki hangját. Nehezen jött meg:

– Ne éljen Koncz bácsi!

Fölháborodtak, zúgni kezdtek. Ejnye, ejnye, Rikiki! Pedig Rikikinek csak az járt a fejében – apa éljen! Azt akarom mondani. Mindig ő éljen. Ezt kell mondani. Lőni könnyű! De akire céloznak…

De akkor már kivezették, és a külső sötétségre állították.

Rikiki nem szeretett elmenni hazulról. Amikor egy télen elvitték a hegyekbe jutalomból, mély szomorúságba esett. Kézen fogták és vezették, azt hitték, jó lesz neki, egészséges és jó. Ott állt az ajtóban, a hegyek oldalába vágott modern ház faajtajában, és integetett. Szervusztok, emberek – integetett anyjának, aki szintén sírt, de minek, mikor ő akarta. A nénik kedvesen átkarolták, és befele irányították a folyosóra. Varázslatos volt, hosszú folyosó, magasan fával borítva a fal, és kacskaringós lépcső vezetett a szobákba. A fönti karzatra is nénik jöttek, és csodálták Rikikit, vadsárga haját, kék mellényét, nagy kék gombját.

– Isten hozott, Rikiki! Már vártunk!

Fölvezették Rikikit a szobájába, és azt mondták: ez a te szobád. Körülnézett – ágy, lámpa, kisasztal, fűtőtest. Itt aztán játszhatsz, pihenhetsz, amit akarsz. „Köszönöm – gondolta Rikiki –, itt aztán igazán játszhatok, mikor nincs senkim. Lóni sincs, de Gabi sem, meg a nagy mufurc fiúk, Zarló, Tucsi, Tihi, a bátyja s Osziék se. Köszönöm ezt a játékot, jó nénikék, kék fejecskétekben jól elgondoltátok az egészet.”

Kinézett az ablakon. Lenn a völgyben dermedten álltak a fák, nagy néha siklott át egy felnőtt a lejtőn, postászsákkal a nyakában, meg vöröskeresztes kisasszony. Köszönöm, hogy ide hoztatok, még ki se lehet menni.

– Vannak itt gyerekek, Rikiki – szólt be egy öreg néni hozzá –, ha akarsz velük játszani, gyere. – És szó nélkül vezette a gyerekekhez a konyhába. Ott ült három gyerek, gyanakvón néztek Rikikire, egy kis tábla volt előttük, és ólomból öntött lovasokat vezettek a kockákon. Rikiki leült a sámlira, és várt.

A legnagyobb fiú szólalt meg, vörös haját elválasztva hordta.

– Tied lesz a szürke lovas – mondta Rikikinek.

Rikiki borzongott a szürke színtől, egy fal jutott az eszébe, melyen nem lehet áthatolni. Nem szólt semmit.

– Dobsz a kockával, és annyit mész, amennyit mutat. Majd én vezetem a lovasodat. – A fiú kajánul nézte őt. A másik két fiú is mondta:

– Majd mi vezetjük a lovasodat.

Dobtak a kockával, mentek. Nem volt olyan vizesárok, amelybe Rikiki lovasa bele ne zuhant volna, olyan akadály, melyben meg ne botlott volna. Ő lett az utolsó.

– Te vagy az utolsó – mondta neki a vörös hajú, nagy körmével végigszántotta a terepet, melyet még be kellett volna futnia Rikikinek. Megint elölről kezdték a játékot. Azt mondták a fiúk:

– Majd mi vezetjük a lovasodat. – Nevettek. A kicsi, akinek nagy bundacipő volt a lábán, azt kérdezte Rikikitől:

– Tudsz lovagolni? – Rikiki bizonytalanul rázta a fejét.

– Akkor persze hogy vesztesz – legyintett a vörös hajú.

Megint beleesett a vizesárokba, beleütközött az akadályokba, és amikor már a cél elé ért, visszavitték a lovasát a kiinduló pontra. Vesztett.

– Utolsó vagy – mondta neki a vörös hajú –, reggelig se érnél a célba.

Rikiki fölment a szobájába. Egy nagy papírt vett elő, hogy valamit üzenjen haza, de csak az jutott eszébe:

„Édesanyám, azt mondják, utolsó vagyok…” Ennél aztán nem jutott tovább, mert már alig látta a papírt. Csak egy pacni maradt, nagy kék pacni a papiroson.

És ez így ment napról napra. Amíg egyszer, a fűtőtest mellett, mely olyan volt, mint egy vasharmonika, észre nem vett egy arcot. Kicsi arc volt, a falban alig kirajzolódva, átvizesedve. Egy vízfolt? Az ágya mellett. Nézte, nézte, három gubancból állt csak az arc, egy a homlok, egy az orr, egy az áll, a szakáll. Öreg, kedves úr, a fali-úr mosolygott rá. Rikiki hozott neki diót, almát, ami jó csak volt a nagy idegen házban. A folt-úr egyenletesen mosolygott, és megosztotta Rikiki magányát. Rikiki beszélt hozzá:

– Régen kereslek, kár, hogy előbb nem találkoztunk. Kellett volna. Folt-úr, ugye, nem vagyok utolsó? Nem kell felelned, te ismersz, de annyit megmondhatsz, csak egy kis jelet adj, hogy nem vagyok utolsó.

Rikiki nézte a foltot, a három gubancot, a homlokot, az orrot, a szakállat, markolta a paplan szélét, figyelte. Mintha intett volna. Igen! Csakugyan! Odahajolt Rikiki a folthoz, és megérintette szájával az arcát. Aztán csak nézte, nézte az ő társát az idegen házban, és látta, van vele valaki.

Zamárdiban örökké hullámzott a víz, a nádasok nekidőltek a partnak, mint zöld leányok, a békák pedig a partról ugráltak fejest nagyszerűen. A házakon fehér zsalu volt, azt hol kinyitották, hol becsukták az emberek, kedvük szerint. Az utcán nagy fák álltak, gyökerük kilátszott a talajból. Az egész tájat nagy arany sapka borította – a nyár. Fönn lebegett az égen, puhán és végtelenül, egy helyben. A drótkerítések behajoltak a kertek felé, mert Rikiki mindig azokba csimpaszkodott – mindent meg akart látni. Érdekelte őt Zamárdi, a mély kút, a maga kis fakazettájával, a nyaralók kis konyhája az örök lecsóval, piros-sárga zászló úszott egész nap a lábosban, lecsó, lecsó és lecsó. A sárga homokban a parton nyomokat hagyott Rikiki lába, nyilvánvaló. Nagy nyári plakátok hirdettek francia filmeket, idegen szerelmeket; a férfi tengerészingben állt, és kémlelte a távolt, ahonnan hajónak kellett jönnie és egy lobogó hajú nőnek. Imivel éltek ketten itt – szaladtak végig az úton, fölöttük lebegett az arany sapka.

Médinek egy férfi udvarolt hevesen. A strandon málnaszörpöt hozott neki, és katonásan állt mellette a fürdőruhában, kicsit odahajolt hozzá, gyomrát behúzta és mosolygott. Rikiki és Imi elszántan nézték a félmeztelen párt a strand szilfasorának nagy homokjából. Imi fűszálat rágott, Rikiki egy kagylóval marta a homokot. Dühödten.

– Mit csinálsz?

– Egy… gödröt ások.

– Minek? – Imi szeplős arca ragyogott az olajos napban.

– Gödröt. Elásom ezt a vacakot.

Imi kivette a fűszálat a szájából.

– A gyűrűt? Minek? Inkább add nekem.

Rikiki betemette a kis függönykarikát. Fölugrott, rátaposott, lábával döngölte a nyers homokot.

– Nem kell, ócskaság. De itt majd megtalálom.

– Mért nem adtad oda?

– Csak nem képzeled? Ősszel aranyat veszek, elküldöm egy borítékban. Gyerünk már innen a csudába! – kiáltott Imire, akinek szeplői is megrezzentek.

A katonás úr odahajolt Médihez, és két gyönyörű, imbolygó léggömböt nyújtott át a magas lánynak. Nevettek, nyíltan, hangosan, Médi egészen hátrahajolt, lebegtette a léggömböket. Aztán szaladtak a víz felé, be a lapos Balatonba.

Médi a nagy teraszon ült legtöbbször. Aranyhaja sűrű volt, körülvette. Háttal ült a kerítésnek, Rikiki mindig arra ment haza. A kisebbik lány vékony volt, hosszú lábú. Az ki-be járt; Médi csak ült, nézte a nagy nyár páráit az olajfák közt. A két léggömb a terasz oszlopához volt kötve, föllengett egészen az égre. A kék színű beleolvadt az égbe, a piros lebegett, mint egy kis nap. Rikikinek elfacsarodott a szíve.

Éjszaka nem aludt. Kiosont a kis kőkockás verandára, a hideg kő hűsítette mezítelen talpát. Visszament, keresett a fiókban valamit, aztán ledobta a hálóingét, fürdőnadrágot rántott, sietett. Kiment az éjszakai kapun. Végig az Aradi utcán. Médiék házához, a fehér kerítésen áttornászta magát, és megállt a nagy káposzták nedves levelei között. A nyár fekete selyemként feküdt a fülledt kertre. Sehol senki, Médi benn alszik az álom édes tejében. Rikiki a teraszhoz ment, figyelt. Meg se mozdult a levegő. A két gyönyörű léggömb ott verdesett az oszlop oldalán, imbolyogtak, egymáshoz értek, lengtek. Sötét burájukat a távoli villanyoszlop alig világította meg. Rikiki magához húzta az egyiket. Sokáig nézegette, a kék színű volt. Fogta, arcához vonta, érezte a gumi nyers szagát. Aztán a másikat húzta le a zsinegén. A piros érdesebb volt, erősebb. Nem gondolkozott Rikiki. Elővette a kis tűt, és beleszúrt. A léggömb megbicsaklott, lehullott a földre. A kéket is magához húzta. Fölemelte a tűt, aztán mégse. Átfogta a karjával a léggömböt. A zsineget kezdte húzni, majd a tűvel elvágni. Kezében volt a kék léggömb. Tartotta. Kis szél kerekedett, lobogtatta Rikiki kezében a verdeső labdácskát. Nézte Rikiki, hallotta messziről az örökké hullámzó vizet, a nádak finom susogását. Elengedte a léggömböt, és az egy kicsit billenve, megindult az ég felé.

Rikiki elment a nagynénjéhez. Nagy faluban laktak, nagy házban, nagy ablakok alatt. Rikiki félve lépett a szobákban, az óriási asztal fölött akkora petróleumcsillár függött, hogy leért a tányérokba, mikor ettek, azt kellett a kanállal kerülgetni. Reggel mindig fölkeltek, este mindig lefeküdtek. A bácsi bejárt a városba, a néni itthon dolgozott. A néni várta a bácsit, a bácsi nem jött. Tulajdonképpen ebből állt az életük. Azt hiszem, többnyire kávét ittak, ültek a konyhaasztalnál, és itták a kávét. Cukrot ejtettek bele, és nézték a tetejét. A bácsi nem szólt semmit, a néni nem szólt semmit, Rikiki nem szólt semmit, így múlt a nap, az egész idő.

Rikiki félt tőlük, meg szerette őket.

A néninek nagy szeme volt, figyelte őt, de nem mondott semmit.

A bácsinak nagy keze volt, megfogta őt, de nem szólt semmit.

Így teltek a napok.

Rikiki a másik szobában aludt, csak tejüvegen át nézte az eseményeket. Máriaüveg vagy micsoda volt az ajtón, azon keresztül bámészkodott. Nem látott semmit, csak az alakokat.

