Ami után kapkodsz, elvész,

amit elengedsz, megfogod.

Karodba röpülnek a fecskék,

s magadra hagynak a csillagok…

Rikiki volt a legkisebb lény a világon.

Hogy is mondjam? Ekkora, így, várj csak, lerajzolom. Ilyen kicsi volt a szeme, nem. Nem jól van. Az orra. Á! Letörlöm inkább, nem tudod elképzelni, nem is ilyen volt. A füle, a keze, a szíve meg ekkora volt. Látod? De nem jó. Ez egy óriás Rikikihez képest. Rikiki egész kicsi volt, semmiség. Nem jó. Nem tudom. Rikiki olyan volt, olyan volt… Szóval egy pont. Így. Ez az. De nem adja vissza. Ilyen kicsi volt? Ennél nagyobbnak gondolom. Szóval Rikiki volt. Ri-ki-ki. Sírok utána most is.

Nem tudom, miből volt Rikiki. Olyan drótból lehetett. De volt szíve. Nem értem. Játszottam vele. De saját maga elment, visszajött, sírt, nevetett. Hát ki volt Rikiki? Szalmaszínű haja volt… várj csak… igen! Szalmaszínű haja volt, jaj, az nagyon jó, nagyon jó, hogy szalmaszínű haja volt, és én rájöttem erre! Igen! Lobogott a haja! A szélben. A napban ragyogott, égett. Micsoda haj! Az egész gyerek egy haj volt! Gyerek? Nem tudom. Arra nem emlékszem, úgy tetszik, nem volt gyerek. Szomorú kis ember volt, de nem gyerek. Akkor mért volt olyan kicsi? Á, magam se tudom, nem tudom, és kész. Rikiki. Ezt tudom. A haja olyan sárga volt. Világossárga, mint a tojás. Igen! Tojásszínű haja volt, tojásszínű haja volt. Jaj de boldog vagyok! Hogy annyira szép haja volt. Az a legfontosabb, a hajuk. Talán hogy bele lehessen kapaszkodni. Azt mondják, régen, nagymillió évvel ezelőtt az embergyerekek abba kapaszkodtak, anyjuk meg csak vitte őket lóbálva, azok meg csüngtek. Jó lehetett az embergyerekeknek tízmillió évvel ezelőtt. Hajba kapaszkodva csüngtek le a földre, és hancúroztak anyjukon. Csak anyjuk arca volt olyan mogorva, mindig a tigrisre gondolt.

De Rikiki annak idején nem foglalkozott a tigrissel, csak szép sárga színű haja volt, mély tekintete, és gombjai voltak. Hű, micsoda gombjai voltak! Óriási gombok. Az egész gyereket elfoglalták a gombok, nagy kék, tengerkék gombok. Azzal gombolták össze Rikikit, virítottak a kék gombok. Ilyen volt Rikiki, most már emlékszem. Nagyon szép volt. A legszebb emberke, s olyan kicsi, hogy alig lehetett látni. Csak a sárga hajat s a kék gombokat. Ez volt Rikiki. Igen, emlékszem.

Nem tudom, miből teremtette őt az Úristen. Drótból, szőrből, pálcikából? Rongyból, fűből, bőrből volt? Vagy élő ember?

Úgy képzelem el, hogy egy nagy ember csinálta olyannak, amilyen ő. Az apja lehetett, vagy az öregapja, vagy egyszerűen egy varázsló. Egy közönséges varázsló, akinek a jobb szeme fölött mesebeli nagy pont volt, mintha még egy szeme lett volna ott, hogy jobban lássa a világot és persze Rikikit, hogy meg tudja csinálni. Jaj, el se tudom képzelni, hogy Rikiki valaha nem volt! Hogy volt olyan idő, mikor Rikiki nem létezett, nem élt. Jaj, Istenem, micsoda gondolat is! Pedig hát így lehetett, mert Rikikit először a varázsló kezében láttam meg, kapálózott, nyávogott, nyöszörgött. Először azt hittem, bántja őt a varázsló, aztán rájöttem, csudákat. Csinálja, szereti! Még hogy bántaná! A legeslegjobban szereti őt a varázsló, azért fabrikálja olyan nagy gonddal. Ölébe vette, óriási keze matatott rajta, de olyan finoman, olyan gyöngéden, hogy öröm volt nézni. Beburkolta valamilyen finom rózsaszínű bőrbe, olyan jó szaga is volt annak a bőrnek, mint a tejnek. Puha, finom selyembőrt csinált Rikikinek a varázsló, finom talpakat, nagyon apró, köménymag alakú szemöldököt, és úgy igazgatta az anyagot Rikiki testében, hogy ő lett a legszebb a világon. Ki is penderült hamarosan Rikiki a varázsló bozontos kezéből, és szaladt, szaladt világgá… Az meg öreg, sírós hangon kiabálta utána: Rikiki, Rikiki, Ri-ki-ki…

Ó, igen! Rikiki teljes erejéből futott, hogy kiérjen a világra, mert a varázsló a világ végén lakott, ott csinálta meg Rikikit szőrből, bőrből, tejszagból. Rikiki futott, és hupsz, egyszer csak egy asztal alatt találta magát, nagy lábak, hatalmas asztallapok mellett. Rikiki meghúzódott, fülelt. Délután lehetett, mert látta az ablakot, az ablakon túl a fák zöldjét, azon túl pedig a vörös napot, sötéten. A padlóra ömlött még egy kis fény, Rikiki ki is nyúlt az asztal alól, hogy megfogja a fehér foltot, de sehogy sem sikerült neki, csak markolászta. Az el se tűnt, de meg se tudta fogni.

No, Istenem, ez aztán a világ, ahogy komolyabban körülnézett Rikiki. Micsoda cipők! Százszor nagyobb volt egy cipő, mint ő maga. A cipő cirádái, díszei nagyon tetszettek Rikikinek, azokat is vizsgálgatta, olyanok voltak, mint titokzatos utak, kis ujját vezetgette rajtuk. Meg is rémült, amikor az egyik megmozdult. Ijedten összehúzódzkodott és fülelt. Föntről beszédet hallott, mély és vékony hangokat. „Hű, micsoda család! – gondolta Rikiki. – Még jó, hogy itt meghúzódhatok az asztal alatt.” Az egyik mély hang biztatott valakit, hogy tanulni kell, mert nem lesz belőle ember. Ajaj – gondolta Rikiki. Milyenek lehetnek ezek! Még nem is emberek. Olyan félig készek lehetnek, vagy éppenséggel gorillák. Ha csak ezután lesznek emberek! Meg hogy tanulni kell ahhoz, hogy ember legyen valaki. Na, jól nézünk ki! Azt nem lehet megtanulni, azzal vagy születik az ember, vagy nem. Emlékezett, a varázsló műhelyében annyi maszatos kis bábu volt, akiből sose lett ember, csak ördögfióka meg kismajom, kiscsiga, kiskenguru. Ezek meg itt most akarják megtanulni, mi az emberség? Még kuncogott is magában Rikiki, mikor föntről újabb hangokat hallott:

– Igen. – Vékonyabb hang mondta ezt. – Ha nem tanulsz rendesen, intézetbe adunk.

– Ott majd rendesen fogsz enni is – mondta a mélyebb hang.

INTÉZET!

Ez aztán félelmetes volt Rikiki számára. Elképzelni se tudta, milyen lehet az. Nagy vasrácsok, pálcával járkáló emberek, kopasz fejű varázslók? És kit kell intézetbe vinni? Mért? Nem tud enni? Hát nincs is szája? És mit csinálnak vele az intézetben? Hát szabad ezt?

Olyan hatalmasnak látta most az asztalt, az egész famíliát, lábastul, székestül. Az asztal belseje valóságos várnak tetszett, hosszú belső folyosókkal, labirintusokkal. A kihúzható deszkalapok közt hidak voltak, az asztal belső partján pedig lőrések. Mint egy vár. Ő meg csak kuporgott az asztal közepében összefutó négy tartóléc találkozásán. Ott volt egy kis cirádás trónus kiképezve, s nem tette rá senki a lábát, hál’ isten. Ott ült Rikiki, s hirtelen eszébe jutott, hogy mennyire szúr a pulóvere. Kék és vörös kockákból volt szőve, de úgy rátapadt a testére, hogy sírni szeretett volna, zokogni, annyira szúrt a pulóver. Csak a nagy kék gombot simogatta, már nem volt meg a párja, ami összekapcsolta ezt a szúrós anyagot.

Hirtelen elhallgatott a fenti zaj, az edénycsörömpölés, az evőeszközök koccanása, a beszéd. Csak Rikiki szipogása hallatszott a nagy csöndben. Sírdogált, nézte a nagy lábakat az asztal alatt.

Egyszer csak az erős hang megszólalt fölül:

– És te meddig akarsz az asztal alatt üldögélni, Rikiki?

„Jaj, jaj, Istenem, hát ezek ismernek engem, végem van! Megfognak, megesznek, megvernek, intézetbe visznek! Ezek tudják, hogy én itt vagyok. Hogy ki vagyok. Ezek mindent tudnak. Végem van!”

És lehajolt érte egy nagy arc, tüskés szemöldökével. Fölemelte, és ő ott találta magát egy asztalon, egy tányér fölött, egy család kellős közepében.

Rikikit eldugták a sötétben.

Azt mondták neki a nagyfiúk: Rikiki, ide állj be, amíg meg nem találnak, jó hely.

A padlásföljáróba tették. Ott a kanyarban – egy nyikorgó falépcső vezetett föl – mindenféle kacat volt összehányva: kipukkadt gumilabda, nagy partvis, selyemkendő, rajta szép város nyomtatva meg öreg cipők bedobva. Ezeken kuporgott. Föntről, a padlásról mindenféle furcsa kis zaj hallatszott le, pedig fönn, tudomása szerint, nem volt senki. Igaz, ki tudja! Majd megnézi egyszer. De hőség, az áradt lefele a lépcsőkön, a bezárt följáróban.

„Most aztán nem fognak megtalálni – gondolta Rikiki. – Jó helyre jöttem. Igaz, nem én találtam ki, de jó hely.”

Lábdobogás, szaladgálás. Keresik már. Jól van.

A hunyó hangját hallotta:

– Mindenki megvan!

– Igen? – kérdezte a bátyja. – És Rikiki?

– Tényleg! Rikiki hol van?

– Keresd meg! Ha ugyan megtalálod – mondták a többiek.

Ó, de jó volt! Keresték őt, ő meg elbújt, várt. Lábdobogás, mindenféle zaj. Kiabálás. Elképzelte Zarlót, a magas kamasz fiút, amint pirosra izzadtan futkározik, kutatja mindenütt; hallotta, még a spájzba is benyitott.

– Kitoltatok velem – mondta Zarló. – Hol a csudában lehet?

Aztán egyszer csak kitárult az ajtó, fény tódult be rajta, és ott állt Zarló, ujjal mutatva rá.

– Megvagy!

Bizsergett a bőre az örömtől Rikikinek. Megtalálták.

Amikor ő lett a hunyó, már sötét-bújócskát játszottak. Bezsaluzták a házat, a redőnyöket leengedték. Alig lehetett két lépésre látni. Csak a bútorok nagy körvonalai látszottak, mint lomha elefántok álltak a homályban. A tárgyakat felületéből ismerte meg az ember, a sima cserépkályhát jobbra, az asztal sarkát balra, a dívány puhaságát a lábával.

Gyertyát adtak Rikiki kezébe, hogy azzal keresse őket. Szétszéledtek a ház minden zugába. Ő meg óvatosan lépett, a láng elé tartotta a kezét, hogy el ne aludjon a léghuzatban. Az előszobából jött befelé, a sűrű tejüvegen visszaverődött a gyertyafény, sárga volt meg rózsaszín. Az ajtók meg ijesztően fehérek a sötétség mélyében. Lassan lépett Rikiki. Aláhajolt a díványnak – senki. Benézett az asztal alá – senki. Ment a másik szobába. Kitapogatta az egyik nagy szekrényt, emlékezett, hogy ebbe bújt valaki az előbb, nagy óvatosan kinyitotta, beletúrt a lógó női ruhákba, kicsit bevilágított – senki. Hát hol vannak? A fürdőszobában még a kádba is bevilágított – senki. A tükörben ijedten pillantott meg egy kis pontot, kezében egy nagy gyertyával; csak saját magát találta meg a sötétség szélén. Ott lobogott a tükörben, nagy kék gombbal és szalmasárga hajjal: Rikiki. „Na, ez megvan – gondolta –, de az nem elég, hogy én meglegyek, mások is kellenek a játékhoz.”

Aztán hirtelen fölvillant benne a padlásföljáró. Sietett, majdnem elaludt a láng. Kinyitotta gyorsan, és egy vigyorgó arcot talált meg, nevetve nézte őt, Zarló volt hegyes arcával. Aztán hirtelen ráfújt a gyertyára, és ő ott maradt a sötétségben, megint egyedül. Sírni kezdett vigasztalhatatlanul.

Csak arra emlékszik még, hogy ölükbe vették aztán ezek a nagy mufurc fiúk, és dédelgették, vigasztalták. Előugrott mindegyik a rejtekhelyéről, és szidták Zarlót, aki zavartan állt csak. Mindenféle mókával akarták Rikikit jobb kedvre hangolni, de csak akkor nyugodott meg, mikor megígérték, hogy elviszik a Rákospatakra fürdeni meg halat fogni.

Nagyon sütött a nap, az Ötvenes utca pora égetett. Inkább a töredezett járdaszegélyre léptek, azon ugráltak végig. Rikiki volt az utolsó persze, mint legkisebb. Úgy tetszett, most is a legkisebb a világon, szőrből, bőrből, tejszagból csinálta valami óriás. Kis klottgatya volt rajta, bordái kiálltak. Nagy sárga haja világított a napban. Sorban léptek, mint a libák.

Drótkerítés mellett mentek el, a házak itt már magányosan álltak, mezők, kis földek következtek. A drótkerítés szélén nagy varjú imbolygott, aztán meglebbent, elszállt Csendes Ádám kertészete felé. Az a patakon túl volt.

És ott volt végül a patak. Megvolt. Nemcsak mondták a fiúk, meg is volt. Nagy víz. Át se lehetett kelni rajta. Gyorsan folyt. A két oldalán nagy, csomós füvek nőttek, azokba kapaszkodva ereszkedtek le a fiúk a patakra. Rikiki fönt állt a parton. Nézte a vizet, gyönyörű volt. A víz meg a tűz a legszebb a világon – gondolta. A túlsó parton terült el a nagy kertészet, alacsony, titokzatos házak, üveggel fedett virágszállások. Az istálló előtt ló állott, fáradtan, kifogva, most jöhettek meg valahonnan, a szíj még rajta volt.

– Szervusz, Rikiki – mondta Csendes Ádám a másik oldalról. – Mit csinálsz itt?

– Fürödni fogok. Meg halat fogok. Meg békát fogok.

Csendes Ádám nevetett.

– Jól van, Rikiki, azt hittem, megnézed a virágaimat.

Megsajdult Rikiki szíve, részben, hogy virágokat láthatna, részben, hogy Csendes Ádám olyan nagyon kedvesen hívta őt.

– Átmehetek – jelentette ki, de rögtön megijedt, hogyan.

– Ússzál át, fiam, akkor – mondta Csendes Ádám; ő meg nem merte azt mondani, hogy nem tud, hanem bólintott. – Addig én megabrakolom a lovamat.

Rikiki egyik fűcsomót markolta a másik után, és leereszkedett a patakra. A fiúk hancúroztak messzebb. Na, majd ő kipróbálja. Hideg volt a víz. Belelépett azért, de hamarosan a nadrágjáig ért a víz. Kapálózni kezdett, szorította a fogát, reszketett. Előre, Rikiki – gondolta –, egy rúgás, még, Rikiki, két rúgás – de csak kapálózott. Ilyen a patak? Hát ez nem is olyan jó. Hol a talaj? Hol van egy pataknak az alja? Jaj, Rikiki! Rúgd ki a lábad, elmerült, feljött, prüsszögött, nyögött Rikiki. A halak megcsodálták, a békák félrehúzódtak. Vitte a víz, gyors volt a folyása. Hű, előbbre, Rikiki! Persze hogy előbbre, de hogyan? Karral is hajtom magam – gondolta, és beleütött egy nagyot a víz arcába, szétfröccsent a víz. Ó, Rikiki, sose érsz te át! Hukk. Nagyot ittam. Hukk, még nagyobbat ittam. Elég a patakvízből. Fölemelkedett Rikiki, elkapott egy parti fűcsomót. Megvagy. Úgy markolta, mint egy üstököt. Pihegett, lihegett a parton.

– Mi van, Rikiki? – Csendes Ádám magasodott fölötte. – Valami bajod lett?

– Nekem? – alig kapkodta a levegőt. – Mi lenne? Mért? Pfű, huh! Átúsztam, jövök, semmi.

Mentek a virágházak felé.

És azt nem fogja elfelejteni Rikiki.

Az üvegek alatt ezer virág élt. Mint egy birodalom, királlyal és hercegekkel, alattvalókkal és katonákkal. A rózsák bágyadtan és fölényesen tündököltek, az árvácskák, mint apró lila, sárga, piros órák, aztán mályvák, óriás pipacsok, magas nyakú kardvirágok, melyek tátongtak nagy szájukkal. Margaréták fehérített gallérjukkal, pendülő kis harangvirágok. De Rikiki egy sárga szegfűt választott, ezt a színt még sose látta, s melynek szirmai úgy lüktettek elő, mint egy visszafojtott, enyhe tűz. Azzal szaladt haza, feje fölé tartotta a hídon, és vitte anyjának, aki a kapuban várta.

„Trrrm… trrrm… trrrm… pam… pa… pa… pam… trrrm… trrrm…”

Ezt hallotta Rikiki. Gyönyörű volt. Mint egy zene, de nem volt hangja.

„Trrm… trrrm… trrrm… pam… pa… pa… pam…”

Mentek.

Kik ezek? – gondolta Rikiki. Az egész szoba sötétben úszott, pedig nyáridő volt. A rolók leengedve, amennyire lehet. Ő az asztal felé nézett, de nem látott semmit. Onnan jött a zaj, a dobogás. A rolón keresztül vékony fénycsíkok vágtak be. Csíkossá vonalkázták a területet. Rikiki odavonszolt egy sámlit az asztalhoz, tolta, taszigálta, nyögött. Megint hallotta a zajt, sietett. „Trrrm… trrrm…”

Fölágaskodott, megkapaszkodott az asztal szélében, és hupsz föl. Ott volt. Az asztalon mentek a katonák. Sötéten, titokzatosan, rettenetes lépésekkel. Óriásra volt nyitva az asztal, mint egy szárny. Végig rajta katonák. Ezer? Végtelen sorokban mentek. Elöl az Aranyezred, csupa aranykatona. Négy volt egy században, előttük a tiszt. Mellettük a búr lovasság leszegett lándzsával rohant. Mögöttük az idegenlégió, kék-fehér lövészek, piros csákójú lövészek összevissza. Ezek közül egy se hasonlított a másikra. Aztán az indiánok félmeztelenül, a roló megcsíkozta bőrüket. Mentek, hasalva kúsztak, lovasok vágtattak mellettük, lobogó hajával, előretartott pisztollyal maga Winnetou. Fekete haján csillogott a brillantin, Rikiki így látta. Copfjába meg kis kék masni volt kötve. Balról megint a vadászok fűzöld ruhában, lövésre tartott puskával. Uramisten! Rikiki lélegzethez se jutott. Ez hadsereg. Ez aztán világ. Ez még a Cézárt is meg tudná verni. Így mondták neki, nem nagyon értette, ki az a Cézár, de nagy valaki lehetett.

„Trrrm…”

A tengerészek. Hát az felejthetetlen volt! Lobogott a pántlikájuk, kékek, szürkék, fehérek, virító egyenruhák. Aztán a levehető lovasok. A katonákat le lehetett venni a lóról. Igaz, akkor elestek, de külön voltak a lótól. Hogy jöttek! Huszárok ágaskodó fekete lovakon.

Rikikinek belefájdult a szíve, olyan szép volt.

– Csingacsgukot mért nem tetted oda, Rikiki? – kérdezte Tucsi. Mögötte állt a sötétben, mosolygott.

Rikiki megszeppent. Neki oda kellett volna valakit tenni? Aztán Zarló hozta is már a vad lovast, és ficánkoló lovával, nagy női frizurájával az indián csapat élére rakta. Aztán már az is ment magától.

Ott állt körülötte a bátyja meg a szokásos társaság: Zarló, Tucsi, Tihi. Beszéltek, bólogattak, mint az összeesküvők. „Kezdjük!” „Mindkét oldalon ágyútűz!” – ilyen szavakat hallott Rikiki. Aztán leültették őt egy sarokba, hogy onnan nézze a csatát. Mert az elkezdődött. Most látta csak, hogy az asztal két végében egy-egy vár van, azok is tele katonákkal. Hűha! S akkor Zarló az asztal végéről kis gyufákat dobott a vár felé. Azok sisteregve zuhantak a katonák közé. Hát ez mi? Ez háború! De ez sem volt elég. Újságpapírokat hoztak, és azt gyújtották meg. Bedobták a várba. Óriásra lobbant a lángja. Az egész asztal fényességben úszott. Élvezte Rikiki, micsoda harc. Puskaropogást hallott, ágyúdörgést. A tűzben kirajzolódtak a vágtató huszárok. A tengerészek, maga a király is, egy levehetős lovas, aranytaréja villogott.

És ott látta meg, milyen komoly a dolog. Az egyik szuronyos, kedvenc, kék fényes ruhájú katonája olvadni kezdett. Először csak a szuronya konyult le, aztán megrogyott, majd a kék ruha is folyni kezdett. Végül egy olvadt tó ragyogott fémesen.

Rikiki arra gondolt, hogy nem érdemes háborúzni, elolvadnak az emberek. Sajnálta a szuronyost.

Rikiki a drótkerítés mellett állt. Egyedül volt. Nézte kinn az utcát, a nagy akácok magukba szívták a fölszálló port, leszálló napot.

– Hu-ú! Hu-ú!

Hívták, ez volt a jel.

– Hu-ú!

Átszaladt Rikikin az öröm. „Hívnak – gondolta. – Engem hívnak, biztos.”

Nem mert átmenni.

Nagy volt az út, a köves országúton néha ló ment, autó, motoros. Elindult Rikiki, kireteszelte az ajtót, figyelt.

– Hu-ú! Hu-ú!

A vörös palánkos kerítés elrejtette a hangokat. Némán állt a deszkasor, nem tudni, kik voltak ezek a fiúk, akik a jeleket adták.

Mégiscsak nekirugaszkodott Rikiki. Nem bírta tovább. Futott át a nagy úton, messziről motorzaj hallatszott. Odaért a kerítéshez. Benyomta az ajtót. Benézett. Nagy udvar, alacsony házak. Az udvar mélyéről, messziről szólt egy mély hang:

– Gyere be, Rikiki!

Rikiki óvatosan beljebb lépett.

– Mért jöttél Rikiki?

– Hallottam a jeleket, ugye, gondoltam, hívtok. Hogy… engem… ugye… hívtok…

Nagyot nevetett a hang. Lóni állt ott nagy arcával, kamaszfogaival.

– Mért hívtunk volna, Rikiki?

– Hát, ugye, hívhattatok?! Van ilyen, hogy hívják az embert. Talán hogy segítsek.

Nagy hahotával felelt Lóni:

– Segíts? Miben? Mit?

– Hát… amit ti csináltok…

Lóni előtt egy nagy bicikli állt. De nem rendesen, hanem fejre állítva, a nyeregre és a kormányra támaszkodva. Lóni föléje hajolt, nagy szakértelemmel nézegette. Pörgette a kereket, csillogott a napban. Rikikinek tetszett. Különös, hogy más fölül a biciklire, és hajtja, Lóni meg a kezével pörgeti a kereket, de így jobb is.

– Nem tudsz te segíteni.

Rikiki elszomorodott.

Lóni pörgette a kereket, hirtelen megállította. Szédületes gyorsasággal pörgette, aztán lefékezte.

– Na. Ilyesmi. Javítom.

Rikiki bólintott.

– Látod ezt a gépet, Rikiki? A legjobb gép a világon. Pirosra van festve, csillog, csengője is van. Ha teljesen kész lesz, elviszlek vele.

Rikiki bólintott. A köménymag alakú szemöldök fölugrott.

– Mindenhova el lehet menni vele – mondta Lóni.

– És mi abban a jó?

– Mi? Hát… menni. Suhanni. A világ végére is elviszlek, Rikiki.

– Ott mi van?

– Hát… ott vége… az egésznek. Legörbül egy kicsit, mint egy tojás, onnan már csak a semmibe kell ugrani.

Legörbül… tojás… semmi – gondolta Rikiki, ez nem nagyon jó. Most már szeretett volna eloldalogni.

– Elviszlek, meglásd. Csak legyen kész egyszer ez a szerszám. Hogy mi lehet a hiba benne?

Lóni pörgette a kerekeket, villogtak.

– Add ide azt a kulcsot, Rikiki!

Odaadta. Lóni nagy volt, talán a legnagyobb a világon, akit Rikiki látott. Igazított valamit a keréken.

– Elviszlek, hidd el. Nagyon messze van. Röpülünk. Aztán a világ végén lelógatjuk a lábunkat a semmibe.

– Nem jössz át játszani? – kérdezte Rikiki.

– Hogy mennék? Javítani kell a biciklit. Várj meg otthon, majd elmegyünk a világ végére. Azért csinálom. Addig menj haza, és várj.

Várt Rikiki, várt. Sokáig állt a kerítésnél, és várta a hu-úzást. Félt a biciklitől, de röpülni akart.

Rikiki először jobbra, aztán balra ment. A Remény utcába kanyarodott, aztán a fák alatt, melyek levélpénzeiket hullatták, eljutott a sárga kavicsos nagy térig. Innen lehetett látni az iskolát. Rejtelmes, nagy épület. Egészen más téglákból készült, mint a többi ház. Nagy ablakok. Olajos palánkkerítés vette körül az iskolaudvart, ott ólálkodott Rikiki – a réseken nem lehetett belátni, mit csinálnak. És mindenekfölött a tornaterem. Akkora ablakai voltak, mint egy túlméretezett templomnak. Ebből is csak az ablakokat látta, de fönn kötelek csüngtek, karikák; látszott a bordásfal vége, mintha létrák lennének a falnak támasztva. És nagy kiáltások, huppanások, ütődések – komoly dolog. Éles csattogtatóval verte valaki az ütemet. Nagy ritkán pedig a felső, titokzatos kötelek is megmozdultak, és lengtek a mozdulatlan térben. Rikiki a közeli villanyoszlopnak dőlt, és kitartóan nézett. Az oszlop néha hangot adott, mintha üzennének Rikikinek – talán épp a tornateremből.

– Kicsoda ön? – Egy nagy arc hajolt fölé egyenruhában.

– Rikiki.

– Igen. Nem tudom, látja-e, hogy ez hivatalos terület ugye? Én vagyok az iskola őre, mit csinál itt?

– Én, kérem, semmit. Nézem a dolgot, talán várok, figyelek.

– Igen. Hát azt nem lehet. Ön figyel? Itt mindenki a munkáját végzi rendesen. Hova valósi ön?

– Ha ad egy térképet, megmutatom.

– Kérem, kövessen!

Mentek.

Rikiki örült, hogy beljebb került a titokzatos épületbe, kis följáró, néhány lépcső, csapóajtó, a bakancsos ember bevitte egy kis helyiségbe, ahol vaságy volt meg egy nagy óra, az asztalon szép, üvegszínű szőlő, kenyér.

– Most akartam tízóraizni, még a szünet előtt. – Az egyensapkás elrakta a kenyeret meg a szőlőt a szekrény tetejére. – Itt van. – Levett néhány összehajtott lapot. Bontogatni kezdte. Rikiki a falhoz lépett, és egy fölakasztott térképre mutatott.

– Na, ez az – bökött egy kis rongy alakú területre a többi színes folt között. – Innen vagyok. Lóni mutatta egyszer.

– Mi ez?

– Ország. Haza. Hon.

– Hon, hon. Rendben van, de hogy hívják?

– Oda van írva rá.

A férfi letette a sapkáját az asztalra, betűzte a szöveget, a szótagokat követte az ujjával.

– Ma-gyar-or-szág. Igen. És?

– Mit és?

– Ez mi?

– Ez a mi hazánk.

– Ekkora?

– Nem látja?

– De. És magában mi van?

– Bennem? Mi lenne?

– Beszélték a gyerekek… arra lettem figyelmes. Hogy drót meg hang. Belül. Mutassa!

Rikiki kinyitotta a zsebeit: radír, kártyalap, órarugó, ceruza csonkja, olajfatüske, színes kő került elő. A pedellus nagy ujjával az asztalra mutatott.

– Melyik az?

– Egyik sem. Belül állítólag. Nem fontos.

– Nem fontos? – Fölemelte a hangját: – Hogy beszél ön a hatósággal? Nekünk kötelességünk az illetéktesk… illetéktelség… illetékeseknek jelenteni. Tárgyak, leadók, hamis iratok… – Megfogta a tüskét. – Ilyesmi?

– Nem az asztalon van. Bennem.

Az ősz ember ránézett Rikikire. Megtapogatta a szívét, oldalát, arcát.

– Elég. Melyik az? – mutatott újra az asztalra. – Ez a rugó, ugye? Nem vitatkozom. Lefoglalom. Az iskola környékén…

Alacsony, szemüveges férfi lépett a szobába. A pedellus haptákba vágta magát.

– Tisztelettel jelentem, igazgató úr, tárgy. Emberbelsőben. Leadószerű, állítólag hangot ad, titkos.

– Ne ordítson, Kálmán, az Isten szerelmére, jól van, csak ne ordítson! Ez egy gyerek, nem látja?

– Akkor is. Rendelet van, szabály… Idegen tárgy, benn az emberben…

– Jó. Csak ne ordítson. Csináljon, amit akar. – Kiment.

– Köszönöm. Jó. Ez.

Bebugyolálta egy nagy zsebkendőbe az órarugót, egy cédulára ráírta tintaceruzával, maga elé motyogva a szavakat: „Ismeretlen rendeltetésű tárgyeszköz, honi lakosságtól elkobozva, környéki személyiség megfigyelés alatt.”

– És mire várt az oszlopnál?

– Lónira, hogy megjavítsa az ezüstbiciklit, és elmenjünk vele a világ végére.

– Hova?

– A világ végére.

– És minek, ha szabad kérdeznem? – hajolt fölé gúnyosan, szemöldöke ugrált.

– Hogy lelógassuk a lábunkat.

– Vége. Nem szabad. Nincs is világ vége… Ezt nem lehet… Nincs vége a világnak, szilárd…

– Majd csinálunk! – kiabált Rikiki, és kiszaladt az ajtón, kicsapódott a lengőajtón a szabad világba.

Végig-végig egy hosszú szőnyeg vezetett a cserépkályhához. Az hosszúkásan meredt fölfelé, vajszíne csillogott a napban. Kis vasrácsozat volt az aljában. Ott álltak a golyók. Rengeteg. Piros, zöld, sárga, sok golyó. Kavarogtak, forogtak. Pöm. Dobtak. Pöm. Gurultak a golyók.

És középen, középen nagy fémes ragyogással állt a királygolyó, egyetlen acélgömb. Még a csíkos üveggolyók, mintás színjátszók is elkanyarogtak mellőle.

Rikiki gurított. Csak azt a golyót nyerte el az ember, amelyiket eltalálta. De ha a királyt, akkor az összes az övé volt. Gabival játszottak, ott guggolt Rikiki mellett. Pöm. Szállt egy golyó. Pöm. Megint egy.

Gabi dobott. Vasárnap volt, az emberek végig a Kerepesi úton siettek a lóversenyre. Szedték a lábukat a nagykabátos emberek, nyerni akartak. Benn a kerítés mögött vágtattak a szép lovak. Odamentek a télikabátos emberek, Gabi apja is.

Gabi dobott. Anyja otthon ült vasárnap, és foltozott valamit lehajtott fejjel. Gabi holnapi harisnyáját foltozta.

Gabi dobott. Kis hajával előremeredt, és behajolt a pályába, a hosszú szőnyegre. A szobában még ott terjengett egy kis paprikás szag, nemrég ebédeltek Rikikiék.

Gabinak fontos volt a golyó – látta Rikiki. Rikiki játszott. Neki a kavargás kellett, a golyók szaladgálása – de Gabi sietett; sietett élni-halni, ahogy apja a lóversenyre a vasárnapi emberek között. Sietett dobni – nem tudott dobni; csak az tud, aki könnyen teszi.

Gabi dobott – nem talált. Szorította a fogát, harapta a száját. Golyója beállt a többi közé elcsöndesülve.

Gyűltek a golyók, lehetett már ötven is, száz is. A délutáni napban még látta Rikiki, égtek-tüzeltek a sárgák, pirosak, üveggolyók, és középen a nagy király. Acélcsillogással.

Gabi dobott. Megint csak beállt a golyója a többi közé, nem érintett egyet sem.

A lovak már messze futottak a lóversenytéren, Gabi apja akkor már rég elvesztette minden pénzét. Mindig elvesztette, tudni való volt, Rikiki akarta is mondani, nem érdemes így játszani, csakhogy Gabi apja nagy volt hozzá, nem mondhatta.

Gabi dobása megint nem sikerült. Fölugrott, toppantott. Rikiki mellédobta a sajátját, és azt mondta Gabinak:

– Te. Hunyd be a szemed, úgy dobj, hidd el, jobban fog menni. Lehasalsz, behunyod a szemed, és úgy guríts. Majd meglátod.

– Butaság. Hogy te nyerj!

– Próbáld meg.

Gabi lefeküdt a szőnyegre, behunyta a szemét, gurított. A golyó messzi elrepült, de Rikiki a cipőjével megpöccintette, és a golyó eltalálta a nagy királyt.

Gabi kinyitotta a szemét – ujjongott.

– Mind az enyém! Mind az enyém! – És karjával húzta maga elé a golyókat.

Rikiki boldog volt. Látta a nagy lóversenyteret, ahol Gabi apja mindent elvesztett már, látta a sötétben varró asszonyt és Gabit is, aki fuldokolva köhög holnap délután az alacsony ágyban, köhög, köhög, kis vesztett aranygolyókat köhög a világra, s azok szétszaladnak a padlón, és nem tudja többé összeszedni őket. Vércseppeket köhög, és azok szétgurulnak. Ó, Gabi te!

Gurult a labda. A poroló alatt, a nagy füvön ugrándoztak a fiúk, Rikikit a kapuba állították. Kapu? A nyitott fészer. Két tartógerendája olyan volt, mint az élő fa. Még a dudorok és göcsörtök is rajtuk voltak, csak hát nem éltek mégsem. Ott állt Rikiki a kapuban, Oszi meg Lóni ugrándoztak a nyers füvön. Jó szag volt, fújt a szél. Lóniék bűvölten ugrándoztak a labda körül, mintha ősi táncot járnának, mintha a labda mozgatná őket zsinórra. „Tizenegyes, tizenegyes! Nem ér! Állj! Kézzel érintetted…” Gyönyörű szavak voltak ezek Rikiki számára. Földöntúliak. „Tizenegyes.” Azt is mondhatták volna, hogy a világmindenség. Hogy Isten.

– Védjed, Rikiki! – vetette oda Lóni, mintha az életéről volna szó.

– Mérd ki! – mondta neki Oszi, kezében tartva a labdát, mint egy nagy játékos.

Rikiki elindult. A kert a szilfasor mögött kicsi volt a tizenegyeshez, rézsút kellett lépkedni, egészen a betonjáróig. Rikiki elszántan látott a meneteléshez. Az első számokat hangosan kiáltotta.

– Egy, kettő, három, négy… – Aztán halkabbra fogta, mintha csak mormogna. – Most mi lesz? Hüm, hüm, hüm… – motyogta, leszegett fejjel ment, a cipőjét nézte. Mennyit kell lépni? A cipőt nézd, a cipőt nézd – lépegetett. Ahogy ledobbantott, egy másodpercre kivárt. Új lépés. Lóniék figyelték, láthatatlan kis fejbiccentéssel nyugtázták a lépéseit. Rikiki lépett. Elszántan. Egy pillanatra kivárt. Egyszer csak Lóni felkiáltott:

– Úgy! Tegyél egy jelet oda!

Rikiki boldogan rakott egy kis fadarabot a lába nyomába. És sietett vissza a gyönyörű kapuba.

A kapu előtt vastag homok volt, aranysárga. Abba lehetett vetődni. Abba szeretett volna Rikiki bele is fúródni, olyan vonzó volt, olyan jó puha. Ahogy nagy mezőkön látta a nagy játékosokat. A Brösöc-pályán. A fehér kapu előtt sárga homok, a fekete dresszbe öltözött embernek még simléderes, homlokba húzható sapkája is volt, mint egy kedves tolvajnak. A nap ellen volt a sapka. Oda, a homokba vetődött a magas férfi, mint egy fekete kandúr. Szép volt az egész, a játék, a zöld gyepen futkosó biliárdgolyó emberek, akiket a labda kötött össze. Rikiki belezöldült a gyönyörűségbe, amikor apja kezét szorongatva figyelte a zöld játékot. Olyanok voltak a felnőtt, szőrös emberek, mint a gyerekek. Egy ember nagy tálcán sört árult, túlcsordult a habja. A pálya zsinórral volt körülkerítve. Vasárnapi cipőkben sétáltak, kiabáltak az emberek, és benn a zöld gyepen futkostak a férfiak. Szőrös, nagy lábuk kimeredt a futballnadrágból, borostás arcukat fújta a szél – játszottak.

Onnan vette Rikiki, hogy kesztyűje is van a kapusnak. Mindig kapus akart lenni. Úgy érezte, az a legfontosabb. Védeni. Meg hát csak egy van belőle. A fészer melletti nagy barackfa ágai közé szorított kesztyűért nyúlt. Felemás volt persze, de kapuskesztyű. A bőre az ujjaknál kihorzsolódott. A másik kétszer akkora volt, nagyobb gond tartani a kézen, mint kivédeni a tizenegyest. Kivédeni? Hát az lehetetlen. Ezt szerette benne Rikiki. Megmenteni valamit. Ó, Istenem!

Oszi már a betonszegélyre tette a labdát, igazgatta, aztán fölegyenesedett, kezét csípőre tette, térdét kicsit megdöntötte, várt.

– Kész vagy? Mehet?

Rikiki begörbített lábbal állt a homokon. Karját kicsit előreengedte, lazán és szorosan, mint egy gorilla. A kesztyű. Igen. Megnézte az egyik kapufát. A másikat. Igen. Kész vagyok. Mondhatom. Mindenre kész vagyok, ez a lényeg. Az életemet adom ezért a tizenegyesért. Megbizsergett. Megpendült benne egy kis aranyhang. Jöhet. Állok elébe. Bárhogy lesz.

És jött a labda. A drága, kerek, halhatatlan labda. Röpült át a kerten – akkor már minden összefolyt –, lüktettek a fák, a poroló nagy állványa jobbról egész az égig ért, röpült a labda, úgy, a bal sarokba, igen, ahogy elő van írva, Lóni hangja: „Vigyázz!” – és Rikiki úszott, mint egy madár, kitárt karral röpült a lehetetlen cél felé, Oszi elmozdult képét látta; igen, ez az a pillanat, ezért érdemes volt, igen, a labda szállt, pontosan, mint egy golyó, elháríthatatlan, de Rikiki kitárta a karját, és az ujja hegyével kinyomta, igen, a kapu fölé, horzsolt kesztyűvel, megérintette, eltérítette a labdát, igen. A labda a fészer tetejére szállt, perdült az ég, kivédtem! Rikiki szállt a nyomorúságos, kedves föld fölött.

Fölébredt Rikiki. Nyakig behúzott takaró alatt csuromvizesen feküdt. Nézte a nagy sötétet. Ki az?

Nem mozdult. Várt. Figyelt. Még jobban izzadt, hálóinge rátapadt. Ki az?

Az ablakok felől síró hangok hallatszottak. Nyöszörgött valaki, vagy egy nagy állat menekül.

Fölemelte a hangját Rikiki, összeszorította a torkát, hogy megszólaljon, de csak suttogni tudott: „Ki az?”