A néni tornyosan feküdt az ágyban, és várta a bácsit.

Rikiki tudta, hogy nem olvas, csak nézi a könyvet, nézi a betűket sorjában, de nem olvas. Ő egy díványon feküdt, nézte a máriaüveget, mint az őrült. Halvány fény derengett át a máriaüvegen. Azt bámulta Rikiki meg a föltornyozott nénit. Az alakját. Várt a néni, várt Rikiki.

Megmozdult a néni.

Fölkelt, és az egyik falhoz ment, fölkelt, és a másik falhoz ment. Az ágyra kapaszkodott, és ott is a falhoz hajolt. De mért? Mozgott a máriaüvegben az árnya. Aztán visszafeküdt a helyére – feltornyozva. Várt a néni, várt Rikiki.

Nagyon sok idő telt el. A máriaüveg egyetlen árnyat adott ki – a nénit, föltornyozva. Rikiki arra meredt. Már csípett a szeme, égett a haja a csöndtől, az éjszakától, fáradtságtól, várakozástól. A torkában vert a szíve, úgy érezte, egy eleven madár, amely ki akar ugrani a száján, a nyakán.

Nem történt semmi.

Csak az árny volt ott a máriaüvegen, föltornyozva.

Aztán léptek.

Másik nagy alak lépett be a homályos üvegbe – valószínűleg a bácsi. Csönd. Megáll az ajtóban. Nem lép közelebb. A torony nem mozdul. Várnak. Rikiki már szinte elájult az izgalomtól. Aztán a torony megmozdult, valami átrepült a szobán. Bumm! A bácsi árnyéka összébb húzódott. Bumm! Madár? Mi röpül? Nem szólt semmit a néni, nem szólt semmit a bácsi. Röpült valami. A bácsi árnyéka összébb húzódott. Bumm! Röpült valami – a máriaüvegen csak a pályája látszott. Könyveket dobál a fejéhez? Néma csönd volt egyébként. Az árnyak nem mozdultak. A bácsi nem mondott semmit, a néni nem mondott semmit. Zumm! Röpült valami. Zuhanással puffan a földre. Megint. Rikiki a nagy dunyha alól égő szemekkel figyelt. Mik ezek? Néma vadállatok? Vagy mi a csoda? Bumm! Zuhanás. A bácsi összébb rándult, a néni árnyéka tornyozva ült. Némaság. Egy szó se. Csak a röpülés? Bumm! Nem mondtak semmit. A háború? Különben a máriaüvegben minden a helyén volt. Csak a zuhanások. Az árnyak álltak. Két árny látszott, némaság volt. Mint a vadállatok – gondolta Rikiki. Nem értette, hogy ilyen a szeretet?

Reggel fölkeltek.

A néninek nagy volt a szeme, figyelte őt, de nem mondott semmit. A bácsinak nagy volt a keze, megsimogatta őt, de nem szólt semmit.

Kávét ittak, cukrot ejtettek bele, és nézték a tetejét.

A nagy faluban, túl a temetőárkon, a patak mögött volt egy magas kőfal. Rikiki arra ment. Nézte a kőfalat. A kőfal mindent eltakart, ami mögötte volt, nem lehetett belátni. Ólálkodott Rikiki, ólálkodott, de csak az egymásra ragasztott, nagy széles köveket látta, kétoldalt pedig tűzfalak meredtek, csak a hátukat mutatták a házak vagy épületek.

Rikiki továbbment. A többi ház rendes volt. Egymás mellett, mosolygós ablakok, vidám kertek, még nagy bambuszok is nőttek némelyikben. Az udvaron elvétve gyerekek játszottak, maszatosan néztek az országút felé, leeresztett kezükben lekváros kenyér. Rendes falu. Kiabálás, egy-egy hang, mögötte nagy csend. Ludak sziszegő feje a kerítés mögött. Kutya a porban. Tornác, vörös paprikával. Sár, fehér falak. Ilyesmi.

Megkerülte Rikiki a patakot, onnan kémlelte a nagy kőfal vidékét. Semmi. Mint egy négyszög, bezárultak körül az épületek. Vár? Erődítmény? Hazament.

A falu olyan meghitt lett számára, mint az otthona. A néma ház, a néma evések, az összes ló – hajnalban harminckét vödör vizet kellett fölhúzni a mély kútból a lovaknak, teheneknek – az istálló melege –, igazi, mély élet volt. De a kőfal nem mozdult.

A nagy tarlókon gyíkok csillogtak. Lüktetett az oldaluk, szemük a napba nézett, mereven pihegtek, mint egy ledobott agyagfigura. Gyönyörűre voltak festve, szürke-arany, kék-vörös, mohazöld. Mintha csak megtámaszkodtak volna egy pillanatra a rögök örökkévalóságán, hogy elrugaszkodjanak üregeikbe, kövek rései, deszkák foszlányai közé. De hiába. A fal nem engedett. Rikiki körüljárta, tapogatta, még estelente egy vasdarabbal rést is akart nyitni rajta – nem lehetett.

Már arra se mert nézni később. Vonzotta és bántotta a fal. Mintha néha egy faág vagy napraforgófej mozdult volna meg a tetején, aztán semmi. A fal. Se ajtó, se rés.

Egy délután nagy eső volt, az utcáról megcsavarta a fákat, és egy nagy ágat a falnak döntött. Rikiki nem habozott, fölkapaszkodott rá. Ott volt az, ami a fal mögött van. Semmi különös. Egy csűr, egy istálló, egy ház, egy kút, esős, ázott-barna farakások, csend. Két napraforgó, két fa. Sár volt az udvaron. De a sarokban, az egyik farakás tövében egy lány üldögélt. Rikiki nézte, sötét haja arcába hullott, szeme a mögül csillogott. Szája íves, szép.

– Minek ez a fal, te lány? – kérdezte Rikiki.

– Semminek.

– Hogy ne lehessen bebámulni?

– Bebámulsz.

– Mért ülsz a sarokban?

– Mert csúnya vagyok.

– Ki mondta?

– Látszik. A tükörből is. Meg az emberek szeméből is.

– Buta vagy. Szép vagy, szép a szájad, a…

– Hazudsz. Vigasztalsz.

– Ne bújj el a fal mögé. Nem véd meg a fal. Gyere ki játszani tűzkirályt.

– Nem kell. A fal mögött akarok élni.

– Én megmutatom neked a… – Itt aztán lepottyant Rikiki, a faágat meg ledöntötte a szél. Másnap újra kerülgette a falat, eltakarították akkorra már az ágakat, mindent. Bosszankodott, hogy nem lát át. Néha mintha megbillent volna egy napraforgó nagy tányérja, egy fa teteje. Lehet. Dühös volt a falra, rugdosta a lábával, hogy dőljön le. Persze nem dőlt. Öklével ütötte, haragudott rá, de legfőképp a sarokban ülő lányra, aki azt hiszi magáról, hogy csúnya. Mikor nem járt arra senki, be is kiáltott neki:

– Halló, te lány! Döntsük le a falat! Segítek! – Semmi válasz. – A falat… – De nem jött semmi visszhang.

Virágokat szedett Rikiki, piros szegfűt. Átdobta a nagy falon, legtöbbje fönnakadt. De egy-egy szál átrepült. Hogy mi történt velük? Nem tudta.

Déli tizenkettő elmúlt három perccel. Rikiki egy széken állt a tűzhely mellett, és főzte Léderer levesét. Léderer sekrestyés volt a helyi plébánián – ez már maga különös, hiszen sokkal többet tartózkodott a Négy ökör című vendéglőben, mint a templom körül. Mindegy. A szomorú az esetben az volt, hogy Léderer maga maradt, feleségét gyászolta.

Rikiki szerette Léderert. Miért, miért nem, szerette. Óriási termetű volt Léderer, rengett vele a ház, a járás, a járda; nem imbolygott, de ingott, mint egy hústorony. Jó szíve volt, vaj. Fekete haja lobogott a szélben, ahogy átment a téren harangozni, gyertyát gyújtani, söpörni, ezt-azt. Nagy malaclopót terített a vállára, ment a nagy szélben, a fiúk ujjal mutattak rá, ott megy az Úr szolgája.

Rikiki elszegődött hozzá kicsit mindenesnek. Szórakoztatta az öreg hóbortos beszédje, kapkodva idézett a régi könyvekből. Ilyenkor megállt, kacsintott, fölemelte a mutatóujját „nincs messze az idő!” felkiáltással. Rikiki nem értette pontosan, mire érti ezt, de most, ahogy az órára pillantott, és a levesen egy utolsót kavart, derengett számára, ahogy a plébános közelített, hogy bizony nincs messze az idő. Le is osont, és iramodott kifelé harangozni, délben ez az ő tisztje volt egy ideig, a leves, ki ne fusson, harangozzon, de úgy látszik, kifutott az időből.

– Léderer – szólt a plébános. – Mi ez? – Megtorpant mereven a sekrestyés előtt. Rikiki az ajtó mögül hallgatott.

– Ez leves, tisztelendő uram. Azt hiszem, fejtett bablev…

– Léderer, maga játszik velem.

– Én, mármint hogy tetszik gondolni…

– Hány óra van?

– Hűha, jó, hogy tetszik mondani! Rikiki! Elkésünk!

– Jó, hogy mondom? Léderer. Mért nem harangoz?

– Megyünk is – kapta a nagy malaclopót a hátára.

– Léderer, ilyenkor Hunyadi Jónás, János, látja, engem is összezavar, Léderer, baj lesz ebből, már rég legyőzte a törököt, Léderer, hát nem érti maga, hogy harangozni kell, hogy…

– Tisztelendő uram, megyünk, jövünk. Rikiki!

– Ki harangoz?

– Rikiki segít, ugye, tetszik érteni, nekem annyi dolgom akad a söpréssel, gyújtogatással…

– Maga gyújtogat?…

– Hát a gyertyák. Ne tessék…

– Ki ez a Rikiki?

– Ó, hát nem tetszik ismerni? Ez más. Ragyogó emberke. Nem tudom, kicsoda, segít nekem, és olyan, hogy mondjam, drótból lehet, az Úristen szőrből, pálcikából teremtette… szóval…

– Bocsásson meg, Léderer, maga meghülyült?

– Én? Nem. Csak tetszik tudni, van benne valami kis hang…

– Hang, Léderer? – Kihúzta magát a plébános. – Értem. Mikor vizsgáltatta magát?

– Hát tetszik tudni, mindnyájunkban lehetett valami. Egyszer mesélte is a tisztelendő úr a szószékről, van bennünk egy hang…

– Ugyan, Léderer, csak nem veszi komolyan, amit…

– Amit mondani tetszik?

– Nem. Várjon. Hogy drót meg hang meg pang…

– Pang. Ő is éppen így mondja!

– Léderer, maga játszik velem!

– Én, hogy mernék!…

– Léderer, utoljára mondom, pontosan…

Megszólaltak a harangok.

Rikiki csak az alsó csücskét érte el a kötélnek, de abba belecsimpaszkodott és lengett, eleinte nem szólt semmi, amíg oda nem értek a harang széléhez, a kötél meg ő, aztán ide-oda vágódott Rikiki, lengett, a harangok meg rángatóztak. Billegtették kalapkáikat, vasburájukat, nem is lehetett tudni, Rikiki rángatja őket, vagy ők harangozzák Rikikit. Szépen szólt mindenesetre.

A plébános fölemelte a fazék fedelét.

– Mi ez, Léderer?

– Azt hiszem, fejtett bab… Rikiki főzi…

– Majd küldjön át egy tányérra valót ezzel a szőremberrel vagy drótdarabbal, Léderer.