Nagy csönd volt a levegőben, még eszébe is jutott Rikikinek, hogy ekkora csönd bármikor le is zuhanhat, és agyonnyomhatja őt. Aztán sokára megint hallatszott a nyöszörgés, mintha csikorgó madarak repültek volna, vagy egy helyben odakötözve, a lábakon súrlódott volna a vaslánc. Kik ezek a madarak? Hova szállnak? Vagy verekednek, és a csőrük vág ilyen hangot a másik tollába? „Ki az?”– szólalt meg Rikiki, kikelt az ágyból, és odalépett az ablakhoz, nézte a fénytelen éjszakát. Nem érte föl az ablakot, sárga haja fölborzolva villogott az üvegben. Csak a sárga lángot látta; tűz van – gondolta. Ki az? Ki lenne – én vagyok egyes-egyedül. Egyedül vagyok a világon, kétségtelen. Ez a sárga tűz is én lehetek, csak nem látom az arcomat. De a hang, a hang, az nem én vagyok. Ez nem Rikiki-hang. Ez idegen. Borzasztóan idegen.

Fölhúzódzkodott az ablakpárkányra, és fülelt az éjszakába. Semmi. A csönd nagy sátra megint ott függött feje fölött – le is zuhanhat. Aztán egész közelről megint a csikorgó madarak. Oda vannak kötözve a zsaluhoz? És nem tudnak elrepülni?

A zsalu szárnya megmozdult, látta Rikiki, a nagy zöld madár az ablakhoz kötözve verdesett. Valaki mozgatta a nagy zöld madarat, bizonyos.

De nem látott senkit.

Az éjszakában mereven álltak a fák. A platánok kitárták nagy lombjukat, és lassan meginogtak. A kis nyírfa távolabb pörgedezett, mint a finom pénz. Valaki jár a kertben, és mozgatja a világot. Ez nem volt azelőtt – gondolta Rikiki –, ez a láthatatlan fekete ember nem járt itt azelőtt, nem is tudom, rossz-e, jó-e; ki az?

A világ halkan megelevenedett. Kicsit megmozdult minden, a poroló nagy rúdja is moccant egyet. Nagy varázsló jár a kertben, érdekes, hogy az idő előtti varázsló boltjában nem találkozott vele. Ő mozgatja a leláncolt, nagy zöld madarat és a fák aranypénzeit.

Hatalmas kéz érintette meg Rikiki arcát. Fuvalmasan, könnyen. Megborzongott Rikiki, de nem félt.

– Nagy varázsló, nem félek tőled. Nem látlak, de jó vagy hozzám. Megmozdítod a reménytelen tárgyakat, a leláncolt madarakat. A kerítés lemezét zörgeted. A hajók régi kötelein muzsikálsz. Ki vagy?

– Én vagyok a Hiány. Nagyobb helyről kisebbre, kisebbről még kisebbre szállok. Bevonnak engem a rések, a csatornák, a levélközök, a kémények kicsi torkai. Mindig kisebb és kisebb helyre szorulok, mert csak úgy tudok élni, ha várnak. Várnak engem a kerítések lécei közt, a bilincsek és kezek közötti zugban, a szemrések közt, az ajtónyílásokban. Várnak az arcok ráncai, a bőr kis szemcséi… értesz, Rikiki?

És fújt a szél.

A fekete dobozt Rikiki a fészerben találta. Alul, limlomok között, elnyűtt cipők mellett volt berejtve, elhelyezve. Gyönyörű doboz volt. Erős kartonból lehetett, kívülről pedig fekete selyemmel bevonva. Nem nyílt ki sehogy. Rikiki feszítette apró ujjaival a doboz peremét, huzigálta rajta a körmét, nem nyílt. Aztán föl tudta hajtani, mint egy kis ajtót-ablakot. Végtelen látvány fogadta Rikikit.

Eleven repülőgépek. Gyönyörű színben játszottak, szárnyuk kitárva. Sötétvörös, aranybarna, világoskék, lángzöld. Nem mozdultak a repülők. Álltak a vakító kartonon, a doboz belsejében, és nem mozdultak. Valahogy mintha sorba álltak volna, szabályosan, mereven. Alul a legkisebbek, volt egy akkora, mint a gombostű. Kis szárnya mintha csak csonk lett volna, halványpirosan meredt ki a törzsből. Sorban. Aztán az egyre nagyobbak. Törzsük megvastagodott, feketén duzzadt. Legfelül pedig egyedül trónolt valóságosan, hatalmas szárnyát kitárva, egy óriási repülő: fekete színében mindkét szárnyon egy óriási piros szem, mintha csak nézne. Nézett is. Rikiki elhúzódott kicsit a doboztól. Aztán visszahajolt – megpöcögtette a doboz oldalát. Semmi. Nem szálltak föl. Megverte a tenyerével a doboz külső falát, semmi. Ezek nem repülnek? Hát mi lesz? Vágyott látni őket, amint az égbe szállnak. Fölfelé, és talán el is tűnnek a láthatatlanban. Hozzáért az egyik kis géphez. Annak meg letört a szárnya. Megijedt Rikiki, szipogni kezdett. A kis kék szárny ott hevert a fehér hangár mélyén, a kartonon. „Jaj, Istenem, kis repülőgépem, ne törj szét! Szálljon már fel köztetek valaki, hát ez lehetetlen, hogy itt gubbaszkodjatok a doboz mélyén örökké. Szállni, föl, siessetek!” – nyögdécselt Rikiki, sírdogált.

– Ezek már sose szállnak – szólalt meg mögötte a bátyja. – Nem látod? Halottak.

– Mért mondod ezt? A kis repülőket láttam már szállni a réteken, a patakok fölött.

– Bolond vagy, Rikiki. Nem repülők ezek, pillangók. Magyarán lepkék. Nézd, milyen csúnya nagy szeme van annak a királynak!

– Nem csúnya. Szép. Fekete és piros, mint egy régi virág.

– Hiába. Ezek holtak. Látod, úgy is hívják ezt a nagy pillangót, halálfejes lepke. Ahova az beszáll, meghal valaki.

– Azt mondtad, ezek már nem szállnak.

– Nem is. Én is csak azért gyűjtöttem őket, mert kellettek a biológiához.

– Nem tudom, mi az a bilogia, csak azt, hogy ezeknek szállniuk kell – szipogott Rikiki.

– Nem szállnak már. A biológia meg, fiacskám, az élettan, azt tanulni kell, hogy az ember megértse az életet.

– Szép. Szép ez az egész. Most látom, gombostűkkel vannak leszúrva a repülők. Szép dolog. Ez a bilológa. Hát ez nem élet, ez a halál. Így elpusztítod őket. Szállniuk kell!

– Bolond vagy, Rikiki. Az életet csak a halálból értheted meg. Majd rájössz. A repülést meg a mozdulatlanságból.

– Nem kell – mondta Rikiki, és belerúgott a selyemdobozba. – Becsapás! – kiáltott messziről a bátyjának, és futott el. – Becsapás az egész, érted?!

Tél volt, akkora, hogy ellepte a kertet. Rikiki ki se látszott belőle. Elmerült a hóban, csak sárga haja villogott elő meg egy kék gomb. Duzzogott. Benn lenni. Ezt értik. Kályhához bújni, melegedni – csudákat, mit értenek ezek! Amikor még az ember a barlangokban bujkált, csak ki kellett jönnie a levegőre, mert megfulladt volna. A barlangban megfulladnak az emberek. Már senki sem él barlangban. Ők meg bebújnának a kályhába. Még jó, hogy olyan kicsi a szája.

Alig jutott előbbre a hóban. A szilfasor mellett lépegetett, nézte azért az ablakot, mikor kiáltanak utána. Egyszer csak kinyílt az ablak, ki is szólt az anyja:

– Rikiki, megfázol.

Tudhattam. Megfázom.

– Hallod?

Hallom. Most megfázom vagy hallom?

– Értetted, amit mondok?

Nem, nem értettem. Hát süket vagyok?

– Végy föl magadra még egy szvettert!

Gyűlölöm az egészet, ez az igazság. Már ezt a szót is, hogy szvetter. Ez az első két betű, ez dögvész. SZ-V. Szvetter.

– Itt van a széken a kék-piros kockás szvettered.

Na, még az hiányzik! Egész életemben kék-piros kockás szvetterem lesz. És szúrni fog. És utálom. Ha egyszer felnövök, az az egyetlen biztos, hogy szvetterem nem lesz. Különösen nem kék-piros kockás szvetterem.

– Anyu, várj csak! Anya! Meg akarom fogni azt a rigót a kerítésen.

– Fogjad, jól van, csak előbb vedd föl a szvetteredet.

– Hogy fogjam?

– Na, nagylegény! Egy rigót sem tudsz megfogni?

– Nem. Na és? Olyan nagy baj, ha nem tud valaki madarat fogni?

– Nagy. Nagyon nagy. Tanuld meg. Gyere be, vedd fel a szvettered, és kész. Vegyél egy kis sót, óvatosan közelítsd meg a madarat, és szórd a farkára a sót. Ha rászórtad, nem repül el többé.

– Hű, ez gyönyörű! – gondolta Rikiki. Ez világos. Ez megoldható. Só van, kéz van, madár farka van… rohant befelé. Eszébe sem volt a szúrós sz-v-etter után nézni, csak a konyhában huzigálta a kis fiókokat, borsot, piros paprikát, sáfrányt, mindent talált, amíg a fehér por is kibukkant. Gyorsan vett belőle egy csipetnyit, és szaladt. Kinn lépegetett a hóban már, és figyelte a drótkerítésen dermedező madarat, de nagyon finomnak tetszett neki a por az ujjai közt, meg is nyalta hamarost, de olyan édes volt, hogy ez biztos nem lesz jó a rigó farka megsózásához. Elszórta a cukrot, és szaladt sóért. Az ablakból még kikuklált, megvan-e a madár. Megvolt. Ment. Vitte a sót. Óvatosan lépett a nagy hóban, a cipője tele volt már vízzel. Közelebb, közelebb. A madár meg se rebbent. Talán érzi, hogy hozom a sót, és nem mer elszállni. Milyen szép fekete! Nagyszerű! Lesz egy drága feketerigóm, a csőre olyan, mint a sárgarépa. Tündököl. Majd a kezemben dédelgetem – olyan óvatosan lépett, ahogy csak tudott. Egészen a madár mellett volt, kinyújtotta a kezét, ujjai közt a sóval. Még egy lépés, még egy! Mint egy kis gránát, rebbent föl a rigó, összekapta a szárnyát, és eliramodott, bevágódott a fák havas ágai közé.

Elkenődött Rikiki. Leült a nagy hóban, sírdogált. A fene egye meg! Ilyesmi. És ő még elhitte. Az egészben ez a legszomorítóbb. A könnyek megfagytak az arcán, kis gyöngyként lebegtek az álla alatt.

– Rikiki! Kelsz föl azonnal! Hát mit képzelsz? Ott fogsz üldögélni egy nagy halom hóban? Mert elszállt a madarad? Azonnal bejössz!

– Nem lehet sóval megfogni a madarat! Igen!

– Dehogynem. Komolyan mondtam. Ha annyira közel mész hozzá, hogy meg tudod sózni a farkát, akkor már meg is fogod. Igazán. A só csak arra kell, hogy vigyázz, szoríts, ne a rigót figyeld, csak magadat. És akkor tiéd a madár. Gyere be azonnal!

Rikiki megint az asztal alatt üldögélt, nem ízlett neki a világ. A spenót meg a bundás zsemlye. Elképzelte, hogy épp a feje fölött van most a spenót meg a bundás zsemlye. A bundások ott úsznak a tányér szélén, aranysárgán, zsírosan pöffeszkedve. Milyen nagy legények, milyen fölényesek? Azt hiszik, hogy megeszi őket valaki. És az a tenger, az a nagy zöld tenger! De még ha tenger volna! De a mélyén apró hínár meg moszat meg szál!

– Samu bácsi cukorbajos, tudtad? – Mély hang beszélt, közben szünetek, az nyilván a spenót. – Nemrég mutatták ki. Az a nagy vízivás meg a taplónyelv nekem régen gyanús volt.

Taplónyelv? Nem is vette észre, hogy Samu bácsinak taplónyelve van.

– Mint a tapló, szokta mondani, tudod. Csak májra gyanakodtak, de cukor is. Nagyon vigyázni kell az étkezésre. – Szünet, nyilván spenót megy a torokba. – Nagy dolog a cukorbetegség, nagyon nagy. De ha vigyáz…

Rikiki figyelte Samu bácsit, ha jött. Rendesen beszélt, szomorkásan, de nem látszott rajta semmi cukor. Rikiki behúzódott az egyik szekrény sarkához, és leste. Semmi cukor. Elképzelte, hogy Samu bácsi lassan cukorrá válik. Alul kezdődik vagy fölül? Bizonytalan dolog, hiába. Egy ideig Rikiki a talpát figyelte – semmi. Kizárt dolog, hogy lent kezdődne. A fej. Talán a fej. Kopasz volt Samu úr, nézte Rikiki, később figyelte már a kezét, az arcát is. A nyelvére gondolni se mert, a mély hang azt is mondta, hogy szőnyeg a nyelve. Rikiki meg volt döbbenve. Figyelte, figyelte az öreget, és nem látott semmi szőnyeget.

– Csodálatos dolog van – mondta Rikiki Gabinak egyik este. – Figyeld csak meg. Samu bácsi cukorrá fog változni.

– Cukorrá?

– Igen. Még nem tudom, milyenné, de cukorrá.

– Hogyan?

– Azt hiszem, süvegcukorrá. Egy nagy cukorrá.

– Hihetetlen!

– Pedig így van – szögezte le Rikiki, és most már ketten figyelték Samu bácsit, egyikük a szekrény sarka mellől, másikuk az ajtózugból.

Nem tudtak fölfedezni semmit. Töprengtek, roppant izgatottak voltak.

– Gondolod, hogy süveg alakú lesz? – kérdezte Gabi, barna szemét kinyitva.

– Persze. Átalakul.

– Nem venni észre. Így sose tudjuk meg, Rikiki. Meg kéne kóstolni.

– Nem rossz. De én annyira szeretem Samu bácsit, kár lenne elfogyasztani.

– Na, nem az egészet, csak egy kicsit.

Aztán, ahogy egyszer ott ült a nagyasztalnál Samu bácsi, talán kártyáztak éppen, Rikiki odasündörgött a kezéhez, és ajkával megérintette. Jött újságolni gyorsan Gabinak az ajtó mellé:

– Igen. Édes. Édes az egész ember. Megérintettem a szájammal, láthattad. Csak porból van. Porcukor. Azért nem látni.

És ahogy az ágyában feküdt Rikiki, arra gondolt: jó ember ez a Samu bácsi, nagy varázslók biztos azért édesítették meg. Az ember ilyen meg olyan, különböző nagyságú meg alakú. De egy bizonyos. Hogy porból van.

Leesett a labda a pincébe. A nagy mamlasz fiúk vihogtak. Összevissza rugdosták a labdát, Rikiki nem szeretett velük játszani, de a labdáért mindent megtett volna. Ott futkosott köztük. Azok meg rugdosták a kényes, finom labdabőrt. Eltűnt a pinceablakon.

– Menj le érte, Rikiki!

– Hogyan?

– Ugorj le – mondta Tucsi, mutatta is, hogyan.

– Á, nem. Majd leeresztjük. – Jocó kíméletesebb volt. – Gyertek!

Megfogták Rikikit, a pince ablakához vitték.

– Ne félj! Nem lesz semmi bajod. Gyere csak!

Ne féljek. Nem rossz. Sose voltam a pincében. Mekkora? Némán készülődött. A labdám…

Ketten, Tihi meg Jocó megfogták a karját, és engedni kezdték a sötétbe. Ők kinn térdeltek az ablak előtt.

– Na? Lenn vagy?

Lenn. A pokol fenekén – gondolta Rikiki.

– Szólj már, talajt értél?

Talaj. Így lógni ég és föld között. Nem mondom. A fiúk engedték centiméterről centiméterre.

– Lenn vagy?

Lábfejével megérintett valamit, aztán ráállt. Jaj! Egy másik világ.

– Állsz? Na. Keresd meg a labdát, balra lehet valahol. Van ott egy régi vaskályha. Arra! – Zarló magyarázta neki. Visszanézett. Ott, kinn a napfényben álltak a nagyfiúk, kirajzolta őket a fény. Rikiki hunyorgott. A platánfa csücske is látszott. Aztán a pince felé fordult. Semmit sem látott. Várt. Majd kitisztul. Lassan derengeni kezdett. De így sem lehetett sokat kivenni. Tett egy bizonytalan lépést, mintha a holdon járna. Mi ez a feketeség? Nagy, ormótlan bogyók. Csúszik a lába alatt. Legördül lassan a bogyótömeg. Ő ijedten hátralépett. Fentről kamaszröhögés hallatszott. Beszédtöredékek. „Hagyjuk itt. Órákig nem várhatunk.” „Menni kell az uszodába is.” „Tűnjünk el!”

Eltűntek. Ahogy Rikiki visszanézett a kivilágított nagy ablakkeretbe, nem látott senkit. Nem szabad visszanéznem. Akkor nem látok semmit. Nem szabad visszanéznem. Megint a pince felé fordult. A fekete bogyók tömege megmozdult a lába mellett. Élőlények? Ennyien? Súrlódva moccantak. Rikikinek földbe gyökerezett a lába. Haja töve bizsergett. Kik ezek? Állt, várt, szíve a torkában vert. Ha nem mozdul, ők sem mozdulnak. De nem állhat itt a világ végéig. Lépett egy kicsit. Huppsz! Megint. Görögtek a fekete bogyók. Meg kell érintenem, ha belehalok is. Ne nézz hátra, akkor nem látsz semmit. Meg kell… Mozogtak a golyóbisok, Rikiki előrenyújtotta a kezét, még, még… hideg. Selymes és kemény… Igen! Nevetett Rikiki, hangja röpködött a sötét pincében, igen! Szén! Tojásszén, ahogy odafönn mondják, barátságos tojásszén. Hát ez nagyszerű. Rikiki fölegyenesedett, bátran kilépett előre. Nem fog ő itt a szénnel, feketeséggel vacakolni. Bal sarok felé. Kirajzolódott a kályha. Mint egy játékdoboz. S alatta tényleg ott a labda, a drága bőr, a maga piszkos rovátkáival, Rikiki úgy szorította mellére, mint egyetlen barátját. Gyerünk! Na. Látta a beboltozódott feketeséget, a golyóhegyet, s ahogy visszafele lépkedett a fal mellett, a felvágott fa nyers szaga ütötte meg az orrát. Rikiki az ablak alá ért. Hogy fogok én innen kijutni? Föntről semmi hang. Csak a nyár nagy neszei hallatszottak, ahogy a természet él, magában. Bogarak, falevelek, a meleg mozdulása. Oda ki kell érni. Rikiki nézte a beboltozott feketeséget, és szorongatta a labdáját. Hogy jutok ki innen? Ki emel ki engem innen? Megrémült. Aztán letette a labdát óvatosan a sötétbe. A falhoz lépett. Kiemelt egy kis hasábot. Az ablak alá tette. Épített, még egyet rakott, még egyet. Csak ne bőgjek, az a legfontosabb – gondolta. Rakosgatta hasábokból a falépcsőt. Alakult. Mikor elég magas volt, föllépkedett rajta. Az ablak pereméig ért. Igen! Ott kinn a nyár. Kilépett. Ott volt a nyár. Nevetett Rikiki. Akkor látta, hogy a labdát meg ott felejtette. Visszamenni a sötétbe? Ebből a ragyogásból? Mikor végre már kijutott, ilyen keservesen? Nézte a nagy platánt, a drótkerítést puha szél mozgatta. Szaladni szeretett volna, bele a meleg világba. De eszébe jutott a labda, a maga magányos ráncaival, a bőr érdes tapintatával. A sötétben. Nem. Nem hagyhatom ott.

Rikiki beült az autóba.

Felejthetetlen autó volt. Pirosra mázolva, duda az oldalán, pontosan helyükön a sárhányók, a lámpák sárgán világítottak, még szélvédője is volt. Az oldalára nagybetűkkel odafestették: RI-KI-KI. Ez igen!

Körülnézett, ahogy beült, hogy ki látja. Sajnos, senki sem volt az utcában. Várnia kellett. A szemben levő szomszédból egy hóbortos néni kinézett az ablakon.

– Szép autód van, Rikiki.

Bólintott szerényen Rikiki, és várt, hátha fölbukkan valaki a gyerekek közül.

Nagy sokára jöttek csak, ő úgy tett, mintha most helyezkedne el benne, az autó kis ajtaját most vágja be, most lép a fékre, kiengedi a kéziféket is – mennyi minden! Villogtat a lámpával, nyomja a pedálokat – rajta!

– Rikiki! Rikiki! – szaladtak utána a fiúk, nyargaltak, ő meg boldogan száguldott előttük. A sarokig ment, ott lelassult a kocsi, megállt.

– Menj tovább! Siess! Mi előrefutunk. – Rohantak.

Rikiki kiszállt, és nézte a gépet, Mi a csoda lehet? Nem megy tovább? Ez igazán kínos ilyen versenynapon. A bemutatkozás, a dicsőség. Az autó meg se mozdult.

– Rikiki! Rikiki! Gyere már! Mi régen idefutottunk!

A csuda vigye el! Ha tudnám, mi a baj. Benézett az autó alá.

Visszajöttek a fiúk.

Oszi odajött hozzá.

– Na, nem jó?

– De… csak… a motor…

– Mutasd!

– Itt… alul… Itt kell valaminek lennie.

– Kell, kell. Vagy van, vagy nincs. Nem nagyon hiszem, hogy motort tesznek az ilyen autókba. Kicsi autó.

– Kicsi?

– Nem látod? Alig férsz bele.

– Talán a lámpája…

– Lámpa? Ez egy vak üveg. Csak csillog, ha a nap rásüt. Apafej!

Oszi nézegette az autót. Mintha egy bogarat vizsgált volna, Rikiki már bánta is, hogy megmutatta nekik. Kinyújtotta a kezét, a másikkal a nagy kék gombot csavargatta a mellényén. Az talán segít. Ha csavarja a gombot.

– Nem értesz hozzá, majd én… Alul a pedál…

– Micsoda? Pedál?

– A motorrész… a karburátor vagy a dinamó… dimanó… ilyenek…

– Ilyenek? Ne akarj minket átdobni, Rikiki. Láthatod, hogy gumira jár az egész. Gumi van föltekerve a hajtókarra, addig megy, amíg az le nem pörög.

– Gumi…

– Persze. Motor!… Ne röhögtesd ki magad.

Nevettek a srácok. Kiabáltak.

– Most föltekertem; látod, így kell. – Oszi bemutatott a kerekek közé a tengelyre. De Rikiki nem látott már semmit, szorította vissza a könnyeket, azzal volt elfoglalva, csak egy piros folt volt az egész autó.

– Na, ülj bele, aztán menj!

Rikiki szomorúan áttette a lábát a bejárati ajtón, ki se nyitotta. A szép bőrülésre is rápergett a sár.

Elindult. A fiúk kiabáltak:

– Gumiautód van! Gumiautód van! – Ő meg szomorúan szorította a volánt, markolta, mintha az élete függött volna tőle.

A kocsi csak leállt megint egy táv után a sarkon.

Oszi odaszaladt hozzá.

– Várj! Majd tolunk.

A fiúk körülvették, tolták, kiabáltak.

– Vigyázz! Kormányozz! Nekimegyünk a fának! Balra! Jól van! Ügyes! Figyelitek?

Rikiki boldogan forgatta a kormányt, röpült. Aztán mindenki beült. Utolsónak Oszi, fölemelt fejjel, büszke mosollyal vezetett. Tolták, szaladtak, kiabáltak. Rikiki nagyon boldog volt, már nem érdekelte az autó, csak az, hogy nem kellett elszakadni egymástól. Még annyira sem, amennyire egy darab gumi kinyúlik.

A patak mellett nagy homokterület feküdt. Túl Csendes Ádám kertészete, innen homok. Meg gaz. Egyik nap, forró tavaszi szél fújt már, építményeket látott meg Rikiki a patakparton. Mi ez? Elrontani? A sivatagot? A nagy Szaharát? Nem. Közelebb ment, és látta, fűvel borított négyszögek vannak egymásra rakva a parton. Mint a tégla, csak sapkája is van, alul meg föld.

Jöttek a fiúk. Lóni legelöl.

– Mi van, Rikiki?

– Tégla fűből.

– Gyeptégla – mondta Lóni halálos biztonsággal.

– Igen, gyeptégla – Rikiki mutatta őket. – Nézd, mennyi van belőle! Építsünk várat. Neked egyet, nekem egyet, Oszinak…

– Igazad van, Rikiki. Okos vagy. Gyerünk! – Lóni csak körbemutatott, ahogy szokott, megindultak a srácok, hurcolták szét a gyeptéglát, kis fedezékeket építettek. Hancúroztak, kiabáltak. Kezüket maguk elé tartva lövöldöztek, rohangásztak.

– A fákon túl is építsünk várakat – lendítette parancsra kezét Lóni.

– De az a kántor kertje!

– Mindegy. Azon túl.

Dúdoltak, mentek, hurcolták széjjel a sok építőanyagot. Énekeltek.

 

Gyeptéglát, gyeptéglát, menjünk a kántor kertjén át…

 

Lóni rendelkezett, építkeztek. Aztán beálltak a nagy fedezékekbe, és sárgöröngyökkel dobálóztak. Puff. Cincogtak:

 

Gyeptéglát, gyeptéglát, dobjuk a kántor kertjén át…

 

Harcoltak elszántan, izzadtan. A téglafal ingadozott, repedezett, düledezett.

– Rikiki, te mit csinálsz itt? – Nagy hang csapott le rá, ahogy a hátsó falnál lapult, épp egy göröngy vágódott be.

– Itt… én… mi… persze… gyeptéglázunk!

– Gyeptégláztok? – A csősz ekkorra már akkora volt, mint az óriáskerék, forgott körülötte. A gyerekek messze-messze szaladtak.

– Hát ez drága holmi! Ide füvesíteni hozták ezt a sok téglát, fiam! Kinek az ötlete volt ez a marhaság?

– Beszéltünk róla, ugye, mi beszéltünk, együtt. Én. Mondtuk, hogy mondtam, építsünk várat. Nem téptük. Finoman, ugye… finoman…

– Finoman, na, szép kis társaság. Majd feleltek ezért! Gyerünk előre! – mondta a csősz, és nagy léptekkel hajtotta Rikikit maga előtt. Mint egy őr.

Rikiki arra gondolt: végem van. Nyilvánvaló a börtön, a büntetés, a pálca, az intézet. Eldőlt. Nem kell tovább rettegni, megoldódott. Mögötte trappolt a nagy csősz, ő meg a fogoly. Tiszta sor. Fogság. Büntetés. Megaláztatás. Még látta az elkanyarodó patakot, a régi-örök tájat, a homoksivatagot. Két felhő szállt az égen; ez volt az életem – gondolta –, ennyi volt, be kell látni. Ki kell bírni, el kell fogadni. „Gyeptéglát… gyeptéglát…” – dúdolta magában. Megkönnyebbült.

– Itt állj meg – mondta a borostás arcú csősz. Látta Rikiki, hogy messzebb apjával beszélget, magyaráz. Hadonászik. Rikiki nézte az apját. Nagyon messziről és nagyon pontosan látta most. Eszébe tűnt egy műhely, fafaragásokkal, bábukkal és kis kengurukkal, ragacsos fadarabokkal, tejszaggal, bőrszaggal. Messziről látta az apját. Nagy, köménymag alakú szemöldökét, finom tartását, hozzátartozóságát. A csősz elment, elköszönt, és apja ott állt az örökkévalóságban, nem nyújtotta érte a kezét, fáradtan állt ott és fönségesen, egyszerű bőrkötényben. Rikiki tudta akkor már, hogy megmenekült. Mindentől. Az Intézettől elsősorban, de a büntetéstől is, talán a betegségektől, még a haláltól is. Ott állt az apja az ég kék kapujában, nézte őt. Szerette őt.

– Hu-ú! Hu-ú! – szállt a piros kerítéses udvarból Lóni hangja.

Rikiki visszajelzett. Fölállt a kerítésre. Lóni integetett. Rikiki visszaintegetett. Lóni előhívott a palánkkerítés mögül két idősebb fiút. Egy nagyon kicsit és egy magasat. Lóni rájuk mutatott, mint egy cirkuszigazgató, azok mintha meghajoltak volna egy kicsit. Dresszben voltak, csíkos dresszben, izmaik feszültek. Rikiki nagyon integetett nekik, hogy jönnének át. Azok megint mintha meghajoltak volna. Elindultak Lóni vezetésével, trapp. Át a nagy úton. A járdán jöttek. Gumicipőben voltak. Szabályosan léptek. Trapp. Bejöttek a kapun. Rikiki eléjük ment, mint egy fogadáson. Ő is picit meghajolt. Lóni jött mögöttük.

– Mi ez? Kik ezek?

– A Tiborc fiúk.

– Kik azok a Tiborc fiúk?

– Hogyhogy kik? – suttogta Lóni. – Nem hallottál a Tiborcokról? A két Tiborcról? A nagy Tiborcokról? Úgy hirdetik magukat.

„Hirdetik? – gondolta Rikiki. – Mi a csudának kell hirdetni magukat? Ezek nem áruk.”

– Miért hirdetik magukat? – mentek befelé a kertbe, elöl a két Tiborc, mögöttük Rikiki, Lóni, suttogva.

– Ne tettesd magad. A két Tiborc! Ők a két Tiborc!

– Ahá.

Olyan finoman lépett a két furcsa ember a csíkos dresszben, mint a filmen. A gyep közepére mentek. Az alacsony csupa izom. A magas csupa mozdulat. A gyepen álltak. A kis Tiborc terpeszbe állt. A nagy Tiborc föllépett a kis Tiborc combjára, onnan a hasára, aztán a vállára. Kitárta a karját, mint a feszületen.

– Na? – súgta oda Rikikinek Lóni.

– Mit na?

– Nem látod?

– Mit?

– Őket.

– Mit csinálnak? – Rikiki nézte Lóni arcát.

– Ne butáskodj. Ők a két Tiborc.

– Ahá.

A nagy Tiborc lejött a kis Tiborcról. Kicsit meghajoltak. A kis Tiborc letérdelt. A nagy Tiborc a vállára állt, aztán óvatosan a fejére. A kis Tiborc nyaka remegett, de tartotta a nagy Tiborcot.

– Látod? – súgta Lóni.

– Ahá. – Rikiki mélyen bólintott. – A két Tiborc.

– Persze – mondta Lóni.

A nagy Tiborc leugrott könnyedén a kis Tiborc fejéről, szétváltak, kicsit meghajoltak. A kis Tiborc aztán szétvetette a lábát, mozgatta a karizmait. A nagy Tiborc a kis Tiborc összefont tenyerébe lépett, aztán a vállára. Egyensúlyozott. A kis Tiborc tartotta a nagy Tiborc lábát. Majd kinyújtotta az egyik kezét, a nagy Tiborc meg belerakta a lábát a kis Tiborc tenyerébe. A másik kezét is kinyújtotta a kis Tiborc, abba is belelépett a nagy Tiborc. A kis Tiborc teljes erejéből tartotta a nagy Tiborcot. Kinyomta. Az égben álltak.

– Mit szólsz?

– A két Tiborc! – Rikiki nyitott szájjal, halkan suttogta.

– Ez egy kompozíció. „Együtt” – az a címe.

– Látom.

A kis Tiborc fellökte a levegőbe a nagy Tiborcot, az rugózott egyet, és bukfencezett az ég alatt. Mindkettő kitárt karral állt a gyepen. Kicsit, finoman meghajoltak.

Rikiki csaknem elájult a gyönyörűségtől. A nagy Tiborc a füvön állt. A kis Tiborc Lónihoz ment, együtt bementek a házba. Csönd volt, Rikiki nézte a nagy Tiborc ügyes testét. A csíkos dresszt. A fehér orrú tornacipőt.

Lóni visszajött. Fölfele nézett a ház irányába, a lejtős tetőre. A nagy Tiborc is arra nézett. A tető szélén végtelenül lassan megjelent a kis Tiborc. Kitárta a karját. A nagy Tiborc csettintett az ujjával. A kis Tiborc kifeszült, mint egy rúd, az égre nézett. Elrugaszkodott. Leugrott, szállt a gyep felé. Tisztán, könnyen szállt a csíkos trikó, a nagy Tiborc mellé ugrott rugózva. Mintha mindig ott állt volna. Kicsit meghajolt, a nagy Tiborc meg alig felemelve a kezét, rámutatott.

Mikor elmentek, Rikiki csak állt a kertben. Anyja szólt rá, jöjjön ebédelni.

– Kik voltak ezek? – kérdezte.

– Hm. A két Tiborc, gondolhatod. Tulajdonképpen a barátaim… lesznek.

Eszti kibontotta a haját. Nagy, sörénynyi fekete haja volt, ahogy ült, leért egészen a díványra. A pirosmintás díványon úgy feküdt a haj vége, mint a kígyó.

„És akkor a törökök megegyeztek Erdélyről a fejedelemmel. Sarcot követeltek, de biztosították az önálló fejedelemséget. Hogy megmarad. A nép örült titokban, hogy ez a sok kincs mégis a lába alatt lehet, művelheti, szeretheti. Bent a hátsó termekben nagy ünnepséget is rendeztek, a lányok kibontották a hajukat, úgy táncoltak, a fiúk puhán verték oda bőrcsizmájukat a padlathoz…”

– Figyelsz, Rikiki?

– Figyelek.

Eszében se volt figyelni. Nem is tudott. Összekavarodtak benne a dolgok, csak néha-néha bukkant föl egy-egy szó, egy-egy mondattöredék. Esztit figyelte, rettenetes nagy haját, ezt a világnyi kék-fekete hajtömeget, mely olyan, mint egy ország, mint egy birodalom, ez talán maga Erdély, ez a haj… a fejedelem… a fejeden… azt is…

„És ahogy táncoltak a hollófekete hajú lányok a fejedelem előtt, megbabonázták őt. Azt csináltak vele, amit akartak, megőrizték Erdélyt a töröktől… A fiúk puha bőrcsizmában verték oda talpukat a padlathoz, a lányok meg maguk után úsztatták a nagy fekete hajukat…”

– Le kell feküdni, Rikiki. Késő van.

– Még maradhatnánk.

– Én már lefekszem. Elfáradtam, és holnap nagy út áll előttem. Visszamegyek Erdélybe.

Nézte Rikiki Eszti kezét, ahogy a hajába túrt, aztán hátravetette az egészet, elterült az, mint egy fekete selyeming.

– Gyere – mondta Eszti, és fejére tette a kezét, vitte a hálószobába. – Majd levetkőztetlek.

– Dehogyis. Egyedül vetkőzöm le, egyedül fekszem. Mióta élek. Mit gondolsz?

– Na jó – nevetett Eszti, odahajolt hozzá, és megcsókolta az arcát, valami vad szag áradt belőle, füvek, növények szaga. – Légy jó. És ha reggel nem találkoznánk, gondolj rám, ki tudja, mikor látjuk egymást. Majd egyszer te is eljössz hozzánk.

Rikiki fuldoklott, émelygett, öklendezett. Megbabonázott, kétségtelen. A haja. A hajával. Nem lehet valakinek ilyen nagy… ilyen szép haja… egyszerűen… Megbabonázott, mint a fejedelmeket szokták…

Irtózatos álma volt Rikikinek. Ketten menekültek Esztivel. Sziklákon, szakadékokon át. Rohantak az üldözők elől, akik borostás fekete arccal, pisztolyokkal, kardokkal kergették őket, és kiabáltak: „Fejedelem… fejedelem… majd adunk neked… uraság! Még mit nem? Hercegecske, mi kell még, te nyavalyás?!” Rikiki sikongott. A sziklavár kimeredő pontjára értek Eszterrel, tudták, ez a vég. Innen csak lezuhanni lehet. Akkor Eszti hanyatt feküdt, kibontotta a haját, és mondta Rikikinek, azon ereszkedjen le a mélybe. Ő nem akart egyedül menni. Az idő sürgetett. Végül is belekapaszkodott a nagy fekete hajtömegbe, és a vastag szálakon himbálódzott lefelé. Gyönyörűen feküdt ott Eszter a magaslaton, a hold rásütött a homlokára, a haja kéken világított. Rikiki lejjebb és lejjebb csúszott, bár inkább maradt volna örökké belefogódzva a nagy hajtömegbe. De nem lehetett. Földet ért. Fölnézett, de akkor már Eszti eltűnt – ő fölébredt, sikongva, kiabálva, vizesen. Hallotta, amint csapódik az ajtó, és Eszti megy vissza Erdélybe. Rikiki arra gondolt, egyszer meg kell keresnie, biztosan ott fog élni a hegyek közt, a hatalmas fák közt lobogó kék-fekete hajával, a fejedelem előtt, megbabonázva.

Rikikit mindig beengedték Juliskáék a kisszobába. Apró vaskályha égett, a tűz vörös karikái áttörtek a henger alakú tűzhely tetején, és a plafonra ugrottak. Rikiki azt nézte. Félhomályban ültek, Rikiki egy kis sámlin, Juliska meg Jóska az ágy szélén illedelmesen. Olyanok voltak együtt, mint egy fénykép. Jóska egyik szeme kancsalított, de szép fiú volt. Juliska kis, alacsony asszony, szerette, hogy Jóska eljön hozzá, azt mondta: a vőlegényem.

Ez olyan ünnepélyesen hangzott – bár Jóska sokkal fiatalabb volt Juliskánál. Rikiki velük ült, nézte a tűzkarikákat a platnin, a plafonon. Kinn szél fújt, a tél elnyelte a város utcáit, tereit. De ők együtt egy fénykép voltak.

Nem játszottak semmit, csak néha Jóska mesélte el a katonatörténeteit. Hogy beugratták az őrmestert, amikor bejött az éjszakai szállásra, egy lavórt tettek eléje, az meg belelépett. Az egyik lónak levették a patkóját, nem tudott menni, és az egész század hadgyakorlata elmaradt. Hogy van egy kisajtó a cellában, azon át a legszigorúbb fogságból is ki lehet jutni. Rikikinek tetszettek ezek a történetek. De gyanakodott, hogy a katonaságnál ennyi minden megeshet, még a tizedesekkel, őrmesterekkel is. Nézte a tűzkarikákat, Juliska meg Jóska az ágy szélén üldögélt, csak úgy, mint egy menyasszony és vőlegény.

– Jaj, asszonyom, jaj! – tört be egyik reggel a házukba Juliska. – Jóska táviratozott, hogy meghalt. Belefulladt a Dunába.

– Táviratozott?

– Vagyis hogy táviratoztak. A Filatori-gátnál dolgozott és meghalt. Belefulladt a Dunába – siránkozott Juliska.

– Szegény. Ez borzasztó! Mi lesz magával, Juliska?

– Azt én sem tudom. Tetszik tudni, nem vagyok már mai csirke, ilyen vőlegényem nekem nem akad.

Rikikit megdöbbentette a hír. Hogy lehet télen a Dunába fulladni? És főleg mi az, hogy Juliska nem csirke. Erről sose beszéltek. Mégis elképzelte, hogy Jóska a nagy jégben elakad és kapálódzik, vergődik, aztán egy utolsót kancsalít a világra, és eltűnik a jégpáncél alatt. Sajnálta Jóskát már a szeme miatt is, de különösen Juliskát, hogy valami titok van benne, másképp nem mondták volna, hogy mai csirke, hisz ezzel senki nem gyanúsította. Meg aztán sose ülnek már együtt a kisszobában, mint egy fénykép, figyelve a plafonra ugró tűzkarikákat.

Juliska nehezen vigasztalódott. Gyászolt rendesen, feketében járt, még a harisnyája is fekete volt. Hazaírt a faluba, nemsokára hazamegy, nem bírja Jóska emlékét kiheverni.

Ám ahogy mentek Rikikivel a sínek melletti nagy áruk boltjába, látja a gyerek, hogy Jóska sompolyog a raktár felé, surran a hátsó bejárathoz. Ránézett Rikiki, de Jóska a szájára tette a kezét, jelezve, hogy ne beszéljen. Juliskát Rikiki el is vezette onnan gyöngéden, savanyú cukrot kunyerálva. Aztán visszasompolygott – és ott állt előtte Jóska élő valóságban, teljes embernagyságban. Gyorsan, suttogva beszélt:

– Rikiki. Nem akartam elhagyni Juliskát, nem akartam. Hidd el. De muszáj volt. – „Hazudik” – gondolta Rikiki. – Nem akartam elhagyni… Igazán… Olyan jó volt veletek a kisszobában, a tűznél. De mást kellett feleségül vennem. Egy másik nénit… – „Hazudik – gondolta Rikiki –, hazudik.” – Ne árulj el!

Besurrant a raktárba.

– Kivel beszéltél, Rikiki? – kérdezte Juliska. – Mért mész el olyan messzire? Szegény Jóskám jutott eszembe, ahogy háttal állt, pedig ki tudja, talán már csak a halak játszadoznak vele, és a jég bevonta a szakállát.

Rikiki aztán már biztatta Juliskát, hogy menjenek. Aztán hogy a faluba is írni kéne, menni, menni innen el, mert itt valami rossz világ jön. Katonák, egyenruhák, belefulladt emberek – ajaj! Úgy érezte, nem is az egyenruhában van a háború. Benn, az emberben. A csalás. Legelsősorban ebben a Jóskában. Ez a háború kezdete. És ő még rendületlenül békét akart.

– Rikiki, kész vagy?

„Dehogy vagyok, sose leszek” – gondolta.

– Mindjárt kezdődik az előadás.

„Kezdődhet felőlem!”

– Te vagy a sárkányölő. Tudod, a Vitéz János.

„Kutyafüle. Nem játszom, és kész!” Ott gubbasztott az asztal alatt, a nagy kék gombbal a mellényén. Azt fogta, hátha elmúlik tőle az előadás.

– Hát hol vagy? Persze, megint az asztal alatt. Szép kis dolog. Hát gyerünk, gyerünk! Föl kell venned valamit. Hogy mért nem szereted ezt a darabot. Egész jó. Jó darab. Ettől a Banga Edittől félni, no szép kis dolog! Mit bámulsz rajta annyira? Egyáltalán nem szép. Én a helyedben rá se figyelnék. A szeme… nem mondom, barna, enyves nagy szem. A haja elég rendes, de hát az is barna. Mit kezdesz egy barna hajjal? Ne a száját nézd, amikor a szerepet mondod, az nem jó. Tényleg nagyon szép a szája, de hogy ez téged ennyire izgasson? Talán csinálja is, mórikálja magát. Állandóan mozog az a száj, az biztos. Ne figyelj rá. Nem a tied.

Muszáj volt menni. Fölöltöztették Rikikit, rángatták, ráadtak egy nagy öltönyt, begombolták, kigombolták, rázták; állj már egyenesen, milyen a hajad? Vizezd be, keféld ki a cipőd, ne ezt, a másikat vedd, moss utána kezet, a térdedet jobban lesikálhattad volna, ne nézz a szemébe, ne figyeld a száját…

No jó – gondolta Rikiki. – Majd behunyom a szemem. Megpróbálta, egyszerre még elevenebben látta maga előtt Banga Editet, mély kút szemét, szája piros mozgását, egész közel jött. No, ez nem valami jó módszer, majd szembenézek vele, az a legjobb, de mért ő játssza a Madonnát vagy a Sárkányasszonyt, már azt se tudom, kicsodát, megbolondítanak ezek – kapkodott Rikiki.

Na, a kezét mindenesetre nem fogom meg, az kizárt. Az nem lehetséges. Gyorsan!

– Rikiki, jössz már? Az egész nézőtér együtt ül, és téged vár.

Mormogott Rikiki. Nagy mamlasz emberek, kínozzák a gyerekeket. Mosolyogni, kezet fogni, a barbárok, a gonoszok, erre kényszerítik az embert. Kezet nem. Hol van itt valami kesztyű? Kapkodott.

Végül csak kilépett a színpadra. Ügyetlen lámpák világítottak az arcába, egész közelről, ő már az első lépésnél bebukott a színpadra, de tartotta magát, a hülye szöveget csak elmondta, nem nézett Editre, aki aranyba-ezüstbe öltöztetve várt rá. Nagy csillag volt a homlokán. Rikiki egy fakarddal hadonászott, és nézte Editet. Csakugyan szép volt, rettenetesen szép, ennyi szépséget nem is lehet elviselni, a gyomra a torkába szorult, eszébe jutott az erdélyi Eszti a nagy kék-fekete hajával, előtte meg csak Edit szája mozgott, mint egy élő cseresznye, piros tátika… Az isten áldja meg, ez nincs jól, szédül, kettőt lát, csak el ne ájuljon ettől a mafla lánytól, olyan mély a szeme, mint a kút, előrenyúl.

Fölmorajlott a tömeg, amint meglátta Rikikin a cérnakesztyűt; nem tudni, honnan szerezte végül is. Aztán Edit megfogta a kezét, a szemét nézte. Ki innen – csak erre gondolt. Mintha a szemében egy őshalat látott volna, amely felé úszik. Tapsoltak.

– Nem szégyelled magad – anyja korholta hazafelé. – Szegény Edit azt gondolja, hogy nem akartad a kezét megfogni. Most sír otthon, és te, te meg itt büszkén lépegetsz. Azt hitte, szereted őt, hogy jó barátja vagy…

„Jó barátja – gondolta Rikiki –, az enyhe kifejezés. Még hogy jó barátja. Ilyenek ezek. A fél karomat odaadnám érte, jó barátja. Ostobaság!”

– Vedd le végre azt a kesztyűt! – kiáltott rá anyja. – Téblábolsz csak itt, mi lesz?

A kesztyű nem jött le. Húzták, vonták, feszegették.

– Na, jól nézünk ki!

Áztatták a kezét a mosdóban Rikikinek. Meg se mozdult.

– Várj csak, nem szerepelsz máskor!

„Nem is akarok” – gondolta.

Egyenként próbálták húzni az ujjait, nem jött. A szélét feszítették, meg se mozdult.

– Feküdj le így, mit bánom!

És Rikiki kesztyűben aludt, ráfektette az arcát, és szívta be egy gyerekkéznek a szagát, markolászását, ujjainak szorongatását.

Reggel anyja egy nagy ollót vett elő.

– Nem lehet így élni – mondta Rikikinek. – Egyetlen kesztyűben egy életen át. Mit gondolsz?

És a nagy ollóval fölhasította a kesztyű hátát, az lefejtődött Rikiki kezéről, ott feküdt az asztalon, mint egy kéz belső negatívja. Az olló végigkarcolta Rikiki keze fejét – a seb megmaradt még végtelen időkig, egy vonal, egy egész vékony kis piros csík. Csak napfényben lehetett észrevenni.

Alagsori szobákban mulattak az emberek. Az ablakon vasrács volt, fehér, a patak felé esett a ház. Jó vízszag áradt arról. Rikiki a sarokban ült.

Koncz, az építész ült az asztalfőn, mint egy basa. Százhúsz kiló volt, nagy hasa rengett a nevetéstől. Nem fért be a székbe.

Rossz cigányok húzták a nótát, Zöldikéből kerítették őket ünnepelni, mulatni. A cigányok mind mosolyogtak, elszántan, szélesen széthúzták a szájukat, belemosolyogtak a tányérokba, poharakba. Pedig gyatrán játszottak.

– Jó, jó – mondta Koncz a kedveskedő zenészeknek, ahogy törleszkedő állatoknak szokták –, rendben van, mit akartok még, húzzátok, húzzátok csak!

– Éljen a Koncz papa! Éljen, éljen! – kiáltották mindenfelől, a nagy fehér asztalra hajoltak, könyököltek, emelték poharaikat. Rikiki figyelte az arcokat, anyja is mosolygott, apja az asztal végén ült, finom vékony fejével, mint egy herceg, a tartása is olyan volt, a keze feje is, kecses, rebbenő, madárnak való. Ahogy a poharat tartotta, szinte elrepült, olyan könnyed volt.

– Mutasd be, Koncz papa, a vadásztudományod! – kiáltotta valaki az ajtóból.

– Igen, igen! – éljeneztek a többiek. – Vedd elő a puskád, vedd elő a puskád!

Nagy nehezen fölkelt az asztal mellől Koncz papa – és ment a másik szobába, imbolygó medvejárással. Ott a falon voltak a fegyverek. Szép szíjakon lógtak, mintás agyakkal, finom művű csövekkel, a vasak ragyogtak az olajtól. Leakasztott egyet Koncz mester, az asztalfiókhoz ment, megtöltötte a puskát, megnézte a csövét, aztán jött vissza a zajongó csoportba.

– Itt van, ez az! – emelte föl a fegyvert, és körbenézett. – Mi legyen?

– Lőj valamit! Lőj valamit!

– Jó, de mit? – Nagy medvehangon kérdezte, sokat is ivott már.

Rikiki rettegett. Csak ne egy embert lőjenek le, ne valakit!

– Lődd ki ezt a poharat a kezemből – mondta Rikiki apja, és fölmutatta, csillogott benne a bor.

– Úgy van, helyes! – kiabált a tömeg.

Kivonultak a kertbe, kigyújtották az összes kerti lámpát, a lugas végén volt egy tisztás, oda állt Rikiki apja.

– Kimegy a golyó az utcára, nézzétek meg, nem jár-e valaki – mondta az öreg Koncz.

– Nem jár, nem jár, gyerünk csak! – kiabálták, és Rikiki gyűlölte a tömeget, a lövedéket, az olajfoltot, ami lecseppent a bőven bekent puskáról. „Nem nézek oda, nem nézek oda” – ismételgette magában, az olajfoltot próbálta figyelni, de csak oda figyelt. Látta, amint apja két ujjal fölemeli a poharat, a fejét elfordítja, a lámpák fénye ragyogott a borban.

– Na, vigyázz – mondta Koncz papa, és célzott. Odaszorította a fegyvert magához, mintha csak szeretné, eggyé vált vele, és bumm, lőtt!

A pohár szétpattant ezer darabbá, csak a talpa maradt. Egy fölmutató kézben. Tapsoltak. Éljeneztek. Mentek be, tovább inni.

Rikiki megint a sarokban ült, nézte a bortól kitüzesedő szemeket.

– Rikiki! Tudod, hogy ma van a Koncz bácsi születésnapja? Mit mondunk ilyenkor? – biztatta anyja, a vendégek. – Mondj valamit!

Rikiki nézte a pohárból maradt csonkot, apja kezét – a két férfit. A medvét az asztalfőn, a herceget a szélen. Vagy, vagy – azt gondolta.

Mindenki elcsöndesedett, várta Rikiki hangját. Nehezen jött meg:

– Ne éljen Koncz bácsi!

Fölháborodtak, zúgni kezdtek. Ejnye, ejnye, Rikiki! Pedig Rikikinek csak az járt a fejében – apa éljen! Azt akarom mondani. Mindig ő éljen. Ezt kell mondani. Lőni könnyű! De akire céloznak…

De akkor már kivezették, és a külső sötétségre állították.

Rikiki nem szeretett elmenni hazulról. Amikor egy télen elvitték a hegyekbe jutalomból, mély szomorúságba esett. Kézen fogták és vezették, azt hitték, jó lesz neki, egészséges és jó. Ott állt az ajtóban, a hegyek oldalába vágott modern ház faajtajában, és integetett. Szervusztok, emberek – integetett anyjának, aki szintén sírt, de minek, mikor ő akarta. A nénik kedvesen átkarolták, és befele irányították a folyosóra. Varázslatos volt, hosszú folyosó, magasan fával borítva a fal, és kacskaringós lépcső vezetett a szobákba. A fönti karzatra is nénik jöttek, és csodálták Rikikit, vadsárga haját, kék mellényét, nagy kék gombját.

– Isten hozott, Rikiki! Már vártunk!

Fölvezették Rikikit a szobájába, és azt mondták: ez a te szobád. Körülnézett – ágy, lámpa, kisasztal, fűtőtest. Itt aztán játszhatsz, pihenhetsz, amit akarsz. „Köszönöm – gondolta Rikiki –, itt aztán igazán játszhatok, mikor nincs senkim. Lóni sincs, de Gabi sem, meg a nagy mufurc fiúk, Zarló, Tucsi, Tihi, a bátyja s Osziék se. Köszönöm ezt a játékot, jó nénikék, kék fejecskétekben jól elgondoltátok az egészet.”

Kinézett az ablakon. Lenn a völgyben dermedten álltak a fák, nagy néha siklott át egy felnőtt a lejtőn, postászsákkal a nyakában, meg vöröskeresztes kisasszony. Köszönöm, hogy ide hoztatok, még ki se lehet menni.

– Vannak itt gyerekek, Rikiki – szólt be egy öreg néni hozzá –, ha akarsz velük játszani, gyere. – És szó nélkül vezette a gyerekekhez a konyhába. Ott ült három gyerek, gyanakvón néztek Rikikire, egy kis tábla volt előttük, és ólomból öntött lovasokat vezettek a kockákon. Rikiki leült a sámlira, és várt.

A legnagyobb fiú szólalt meg, vörös haját elválasztva hordta.

– Tied lesz a szürke lovas – mondta Rikikinek.

Rikiki borzongott a szürke színtől, egy fal jutott az eszébe, melyen nem lehet áthatolni. Nem szólt semmit.

– Dobsz a kockával, és annyit mész, amennyit mutat. Majd én vezetem a lovasodat. – A fiú kajánul nézte őt. A másik két fiú is mondta:

– Majd mi vezetjük a lovasodat.

Dobtak a kockával, mentek. Nem volt olyan vizesárok, amelybe Rikiki lovasa bele ne zuhant volna, olyan akadály, melyben meg ne botlott volna. Ő lett az utolsó.

– Te vagy az utolsó – mondta neki a vörös hajú, nagy körmével végigszántotta a terepet, melyet még be kellett volna futnia Rikikinek. Megint elölről kezdték a játékot. Azt mondták a fiúk:

– Majd mi vezetjük a lovasodat. – Nevettek. A kicsi, akinek nagy bundacipő volt a lábán, azt kérdezte Rikikitől:

– Tudsz lovagolni? – Rikiki bizonytalanul rázta a fejét.

– Akkor persze hogy vesztesz – legyintett a vörös hajú.

Megint beleesett a vizesárokba, beleütközött az akadályokba, és amikor már a cél elé ért, visszavitték a lovasát a kiinduló pontra. Vesztett.

– Utolsó vagy – mondta neki a vörös hajú –, reggelig se érnél a célba.

Rikiki fölment a szobájába. Egy nagy papírt vett elő, hogy valamit üzenjen haza, de csak az jutott eszébe:

„Édesanyám, azt mondják, utolsó vagyok…” Ennél aztán nem jutott tovább, mert már alig látta a papírt. Csak egy pacni maradt, nagy kék pacni a papiroson.

És ez így ment napról napra. Amíg egyszer, a fűtőtest mellett, mely olyan volt, mint egy vasharmonika, észre nem vett egy arcot. Kicsi arc volt, a falban alig kirajzolódva, átvizesedve. Egy vízfolt? Az ágya mellett. Nézte, nézte, három gubancból állt csak az arc, egy a homlok, egy az orr, egy az áll, a szakáll. Öreg, kedves úr, a fali-úr mosolygott rá. Rikiki hozott neki diót, almát, ami jó csak volt a nagy idegen házban. A folt-úr egyenletesen mosolygott, és megosztotta Rikiki magányát. Rikiki beszélt hozzá:

– Régen kereslek, kár, hogy előbb nem találkoztunk. Kellett volna. Folt-úr, ugye, nem vagyok utolsó? Nem kell felelned, te ismersz, de annyit megmondhatsz, csak egy kis jelet adj, hogy nem vagyok utolsó.

Rikiki nézte a foltot, a három gubancot, a homlokot, az orrot, a szakállat, markolta a paplan szélét, figyelte. Mintha intett volna. Igen! Csakugyan! Odahajolt Rikiki a folthoz, és megérintette szájával az arcát. Aztán csak nézte, nézte az ő társát az idegen házban, és látta, van vele valaki.

Zamárdiban örökké hullámzott a víz, a nádasok nekidőltek a partnak, mint zöld leányok, a békák pedig a partról ugráltak fejest nagyszerűen. A házakon fehér zsalu volt, azt hol kinyitották, hol becsukták az emberek, kedvük szerint. Az utcán nagy fák álltak, gyökerük kilátszott a talajból. Az egész tájat nagy arany sapka borította – a nyár. Fönn lebegett az égen, puhán és végtelenül, egy helyben. A drótkerítések behajoltak a kertek felé, mert Rikiki mindig azokba csimpaszkodott – mindent meg akart látni. Érdekelte őt Zamárdi, a mély kút, a maga kis fakazettájával, a nyaralók kis konyhája az örök lecsóval, piros-sárga zászló úszott egész nap a lábosban, lecsó, lecsó és lecsó. A sárga homokban a parton nyomokat hagyott Rikiki lába, nyilvánvaló. Nagy nyári plakátok hirdettek francia filmeket, idegen szerelmeket; a férfi tengerészingben állt, és kémlelte a távolt, ahonnan hajónak kellett jönnie és egy lobogó hajú nőnek. Imivel éltek ketten itt – szaladtak végig az úton, fölöttük lebegett az arany sapka.

Médinek egy férfi udvarolt hevesen. A strandon málnaszörpöt hozott neki, és katonásan állt mellette a fürdőruhában, kicsit odahajolt hozzá, gyomrát behúzta és mosolygott. Rikiki és Imi elszántan nézték a félmeztelen párt a strand szilfasorának nagy homokjából. Imi fűszálat rágott, Rikiki egy kagylóval marta a homokot. Dühödten.

– Mit csinálsz?

– Egy… gödröt ások.

– Minek? – Imi szeplős arca ragyogott az olajos napban.

– Gödröt. Elásom ezt a vacakot.

Imi kivette a fűszálat a szájából.

– A gyűrűt? Minek? Inkább add nekem.

Rikiki betemette a kis függönykarikát. Fölugrott, rátaposott, lábával döngölte a nyers homokot.

– Nem kell, ócskaság. De itt majd megtalálom.

– Mért nem adtad oda?

– Csak nem képzeled? Ősszel aranyat veszek, elküldöm egy borítékban. Gyerünk már innen a csudába! – kiáltott Imire, akinek szeplői is megrezzentek.

A katonás úr odahajolt Médihez, és két gyönyörű, imbolygó léggömböt nyújtott át a magas lánynak. Nevettek, nyíltan, hangosan, Médi egészen hátrahajolt, lebegtette a léggömböket. Aztán szaladtak a víz felé, be a lapos Balatonba.

Médi a nagy teraszon ült legtöbbször. Aranyhaja sűrű volt, körülvette. Háttal ült a kerítésnek, Rikiki mindig arra ment haza. A kisebbik lány vékony volt, hosszú lábú. Az ki-be járt; Médi csak ült, nézte a nagy nyár páráit az olajfák közt. A két léggömb a terasz oszlopához volt kötve, föllengett egészen az égre. A kék színű beleolvadt az égbe, a piros lebegett, mint egy kis nap. Rikikinek elfacsarodott a szíve.

Éjszaka nem aludt. Kiosont a kis kőkockás verandára, a hideg kő hűsítette mezítelen talpát. Visszament, keresett a fiókban valamit, aztán ledobta a hálóingét, fürdőnadrágot rántott, sietett. Kiment az éjszakai kapun. Végig az Aradi utcán. Médiék házához, a fehér kerítésen áttornászta magát, és megállt a nagy káposzták nedves levelei között. A nyár fekete selyemként feküdt a fülledt kertre. Sehol senki, Médi benn alszik az álom édes tejében. Rikiki a teraszhoz ment, figyelt. Meg se mozdult a levegő. A két gyönyörű léggömb ott verdesett az oszlop oldalán, imbolyogtak, egymáshoz értek, lengtek. Sötét burájukat a távoli villanyoszlop alig világította meg. Rikiki magához húzta az egyiket. Sokáig nézegette, a kék színű volt. Fogta, arcához vonta, érezte a gumi nyers szagát. Aztán a másikat húzta le a zsinegén. A piros érdesebb volt, erősebb. Nem gondolkozott Rikiki. Elővette a kis tűt, és beleszúrt. A léggömb megbicsaklott, lehullott a földre. A kéket is magához húzta. Fölemelte a tűt, aztán mégse. Átfogta a karjával a léggömböt. A zsineget kezdte húzni, majd a tűvel elvágni. Kezében volt a kék léggömb. Tartotta. Kis szél kerekedett, lobogtatta Rikiki kezében a verdeső labdácskát. Nézte Rikiki, hallotta messziről az örökké hullámzó vizet, a nádak finom susogását. Elengedte a léggömböt, és az egy kicsit billenve, megindult az ég felé.

Rikiki elment a nagynénjéhez. Nagy faluban laktak, nagy házban, nagy ablakok alatt. Rikiki félve lépett a szobákban, az óriási asztal fölött akkora petróleumcsillár függött, hogy leért a tányérokba, mikor ettek, azt kellett a kanállal kerülgetni. Reggel mindig fölkeltek, este mindig lefeküdtek. A bácsi bejárt a városba, a néni itthon dolgozott. A néni várta a bácsit, a bácsi nem jött. Tulajdonképpen ebből állt az életük. Azt hiszem, többnyire kávét ittak, ültek a konyhaasztalnál, és itták a kávét. Cukrot ejtettek bele, és nézték a tetejét. A bácsi nem szólt semmit, a néni nem szólt semmit, Rikiki nem szólt semmit, így múlt a nap, az egész idő.

Rikiki félt tőlük, meg szerette őket.

A néninek nagy szeme volt, figyelte őt, de nem mondott semmit.

A bácsinak nagy keze volt, megfogta őt, de nem szólt semmit.

Így teltek a napok.

Rikiki a másik szobában aludt, csak tejüvegen át nézte az eseményeket. Máriaüveg vagy micsoda volt az ajtón, azon keresztül bámészkodott. Nem látott semmit, csak az alakokat.

A néni tornyosan feküdt az ágyban, és várta a bácsit.

Rikiki tudta, hogy nem olvas, csak nézi a könyvet, nézi a betűket sorjában, de nem olvas. Ő egy díványon feküdt, nézte a máriaüveget, mint az őrült. Halvány fény derengett át a máriaüvegen. Azt bámulta Rikiki meg a föltornyozott nénit. Az alakját. Várt a néni, várt Rikiki.

Megmozdult a néni.

Fölkelt, és az egyik falhoz ment, fölkelt, és a másik falhoz ment. Az ágyra kapaszkodott, és ott is a falhoz hajolt. De mért? Mozgott a máriaüvegben az árnya. Aztán visszafeküdt a helyére – feltornyozva. Várt a néni, várt Rikiki.

Nagyon sok idő telt el. A máriaüveg egyetlen árnyat adott ki – a nénit, föltornyozva. Rikiki arra meredt. Már csípett a szeme, égett a haja a csöndtől, az éjszakától, fáradtságtól, várakozástól. A torkában vert a szíve, úgy érezte, egy eleven madár, amely ki akar ugrani a száján, a nyakán.

Nem történt semmi.

Csak az árny volt ott a máriaüvegen, föltornyozva.

Aztán léptek.

Másik nagy alak lépett be a homályos üvegbe – valószínűleg a bácsi. Csönd. Megáll az ajtóban. Nem lép közelebb. A torony nem mozdul. Várnak. Rikiki már szinte elájult az izgalomtól. Aztán a torony megmozdult, valami átrepült a szobán. Bumm! A bácsi árnyéka összébb húzódott. Bumm! Madár? Mi röpül? Nem szólt semmit a néni, nem szólt semmit a bácsi. Röpült valami. A bácsi árnyéka összébb húzódott. Bumm! Röpült valami – a máriaüvegen csak a pályája látszott. Könyveket dobál a fejéhez? Néma csönd volt egyébként. Az árnyak nem mozdultak. A bácsi nem mondott semmit, a néni nem mondott semmit. Zumm! Röpült valami. Zuhanással puffan a földre. Megint. Rikiki a nagy dunyha alól égő szemekkel figyelt. Mik ezek? Néma vadállatok? Vagy mi a csoda? Bumm! Zuhanás. A bácsi összébb rándult, a néni árnyéka tornyozva ült. Némaság. Egy szó se. Csak a röpülés? Bumm! Nem mondtak semmit. A háború? Különben a máriaüvegben minden a helyén volt. Csak a zuhanások. Az árnyak álltak. Két árny látszott, némaság volt. Mint a vadállatok – gondolta Rikiki. Nem értette, hogy ilyen a szeretet?

Reggel fölkeltek.

A néninek nagy volt a szeme, figyelte őt, de nem mondott semmit. A bácsinak nagy volt a keze, megsimogatta őt, de nem szólt semmit.

Kávét ittak, cukrot ejtettek bele, és nézték a tetejét.

A nagy faluban, túl a temetőárkon, a patak mögött volt egy magas kőfal. Rikiki arra ment. Nézte a kőfalat. A kőfal mindent eltakart, ami mögötte volt, nem lehetett belátni. Ólálkodott Rikiki, ólálkodott, de csak az egymásra ragasztott, nagy széles köveket látta, kétoldalt pedig tűzfalak meredtek, csak a hátukat mutatták a házak vagy épületek.

Rikiki továbbment. A többi ház rendes volt. Egymás mellett, mosolygós ablakok, vidám kertek, még nagy bambuszok is nőttek némelyikben. Az udvaron elvétve gyerekek játszottak, maszatosan néztek az országút felé, leeresztett kezükben lekváros kenyér. Rendes falu. Kiabálás, egy-egy hang, mögötte nagy csend. Ludak sziszegő feje a kerítés mögött. Kutya a porban. Tornác, vörös paprikával. Sár, fehér falak. Ilyesmi.

Megkerülte Rikiki a patakot, onnan kémlelte a nagy kőfal vidékét. Semmi. Mint egy négyszög, bezárultak körül az épületek. Vár? Erődítmény? Hazament.

A falu olyan meghitt lett számára, mint az otthona. A néma ház, a néma evések, az összes ló – hajnalban harminckét vödör vizet kellett fölhúzni a mély kútból a lovaknak, teheneknek – az istálló melege –, igazi, mély élet volt. De a kőfal nem mozdult.

A nagy tarlókon gyíkok csillogtak. Lüktetett az oldaluk, szemük a napba nézett, mereven pihegtek, mint egy ledobott agyagfigura. Gyönyörűre voltak festve, szürke-arany, kék-vörös, mohazöld. Mintha csak megtámaszkodtak volna egy pillanatra a rögök örökkévalóságán, hogy elrugaszkodjanak üregeikbe, kövek rései, deszkák foszlányai közé. De hiába. A fal nem engedett. Rikiki körüljárta, tapogatta, még estelente egy vasdarabbal rést is akart nyitni rajta – nem lehetett.

Már arra se mert nézni később. Vonzotta és bántotta a fal. Mintha néha egy faág vagy napraforgófej mozdult volna meg a tetején, aztán semmi. A fal. Se ajtó, se rés.

Egy délután nagy eső volt, az utcáról megcsavarta a fákat, és egy nagy ágat a falnak döntött. Rikiki nem habozott, fölkapaszkodott rá. Ott volt az, ami a fal mögött van. Semmi különös. Egy csűr, egy istálló, egy ház, egy kút, esős, ázott-barna farakások, csend. Két napraforgó, két fa. Sár volt az udvaron. De a sarokban, az egyik farakás tövében egy lány üldögélt. Rikiki nézte, sötét haja arcába hullott, szeme a mögül csillogott. Szája íves, szép.

– Minek ez a fal, te lány? – kérdezte Rikiki.

– Semminek.

– Hogy ne lehessen bebámulni?

– Bebámulsz.

– Mért ülsz a sarokban?

– Mert csúnya vagyok.

– Ki mondta?

– Látszik. A tükörből is. Meg az emberek szeméből is.

– Buta vagy. Szép vagy, szép a szájad, a…

– Hazudsz. Vigasztalsz.

– Ne bújj el a fal mögé. Nem véd meg a fal. Gyere ki játszani tűzkirályt.

– Nem kell. A fal mögött akarok élni.

– Én megmutatom neked a… – Itt aztán lepottyant Rikiki, a faágat meg ledöntötte a szél. Másnap újra kerülgette a falat, eltakarították akkorra már az ágakat, mindent. Bosszankodott, hogy nem lát át. Néha mintha megbillent volna egy napraforgó nagy tányérja, egy fa teteje. Lehet. Dühös volt a falra, rugdosta a lábával, hogy dőljön le. Persze nem dőlt. Öklével ütötte, haragudott rá, de legfőképp a sarokban ülő lányra, aki azt hiszi magáról, hogy csúnya. Mikor nem járt arra senki, be is kiáltott neki:

– Halló, te lány! Döntsük le a falat! Segítek! – Semmi válasz. – A falat… – De nem jött semmi visszhang.

Virágokat szedett Rikiki, piros szegfűt. Átdobta a nagy falon, legtöbbje fönnakadt. De egy-egy szál átrepült. Hogy mi történt velük? Nem tudta.

Déli tizenkettő elmúlt három perccel. Rikiki egy széken állt a tűzhely mellett, és főzte Léderer levesét. Léderer sekrestyés volt a helyi plébánián – ez már maga különös, hiszen sokkal többet tartózkodott a Négy ökör című vendéglőben, mint a templom körül. Mindegy. A szomorú az esetben az volt, hogy Léderer maga maradt, feleségét gyászolta.

Rikiki szerette Léderert. Miért, miért nem, szerette. Óriási termetű volt Léderer, rengett vele a ház, a járás, a járda; nem imbolygott, de ingott, mint egy hústorony. Jó szíve volt, vaj. Fekete haja lobogott a szélben, ahogy átment a téren harangozni, gyertyát gyújtani, söpörni, ezt-azt. Nagy malaclopót terített a vállára, ment a nagy szélben, a fiúk ujjal mutattak rá, ott megy az Úr szolgája.

Rikiki elszegődött hozzá kicsit mindenesnek. Szórakoztatta az öreg hóbortos beszédje, kapkodva idézett a régi könyvekből. Ilyenkor megállt, kacsintott, fölemelte a mutatóujját „nincs messze az idő!” felkiáltással. Rikiki nem értette pontosan, mire érti ezt, de most, ahogy az órára pillantott, és a levesen egy utolsót kavart, derengett számára, ahogy a plébános közelített, hogy bizony nincs messze az idő. Le is osont, és iramodott kifelé harangozni, délben ez az ő tisztje volt egy ideig, a leves, ki ne fusson, harangozzon, de úgy látszik, kifutott az időből.

– Léderer – szólt a plébános. – Mi ez? – Megtorpant mereven a sekrestyés előtt. Rikiki az ajtó mögül hallgatott.

– Ez leves, tisztelendő uram. Azt hiszem, fejtett bablev…

– Léderer, maga játszik velem.

– Én, mármint hogy tetszik gondolni…

– Hány óra van?

– Hűha, jó, hogy tetszik mondani! Rikiki! Elkésünk!

– Jó, hogy mondom? Léderer. Mért nem harangoz?

– Megyünk is – kapta a nagy malaclopót a hátára.

– Léderer, ilyenkor Hunyadi Jónás, János, látja, engem is összezavar, Léderer, baj lesz ebből, már rég legyőzte a törököt, Léderer, hát nem érti maga, hogy harangozni kell, hogy…

– Tisztelendő uram, megyünk, jövünk. Rikiki!

– Ki harangoz?

– Rikiki segít, ugye, tetszik érteni, nekem annyi dolgom akad a söpréssel, gyújtogatással…

– Maga gyújtogat?…

– Hát a gyertyák. Ne tessék…

– Ki ez a Rikiki?

– Ó, hát nem tetszik ismerni? Ez más. Ragyogó emberke. Nem tudom, kicsoda, segít nekem, és olyan, hogy mondjam, drótból lehet, az Úristen szőrből, pálcikából teremtette… szóval…

– Bocsásson meg, Léderer, maga meghülyült?

– Én? Nem. Csak tetszik tudni, van benne valami kis hang…

– Hang, Léderer? – Kihúzta magát a plébános. – Értem. Mikor vizsgáltatta magát?

– Hát tetszik tudni, mindnyájunkban lehetett valami. Egyszer mesélte is a tisztelendő úr a szószékről, van bennünk egy hang…

– Ugyan, Léderer, csak nem veszi komolyan, amit…

– Amit mondani tetszik?

– Nem. Várjon. Hogy drót meg hang meg pang…

– Pang. Ő is éppen így mondja!

– Léderer, maga játszik velem!

– Én, hogy mernék!…

– Léderer, utoljára mondom, pontosan…

Megszólaltak a harangok.

Rikiki csak az alsó csücskét érte el a kötélnek, de abba belecsimpaszkodott és lengett, eleinte nem szólt semmi, amíg oda nem értek a harang széléhez, a kötél meg ő, aztán ide-oda vágódott Rikiki, lengett, a harangok meg rángatóztak. Billegtették kalapkáikat, vasburájukat, nem is lehetett tudni, Rikiki rángatja őket, vagy ők harangozzák Rikikit. Szépen szólt mindenesetre.

A plébános fölemelte a fazék fedelét.

– Mi ez, Léderer?

– Azt hiszem, fejtett bab… Rikiki főzi…

– Majd küldjön át egy tányérra valót ezzel a szőremberrel vagy drótdarabbal, Léderer.

Dőlt a meleg a padlásföljáróban. Fülledt nagy meleg. Rikiki tapogatózva haladt a partvisok, régi cipők, bádogdobozok között fölfelé. Reccs, reccs. Csikorgott a falépcső. Fölfele egyre sötétebb. Be volt csukva a csapóajtó. Rikiki közeledett hozzá, aztán kikallantyúzta, emelni kezdte. Lassan engedett. Fölnyomta, aztán kitárta, mint egy szárnyat. Ott volt a padlás.

Látszott a ház szerkezete. A kémények kimagasodtak a mennyezetből, átfúrták a tetőt. Olyan meztelennek látszottak. Az egyik ablakhoz kis palló vezetett. A hőség megrekedt a zugokban.

Rikiki óvatosan továbbment. A padláson járni olyan volt, mintha lisztben járna az ember. Finom por. Rikiki egy nagy láda felé lépegetett. Lehajtotta a fejét, pedig jócskán elfért. Óriási vaspántos láda volt a sarokban. Rikiki megtapogatta köröskörül. Nem volt bezárva, a lakat a tetején. Mintha ottfelejtették volna. Rikiki letette a földre, a nagy ládát pedig fölnyitotta. Ruhák nagy szaga áradt ki belőle, s émelyítő, édes és keserű szag – naftalin. Kiemelte az egyiket, egy ezüsttel kivert lila báli ruha volt. A pala résein át beeső rácsos fényben csillogott rajta a díszítés. Az anyaga omló, puha. Aztán egy másik súlyos darabot vett elő. Kisbunda. Fehér hajtóka, durva tapintatú bőr – de olyan meleg volt, mint a kályha. Beborította Rikikit. Visszarakta. Turkált a ládában, egészen elveszett benne. Alul régi, összenyomott cipők. Magas sarkú báli cipő, eldőlt a porban. Nagy csat díszlett rajta. És egy óriási csizmát talált Rikiki. De csak fél párat. Kivette. Csaknem a derekáig ért. Azért csak belebújt. Ott lebegett a nagy csizmában, a kémény oldalába fogózva. Egyszerre csak reccsent valami. Megállt Rikiki a levegőben. Újabb motozás. Rikiki ijedten nézett körül, a kémény mögé húzódott. Egy rossz seprű hevert a földön, azt gyorsan megragadta, és maga elé tartotta. Nézte a sötétet.

Megint moccant valami.

– Itt vagy, Rikiki? – halk suttogást hallott.

– Itt.

Aztán a följáróban előbukkant Gabi feje, maszatos arca.

– Mit csinálsz itt? – Gabi nagyon halkan beszélt. – Mi van a kezedben?

– Ez? Semmi… csak a darázsfészket akartam leverni… – Elhajította a seprűt.

– Hol a darázsfészek?

– Azt mondják, itt a saroknál…

Óvatosan kibújt a nagy csizmából, és lehajtott fejjel, meggörbedve a tető széléhez ment, ahol már hasalni kellett. Gabi követte. A gerendára tapadva tényleg ott voltak a kis sejtlakások, mint aranyrekeszek derengtek a poros fényben.

– Hol vannak a darazsak?

– Úgy látszik, elszálltak.

– Jobb is – súgta vissza Gabi.

Visszakúsztak a ládához. Rikiki egy nagy sálat terített magára, Gabinak kiemelte a kisbundát.

Lekuporodtak a földre.

– Meleg van – mondta Gabi.

– Igen. Jó meleg.

– És sötét.

Rikiki a finom sállal a nyakában a padlás másik végébe kúszott. Nagy, zöld, karos csillárt emelt nyögve. Gabival fölemelték, és fölakasztották az egyik gerendából kiálló szögre.

– Így már mégis jobb – mondta Rikiki.

– Igen. Nincs annyira sötét.

Rikiki előhúzta a nagy csizmát, fölvette. Ültek a földön.

– Kérsz? – Gabi egy törött szentjánoskenyeret nyújtott neki, mint valami titkos ajándékot.

Rikiki rágta a szentjánoskenyeret, viaszos íze, erős szaga a szája körül maradt, az ujjára tapadt. Ültek a földön. Kicsit bólogattak, komolyan. Gabi is rágott.

– Jó – mondta Rikiki.

– Nagyon. – Suttogtak. Ültek. Rágták a szentjánoskenyeret. – Holnap megint feljövünk.

– Persze.

Patkó alakú pénztárcát kapott Rikiki. Már nagyon vágyott rá. Nézte, nézte Müncz úr trafikja kirakatában, a zsoldoskatonák és elefántcsont szipkák, radírok közt a patkótárcát figyelte. Sötétkék bőrből volt. Rikiki állt a háromrekeszes kirakat előtt, ahogy örökké állnak a fiúk, és nézte a tárgyakat. Időnként bement valaki a boltba (egy lépcsőn le), csilingelt az ajtó, mormogás hallatszott, eladtak valamit, Müncz úr eladott valamit. Hatalmas ember volt, talán a legmagasabb, akit Rikiki életében látott, hadirokkant, fél lába fából, de az egész ember olyan nagy volt, hogy mindig le kellett hajolnia, ha kijött a boltból. Rikiki úgy érezte, nem egyszerűen az ajtó miatt hajol le, hanem hogy az égbe ne üsse a fejét. Fekete klottkötényben járt, bajusza szürke. Szóval Müncz úr eladott valamit, a kis kirakatot kinyitotta hátul, és nagy keze benyúlt az apró tárgyak közé, és kiemelt valamit onnan.

Bement Rikiki a boltba.

– Az a patkótárca miből van? – kérdezte visszafojtott hangon, torka elszorult.

– Kecskebőr. Kell? Odaadom.

– Nem, köszönöm. Majd. Talán.

Rikiki repesett az örömtől, mikor apjától megkapta a patkótárcát. Kecskebőr tudniillik – mondta Oszinak. Nyilván azért kék. Mért, a kecskék kékek? Nem, de azért nem is barnák. Apja csillogó kis kabalapénzt tett bele, egy rézfillérest, olyan volt a színe, mint a sötét tejeskávénak. Rikiki a zsebébe süllyesztette a tárcát, gyűjtötte a pénzt, tíz-húsz filléreseket. Ahogy kinyitotta, előreszaladtak a pénzek, de a patkó bőrszéle fölfogta őket. Szép volt, na!

A bokorban lapultak Rikikiék. Oszi guggolt mellette, Gabi hasalt. Suttogtak.

– Meg kell várni, amíg sötét lesz – mondta Oszi.

– Mért kellene?

– Ejnye, Rikiki. Mert akkor meglátják a zsinórt.

– De a tárcát sem látják a sötétben.

– Kicsit sötét. Az is elég.

Sötétedett.

Nagyon sokáig tanakodtak, hova kössék a cérnát, a patkó alakú pénztárcán nem nagyon volt alkalmas hely. Végül is a kis fülére kötötték, jó erősen, többször áttekerték, hurkolták. Kidugták a léckerítés közt az utcára a tárcát, és várták az áldozatot. Csönd volt. Nem jött senki. A patkótárca ott feküdt a porban, a meghitt úton, a meghitt tárca. Nagyon csöndesen pihent, Rikikinek úgy tetszett, szomorú, elhagyatott tárgy lett. De a játék, az izgalom mindent megér. Attól dobog az ember szíve, s megmozdul a belsejében az a kis drót, a szerkentyű, amit még a varázsló műhelyében építettek Rikikibe. Kis hangot ad. Az a legnagyobb boldogság.

Léptek hallatszottak.