Dőlt a meleg a padlásföljáróban. Fülledt nagy meleg. Rikiki tapogatózva haladt a partvisok, régi cipők, bádogdobozok között fölfelé. Reccs, reccs. Csikorgott a falépcső. Fölfele egyre sötétebb. Be volt csukva a csapóajtó. Rikiki közeledett hozzá, aztán kikallantyúzta, emelni kezdte. Lassan engedett. Fölnyomta, aztán kitárta, mint egy szárnyat. Ott volt a padlás.

Látszott a ház szerkezete. A kémények kimagasodtak a mennyezetből, átfúrták a tetőt. Olyan meztelennek látszottak. Az egyik ablakhoz kis palló vezetett. A hőség megrekedt a zugokban.

Rikiki óvatosan továbbment. A padláson járni olyan volt, mintha lisztben járna az ember. Finom por. Rikiki egy nagy láda felé lépegetett. Lehajtotta a fejét, pedig jócskán elfért. Óriási vaspántos láda volt a sarokban. Rikiki megtapogatta köröskörül. Nem volt bezárva, a lakat a tetején. Mintha ottfelejtették volna. Rikiki letette a földre, a nagy ládát pedig fölnyitotta. Ruhák nagy szaga áradt ki belőle, s émelyítő, édes és keserű szag – naftalin. Kiemelte az egyiket, egy ezüsttel kivert lila báli ruha volt. A pala résein át beeső rácsos fényben csillogott rajta a díszítés. Az anyaga omló, puha. Aztán egy másik súlyos darabot vett elő. Kisbunda. Fehér hajtóka, durva tapintatú bőr – de olyan meleg volt, mint a kályha. Beborította Rikikit. Visszarakta. Turkált a ládában, egészen elveszett benne. Alul régi, összenyomott cipők. Magas sarkú báli cipő, eldőlt a porban. Nagy csat díszlett rajta. És egy óriási csizmát talált Rikiki. De csak fél párat. Kivette. Csaknem a derekáig ért. Azért csak belebújt. Ott lebegett a nagy csizmában, a kémény oldalába fogózva. Egyszerre csak reccsent valami. Megállt Rikiki a levegőben. Újabb motozás. Rikiki ijedten nézett körül, a kémény mögé húzódott. Egy rossz seprű hevert a földön, azt gyorsan megragadta, és maga elé tartotta. Nézte a sötétet.

Megint moccant valami.

– Itt vagy, Rikiki? – halk suttogást hallott.

– Itt.

Aztán a följáróban előbukkant Gabi feje, maszatos arca.

– Mit csinálsz itt? – Gabi nagyon halkan beszélt. – Mi van a kezedben?

– Ez? Semmi… csak a darázsfészket akartam leverni… – Elhajította a seprűt.

– Hol a darázsfészek?

– Azt mondják, itt a saroknál…

Óvatosan kibújt a nagy csizmából, és lehajtott fejjel, meggörbedve a tető széléhez ment, ahol már hasalni kellett. Gabi követte. A gerendára tapadva tényleg ott voltak a kis sejtlakások, mint aranyrekeszek derengtek a poros fényben.

– Hol vannak a darazsak?

– Úgy látszik, elszálltak.

– Jobb is – súgta vissza Gabi.

Visszakúsztak a ládához. Rikiki egy nagy sálat terített magára, Gabinak kiemelte a kisbundát.

Lekuporodtak a földre.

– Meleg van – mondta Gabi.

– Igen. Jó meleg.

– És sötét.

Rikiki a finom sállal a nyakában a padlás másik végébe kúszott. Nagy, zöld, karos csillárt emelt nyögve. Gabival fölemelték, és fölakasztották az egyik gerendából kiálló szögre.

– Így már mégis jobb – mondta Rikiki.

– Igen. Nincs annyira sötét.

Rikiki előhúzta a nagy csizmát, fölvette. Ültek a földön.

– Kérsz? – Gabi egy törött szentjánoskenyeret nyújtott neki, mint valami titkos ajándékot.

Rikiki rágta a szentjánoskenyeret, viaszos íze, erős szaga a szája körül maradt, az ujjára tapadt. Ültek a földön. Kicsit bólogattak, komolyan. Gabi is rágott.

– Jó – mondta Rikiki.

– Nagyon. – Suttogtak. Ültek. Rágták a szentjánoskenyeret. – Holnap megint feljövünk.

– Persze.

Patkó alakú pénztárcát kapott Rikiki. Már nagyon vágyott rá. Nézte, nézte Müncz úr trafikja kirakatában, a zsoldoskatonák és elefántcsont szipkák, radírok közt a patkótárcát figyelte. Sötétkék bőrből volt. Rikiki állt a háromrekeszes kirakat előtt, ahogy örökké állnak a fiúk, és nézte a tárgyakat. Időnként bement valaki a boltba (egy lépcsőn le), csilingelt az ajtó, mormogás hallatszott, eladtak valamit, Müncz úr eladott valamit. Hatalmas ember volt, talán a legmagasabb, akit Rikiki életében látott, hadirokkant, fél lába fából, de az egész ember olyan nagy volt, hogy mindig le kellett hajolnia, ha kijött a boltból. Rikiki úgy érezte, nem egyszerűen az ajtó miatt hajol le, hanem hogy az égbe ne üsse a fejét. Fekete klottkötényben járt, bajusza szürke. Szóval Müncz úr eladott valamit, a kis kirakatot kinyitotta hátul, és nagy keze benyúlt az apró tárgyak közé, és kiemelt valamit onnan.

Bement Rikiki a boltba.

– Az a patkótárca miből van? – kérdezte visszafojtott hangon, torka elszorult.

– Kecskebőr. Kell? Odaadom.

– Nem, köszönöm. Majd. Talán.

Rikiki repesett az örömtől, mikor apjától megkapta a patkótárcát. Kecskebőr tudniillik – mondta Oszinak. Nyilván azért kék. Mért, a kecskék kékek? Nem, de azért nem is barnák. Apja csillogó kis kabalapénzt tett bele, egy rézfillérest, olyan volt a színe, mint a sötét tejeskávénak. Rikiki a zsebébe süllyesztette a tárcát, gyűjtötte a pénzt, tíz-húsz filléreseket. Ahogy kinyitotta, előreszaladtak a pénzek, de a patkó bőrszéle fölfogta őket. Szép volt, na!

A bokorban lapultak Rikikiék. Oszi guggolt mellette, Gabi hasalt. Suttogtak.

– Meg kell várni, amíg sötét lesz – mondta Oszi.

– Mért kellene?

– Ejnye, Rikiki. Mert akkor meglátják a zsinórt.

– De a tárcát sem látják a sötétben.

– Kicsit sötét. Az is elég.

Sötétedett.

Nagyon sokáig tanakodtak, hova kössék a cérnát, a patkó alakú pénztárcán nem nagyon volt alkalmas hely. Végül is a kis fülére kötötték, jó erősen, többször áttekerték, hurkolták. Kidugták a léckerítés közt az utcára a tárcát, és várták az áldozatot. Csönd volt. Nem jött senki. A patkótárca ott feküdt a porban, a meghitt úton, a meghitt tárca. Nagyon csöndesen pihent, Rikikinek úgy tetszett, szomorú, elhagyatott tárgy lett. De a játék, az izgalom mindent megér. Attól dobog az ember szíve, s megmozdul a belsejében az a kis drót, a szerkentyű, amit még a varázsló műhelyében építettek Rikikibe. Kis hangot ad. Az a legnagyobb boldogság.

Léptek hallatszottak.

Jött valaki, a lámpafényben árnyéka előreugrott. Meglátta a tárcát, lehajolt érte, ők meg uzsgyi – berántották a madzagon keresztül. Mormogott valamit az árnyék, továbbment, ők meg kuncogtak, egymás hátát verdesték örömükben. Rikikiben megpendült a drót arany hangja.

Még jött valaki. Néni. Az is lehajolt a tárcáért, annak is kirántották a keze alól a zsákmányt. Nevetgéltek, zsongtak.

Sok idő telt el. Sötét lett. Nem jött senki. Már be akartak menni, mikor megint föltűnt egy botorkáló. „Ezt még, ezt még” – suttogták.

Jött is. Megbotlott kicsit a tárcában. Megállt.

– Húzd már – suttogta Gabi Rikikinek.

– Várj, hadd nézze meg, milyen szép.

Lehajolt az ember, hirtelen megfogta, elszakadt a pertli, vitte a tárcát. Eltűnt. Rikikiék kiszaladtak az utcára, de már sehol nem volt a kisöreg a tárcával. A játék elveszett. A drótocska Rikikiben pendült – és elhallgatott.

King-kong nagy király volt. Szőrös arcú, vad szemű, majomfenekű. Ott ült a létrán, mely a fészer oldalához volt támasztva, egyszárú létra, kéménysepréshez használták. Azon ült King-kong. Túl a szakadékon, a nagy árkon.

Rikiki nem tudta, ki az, ki lehet. Látta ott sokszor, nagy kezével kedvesen és félelmetesen hadonászott, integetett.

Ők a túlsó parton éltek – Rikiki, Oszi, Gabi, a többiek. Játszottak, lándzsákat dobáltak, a nagy fűben kúsztak előre, mint az indiánok, rohantak.

King-kong várta őket. Türelmesen és szeretettel, kicsit bólogatott is.

A fő játék King-kong volt.

A nagy poroló tetejére nagy kötelet erősítettek, a hinta kampójába. A kötél lengett a szakadék fölött. A szakadék mélyén valószínűleg nagy vadállatok laktak, ordításuk is mintha hallatszott volna, nagy sörényük, bozontjuk meg sokszor a szakadék tetejéig is fölért, látni lehetett, ahogy borzolja a szél. A szakadék fölött kellett átlendülni a kötéllel – a túlsó partig és vissza. Gyönyörű lengés. Gyönyörű szédület. Át – vissza. Át – vissza. A veszedelem fölött, a vadak fölött. Hallani lehetett üvöltésüket, fogaik csattogását, torokmorgásukat. Fölöttük szálltak át.

King-kong a létra szélén ült, várta őket. Nem mindig szaladt értük, hagyta őket lengeni. Volt úgy, hogy még le is álltak a túlsó szélén a szakadéknak, kiabáltak, csúfolták King-kongot, nyelvet nyújtottak rá, egyik kezükkel el is engedték a kötelet, aztán amikor nekiiramodott, akkor uzsgyi – vissza. Szálltak vissza a szakadék fölött, a vadállatok üvöltöttek, ők fölhúzták a lábukat, és szálltak, szálltak hazafelé.

King-kong talán nem is akarta őket megfogni, talán csak játszott velük – az Isten tudja. Nagy király volt, tehette. Várta őket, játszott velük. Ők átrepültek a szakadék felett, és kiabáltak:

– King-kong! King-kong! Fogjál meg! Itt vagyok!

Szálltak a levegőben, King-kong meg fölugrott, hogy elérje őket, szaladt, de akkor ők már visszafelé voltak a szakadék fölött.

Rikiki nagyon szerette King-kongot. De félt is tőle. Ki nem félt King-kongtól? Ki nem szerette King-kongot? Ahogy nagy arcával ült a létra szélén, és várt.

Rikiki megfogta a kötelet, és szállt. Átért a túlsó partra. Le is dobbantott, kiabálta: King-kong! King-kong! King-kong fölugrott és szaladt, hogy megfogja őt. Ő elrugaszkodott, és visszafele szállt. A szakadék fölött azonban elérte őt egy vadállat a mélyből, a nadrágjába kapaszkodott, mert Rikiki a lábát fölhúzta, csak a nadrágot érte el. Fogaival tartotta, húzta lefelé. Rikiki nagyon megijedt. King-kong a szakadék szélére állt, és kitárta két karját, kinyitotta ujjait, és delejezte a vadállatot, hogy engedje el Rikikit. Ínyét is fölhúzva vicsorított King-kong, ijesztette és fenyegette a vadállatot; az visszamorgott rá, és ahogy kinyitotta a száját, vagy félelmében – eleresztette Rikikit, ő meg visszalendült eredeti helyére, a saját oldalára. Dobbantott a parton, integetett King-kongnak, de az már ment is vissza a helyére, mint aki jól végezte dolgát, megmenteni a gyerekeket. És akkor Rikiki már érezte, King-kong nem akarja őket megfogni – játszik velük. Várja őket, elnézi, meg is menti. Nagy király, King-kong, ahogy visszanézett Rikiki, látta a lenyugvó napban bozontos fejét, majomarcát, lendülő karjait, árnyéka átért a szakadékon, épp Rikikire esett, befödte őt.

A nagy téren nem volt senki. Késő éjszaka. A padok pirosa sem látszott, a pázsit zöldje sem. A fák fölemelkedtek az égre, kirajzolódtak, mint nagy csontok ág-bogaikkal. A templom medveteste lerogyott a sötétben, sötét madarak szálltak ki-be a torony ablakain.

Rikiki még sosem járt ilyen későn a templomtéren. Amikor délelőtt át-átment rajta, a sárga kavicsok csikorgása, a sekrestyés biciklije odatámasztva a villanypóznának, a buta galambok ugyanazon hangon való beszédje, mikor végkimerülésig búgnak – ez volt a tér. Kavicsokat gyűjtött Rikiki, meg a padba vésett titokzatos jeleket, neveket nézegette – világos volt a tér, áttekinthető utakkal, a fű nagy foltjaival.

Most alig mert lépni. Mért kellett ilyen későn hazajönni Molnáréktől, fogalma sincs. Mindig csak a lóversennyel jönnek azok is, ugratni a kockával, a kis ólomlovasokkal, a játék. De hát ő sem tudja abbahagyni. A játékot nem lehet abbahagyni. Most aztán félhet. Lopakodhat. Reccs. Ez csak a kavics, remélem. Húzd ki magad! – mondta magának. Lépj rendesen! Nagy madár röpült ki a templomtoronyból. Ez nem galamb, annyi szent. Ez nagyobb annál és félelmetesebb. Reccs. Jó úton megyek én egyáltalán, vagy rég eltévedtem a sötétben? Azt senki sem tudhatja. Reccs. Ez csak a kavics. Mikor érek már át ezen a téren? Ez a templomtér, Rikiki, remélem, érted. Jobbra, jobbra…

Ki van ott jobbra? Ekkora ember nincs is! Ez egy óriás! Na, ezt kifogtam! Végem. Ilyen nagy emberek… a Müncz bácsi ennek a bokájáig sem ér. Megfog, ez kétségtelen. Nem mozdul, ez kétségtelen. Nem láttam eddig, de hogy is láthattam volna eddig, hiszen csak most jött ide. Most aztán itt van. A felhőkig ér a feje. Az a kis hold is hogy eltűnt persze. Ő csinálja. Mindent ő csinál. Mármint ez az óriás. Hát vannak még óriások? Nem gondoltam volna. Szólhattak volna idejében, akkor megkerülöm a teret. A templomnál is magasabb? Na, azt azért nem. Várjunk, lépek. Reccs. Nem megy. Itt magaslik jobbra.

Nagy hang szólalt meg a sötétben:

– Rikiki!

Rikiki megdermedt.

– Rikiki! Te vagy az!

– Én – elhaló hangon felelt.

– Én a szabadságharcos katona vagyok. Ne félj tőlem. Éjfél van, el kell mondanom az imámat, minden hetedik vagy hetvenhetedik éjjel.

„Esküszöm, kő vagyok már. Esküszöm, emlék. Agyamat belepte a por, eltakart az anyaföld. A szabadságharcért haltam meg. Egyenruhában haltam meg. De gyűlölöm az egyenruhát, és szeretem a szabadságot. A szabadság belül van. Begombolva a ruhák alatt (Rikiki egy pillanatra a nagy kék gombra nézett), rejtve az emberben. A háborút nem a fegyverek csinálják – az emberek. Az ember felnő és háborúzik. Harag van a szívében, gyűlölet a csontjaiban. Ne a vastól, a fegyvertől féljetek, az még semmi. Hanem azoktól az emberektől, akik elveszik a játékhoz való jogot. Attól féljetek, mert megromlotok ti is, mint az alma, belülről elfelejtitek a játékot, elejtitek a labdát, abbahagyjátok a vitorlák, a kendők lobogtatását. Játsszatok, játsszatok, dobjátok a sapkátokat az égig – ez az élet. Esküszöm, kő vagyok. Esküszöm, emlék.”

Futott Rikiki teljes erejéből, a kavicsok pattantak lába alól, kereste az ajtót, amelyen át hazatalál.

Gyűlölte a táncosokat Rikiki. A fülledt éjszakai szobában lebegtek, tapadva, mint nagy levelek, a nők fölnéztek férfijaikra. Lassú zene szólt, azok egymás szemébe mélyedtek. Arcukra bárgyú mosoly ült, ernyedten rátették egymásra a kezüket, és forogtak, egymásba olvadtak, Rikiki alig tudta megállapítani, annyira összefolytak, mint a matricák.

Gyűlölte a szilvesztert Rikiki. Az emberek hivatásból olyan jókedvűek voltak, hogy az elviselhetetlen. Trombitáltak, az ő kezébe is nyomtak egy trombitát, hogy fújja. Oli bácsi hozta neki.

– Fújd, Rikiki, fújd! Így fújják a katonák is – és megcsavart a fején egy hajcsomót.

Igen -gondolta Rikiki –, de azok meg is halnak aztán rendesen. Ahogy egy katonának kell. A katona arra való, hogy meghaljon. Jobb is, ha nem emlegetjük őket.

Kinn a konyhában nagy sonka főtt. Óriási főzőfazekakat szereztek, és időnként belenéztek, a nagy hús rózsaszínűen úszott, mellette fehér lé bugyborékolt. Tejet tettek a vízbe, hogy jobb legyen. Ez sem tetszett Rikikinek, nem volt kibékülve a szilveszteri különlegességekkel. Kijött két ifjú úr, és heccelődve franciául beszéltek, Rikiki csak ellenségesen figyelte a szavak bugyborékolását, nem értette, comment allez-vous, monsieur, babapalépü, papapo, pürémö paparé edegré alláré, és a végén valami uj, uj ezt leggyakrabban mondták, uj, uj, pömpiő, vagy vuj, vuj, nem is tudta. Majmok. Röviden. Ennyi a véleményem. Pö-pöpö-papáré. Igen.

– Rikiki, te is táncolhatnál. Itt van Ida is, az meg szomorúan ül egyedül a szalonban – mondta Oli bácsi, és levágott egy darab sonkát, „au, au, de forró!” kiáltásokkal a rotyogó fehér léből kiemelve.

„Szalon” – hülyeség, gondolta Rikiki. Ahol ők élnek. Ahol ők boldogok voltak. Ahol a nagy asztal volt azelőtt, tele katonákkal. Köszönöm. A szalon. Az ön szalonja, a mi szalonunk, a ti szalonotok… Egy család van ott, uram, élő család, azt nem lehet széttáncolni, behinteni konfettivel, behálózni a vidámság pókhálóival, girlandjaival… egy család… ebédelni szoktunk együtt… körbeüljük az asztalt… nem szalonkodunk…

Bement.

Táncoltak ölelkezve. A roló le volt engedve, a szoba idegen; vörös selyempapírral voltak a körték bebugyolálva, hogy meghitt fény legyen. Anyja egy magas úrral táncolt, arcán félhomály. Na, ebből elég, Rikiki! Vett egy hosszú papírszalagot, átkötötte az egyik szekrény lábán, és végighúzta bokamagasságban a félreállított asztal lábához. Jó lesz. A magas úron előre nevetett Rikiki, nem fog táncolni az anyjával.

Csendült az éjfél, eloltották a lámpákat, sikoltoztak, éljeneztek. Rikikit nem kereste senki. Érthető. El voltak foglalva valami fontosabbal. Anyja szaladt aztán hozzá, hogy átölelje. A magas úr, akinek Rikiki a csapdát állította, nem is jött felé. Rikiki kiabált az anyjának: „Ne gyere, ne gyere ide!” – de az nem értette, és rohant felé. Késő. Anyja elvágódott hosszában. Aztán ott térdelt előtte, nyújtotta feléje a kezét.

– Rikiki! Rikiki! – kiabálta. Ő ült, és nézte anyját a földön. Nem tudott megmozdulni. Az ablak résein át látta, esik a hó.

Rikiki ült a szobában egyedül, és azt érezte, nézik őt. Nem volt senki a szobában. Lehetetlen. Kihúzta kicsit magát, összeszedte, odahajolt a nagy papír fölé, az asztal puha, mintás takaróval volt letakarva. Elsüppedt benne a papír. Alá kell tenni valamit. Egy kartont kivenni a fiókból… ki nézi őt? Ez már nem vicc. Fölemelte a szemét. Senki. Lassan körüljártatta. Szekrény, dívány, kisszekrény – senki. Szekrény, dívány, kisszekrény – senki. Kályha. Lámpa. Hű, a mindenit!

Lecsúszott a székről. Ki néz? Végigjártatta megint a szemét, nem látott semmit. A roló mögül? Nem. Idebent vannak. Itt valahol.

Odament a fiókhoz, kihúzta egyetlen rántással. Keresgélt benne, de nem tudott odafigyelni, hátra-hátrakukkantott. Hirtelen megfordult. Szekrény, dívány… senki. Csönd. Balra nézett. Ott sem. Kihúzta a papírt, visszaült az asztalhoz. Rajzolni kezdett. Egy nagy sárkányt rajzolt, kacskaringós farkával, sok fejével, és minden fejben egy nagyon nagy, enyves, öreg barna szem. Sokáig színezte, egészen belemerült, amikor hirtelen megint az volt az érzése, nézik. Több oldalról. Erősen. Fölemelte a fejét a papírról, körbepillantott, és látta, hogy a bútoroknak nagy ciráda van a tetejükön, mint egy fej, és azok közepén egy szem. Nagy barna szem volt faragva a szekrényekre, még a haj is látszott fölöttük, a csúcsos fej. Nézték őt. Melegen, kedvesen. Rikiki elmosolyodott, visszapillantott, szemöldöke kisimult.

– Veled vagyunk, Rikiki – mély, elmosódott hangok jutottak el hozzá. – Ne félj. Régi fák vagyunk, szemünk lát téged. Ősidőkben vágtak ki bennünket, amikor még minden fában egy sárkány lakott. Hatalmas sárkány. Fönn álltunk a hegyeken, zúgott a szél, fújta a koronánkat, a lombjainkat ingatta. Sárkányok laktak bennünk, csupa élet voltunk. A vihar sem bírt velünk. Most bútorok vagyunk. Látunk téged, Rikiki. A lelkünk él. A sárkány, aki bennünk lakott, kiterjeszti néha nagy pikkelyeit, és mi élünk. Nem börtön ez a láda nekünk, csak az új élet formája. Veled vagyunk, Rikiki. Szunnyadozunk a szobák mélyén, figyeljük a gyerekeket, figyeljük a lelküket. Ősidőktől élünk, és tudjuk a fák jeleit, a sárkányok jeleit, csak az embereket nem értjük. A gyerekeket szeretjük, akikben fölcsillan egy kis fény az egészen elmúlt időkből. Használj minket, Rikiki, akkor megmelegszünk, szemünk kifényesedik, föléledünk. Ne félj a szemünktől, igaz barátok vagyunk.