Jött valaki, a lámpafényben árnyéka előreugrott. Meglátta a tárcát, lehajolt érte, ők meg uzsgyi – berántották a madzagon keresztül. Mormogott valamit az árnyék, továbbment, ők meg kuncogtak, egymás hátát verdesték örömükben. Rikikiben megpendült a drót arany hangja.

Még jött valaki. Néni. Az is lehajolt a tárcáért, annak is kirántották a keze alól a zsákmányt. Nevetgéltek, zsongtak.

Sok idő telt el. Sötét lett. Nem jött senki. Már be akartak menni, mikor megint föltűnt egy botorkáló. „Ezt még, ezt még” – suttogták.

Jött is. Megbotlott kicsit a tárcában. Megállt.

– Húzd már – suttogta Gabi Rikikinek.

– Várj, hadd nézze meg, milyen szép.

Lehajolt az ember, hirtelen megfogta, elszakadt a pertli, vitte a tárcát. Eltűnt. Rikikiék kiszaladtak az utcára, de már sehol nem volt a kisöreg a tárcával. A játék elveszett. A drótocska Rikikiben pendült – és elhallgatott.

King-kong nagy király volt. Szőrös arcú, vad szemű, majomfenekű. Ott ült a létrán, mely a fészer oldalához volt támasztva, egyszárú létra, kéménysepréshez használták. Azon ült King-kong. Túl a szakadékon, a nagy árkon.

Rikiki nem tudta, ki az, ki lehet. Látta ott sokszor, nagy kezével kedvesen és félelmetesen hadonászott, integetett.

Ők a túlsó parton éltek – Rikiki, Oszi, Gabi, a többiek. Játszottak, lándzsákat dobáltak, a nagy fűben kúsztak előre, mint az indiánok, rohantak.

King-kong várta őket. Türelmesen és szeretettel, kicsit bólogatott is.

A fő játék King-kong volt.

A nagy poroló tetejére nagy kötelet erősítettek, a hinta kampójába. A kötél lengett a szakadék fölött. A szakadék mélyén valószínűleg nagy vadállatok laktak, ordításuk is mintha hallatszott volna, nagy sörényük, bozontjuk meg sokszor a szakadék tetejéig is fölért, látni lehetett, ahogy borzolja a szél. A szakadék fölött kellett átlendülni a kötéllel – a túlsó partig és vissza. Gyönyörű lengés. Gyönyörű szédület. Át – vissza. Át – vissza. A veszedelem fölött, a vadak fölött. Hallani lehetett üvöltésüket, fogaik csattogását, torokmorgásukat. Fölöttük szálltak át.

King-kong a létra szélén ült, várta őket. Nem mindig szaladt értük, hagyta őket lengeni. Volt úgy, hogy még le is álltak a túlsó szélén a szakadéknak, kiabáltak, csúfolták King-kongot, nyelvet nyújtottak rá, egyik kezükkel el is engedték a kötelet, aztán amikor nekiiramodott, akkor uzsgyi – vissza. Szálltak vissza a szakadék fölött, a vadállatok üvöltöttek, ők fölhúzták a lábukat, és szálltak, szálltak hazafelé.

King-kong talán nem is akarta őket megfogni, talán csak játszott velük – az Isten tudja. Nagy király volt, tehette. Várta őket, játszott velük. Ők átrepültek a szakadék felett, és kiabáltak:

– King-kong! King-kong! Fogjál meg! Itt vagyok!

Szálltak a levegőben, King-kong meg fölugrott, hogy elérje őket, szaladt, de akkor ők már visszafelé voltak a szakadék fölött.

Rikiki nagyon szerette King-kongot. De félt is tőle. Ki nem félt King-kongtól? Ki nem szerette King-kongot? Ahogy nagy arcával ült a létra szélén, és várt.

Rikiki megfogta a kötelet, és szállt. Átért a túlsó partra. Le is dobbantott, kiabálta: King-kong! King-kong! King-kong fölugrott és szaladt, hogy megfogja őt. Ő elrugaszkodott, és visszafele szállt. A szakadék fölött azonban elérte őt egy vadállat a mélyből, a nadrágjába kapaszkodott, mert Rikiki a lábát fölhúzta, csak a nadrágot érte el. Fogaival tartotta, húzta lefelé. Rikiki nagyon megijedt. King-kong a szakadék szélére állt, és kitárta két karját, kinyitotta ujjait, és delejezte a vadállatot, hogy engedje el Rikikit. Ínyét is fölhúzva vicsorított King-kong, ijesztette és fenyegette a vadállatot; az visszamorgott rá, és ahogy kinyitotta a száját, vagy félelmében – eleresztette Rikikit, ő meg visszalendült eredeti helyére, a saját oldalára. Dobbantott a parton, integetett King-kongnak, de az már ment is vissza a helyére, mint aki jól végezte dolgát, megmenteni a gyerekeket. És akkor Rikiki már érezte, King-kong nem akarja őket megfogni – játszik velük. Várja őket, elnézi, meg is menti. Nagy király, King-kong, ahogy visszanézett Rikiki, látta a lenyugvó napban bozontos fejét, majomarcát, lendülő karjait, árnyéka átért a szakadékon, épp Rikikire esett, befödte őt.

A nagy téren nem volt senki. Késő éjszaka. A padok pirosa sem látszott, a pázsit zöldje sem. A fák fölemelkedtek az égre, kirajzolódtak, mint nagy csontok ág-bogaikkal. A templom medveteste lerogyott a sötétben, sötét madarak szálltak ki-be a torony ablakain.

Rikiki még sosem járt ilyen későn a templomtéren. Amikor délelőtt át-átment rajta, a sárga kavicsok csikorgása, a sekrestyés biciklije odatámasztva a villanypóznának, a buta galambok ugyanazon hangon való beszédje, mikor végkimerülésig búgnak – ez volt a tér. Kavicsokat gyűjtött Rikiki, meg a padba vésett titokzatos jeleket, neveket nézegette – világos volt a tér, áttekinthető utakkal, a fű nagy foltjaival.

Most alig mert lépni. Mért kellett ilyen későn hazajönni Molnáréktől, fogalma sincs. Mindig csak a lóversennyel jönnek azok is, ugratni a kockával, a kis ólomlovasokkal, a játék. De hát ő sem tudja abbahagyni. A játékot nem lehet abbahagyni. Most aztán félhet. Lopakodhat. Reccs. Ez csak a kavics, remélem. Húzd ki magad! – mondta magának. Lépj rendesen! Nagy madár röpült ki a templomtoronyból. Ez nem galamb, annyi szent. Ez nagyobb annál és félelmetesebb. Reccs. Jó úton megyek én egyáltalán, vagy rég eltévedtem a sötétben? Azt senki sem tudhatja. Reccs. Ez csak a kavics. Mikor érek már át ezen a téren? Ez a templomtér, Rikiki, remélem, érted. Jobbra, jobbra…

Ki van ott jobbra? Ekkora ember nincs is! Ez egy óriás! Na, ezt kifogtam! Végem. Ilyen nagy emberek… a Müncz bácsi ennek a bokájáig sem ér. Megfog, ez kétségtelen. Nem mozdul, ez kétségtelen. Nem láttam eddig, de hogy is láthattam volna eddig, hiszen csak most jött ide. Most aztán itt van. A felhőkig ér a feje. Az a kis hold is hogy eltűnt persze. Ő csinálja. Mindent ő csinál. Mármint ez az óriás. Hát vannak még óriások? Nem gondoltam volna. Szólhattak volna idejében, akkor megkerülöm a teret. A templomnál is magasabb? Na, azt azért nem. Várjunk, lépek. Reccs. Nem megy. Itt magaslik jobbra.

Nagy hang szólalt meg a sötétben:

– Rikiki!

Rikiki megdermedt.

– Rikiki! Te vagy az!

– Én – elhaló hangon felelt.

– Én a szabadságharcos katona vagyok. Ne félj tőlem. Éjfél van, el kell mondanom az imámat, minden hetedik vagy hetvenhetedik éjjel.

„Esküszöm, kő vagyok már. Esküszöm, emlék. Agyamat belepte a por, eltakart az anyaföld. A szabadságharcért haltam meg. Egyenruhában haltam meg. De gyűlölöm az egyenruhát, és szeretem a szabadságot. A szabadság belül van. Begombolva a ruhák alatt (Rikiki egy pillanatra a nagy kék gombra nézett), rejtve az emberben. A háborút nem a fegyverek csinálják – az emberek. Az ember felnő és háborúzik. Harag van a szívében, gyűlölet a csontjaiban. Ne a vastól, a fegyvertől féljetek, az még semmi. Hanem azoktól az emberektől, akik elveszik a játékhoz való jogot. Attól féljetek, mert megromlotok ti is, mint az alma, belülről elfelejtitek a játékot, elejtitek a labdát, abbahagyjátok a vitorlák, a kendők lobogtatását. Játsszatok, játsszatok, dobjátok a sapkátokat az égig – ez az élet. Esküszöm, kő vagyok. Esküszöm, emlék.”

Futott Rikiki teljes erejéből, a kavicsok pattantak lába alól, kereste az ajtót, amelyen át hazatalál.

Gyűlölte a táncosokat Rikiki. A fülledt éjszakai szobában lebegtek, tapadva, mint nagy levelek, a nők fölnéztek férfijaikra. Lassú zene szólt, azok egymás szemébe mélyedtek. Arcukra bárgyú mosoly ült, ernyedten rátették egymásra a kezüket, és forogtak, egymásba olvadtak, Rikiki alig tudta megállapítani, annyira összefolytak, mint a matricák.

Gyűlölte a szilvesztert Rikiki. Az emberek hivatásból olyan jókedvűek voltak, hogy az elviselhetetlen. Trombitáltak, az ő kezébe is nyomtak egy trombitát, hogy fújja. Oli bácsi hozta neki.

– Fújd, Rikiki, fújd! Így fújják a katonák is – és megcsavart a fején egy hajcsomót.

Igen -gondolta Rikiki –, de azok meg is halnak aztán rendesen. Ahogy egy katonának kell. A katona arra való, hogy meghaljon. Jobb is, ha nem emlegetjük őket.

Kinn a konyhában nagy sonka főtt. Óriási főzőfazekakat szereztek, és időnként belenéztek, a nagy hús rózsaszínűen úszott, mellette fehér lé bugyborékolt. Tejet tettek a vízbe, hogy jobb legyen. Ez sem tetszett Rikikinek, nem volt kibékülve a szilveszteri különlegességekkel. Kijött két ifjú úr, és heccelődve franciául beszéltek, Rikiki csak ellenségesen figyelte a szavak bugyborékolását, nem értette, comment allez-vous, monsieur, babapalépü, papapo, pürémö paparé edegré alláré, és a végén valami uj, uj ezt leggyakrabban mondták, uj, uj, pömpiő, vagy vuj, vuj, nem is tudta. Majmok. Röviden. Ennyi a véleményem. Pö-pöpö-papáré. Igen.

– Rikiki, te is táncolhatnál. Itt van Ida is, az meg szomorúan ül egyedül a szalonban – mondta Oli bácsi, és levágott egy darab sonkát, „au, au, de forró!” kiáltásokkal a rotyogó fehér léből kiemelve.

„Szalon” – hülyeség, gondolta Rikiki. Ahol ők élnek. Ahol ők boldogok voltak. Ahol a nagy asztal volt azelőtt, tele katonákkal. Köszönöm. A szalon. Az ön szalonja, a mi szalonunk, a ti szalonotok… Egy család van ott, uram, élő család, azt nem lehet széttáncolni, behinteni konfettivel, behálózni a vidámság pókhálóival, girlandjaival… egy család… ebédelni szoktunk együtt… körbeüljük az asztalt… nem szalonkodunk…

Bement.

Táncoltak ölelkezve. A roló le volt engedve, a szoba idegen; vörös selyempapírral voltak a körték bebugyolálva, hogy meghitt fény legyen. Anyja egy magas úrral táncolt, arcán félhomály. Na, ebből elég, Rikiki! Vett egy hosszú papírszalagot, átkötötte az egyik szekrény lábán, és végighúzta bokamagasságban a félreállított asztal lábához. Jó lesz. A magas úron előre nevetett Rikiki, nem fog táncolni az anyjával.

Csendült az éjfél, eloltották a lámpákat, sikoltoztak, éljeneztek. Rikikit nem kereste senki. Érthető. El voltak foglalva valami fontosabbal. Anyja szaladt aztán hozzá, hogy átölelje. A magas úr, akinek Rikiki a csapdát állította, nem is jött felé. Rikiki kiabált az anyjának: „Ne gyere, ne gyere ide!” – de az nem értette, és rohant felé. Késő. Anyja elvágódott hosszában. Aztán ott térdelt előtte, nyújtotta feléje a kezét.

– Rikiki! Rikiki! – kiabálta. Ő ült, és nézte anyját a földön. Nem tudott megmozdulni. Az ablak résein át látta, esik a hó.

Rikiki ült a szobában egyedül, és azt érezte, nézik őt. Nem volt senki a szobában. Lehetetlen. Kihúzta kicsit magát, összeszedte, odahajolt a nagy papír fölé, az asztal puha, mintás takaróval volt letakarva. Elsüppedt benne a papír. Alá kell tenni valamit. Egy kartont kivenni a fiókból… ki nézi őt? Ez már nem vicc. Fölemelte a szemét. Senki. Lassan körüljártatta. Szekrény, dívány, kisszekrény – senki. Szekrény, dívány, kisszekrény – senki. Kályha. Lámpa. Hű, a mindenit!

Lecsúszott a székről. Ki néz? Végigjártatta megint a szemét, nem látott semmit. A roló mögül? Nem. Idebent vannak. Itt valahol.

Odament a fiókhoz, kihúzta egyetlen rántással. Keresgélt benne, de nem tudott odafigyelni, hátra-hátrakukkantott. Hirtelen megfordult. Szekrény, dívány… senki. Csönd. Balra nézett. Ott sem. Kihúzta a papírt, visszaült az asztalhoz. Rajzolni kezdett. Egy nagy sárkányt rajzolt, kacskaringós farkával, sok fejével, és minden fejben egy nagyon nagy, enyves, öreg barna szem. Sokáig színezte, egészen belemerült, amikor hirtelen megint az volt az érzése, nézik. Több oldalról. Erősen. Fölemelte a fejét a papírról, körbepillantott, és látta, hogy a bútoroknak nagy ciráda van a tetejükön, mint egy fej, és azok közepén egy szem. Nagy barna szem volt faragva a szekrényekre, még a haj is látszott fölöttük, a csúcsos fej. Nézték őt. Melegen, kedvesen. Rikiki elmosolyodott, visszapillantott, szemöldöke kisimult.

– Veled vagyunk, Rikiki – mély, elmosódott hangok jutottak el hozzá. – Ne félj. Régi fák vagyunk, szemünk lát téged. Ősidőkben vágtak ki bennünket, amikor még minden fában egy sárkány lakott. Hatalmas sárkány. Fönn álltunk a hegyeken, zúgott a szél, fújta a koronánkat, a lombjainkat ingatta. Sárkányok laktak bennünk, csupa élet voltunk. A vihar sem bírt velünk. Most bútorok vagyunk. Látunk téged, Rikiki. A lelkünk él. A sárkány, aki bennünk lakott, kiterjeszti néha nagy pikkelyeit, és mi élünk. Nem börtön ez a láda nekünk, csak az új élet formája. Veled vagyunk, Rikiki. Szunnyadozunk a szobák mélyén, figyeljük a gyerekeket, figyeljük a lelküket. Ősidőktől élünk, és tudjuk a fák jeleit, a sárkányok jeleit, csak az embereket nem értjük. A gyerekeket szeretjük, akikben fölcsillan egy kis fény az egészen elmúlt időkből. Használj minket, Rikiki, akkor megmelegszünk, szemünk kifényesedik, föléledünk. Ne félj a szemünktől, igaz barátok vagyunk.

Rikiki fülelt, az elmosódott hang elúszott. Nézte az enyves, nagy szemeket a szekrények nagy cirádájába vágva, a fabozont alatt, a fahajban. Odament a nagy szekrényhez, átölelte, és erősen szorította.

– Mit csinálsz, Rikiki? – hallatszott a hang mögüle, az anyja állt ott.

– Itt… az oldalukat… mintha lenne valami…

– Ölelgeted a szekrényeket?

– Hogy mekkorák! Hogy mekkorák!

– Óriások. Régi időkből valók. Majd kicseréljük őket. Ezeket meg kidobjuk.

– Nem kellene kidobni… végeredményben… végeredményben…

– Nagyok, otrombák, csúnyák… Rikiki. Olyanok, mint a sárkányok. Nézd, még szemük is van.

– Ó, az csak dísz! Faragás. – Rikiki fölnézett a szemükbe, azok visszanéztek. – És én szeretem a sárkányokat. Tulajdonképpen a sárkányokat szeretem legjobban. Olyan meghittek. Mindig sárkányok közt szeretnék élni.

A lefüggönyzött ablakok mögül eleinte tompán hallatszottak a kiáltások. Rikiki fülelt ijedten. A szemben levő nagy házból jöttek a kiáltások, az ablakok is belerezegtek.

– Nem akarok meghalni! Nem akarok meghalni! Jaj de fáj! Anyu!

Gabi hangja volt. A nagy lefüggönyözött szobából hallatszott. Rikiki a kerítéshez szorította az arcát.

Nagybeteg volt Gabi, Rikikit nem is engedték át hozzá. Látni szerette volna Gabit, olyan régen nézte már az arcát, barna kis gombszemét, szutykos orrát. Az volt az érzése, ha ő istenigazából megnézhetné, meggyógyulna. Nem engedték át.

– Nem akarok meghalni! – jajongott Gabi, a hang nekiütődött a nagy függönyöknek, egészen kidudorította őket.

És ez így ment napról napra.

Rikiki a kerítéshez szorított arccal állt mindig, és nézett át a szomszédba, ahol a barátja volt. A kiáltások nagyon fölerősödtek, aztán csak nyögdécselések hallatszottak.

– Jaj, jaj! Rikiki átszaladt a pékhez… – Ezt mondta Gabi nagyon gyönge hangon. – Rikiki átszaladt a pékhez…

Az ebédnél csöndesen voltak Rikikiék. Lehajtott fejjel ettek, szinte belemerültek a tányérjukba. Anyja azt mondta:

– Még jó, hogy Gabiéknál olyan hűvösek a szobák. Szegény, gondolhatod. Az orvos nem sok jót mondott.

Apja bólintott, nem felelt.

– A rokonokhoz költöznek aztán… vagyis érted. Ott olyan derűsek. A derű az élet sója. Ilyenkor elkel…

Rikiki erősen figyelt, kék gombját fogdosta, simogatta. Ebéd után alig várta, hogy elszéledjen a család a dolgára, kilopódzott a konyhába, markolt egy adag sót, és szaladt át az úttesten, semmivel sem gondolva már. A nagy vasajtót belökte a lábával, föl a keramit lépcsőn, kopogtatott Gabiék ajtaján. Senki nem felelt, erősen kezdett dörömbölni, nagy sokára Gabi anyja jött, szürkén, sötét fejkendőben.

– Nem lehet bejönni, Rikiki. Gabi már nem ismer meg téged, kár… – sírdogált.

Csak állt Rikiki, csak beengedték.

A konyha dohszaga megütötte az orrát. A tűzhelyre nézett, kissé félrehúzva a karikákról, félig lefödve a fedővel főtt a leves, valószínűleg ugyanaz a leves, amit mindig is ettek Gabiék, egyetlen leves, mást talán egész életükben nem ettek, főtt, főtt, már ezt sem ették, de Rikiki úgy emlékezett, hogy örök időktől ezt az egyetlen levest eszik Gabiék – de csak szaladt be a fiúhoz, aki csendesen pihent a nagy ágyon, félrefordult fejjel, nem látta már Rikikit, senkit, a levest sem látta már, a szabadságharcos katonát sem a templomtéren, a nyilazó indiánokat sem, a gumiautó is elgurult előle a nagy mezőkre, nem tudott már beleülni; kicsit még elmosolyodott, hogy ennyi minden van azért a világon, ennyi szép, ennyi játék, végeredményben rengeteg játék van a világban, szép ez a világ, félrebillent fejjel meredt előre – Rikiki rohant be hozzá.

– Gabi! Gabi! Megmenekülsz! Nézd, Gabi! – Nyújtotta kis kezét a néma fiú felé. – Itt van az élet sója! Hoztam neked, hoztam neked! – ordította már Rikiki. Kinyújtott kezéből pergett a só a földre. – Gabi, ez az élet sója, nem kell meghalnod! Ne menj! Ne siess! Maradj, Gabi! Mi… várunk, gyere, vár mindenki, Gabi, King-kong vár, érts meg, King-kong… tudod… Zokogva nyújtotta kis kezében Gabi felé az élet sóját, az pergett a földre ujjai közül.

Két csoportra oszoltak – indiánok voltak és cowboyok. Az indiánok lándzsákat hordtak, tőrt, tomahawkot, a cowboyok pisztolyt. Kinek mije volt. Rikikinek volt egy kis pisztolya Müncz bácsitól, fényes feketére festve, ő cowboy lett. Egy pléhdarab volt a ravasz és a kakas egyben, a kakas fejét hátrafeszítette Rikiki egy ujjal, aztán katt, lőtt.

Az indiánok elbújtak a bokrokban. Díszeket tettek a fejükre, egyikük még be is festette a bőrét, egy oroszlánt festett a hasára; igaz, inkább egérhez hasonlított, semmint az állatok királyához. Mindegy. Kúsztak, sziszegtek, tanakodtak, ilyen volt a kerti háború.

A cowboyok lovon jöttek, ami abból állt, hogy ugráltak váltott lábakon, és nyelvükkel csettintettek. A fal mellett húzódva közeledtek.

Az indiánok láthatatlan kis gödröket készítettek. Lyukat ástak, arra finom kis gallyakat törtek, befedték velük, újságpapírt tettek a tetejükre, aztán földdel leszórták. Nem látszott semmi. Amikor a cowboyok átvágtak a nagy mezőn, belebukdácsoltak, elzuhantak lovastul. Az indiánok rávetették magukat. Így fogták el Rikikit is.

Vad vezényszavak hallatszottak:

– Elintézni! Hátra a kezet! Megmotozni! Elvenni a fegyvert! Megkötözni!

Lóni volt a vezérük, nem értette. Még mondani is akarta Rikiki: Lóni, hát ide figyelj, én vagyok Rikiki, meg se látod, ne fogass el engem, én a te barátod vagyok… a biciklivel, ha egyszer mégis megjavítod, mi elmegyünk a világ végére, és lelógatjuk a lábunkat, ezt nem felejtheted el… Lóni, kacsints már, adj valami jelt, hogy fölismersz…

Lóni csak le-föl járt, döngette lábával a földet.

– Ide többé sápadtarcúak nem jöhetnek. Ha legeltetni akarják a lovaikat, akkor más vidék után kell nézniük. Vallassátok ki őket, mi a szándékuk, mennyi sarcot fizetnek, nekünk pénz kell, hatalom és föld.

Rikiki kezét is elkapták és hátracsavarták. Megkötözték. Tüzet gyújtottak, körbetáncolták őket.

– Lóni…

– Ki szólít? Szarvasszív a nevem.

– Szóval… Szarvasszív… itt mi barátok vagyunk…

– Barátok? Ellenségek inkább, sápadtarcú!

– Igen… szóval ellenséges barátok…

– Ilyen nincs, sápadtarcú. Vagy át akarsz állni hozzánk, indiánokhoz?

– Nem akarok átállni, csak… elmenni…

– Elmenni?

– Mi barátok voltunk…

Aztán már nem is hallgattak rá.

Rikiki nem törődött bele, addig izgette-mozgatta a kezét, amíg kiszabadult, letépte magáról a kötelet, és eliramodott. Az indiánok nagy üvöltéssel vetették magukat utána, egyikük megcélozta, és hátba dobta egy lándzsával.

– Véged van, sápadtarcú! Tom Mix, neked véged! – kiabáltak. – Állj meg!

Rikiki megállt.

– Mért volna végem?

– Lelőttek, nem játszhatsz tovább. Akit lelőnek, nem játszhat tovább.

– De élek…

– Az semmi. De nem játszhatsz tovább.

– Soha?

– De. Majd egy másik játékban.

– Nincs időnk már átmenni, nincs időnk, bújjatok el, halljátok?! – kiabált a bátyja, ők anyjával egymásra néztek.

Hatalmas csattanások hallatszottak egész közelben. Bumm! Óriási robbanás.

– A rádió be se mondta, hogy jönnek! – Anyja kétségbeesve állt a szoba közepén. Fogta Rikiki kezét.

– Hát nem halljátok, hogy itt bombáznak a közelben, a fene egye meg, hasaljatok már le, bújjatok be valahova! – Akkor már egy sezlon alól kiabált feléjük a bátyja.

Rikiki anyjával a zongora alá bújt. Fényes délután volt, a nap megint besütött a család közepébe, a meghitt sarkokat betöltötte a puha, sárga meleg. Bumm! Irtózatos csattanás. Bumm, még egy.

– Ez egész közelben volt – suttogott a hang a dívány alól. – Bújjatok beljebb!

Nemigen volt beljebb. Oldalt szorongtak az anyjával, egész a falig húzódva. Hová még? Meddig vissza? Bújjanak a falba? Simuljanak a falfelületbe? Bumm! Na ugye? Ekkor süvöltött föl a sziréna. Jókor. Köszönjük. Bummra – na, ennél közelebb csak mi vagyunk. Bevágódott a nyitva hagyott ajtó, betörtek az üvegei. A sziréna kegyetlenül búgott, még félelmetesebb volt, mint a bombázás maga. Anyja átfogta Rikiki fejét, de ő kikukucskált, és nézte, amit lehet. Valami por is kavargott. Vijjogott a sziréna. És fölöttük a zongora. Még nem is látta ilyen pontosan, belülről, kibelezve szinte, sorban a húrokat, vattafejekkel a végükön az ütők, a farekeszek pontosan elhelyezve – gyönyörű volt! Ilyen szép egy zongora alulról – ez nagyszerű! Bumm! Ez már a szomszéd – az ablakok berepültek, egészen a másik falig szálltak. Ez a zongora nagyon jó ötlet, ez mindentől megvédheti az embert, csak a bombától nem – gondolta Rikiki. Legfőképpen ha rájuk zuhan, akkor eltemeti őket. Nagyobb, mint egy bomba. Én kimászok innen, annyi szent, ez lehetetlen, egy zongorával a fejünkön élni, különben is megalázó, de agyonnyom, nem szólva, hogy ez egy hangszer, játékszer, és nem fedezék… Ha ez rájuk esik… akkor rosszabb, mint a bomba… Milyen szépek a húrok, különböző vastagságúak… aranyszínűek, vörösek, ezen szokott anyja játszani, milyen szép ez az aranypedál is… különböző hosszúságú húrok… a hang a legszebb dolog…

Óriási robajra szakadt be a fal. A légnyomás odanyomta őket a falhoz, a zongorára por, vakolat szakadt, de rájuk nem esett semmi. Az ablakkeret kilógott a helyéből, tátongott a repeszek helye, mint a harapások.

Aztán csend.

Teljes némaság.

Egymásra néztek hárman.

Megvoltak.

Kikászálódtak, leverték magukról a port.

Anyja lesöpörte a zongorát, fölnyitotta a tetejét, kitámasztotta.

– Csak nincs valami baja? – kérdezte Rikiki.

Anyja leütött egy-két hangot. A fehér billentyűk engedelmeskedtek, a feketék nem. Hiába nyomta őket, pökk, pökk, csak ütődtek. De anyja leült a zongoraszékre, elnézett a kert felé, és játszani kezdett. Sose játszotta még ezt a dallamot, hiszen mindig szokta a feketéket is használni. A szobában kavargott a por, ők álltak ott bátyjával a betört szobában, és anyjuk valami földöntúli dallamot játszott. Keze siklott a fehér billentyűkön, néha-néha megállt egy fekete fölött is, de aztán továbbsuhant és zongorázott.

A tej. Csak azt ne kéne meginni soha – gondolta Rikiki, és hiába csavargatta bűvösen a nagy kék gombot a mellényén, ez a pillanat mindig bekövetkezett. A reggel alig tört át a függöny lemezén, a tej ott volt. Ő állt, állt, csaknem reménytelenül – a tej egészséges, erőt ad, nem leszel beteg –, meg szerette is, szép fehér színe volt, a bögre szélén meg finom kékbe játszott, szerette ő nézni a tejet – de inni, az borzalom volt! Állt, állt, a hátán a táska majdnem földre rántotta, amikor a vállára kanyarította, és nézte a tejet. Mint ősellenséget, valahogy el sem tudta képzelni, hogy ennyi tej elférjen benne. Vagy olyan szűk úton, amennyire most a torka összeszorult, le tudjon préselődni. Kizárt dolog. Nincs egy hajszálnyi rés azon a folyosón, le a gyomrába…

– Megmelegítsem?

Erre már megragadta a bögrét, végezni vele, mert akkor még jön bele a cukor vagy méz, Istenem, az nem lehet igaz – méz, az még ragad is, akkor teljesen összeragad az egész rikikiség benne, talán szét se lehet többé szedni részeire, egy csöpögős massza lesz az egész – felhajtani a tejet! Hunyt szemmel. Gondolj valami másra… gyorsan, gyorsan, de mire? Rosszra-jóra, rosszra-jóra… a tej… mire is, mire is? A tej fehér… Lóni, a biciklista, elmegyünk vele a világ végére… A tej… ahol tejjel-mézzel folyó Kánaán… Erre már öklendezni kezdett; Rikiki, idd, idd… tejjel-mézzel… ez nem lehet igaz, Lóni becsapta a biciklivel, igaz, nem is tudja soha többé megjavítani… de hogy a világ végén… tej… mire is gondoljon? Jóra-rosszra? Az indiánokra is gondolhatna végeredményben… a hasukra egér van tetoválva… de ennyi tej – ez lehetetlen… Lóni becsapta a biciklivel, kétségtelen, talán inkább másra gondolj, nem vagy te utolsó, a legutolsó vagyok, a legalávalóbb, még ennyi tejet sem tudok meginni… az üveggolyóra gondolok, megvan, á, dehogy, Samu bácsira, a kismajmokra, a sárkányokra, Esztire gondolok, na, hogy az eszembe sem jutott, drága Eszti, ő biztosan el tudná intézni, el tudná bűvölni a tejet – hiába. Leemelte szájáról a bögrét. Félig. Reménytelen. Behunyta a szemét, és most – jóra-rosszra, legnagyobbra gondolj, a tej, de hát nincs legnagyobb a világon, issza, issza, King-kong a kertben, megálljatok, ti tejmesterek! Letette a bögrét, sarkon fordult, indult.

– Rikiki, rendes gyerek vagy.

„Azt gondolom.”

– Nesze, vigyél magaddal még egy kis sajtot, tudod, csak egy almát tettem be tízóraira… Ömlesztett…

„No, ez lehetetlen. Ez meghaladja az erőimet” – gondolta Rikiki.

– Az úton is megeheted, legalább elszórakozol…

„Elszórakozom? Hát teljesen hülyének néznek engem? Elszó-ra-ko-zom? Hát megyek rendesen, nem sajtot fogok piszkálni, bontogatni, egyszerre kétfélét úgysem lehet csinálni, vagy bontogatom a sajtokat, vagy megyek magamban, rendesen az úton. Ide azzal a sajttal! Ide vele azonnal!”

Otthagyta a családot, ment.

– Rikiki! Nézz vissza, integess!

„Még mit ne csináljak a kedvetekért? Nem. Előre a sajttal. Egy-kettő! Sajttal előre. Egy-kettő.”

Ilyen reggeleket! A templomtér oldalán kellett bekanyarodni. Tovább. Bal oldalon töredezett járda. Jobb oldalon kutya. Középen lócitromok. Kedves. Sehol sem lehet eljutni a célig? Még bontogassam itt a sajtjukat. Mi van ráírva? „Öm-lesz-tett”. Ömlesztett – na, ilyen már nincs. Ez nem is igaz. Még ilyen címet is adnak neki – ez igen. Hogy senki se egye, senki se vegye. Ömlesztett! Ha meggondolja az ember, ezeket a tejeket, sajtokat…

Bekanyarodni. Na végre!

Már csak az óvoda. Itt. Nagy mamlasz repülőgép a homokjátszótér sarkán – persze, kell ez. Várjatok csak! És teljes erővel elhajította a sajtot, neki a repülőgép oldalának. Freccs! Talált. Ömlesztve. Tessék. Kicsit megigazította a vállán a táskát, és fütyörészve ment tovább az úton az iskola felé.

Kétségtelen, hogy tojásfejű volt Gurumlai, de akkor is. Rikiki nagyon sajnálta Gurumlait, Gurumlai nem értette, mért kellene őt sajnálni. Ha egyszer tojásfejű, hát tojásfejű. Nincs abban semmi. Vannak kockafejűek, fafejűek, golyófejűek – így hallotta Gurumlai, ő meg tojásfejű. Ezért még nem kell fájnia Rikiki fejének.

Egy nagy légy zümmögött az órán. Azt figyelte mindenki.

Gurumlai a másik padsorban ült, valamivel előbbre.

Rikiki nézte Gurumlait, különösen mióta megtudta, hogy tojásfejű. Igaz, kopaszra volt nyírva, és akárhogy csűrjük-csavarjuk, tökéletes tojás formájú volt Gurumlai feje.

– Mit csinálsz, Rikiki? – csapott le elmélázó tekintetére a tanítónő.

– Itt… én… figyelem… figyelem…

– De mit?

– Nézem… úgy értem… hogy…

– A legyet figyeled? Te is a legyet figyeled?

– Én? A legyet? Milyen legyet?

– Látod, itt van egy légy – mondta erélyesen a tanítónő, és pálcájával a zümmögő rovart követte.

– Egy légy?

– Ne tettesd magad, Rikiki. Nem látod, hogy ez egy légy, és az egész osztály ezt nézi, és nem lehet tanítani?

– Lehetni éppen lehet… csak én nem…

– Na, mondd csak meg az igazat szépen.

Ez meghatotta Rikikit. Az igaz. Ezt kár volna véka alá rejteni. És szépen.

– Kérem, én Gurumlai fejét nézem tulajdonképpen. Igen. Teljes meghatározottsággal állítom, Gurumlai fejét.

– Ne nevessetek, fajankók – szólt rá a felvihogó osztályra a tanítónő. – És mit látsz Gurumlai fején? Mi az a nagy látnivaló Gurumlai fején?

– Hogy tojás.

Kirobbant a nevetés.

– Tojás? – kiáltott fel a tanítónő.

– Igen. Tojás alakú. Mindenki így is hívja, ezen gondolkodtam el, hogy tojásfejű.

– Tojásfejű? – elképedt a tanítónő. – Ki hívja így?

– Mindenki. Azt hiszem, közmegegyezéssel. Azt hiszem, én is így fogom hívni, hiszen annyira meggyőző… igen, ahogy néztem…

– Gyerekek! Ez más dolog. Nem szabad összekeverni a dolgokat. Ez a forma… ez a forma – odasétált Gurumlai fejéhez a tanítónő –, értsétek meg, itt – megsimogatta Gurumlai fejét –, nem annyira az a fontos, hogy milyen az alakja. – Kezét a fejen tartotta. – Az alak külső dolog. Benne, ebben a csontban, ebben a héjban…

– Tojáshéj! – visítottak fel a gyerekek.

– Elég! Várjunk! Megmagyarázom. Találó az elnevezés, jó megfigyelésről tanúskodik. Az alak… a forma… tojás… – simogatta a fejet kedvesen. – De a tartalom… Értsétek meg, ez két dolog… a tojás az… tojás. A feje, egy ilyen fej meg fej, ugye… ő egy ember…

– Tojásember!

– Gyerekek! Egy igazi emberke, aki itt ül. A fejével gondolkodik, számol…

– Tojással! – nevettek.

– A… belül van… belül kavarognak, értitek, mi a különbség? Gyerekeim, ne legyetek rosszak! Gurumlai, fiam, te… mióta… mióta…?

Gurumlai fölállt nagy szerényen, kicsit legyintett.

– Tessék csak Tojásnak szólítani…

Fölálltak a nagyszobában a fiúk. Tihi, Tucsi, Zarló, a bátyja meg Jocó. Kard-ki-kard! Rikiki ámuldozva nézte őket. Minek ez? Hogy van ez? Eddig olyan jól megvoltak, most mi a csodának veszekedni?

A fiúk közül ketten olyan iskolába jártak, ahol szép kardot adtak. Aranyveretes, rendes, hosszú kardot, szürke pantallójuk volt és sujtásos mente. Mint a huszároknak. Tihiék hazahozták a kardokat, összevesztek, ahogy kell, és párbajozni akartak.

– Min vesztetek össze? – kérdezte Rikiki Tucsitól.

– Én nem tudom. Csak azt mondták, meg kell vívni egymással. – Megvonta a vállát. – Hogy egy lány mást szeret meg ilyesmi.

– Mást szeret? Na és? – Rikiki most már végleg nem értette. – És mért nem hagyják mást szeretni?

– Azt nem lehet. Hova gondolsz?

– Hát fegyverrel akarják vissza… hogy visszaszeressen?

– Nem érted ezt, Rikiki, hagyj minket… párbajozni… a legjobb lenne, ha itt se lennél.

Le-föl járkáltak, összeráncolt szemöldökkel, hol két csoportra oszoltak, hol egyesével ide-oda jártak. Összehajoltak, súgtak, mormogtak, soha ilyen komolynak nem látta őket Rikiki.

– Öt méter, rácsapás, első seb! – kiáltotta Jocó.

– Öt méter, rácsapás, első vér! – válaszolt Zarló.

Szép dolog, mondhatom!

– Felsőtest szabadon! Kitenni a kardnak!

No, ez tökéletes! Szólni kellene valakinek, de jól megrendezték, hogy anyuék vidéken vannak. Bár megjönnének…

Zarló, Jocó kigombolták a zakójukat, egy rántással levették magukról, és odahajították a háttérben állóknak. Hajukat megigazították.

– Inget is! Felsőtest szabadon! – vezényeltek a párbajintézők.

Egy rántás – az ing is röpült. Ott álltak pucér felsőtesttel, Jocónak vöröses volt a bőre, Zarlóé fehér, és kiálltak a bordái.

Tucsi odament most a faliszekrényhez, kivett egy kardot hüvelyestül. Tihi is. Vizsgálták a nagyságát, egymáshoz mérték, cserélgették. Aztán kirántották mind a ketten. Rikiki bátyja mint főbíró ült a kályha tetején – nyár volt. Tihiék fölemelték a kardot a magasba, visszarántották oldaluk mellé. Tüzetesen megvizsgálták a pengéket, hüvelykujjukkal pöcögtették az élüket. Bólintás. Utána megfogták a kardok hegyét, és markolattal nyújtották át a két küzdő félnek. Azok megragadták. Aztán hátraléptek. Aztán előre, egészen egymásig, arcuk majdnem összeért. Visszakoztak, aztán leguggoltak, mintha vécén lennének, kardjukat előrenyújtották.

– Kész! – kiáltotta Rikiki bátyja. – Számolok. Háromra összecsapás, kettő perc. Első vér, egy, kettő…

– Várjatok – szólt közbe Tihi –, várjatok! Zarlónak leesik a nadrágja. – Odament védencéhez, és halálos komoly arccal megigazította a laza nadrágot.

– Ne ilyenkor vacakoljatok – mondta a főbíró. Rikiki az öklét rágta. – No, még egyszer! Egy, kettő, három! Rajt!

Ugrándoztak. Előre kettőt, vissza egyet. Kardjuk még nem ért össze. Aztán csak a hegye. Aztán egy csattanás, kardok csattantak. Nagy zaj. Hrrr! – kiáltottak. Összecsaptak. Hrrr! Így. Úgy látszott, elsősorban egymás kardját ütlegelik. De Rikiki megrémült, iszkolt kifelé. Szaladt át Tarró nénihez, aki szokás szerint hosszú tésztás húslevest főzött, nem is értette, miről van szó. Csak benézett a nagy ablakon, látta, hogy meztelen felsőtesttel hadakoznak a fiatalurak. Elsipította magát: „Gyilkosok! Ölnek! Megölik egymást! Mindenkit! Segítség! Meztelenül párbajoznak!” Még két szomszéd néni szaladt át, és benyitottak a nagyszobába. Tarró néni odamutatott Jocó oldalára.

– Ott van! A seb! A vér! Látja, Müncz néni! Ott az oldalán!