Rikiki fülelt, az elmosódott hang elúszott. Nézte az enyves, nagy szemeket a szekrények nagy cirádájába vágva, a fabozont alatt, a fahajban. Odament a nagy szekrényhez, átölelte, és erősen szorította.

– Mit csinálsz, Rikiki? – hallatszott a hang mögüle, az anyja állt ott.

– Itt… az oldalukat… mintha lenne valami…

– Ölelgeted a szekrényeket?

– Hogy mekkorák! Hogy mekkorák!

– Óriások. Régi időkből valók. Majd kicseréljük őket. Ezeket meg kidobjuk.

– Nem kellene kidobni… végeredményben… végeredményben…

– Nagyok, otrombák, csúnyák… Rikiki. Olyanok, mint a sárkányok. Nézd, még szemük is van.

– Ó, az csak dísz! Faragás. – Rikiki fölnézett a szemükbe, azok visszanéztek. – És én szeretem a sárkányokat. Tulajdonképpen a sárkányokat szeretem legjobban. Olyan meghittek. Mindig sárkányok közt szeretnék élni.

A lefüggönyzött ablakok mögül eleinte tompán hallatszottak a kiáltások. Rikiki fülelt ijedten. A szemben levő nagy házból jöttek a kiáltások, az ablakok is belerezegtek.

– Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni! Jaj de fáj! Anyu!

Gabi hangja volt. A nagy lefüggönyözött szobából hallatszott. Rikiki a kerítéshez szorította az arcát.

Nagybeteg volt Gabi, Rikikit nem is engedték át hozzá. Látni szerette volna Gabit, olyan régen nézte már az arcát, barna kis gombszemét, szutykos orrát. Az volt az érzése, ha ő istenigazából megnézhetné, meggyógyulna. Nem engedték át.

– Nem akarok meghalni! – jajongott Gabi, a hang nekiütődött a nagy függönyöknek, egészen kidudorította őket.

És ez így ment napról napra.

Rikiki a kerítéshez szorított arccal állt mindig, és nézett át a szomszédba, ahol a barátja volt. A kiáltások nagyon fölerősödtek, aztán csak nyögdécselések hallatszottak.

– Jaj, jaj! Rikiki átszaladt a pékhez… – Ezt mondta Gabi nagyon gyönge hangon. – Rikiki átszaladt a pékhez…

Az ebédnél csöndesen voltak Rikikiék. Lehajtott fejjel ettek, szinte belemerültek a tányérjukba. Anyja azt mondta:

– Még jó, hogy Gabiéknál olyan hűvösek a szobák. Szegény, gondolhatod. Az orvos nem sok jót mondott.

Apja bólintott, nem felelt.

– A rokonokhoz költöznek aztán… vagyis érted. Ott olyan derűsek. A derű az élet sója. Ilyenkor elkel…

Rikiki erősen figyelt, kék gombját fogdosta, simogatta. Ebéd után alig várta, hogy elszéledjen a család a dolgára, kilopódzott a konyhába, markolt egy adag sót, és szaladt át az úttesten, semmivel sem gondolva már. A nagy vasajtót belökte a lábával, föl a keramit lépcsőn, kopogtatott Gabiék ajtaján. Senki nem felelt, erősen kezdett dörömbölni, nagy sokára Gabi anyja jött, szürkén, sötét fejkendőben.

– Nem lehet bejönni, Rikiki. Gabi már nem ismer meg téged, kár… – sírdogált.

Csak állt Rikiki, csak beengedték.

A konyha dohszaga megütötte az orrát. A tűzhelyre nézett, kissé félrehúzva a karikákról, félig lefödve a fedővel főtt a leves, valószínűleg ugyanaz a leves, amit mindig is ettek Gabiék, egyetlen leves, mást talán egész életükben nem ettek, főtt, főtt, már ezt sem ették, de Rikiki úgy emlékezett, hogy örök időktől ezt az egyetlen levest eszik Gabiék – de csak szaladt be a fiúhoz, aki csendesen pihent a nagy ágyon, félrefordult fejjel, nem látta már Rikikit, senkit, a levest sem látta már, a szabadságharcos katonát sem a templomtéren, a nyilazó indiánokat sem, a gumiautó is elgurult előle a nagy mezőkre, nem tudott már beleülni; kicsit még elmosolyodott, hogy ennyi minden van azért a világon, ennyi szép, ennyi játék, végeredményben rengeteg játék van a világban, szép ez a világ, félrebillent fejjel meredt előre – Rikiki rohant be hozzá.

– Gabi! Gabi! Megmenekülsz! Nézd, Gabi! – Nyújtotta kis kezét a néma fiú felé. – Itt van az élet sója! Hoztam neked, hoztam neked! – ordította már Rikiki. Kinyújtott kezéből pergett a só a földre. – Gabi, ez az élet sója, nem kell meghalnod! Ne menj! Ne siess! Maradj, Gabi! Mi… várunk, gyere, vár mindenki, Gabi, King-kong vár, érts meg, King-kong… tudod… Zokogva nyújtotta kis kezében Gabi felé az élet sóját, az pergett a földre ujjai közül.

Két csoportra oszoltak – indiánok voltak és cowboyok. Az indiánok lándzsákat hordtak, tőrt, tomahawkot, a cowboyok pisztolyt. Kinek mije volt. Rikikinek volt egy kis pisztolya Müncz bácsitól, fényes feketére festve, ő cowboy lett. Egy pléhdarab volt a ravasz és a kakas egyben, a kakas fejét hátrafeszítette Rikiki egy ujjal, aztán katt, lőtt.

Az indiánok elbújtak a bokrokban. Díszeket tettek a fejükre, egyikük még be is festette a bőrét, egy oroszlánt festett a hasára; igaz, inkább egérhez hasonlított, semmint az állatok királyához. Mindegy. Kúsztak, sziszegtek, tanakodtak, ilyen volt a kerti háború.

A cowboyok lovon jöttek, ami abból állt, hogy ugráltak váltott lábakon, és nyelvükkel csettintettek. A fal mellett húzódva közeledtek.

Az indiánok láthatatlan kis gödröket készítettek. Lyukat ástak, arra finom kis gallyakat törtek, befedték velük, újságpapírt tettek a tetejükre, aztán földdel leszórták. Nem látszott semmi. Amikor a cowboyok átvágtak a nagy mezőn, belebukdácsoltak, elzuhantak lovastul. Az indiánok rávetették magukat. Így fogták el Rikikit is.

Vad vezényszavak hallatszottak:

– Elintézni! Hátra a kezet! Megmotozni! Elvenni a fegyvert! Megkötözni!

Lóni volt a vezérük, nem értette. Még mondani is akarta Rikiki: Lóni, hát ide figyelj, én vagyok Rikiki, meg se látod, ne fogass el engem, én a te barátod vagyok… a biciklivel, ha egyszer mégis megjavítod, mi elmegyünk a világ végére, és lelógatjuk a lábunkat, ezt nem felejtheted el… Lóni, kacsints már, adj valami jelt, hogy fölismersz…

Lóni csak le-föl járt, döngette lábával a földet.

– Ide többé sápadtarcúak nem jöhetnek. Ha legeltetni akarják a lovaikat, akkor más vidék után kell nézniük. Vallassátok ki őket, mi a szándékuk, mennyi sarcot fizetnek, nekünk pénz kell, hatalom és föld.

Rikiki kezét is elkapták és hátracsavarták. Megkötözték. Tüzet gyújtottak, körbetáncolták őket.

– Lóni…

– Ki szólít? Szarvasszív a nevem.

– Szóval… Szarvasszív… itt mi barátok vagyunk…

– Barátok? Ellenségek inkább, sápadtarcú!

– Igen… szóval ellenséges barátok…

– Ilyen nincs, sápadtarcú. Vagy át akarsz állni hozzánk, indiánokhoz?

– Nem akarok átállni, csak… elmenni…

– Elmenni?

– Mi barátok voltunk…

Aztán már nem is hallgattak rá.

Rikiki nem törődött bele, addig izgette-mozgatta a kezét, amíg kiszabadult, letépte magáról a kötelet, és eliramodott. Az indiánok nagy üvöltéssel vetették magukat utána, egyikük megcélozta, és hátba dobta egy lándzsával.

– Véged van, sápadtarcú! Tom Mix, neked véged! – kiabáltak. – Állj meg!

Rikiki megállt.

– Mért volna végem?

– Lelőttek, nem játszhatsz tovább. Akit lelőnek, nem játszhat tovább.

– De élek…

– Az semmi. De nem játszhatsz tovább.

– Soha?

– De. Majd egy másik játékban.

– Nincs időnk már átmenni, nincs időnk, bújjatok el, halljátok?! – kiabált a bátyja, ők anyjával egymásra néztek.

Hatalmas csattanások hallatszottak egész közelben. Bumm! Óriási robbanás.

– A rádió be se mondta, hogy jönnek! – Anyja kétségbeesve állt a szoba közepén. Fogta Rikiki kezét.

– Hát nem halljátok, hogy itt bombáznak a közelben, a fene egye meg, hasaljatok már le, bújjatok be valahova! – Akkor már egy sezlon alól kiabált feléjük a bátyja.

Rikiki anyjával a zongora alá bújt. Fényes délután volt, a nap megint besütött a család közepébe, a meghitt sarkokat betöltötte a puha, sárga meleg. Bumm! Irtózatos csattanás. Bumm, még egy.

– Ez egész közelben volt – suttogott a hang a dívány alól. – Bújjatok beljebb!

Nemigen volt beljebb. Oldalt szorongtak az anyjával, egész a falig húzódva. Hová még? Meddig vissza? Bújjanak a falba? Simuljanak a falfelületbe? Bumm! Na ugye? Ekkor süvöltött föl a sziréna. Jókor. Köszönjük. Bummra – na, ennél közelebb csak mi vagyunk. Bevágódott a nyitva hagyott ajtó, betörtek az üvegei. A sziréna kegyetlenül búgott, még félelmetesebb volt, mint a bombázás maga. Anyja átfogta Rikiki fejét, de ő kikukucskált, és nézte, amit lehet. Valami por is kavargott. Vijjogott a sziréna. És fölöttük a zongora. Még nem is látta ilyen pontosan, belülről, kibelezve szinte, sorban a húrokat, vattafejekkel a végükön az ütők, a farekeszek pontosan elhelyezve – gyönyörű volt! Ilyen szép egy zongora alulról – ez nagyszerű! Bumm! Ez már a szomszéd – az ablakok berepültek, egészen a másik falig szálltak. Ez a zongora nagyon jó ötlet, ez mindentől megvédheti az embert, csak a bombától nem – gondolta Rikiki. Legfőképpen ha rájuk zuhan, akkor eltemeti őket. Nagyobb, mint egy bomba. Én kimászok innen, annyi szent, ez lehetetlen, egy zongorával a fejünkön élni, különben is megalázó, de agyonnyom, nem szólva, hogy ez egy hangszer, játékszer, és nem fedezék… Ha ez rájuk esik… akkor rosszabb, mint a bomba… Milyen szépek a húrok, különböző vastagságúak… aranyszínűek, vörösek, ezen szokott anyja játszani, milyen szép ez az aranypedál is… különböző hosszúságú húrok… a hang a legszebb dolog…

Óriási robajra szakadt be a fal. A légnyomás odanyomta őket a falhoz, a zongorára por, vakolat szakadt, de rájuk nem esett semmi. Az ablakkeret kilógott a helyéből, tátongott a repeszek helye, mint a harapások.