A rendezőbizottság leszállt a kályháról, kifele tessékelte a bámészkodókat.

– Tessék elhagyni a termet!

– De ott! A vérző fiú!

Valóban Jocó oldalán egy ragtapasszal bíbelődtek, úgy látszik, megesett az első vágás. Rikiki rémülten nézte. Jocó jajgatott: au! – nyögött.

– Tegyél rá egy kis sebhintőport – mondta csöndesen Tucsi. – Az a legjobb ilyen kis kelésre.

A kardokon csillogott a nap.

Előrebiccent Lóri bácsi feje.

Az osztály fölmorajlott.

– Na, mi van, fiúk? Olvassunk tovább. Budai!

– Hiányzik.

– Az előbb itt volt.

– Elment. Haza kellett mennie.

– Kár. Olvasson Arasz!

– „A fecs-ke hasz-nos ál-lat. I-de-jé-ben föl-ke-ve… föl-ke-ke-ke-re…”

– Elég. Mondd apádnak, csapjon a falhoz.

– Mit mondjak, tanító úr?

– Vége. Kész. Pataki folytassa!

Rikiki nézte Lóri bácsit, aki helyettesített. Fáradt fején kidagadtak a halvány erek. Szokta őt látni Rikiki, ahogy a bolt előtt sorban áll hagymáért, egy kis húsért, juhtúróért. Kedves arca most lassan fölvette az álom maszkját.

Pataki tovább olvasott. Lóri bácsi már aludt. Lassan előreereszkedett a feje, és horkoló hangot adott.

Rikiki fölugrott.

– Gyerekek, egyenletes olvasást vállalok, ti addig kimehettek játszani egyet…

Óriási helyeslés.

Arasz óvatosan kinyitotta az ajtót, kis résnyire tárta.

Rikiki hangosan, kiáltva olvasott, hogy kipróbálja az alvás mélységét.

– „A fecs-kék el-köl-töz-nek…”-ordította.

Semmi válasz. Mély álom. Bólintott. Két gyerek kisurrant.

Lóri bácsi az asztalra fektette a fejét. Pihent. Aludt. Az igazak álmát aludta.

Rikiki ordítva olvasott.

Még öt gyerek kiment.

Lóri bácsi fölhorkantott.

– Jól van, Pataki. Jó jegyet kapsz. Arasz!

– Arasz most olvasott, tanító úr!

– Akkor is! Ne ellenkezzetek!

 

Rikiki elváltoztatta a hangját, olvasott Arasz helyében: „A fecs-kék el-köl-töz-nek dél-re…”

További gyerekek osontak ki nagy röhögés közepette. „Ami-kor, a-mi-kor… el-in-dul-nak… meg-moz-dul-nak a villany-osz-lo-pok… meg-in-dul az e-gész…”

Lassan mindenki kiment az osztályból.

Maguk maradtak, Rikiki és az alvó tanító. Mélyen, egyenletesen lélegzett Lóri bácsi, Rikiki meg harsogott. Irtózatos kiabálással olvasott, hogy az alapzajt megadja Lóri bácsi alvásához. Persze az olvasmány rövid volt, újat kellett kezdeni vagy valamit kitalálni. Rikiki az utóbbit választotta.

– „A fecs-kék kü-lö-nös ma-da-rak… Hol itt, hol ott él-nek. Nem le-het meg-ál-la-pí-ta-ni, me-lyik a ha-zá-juk…”

Lóri bácsi felütötte a fejét.

– Jól van, Balogh foglalja össze.

Visszahanyatlott.

Rikiki ötödször ismételte a szöveget, az összefoglalást, elég hangosan, a nagy alvás kedvéért.

– „A fecs-kék… A fecs-kék…” – üvöltötte ütemesen, amikor belépett az igazgató.

A teremben megállt a levegő. Lóri bácsi mintegy varázsütésre fölugrott, meghajolt.

– Tessék parancsolni, igazgató úr, tessék – invitálta beljebb a szemüveges, pohos direktort.

– Mi van itt, tanító úr?

– Itt… mi… olvasás…

– Hol vannak a gyerekek?

– Itt… – Körülnézett, látta, Rikiki egyedül áll a teremben. – Mi… többen… a többiek…

Rikiki közbevágott:

– A többieket kiküldte a tanító úr, hogy az utolsó fecskéket megnézzék, itt vannak-e, arról olvastunk…

– Igen – mondta Lóri bácsi –, hogy elköltöztek-e a fecskék.

– Egen. Szóval a fecskék… – A pohos férfi körülnézett. – Hát majd azért a többieket is be kell hívni, ha elmentek a fecskék… – Azzal kiment.

Lóri bácsi csóválta a tejét.

Álmukból riadtak fel. Semmire nem volt idő. Csak vijjogott a sziréna, gyorsan kapkodták magukra a ruhákat, futottak le a másik ház óvóhelyére.

Anya nagy pongyolában, a többiek is agyonbugyolálva, Rikiki a kék mellényt rántotta magára, a nagy kék gombbal.

Trappoltak át a kerten. A növényekből nagy, friss szag áradt, tavasz volt. A tócsákat kerülgetve ugráltak át Tarró bácsiékhoz, onnan tovább a bunkerba.

Együtt ültek. Mint egy igazi család. A menekülők, Börzseiék, Tarróék, Karácsonyiék. Rikiki úgy látta, hogy sorban mindenki fogta a másik kezét. A gyerekek a felnőttekét, a felnőttek a gyerekekét. Egymásba kapaszkodtak.

Eleinte nem értette, mi az a szőnyegbombázás. Azt gondolta, egy nagy szőnyeget terítenek le, könnyedén, a csillogó nagy gépek pilótái – még kellemes is, egy takaró. Befödi esetleg a házakat, de alatta mélyen lehet dolgozni, élni.

Aztán rájött, hogy egész másról van szó – vagyis… hogy olyan sűrűn hull a bomba, mintha valóságos szőnyeggel borítanának le egy területet.

– Szőnyeg – mondta Tarró bácsi, ahogy a becsapódásokat figyelte.

Messziről hallatszott pedig, de egészen picit közeledett.

– Hol lesz a vége, az a kérdés – mondta Karácsonyi, öreg, hajlott ember.

– Vagyis mennyi a készletük – rögzítette Börzsei, aki lakatos volt, mindent pontosan akart tudni.

Mintha indiánok rohannának – gondolta Rikiki –, dübörög a föld. Morajlott. Közelebb, közelebb. Meddig? Dörgött az ég, dörgött a föld.

Rikiki elnézte ideiglenes kis bunkerukat. A hátsó fal mellett kapák, gereblyék húzódtak meg – emberi eszközök, kitéve az emberi robbanóanyagoknak. Ez volt a legszánalmasabb. Mi lesz a gereblyékkel, mi lesz a kapákkal? Szétmennek, leszállnak, megsemmisülnek? Ahogy a rádió szokta mondani, megsemmisül.

Terülj, terülj, szőnyegecském – ez a butaság jutott később Rikiki eszébe. A háború ilyen nagy – gondolta. Mindent megváltoztat, a gyerekfejeket, az ásókat, gereblyéket. A felnőttek komoran gubbasztottak a falak mentén, egymás kezét fogta mindenki. A szőnyeg egész közelben terült el. De elállt a zaj. Föl sem fogta senki, hogy vége van a bombázásnak, hogy valaminek egészen a szélén állottak.

Kijöttek a bunkerból – a város égett. A nagy sík területen el lehetett látni messzire – bevöröslött az egész város. Nagy fény övezte a kimagasló házakat, gyárak kéményeit.

– A gumigyárat találták el – mondta később Tarró bácsi. – Büdös lesz.

Rikiki nézte a kék gombot a mellényén; mivégre volt ez az egész játék-világ? Belehasított az ima, amit a szabadságharcos kőkatona mondott el. És a tűzről eszébe jutott egy kis szoba, amikor a tűzkarikákat figyelte, ahogy a plafonra ugranak. Akkor érezte először a háborút. Amikor Jóska azt írta Juliskának, hogy belefulladt a Dunába, aztán még később is élt. Vajon Jóskát eltalálják-e a bombák? Agyonütik-e? Vagy épp Juliskára esnek egy óvatlan pillanatban, mikor régi gyászruhájában kimegy a kútra Nagykörű községben – és vizet hoz, talán éppen Jóskára gondol, aki hősi halált halt a Dunán. Á, marhaság!

Mentek vissza a csapzott kerten át. Utolsó pillantásával King-kongot kereste, de a létra szélén nem ült senki.

Csak nagy sokára lett figyelmes Rikiki arra, hogy a felnőttek mindent halálos komolyan vesznek. Ahogy köszönnek, ahogy beszélgetnek, olyanok, mintha képeskönyvből lennének kivágva, merevek, és kardot nyelt ábrázattal mondanak semmiségeket.

Rég volt, hol nem volt, mégis eszébe jutott a gyeptégla-história. Akkor érezte úgy, hogy ezek a felnőttek azért valamit alaposan elhibáztak.

Talán csak játék – talán igaz; mindenesetre – mindenesetre egyre többször jutott eszébe, vagy hallatszott is benne, ki tudja, a drótocska. Pang – ilyen hangot adott. A játék hangja volt.

Arra gondolt Rikiki – mért nem játszanak a felnőttek? Miért hagyják abba a játékot? A játék a legszebb dolog a világon, azt nem volna szabad elfelejteni. Kérdezte is anyját.

– Rikiki, a játék nem felnőtteknek való. Mi, akik még néha játszunk, én a zongorán vagy apád a vonalakkal – mi is elfelejtjük lassan a játékot. Láthatod, hogy akik a színpadon hajlonganak, bohóckodnak, szavalnak – azokat is komédiásnak mondja a világ. Nem szabad játszani. Komolyan kell venni az életet. Ezt majd te is megtanulod, vagy el kell bújdosnod a világ végére.

Nézte Rikiki, nézte a trappoló katonákat. Merev egyenruhákban léptek előre, odavágták a lábukat a kövezethez. Óriási tankok tolattak be a szűk udvarokra. Ők ott álltak egy erkélyen, nézték, ott volt Börzsei is, a mindentudó lakatos. A katonák csak jöttek, jöttek, odaverték a lábukat az úttesthez – Rikiki arra gondolt, hogy menetelt egykor az aranyezred az asztalon, a vadászok zöldben, az idegenlégió, a búr lovasság, a tengerészek – ólomból. Sajnálta a szuronyost, aki elolvadt, és egy nagy tócsa maradt a helyén. Ilyen a háború? És az indiánok? Azok nem fognak beleavatkozni, ahogy mondani szokás? Trappoltak a feszes katonák, masíroztak, előbbre, előbbre.

– Egészen a gyomrunkba jönnek, igaz, Rikiki? – mondta Börzsei, és kacsintott rá. Van benne valami igazság, annyira jöttek, jöttek, verték a lábukat a talajhoz. Tramm…

– Nem félnek, hogy eltörik a lábukat? Nézd, hogy odaverik.

Az igaz – gondolta Rikiki –, még eltörik a talpukat.

A tankok lomha méltósággal kanyarodtak be szűk kis udvarokba, istállók mellé.

– Hogy egy ilyen kis városba ilyen nagy tankokat! Rikiki! Pedig papírmaséból vannak, s egy perc alatt kilövik őket.

Jöttek egyenletesen.

Aztán valaki hátulról elszólította Börzseit az erkélyről, Börzseit, aki azt mondta, hogy kilövik őket. Rikiki nem látta jól, kik azok, csak idegen mormogást hallott. „Kommen Sie, mein Herr… Wir wünschen… Poppem pim pem pem.” Így beszélnek. Ez is szép.

Ó, milyen komolyan veszik magukat a felnőttek, ilyen egyenruhát csináltatnak! – gondolta Rikiki. Aztán fegyverropogást hallott hátulról, az udvar mélyéről, és egy rövid kiáltást.

– Menjünk, Rikiki, siessünk haza – mondta az anyja.

Mentek, siettek. Az udvar végében nagy, újságpapírral letakart halom feküdt – hogy mit tudtak vele eltakarni?

A drótocska hangját várta Rikiki magában. De nem szólt semmi. Lóni hangját hallotta vissza: „Ha lelőnek, nem játszhatsz tovább.”

Rikiki végtelen szomorú lett. Nem találta a helyét, mert a felnőttek még merevebbek lettek, megközelíthetetlenek. Szeretett volna kitalálni valamit, hogy ne menjenek úgy az utcán, lehajtott fejjel, sunyin figyelve egymás szavait.

Elhatározta, hogy mégiscsak megtanítja őket játszani. Kigondolt egy játékot, egy színdarabot, és elképzelte a szerepeket. Ki lesz a Szarvasszív, ki a Nagysárkány, a Varázsló és a többiek.

Nagy nehezen egybegyűjtötte a felnőtteket, feldíszítette a nagyszobát, kiosztotta a szerepeket. Ott gubbasztottak a félhomályban: Tarró néni, Münczék, Feri, a kihordófiú és a többiek. Kis emelvényt készített Rikiki, és kézen fogta az embereit, és fölvezette őket a színpadra. Azok meghajoltak, és mondtak valamit, olykor csak egy szót, egy mozdulatot tettek. Egyszerű játék volt. De ez sem ment. A felnőttek merevek voltak, nem hajlott a hátuk. Rikiki mindig előjátszotta a történetet, és elmagyarázta: most bemegyek a Müncz bácsi boltjába, és kérek egy patkótárcát. Így.

Kiállt valaki, és meghajolt: Pénzespatkó.

Tapsoltak.

Elmegy valaki egy idegen városba – magyarázta Rikiki –, és nincs egyedül.

Ezt aztán nem tudták eljátszani. Nem voltak képesek. Hogy kell nem egyedül lenni? – kérdezték Rikikit. Akkor ő fölállt, és egy kis mozdulatot tett. Megpendült benne a drótocska. Utoljára. Így kell nem egyedül lenni. Nagyon tapsoltak, kiállt Tarró bácsi is, de nem tudott nem egyedül lenni. Erre már nagy nevetés támadt.

– Versenyezzünk, ki tud nem egyedül lenni!

Nagyon örültek az ötletnek, mindenki játszani akart egyszeriben, jelentkeztek, kezüket nyújtogatták.

– Csak sorban, csak sorban – mondta Rikiki, és lassan engedte fel őket a színpadra.

Elsőnek Müncz úr jött – már csak a magassága miatt is –, fölbicegett nagy falábával, fekete klottkötényében az emelvényre, körülnézett, megigazította a bajuszát, kicsit mosolygott. Kiabáltak a többiek:

– Egyedül van! Egyedül van! Nem ér!

Lebicegett.

Tarró néni megtörölte a kötényében a kezét, igyekezett fölfele a világot jelentő deszkákra. Háttal állt a nézőknek, és kavargatott egy lábos levest. Jó volt. De közben megigazította a haját, és valahogy elárulta magát. Rögtön felkiáltottak:

– Vége! Egyedül van! Egyedül van!

Feri, a kihordófiú könnyedén lépett föl, meghajolt, utánozta a biciklizést, és fütyülni kezdett.

– Egyedül van! Gyere le, gyere le!

Nagy kedvteléssel játszottak. De egyszer csak katonák jöttek be, és körülállták őket. Mindenki hátrahúzódott.

– Milyen játék ez? – kérdezték.

Nem felelt senki.

– Feleltek vagy nem?

Rikiki előállt a széksorok közül.

– Azt kell játszani, hogy nem vagy egyedül.

– Bolond játék. Ki találta ki?

– Én.

– Te? – És megragadta a mellényét, leszakadt róla a kék gomb, elgurult. – Nem lehet játszani. Hát nem értitek? Háború van! Mindenki egyedül van! És egyedül is marad.

Szétszéledtek az emberek. Rikiki kereste a kék gombot, de nem találta sehol.

Anyja a kapuban állt. Beszélgetett. Azt mondta, a kenyeret, a zsírt is csak jegyre lehet már kapni.

Rikiki a kerítésnél állt, várta a huúzást. Torkában már maga is előre elkészítette a feleletet: hu-ú, hu-ú! Kapaszkodott a kis drótnégyszögekbe, nézte a vörös palánkos kerítést. Azért jelezhetnének már. Egész nap csak nem fog itt várni. Mert várni – nagy dolog. A kis drót akkor is megpendül, akárcsak a játéknál. De veszedelmes dolog is várni – belefájdul az ember feje. Vagy a szíve is? Meddig lehet várni? Meddig lehet várni egy jelre, hogy hívják az embert? Talán mindig várni kell?

Elébe vágok a dolgoknak – gondolta Rikiki. Uzsgyi, át a kerítésen, előre! Átment a vörös palánkosokhoz. Benyomta az ajtót – senki. Az udvaron – senki. Hol a bicikli? Lóni megjavította volna? És nélküle ment volna el a világ végére? Pörögtek az ezüstküllők, és Lóni azóta a világ végére ért? Lóni nem csaphatta be.

Megállt az udvaron. Kis vékony hangot adott, alig jött ki a torkából: „Hu-ú!” Valósággal csak mondta: „ Hu-ú!” Olyan szomorúan hangzott, mint az idegen beszéd.

Lóni édesanyja dugta ki a fejét a mosókonyhából – örökké a teknő fölött hajolt, vékony fejhangon beszélt. A nagy gőz kicsapott mögüle, olyan volt, mint egy angyal.

– Te vagy az, Rikiki?

Mit feleljen erre az ember?

– Én.

– Látom, látom.

– Lónit kerestem. Azt ígérte, megjavítja a biciklit, és elvisz a világ… egy… szóval egy helyre.

– Nem javította meg. Nem tudta eddig megjavítani. Pedig dolgozott rajta. És ezen csakugyan messzire lehetett volna menni…

– Megvan a bicikli?

– Megvan, megvan! Ha akarod, gyere, nézd meg – vezette őt a fáskamrába, annak is piros ajtaja volt, lakatra járt. A fölvágott fának döntve ott volt a bicikli, ezüstküllői csillogtak a beeső fényben. – Látod, itt van.

A bicikli úgy feküdt ott, mint egy döglött madár.

– Sose lesz kész ez a bicikli – állapította meg Rikiki csöndesen.

– Nem tudom, nem tudom… Most Lónit elvitték messzire. Harcolni. Katonának, tudod, háború van. A kis Tiborc ejtőernyős lett.

– Igen.

– Lehet, hogy hazajön, lehet. Akkor megjavítja a biciklit.

Rikiki visszafordult. Várhatja ő a huhúzást, ha ezek meg itt katonának mentek. Várhat ő. Lóni anyja ott állt mögötte a gőzben.

Az utcán Gabiék ablakára nézett. Be volt zárva.

Ment haza. Anyja még a kapuban beszélgetett. Rikiki nekiállt keresni a patkótárcát. Nagyon sokára jutott eszébe: elvitte az öreg a sötétben. Na, mindegy. Az is elveszett. És a kék gomb? Talán anyja majd megtalálja, és visszavarrja a mellényre.

Elindult.

– Elmész, Rikiki? – kérdezte anyja a kapuban.

– El.

– Siess vissza! Már késő van.

Elment Rikiki. Anyja elindult a keresésére, először az árokban kereste, a nagy lapulevelek között, térdig gázolva szólongatta a bújtató növényzetben, mert egyszer ott elkallódott, kereste Münczéknél, Osziéknál. Tudta, a drótocska, az arany hang, a pendülő játék nem veszhetett el. Gyerekek közt kereste, elrejtett iskolákban, zöld festékes zugokban, szűk lépcsőfordulókban. A nap sárga dobozaiban, miket a fészerbe rejtett, rigók fekete billegésében a havas, puha drótokon. Bicikliküllők ragyogásában, pénztárcák összemarkolászott bőrén, ólomkatonák eltört lábaiban, a labda néma ráncain. Később felnőttek között is kereste, színházakban, komédiások közt, ahol játszanak az emberek, meg futballpályákon, ahol gurul a halhatatlan labda, végig a mezőkön, nagy harangok alatt kereste, játékukban, ahogy billennek.

Vándorlásában mintha föl is bukkant volna a patakparton valami lábnyom, padláskilincsen szentjánoskenyér-illat, a metró egyik fogantyúján tejszagú ujjak rajza, a kallódó tömegben fölcsattanó nevetés, magányos gyermeki arcban egy száj lehúzott szöglete, a világban egy darab rongyocska, pálcika, bőr – de ő az egész Rikikit kereste, a valódit, a kék lélekmelegítőt, amit egy óriási gomb fog össze, a köménymag alakú szemöldököt, a fölkunkorodó szalmasárga hajat… Hová lett?

„A gyermek vendég a házban, akit szeretni

és tisztelni kell – sohasem birtokolni.”

 

D. J. Salinger

„Apám

 

Apám nagy léptekkel jön haza. Az ajtóban sokáig törli a lábát. Csönget, vagyis saját kulcsa van. Azt forgatja sokáig a zárban, hogy tudjuk, ő jött meg. Mi a testvéreimmel tudjuk rögtön, hogy ő jött meg. »Na, megjöttem.« – Ezt szokta mondani. Mi a testvéreimmel az előszobában állunk és várunk. Hogy megcsókoljon minket. Vagyis mi csókoljuk meg őt. Ő nem csókol meg soha minket, csak tartja az arcát. Még Mónit, a kicsit néha fölemeli és megcsókolja. (Ezt nem tudom biztosan, még megkérdezem majd a Mónitól. De ő nem biztos, hogy emlékszik rá.)

»Na, mit hoztam?« – kérdezi, legtöbbször még kabátban. Mindennap hoz valamit, ha jön. Vagyis ha megérkezik, rögtön van nála valami. Minden jót kitalál. Sípot hozott már, rengeteg cukrot, nekem piros karórát vett, Móninak nagy oroszlánt, olyan érdekes dolgokat hoz mindig, ha jön. Dórinak egy karkötőt hozott, amin egy korongocska volt. Vonalakkal. Azt pörgetni kellett, és akkor a betűk összeugrottak. Ide írom, mi pörgött ki a betűkből: Ich liebe dich. Vagy nicht, nem tudom. Ez. Érdekes volt. Hozott már léggömböt, diót, még szalonnát is. Nekem hozott egy macskát a falra, agyagból. De szép. Szóval így jön.

Aztán bemegy, üdvözli anyánkat. Leül az íróasztalhoz, sok dolga van. Ott ül. Még itthon is dolgozik. Mi akkor csendben vagyunk. Inkább csak a konyhában kuncogunk. Akkor kijön néha, ránk néz, elcsöndesedünk. Visszaül a helyére, feje kirajzolódik a lámpafényben a falra.

Aztán mindig játszik velünk. Mindig mesél. Egérről, farkasokról. Vicceseket, néha szomorúakat. Mi az ágyban fekve hallgatjuk. Ő sokszor az én kezemet fogja, úgy mesél. Akkor érzem magam a legjobban. Nem is értem már, mit mesél, csak hallom a hangját. »Na, most elég« – mondja a végén. Akkor behunyjuk a szemünket, hogy jöjjön a sötét. Az álom. És én mindig róla álmodom. Hogy jön, nagykabátban, hazafelé.

Ő meg visszaül a helyére, és dolgozik az íróasztalnál.

Árnyéka kirajzolódik a falra.”

„Nem tudom, hogy mit akartál azzal mondani, hogy ne hordjam ezt a rövid szárú csizmát, egyáltalán mi közöd hozzá? Nekem nagyon tetszik. És ha posztóból van? És ha piros meg fekete? Nekem, igenis tetszik, és megy a kisbundához. Én is tudom, hogy a barna hosszú szárú csizma jobb, de azt csak vasárnap veszem föl. Nem való iskolába, és különben is mindegy. Én például fütyülök rá, hogy te milyen ócska kitaposott cipőben császkálsz a hóban. Én például sose mondanék ilyesmit neked. Olyan vagy, mint egy elhanyagolt madár. Ha látnád magad! Azt hiszed, az a hosszú haj a nyakadba lógva valami szívderítő? Én például nem adok a hajra, de ez nevetséges. És mért ne hallgassam a Bergendyt, mért kell nekem csak Bachot hallgatnom? Én például szeretem a komoly zenét, de nem erőszakolom rá senkire sem az ízlésemet. És hogy menjek veled koncertre, mikor senkivel se szoktam koncertre menni, csak anyámmal? Majd megbeszéljük. Majd még írok.

É.”

„Kedves Józsi!

Örülök, hogy észrevetted, én is jobban szeretem a hosszú szárú barna csizmámat, de ha tornaóra van, azt nem tudom levenni. Örülök, hogy segítettél a számtandolgozatomban. Örülök, hogy szóltál, én is jobban szeretem a komoly zenét, Bergendyt csak kikapcsolódásból hallgatom. Lehet, hogy egyszer elmegyek koncertre veled. Ha nagyon akarod.

Addig: Éva”

„Kedves Jóska,

rendes tag vagy, hogy szóltál a csizmám miatt. Őszinte. Ezt kedvelem benned. Legalább nem vagy nagyképű, mint a többiek. Nekem is van bérletem koncertre, majd egyszer elmegyünk. Ha jó fiú leszel, és a tízpercben is oda mersz jönni, nemcsak a kapunál ácsorogsz, mintha nem engem várnál. Ez az őszinteség? Vagy szégyellsz a fiúk előtt? Átjöhetnél, hogy a számtant hétfőre együtt megcsináljuk. Esetleg a földrajzot is megtanulhatnánk együtt. Bár én nem szeretek senkivel se tanulni, de aztán elbeszélgetnénk. Nem tudok rendesen írni, Rita mindig bejön. Tudod, a kisebbik testvérem. Nagyon szeretem, de kibírhatatlan. Majd megismered. Írj egy cédulát a tízpercben.

Üdvözlettel: Éva”

„Jóska!

Igazad volt a múltkor. Ne veszekedjünk. Legyünk jó barátok(?). Most zenét hallgatok, s arra gondolok, amit legutóbb beszéltünk. Nem is csak a szavakra, a szavak zenéjére. Sokszor olyan a beszélgetés, mint egy melódia. Csak dallama van. Ha tudsz, várj meg hétfőn a végállomásnál fél egykor.

Szeretettel: Éva”

„Kedves József,

sokat gondolok rád. Ez az igazság. Jóformán másra se gondolok, ez az igazság. Remélem, neked is eszedbe jutok egy-egy percre. Holnap fölveszem a hosszú szárú barna csizmámat, igazad van. Írj hamar. Lassan vége a tanévnek, ki tudja, hol találkozunk?

Csókol: Éva”

Megismerni és szeretni egy másik lényt,

ebben áll minden bölcsesség veleje,

gyökere, forrása.

 

Evelyn Waugh

Ott állt a kiskutya a szigeten. Kis sziget volt, azon állt a kiskutya. A patak körülfogta a kis szigetet, kedvesen, két oldalról. A kiskutya a vizet bámulta, a sötét vizet, mert nem égtek csillagok, a hold baba-felhők közt bujdokolt. Meleg levegő áradt, a nyár szétterülő, fülledt melege. És a kiskutya nézte a sötét vizet.

Nem messze tőle állt a nagykutya. A sziget másik oldalán. A sötét vízbe bámult lefelé, alig látta magát. Egy nagy fehér folt rajzolódott ki a patakban, imbolygott, pedig ő elég szilárdan állt. Fölnézett az égre, a csillagok nem látszottak, az egymás után futó felhők eltakarták a hold halvány arcát. A nagykutya alig látta magát a sötét patakvízben.

A kiskutya ugatni kezdett. A vízben kirajzolódott egy kiskutya. Fekete feje volt, kis teste, csontos, vékony lábai, foltos kis bunda. A kiskutya ugatta a vízi kutyát. Vadul. A falu különben csöndes volt, ha egy-egy pillanatra elhallgatott, a messzi házakból idehallatszott a horkolók huhogása. Fújták a kását.

A nagykutya nézte az imbolygó foltot a vízben – bozontos fehér bunda libegett ott, nagy kutyafej, még a nyelve is kilógott az árnyékkutyának. Nagy, húsos lábain imbolyogni látszott. Rámordult a nagykutya, hogy menjen arrébb. A vízi kutya nem mozdult, hiába kergette.

– Nem mész! – kiáltott a kiskutya. A fekete fej visszaugatott rá, de nem ment arrébb.

– Menj innen! – ordított a nagykutya a vízre; a nagy bunda ott játszadozott előtte, de el nem mozdult. Ugatott a nagykutya.

A kiskutya és a nagykutya háttal álltak egymásnak, és vadul csaholtak a tükreik felé.

– Takarodj! – kiáltotta a kiskutya.

– Pusztulj innen! – vakkantott a nagykutya.

– Fogd be a szád!

– Összetörjelek?

– Te nyavalyás!

– Azt hiszed, megijedek tőled?

– Te gazember!

– Gyáva!

– Te töpszli! – kiáltotta a kiskutya.

– Te lófej! – kiáltotta a nagykutya.

– Átharapom a torkod!

– Na megállj! Kinyírlak! – ugatott a nagykutya, és hátrálva kiabált. A nagy árny előtte ringott a vízen, ahogy a hold kibukkant a baba-felhők mögül, egyre jobban kirajzolódott, egyre nagyobb lett és félelmetesebb. A nagykutya csak ugatott és hátrált. – Nem félek tőled! Érted? Úgyse félek tőled! Azt hiszed, még nem láttam ekkora kutyát? Nem… Nem ijedek meg tőled!

A kiskutya jajveszékelve ordított:

– Te töpörtyű! Mit képzelsz, betojok, hogy itt vagy? Ilyen kis korcstól? Nem mész el innen? – És hátrált, hátrált, mert a vízen egyre vadabbul ugatott rá a saját kiskutyája.

Így hátráltak.

Na, aztán összeütköztek.

– Jaj! – ordítottak. – Ki az? Mi az? – forgolódtak, összeütköztek, rémüldöztek. – Mit akarsz? Ki vagy? Te vagy az?

– Én – mondta a nagykutya.

– Ki az az én?

– Én, a nagykutya.

– Jaj, jól van. Sose láttalak.

– Mit akarsz?

– Én vagyok a kiskutya.

– Huh… Rendben. Nem ismerlek.

– Az a jó.

– Az – felelte a nagykutya, lihegett, nyögött. – Nem jó ez az éjjel… Itt vadkutyák járnak.

– Jaj, ne is mondd! Szörnyű kutyák… Micsoda pofa! Ekkorára tátotta a száját! Jó, hogy itt vagy.

– Jó. Vagy mit mondasz?

– Hogy megvagy.

– Megvagyok – mondta fáradtan a nagykutya. Fújtatott. – Ekkora kutyát! Még sose láttam ilyet! És ha láttad volna, ugatott, toporzékolt! Te itt laksz?

– Nem lakom itt.

– Megérkeztünk. Elég volt… – A nagykutya kifújta a levegőt, föl-alá járt lehajtott fejjel. Bozontja a sziget meleg földjét súrolta.

– Itt jó. Azért itt jó. Elég volt… Mindig menekülni, szaladni…

– Menekültél?

– Ki mondta, hogy menekültem? Csak hogy az ember megy, megy…

– Az ember?

– A kutyaember…

– Aha – álmélkodott a kiskutya. – Értem – mondta, de semmit sem értett az egészből.

– Fut árkon-bokron át, nagy szúrós réteken, odvas fahidakon, eszét vesztve rohan…

– Hova rohansz?

– Ki mondta, hogy rohanok? Itt állok, nem?

– De. Itt állsz.

– Nahát. Ne álljak itt?

– De… de… nagyon is jó… Az ember vándorol…

– Hát ezt mondom… Hanyatt-homlok fut, hátra se néz, sziklák közt csap át, összemarják a bögölyök, az arca bereped, a foga kitörik…

– Kitört a fogad?

– Jaj, ne nyaggass már! Csak mondom, hogy kitörhet a foga… Ahogy fut. Egy ágban, például. De nem ez a lényeg.

– Hát micsoda?

– Á! – rándított egyet a vállán a nagykutya. – Vágtat, elhagyja anyját-apját…

– Elhagytad?… – kérdezte megilletődötten a kiskutya.

– Jaj, mindig nyaggatsz! Csak mondom, hogy a kutya hogy fut…

– Pedig te nagy vagy. Ugye?

– Az vagyok. Nagykutya.

– Bátor vagy…

– Bátor. Az. De nem ez a lényeg.

– De hát mi?

– Tudod, ahogy fut, fut a kutya… sehol egy ház, sehol egy nyugodalmas hely… egy meghitt odú, egy barátságos domb… Minden idegen. Rád leselkednek. Ahogy futottam, ahogy fut a kutya, arra gondol, sehol nincs senki.

– Én senki vagyok?

– Jaj, huh, de elfáradtam! Nem erről van szó… Csak hogy fut a kutya, és egyedül van… A faluszélen. A faluban bent pedig vidámság, a kétlábúak ropják a táncot, egymásba kapaszkodnak, a nyári szilvafák mézes szaga száll a levegőben, énekelnek… együtt vannak, kancsókat emelnek a szájuk elé… de nem ez a lényeg.

– Jaj, mondd már meg, mi a lényeg?

– Bolondoznak… – A nagykutya keserűen köhintett. – A parkokban sustorognak, összefogóznak, a nadrágjuk suhog a szélben… Tüzet raknak… Körülülik, botokat tartanak a fénybe, aztán egy kenyérdarabra nyomkodják… Csöpög a zsír, mint a finom permet… Erre gondoltam. Ahogy futottam.

– Boldogok.

– Nem tudom… De nem megy egyedül senki! A lámpafénynél összehajolnak, színes lapokat tartanak a kezükben, hadonásznak, mosolyognak, a belső szobában meg összebújnak a szőrös takarók alatt… Nem félnek.

– Hát… – Körülnézett a szigetről, a csillagok a felhőtakaró alól ki-kibukkantak, a falu csöndesen és békésen aludt. – Elég sötét van.

– Megizzasztott – mondta a nagykutya. – Majdnem nekem jött. Ott, ott a víz közepén… Most nem látni. Ekkora fehér kutya volt… Borzalmas egy ilyen nagy kutya.

– Majd megvédlek – mondta a kiskutya, a nagy mellé állt, szürke szemei világítottak, tappantyúi a sziget meleg földjébe vájtak.

– Mennyit kerestem az utakat… Az utakon minden zugot figyeltem… Hová? Ilyen nagy fehér kutyák elől hová?

– Ne félj – mondta gyönge hangon a kiskutya.

– Nem félek én, mit gondolsz? De egyedül… Azt se tudtam, merre. A kétlábúak meg tomboltak, egymásba kapaszkodtak… Kimentek a határba, vállukon azokkal a fényes szerszámokkal… aztán együtt hajoltak a földre… És mikor rájuk támad a szél, együtt bújnak a lebernyeg alá… Ajaj! De nem ez a lényeg.

– Hát mi?

– Hogy találkoztunk – mondta nagykutya, és elindult a híd felé. A kiskutya követte.

A kiskutya a Faodúnál feküdt.

Tombolt a nyár. A nap csíkjai aranyzsinórokként csüngtek a tájon. Ahogy fél szemével a falu felé sandított, látta az arany ragyogást. Izzott a levegő, a porszemek szinte zenéltek a levegőben. A falu fölött egybeállt a levegő tüze, megkoronázta a kis házak tetejét. Az aranykorona lassú gömbként forgott a kiskutya alig nyitott fél szemében.

„Micsoda nyár! Micsoda pompázatos nyár… Én meg itt fekszem, hogy ne mondjam, döglődöm… Nem szabad elhagynom magamat…” – köhögött magában a kiskutya, elnyúlt a Faodú mellett, mellső lábait előrenyújtotta a hűs füvek közé. Halkan nyöszörgött, visszafogottan. Emberek sehol. A falun végig lehetett látni, mintha mértanilag rajzolták volna ki. A kis utcák, a kerítések testéhez lapuló dús virágok, a kút a falu végén – magukban fuldokoltak a hőségtől. Forró arany öntötte el a vidéket.

Mély hang szólt rá a kiskutyára:

– Fekszünk, fekszünk… Heverészünk?

A kiskutya gyámoltalanul kapta föl a fejét, nyelvét a fogai közt felejtette.

– Te vagy? – Igyekezett egyenesen tartani a nyakát, mint egy kiszolgált eb, ahogy a nagykutyát meglátta. Az vidoran állt, a forró napsütésben még nagyobbnak látszott. – Nem… nem… – mondta esetten a kiskutya, föltámolygott. – Nyár van…

– Nyár – mondta hangosan a nagykutya, csaknem ordította. – És az a baj, hogy nyár van?

– Nem… nem… Dehogy baj… Te szereted a nyarat…

– Szeretem? Szereti a fene! Csak elviselem. Pedig szép a nyár… – A nagykutya az erdő zuhataga felé fordult, fülelt. A rengetegből titokzatos hangok hallatszottak. Surranások, neszek, kicsi-kicsi lábdobogások. Megrázta a testét, szőre ragyogott a napban. Rikító fehérségétől szikrázott a levegő.

– Gyönyörű a nyár – mondta a kiskutya. – A levegőben mintha aranyzsinórok úszkálnának.

– Mik úszkálnak?

– Arany… olyan arany…

– Arany? – A nagykutya ferdén a levegőbe nézett. Aztán vissza a kiskutyára. – Arany. Nem vagy te beteg?

– Nem, nem vagyok – vágta rá a kiskutya, de csak visszadőlt az oldalára, jobban esett így. – Hogy vibrál… Cikázik a fény…

– Cikázik a fény? – A nagykutya közelebb hajolt a kiskutyához. Pofáját odatolta a kicsi arcához, szimatolta, nézte. Aztán gyanakodva megkérdezte: – Csak nem akarsz megdögleni? Elpusztulni?

– Nem akarok.

– Cikázik a fény… – Töprengve nézte a kiskutyát, mint egy öreg bölcs, fehér homlokát összeráncolta. Aztán elhúzódott a naptól ő is, beállt a hűs árnyékba. – Mióta vagy itt?

– Öt napja.

– Hülye vagy, barátom – mondta fensőbbségesen a nagykutya. Körülnézett. Kifakult csontokat látott, gyümölcsmagokat. Közelebb lépett a kiskutyához. – Te… Én ismerem ezeket a kétlábúakat… A legtöbbjük gazember. De van egy kis kecskeszakállas, aki egy bőrládával jár. A múltkor meggyógyított egy ellenszenves malacot. Tudod, hogy nem szeretem a malacokat, a kurta farkuk, az az izgő-mozgó futásuk, mintha csak a farukat ráznák… A fülük! A rózsaszínű bőrük! Brrr! Aztán meghíznak, és levágják őket. Amikor már mozdulni se tudnak. Brrr! Ostobák! Kiskorukban meg csak szaladnak a betonúton, rázzák a kis farukat… De amikor elhevert az ólban, megsajnáltam. Szenvedhetett. Akkor jött az a kecskeszakállas kétlábú, egy tűt szúrt a fenekébe, a malac visított. Azt hittem, megöli. De nem! Meggyógyult. Az valami varázsló. Ezüsttűvel járkál… Szúr. Döf. De az arca jóságos. Mindig a szakállát simogatja, mintha onnan lenne a tudománya…

Elhallgatott. A kiskutya pihegett, nyelve csáléra lógott a fogai közül. A nagykutya odament a kiskutyához, megbökte az orrával a szunnyadozó kis testet.

– Mit is akartam mondani?

– Ne hívd ide a kecskeszakállast! Ne hívd… – nyögte a kiskutya.

– Meggyógyít!

– Ne hívd ide a kecskeszakállast!

– Finom ezüsttűje van… Csodaszerszámai!

– Nem kellene nekem az ezüsttű…

Vad csaholásra lettek figyelmesek. Kis csapat rohant el mellettük, ugrándoztak, játszottak, ugattak.

– Gyere velünk, nagykutya! Akkora nyulak ugrándoznak a réteken! Meghajtjuk őket! Behúzzák a fülüket, úgy szaladnak. Gyere velünk, vezess minket! Fölfrissülsz!

A nagykutya nézte a viháncoló csapatot.

– Nem akarok felfrissülni.

– Tudod, meghajtjuk őket… Mit csinálsz itt?

– Heverek… Vagyis állok.

– Sose lesz ilyen nyár! Sose lesz ilyen nyár! – ugrabugráltak játékosan, a nap megvilágította őket, mint egy gombolyodó aranytömeget.

– Hagyd a csudába azt a kiskutyát. Beteg az… Kampec. Csak nem fogod őrizgetni, amíg kinyúlik! – Röhögve ugrácsoltak, egy fadarabot pergettek maguk előtt.