Aztán csend.

Teljes némaság.

Egymásra néztek hárman.

Megvoltak.

Kikászálódtak, leverték magukról a port.

Anyja lesöpörte a zongorát, fölnyitotta a tetejét, kitámasztotta.

– Csak nincs valami baja? – kérdezte Rikiki.

Anyja leütött egy-két hangot. A fehér billentyűk engedelmeskedtek, a feketék nem. Hiába nyomta őket, pökk, pökk, csak ütődtek. De anyja leült a zongoraszékre, elnézett a kert felé, és játszani kezdett. Sose játszotta még ezt a dallamot, hiszen mindig szokta a feketéket is használni. A szobában kavargott a por, ők álltak ott bátyjával a betört szobában, és anyjuk valami földöntúli dallamot játszott. Keze siklott a fehér billentyűkön, néha-néha megállt egy fekete fölött is, de aztán továbbsuhant és zongorázott.

A tej. Csak azt ne kéne meginni soha – gondolta Rikiki, és hiába csavargatta bűvösen a nagy kék gombot a mellényén, ez a pillanat mindig bekövetkezett. A reggel alig tört át a függöny lemezén, a tej ott volt. Ő állt, állt, csaknem reménytelenül – a tej egészséges, erőt ad, nem leszel beteg –, meg szerette is, szép fehér színe volt, a bögre szélén meg finom kékbe játszott, szerette ő nézni a tejet – de inni, az borzalom volt! Állt, állt, a hátán a táska majdnem földre rántotta, amikor a vállára kanyarította, és nézte a tejet. Mint ősellenséget, valahogy el sem tudta képzelni, hogy ennyi tej elférjen benne. Vagy olyan szűk úton, amennyire most a torka összeszorult, le tudjon préselődni. Kizárt dolog. Nincs egy hajszálnyi rés azon a folyosón, le a gyomrába…

– Megmelegítsem?

Erre már megragadta a bögrét, végezni vele, mert akkor még jön bele a cukor vagy méz, Istenem, az nem lehet igaz – méz, az még ragad is, akkor teljesen összeragad az egész rikikiség benne, talán szét se lehet többé szedni részeire, egy csöpögős massza lesz az egész – felhajtani a tejet! Hunyt szemmel. Gondolj valami másra… gyorsan, gyorsan, de mire? Rosszra-jóra, rosszra-jóra… a tej… mire is, mire is? A tej fehér… Lóni, a biciklista, elmegyünk vele a világ végére… A tej… ahol tejjel-mézzel folyó Kánaán… Erre már öklendezni kezdett; Rikiki, idd, idd… tejjel-mézzel… ez nem lehet igaz, Lóni becsapta a biciklivel, igaz, nem is tudja soha többé megjavítani… de hogy a világ végén… tej… mire is gondoljon? Jóra-rosszra? Az indiánokra is gondolhatna végeredményben… a hasukra egér van tetoválva… de ennyi tej – ez lehetetlen… Lóni becsapta a biciklivel, kétségtelen, talán inkább másra gondolj, nem vagy te utolsó, a legutolsó vagyok, a legalávalóbb, még ennyi tejet sem tudok meginni… az üveggolyóra gondolok, megvan, á, dehogy, Samu bácsira, a kismajmokra, a sárkányokra, Esztire gondolok, na, hogy az eszembe sem jutott, drága Eszti, ő biztosan el tudná intézni, el tudná bűvölni a tejet – hiába. Leemelte szájáról a bögrét. Félig. Reménytelen. Behunyta a szemét, és most – jóra-rosszra, legnagyobbra gondolj, a tej, de hát nincs legnagyobb a világon, issza, issza, King-kong a kertben, megálljatok, ti tejmesterek! Letette a bögrét, sarkon fordult, indult.

– Rikiki, rendes gyerek vagy.

„Azt gondolom.”

– Nesze, vigyél magaddal még egy kis sajtot, tudod, csak egy almát tettem be tízóraira… Ömlesztett…

„No, ez lehetetlen. Ez meghaladja az erőimet” – gondolta Rikiki.

– Az úton is megeheted, legalább elszórakozol…

„Elszórakozom? Hát teljesen hülyének néznek engem? Elszó-ra-ko-zom? Hát megyek rendesen, nem sajtot fogok piszkálni, bontogatni, egyszerre kétfélét úgysem lehet csinálni, vagy bontogatom a sajtokat, vagy megyek magamban, rendesen az úton. Ide azzal a sajttal! Ide vele azonnal!”

Otthagyta a családot, ment.

– Rikiki! Nézz vissza, integess!

„Még mit ne csináljak a kedvetekért? Nem. Előre a sajttal. Egy-kettő! Sajttal előre. Egy-kettő.”

Ilyen reggeleket! A templomtér oldalán kellett bekanyarodni. Tovább. Bal oldalon töredezett járda. Jobb oldalon kutya. Középen lócitromok. Kedves. Sehol sem lehet eljutni a célig? Még bontogassam itt a sajtjukat. Mi van ráírva? „Öm-lesz-tett”. Ömlesztett – na, ilyen már nincs. Ez nem is igaz. Még ilyen címet is adnak neki – ez igen. Hogy senki se egye, senki se vegye. Ömlesztett! Ha meggondolja az ember, ezeket a tejeket, sajtokat…

Bekanyarodni. Na végre!

Már csak az óvoda. Itt. Nagy mamlasz repülőgép a homokjátszótér sarkán – persze, kell ez. Várjatok csak! És teljes erővel elhajította a sajtot, neki a repülőgép oldalának. Freccs! Talált. Ömlesztve. Tessék. Kicsit megigazította a vállán a táskát, és fütyörészve ment tovább az úton az iskola felé.

Kétségtelen, hogy tojásfejű volt Gurumlai, de akkor is. Rikiki nagyon sajnálta Gurumlait, Gurumlai nem értette, mért kellene őt sajnálni. Ha egyszer tojásfejű, hát tojásfejű. Nincs abban semmi. Vannak kockafejűek, fafejűek, golyófejűek – így hallotta Gurumlai, ő meg tojásfejű. Ezért még nem kell fájnia Rikiki fejének.

Egy nagy légy zümmögött az órán. Azt figyelte mindenki.

Gurumlai a másik padsorban ült, valamivel előbbre.

Rikiki nézte Gurumlait, különösen mióta megtudta, hogy tojásfejű. Igaz, kopaszra volt nyírva, és akárhogy csűrjük-csavarjuk, tökéletes tojás formájú volt Gurumlai feje.

– Mit csinálsz, Rikiki? – csapott le elmélázó tekintetére a tanítónő.

– Itt… én… figyelem… figyelem…

– De mit?

– Nézem… úgy értem… hogy…

– A legyet figyeled? Te is a legyet figyeled?

– Én? A legyet? Milyen legyet?

– Látod, itt van egy légy – mondta erélyesen a tanítónő, és pálcájával a zümmögő rovart követte.

– Egy légy?

– Ne tettesd magad, Rikiki. Nem látod, hogy ez egy légy, és az egész osztály ezt nézi, és nem lehet tanítani?

– Lehetni éppen lehet… csak én nem…

– Na, mondd csak meg az igazat szépen.

Ez meghatotta Rikikit. Az igaz. Ezt kár volna véka alá rejteni. És szépen.

– Kérem, én Gurumlai fejét nézem tulajdonképpen. Igen. Teljes meghatározottsággal állítom, Gurumlai fejét.

– Ne nevessetek, fajankók – szólt rá a felvihogó osztályra a tanítónő. – És mit látsz Gurumlai fején? Mi az a nagy látnivaló Gurumlai fején?

– Hogy tojás.

Kirobbant a nevetés.

– Tojás? – kiáltott fel a tanítónő.

– Igen. Tojás alakú. Mindenki így is hívja, ezen gondolkodtam el, hogy tojásfejű.

– Tojásfejű? – elképedt a tanítónő. – Ki hívja így?

– Mindenki. Azt hiszem, közmegegyezéssel. Azt hiszem, én is így fogom hívni, hiszen annyira meggyőző… igen, ahogy néztem…

– Gyerekek! Ez más dolog. Nem szabad összekeverni a dolgokat. Ez a forma… ez a forma – odasétált Gurumlai fejéhez a tanítónő –, értsétek meg, itt – megsimogatta Gurumlai fejét –, nem annyira az a fontos, hogy milyen az alakja. – Kezét a fejen tartotta. – Az alak külső dolog. Benne, ebben a csontban, ebben a héjban…

– Tojáshéj! – visítottak fel a gyerekek.

– Elég! Várjunk! Megmagyarázom. Találó az elnevezés, jó megfigyelésről tanúskodik. Az alak… a forma… tojás… – simogatta a fejet kedvesen. – De a tartalom… Értsétek meg, ez két dolog… a tojás az… tojás. A feje, egy ilyen fej meg fej, ugye… ő egy ember…

– Tojásember!

– Gyerekek! Egy igazi emberke, aki itt ül. A fejével gondolkodik, számol…

– Tojással! – nevettek.

– A… belül van… belül kavarognak, értitek, mi a különbség? Gyerekeim, ne legyetek rosszak! Gurumlai, fiam, te… mióta… mióta…?

Gurumlai fölállt nagy szerényen, kicsit legyintett.

– Tessék csak Tojásnak szólítani…

Fölálltak a nagyszobában a fiúk. Tihi, Tucsi, Zarló, a bátyja meg Jocó. Kard-ki-kard! Rikiki ámuldozva nézte őket. Minek ez? Hogy van ez? Eddig olyan jól megvoltak, most mi a csodának veszekedni?

A fiúk közül ketten olyan iskolába jártak, ahol szép kardot adtak. Aranyveretes, rendes, hosszú kardot, szürke pantallójuk volt és sujtásos mente. Mint a huszároknak. Tihiék hazahozták a kardokat, összevesztek, ahogy kell, és párbajozni akartak.

– Min vesztetek össze? – kérdezte Rikiki Tucsitól.

– Én nem tudom. Csak azt mondták, meg kell vívni egymással. – Megvonta a vállát. – Hogy egy lány mást szeret meg ilyesmi.

– Mást szeret? Na és? – Rikiki most már végleg nem értette. – És mért nem hagyják mást szeretni?

– Azt nem lehet. Hova gondolsz?

– Hát fegyverrel akarják vissza… hogy visszaszeressen?

– Nem érted ezt, Rikiki, hagyj minket… párbajozni… a legjobb lenne, ha itt se lennél.

Le-föl járkáltak, összeráncolt szemöldökkel, hol két csoportra oszoltak, hol egyesével ide-oda jártak. Összehajoltak, súgtak, mormogtak, soha ilyen komolynak nem látta őket Rikiki.

– Öt méter, rácsapás, első seb! – kiáltotta Jocó.

– Öt méter, rácsapás, első vér! – válaszolt Zarló.

Szép dolog, mondhatom!

– Felsőtest szabadon! Kitenni a kardnak!

No, ez tökéletes! Szólni kellene valakinek, de jól megrendezték, hogy anyuék vidéken vannak. Bár megjönnének…

Zarló, Jocó kigombolták a zakójukat, egy rántással levették magukról, és odahajították a háttérben állóknak. Hajukat megigazították.

– Inget is! Felsőtest szabadon! – vezényeltek a párbajintézők.

Egy rántás – az ing is röpült. Ott álltak pucér felsőtesttel, Jocónak vöröses volt a bőre, Zarlóé fehér, és kiálltak a bordái.

Tucsi odament most a faliszekrényhez, kivett egy kardot hüvelyestül. Tihi is. Vizsgálták a nagyságát, egymáshoz mérték, cserélgették. Aztán kirántották mind a ketten. Rikiki bátyja mint főbíró ült a kályha tetején – nyár volt. Tihiék fölemelték a kardot a magasba, visszarántották oldaluk mellé. Tüzetesen megvizsgálták a pengéket, hüvelykujjukkal pöcögtették az élüket. Bólintás. Utána megfogták a kardok hegyét, és markolattal nyújtották át a két küzdő félnek. Azok megragadták. Aztán hátraléptek. Aztán előre, egészen egymásig, arcuk majdnem összeért. Visszakoztak, aztán leguggoltak, mintha vécén lennének, kardjukat előrenyújtották.

– Kész! – kiáltotta Rikiki bátyja. – Számolok. Háromra összecsapás, kettő perc. Első vér, egy, kettő…

– Várjatok – szólt közbe Tihi –, várjatok! Zarlónak leesik a nadrágja. – Odament védencéhez, és halálos komoly arccal megigazította a laza nadrágot.

– Ne ilyenkor vacakoljatok – mondta a főbíró. Rikiki az öklét rágta. – No, még egyszer! Egy, kettő, három! Rajt!

Ugrándoztak. Előre kettőt, vissza egyet. Kardjuk még nem ért össze. Aztán csak a hegye. Aztán egy csattanás, kardok csattantak. Nagy zaj. Hrrr! – kiáltottak. Összecsaptak. Hrrr! Így. Úgy látszott, elsősorban egymás kardját ütlegelik. De Rikiki megrémült, iszkolt kifelé. Szaladt át Tarró nénihez, aki szokás szerint hosszú tésztás húslevest főzött, nem is értette, miről van szó. Csak benézett a nagy ablakon, látta, hogy meztelen felsőtesttel hadakoznak a fiatalurak. Elsipította magát: „Gyilkosok! Ölnek! Megölik egymást! Mindenkit! Segítség! Meztelenül párbajoznak!” Még két szomszéd néni szaladt át, és benyitottak a nagyszobába. Tarró néni odamutatott Jocó oldalára.

– Ott van! A seb! A vér! Látja, Müncz néni! Ott az oldalán!

A rendezőbizottság leszállt a kályháról, kifele tessékelte a bámészkodókat.

– Tessék elhagyni a termet!

– De ott! A vérző fiú!

Valóban Jocó oldalán egy ragtapasszal bíbelődtek, úgy látszik, megesett az első vágás. Rikiki rémülten nézte. Jocó jajgatott: au! – nyögött.

– Tegyél rá egy kis sebhintőport – mondta csöndesen Tucsi. – Az a legjobb ilyen kis kelésre.

A kardokon csillogott a nap.

Előrebiccent Lóri bácsi feje.

Az osztály fölmorajlott.

– Na, mi van, fiúk? Olvassunk tovább. Budai!

– Hiányzik.

– Az előbb itt volt.

– Elment. Haza kellett mennie.

– Kár. Olvasson Arasz!

– „A fecs-ke hasz-nos ál-lat. I-de-jé-ben föl-ke-ve… föl-ke-ke-ke-re…”

– Elég. Mondd apádnak, csapjon a falhoz.

– Mit mondjak, tanító úr?

– Vége. Kész. Pataki folytassa!

Rikiki nézte Lóri bácsit, aki helyettesített. Fáradt fején kidagadtak a halvány erek. Szokta őt látni Rikiki, ahogy a bolt előtt sorban áll hagymáért, egy kis húsért, juhtúróért. Kedves arca most lassan fölvette az álom maszkját.

Pataki tovább olvasott. Lóri bácsi már aludt. Lassan előreereszkedett a feje, és horkoló hangot adott.

Rikiki fölugrott.

– Gyerekek, egyenletes olvasást vállalok, ti addig kimehettek játszani egyet…

Óriási helyeslés.

Arasz óvatosan kinyitotta az ajtót, kis résnyire tárta.

Rikiki hangosan, kiáltva olvasott, hogy kipróbálja az alvás mélységét.

– „A fecs-kék el-köl-töz-nek…”-ordította.

Semmi válasz. Mély álom. Bólintott. Két gyerek kisurrant.

Lóri bácsi az asztalra fektette a fejét. Pihent. Aludt. Az igazak álmát aludta.

Rikiki ordítva olvasott.

Még öt gyerek kiment.

Lóri bácsi fölhorkantott.

– Jól van, Pataki. Jó jegyet kapsz. Arasz!

– Arasz most olvasott, tanító úr!

– Akkor is! Ne ellenkezzetek!

 

Rikiki elváltoztatta a hangját, olvasott Arasz helyében: „A fecs-kék el-köl-töz-nek dél-re…”

További gyerekek osontak ki nagy röhögés közepette. „Ami-kor, a-mi-kor… el-in-dul-nak… meg-moz-dul-nak a villany-osz-lo-pok… meg-in-dul az e-gész…”

Lassan mindenki kiment az osztályból.

Maguk maradtak, Rikiki és az alvó tanító. Mélyen, egyenletesen lélegzett Lóri bácsi, Rikiki meg harsogott. Irtózatos kiabálással olvasott, hogy az alapzajt megadja Lóri bácsi alvásához. Persze az olvasmány rövid volt, újat kellett kezdeni vagy valamit kitalálni. Rikiki az utóbbit választotta.

– „A fecs-kék kü-lö-nös ma-da-rak… Hol itt, hol ott él-nek. Nem le-het meg-ál-la-pí-ta-ni, me-lyik a ha-zá-juk…”

Lóri bácsi felütötte a fejét.

– Jól van, Balogh foglalja össze.

Visszahanyatlott.

Rikiki ötödször ismételte a szöveget, az összefoglalást, elég hangosan, a nagy alvás kedvéért.

– „A fecs-kék… A fecs-kék…” – üvöltötte ütemesen, amikor belépett az igazgató.

A teremben megállt a levegő. Lóri bácsi mintegy varázsütésre fölugrott, meghajolt.

– Tessék parancsolni, igazgató úr, tessék – invitálta beljebb a szemüveges, pohos direktort.

– Mi van itt, tanító úr?

– Itt… mi… olvasás…

– Hol vannak a gyerekek?

– Itt… – Körülnézett, látta, Rikiki egyedül áll a teremben. – Mi… többen… a többiek…

Rikiki közbevágott:

– A többieket kiküldte a tanító úr, hogy az utolsó fecskéket megnézzék, itt vannak-e, arról olvastunk…

– Igen – mondta Lóri bácsi –, hogy elköltöztek-e a fecskék.

– Egen. Szóval a fecskék… – A pohos férfi körülnézett. – Hát majd azért a többieket is be kell hívni, ha elmentek a fecskék… – Azzal kiment.

Lóri bácsi csóválta a tejét.

Álmukból riadtak fel. Semmire nem volt idő. Csak vijjogott a sziréna, gyorsan kapkodták magukra a ruhákat, futottak le a másik ház óvóhelyére.

Anya nagy pongyolában, a többiek is agyonbugyolálva, Rikiki a kék mellényt rántotta magára, a nagy kék gombbal.

Trappoltak át a kerten. A növényekből nagy, friss szag áradt, tavasz volt. A tócsákat kerülgetve ugráltak át Tarró bácsiékhoz, onnan tovább a bunkerba.

Együtt ültek. Mint egy igazi család. A menekülők, Börzseiék, Tarróék, Karácsonyiék. Rikiki úgy látta, hogy sorban mindenki fogta a másik kezét. A gyerekek a felnőttekét, a felnőttek a gyerekekét. Egymásba kapaszkodtak.

Eleinte nem értette, mi az a szőnyegbombázás. Azt gondolta, egy nagy szőnyeget terítenek le, könnyedén, a csillogó nagy gépek pilótái – még kellemes is, egy takaró. Befödi esetleg a házakat, de alatta mélyen lehet dolgozni, élni.

Aztán rájött, hogy egész másról van szó – vagyis… hogy olyan sűrűn hull a bomba, mintha valóságos szőnyeggel borítanának le egy területet.

– Szőnyeg – mondta Tarró bácsi, ahogy a becsapódásokat figyelte.

Messziről hallatszott pedig, de egészen picit közeledett.

– Hol lesz a vége, az a kérdés – mondta Karácsonyi, öreg, hajlott ember.

– Vagyis mennyi a készletük – rögzítette Börzsei, aki lakatos volt, mindent pontosan akart tudni.

Mintha indiánok rohannának – gondolta Rikiki –, dübörög a föld. Morajlott. Közelebb, közelebb. Meddig? Dörgött az ég, dörgött a föld.

Rikiki elnézte ideiglenes kis bunkerukat. A hátsó fal mellett kapák, gereblyék húzódtak meg – emberi eszközök, kitéve az emberi robbanóanyagoknak. Ez volt a legszánalmasabb. Mi lesz a gereblyékkel, mi lesz a kapákkal? Szétmennek, leszállnak, megsemmisülnek? Ahogy a rádió szokta mondani, megsemmisül.

Terülj, terülj, szőnyegecském – ez a butaság jutott később Rikiki eszébe. A háború ilyen nagy – gondolta. Mindent megváltoztat, a gyerekfejeket, az ásókat, gereblyéket. A felnőttek komoran gubbasztottak a falak mentén, egymás kezét fogta mindenki. A szőnyeg egész közelben terült el. De elállt a zaj. Föl sem fogta senki, hogy vége van a bombázásnak, hogy valaminek egészen a szélén állottak.

Kijöttek a bunkerból – a város égett. A nagy sík területen el lehetett látni messzire – bevöröslött az egész város. Nagy fény övezte a kimagasló házakat, gyárak kéményeit.

– A gumigyárat találták el – mondta később Tarró bácsi. – Büdös lesz.

Rikiki nézte a kék gombot a mellényén; mivégre volt ez az egész játék-világ? Belehasított az ima, amit a szabadságharcos kőkatona mondott el. És a tűzről eszébe jutott egy kis szoba, amikor a tűzkarikákat figyelte, ahogy a plafonra ugranak. Akkor érezte először a háborút. Amikor Jóska azt írta Juliskának, hogy belefulladt a Dunába, aztán még később is élt. Vajon Jóskát eltalálják-e a bombák? Agyonütik-e? Vagy épp Juliskára esnek egy óvatlan pillanatban, mikor régi gyászruhájában kimegy a kútra Nagykörű községben – és vizet hoz, talán éppen Jóskára gondol, aki hősi halált halt a Dunán. Á, marhaság!

Mentek vissza a csapzott kerten át. Utolsó pillantásával King-kongot kereste, de a létra szélén nem ült senki.

Csak nagy sokára lett figyelmes Rikiki arra, hogy a felnőttek mindent halálos komolyan vesznek. Ahogy köszönnek, ahogy beszélgetnek, olyanok, mintha képeskönyvből lennének kivágva, merevek, és kardot nyelt ábrázattal mondanak semmiségeket.

Rég volt, hol nem volt, mégis eszébe jutott a gyeptégla-história. Akkor érezte úgy, hogy ezek a felnőttek azért valamit alaposan elhibáztak.

Talán csak játék – talán igaz; mindenesetre – mindenesetre egyre többször jutott eszébe, vagy hallatszott is benne, ki tudja, a drótocska. Pang – ilyen hangot adott. A játék hangja volt.