– Eszem ágában sincs őrizgetni! – Kihúzta magát a nagykutya. – Majd utánatok megyek… – Elfordult a kiskutyától, beleszimatolt a levegőbe, az erdő távoli mozgásokat hozott imbolygó szellőivel. Megvetően nézett a kiskutyára.

– A Laposon túl találkozunk! Te vezetsz minket! Sose lesz ilyen nyár! – Elviharzott a csapat, nagy hurrogással, bevágtak az erdőbe, onnan ki a Lapos felé, a patak szélesen csillogott, mint egy otromba, vakító tükör.

Csönd lett. Hallgattak. A nagykutya odébb ment, szimatolt a fényes levegőbe. Aranyragyogás töltötte be az agyát, a kis szellő fanyar búzaszagot sodort az orrába. Visszafordult a kiskutyához, aztán megint odább ment. Megrántotta a vállát.

– Sose lesz ilyen nyár – morogta. – Hrrr – tüsszentett. – Fene ezt a napot, az orromba szúr! – Fölbizsergett az orrtövéig az éles, forró levegő. – Szaladni kellene… – mormogott. Visszanézett a kiskutyára. – Vágtatni… A szürke nyúl meglapul… Megugrik… Hrrr… – Félig a tájra, félig a kiskutyára nézett. – A vér megpezsdül, megpezsdül az ember vére… Az állat vére, hogy így mondjam…Micsoda nyár! Kampec? – Nézte a kiskutyát, aki féloldalára dőlt, szedte a levegőt a száján át. – Mi az, hogy kampec?

A kiskutya ránézett, szürke szemei elhomályosodtak. A nagykutya nekiindult, föl-le járt a maroknyi árnyékban.

– Nem rossz… Mit vagy betojva? Mindenkinek lehet egy kis… betegsége… Egy ilyen mulandó, elmulandó… rosszullevése… Rosszul vagy. Agyonetted magad, mi?

A kiskutya szürke szemével rámeredt, keményen csillogott.

– Vagy ez a meleg… Vagy ez a dög meleg… Futottál… Nagyon el tudom képzelni, hogy hancúroztál… Aztán kimelegszik az ember, a kutyaember… Kampec? Butaság.

A kiskutya szürke szemei követték a föl-le korzózó nagykutyát.

– Minek menjek én nyulakat hajkurászni, most azt mondd meg? Van annál unalmasabb, mint ezekkel az esztelenekkel rohangászni, azt hiszik, a nyár olyan szép? Ez a sárga nyár? Futkosni! Utálok ilyen melegben futkosni! Igaz? Csak kiizzad a kutya… Összeszurkálja magát! Piszkok! Hogy van kedvük játszadozni, mikor ilyen nagy… nagy… baj van… Ilyen nagy meleg van! – Le-föl masírozott a Faodú mellett. Aztán nekivágott a falu felé vezető útnak. Visszajött. A kiskutya szürke szemeivel nézte, sűrűn kapkodta a levegőt. – Mondj már valamit! – ordított a nagykutya.

– Ne hívd el a kecskeszakállast! – súgta halkan neki. A nagykutya dühösen eliramodott, belevágta magát a fényes levegőbe.

A kiskutya maga maradt. Föltápászkodott. A falu fölött úszott a nyár. Aranyzsinórokat látott, melyek élesen szállongtak a levegőben. A kukorica levelei, mint zöld lobogók, megperdültek a finom szellő ütemére. Mintha a zajukat is hallotta volna, ezernyi zászló zaját. A napraforgók csíkos szelencéiben duzzadtra nőttek a magok, tömött soraik olajosan feszengtek. A Laposnál a kutyacsapat vágtatott, a zab világoszöld volt, mint a térkép. Patakzott az élet, levegőben, vízben, földön… a kiskutya csak a nagykutya útját figyelte, ahogy a tűgyógyító felé szaladt. „Jaj… – gondolta. – Jaj! – Befelé vonszolta magát az erdőbe, ameddig tudta. A nyár nagy lebernyege utána húzódott, ő meg bebújt a közeli fák apró hűvösébe. – Jaj!”

Sok idő telt el. A nap megbillent, mint egy olajoskorsó, végigcsorgott a puha meleg az árnyékra dőlt tájon. A napraforgók félszeg lándzsái saját súlyuktól meghajoltak. „Aludni… Elbújni… Csöndesen…” Visszahúzódott a kiskutya.

Nagy loholásra ébredt. Zaj. Mormogás. Düh. Csörtetés a Faodúnál. „Biztos elhozta a kecskeszakállast… – gondolta a kiskutya. – Végem van, ez világos… De…” Újra elszédült.

– Hol vagy, kiskutya? A fene egyen meg! – A nagykutya szimatolt, dühösen forgott a leeső napban. Árnyéka óriásira növekedett; ahogy a kiskutya fél szemével látta, olyan volt, mint egy szörnyeteg. – Kampec… – Elfordult szájjal nyögött a nagykutya, mintha sírt volna. – Undok ez a nyár… Hé, te kutyafajzat!

A kiskutya fülelt, félt. Nézte a nagykutyát. Lassan sompolygott elő.

– Hol a kecskeszakállas? – nyögte a kiskutya.

– Egyen meg a fene! – Messzire állt, mintha semmi köze nem volna az ügyhöz. A kecskeszakállas sehol. Nagy darab, finom, húsos csontok hevertek a Faodúnál, tisztességes étel. A kiskutya lassan majszolni kezdte a húsdarabokat. Érezte, erő száll belé. A Laposnál az árnyék megcsúszott – az egész élet szebb lett, a puha árnyékok kiadták a táj lelkét. Vérereiben érezte a dús nedvek forgását. Csámcsogott. Evett. A nagykutya dühösen járt föl-le a kikoptatott fűrészen.

– Ezzel bíbelődjek! – ordított a nagykutya. – Azt se tudom, hol áll a fejem! És ez a piszok nyár! – Undorodva nézte a gyönyörű vízben megficánkoló kék árnyékokat. – Ha még egyszer beteg leszel nekem! Hát mi vagyok én? Betegidomár? Ilyen nyáron? Odahagyjam a vadászatot? – A kiskutya komótosan rágcsált. – Mikor minden él, lélegzik, pezseg? Cikázik a fény… – Aztán elharapta a mondanivalóját, és ráordított a kiskutyára: – Ne csámcsogj! Hallod?

Sötétség borult a falura. Hűvös pára gomolygott végig az utcákon, mintha az világított volna tejfehéren. Látni mégse lehetett. A házak magukba süppedtek. A kis ablakok behúzódtak a házak falába, a zsaluk mögül csak itt-ott csillant meg valami kis fény, mint apró ékszer. Előcsillant, eltűnt, ahogy a köd megingatta a sötét levegőt – olyan volt a falu, mint egy elvarázsolt doboz, amelyből csak néha-néha pendült elő az ablakok ékszeres fénye.

Néhány lámpaoszlop álldogált mindössze a faluban, lámpájuk a ködbe szúrt, mintha egy fehér kalapot ejtettek volna el a sötétbe.

– Bumm! – ütközött az egyik test a másiknak. Felhördült a két kutya.

– Nem látsz? – mordult rá a nagykutya a kiskutyára.

– De látok… csak nem tökéletesen.

– Fellöksz itt engem, vagy mi a fene? – A nagykutya a lámpa alá állt, hogy lásson valamit.

– Én löknélek fel? Csak nem gondolod? Mentem itt csak, mentem…

– Hova?

– Mondom. Csak mentem.

A nagykutya az oldalát az oszlophoz dörzsölte, az egész oszlop rázkódott, a lámpa fénye remegett a levegőben.

– Szóval csak szaladgálsz… – mondta a nagykutya.

– Ne…em… Vagyis igen. Szaladgálok.

– Mondd, nem vagy te kóbor kutya?

– Kóbor?

– Az. Kóbor.

– Miért lennék én kóbor?

– Ezt kérdezem.

– Mért lennék én kóbor? Itt vagyok ebben a faluban, itt szaladgálok…

– Nekem mindegy – mondta a nagykutya, kényelmetlenül érezte magát, megrázkódott. – Milyen sötét van, alig látni. Bezzeg a kétlábúak! Nézd a lámpáikat. Behúzódtak a falak mögé, és a házakban szöszmötölnek… Behúzódtak a saját házukba, kigyújtották a lámpát, és most bent szöszmötölnek.

A kiskutya félénken csak közelebb állt a nagykutyához.

– Mit akarsz? – kérdezte a nagykutya.

– Semmit. Miért? Csak egy kicsit közelebb állok hozzád. – Egészen a nagykutya mellé állt, nedves orrát a nagy fehér bundához nyomta.

Hallgattak. A falu kis ékszerdobozai csillogtak a ködön meg sötétségen át. A kiskutya szólalt meg:

– Te hová mész?

– Én? Mért mennék valahova? Látod, itt állok.

– Egész éjjel csak itt állsz a lámpánál?

– Jaj, ne nyaggass már! Itt állok, és kész. – A nagykutya ellépett az oszlop mellől, a földet szaglászta.

– És te hova tartozol? – bökte meg a kiskutya a nagykutyát. – Hova tartoznék? Itt vagyok ebben a faluban… itt kóborlok, akarom mondani, itt élek, meg itt állok.

– Ez a te hazád?

– Hazám, hazám… Ismerem ezt a falut. Minden bejáratot ismerek már, a rétek szagát, le a patakig, az erdők sűrű szagát, a kerítések keserű illatát, a kazlak égett aranyszagát az udvarokban… – A nagykutya komolyan bólogatott. – Bizony, ismerem. Minden virágot meg tudok különböztetni, minden kis fényről tudom, honnan jön. Mért mennék máshova?

A kiskutya dermedten nézett rá. Aztán lassan megfordult, tett egy-két lépést a lejtő irányába.

– Elmész? – kérdezte a nagykutya.

– El. Késő van, nem akarlak zavarni, ha itt álldogálsz.

– Buta vagy. Nem zavarsz, mért zavarnál?

– Megvagy itt egyedül, talán gondolkodni akarsz…

– Dehogy akarok gondolkodni.

– Terveket szősz holnapra, amikor kivilágosodik.

– Nem szövök terveket. Örülök, ha pihenek.

– Magadban akarsz pihenni… – A kiskutya eloldalgott.

A nagykutya utána kiáltott:

– Most hova mész? Minek elmenned? Hé!

A köd lassan oszlani kezdett, az ég viszont sötétebbre változott, nagy dördüléssel megdördült. Aztán még egyszer. Esőcseppek gördültek alá a lámpa széléről.

– Hé… te! Nem kellene épp most elmenned…

A kiskutya visszasompolygott.

– Gondolod? Egyre jobban esik…

– Azért mondom.

– Te hova mész az eső ellen?

– Én? Mért? Majd meglátom, hova megyek.

Álltak egymás mellett, az égből egyre sűrűbben potyogtak alá az esőszemek. Az ég egy-egy nagy dördüléssel gördült föléjük, összehúzták magukat. A sötét földön sűrű nyomokat vertek az esőcseppek. Az ékszeresdobozok lassan kihunytak, a lámpák elaludtak, az eső meg már javában zuhogott.

– Van neked lakásod? – kérdezte a kiskutya.

– Lakásom? Miféle lakásom?

– Na nem… Csak úgy kérdeztem. Én nem félek az esőtől… – Bumm! Nagyot dörrent megint az ég, az eső vastagon verte az utat, a kerítések egészen átáztak. Csattogott, mennydörgött az ég, a két kutya egymás mellett állt. A nagy meg a kicsi.

– Agyonázunk így… Gyere – mondta, és lomha nagy léptekkel elindult a felvégen fölfelé, a dombra. Elbaktattak a sűrű esőfüggönyben a domboldali kút mellett, aztán az erdő szélére loholtak. A nagykutya elöl.

– Gyere! – kiáltotta mindig a kicsi után. Az szaporázta a lépteit. Elérték az erdő szélét. A nagykutya az odúhoz ment, azt szaglászta körül, itt már védve voltak az esőtől. A kiskutya melléje szegődött. Nagy sávokban vágódott be az eső a fák közé, de ők védve voltak. A sűrű függönyön át nézték a csöndbe süppedt falut. Aztán az eső megcsöndesedett. Csak a faágakról csöpögő víz zaját hallgatták elmerülten. Hirtelen éles madárhang csapott feléjük. Bagolykiáltás? Megismétlődött. Mindketten összerezzentek. Aztán tovább füleltek. A földön gyíkok surrantak, a nedves fű közt hallatszott a szaladásuk. Még jobban megmerevedtek, szőrük borzolódott. Ahogy az erdő megelevenedett, a két kutya egyre jobban egymás mellé bújt. Aztán a nagykutya behívta az odú mélyére a kiskutyát.

– Na, gyere ide be, majd itt nem fogsz félni.

– Nem félek én… – mondta a kiskutya, de csak odabújt a nagy mellé.

Az erdőből sejtelmes hangok hallatszottak. Madarak riogattak, rókák nyüszítettek. A nagykutya mind jobban a kicsi mellé bújt.

– Van neked valakid? – kérdezte tőle a kiskutya.

– Miért lenne valakim? Mindig ilyenekkel jössz.

– Csak… hogy te… szóval te kóbor kutya vagy, mi?

– Kóbor vagy nem kóbor, aludj már, és nyomulj jobban ide mellém, olyan hideg van, meg ezek a hangok…

– Jó, hogy együtt lehetünk, igaz?

– Jó, jó, csak ne jártasd annyit a szád… – Magához szorította a kiskutyát, aztán együtt aludtak el.

A kiskutya a Faodúnál várt. Megindult a természet. A fák a faluban megporosodtak. Mintha poros ponyvát terítettek volna rájuk, megroskadtak a százezernyi porszemtől. A könnyű szél a nyitott szemekbe kavarta a csikorgó, kvarcos szemetet. Hunyorogni kellett. Fújt a szél.

Az erdő megroskadt. Az ősz kiterítve feküdt a gyönyörű fákon, mint egy ernyedt pányva. A madarak beljebb húzódtak odúikba. Hangjuk csöndesebb lett. A fonnyadt levelek közt játszadozva bujkáltak, anyák fiókáikat dédelgették egy nagyobb útra, hogy legyen erejük szállni, szállni…

A Lapos bemocsarasodott. Mintha puha páncélt eresztettek volna rájuk az éjszakai halászok – zöld páncél borította az alig folydogáló vizet. A sodrás megakadt egy-egy faágban, egy kitüremkedő partrészletben, s alatta mélyen, sötéten folyt a víz.

A kiskutya minderre fittyet hányt. Rászögezte a szemét Fondorosiék kerítésére, a sűrű deszkapalánk mindent eltakart. A deszkákban durván állt a szög, a vasfejek elrozsdásodtak a kezdődő esőkben. A deszkapalánk mindent eltakart.

Három napig várt a kiskutya. Csellengett, morfondírozott – aztán nekilódult a keresésnek. Végigkajtatott a falun. Bandukolt. Jó időt választott erre, a kétlábúak korán behúzódtak házaikba. A deszkapalánkok mögül nagy kiáltások, ernyedt suttogások hallatszottak – aztán semmi. Egy kút magányos nyikorgása, egy-egy leánysikoly – aztán semmi. A csend csak nőtt, nőtt – a kezdődő hideg szél mintha csak növelte volna.

Fondorosiék kerítése mellett megállt. Fülelt. Mi zaj hallatszik? Semmi. Ajtónyikorgás, koppanások a tornácon, egy sóhaj – aztán semmi.

A hűvös estében kihaltak voltak az utcák. A kiskutya meghúzódott a kerítés mellett, ahogy egy-egy hazatántorgó kétlábú vette az útját arrafelé. Figyelt a kerítés mögé. Ajtónyikorgás, koppanások a tornácon… Fülelt.

Durva hangokat hallott:

– Nyughass már! Mi bajod van? Megetted a magadét!

Fülelt a kiskutya.

– A kaput nézd! Most mit nyüszítesz?

A hang eltávolodott. Ajtónyikorgás hallatszott – a kiskutya fülelt. Mintha lánc súrlódását hallotta volna.

Na még a lámpák! Föntről éles csillagokat szórtak, de nem olyan távoliakat, hanem élesen szúró, kegyetlen csillagokat. A kis falusi utca világosabb lett, még azt is meglátta a kiskutya, ahogy elegáns egerek szaladtak át a szabad úton. Jópofa egerek, a macskák csak jó sokára kerültek elő a palánkkerítések tetején. A kezdődő esti fényben kirajzolódtak, mint nagy ragadozók. Nevetségesek voltak. Fölkunkorították a hátukat, bajszuk a fénylámpák rezgő körében idegesen vibrált.

Egy szekér cammogott át az úton. A kiskutya megint behúzódott a palánkkerítés mellé, nézte, hogyan cammognak el a szekérrel. Ide-oda imbolygott a lámpafényben az otromba árnyék – kimagaslott egy bóbiskoló fej, pipával az előreeső árnyékban, az ökrök szarva éles tűként meredt a kék levegőbe. Ringott a szekér, előreúszott – sejtelmesen. A lámpa fénye a szekérderékba dobott szerszámokon kék árnyékot vetett. Kopp-kopp… – és nyikorogtak a kerekek.

A kiskutya meglapult. Távol kurjongatások hallatszottak. Mint egy messzi pont – lüktetett a sötétben a zengzetes csárda. Hang meg fény. A beszéd elmosódott. A kiskutya az ősz vizes szagát érezte, mint valami gyomirtót. Szimatolt. Nedves és ellenséges szagot érzett – a távoli kocsma berezgett az esti lámpák kék révületébe.

Mintha egy madzagot szaggattak volna. Nyikorgó, éles hangot adott – aztán kellemesen duruzsolt a fülében. Szilánkra tört üvöltések hangzottak, motyogó beszédek. Egy hang monoton zenéje majdnem elaltatta. „Nem lehet elaludni” – gondolta a kiskutya, és újra fölfülelt a nedves estében.

Hűs szél borzolta a kis szőrt. A kiskutya két lábra állt, Fondorosiék kapujához merészkedett. Beszimatolt. Benyomta az orrával a rést – nem engedett. A kis sötét résen át belesett – egy kutat látott, a vödör fönn lógott az átalvetőn; a szerszámoskamra ajtaján nagy lakat fénylett. A puszta föld. Tele kutyanyomokkal. Egyik a másik mellett. Nagy nyomok. A terpeszkedő lábfej mellett kirajzolódtak az éles nagy körmök – mélyen a földbe vájva. Zörgés hallatszott. A kiskutya visszalapult a kerítés mellé.

– Mi az isten van veled? Nem jó neked itt? Na… egyél… – A csoszogás után egy bádogedény koppanása hangzott, aztán habzsolás. Nagy lefetyelés. Nagy nyelvek, nagy lefetyelés. A bádogedény forgolódott a földön. Mormogás. A bádogedény súrlódott a földön. Aztán fölcsattant egy hang. – Sose ettél ennyit! Nem jó?

Csönd volt. Mintha nem felelt volna senki.

Ajtónyikorgás, csusszanó léptek, megmeredt csönd.

A kiskutya a falu másik végébe figyelt.

A fák ernyedten lógtak, a sűrű esti levegő alig mozgatta a megtört lombokat. Mint egy rézsút vetődő fényben, megjelent egy alak, ide-oda ingázott, mindig nagyobb lett, egészen óriásra nőtt. Mint elsötétült esernyők tartották fölé a fák az idomtalan árnyékot. Az alak továbbment. Megint csend lett.

A kiskutya szimatolt a légbe, a nedves ősz szaga az útról is az orrába ütött. Hosszú, magányos árnyékok feküdtek végig az utcákon, dermedt foltok és fénylő kiszögellések.

Zörgés hallatszott az úton. Nagy árnyék vetődött a kerítés mellé, nyikorgó zaj szegődött hozzá. Az út közepén otromba árny jelent meg. Végigkacskaringózott a lámpák nedves fényében.

Elhalt a zaj.

A kiskutya megint a réshez ment, belesett.

Mozdulatlan volt az udvar.

A kút átalvetőjén rezdületlen állt a vödör.

A szerszámoskamra ajtaján tapadt a lakat.

A nyomok fénylettek a beeső fényben.

De mintha hangokat hallott volna bentről, az udvarból. Nyikorgás? Lánczörgés? Vagy csak a feltámadó szél zaja? A kiskutya befülelt a résen. Mintha valaki hanyatt vetette volna magát a földön. Egy nagy test zuhant volna egy pallóra. Mi ez? Szuszmogás. A lámpák óriási fényalakokat vetettek az elébük kerülő fáknak. Puszta udvar. A szél alig fújt. Nyikorgatta a szelíd ajtókat. A falu különben csöndes volt.

A kiskutya várt. Sokáig nem hallatszott semmi. Érezte a deszkák nehéz, őszi szagát, ahogy orra a közelükbe ért. Nézte az üres udvart.

– Bent vagy? – vakkantotta be idegesen. Fülelt. Semmi válasz. – Itt vagy bent?

Nézte a dermedt udvart, a fény csak az őszi fák ponyváját dobta elé.

– Fogoly vagy? Csak annyit mondj meg, hogy fogoly vagy? Nem kell beszélned, csak vakkants!

Bekuklált a résen, de csak a szabályos árnyékokat látta, az ősz pontos esti fényeit a lámpakörben.

– Itt vagyok! Ne törődj semmivel! Itt fekszem a palánk mellett, nem mozdulok! Szólj, ha valami baj van!

Fülelt.

Már nem is tudta megkülönböztetni a zajt a csendtől, a lánc finom súrlódását a porszemek játékától.

Az udvar dermedt fényeit nézte, egészen belevakult.

– Fogoly vagy? Csak annyit mondj. Vártalak a Faodúnál! Nem baj, ha nem tudsz szólni, csak tudd, hogy itt vagyok! – Belefúrta kis orrát a kerítés aljába, megpróbált belesni. De csak a puszta földet látta, és a karmos, nagy nyomokat.

Fölemelte a fejét, a falu szétterülő homályába nézett.

A lámpák mint kínzó, közeli csillagok verték az utcák kis porát, a fák züllött esernyőkként lógtak a levegőben. Kihalt, elhalványult házak árnyéka vetődött az utcákra.

– Fogoly vagy? Csak annyit mondj…

Fülelt az éjszakába.

A kiskutya hiába várt a kerítésnél. Az ősz elborította a tájat, a szőlőkben alakok hajladoztak, az egész falu kint volt a domboldalban. Duzzadtak a szőlőszemek. A fürtök kiteljesedtek, megpirosodtak, megsárgultak.

Egy-egy nagy csapat fekete madár borította be az eget. Egész nagy árnyék borult a szőlőkre. Seregestül szálltak a seregélyek. Aztán lecsaptak, leröppentek. Lakmároztak a hajnali hűvösben. A dús lé kicsordult a csőrük mentén, ahogy habzsoltak. Aztán ahogy az alakok megjelentek a szőlőkben, felröppentek, behúzódtak az erdőbe. Várták a szabad prédát.

Az alakok mókás pótembereket állítottak a szőlők közepébe. Fakarókból emberalakokat eszkábáltak. Letűzték a földbe. Felöltöztették – régi rongyokat aggattak rájuk, színes sálakat tekertek az ember-karók nyakába. Egyikre egy kimustrált vasutas-zubbonyt húztak. Hadonászott a szél ütemére – a seregélyek felrebbentek esetlen mozdulatára. Volt, hogy kalapot hoztak, azt nyomták a karó-ember tetejére. A kalap szélén fújta a szél a szalagot. A legérdekesebb szerzet egy kockás sapkás madárijesztő volt: a pepita sapka virított a tájon – a seregélyek nem mertek leszállni a közelébe.

A kiskutya csak várt. A palánkkerítés mellé húzódott, a Fondorosiék kerítése mellé. Mert már három napja nem látta a nagykutyát. Onnan figyelte a karó-emberek hadonászását a szőlőben. Volt olyan szőlő, ahol egy nagy zsineget feszítettek ki, és fényes, zörgő lemezeket aggattak a zsinegre. Az aztán zenélt a szélben! Mulatságos volt. A seregélyek köröztek a levegőben, le akartak csapni az érett szőlőkre, de a lemezek fényes zörgése elriasztotta őket. Zenélt az egész szőlődomb.

A kiskutya elballagott a kerítés mellől, szomorúan. Messzire nézett – arra gondolt, talán már sose fog találkozni a nagykutyával. Ki tudja, talán már hetedhét határon is túl jár. Vagy talált magának egy másik kutyát, azzal nekivágtak a nagy vadászatoknak. Vissza se jön. Mért is jönne vissza, mit keresne ebben az őszi faluban? Vidáman éli világát, talán már egy finom, aszfaltos városban sétálgat le s föl.

Aztán fondorkodott a kiskutya, kerülgette a palánkkerítéses udvart, ahová sehogy sem tudott belátni. A harmadik szomszédban csak belopózott az udvarra, egy alacsony bádogtetőjű kamrára mászott föl. Onnan nézett Fondorosiék udvarára.

Ott volt a nagykutya! Ott állt. Mellette tálka, tele étellel, de a nagykutya nem figyelt az ételre, előrenézett, a kapu irányába. A kiskutya éppen vakkantani akart neki, hogy jelezze, itt van ám… Amikor megjelent egy kétlábú szoknyában, egy labdát hozott a kezében. Nevetett, megállt a nagykutya előtt, nagyon nevetett. A nagykutya feléje se fordult, de a szoknyás pattogtatta előtte a labdáját. Aztán földobta a magasba, mintha az égbe akarná hajítani. A nagykutya feléje se nézett. Akkor rákiáltott a szoknyás, toppantott a lábával.

– Figyelj már ide! Hallod?

A nagykutya lassan feléje fordította a fejét.

– Ide figyelj! Eldobom ezt a labdát, te meg visszahozod, jó?

A szoknyás elgurította a labdát. A nagykutya nem mozdult. A lányka a labda után szaladt. Odagurította a nagykutyának a labdát. Az lenézett a perdülő gömbre, aztán állt tovább.

– Hopp! Hopp! – kiáltotta a szoknyás, lebegett a kutya körül. – Fogd meg! Kapd el! – Fölemelte a labdát, piros gumilabda volt. Földobta a levegőbe. – Kapd el! Na, ugorj! Ugorj már! – A nagykutya nem mozdult, elfordította a fejét. A kiskutya lelapult a bádogtetőre, nehogy a nagykutya meglássa.

A szoknyás megint elgurította a labdát, és noszogatta a nagykutyát, hogy szaladjon utána. De az nem mozdult. Így aztán a lányka megragadta a nagykutya nyakát, elvonszolta a labdáig.

– Fogd meg! Vedd föl! Vedd föl, na!

Aztán a nagykutyát rángatva ide-oda szaladgált vele a labdáig és vissza. A nagykutya kelletlenül zötyögött az idomítója mellett. El a labdáig – vissza. El a labdáig – vissza.

A kiskutya elfordította a fejét, a szőlőben zörgő fényes lemezeket nézte, hogy pörgeti őket a szél.

– Ejnye már! – kiáltott a szoknyás. – Nem akarsz engedelmeskedni? – Kifeszítette a nagykutya száját, aztán beerőszakolta a labdát a fogai közé. A nagykutya állt, furcsa volt a labdával a szájában, mintha egy gonosz gömböt nyomtak volna a puffadt arcába.

– Hozd ide! Hozd ide a labdát!

A lányka most a fa mellett állt, onnan vezényelt neki:

– Tartsd a fogaid közt, és hozd ide! Hopp!

A nagykutya nem mozdult.

– Gyere ide! Gyere ide hamar!

A nagykutya kelletlenül kiejtette a labdát a szájából, és elballagott a fáig.

– Ejnye! Mit képzelsz? Hozd ide a labdát! Nem téged hívtalak. A labdát! Fuss érte! Hallod? Fuss érte!

A nagykutya egykedvűen bámulta a parancsoló teremtést.

A szoknyás dühös lett, elvörösödött.

– Na megállj! – Csak ennyit mondott, és elindult a kert végébe.

A kiskutya lesunyta a szemét. Inkább a szőlők felé fordult, a seregélyek lakmároztak. Most elállt a szél, nekibátorodtak, egyikük még a pepita sapkás alak karjára is ráült. Csirregtek, vidámkodtak, ették a szőlőt, a kibuggyanó lé bemaszatolta fekete nyakukat.

A lányka vékony fűzfavesszővel tért vissza. Maga mellett tartotta, alig lehetett látni. A vékony, hosszúkás leveleket lehántotta, csak a puszta vessző volt a kezében. A nagykutya elé állt.

– Eldobom a labdát, te meg visszahozod! Érted?

A nagykutya szomorúan emelte föl hozzá a tekintetét, enyves barna szemmel nézte a fölötte álló szoknyást.

Az fölfogta lassan a kezébe a piros labdát, lehajolt, és elgurította a labdát. A nagykutya a lánykát nézte.

– Ott! Oda fuss! Hozd ide!

Aztán, hogy a nagykutya nem mozdult, előrántotta maga mellől a fűzfavesszőt, és hirtelen végigvágott rajta. A nagykutya vakkantott egyet, elugrott a lányka mellől.

– Majd megtanulsz engedelmeskedni! Te ostoba! Hát nem akarsz játszani? Játszhatnánk! Fuss a labdáért!

Megragadta a nagykutyát a nyakánál fogva, aztán a labdáig vonszolta. Belenyomta a szájába a gumit, aztán ő visszafutott a fáig. A nagykutya csak állt a szájába tömött gömbbel. A szoknyás hozzá futott, végigvágott rajta. A nagykutya elballagott a fáig. A lányka kiabált:

– Ide tedd le! Ide leteszed!

Aztán megint elgurította a labdát, megint rávágott a nagykutyára, az lomhán megindult, nehézkesen fölemelte a szájával a gömböt, visszaballagott.

A kiskutya lelopózott a tetőről, nem bírta nézni.

– Idehozod! Gyorsan! Fuss érte! Vedd föl! Fogd meg! Idejössz!

Peregtek a hangok, de még jobban hallatszottak a suhintások, a nagykutya vakkanásai, nyöszörgése. A kiskutya menekült a hangok elől, nekiiramodott.

Vesszősuhogás, csapkodás, kiabálás. Sziszegett a levegőben a vessző. A kiskutya futott. Lehorgasztott fővel, minél messzebbre. Neki a domboknak, berobbant a szőlőbe, vad csaholással űzte a seregélyeket. A fekete madarak fölrebbentek, elejtették a csőrükből a mézes szőlőszemeket. Rémülten csapkodtak a levegőben, egyre többen, mert a kiskutya beszaladta az egész szőlőt. Már egész fekete lett az ég, ő még ott is ugatta őket, mint egy komor felhőt, az meg ide-oda lengett fölötte, mint egy fekete ing. A madarak nem akartak odébbállni, de a kiskutya fölágaskodva űzte őket. A madársereg nagy nehezen megindult az erdő felé, a kiskutya csaholt, dühösen, kétségbeesetten.

A kiskutya meg a nagykutya a kútnál találkoztak. A nagykutya nekiállt lefetyelni a kút mellett csörgedező vizet.

– Hű… na. Szomjas voltam.

A kiskutya leült a fenekére, nem nézett a nagykutyára. A szőlődombokat figyelte, a seregélyek hiába csapkodtak a szárnyukkal, a szőlők üresek voltak. Szüret után csak elejtett szemeket találtak.

– Hű… na. – Megrázta magát a nagykutya. Mintha a gondolatokat akarta volna kirázni a fejéből. – Van már helyed?

– Helyem?

– Mért? Nem muszáj beszélgetni. Helyed, igen, azt kérdeztem.

– Van… Van nekem helyem.

– Melyik háznál?

– Itt a hely… – Fölugrott a kiskutya, körbeszaladgált, ugrándozott.

– Ne hülyéskedj! Rendes hely…

– És a Faodú?

– Faodú, Faodú… Megfagysz. Télen meg fogsz fagyni.

– Jó a Faodúban… Jó az… Szabad hely…

– Beszerezzelek valahová?

– Köszönöm…

– Most ne köszönd, hanem azt mondd meg, beszerezzelek-e valahová. Egy jó zsíros helyre… Meleg vackod lehet, ahogy elnéztem, a Fondorosiéktól a negyedik ház, tudod, a deszkakerítéstől a negyedik, a második pózna a kovácsműhelytől, ahol a lovakat patkolják, s az a bűz van… Mikor patkolják azokat a viháncolókat, ráégetnek valami cipőt a lábukra… Neked is kellene egy hely. Talán még rongyot is tesznek az óladba…

– Neked is tettek?

– Nekem nem tettek, mért tettek volna, nem vagyok én kényes, meg ekkora bundám van… de neked tennének esetleg, mert te kiskutya vagy… Nekem nem kell rongy.

– A deszkán alszol?

– Deszkán vagy nem deszkán, az mellékes. Mért, a Faodúban talán jobb volt? A földön?

– A Faodú szabad hely…

– Ez is szabad, nyugodj meg. Mért, most nem vagyok itt?

– De itt vagy…

– Nahát! Akkor jövök el, amikor akarok, mit gondolsz? Jobb lenne neked is… Valami szabályos hely.

– Mit kell ott csinálni?

– Semmit! Az égvilágon semmit. Néha mondanak valamit, te meg kényed-kedvedre megteszed…

– Miket mondanak?

– Jaj, ne nyaggass! Mindig kérdezel…

Elhallgatott a nagykutya. Kémlelt a falu felé. A Fondorosiék kapujába, ahol ő szolgált, kiállt egy kis szoknyás teremtés, kezében fűzfavesszővel. Kezét a homloka elé emelte, kémlelt a domb felé, ahol a kút állt. A nagykutya elfordította a fejét.

– Kérnek valamit… s te megteszed.

– Parancsolnak?

– Nem éppen parancsolnak, csak megmondják, hogy mit kell tenned. Még jó is… nem kell gondolkodnod.

– Csak engedelmeskedni…

– Mindenki engedelmeskedik valaminek… Ha nem ennek, hát annak. A lábad engedelmeskedik a fejednek, a polgár engedelmeskedik a rendőrnek… ez a világ rendje.

A lány a kapuban suhogtatta a fűzfavesszőt – a kiskutyának eszébe jutott, mikor a nagykutyát megleckéztette a lány a vesszővel. Nem nézett a nagykutyára, szégyellte magát – helyette. A nagykutya ment is volna, maradt is volna. Fölágaskodott, ásított, türelmetlenkedett.

– Elpusztulsz így a télen – mondta a kiskutyának.

Hallgattak.

A kiskutya szólalt meg:

– Soványabb lettél.

A nagykutya megrázta magát, megnézte a bundáját.

– Én? Soványabb? Ne beszélj szamárságokat! Olyanokat eszem…

– Húst?

– Na ja. Húst is, mindenfélét. Még hogy sovány vagyok.

– Nem bánkódsz valamin?

– Min bánkódjak? Megvan mindenem…

Füttyszó hallatszott, élesen szállt a levegőben.

A nagykutya megrázkódott, de magyarázott tovább:

– Nem kóborolhatsz örökké… Csak kóborolsz… Itt a házaknál rendes állás van…

– Szolgálat.

– Szolgálat vagy nem szolgálat… Mindig ilyenekkel jössz… Biztos kenyér. Biztos hús.

– „Fuss, ameddig futni tudsz.”

– Mit mondasz?

– Semmit. Örülök, hogy jó helyed van… Nem bánt senki. Nem vagy kitéve az elemeknek.

– Miknek nem vagyok kitéve?

– Szóval, hogy nem ázol-fázol…

– Nem. Azt nem.

A lányka a kapuban fölmutatta a fűzfavesszőt, integetett a nagykutyának. Füttyentett.

– Eljössz az erdőbe? – kérdezte a kiskutya.

– Most? Minek?

– Nekivágunk… Annyi ismeretlen hely van… Bebarangoljuk a domb másik oldalát…

A kiskutya előrekaptatott, visszanézett a nagykutyára, hívta a tekintetével. Szürke szemei élénken csillogtak.

– És futunk? – kérdezte a nagykutya.

– Rohanunk – felelte lelkendezve a kiskutya.

– Azt mondod, megnézzük a másik oldalt? Mi lehet ott?

– Hát azt én se tudom. Estére megjövünk…

Nekiiramodtak. Elöl szaladt a kiskutya, levágott a dombon, aztán újra föl a másik hajlatnál. A nagykutya nagy ugrásokkal követte. A kiskutya vissza-visszanézett, trappolt előre, az irányt mutatva.

Éles füttyszó hallatszott, kettő. A nagykutya megtorpant. Fújtatott.

– Hé! – kiáltott a kiskutya után. – Nincs kedvem a dombra menni… Ugyanolyan, mint ez az oldala. Minek futkossunk?

A kiskutya visszaballagott hozzá.

– Hívnak, mi?

– Engem?

– Éppen téged.

– Mért hívnának?

– Neked füttyönget az a kétlábú… Az a kis szoknyás.

– Nekem ugyan nem… Egyszerűen nincs kedvem.

– Egyszerűen nincs merszed.

– Mit beszélsz?

– Azt, hogy félsz. Gyáva vagy, mert haza kell menned.

– Te… Vigyázz, mit mondasz! Én… én… semmitől se félek!

– És a fűzfavessző?

– Milyen fűzfavessző?

– Láttam. Ne izgasd magad, elmegyek egyedül is… – Indult is a kiskutya. – Rab vagy, annyi az egész. És gyáva. Iszkolsz hazafelé. Na, szaladj már! Kikapsz!

A nagykutya a kicsi után eredt, ordított.

– Te meg el fogsz pusztulni! Megdöglesz a télen! Nem lesz betevő falatod sem! És még én akartam neked helyet szerezni?

– Süsd meg az ilyen helyet! Szolgaság! Érted, szolgaság!

– Majd elpusztulsz! – Lelassított a nagykutya, toporzékolt. – Nem is baj! Bár sose találkoztunk volna! Én majd a melegben fogok pihenni! Te meg kóborolsz az éjszakában, rád törnek a farkasok, lecsapnak rád az erdő madarai! Nyüszíthetsz akkor! De nehogy engem keress!

Megindult visszafelé az úton, a füttyöngetés irányába. Lelógó fejjel baktatott.

– Soha nem akarlak látni, érted! – Visszafordult, úgy ordított a kiskutyának. – Soha többé!

Eliramodott a házak felé.

A kiskutya állt, nézte a távolodó nagykutyát, szemét szűkre húzta, a nagykutya egyre kisebb lett, már csak egy fehér pont volt, a kiskutya szürke szemében nedvesség keletkezett, pislogott.

Futott ám a kiskutya. Elmerészkedett a dombon túlra. Ahogy olyan vadul összevesztek a nagykutyával, nekieredt az útnak, búsulásnak adta a fejét, szomorú volt. Maga elé tartotta a fejét, mormogott. „Még hogy én is beálljak valahová… Szolgálni! Azt nagyon érti! Egyszerre nagyon érti!” Fölfutott a domb tetejére, megállt. Visszanézett – ott volt alatta a kis falu, ahol annyira összebarátkozott a nagykutyával. Megsajdult a szíve, bal mellső lábát fölemelte, mintha várná, csak fölbukkan valahonnan a nagy fehér folt, nagy zötyögéssel csak megjelenik a nagy termetű barát. Persze sehol semmi. Csak a falu feküdt alatta, ismerős volt már minden zug, most egyszerre az ősz az orrába hozta az emlékszagokat. A kiáradó Lapos áradó szagát, a palánkkerítések naptól fanyar deszkaillatát, a vadrózsák szúrós, tömény bódulatát, az árkok lapuleveleinek nyers zöld aromáját. Egyszerre orrában érezte a falut, persze hogy megsajdult a szíve. Surranó macskák szőreszála, oszlopok olajjal befestett oldala, az út pora, a borospincék oldalában szellőzködő hordók, fejkendős asszonyok régi ruhái, tejszagú kis szoknyások harisnyái, nyulak futó prémje, kapák földdel kevert pengéje, a kis árpakévék sárgája: föld, vas, emberi veríték és állati nedvek sűrű páráját árasztotta köré; persze hogy megsajdult a szíve ezért a megtalált faluért, ahol új otthonra lelt kicsi kóborlása óta. Na és mindennek tetejébe valahogy főként azért szerette a falut, mert ott ismerte meg a nagykutyát. Valójában a falu háttér volt: a nagykutya barátságának a háttere. Minden zug végső soron rá emlékeztette, ő tette olyan állatian és mulandóan halhatatlanná a barátságával. „A piszok! Most meg lehord engem! Itthagy, egyszerre a legfontosabb, hogy bekedveskedje magát valami kis nyafka gazdácska kegyeibe, aki pedig egy fűzfavesszővel várja a kapuban! Egyszerre de odavan azért a tál lencséért, tál kolbászért!” Mikor együtt barangoltak, hogy kinevette a helybeli ebeket, hogy csak a gazdáik kezét nyalogatják! Most meg ő nyalogatja. Visszanézett a falura, még mindig remélte, hátha jön a nagykutya. Nem jött.