Arra gondolt Rikiki – mért nem játszanak a felnőttek? Miért hagyják abba a játékot? A játék a legszebb dolog a világon, azt nem volna szabad elfelejteni. Kérdezte is anyját.

– Rikiki, a játék nem felnőtteknek való. Mi, akik még néha játszunk, én a zongorán vagy apád a vonalakkal – mi is elfelejtjük lassan a játékot. Láthatod, hogy akik a színpadon hajlonganak, bohóckodnak, szavalnak – azokat is komédiásnak mondja a világ. Nem szabad játszani. Komolyan kell venni az életet. Ezt majd te is megtanulod, vagy el kell bújdosnod a világ végére.

Nézte Rikiki, nézte a trappoló katonákat. Merev egyenruhákban léptek előre, odavágták a lábukat a kövezethez. Óriási tankok tolattak be a szűk udvarokra. Ők ott álltak egy erkélyen, nézték, ott volt Börzsei is, a mindentudó lakatos. A katonák csak jöttek, jöttek, odaverték a lábukat az úttesthez – Rikiki arra gondolt, hogy menetelt egykor az aranyezred az asztalon, a vadászok zöldben, az idegenlégió, a búr lovasság, a tengerészek – ólomból. Sajnálta a szuronyost, aki elolvadt, és egy nagy tócsa maradt a helyén. Ilyen a háború? És az indiánok? Azok nem fognak beleavatkozni, ahogy mondani szokás? Trappoltak a feszes katonák, masíroztak, előbbre, előbbre.

– Egészen a gyomrunkba jönnek, igaz, Rikiki? – mondta Börzsei, és kacsintott rá. Van benne valami igazság, annyira jöttek, jöttek, verték a lábukat a talajhoz. Tramm…

– Nem félnek, hogy eltörik a lábukat? Nézd, hogy odaverik.

Az igaz – gondolta Rikiki –, még eltörik a talpukat.

A tankok lomha méltósággal kanyarodtak be szűk kis udvarokba, istállók mellé.

– Hogy egy ilyen kis városba ilyen nagy tankokat! Rikiki! Pedig papírmaséból vannak, s egy perc alatt kilövik őket.

Jöttek egyenletesen.

Aztán valaki hátulról elszólította Börzseit az erkélyről, Börzseit, aki azt mondta, hogy kilövik őket. Rikiki nem látta jól, kik azok, csak idegen mormogást hallott. „Kommen Sie, mein Herr… Wir wünschen… Poppem pim pem pem.” Így beszélnek. Ez is szép.

Ó, milyen komolyan veszik magukat a felnőttek, ilyen egyenruhát csináltatnak! – gondolta Rikiki. Aztán fegyverropogást hallott hátulról, az udvar mélyéről, és egy rövid kiáltást.

– Menjünk, Rikiki, siessünk haza – mondta az anyja.

Mentek, siettek. Az udvar végében nagy, újságpapírral letakart halom feküdt – hogy mit tudtak vele eltakarni?

A drótocska hangját várta Rikiki magában. De nem szólt semmi. Lóni hangját hallotta vissza: „Ha lelőnek, nem játszhatsz tovább.”

Rikiki végtelen szomorú lett. Nem találta a helyét, mert a felnőttek még merevebbek lettek, megközelíthetetlenek. Szeretett volna kitalálni valamit, hogy ne menjenek úgy az utcán, lehajtott fejjel, sunyin figyelve egymás szavait.

Elhatározta, hogy mégiscsak megtanítja őket játszani. Kigondolt egy játékot, egy színdarabot, és elképzelte a szerepeket. Ki lesz a Szarvasszív, ki a Nagysárkány, a Varázsló és a többiek.

Nagy nehezen egybegyűjtötte a felnőtteket, feldíszítette a nagyszobát, kiosztotta a szerepeket. Ott gubbasztottak a félhomályban: Tarró néni, Münczék, Feri, a kihordófiú és a többiek. Kis emelvényt készített Rikiki, és kézen fogta az embereit, és fölvezette őket a színpadra. Azok meghajoltak, és mondtak valamit, olykor csak egy szót, egy mozdulatot tettek. Egyszerű játék volt. De ez sem ment. A felnőttek merevek voltak, nem hajlott a hátuk. Rikiki mindig előjátszotta a történetet, és elmagyarázta: most bemegyek a Müncz bácsi boltjába, és kérek egy patkótárcát. Így.

Kiállt valaki, és meghajolt: Pénzespatkó.

Tapsoltak.

Elmegy valaki egy idegen városba – magyarázta Rikiki –, és nincs egyedül.

Ezt aztán nem tudták eljátszani. Nem voltak képesek. Hogy kell nem egyedül lenni? – kérdezték Rikikit. Akkor ő fölállt, és egy kis mozdulatot tett. Megpendült benne a drótocska. Utoljára. Így kell nem egyedül lenni. Nagyon tapsoltak, kiállt Tarró bácsi is, de nem tudott nem egyedül lenni. Erre már nagy nevetés támadt.

– Versenyezzünk, ki tud nem egyedül lenni!

Nagyon örültek az ötletnek, mindenki játszani akart egyszeriben, jelentkeztek, kezüket nyújtogatták.

– Csak sorban, csak sorban – mondta Rikiki, és lassan engedte fel őket a színpadra.

Elsőnek Müncz úr jött – már csak a magassága miatt is –, fölbicegett nagy falábával, fekete klottkötényében az emelvényre, körülnézett, megigazította a bajuszát, kicsit mosolygott. Kiabáltak a többiek:

– Egyedül van! Egyedül van! Nem ér!

Lebicegett.

Tarró néni megtörölte a kötényében a kezét, igyekezett fölfele a világot jelentő deszkákra. Háttal állt a nézőknek, és kavargatott egy lábos levest. Jó volt. De közben megigazította a haját, és valahogy elárulta magát. Rögtön felkiáltottak:

– Vége! Egyedül van! Egyedül van!

Feri, a kihordófiú könnyedén lépett föl, meghajolt, utánozta a biciklizést, és fütyülni kezdett.

– Egyedül van! Gyere le, gyere le!

Nagy kedvteléssel játszottak. De egyszer csak katonák jöttek be, és körülállták őket. Mindenki hátrahúzódott.

– Milyen játék ez? – kérdezték.

Nem felelt senki.

– Feleltek vagy nem?

Rikiki előállt a széksorok közül.

– Azt kell játszani, hogy nem vagy egyedül.

– Bolond játék. Ki találta ki?

– Én.

– Te? – És megragadta a mellényét, leszakadt róla a kék gomb, elgurult. – Nem lehet játszani. Hát nem értitek? Háború van! Mindenki egyedül van! És egyedül is marad.

Szétszéledtek az emberek. Rikiki kereste a kék gombot, de nem találta sehol.

Anyja a kapuban állt. Beszélgetett. Azt mondta, a kenyeret, a zsírt is csak jegyre lehet már kapni.

Rikiki a kerítésnél állt, várta a huúzást. Torkában már maga is előre elkészítette a feleletet: hu-ú, hu-ú! Kapaszkodott a kis drótnégyszögekbe, nézte a vörös palánkos kerítést. Azért jelezhetnének már. Egész nap csak nem fog itt várni. Mert várni – nagy dolog. A kis drót akkor is megpendül, akárcsak a játéknál. De veszedelmes dolog is várni – belefájdul az ember feje. Vagy a szíve is? Meddig lehet várni? Meddig lehet várni egy jelre, hogy hívják az embert? Talán mindig várni kell?

Elébe vágok a dolgoknak – gondolta Rikiki. Uzsgyi, át a kerítésen, előre! Átment a vörös palánkosokhoz. Benyomta az ajtót – senki. Az udvaron – senki. Hol a bicikli? Lóni megjavította volna? És nélküle ment volna el a világ végére? Pörögtek az ezüstküllők, és Lóni azóta a világ végére ért? Lóni nem csaphatta be.

Megállt az udvaron. Kis vékony hangot adott, alig jött ki a torkából: „Hu-ú!” Valósággal csak mondta: „ Hu-ú!” Olyan szomorúan hangzott, mint az idegen beszéd.

Lóni édesanyja dugta ki a fejét a mosókonyhából – örökké a teknő fölött hajolt, vékony fejhangon beszélt. A nagy gőz kicsapott mögüle, olyan volt, mint egy angyal.

– Te vagy az, Rikiki?

Mit feleljen erre az ember?

– Én.

– Látom, látom.

– Lónit kerestem. Azt ígérte, megjavítja a biciklit, és elvisz a világ… egy… szóval egy helyre.

– Nem javította meg. Nem tudta eddig megjavítani. Pedig dolgozott rajta. És ezen csakugyan messzire lehetett volna menni…

– Megvan a bicikli?

– Megvan, megvan! Ha akarod, gyere, nézd meg – vezette őt a fáskamrába, annak is piros ajtaja volt, lakatra járt. A fölvágott fának döntve ott volt a bicikli, ezüstküllői csillogtak a beeső fényben. – Látod, itt van.

A bicikli úgy feküdt ott, mint egy döglött madár.

– Sose lesz kész ez a bicikli – állapította meg Rikiki csöndesen.

– Nem tudom, nem tudom… Most Lónit elvitték messzire. Harcolni. Katonának, tudod, háború van. A kis Tiborc ejtőernyős lett.

– Igen.

– Lehet, hogy hazajön, lehet. Akkor megjavítja a biciklit.

Rikiki visszafordult. Várhatja ő a huhúzást, ha ezek meg itt katonának mentek. Várhat ő. Lóni anyja ott állt mögötte a gőzben.

Az utcán Gabiék ablakára nézett. Be volt zárva.

Ment haza. Anyja még a kapuban beszélgetett. Rikiki nekiállt keresni a patkótárcát. Nagyon sokára jutott eszébe: elvitte az öreg a sötétben. Na, mindegy. Az is elveszett. És a kék gomb? Talán anyja majd megtalálja, és visszavarrja a mellényre.

Elindult.

– Elmész, Rikiki? – kérdezte anyja a kapuban.

– El.

– Siess vissza! Már késő van.

Elment Rikiki. Anyja elindult a keresésére, először az árokban kereste, a nagy lapulevelek között, térdig gázolva szólongatta a bújtató növényzetben, mert egyszer ott elkallódott, kereste Münczéknél, Osziéknál. Tudta, a drótocska, az arany hang, a pendülő játék nem veszhetett el. Gyerekek közt kereste, elrejtett iskolákban, zöld festékes zugokban, szűk lépcsőfordulókban. A nap sárga dobozaiban, miket a fészerbe rejtett, rigók fekete billegésében a havas, puha drótokon. Bicikliküllők ragyogásában, pénztárcák összemarkolászott bőrén, ólomkatonák eltört lábaiban, a labda néma ráncain. Később felnőttek között is kereste, színházakban, komédiások közt, ahol játszanak az emberek, meg futballpályákon, ahol gurul a halhatatlan labda, végig a mezőkön, nagy harangok alatt kereste, játékukban, ahogy billennek.

Vándorlásában mintha föl is bukkant volna a patakparton valami lábnyom, padláskilincsen szentjánoskenyér-illat, a metró egyik fogantyúján tejszagú ujjak rajza, a kallódó tömegben fölcsattanó nevetés, magányos gyermeki arcban egy száj lehúzott szöglete, a világban egy darab rongyocska, pálcika, bőr – de ő az egész Rikikit kereste, a valódit, a kék lélekmelegítőt, amit egy óriási gomb fog össze, a köménymag alakú szemöldököt, a fölkunkorodó szalmasárga hajat… Hová lett?