Ő is megfordult, caplatott föl a dombnak, hogy megnézze, mi van a túloldalán. A domb tetején erdő volt, belevágott. A fenyők lepergett tűi szúrták a mancsát. Lehajtott fejjel futott az erdőn át, szedte a lábait. „Én sem akarom többé látni! Legyen meg magában! Én is álljak be valahová szolgálni!” Hogy futottak pedig együtt – szabad volt minden út… Milyen gyönyörű volt együtt… futni, hancúrozni… most aztán vége. Ez kellett neki!

Lejtőre tért. Ezt a helyet már nem ismerte, idegen szagokat érzett, de csak rohant a vakvilágba a bánata elől. A domb másik alján sok-sok ház volt, sokkal több, mint a faluban. Még a házak is másformák voltak, magasabbak, merevebbek. A nagy futballpályán átvágott, valami parkba ért. Szabályos bokrok, hideg, kemény szagok, vörös salak. Furcsa hely, annyi szent. Kétlábúak jártak finom húrú ütőkkel a kezükben, utána sújtottak, de csak játékból, ő mégis megszaladt. Egy aprócska kétlábú nagy követ mart föl, feléje dobta. Behúzta a nyakát a kiskutya, megiramodott, de a bokrok csak nem akartak fogyni. „Ha most itt lenne a nagykutya, minden érdekes lenne… Így meg csak csupa idegen szag, idegen láb, ismeretlen levelek, ágak. Nem baj… Mégiscsak érdekes, hogy… hogy… ilyen ismeretlen. Nem félek én semmitől, mitől is félnék, sose féltem, ha egyszer nem akar látni, hát nem fog többé… nincs itt semmi félnivaló… bár azt a nagy árnyékot még sose láttam… az lehetne valamivel kisebb… most aztán egyedül vagyok, nem vitás… De nem félek, fő az, hogy nem félek…”

– Hohó, barátom! – Egy nagy hurok csapott le rá, egy magas-magas ember tartotta. – Futkározunk? És hol van a mi lakásunk? – Leszorította a földre a hurok, meg se tudott mozdulni. – Ez nem idevalósi, mi? – kérdezte fölötte egy nagy arc a másik szúrós tekintettől.

– Ne vacakolj vele! Hátha veszett eb.

– Mért lenne veszett? Egész kedvesen mosolyog.

– Majd megmar, aztán megnézheted magad.

– Dehogy mar meg… – Ahogy ki akarta emelni az a nagy arcú, ő kapálózott, a körme fölhasította annak a keze fejét.

– Mondtam! – Rásózott egyet a másik ember. – Nem érdemes ezekkel vacakolni. Nem a te dolgod anyáskodni! Vágd be a dutyiba.

Be is vágták. Dróthálós kis rekeszbe tették, meg volt pecsételve a sorsa. A ketrecet egy teherautóra hajították. Ott már voltak a ketrecekben ebek, bambák, dühösek, vadak, beletörődők.

A kiskutya rémülten nézett körül. „Na, ez megoldódott. Ezeket összefogdosták, vagyis minket összefogdostak.” Kintről hallotta a porkolábjai beszélgetését.

– A normális kutya nem kóborol. Megszokik valahol, szolgálja a gazdáját, de ezek is olyanok, mint az emberek. Ha valaki gyerekkorában nem szokott meg, attól lesheted…

– Engem nem érdekel. Én csak elvégzem a munkámat, nem filozofálok… Nyolcvanat adnak egyért a telepen.

Sötétedett, a teherautó megindult. A társai ugatni kezdtek, csaholtak, olyan nagy volt a zsibvásár, mint még soha. Ő rémülten törte a fejét: mi ez, hova viszik? „Telep? – zakatolt a fejében. – Kivégeznek, nem vitás. Nem volt hosszú az egész élet. Ha velem jön a nagykutya, ez soha nem történhetett volna meg. Elhagyott… abban a pillanatban lebuktam… Mint egy bűnöző… Ha valaki gyerekkorában nem szokott meg…” Kétségbeesetten gondolkodott, mi is a gyerekkor? Aztán már csak a nagykutya járt a fejében, tudta, hogy nem látja többé, még a pusztulásáról sem fog tudni soha. Elfacsarodott a szíve… Mégiscsak együtt voltak most már nyár óta. Mégiscsak…

Zegzugos úton mehettek, mert nagyokat zökkent az autó. Magasra föl, aztán le, aztán megint egyenes, megint föl. Legalább ki lehetne látni! Egy jelet vagy üzenetet hagyni… De a teherautó oldalának a résein csak kintről ugrott be valami halvány fény, hiába nyomta oda a fejét, az orrát a ketrec oldalának.

Sokára megálltak. A ketreceket ledobták a nedves földre, azóta már esett is.

– Siessünk, én meg akarom nézni a tévében a bokszmecscset, ma közvetítik a világbajnokságot. Majd holnap hajnalban átadjuk őket…

Eliramodtak a léptek, a sűrű sötétség bevonta a ketreceket. A kiskutyáé volt a szélén a sornak, durván messzire hajították. „Most van időm elmélkedni… Hajnalra kivégeznek… Ha átalszom ezt az éjszakát, minden meg van oldva… nincs több éjszakám, se nappalom, se világosság, se sötétség… Csak ne gondoljak semmi jóra, ne gondoljak semmi jóra – hajtogatta maga elé a kiskutya. – Rossz volt ez az egész élet, igazuk van… Sehol sem szoktam meg… Meg kellett volna szoknom a normális életet… Vannak normális kutyák, mondta a Főnök, kár, hogy megkarmoltam, nem akartam megkarmolni, de most már az is mindegy. Rossz volt az egész. Csak loholtam fejetlenül… Mennyit éheztem! Mennyit fáztam! És kerestem… valakit, valamit összevissza… Ügyetlenül… Játszani akartam? Mennyi baj történt! Az államon lekopott a szőr… De azért nem is volt olyan rossz…” Elszunnyadt.

Nagy, finom matatásra riadt, majdnem fölüvöltött, mert azt álmodta, hogy a nagyarcúak leszorítják a földre, és viszik a vágóhídra.

– Gyere gyorsan! – lihegte a nagykutya, erős fogaival kis lyukat mart a ketrecbe. – Már nincs sok időnk.

– Te… te vagy az?

– Nem – suttogta a nagykutya. – A nagymarosi szelindek. Gyerünk, futás!

Kibújt a résen, és megiramodott a nagy fehér folt után vadul, eszeveszetten. Kapkodta a levegőt.

– Hogy kerülsz ide?

– Most ne óbégass, mert nem tudsz futni.

Nagy kerítésen átugrott a nagykutya, ő meg alul kapart magának helyet. Loholtak. Mintha versenyt futnának, pattogott a körmük a betonúton. Húzott a nagykutya után. Átvágtak egy ismeretlen patak mellett és egy hídon, aztán messziről fölcsillant a Lapos.

– Nagyon jó, hogy… Honnan tudtad… Honnan?…

– Ne óbégass! A falun hoztak át teherautóval. Épp a kapuban álltam, megláttam azt a nyavalyás fekete-fehér foltot az autó oldalában. Ennyi az egész. Csak el kellett szakítanom a láncot! Ha te még egyszer nekem magadban akarsz kóborolni! Szétverem a fejedet! Ilyen kalamajkát! Ez csak veled fordulhat elő… Mert olyan hülye, konok vagy…

– Jaj! – Futott, zihált a kiskutya, hogy tartsa a tempót a naggyal. – Igazán… Te… Köszönöm… És el is szakítottad a láncot… Rendes…

– Pofa be! Most futunk.

Nagy fölfordulás volt a faluban. Csak a színek, csak a kavargás, csak a trombitaszó. A kétlábúak elszántan sétafikáltak az utcákon, a templomtéren egymásba kapaszkodva vihogtak a fiatalok.

A kiskutya ámulva nézte.

A piactér tisztára volt seperve. Üresen állt, a hajnali seprűk nyoma finom rajzokat írt a nedves porba. A hosszú, alacsony asztalokat egy halomba rakták a tér sarkán, azoknak a tetején egyensúlyozott egy régi macska; a kiskutya megvetően figyelte. Most se dinnye, se tojás, se egyéb gömbölyűség. Hol vannak a duzzadó paprikák, rézvörös hámló hagymák, nedves zöldségek, miket az asszonyok a levesbe dobnak, hogy olyan lesz a lé íze, mint a nyálcsorgató arany? Hol vannak az izgága káposzták, fodros-csipkés leveleikkel? És a méla szalonnák? Hányszor szeretett volna elcsenni egy-egy ilyen rúdon lógó szalonnát a kiskutya. Hányszor nézte sóvárogva – elkapni, eliszkolni vele – most aztán semmi. „Biztos megbüntettek volna – gondolta megkönnyebbülve, hogy lemondott a fényes-barna szalonnákról. – Jó, hogy nem loptam el…” – mosolygott a kiskutya.

Feketébe öltözött férfiak jártak komótosan a fölsepert piactér körül. Egyenletes léptekkel haladtak, méltóságteljesen. Lányok szaladtak elő a távoli kapukból, lobogott utánuk a szoknyájuk.

A trombita szólt. Eszeveszetten. Egy kis nadrágos fiú fújta, egészen berekedt. Mikor elvette a szájától a trombitát, meg se tudott szólalni, csak nyögött, mosolygott. Aztán megint fújta: „Trom-trom-tro-tro-to-tom…” Boldog arccal fújta a trombitát a fiú, az arca fölpuffadt az erőlködéstől. Egy masnis lány valami repedt dobot pergetett, igyekezett úgy ütni a dob lemezét, hogy ne hasadjon tovább. Mindenesetre gyönyörű volt.

Szaladt a kiskutya a nagykutyáért.

– Gyere – mondta lihegve, fuldokolva –, gyere! Trombitálnak.

A nagykutya kényelmesen feküdt a porban. Fejét se mozdította.

– Vége az ősznek – mondta.

– Vége, na és?

– Azért trombitálnak.

– Nem! Nyüzsögnek a kétlábúak, te meg itt fekszel a porban.

– Hol feküdjek?

– Gyere, na! – Megfogta a láncot a nagykutya nyakán, húzta volna.

– Mit akarsz?

– Trom-trom-trom a trombitás… Minden napra egy rakás…

– Megbolondultál?

– Na… Komolyan mondom! Sose láttál ilyet!

– Ha tudnád, hogy én már mi mindent láttam!

– De ilyet nem! A levegőben lengenek a kétlábúak! Csillogó mez van a testükön, fölszállnak az égbe, aztán vissza!

– Na és?

– Csoda.

– Csoda. Buta vagy. Csoda az, ha ketten szeretik egymást.

– Te meg én? – kérdezte a kiskutya, orrát előretolta.

A nagykutya nevetett.

– Minek nekünk egymást szeretnünk?

– Nem szeretsz?

– Ki mondta, hogy nem szeretlek? Csak mondom, hogy az a csoda. Nem a levegőben lengeni! Kisöreg!

A kiskutya elszégyellte magát, az nagyon jólesett neki, ha a nagykutya kisöregnek szólította, ilyenkor megmondhatatlan finom érzés járta át a csontját.

– De… engem szeretsz a legjobban?

– Jaj… Hagyjál már! – A nagykutya elfordította a fejét, és a porba lógatta az állát.

– Azt mondd meg: szeretsz-e valakit úgy, mint engem?

– Unom a kérdéseidet.

– Mi… mi ketten… mindig együtt maradunk? – A kiskutya rámeredt, hirtelen elfelejtette az egész felfordulást, a lengő embereket a levegőben, a pergő dobot, melynek finoman hasadt volt a bőre, mindent elfelejtett. – Örökre? – nyögte ki a kiskutya.

– Hű, de fáradt vagyok! – mondta a nagykutya.

Hallgattak, a kiskutya alig mert megszólalni:

– Akkor is gyere… Neked is tetszeni fog… – Csóvált egyet a kurta farkán, négy lábra meredt, izgatott volt.

A nagykutya feltápászkodott.

A kiskutya sürgött-forgott körülötte.

– Mondtam én, hogy téged is érdekel… Várj csak!

– Ügyes fogaival kiakasztotta a láncot a nagykutya nyakából, a lánc elterült a földön, mint egy döglött kígyó, és már futottak is.

Állt a bál.

A piactéren óriási sátor volt fölállítva, a tetejét hatalmas rudakkal támasztották ki a nedves trikójú emberek. A sátrak alá padokat helyeztek. A pénztárban egy agyonfestett nő ült, kisimította a gyűrött papírpénzeket, ahogy kiadta a jegyeket, a fejét csóválta.

A sátor mellett valami kör alakú korong forgott, a kétlábúak pörögtek, sikoltoztak rajta, lábukat lóbálták, a lebegő lábak a levegőbe lógtak, a szél fölfújta a lánykák szoknyáját a nyakukig, ők meg sikoltoztak.

A kiskutya megbűvölten nézte.

– Na – mondta elakadt torokkal a nagykutyának.

– Viháncolnak. – De csak fölemelte a forgás felé bozontos nagy fejét. – Majd holnap a mezőn hajladoznak, most meg elfelejtik.

– Boldogok! – kiáltott a kiskutya. – Nézd, ott egy szarvason üldögél a te fűzfavesszős lányod!

– Üldögéljen. – A nagykutya hátrahúzódott.

A trombita szólt, repedt hangja szállt a poros akácfák ágai közt.

Megtelt a sátor. Ott szorongott az egész falu. Nézték a mutatványokat.

A levegőben lengtek a fényes ruhájú alakok, elengedték egymást és elkapták.

Egy tarkaruhás ember földobott egy tojást – öt lett belőle, mikor elkapta. Tomboltak a nézők.

– Ugye, szép? – súgta a kiskutya a nagykutyának, ahogy a sátor egy repedésén benéztek.

– Marhaság – mondta a nagykutya, de csak nézte tovább a villogó játékokat.

A porondra lovakat futtattak be, kék hímzésű aranynyergekkel.

Körbefutottak. Illedelmesen maguk elé tartották a fejüket, lesunyították és körbefutottak. Egy kis kétlábú fölugrott az utolsó ló hátára, aztán előbbre eggyel, megint előbbre – végigugrálta a lovakat. A végén bukfencet vetett a levegőbe.

– Jaj de gyönyörű! – suttogta a kiskutya.

– Mafla vagy. Kínozzák őket.

– Mért kínoznák?

– Hát azt hiszed, olyan kellemes mindig körbefutni? Tudod, mit ütötték őket, hogy ezt megcsinálják?

– Nézd azokat a kék és arany színeket! Micsoda ruhák vannak a lovakon!

– Valamit mondani akartam…

– Mondd csak – súgta oda a kiskutya, de a szemét nem vette le a táncoló lovakról.

– Úgysem tudsz figyelni…

– De figyelek…

A nagykutya elfordult.

– Fontos lett volna…

– Na, azért mondd! Nézd, hogy ugrálnak a lovak! Most azt nézd meg!

– Sietek is… Mondani akartam valamit… Majd keress meg… – Eloldalgott.

A kiskutya utánakiáltott:

– Ne menj el! Hát most jön a java! Jönnek a kutyák! Most hova mész?

A nagykutya nem fordult meg, elszántan baktatott.

A kiskutya utánanézett, utána akart szaladni, de nem bírta elhagyni a rést, amin keresztül ebbe a mennyországba látott. Hol a nagykutyára sandított, hol a sátor alatt nyüzsgő seregre.

– Majd megkereslek, majd megkereslek! – kiáltott a nagykutya után, de már a résre tapadt, mert bejöttek a kutyák, kicsik, nagyok, ő meg figyelte a mutatványukat. Szája tátva maradt, nyelve a fogai közt lógott – boldog volt.

A kutyák gyönyörű ruhába voltak öltöztetve, egy emelvényre álltak, és szomorúan néztek az izgága közönségre.

A kiskutya nem kereste a nagykutyát. Nem is kereshette, munkába állt.

Illegni-billegni, illegni-billegni – munkába állt.

Az úgy történt, hogy nagyon tetszett neki a cirkusz. A cirkuszért mindent odaadott volna. Azt a ragyogást nem tudta elfelejteni, ott állt a sátorponyva hasadékánál, és bekuklált ebbe a földi paradicsomba.

Jöttek-mentek az egyenruhás, piros sapkájú emberek, csillogott ruhájukon a gomb. A trombitás fújta a trombitát egész nap, amíg berekedt. A masnis lány pergette a dobot, a megrepedt hártyán fájdalmasan szólt a szép hang. A bohócok tarka ruhában félreültek, és szalonnát ettek. Egyikük a nadrágjába törölte a bicskáját. Egy tüllszoknyás teremtés egy kifeszített zsinóron egyensúlyozott, kezében kék esernyővel – hát az is gyönyörű volt.

A kiskutya nemcsak az előadásokat nézte véges-végig, hanem délelőttönként is lesoványodva ott kucorgott a sátor mellett – csodálatosnak tetszett neki ez a szabad élet. És a szagok! Az agyonkrémezett babafejek, a rizsporos bohócok, a kemény illatú lovak! És néha fokhagymaszag persze, mert a lóidomár – aki a kutyacsoportot is vezette – imádta a fokhagymát. Húst sütött fokhagymával. Pirított kenyeret készített – már kora hajnalban kilopózott a lakókocsiból, és két fej fokhagymát vitt magával. Egy serpenyőben gyöngysárgára sütötte a kenyeret, és nézte a készülő ételt. Aztán a mogyoróra emlékeztető fokhagymagerezdeket áhítatosan a kezébe vette, és finoman odasikálta a recés kenyerekhez. Élvezettel falta. Recsegett a foga közt a ropogós kenyérszelet. Este meg egy akkora lábosban, mint a feje, sűrű spenótot főzött, hagyta, hogy fortyogjon, aztán előkerített valami finom vasdarabot, amelyen apró lyukak voltak, óvatosan az ujjai közé csippentette a fényes fokhagymagerezdeket, és belereszelte a főzelékbe.

– Kirúgom magát – mondta csöndesen az igazgató; a kiskutya meg volt döbbenve.

– De… Főnök… Holnapra betanítom a kutyák új számát!

– Engem az nem érdekel! A kutyák a legjobb szám, de teljesen felesleges – mondta nagy hasával a Főnök, a derékszíj meghasadozott már a pocakja körül, a kiskutya mindig azt figyelte: most pattan el, most pattan el, de nem pattant, pedig ugyancsak ordított. – Mit akar?! – Beleszagolt a spenótba, aztán elszédült, ketten fogták föl, az idomár meg egy tüllszoknyás kék lány. – Nem bírom! – ordította a szíj közt vergődő vastag ember. – Megöl! Ezt a bűzt! Hát elriasztja a közönséget, olyan büdös van!

– A vérnyomásomnak használ… Nagyon magas a vérnyomásom – mentegetőzött az idomár. – Az orvos azt rendelte, hogy levigyem a vérnyomásomat.

– Fokhagymával?

– Igen – felelte alázatosan a vékony idomár, és belekóstolt a zöld masszába. – Tessék megkóstolni. Önnek is használ, Főnök…

– Vigyétek, vigyétek! – ordított a kövér ember, és duzzadt karjával hadonászva menekült. – Ki fogom rúgni! A közönség elriad, elmenekül ettől a borzalmas szagtól! – A kékruhás lány csitította, a vézna kis ember meg hajlongott a Főnök után.

– Nem fog többé előfordulni. Soha többé! Majd répát eszem, az is erősít…

De sajnos nem tartotta be az ígéretét.

A kutyák száma elbűvölte a kiskutyát. Egy emelvényre álltak föl, kisebb és nagyobb termetű kutyák, nyakukban kék és rózsaszínű masni, onnan fölágaskodtak egyetlen vezényszavára a vékonydongájú büdös mesternek, aztán két elülső mancsukat összetették, mintha imádkoztak volna, aztán egymás hátára ugrottak, és mint egy élő létra, lejöttek az emelvényről. De az egyik kutya elpusztult.

– Elpusztult az egyik kutya, Főnök – mondta a mester egy hűvös reggelen a sátor szélén.

A kiskutya megrémült. „Hogyhogy elpusztult? Tegnap még olyan jókedvűen ficánkolt… Ez nagyon szomorú… Ez nem lehet igaz… Nem lehet elpusztulni, amíg a fű nő, az ég ilyen harsányan kék a késő őszi virradatban!”

– Menjen távolabb, csak azt kérem, menjen távolabb – tessékelte el magától a Főnök az idomítót.

– Ma nem ettem fokhagymát. Azóta nem ettem…

– Akkor magába ivódott. Nem csoda, ha elpusztulnak a kutyák! Ők se bírják!

– Most mi lesz? Este előadás.

– Mi lesz? Tőlem kérdi? Keressen egy kutyát. Itt van ez a kutya, itt ólálkodik öt napja… – És a kiskutyára mutatott, aki fölcsapta a két fülét, és csóválta a kurta farkát. Az idomár vékony testével utána nyúlt, magához édesgette, vezette be az előkelő társaságba.

Minden ment, mint a karikacsapás.

Felöltöztették.

Álmok álma!

Kis kék mellényt adtak rá, kék masnit kötöttek a nyakába, felugrált az emelvényre, imádkozott a kezeivel, fölugrált a többi hátára – gyorsan tanult. Meg voltak vele elégedve, cukrot kapott, simogatták, sikere volt.

Ó, hogy szólt a trombita az előadás előtt! Mennyire pergett a dob! A kiskutya agya lázban égett – nem csoda: a mennyországban érezte magát.

– Főnök! Ez jobb, mint a régi volt! Ezt még magánszámokra is megtanítom, ez hegedülni is megtanul! – áradozott róla az idomító, vékony kezével hadonászva a testes igazgató előtt.

Az este kiragyogott. Következtek a számok. A magas levegőben lengtek a csillogó ruhás alakok, elkapták egymást hujjogatva, tapsolt a málé közönség. A bohócok egymás orrát csavarták, fenéken billentették az egyenruhás, piros sapkás fiúkat – dőltek a nevetéstől a nézőtéren. A lovak trappoltak. Aztán bevonultak a kutyák.

Kék mellénykében, kék szalaggal a kiskutya is ott feszített közöttük. Nézte a nézők szemét, mint elrejtett reflektorok tapadtak rá, izzottak a sötétségből. Szólt a trombita. Fölkapaszkodtak az emelvényre, imádkoztak mellső lábukkal, tapsolt a közönség. Aztán egymás hátára ugráltak. A kiskutya a sátor lapját nézte. Az egyik résen nagy, enyves barna szem kandikált be: a nagykutya. Egészen beleremegett a nézésbe. Rögtön oda akart szaladni hozzá, hogy megértesse vele a helyzetet, de csak kapaszkodott a többiek hátára. Közben figyelte a résen benéző nagykutya szemét, istenem… Hupp! Ő megcsúszott, ledőlt az egész kutyakomédia, leperegtek a földre a kutyák, egyik a másik után bukfencezett, ő meg szaladt a nagykutya felé. Hallotta, amint a Főnök öblösen kiabál az idomítóra:

– Ki van rúgva! Ilyen botrányt! Még öt kutyát se tud egymásra állítani? És mi ez a bűz?

A kiskutya iszkolt a mennyországból. Pedig de szép volt… Kék mellényke, kék masni… és azok a tapsok!

Egymás mellett loholtak fölfelé a dombra. A nagykutya hátra sem fordult, csak mondta a magáét.

– Nem szégyelled magad? Ott illegsz-billegsz ebben a maskarában… Közröhej! Hát erre való vagy te? Mint egy pojáca? Szégyellem magam. Milyen jól megvoltunk mi ketten… Ezt kellett megérnem… Legalább a fogad tört volna ki! Népünnepély, az kell neked! Én meg otthon döglődhetek a porban, ócska csontokat rágcsálva, elnyűtt rongyokba burkolózva… Szégyen!

A kiskutya eszméletlenül futott utána. Eszébe ötlött a nagy parádé, amikor egymás hegyén-hátán álltak a többi közönséges idomított kutyával, és az orrába ütött a szag – a vékony, kis fényes gerezdek szaga, ami a pirított kenyérből szállt, meg most a flitteres idomító ezüstjei közül, és még a futásban is megtántorodott.

– És még le is buktál! Nem szégyelled magad?

Futottak, a kiskutya a nagykutya hátsójánál rohant.

– Most már mindig veled leszek! Mindig! És csak a fokhagyma miatt volt! Elszédültem! Ilyen büdöset életemben nem éreztem! Azt mondtad, mondani akarsz valamit… Mondd már el! Ne haragudj, na… Csak a fokhagyma miatt volt!

A nagykutya hátra se fordult, otthagyta a kiskutyát.

A kiskutya várta a nagykutyát.

Dideregve állt a Faodúnál.

A falu a völgyben finom fehér lepellel volt letakarva. Szakadozott, fehér lepellel. A kémények kikandikáltak a lepel alól, mintha fekete gombostűk szúrták volna át a szakadékony fehérséget. A dombok vállán pihent a hó. Egész vékonyan, itt-ott kiütközött a feketeség, a dombok földje, köve. A faluban vékony fekete sávok voltak belevágva a fehérségbe – ahol hajnalonta letrappoltak a kétlábúak. A kút körül fényesre fagyott a víz.

A kiskutya már harmadik napja várt. Az orra olyan nedves volt, mint egy itatós, szepegett. Forgatta a fejét – arra is gondolt, ekkora fehérségben nem lehet meglátni egy fehér kutyát. Talán nem is látja, az meg jön, jön, de csak nem látni, és egyszerre azt fogja kiáltani: „Na, kisöreg!” De nem kiáltotta. Csend volt, a lomha, nagy barna buszok zaja sem hallatszott fel idáig. Beletömődtek az emberek, beburkolózva mindenféle sálakba, kendőkbe, aztán elutaztak a Sintér telepre. Mióta eltévelygett a kiskutya – minden Sintér telep volt.

Fázott. Összeszimatolta az orrát, trüsszentett. „A fene egye meg! Még megfázok itt!”

Fölállt a Faodú tetejére – az odú egy ledöntött fában fészkelt –, onnan nézte a tájat. Megvetően.

A kéményekből kis füst kacskaringózott. „Melegednek – gondolta a kiskutya dühösen. – Biztosan ő is egy tűzhely mellett hever. Nekem nem engedte, hogy a cirkuszosokkal menjek… Milyen jó dolgom lett volna! Micsoda gyönyörű ketrecek, a dróthálók csillagai közt élhetnék… Cukor! Csak illegnem-billegnem kéne a közönség előtt, micsoda sztár lehetnék! Kék mellénykében… De nem engedte. Az szégyen! Az persze szégyen, de hogy én itt várom, az nem szégyen, ha éhen halok, nem szégyen, ha meghalok, nem baj! Becsapott! Ő meleg húsokat fal, meleg tűzhelynél sütteti a bundáját, én meg várjak rá holtomig…” Elkeseredett.

Ó, a fehér falu! A nagy fehérségben csak a fekete varjak rajzoltak nagy lepedőket maguk után. Károgtak, röppentek – a csendes táj mintha kidobta volna őket a levegőbe. A fekete kézigránátok puhán csapódtak szét a tejes sűrűben. Nagy rakás fát cipelt egy kétlábú az erdőből. Vonszolta maga után, valami szíjra kötve, egy kis apróság szaladt utána fényes csizmában. Az otthonukba igyekezhettek – ilyenkor mindenkinek van otthona.

Megiramodott a kiskutya. Bebarangolta a régi helyeket, a nyár meg az ősz szagait sehol sem érezte – beborított mindent a szép és ellenséges fehérség. A kút lomhán, hidegen meredt, körülötte tócsa, a tócsa felszínén kemény szivárványok játszottak a kezdődő jégpáncélon. Fondorosiék palánkkerítése mellett vastag földkupacon állt a hó – ahol a nagykutya lakott. Semmi jel. Semmi szag. Kemény, hideg hó, merev abroncsa a jégnek. Hiába túrta bele az orrát, csak megsértette, el is oldalgott onnan.

Kivert kutya. „Ez vagyok én, nem kétséges, ő jól megvan a gazdái mellett. Gazdák! Az a kisszoknyás lány hogy idomította a fűzfavesszővel! Bezzeg ő nem szólt semmit. Ej, gazdák, ti gazdák! Mert elé lökik a levesestálat abban az ócska fényedényben, amit nem mostak ki két hónapja… Szeretik persze, mert ki ne szeretné azt a bumfordi nagy pofáját, a vastag fehérségét, amibe olyan könnyen belemarkolnak a karmok, a kezek!”

Az egyik elhagyatott úton elébe állt a nagykutya. Egy elegáns kis lánykutyával a nyomában. Bandukolt, mintha észre se vette volna őt.

– Letelepednék – mondta a kiskutya, hirtelen nem jutott más az eszébe.

– Le?

– Le.

Álltak egymással szemközt, a nagykutya meg a tarka kiskutya. A nagykutya elfordult.

– Hova?

– Le. Valahova.

– Nincs otthonod?

– Három napja várok a Faodúnál. Nincs otthonom.

– Azt hittem, elmentél a cirkuszosokkal…

– Azt mondtad, ne menjek.

– Miért nem mentél?

– Nem te mondtad, hogy ne menjek?

– Azért elmehettél volna.

– Hideg van.

– Az. Hideg.

– Érvényesültél?

– Hogy mit csináltam? – A nagykutya a lánykutyára sandított, nehogy odébbálljon.

– Hogy jó dolgod van. Várhatlak.

– Jó dolgom? – révedezett a nagykutya. – Hallod! – kiáltott a lánykutya felé, hogy bevonja őt a társalgásba. – Hallod, milyen bolondokat beszél?

– Ki ez? – kérdezte fanyalogva a lánykutya.

– Hát… semmi különös… Egy kiskutya. Idevetődött a faluba még tavaly, onnan ismerem…

– Nem is ismersz? – kérdezte a kiskutya, szürke szemét fájdalmasan összehúzta.

– Ki mondta, hogy nem ismerlek? Épp azt magyarázom, hogy ismerlek. Milyen nagy a hó! Milyen szép a hó! – lelkendezett a nagykutya, egyik felé és a másik felé is fordulva.

– Nem jöttél a Faodúhoz – mondta csendesen a kiskutya. – Vártalak.

– Mit mond? – kérdezte kényesen a lánykutya.

– Hogy… Én nem tudom, mit beszél…

– Ismered? – kérdezte a lánykutya.

– Hát… láttam már. Valami Faodút emleget… ahol meg lehet fagyni… – röhögött széles, rózsaszín szájával a nagykutya. – Oda kellett volna mennem, de fogalmam sincs, hogy miért.

A kiskutya vacogott a hidegben. Egyik lábáról a másikra állt, emelgette a hóba süppedt mancsait.

– Ne várjalak?

– Hallod, mit mond?! – kiáltotta a nagykutya a lánykutya felé, aki az orrát dörzsölte kényesen valami hó alól előbukkanó ágban. – Hogy várjon-e?

– Barátok vagytok?

– Mi? – bődült el a nagykutya. – Láttam már, minek is tagadnám? Nem tudom, mit akar…

– Akkor meg gyerünk – mondta türelmetlenül a lánykutya, aztán kocogni kezdett a fagyos úton, csúszkáltak a körmei rajta, vihorászott.

– Nem emlékszel a Faodúra? – kérdezte kétségbeesve a kiskutya.

– Én, öregem, most semmire sem emlékszem… Nézd ezt a kutyát! – Utánaszimatolt a lánykutyának, aki viháncolva hátra-hátranézett. – Keress magadnak valami helyet! Nem azt mondtam? Nem élhetsz örökké… egyedül! A negyedik kapunál keresnek kutyát! Mindegy, hogy milyen kutya, esetleg te is megfelelsz. Fontos, hogy kutya legyen. Mindig nyaggatsz! Hát mi vagyok én? – Nagy nyelve kilógott a jeges hidegbe. – Az őrződ vagyok én? – Nevetett. – Keress egy helyet! – Elszaladt.

A kiskutya utánuk nézett, vihogva mentek el. A nagykutya hajtotta a lánykutyát, az negédesen elfutott előle, aztán megvárta, míg utoléri, aztán megint uzsgyi, így játszottak. Megpárásodott körülöttük a levegő, csaholtak. A kiskutya utánuk nézett. Aztán fölkaptatott a meredeken, körmét a jéggel fedett hóba mélyesztette. A Faodúhoz ment. „Jó lesz nekem itt. Itt megvagyok. Nem bánt senki.” Visszanézett a falura, a hó nagy réteggel borította a domborulatokat. A kémények lassan engedték ki pipáikon a kék füstöt – a meleg leheletét. Az utak feketesége rajzos ábrákat húzott a ködös homályba. A nagykutya lent, alant szaladt a másik kiskutya után, vadul csaholt. „Milyen jó lesz nekem ez az odú – gondolta a kiskutya. – Itt aztán egyedül lehetek. Azt csinálom, amit akarok. Ahogy a kedvem tartja, ahogy nekem jólesik…”

Nézte a fehér falut. És bőgött.

A kiskutya sokáig nem látta a nagykutyát. Már arra gondolt, egyszerűen lerohan a faluba, elvágtat a Fondorosiék kerítéséhez, aztán beront az udvarra, és azt mondja: „ Hé!”

Hiába töprengett ezen, nem tudta megtenni. Csak nézte a lassan hulló hópelyheket, melyek némaságot árasztva belepték a házak ablakát, a kis zsalukat, az udvarokon az ólak kerítését; a tyúkok nedvesek voltak, a kakasok is félrebillent taréjjal, csöndesen mászkáltak a kétlépésnyi ólakban, mintha kihallgatáson lennének. Nem. Ezt nem teheti.

Magányosan kullogott egy délután a falu főterén, ahol egy nagy szobor állt – valami elszánt bronzalak megroggyanva tartott a kezében egy csapkodó bronzzászlót, mintha haldokolna, mellette meg kinyílt ingű bronzalakok feküdtek. – A HAZÁÉRT – aranyozott betűi alatt. Fémszaga volt a szoborcsoportnak, a merev márvány kőleheletet árasztott. Senki se volt ott. A padok üresen piroslottak, itt-ott egy-egy kupac hó rakódott rájuk. A szél gyűjtötte össze. A bokrok dermedtek, vékony ágaikon jegesedett a fehérség.

Csatakosan futott a kiskutya, sehol sem találta a helyét. Hova menjen? Fölfutott a dombra, nézte a hulló pelyheket. Megrázta a fejét, trüsszentett a hidegtől. „Hű, de egyedül vagyok, a teremtésit!”

Elballagott a kúthoz, körülszimatolta. De csak a szalma szagát érezte, amivel körül volt tekerve a kút. A cső szájából nagy jégcsap lógott. A kút körül meg jégpáncél fénylett, annak a tükrében nézegette magát a kiskutya, amíg fenékre nem huppant. „Na fene!” Aztán óvatosan visszaállt a lábaira, csúszott lefelé a dombon. Siu-siu-si… – leszánkázott a körmein. Fölcaplatott, aztán megint legördült: siu-siu-si… Belevakkantott a hideg levegőbe, megrázta magát. Aztán újra föl a kút széléhez.

A főutcán jött fölfelé a nagykutya. Mögötte viháncolt a lánykutya. A kiskutya lebukfencezett a dombon, vakkantott.

– Nézd a bolondot – mondta nyugodalmasan a nagykutya.

– Mit nézzek, mit nézzek? – ágaskodott a lánykutya.

– Nincs jobb dolgod? – kiáltott a nagykutya a kiskutyára.

– Nincs – felelte a kicsi. Kapaszkodott föl a jégmezőre.

– Majd összetöröd magad…

– Majd összetöröm – felelt neki a kicsi.

– Jópofa – mondta a lánykutya.

– Jó. Nem mondom. Majd éhen pusztul.

– Nem pusztulok éhen – mondta mély hangon a kiskutya, utánozta a nagykutyát. Az méltóságteljesen megállt a lejtő aljában, csóválta a fejét.

– Ne utánozz! – szólt rá a kiskutyára.

– Ne utánozz! – ismételte meg a kiskutya, fölágaskodott a kút mellett, a cső végén a jégcsapot nyalogatta.

– Jaj de jópofa! – nézegette a kiskutyát a lánykutya. – Gyere! Mi is megnyalogatjuk a jégcsapot.

– Bolond vagy – mondta a nagykutya a lánykutyának, csak állt méltóságteljesen, a hó hullott a fejére.

– Bolond vagy – mondta utána mély hangon a kiskutya. Aztán nekiveselkedett a jéglejtőnek, lebuckázott rajta, fejét, lábait odakopogtatta; a lánykutya vidáman csaholt.

– Ne ismételd a szavaimat.

– Ne ismételd a szavaimat. – A kiskutya a lejtő aljában meredt a nagykutyára. Szürke szemei csillogtak a jég világító fényében.

– Meghülyültél?

– Meghülyültél?

– Na, mindegy. Nem vitatkozom.

– Na, mindegy. Nem vitatkozom.

– Nem bántom a kisebbeket.

– Nem bántom a nagyobbakat.

– Azt hiszed, idegesítesz?

– Azt hiszed, nem idegesítesz?

A nagykutya mordan állt a hóesésben, fejére egész nagy sapkát havazott a hó. Enyves barna szemében visszafojtott düh és erőltetett könnyedség keveredett. A lánykutyát figyelte aztán, aki fölkapaszkodott a kúthoz, és ő is megpróbálta a korcsolyázást. Lehuppant a fenekére, sikított, vonyított, jajgatott.

– Na, ugye, mondtam! – vetette oda a nagykutya, meg se mozdult.

– Na, ugye, jól van! – mondta a kiskutya, és fölsegítette a lánykutyát. Föliramodtak a magasba, hogy leszánkázzanak.

A kiskutya bemutatta a tudományát. Két lábra állt, úgy siklott le, aztán elhasalt. A lánykutya viháncolt, lelkendezett.

– Jaj de mókás! Jaj de mókás!

A kiskutya talpra ugrott, ugatott. Most a jégpáncélon kapaszkodott fölfelé, tett egy-két lépést, és visszacsúszott. A lánykutya dőlt a nevetéstől. A kiskutya nagyokat bukfencezett, néha megállt, a nyelvét a fogai közt felejtve nézte a lánykutyát. Aztán föliramodott a hószegte utacskán, és legurította a lánykutyát. Az visongott, és nagyokat vakkantott, belehemperedett a hóba. Szaladt föl a kiindulópontra.

A nagykutya, fején a hatalmas hósapkával, csak figyelte őket, idegesen megvakarta az oldalát.

Aztán rászólt a lánykutyára:

– Mit akarsz tulajdonképpen?

A magasból a kiskutya vakkantott vissza rá:

– Mit vakarsz tulajdonképpen?

A lánykutya dőlt a nevetéstől.

– Na, ebből elég! – mondta a nagykutya, és meg akart fordulni. Alig tudott megmozdulni a rengeteg hótól a hátán. A lánykutya leszaladt hozzá a sima úton, melléje szegődött. A nagykutya dörmögött.

– Csúfot űzöl belőlem.

– Dehogy, csak olyan jópofa lecsúszni. Azt mondtad, a barátod…

– Barátom? Ez a korcs?

A kiskutya megint lecsúszott a dombon, lehempergett, bukfencet vetett a hóban, produkálta magát. De azok csak elmerülten beszélgettek, rá se figyeltek.

– Milyen remek ez a hó – mondta a lánykutya.

– Neked. Én meg csuromvizes lettem.

– Mért nem csúszkáltál?

– Nem vagyok olyan bolond, mint ti. Ne gyere itt mellettem, úgyis csupa víz vagyok! – mordult rá a nagykutya a lánykutyára. – Merő hó az arcom.

– Úgyis fehér vagy. Meg se látszik rajtad.

– Azt akarod, hogy megfagyjak?

– Dehogy. Maradj mindig ilyen nagynak!

– Engem tartasz nagyképűnek?

– Dehogy! Inkább fagyképűnek!

– Hogy mért találkoztunk! Nem is ismertelek.

– Nem te jöttél át a palánkkerítésen?

– Mert hívtál.

– Én hívtalak?

A kiskutya szomorúan állt most a kút mellett a dombon, lábai remegtek a hidegtől meg a játéktól, látta, hogy távolodnak a nagykutyáék a lassan billegő hóban.

Reszketett.

– Milyen ázott szagod lett – mondta a nagykutya sokára a lánykutyának.

– Neked van ázott szagod. Ott poshadtál a hóban.

– Csupa jég a szemed.

– Te meg nem is látsz. Vak kutya vagy. Olyan vagy, mint egy vak kutya. Nagy, behemót, vak kutya.

– Ne gyere utánam! – kiáltott a nagykutya a lánykutyára. – Maradj ott, ahol vagy! – És előreügetett, rázta le a havat a vastag bundáról.

– Nem is megyek, ne félj! Megleszek én nélküled, ne félj! Majd fogsz még utánam sírni, ne félj! Kényes! Kényes-bényes!

Aztán megfordult, még a nyelvét is kiöltötte. Szaladt visszafelé, kaptatott föl a jégdombra. Fölért a kút mellé, fújtatott, aztán meglökte az orrával a kiskutyát, hogy az lehemperedett a lejtőn, mint egy összegubózott labda.

Nevettek.

A lánykutya utána gurult, a kiskutya elkapta. Újra föl a dombon. Viháncoltak. A kiskutya szívét átmelegítette a játék, nem is látta a hóhullásban elballagó nagy fehér foltot, gyorsan szedte a levegőt, a sűrű pára csóvaként tódult ki a száján – boldog volt.

Nem sokáig tartott a kiskutya boldogsága.

Pedig de szedte a levegőt, de száguldozott az elegáns lánykutya mellett, de büszkén futkározott a faluban – soha ilyen vidámnak nem lehetett látni. Minden reggel sűrű nyomokat vert a hóba, ahogy bebaktatott a Rózsa utcába… a harmadik oszlopon túl, balra az első ház. Kora reggel szaladt az odúból, megrázta magát, nem érzett se hideget, se meleget, se éhséget, csak átvágta magát a havon, ugrált valósággal. A kétlábúak még az igazak álmát aludták, vastag takaróikat ráhúzták a fejük tetejére, aztán a lábukkal vissza. Ha a fejükre húzták a dunyhát, a lábuk látszott ki; ha a lábukra, a fejük búbja fázott. Ezzel töltötték a hajnalokat. „Brrr! – gondolta a kiskutya nagy nevetve. – Most a lábuk látszik ki. Brrr… most a fejük búbja. Aztán átfordultak a másik oldalukra, hogy még egy percet szundítsanak a nagy dunyhák alatt. Aztán pislogtak a mennyezetre, a hidegtől el se láttak a plafonig.”

Na, ekkor már a kiskutya régen loholt a harmadik oszlop felé, be a Rózsa utcába… Be a kiskapun, aztán csalta is magával a lánykutyát. Föl a dombra, szánkóztak, bukfenceztek; ha elunták, visszamentek a lánykutya óljához falatozni valamit, aztán újra járták a falut.

A kétlábúak akkor már bebugyolálták a fejüket, és irdatlan nagy kendővel baktattak át a piactéren, a vasút messzi állomása felé, ahol a sínek a fekete városokba röpültek, hol hosszú kémények ontják az állandó füstöt.

No, ekkor már a lánykutyával elsétáltak a Laposig, és vissza. Ugrándoztak, fecsegtek, aztán nekifeszültek a szélnek, beszáguldották a havas térképet, versenyt futottak.

A dél súlyos harangszót kondított a ködön át. Szálltak a tompa hangok, a vashoz ütődött hideg nyelvek kongatták a magukét. Belepte a harangszó a környéket, mint egy könnyű fémfátyol, zengett tompán az egész táj. Belopózó hangja eljutott a kis föld alatti üregekbe, a nedves faodvak rejtekébe. A hó fölött szállt a hang. A kis kéményekből meg vékony füstoszlopok emelkedtek, a kétlábúak a fölizzított tűzhelyeknél kavargatták szortyogó fazekaikban az ételt. Zsírt hoztak elő a kamrákból, lepöttyentették a serpenyő közepébe, és az elolvadt, mint a híg méz. Egy szalonnát vagy egy tojást dobtak a tálkába, megsütötték, aztán levették a tűzhelyről, hogy nekilássanak, éljenek, egyenek, töltekezzenek.

No, akkor már a két kutya a főtéren sétált, a bronzalak magányos parkjában, szemügyre vették a régi zászlót, a vizes padokat, és lepisilték a piros betűs táblácskát, amire ki volt írva, hogy KUTYÁT A PARKBA HOZNI TILOS! Hazaszaladtak, összeszedtek valami ennivalót a lánykutya tálkájából, aztán sétálgattak tovább a vakkanó hóban.

És persze az este.

Az este nem fekete volt, hanem fehér. A hó megvilágította a dombok ívét, ragyogásában meglátszottak a fekete kerítések, na és meglátszott a régi malom is, ahogy a zsilipnél elhagyottan álldogált. A vashídon elolvadt a hó, feketéllett a fehérségben. Arra már nem jártak a kétlábúak ilyenkor, ők bevették magukat a fényes terembe, ahol kemény, fehér golyók futását figyelték valami zöld bársonyon. Álltak a botokkal a kezükben, és nézték a csontgolyók finom futását, mosolyogtak, a havas tájba kihallatszott a finom golyók koccanása. A botokat kék krétával kenték meg, aztán nekihajoltak az asztalnak, és hosszan-hosszan céloztak, hogy aztán elindítsák a golyók pörgését – mely olyan volt, mint egy titokzatos mozgó háló – hol itt, hol ott csindöltek egymással a golyók –, és kifogták láthatatlan szálaikkal az esték téli értelmét.

No, akkor már a malom körül futkározott a kiskutya meg a lánykutya, onnan csak a hideg csönd meg a homályos vízszag áradt.

– Ne menjünk arra, félek – mondta a lánykutya.

– Ha velem vagy, nem kell félned – mondta a kiskutya, és kihúzta magát, majdnem akkora volt így, mint a lánykutya. – Amíg engem látsz, nem kell félned…

Nos, eddig jutott a kiskutya a boldogságban, a néhány napos hósétálásban, mert egyszerre vagy öt kutya ugrott elő a zegzugos malom romjai közül, és kiabáltak.

– Buta kutya, buta kutya, tökfej, tökfej! – üvöltötték kórusban.

– Védj meg – kényeskedett a lánykutya.

– Ne is figyelj rájuk.

– Ne hagyd, hogy ilyeneket mondjanak rám!

A kutyák közel jöttek, ingerkedtek a kiskutyával.

– Ugye, ez a buta kutya, de nem minden

kutya buta,

csak ez a kis kutya buta, úgy hívják, hogy

buta kutya.

A kiskutya méltóságteljesen elhaladt az üvöltő kutyasereg előtt, oldalán a lánykutyával.

– Ne hagyd magad! – suttogta a fülébe a lánykutya.

– Öten vannak, ne mafláskodj, mit kezdjek velük?

Aztán a kutyák a lánykutya után kiáltottak a vashídról:

– Ez a te barátod? Szebbet nem találtál? Jobbat nem találtál?

– Egész rendes, leér a földig a lába!

– És a füle! Azt nézd! A fülét! Most bezzeg a földig lógatja!

– Nem kell erőlködnie…

– Majd pofára ejti az a kis… kutyababa.

Továbbfutottak, de a lánykutya csak sugdosott a fülébe.

– Vágj közébük! Hát mért vagy olyan gyáva? – Kényesen megállt a lánykutya, visszakacsintott az egyik behemót kutyára, hadd csúfolják még a kiskutyát.

No, ekkor a kiskutya nekieredt a csapatnak, tépte, űzte, marcangolta, ugatta, harapta, hempergett, lökte, vágta őket. Nem sokáig. Meg kell mondani, nem sokáig. Ellátták a baját. Egyik innen esett neki, a másik onnan, a harmadik a farkát húzta, a negyedik az oldalát. Helybenhagyták, a lánykutya nagyon nevetett. Kacagta, hogy csépelik, gurigázzák, hurcolják vissza a vashídra, hogy a patakba zúdítsák vad kis testét. Meglóbálták a hídon – aztán közébük ugrott a nagykutya, és szétütött közöttük. Lepofozta őket a hídról, azok meg egyenként potyogtak be a jeges vízbe. Fölborzolta nagy fehér szőrét, és ahogy kimásztak a patakból, még egyet-egyet jól odasuhintott nekik, azok visszabukfenceztek. Aztán rászólt a kiskutyára:

– Na, gyere…

A lánykutya meg elcaplatott a csapzott csapattal, visszafordult, aztán kiöltötte rájuk a nyelvét.

A nagykutya eltámogatta a kiskutyát a Faodúig, rendbe tette a sebeit, jó húsokat szerzett neki a szálláshelyéről, még egy nagy rongyba is bebugyolálta.

– Te… te… Hrrr! – Tüsszentett. – Ha még egyszer összeakaszkodsz ezekkel… Nyavalyás! Leállsz ezekkel a behemótokkal verekedni?

– Ő… csak ő… – mondta.

– És ha azt mondja, hogy ugorj a kútba, te beleugrasz.

– Bele – mondta csöndesen a kiskutya.

– Hrrr! – Tüsszentett. – Trüsszögök. Csupa hólé az arcom. Miattad.

– Miatta…

– Miatta… Te kutyabolond. Na, takarózz be, majd hozok még egy rongyot… Meggyógyulsz, ne félj. Hrrr! De többé nem ápollak, arra ne számíts! – Dühösen otthagyta a kiskutyát, az nézett utána szürke, csillogó szemekkel. Egy nagy fehér foltot látott később, amint fölébe hajol. – Na! Itt van még egy rongy. Jobban vagy, kisöreg?

A kiskutya jól élt. A harmadik oszlopnál balra, be a Rózsa utcába, ott volt a ház. A takaros udvar. A csinos kerítés. A gyönyörű virágok. A farácsos kút! A magas pajta! A tornác! Az ól!

Szerették a kiskutyát. Egy előregörnyedő öreg néni lakott a házban, orrával csaknem a földet súrolta. Minden reggel csöndes, gügyögő hangon jött ki a konyhából, gőzölgő edénnyel a kezében. A barna tejes lében vastag kenyérdarabok áztak. És délben is előbukdácsolt a mámi, és este is. Kedvesen motyogott a kiskutyának.

A hó elolvadt, a nedves föld kiütközött. Nyers, erős szaga volt, szétáradt mindenfelé, a kétlábúak is csak ődöngtek a szagától. Bódultan beszélgettek a kapukban a szoknyások meg a nadrágosok, a kiskutya csak nézte őket, ahogy félrebillent fővel egymás szemét nézték. Elolvadtak, csaknem mintha viaszból lettek volna, lecsöppentek a kerítés oldalán. A nedves esti szélben is hallotta a suttogásukat, vagy a nagy semmit, ami közéjük fészkelte magát, hogy aztán feszegesse a mellüket.

A fiatal emberkék nehezen hajtották a biciklit, és féltek a biciklitől. Alig akartak felülni a nyeregbe, mert csak kacskaringóztak az utakon, nem értek el a céljukba, dülöngtek a víz fölött, a legtöbbjük le is pottyant. Puhán estek a földre.

Az öreg mámi is meg a kiskutya is csak nézte őket, az elpottyanó fiatal biciklistákat meg a mámi szedte össze, behurcolta őket a tornácra, ott hanyatt fektette valamennyit, és hagyta, hogy a nap süsse alig serkenő szakállukat meg a pofabőrüket.

Na és a szoknyások! A fiatalabbja, az élemedettebbje, a közepesebbje! Nem bírtak magukkal. Már hajnalban kilopóztak, a kútból hideg vizet mertek, hátravonultak a kertbe, és a fényes fehér lavórokban paskolták a testüket, elszántan mosakodtak. Dörzsölték a vállukat, a nyakukat, a térdüket, órákig mosakodtak a magányos kertek alján. Na és aztán a kenőcsök. A kiskutya látta, hogy télen jó volt egyszerűen a vászoning, a sűrű kötött, csak melegítsen. Most nem! Most mindenféle titokzatos kenőcsöket szedegettek elő a ládafiából, kacsójukat előrenyújtották, és finom kézzel bekenték magukat a mandulaillatú, szederillatú kenőcsökkel, és mézbe mártott sárgarépát rágcsáltak. A fogukat villogó kefékkel sikálták, nagy fehér hab bucskázott ki a szájukon, ahogy közben nevettek. Mert mindig nevettek. Csak magukra kanyarították a selyemkendőt, nagy, széles mozdulattal, mint a madarak, aztán mentek végig a főutcán, lassú, ringó léptekkel, itt-ott megálltak egy kapuban, hallgatták, amit mondtak nekik, ők meg nevettek. Fejüket fölvetették, kacagtak szívük mélyéből. Méltóságteljesen továbbléptek és kacagtak, csak bólintottak, és mámorosan kacagtak. Az egész falu egy csilingelő nevetés volt.

És áradt az illat a nyomukban – méz, szamóca, mandulatej meg szagos szappan.

A kiskutya örvendezett az új helyének – vagyis annak, hogy a nagykutya mégiscsak beszerezte erre a helyre. A lánykutya lakott itt azelőtt, de az elment egy nagy csapat kutyával, még itt volt egy piros masni az ól mellett a porban, egy világoskék lábos, egy régi-régi csont, melyben az ő fogai nyoma látszott, egy bársonyos rongydarab az ól mélyén.

A másik kétlábú is kedves volt a kiskutyához. Még öregebb volt a máminál, de ő nem előrehajolt, hanem hátra. Peckesen járt, pedig csak a csúz járta át a csontjait, így majdnem hanyatt dőlt. De ő is csak megjelent egy-egy darab szalonnahéjjal, nedves mócsinggal, és nagy komoran odavetette a kiskutyának, a hátán keresztül dobva, mert így könnyebb volt.

A többi ember a faluban szédelgett. A fák ágai napról napra duzzadtak, vastagodtak, nedves kis levélpöttyöket eregettek, a földből előbújtak a csipetnyi levelek, a régi malom mellett fölszakadozott a jég a patakon.

Az emberek meg imbolyogtak az új szelekben, látni lehetett, hogy igyekeznek egymás segítségére, hogy végig ne vágódjanak a hatalmas sártócsákban. Még így is volt, aki belezuhant a patakba. Megbolydult a falu. A boltosok sót adtak cukor helyett, szappant szalonna helyett, és ha valaki tíz deka pirospaprikát kért, biztos lehetett benne, hogy egy vég vásznat készítenek ki neki. A kovács macskákat hajkurászott az udvarokban, hogy megpatkolja őket, s reggel sok háznál kakasokat fogtak a szekérbe. De a kakasok elrepültek. A kádár hordódonga helyett sámfát farigcsált, a mészáros harisnyát stoppolt a hentesbolt előtt.

Mindig harangoztak. A kiskutya alig ejtette az állát a mancsára, máris fölriadt, pedig milyen jól elhevert a mámiék takaros tanyáján. De nem volt nyugvás. Harangszó. Éjjel három – harangszó. Négykor – harangszó. Negyed hat, negyed kilenc, egy-kettő, negyed három – na, mindig szólt a harang, az emberek futottak, hogy tűz van – nem volt tűz; gyűlés van – nem volt gyűlés; mise van – még pap se volt; dél van – de éppen este fél nyolc volt. Kétségbeejtő – gondolta a kiskutya. Minden összevissza ment; az öregasszonyok percenként kapták a fejükre a fekete kendőt, és rohantak a templomba, de a paplakból csak a sekrestyés horkolása hallatszott. Na, így.

A kisdobos elvesztette a dobverőit, egy darabig puszta kézzel paskolta a dobot, de úgy megfájdult a keze, hogy a kihirdetett mondat közepén abbahagyta a beszédet, hazament, és cinkkenőcsös borogatást rakott a csuklójára, alig tudta este a kártyát tartani a kezében.

És közben a szoknyasuhogás. Fújta a szél a szoknyákat, a lányok nyakába csapta, meg a kerítések durva oldalának, a lányok sikongtak, szaladtak. A tímár csirkebőrből készített pénztárcát, de egy óra alatt szétszakadt, és a pénzek kigurultak az árokba.

A kiskutya csak fülelt: mi ez? Kiszimatolt a kerítésen, kiállt a kapuba, oszlopról oszlopra járt, aztán az udvaron várakozott.

Fölbukkant a nagykutya, mogorván léptetett a Rózsa utcai ház előtt, fejét lehajtotta komoran.

– Ez a szerelem – mondta durván a kiskutyának, aztán továbbállt, és a kiskutya csak figyelte a lehulló embereket a bicikliről, az ődöngő takácsmestereket a füvön.

Megrémült. Érezte ő is a régi masni fondorlatos illatát, a lánykutya által lerágott csont nedves szagát, a bársonyrongy régi melegét az ólban, szédelgett ő is. Amikor átjött hozzá a nagykutya, csak hallgattak hosszan. Állukat a földre lógatták, szemük elhomályosodott, sose voltak ilyen szomorúak ketten együttvéve. Sokára szólalt meg a nagykutya:

– Érzed?

A kiskutya csak ránézett elhomályosult szürke tekintetével.

– A masni – mondta a nagykutya.

Hallgattak.

– A csont – mondta a kiskutya.

– A rongy – mondta a nagykutya.

– Itt élt – mondta a kiskutya.

– Ne is mondd!

– Szereted? – kérdezte a kiskutya.

– És te?

Hallgattak. Feküdtek a földön, nem nyúltak az előredőlő mámi finom leveséhez, undorodva fordultak el a gyöngyöző szalonnahéjtól. A tagjaik olyanok voltak, mintha ólmot öntöttek volna beléjük. Bágyadtan hevertek az éles tavaszi napban.

– Hol van?

– Hol lehet?

Hallgattak, aztán a nagykutya rámordult a kiskutyára:

– Gyere innen el! Hát megbolondulunk mind a ketten!

Nekivágtak az útnak, a keresésnek.

 

No, nem kellett sokáig keresni a lánykutyát. Megbolondult vagy nem bolondult meg, annyi bizonyos, ahogy mondani szokták – a vesztét érezte. Ez még nem biztos, hogy a veszte – de érezte. Vagyis észbontó modorban járkált le s föl a faluban, csinos kis orrát a légbe feszítette. Farát illegette-billegette, karcsú lábain úgy járt, mint a szoknyások újfajta tűcipőiken, fél füle föl, a másik fél meg lelógott. Csábos jelenség volt, meg kell hagyni.

A kiskutya meg a nagykutya egy kerítés mellől figyelte elkeseredett szívvel.

– Ő az – mondta sóhajtva a nagykutya, egész bozontos tüdeje beleremegett a sóhajba.

A kiskutya a nagykutya mellett állt gyámoltalanul, remegtek a lábizmai.

– Ő – hagyta jóvá a teljesen nyilvánvaló megállapítást.

– Borzalmas – mondta a nagykutya, megint belereszketett a hatalmas tüdő a szuszba. A kiskutya nem értette, mi a borzalmas benne, hiszen a lánykutya egyáltalán nem volt borzalmas, még a csáléra álló szőre sem, sőt inkább nagyon is mutatós és vonzó és kedves; de a kiskutya is bólogatott a nagykutya szavára.

– Az – mondta. – Borzalmas.

– Így járni.

– Az – bólogatott a kiskutya.

– Hogy nem sül le a… Hogy nem sül ki a…

– Hogy nem – tette hozzá a kiskutya.

– Tűzcsóva – mormogta a nagykutya.

– Az…

– Lángol a dereka.

– Mije lángol?

– Ahogy jár… Nem látod? – meredt a nagykutya a lánykutya ringó csípeje után.

– De – mondta a kiskutya. – Látom… – Bár akárhogy forgatta a szemét, sehol nem látta a kicsapódó lángokat.

– Villózik…

– Az. Villózik – mondta bölcsen a kiskutya. – Ugrál, úgy érted?

A nagykutya megdörzsölte az orrát a mancsával.

– Hrrr! Dehogyis. Mindegy. Kéneső folyik az ereiben.

– Mi folyik?… – Aztán elharapta a mondatot a kiskutya, inkább csak bólogatott, szürke szemei égtek.

– Ezt nem bírja a tüdő!

– Nem… Nem bírhatja.

– Az a baj… Hrrr! – Lehajtotta a nagykutya a fejét. – Higany.

– Higany. Mi az a higany?

– Ahogy mozog.

– Higany – ismételte meg a szót a kiskutya halkan.

– Dögvész.

– Az. Dög…

– Ami rájön az emberre.

– Ami rá…

– Hogy oda ne rohanjak!

– Ne rohanj oda, nagyon kérlek, most…

– Bolond vagy! Eszem ágában sincs. Ellenkezőleg… – Fújt a nagykutya, rázta a fejét. – Csak ez a darázs menne ki a fejemből…

– Darázs? Hol a darázs? Még nincs is darázs, majd ha melegebb lesz…

– És itt grasszál… Pont itt kell neki meghordoznia az arany fenekét előttünk… Pont itt!

– Arany?

– Nem ez a lényeg. Azt csak úgy mondom.

– Hát mi a lényeg?

– Ne nyaggass. Örökké nyaggatsz! Azt érted. És itt grasszál…

– Mit csinál? – kérdezte óvatosan a kiskutya, mert a lánykutyán nem látott semmi különöset, ugyanúgy ringott el harmadszor is a túlsó járdán, mint az előbb.

– Bődületes! Látod, nem néz ránk, csak mellénk. Érted? Idetartja azt az álomittas pofáját vagy képét, de nem néz ránk! Keresztülnéz rajtunk, mint az üvegen!

– Most álmos vagy bődületes? – kérdezte a kiskutya, és félni kezdett, hogy mért üvegből vannak.

– Áhhh! – reccsent rá a nagykutya. – Mért nem megy a kúthoz, a Laposhoz vagy a… dombra? Az erdőbe? Mért? Azt mondd meg!

– Biztos erre van dolga. Ne zavard el!

– Nyavalyatörés!

A kiskutya rémülten nézett a nagykutyára, már látta, amint a porba veti magát, görcsöket vet, és habzik a szája.

– Ne!

– De! Látod, csak áll ott. Meg se mozdul. Mért nem megy most a barátai után, akikkel egész nap viháncolnak? Mért? Nézd! Az oszlophoz dörzsöli a darázsderekát! Azt nagyon érti.

– Bolha – mondta csöndesen a kiskutya.

– Áhhh! – mordult a nagykutya. – Csillagokat szór a szeme… Vulkánok vannak benne, vulkánok, ha mondom… – Nagyot sóhajtott. – De nem ez a lényeg…

– Hát… micsoda?

– Hogy megdöglök.

A nagykutya eliramodott, a kiskutya utána, de nem a lánykutya felé mentek, hanem föl a dombnak. A nagykutya rohant, a kicsi alig tudta követni.

Száguldottak.

Le a dombról. Neki a rétnek. A fű sarjadt. Mint az éles kis zöld pengék, metszették a lábukat a szaladásban. Lélegzett a táj. Az erdő kizöldült, a rügyek szinte recsegve pattantak a fán. Hallani lehetett az erdőt, ahogy ágaskodik, nő. A patak vize olyan magas volt, hogy már a malom zsilipjén is túlcsordult. A mezők szélére kiöntött a víz – nagy szag áradt, mint egy égő lepedő. Rohantak. Nyakig lucsokban izzadtak már, de csak rohantak a végsőkig. Az emelkedő aljában megint találkoztak a lánykutyával, de most nem volt egyedül. Három nagy termetű gavallér ólálkodott körülötte, ő meg finnyásan emelgette a pracliját.

A nagykutya megdühödött. Nekik rontott. Ütötte-vágta őket. A három kutya védekező állásba meredt. A nagykutya lesöpörte őket a föld színéről, elhullottak, de aztán újra és újra föltámadtak. A kiskutya segíteni próbált a nagykutyának, de az egyik idegen úgy elhajította, mint egy rongyot, nagyot nyekkent egy fa tövénél. A nagykutya szembeszállt a három kutyával, harapott, mart, verekedett.

– Jaj, angyalom! Egyetlenem! Te vagy a legszebb, a legerősebb! Mindig téged szerettelek! Gyönyörű fehérkém! Gyönyörű nagy fehérkém! – A lánykutya vékony hangon biztatta a nagykutyát: – Öld meg őket! Végezd ki őket! Annyira üldöznek, nincs egy nyugodt percem. Pedig csak rád gondolok, még álmaimban is! Éjjel csak az forog a fejemben, hogyan találkozhatnánk! Nincs nappalom, mert annyira csak a te nagy bundádat látom magam előtt! Páhold el őket! Mindig utánam mászkálnak, alamuszi módon kedveskednek, és én nem bírok velük, pedig a pokolba kívánom őket! Édes egyetlenem!

A nagykutya nekiment a kutyáknak. Piff-paff – nagy pofonok estek, a lábukat nyekkentette, a hasukat mardosta, szétzavarta őket. Menekültek.

A nagykutya lihegve állt, bundája megtépve fodrosodott.

A lánykutya melléje sündörgött, orrát az oldalába fúrta, kedveskedett. A nagykutya elindult fölfele a dombon.

– Most már maradj magadnak – mondta a lánykutyának. – Gyere! – szólt a kiskutyára, aztán fölcaplatott a meredeken.

Némán mentek. A nagykutya alig vonszolta magát. Törölgette a mancsával a verítéket a homlokáról, patakzott róla a víz. Fölvonszolta magát a Faodúhoz.

Leheveredett. A kiskutya tétován mászkált körülötte.

– Itt megnyugszol. Hiába, ez a mi helyünk… Itt jól megvagyunk… Nincs nekünk szükségünk senkire… Majd én hozok neked finom falatokat… Én is ideköltözöm. Itt nekem a legjobb. Majd meggyógyulsz, meglátod…

– Hagyj engem a fenébe – mordult rá a nagykutya, és nehézkesen átfordult a másik oldalára.

Odament a kiskutya a nagykutyához.

– Hogy vagy, nagykutya?

A nagykutya fölemelte az orrát, a napba nézett, belesütött a nap az orrába.

– Hrrr! – prüszkölt a nagykutya, vakkantott egy mélyet, csípte a nap az orrát.

– Jól van – mondta a kiskutya, ügyetlenül állt a tornác mellett, bámulta a nagykutyát. – Csak kérdeztem. Nem fáj valamid?

– Mért fájna nekem mindig valamim? – nézett körül álmosan a nagykutya, mintha csak az udvaron fájhatna neki valami, vagy arrébb, a szerszámoskamra körül.

– Dehogyis fájjon neked valami. Még csak az kéne! Csak fekszel itt a porban, féloldalasan. Csak azt gondoltam…

– Mit gondoltál?

– Hogy… mért fájna neked valami. Éppen neked. Jól megvagy, fekszel itt féloldalasan, nézegeted az udvart, a kerítést, hátul a piros gömböket a kertben, rendben van ez. A tálad tele van étellel…

– Akarsz? – lökte oda az orrát a zsíros tálka felé a nagykutya. Húscafatok úsztak valami sűrű barna lében, az alumínium színe pettyesen ragyogott a napfényben.

– Nem. Ettem már. Ettem ma már.

– Ehetsz.

– Dehogy, köszönöm. Ettem már… Mit is? Ettem ma már… találtam régi csontokat, rágcsáltam azokat, jó ízük volt, még hajnalban… Barátságos ez az udvar itt… Ez a fehér tornác, mi?

– Barátságos. – A nagykutya visszaejtette a fejét a mellső lábaira, az álla a porba lógott.

– Jó szag van itt.

– Jó.

– Tulipánok, árvácskák… Később tökök a kertben.

– Tulipánok, tökök – ásított a nagykutya, behunyta enyves szemét, onnan pislogott a kiskutyára, aki a fenekére ereszkedett, farkát kicsit megcsóválta.

– Nem kell szaladgálnod.

– Nem.

– Fekszel, pihensz.

– Fekszem.

– Arra gondoltam… – Aztán elharapta a szavakat a kiskutya, fölállt vékony lábaira, nézett a kerítésen túl a falu girbegurba utcái felé és azon túl, a templomtorony irányába, az erdő dombos nagy hátaira.

Hallgattak. A kiskutya tett néhány lépést a kapu felé, megszagolta a régebbi nyomokat, a taposott utat. Visszasomfordált.

– Arra gondoltam, mennyit csatangoltunk az erdőben tavaly. A sűrű bokrok között. Te még át is ugrottad a bokrokat, szédületesen szaladtál… Emlékszel, egyszer megkergetett minket az a fekete arcú, a kocsma mellől… Futottunk az erdőben. Átugrottad a bokrokat.

– Átugrottam – mondta a nagykutya.

– Most nem kell sehova menned.

– Nem.

– Itt meg csendesen megvagy, magad…

– Hrrr! – tüsszentett megint a nagykutya, ahogy a nap az orrát szúrta.

– Jó volt szaladgálni… Várj, megigazítom a láncodat. – A kiskutya odament a nagykutyához, a fogával elhúzta a nagykutya nyakából a láncot, óvatosan.

– Mit akarsz? – mordult rá a nagykutya.

– Semmit, csak gondoltam… szorítja a nyakadat a lánc…

– Nem szorítja. Bő…

– Az igaz. Bő. Messzire elmehetsz azért ezzel a lánccal… Látom, elér a kertajtóig, itt meg egészen a kapubejáratig. A diófát is eléred, ha kell.

– Miért menjek a diófáig?

– Nem, nem kell. Csak elérsz. Ha akarsz. Esetleg. Ha kedved van. Meg néha el is engednek.

Hallgattak. A nagykutya teleszívta levegővel a tüdejét, megrándult a nagy test, zökkent, ahogy lábra állt. Csodálatos fehér szőre villogott a napban.

– Nem találkoztál a régi haverokkal? – nyomott el egy újabb ásítást a nagykutya.

– Dehogynem! Bercivel futottam össze tegnap a Laposnál, a patak mellett. Kérdezte is, hol vagy.

– Mit mondtál?

– Mit mondhattam? Hogy itt vagy… Itt ülsz, otthon, a porban. Szaladtunk, elmentünk egészen a harmadik búzatábláig.

– Milyen?

– Berci? Selymes a szőre, ha látnád… Sose volt selymes…

– A búza.

– A búza? Tudod, milyen. Mint a vékony szőnyeg. Végigsöpör rajta a szél, az egész mint egy kiterített selyemágy…

– Ilyenkor a legszebb a búza… – A nagykutya elnézett a táguló mezőkre, a fákon kis szél bújt át. – Ilyenkor a legszebb a rét… Mint kis lobogók lobognak a fűszálak a könnyű szélben. Mintha az egész táj megmozdulna, lebegne… A borsó levelei olyanok, mint az apró nyúlfülek… Ajaj! Mintha a fülükbe súgnának valamit…

– Persze. Ha fúj a szél.

– Emlékszel, hogy meghajtottuk azt a szürke nyulat? Akkorákat ugrott! Elfoghattam volna, nem akartam. Gyönyörű a mező.

A kiskutya elindult lassan a kapu felé. Az orrával meglökte, aztán kiállt a járdára, nézegetett a mezők irányába. A nagykutya is elment a kapuig.

– Na?

– Gyönyörű a mező – mondta a kiskutya, az utcán végiglátott egészen a határig. – Nyulak ugrálnak a réten. Ott… Kettő! Három! Milyen vidámak!

A nagykutya hegyezte a fülét. Meredt nyakán a lánc, szimatolt a fényes levegőbe. Aztán visszaballagott a helyére, a kiskutya is bejött utána.

– Egyek? – kérdezte a nagykutya.

– Ha éhes vagy.

– Nem vagyok. Ezek a kétlábúak is hazajönnek majd estére. Mindig hazajönnek. Megveregetik a nyakamat. Szeretnek.

– Aha – mondta a kiskutya.

– Nem hiszed?

– Dehogynem. Ilyen jó levesed van…

– Mindig megjönnek. Fáradtak, lerogynak a fekhelyükre. A konyhában motoznak. Azt hiszem, főznek.

– Nyomja a nyakadat a lánc. Várj, megigazítom. – A kiskutya odament a nagykutyához, tartózkodóan, aztán a fogaival birizgálta a láncot. Kiakasztotta az örvet, a lánc, mint a vaskígyó, legördült a porba. Ott állt a nagykutya szabadon. Megindult a diófa felé, aztán elszaladt a kert végébe. Nekirugaszkodott, ott termett a kapunál, és kinézett a résen. A napfényben aranyzsinórokat látott, ahogy a határ fölött lebegtek. A fákat kis szél ingatta, zöld léggömbök gyanánt vibráltak a friss levegőben. A nagykutya lábai remegtek a gyönyörűségtől. Izmai megfeszültek, mint a húr, ugrásra készen. Nyitott száján áramlott a jó szagú, tömény levegő. Orrába tódult az erdő távoli nagy szaga, a föld sötét, gomolygó illata. A patak partján libák léptek, méltóságteljes ostobasággal, a nyakukat nyújtogatták, a nagykutya felé nézegettek. A vízben színes kavicsok csillogtatták a félelmetesen nagy napot.

Aztán a nagykutya visszament a helyére, leheveredett a lánc mellé. A kiskutya odaballagott hozzá.

– Alszol? – kérdezte a kiskutya.

– Nem. Arra gondolok, mennyire ismerem ezt az udvart. Minden zugát, minden szagát. Tudom, hogy az enyém. Az árvácskák… a tökmagok a földben… – Lehajtotta a fejét a mellső lábaira, okos álla a porba lógott.

– A határban annyi bozót van! Ismeretlen zugok, tele új szaggal, végig a patak mentén…

– Tele tüskével.

– A sziklás nagy domb…

– Szikla… Itt nincs szikla. Nézd, milyen rendes ez az udvar. Ismerem. És szeretem! – ordított hirtelen a kiskutyára.

Hallgattak, a kiskutya nem mert leülni. Hol a kapura nézett, hol a porban heverésző nagykutyára. Sokára szólalt meg:

– Nem fáj neked valamid?

Fölugrott a nagykutya. – Nem fáj! Mit nyaggatsz egész nap? Nem elég ez a friss tűz, ami éget, a por is mintha parázs lenne?

– Csak a nyakad, gondoltam… megszorította a lánc…

– Nem fáj a nyakam! Erősek a lábaim, mit akarsz? Ülhetek, gondolkozhatok… Ostoba csatangolások a mezőn, ó, hogy unom ezeket! A vacak erdő! Csak loholni egész nap, mit képzelsz? Az átkozott buta libák az ijedt gágogásukkal! Marhaság!

Körbeszáguldott az udvaron, ugatott. A kiskutya félreállt az útjából. A nagykutya a tálkához ment, felborította ételestül. A tálat fogai közé fogta, és elhajította a trágyadomb felé. Ugatott toporzékolva.

– Mit akarsz? Itt mindent ismerek, az ólakat, a virágokat! – Körülnézett vérben forgó szemekkel az udvar tárgyain. – Minden egyes darabot! És szeretem, érted? Szeretem ezt az udvart! Mindent szeretek itt! A fák oldalát, a fal szegélyét! Nekem itt kell lennem! És szeretnem kell! Ezt a port… ezt a láncot… ismerem. És szeretem! Érted? Szeretem! – üvöltötte fájdalmasan.

A kiskutya behúzta a nyakát, aztán kisomfordált a kapun. Kocogó léptekkel, fejét lehajtva a mezők felé indult.

Csuda mód megáradt a víz. Föltarajlott a patak medréig, a szélén kicsordult, mint egy nagy mézesüveg. Elárasztott mindent, a régi gázlók elvesztek, nem lehetett az egyik oldalról átkelni a másikra. A patak melletti legelők térdig álltak a vízben, a birkák bégetve menekültek a magasabb pontokra, ott összegyűltek, és éktelenül bégettek, mintha nyúzták volna őket.

A falu felé gátakat emeltek a kétlábúak. Csak görnyedt hátakat lehetett látni, amint homokzsákokat cipelnek, és lehuppasztják a növekvő víz elé.

A nagykutya őrülten szimatolt a zajgó víz felé, a nagy suhogású szélbe, mely kettétörte a fákat a patak oldalán.

– Menj föl a Faodúhoz – mondta a kiskutyának tegnap este. – Jön a víz. Ott biztonságban leszel. – Ahogy beleszimatolt az esti levegőbe, tudta, hogy nagy garral megjön a víz, kilép, mint egy ormótlan állat, és befalja a vidéket. Most tehát a kiskutyát biztonságban tudta, hogy odafönt gubbaszkodik, amíg kell. – Maradj ott, amíg érted megyek – mondta még neki este a nagykutya. – El ne mozdulj! Egy nap, két nap, nem számít… kibírtál te már többet is, kisöreg. – A kiskutya vele akart maradni, de hogy azt mondta: kisöreg, megint elöntötte a szívét a régi nagy melegség, s elindult a Faodú felé.

De elért-e a Faodúig? – aggodalmaskodott magában a nagykutya, ahogy a rettentő vízár már a domb közepéig terjedt. Mert az ár csak jött. A teherhordó emberek csak épp egy méterrel jártak mindig az ár előtt, addig terjedt a homokzsákok sora, görnyedeztek, az asszonyok meg jajveszékeltek. Össze-összecsapták a tenyerüket a nagy szélben, és azt mondták: „Istenem, teremtőm!” Hogy mi köze ehhez a víznek? – gondolta a nagykutya, nem tudta felfogni. De kémlelte a tájat, a Faodú látképét eltakarta a kiáradó nagy víz.

Recsegés-ropogás hallatszott.

– A malom! A malom! – kiáltották az emberek, és remegő ujjakkal mutattak a düledező viskóra. A régi malom megroskadt, a víz túlcsapott a zsilipen, és befolydogálhatott a régi, lisztszagú kamrákba, a piros torokba, ahol régen a gabona tűnt el, most a víz zubogott alá. Az épület egyik szárnya leszakadt, nagy robajjal dőlt végig a kiáradó patakban.

– Hátha valaki van benn!

– Ki lenne benn? Nincs benne senki évek óta. – A zsilip őre megnyugtatta a kedélyeket, nála volt a kulcs, csak a kis szerszámoskamráját sajnálta, hogy szétviszi a víz a fogókat, vasládát, csavarhúzókat mindenestül.

De a nagykutya fülelt. És túl a víz morajló hangján, az alázuhogó zsilipáron – kutyaugatást hallott. Megrémült. „Hogy kerül oda ez a bolond? Istenem! – Megsajdult a szíve. – Mondtam, hogy maradjon a Faodúnál! És mit istenemezek, ahelyett hogy rohannék!”

Gondolkodás nélkül rugaszkodott neki, a lánc meg se mozdult. A nyaka majd beleszakadt. Lánc! Azt nagyon értik! A láncot! Megint nekifeszült, és reccsenést hallott, már azt se tudta, a nyaka csigolyája szakadt, vagy a bőrkötés a lánc végén, de csak szaladt. Rohant végig a falun, az emberek elugrottak előle.

– Megveszett! Megbolondult ez a kutya!

Vágtatott, fölrohant a zsákoló munkások közé, eldöngette őket, azok meg ijedten bukfenceztek be a sodrásba, és szidták a kutya istenit. „Most istenezhetnek” – gondolta a nagykutya, és már bele is vetette magát a vízbe, lábolt a malom felé.

– Megbolondult, mondom, a jóságos istenit! Nekimegy a víznek! – kiabált valaki a töltésen.

Kapta a tempót a nagykutya, közben fülelt, de az ugatás közelebb is jött. „Itt lesz a piszok! Agyonverem, széttépem! – dühöngött. – Ha életben maradok, feltéve ha életben maradok!” Harákolta befelé a vizet, úszott, lebukott, taposta a vizet, a zsilipig legalább, arra rááll, de az nagyon messze van, még harminc rúgás, nem sokkal több, és milyen nehéz egy ilyen dögletes bunda, hogy minek ekkora bunda egy kutyának, de senki se vágja le, nem kérheti meg az embereket: kérem, vágják le a szőrömet, különben is, hogy nézne ki szőrtelenül, egy szőrtelen kutya. Az ugatás fájóan elhaló volt; nekirugaszkodott a víznek, na, a zsilip teteje. Fújtatott, ráállt a tetejére, de a víz csakhamar lesodorta, tovább, nincs megállás – vagy én, vagy a víz, ezt a piszkot kinyírom, hogy nem maradt a Faodúnál ez a nyavalyás gombóc, ez a szemét, mert csak a maga feje után megy, hiába vagyok vele lassan egy éve, semmit sem hatottam rá, ezt aztán taníthatnám tíz esztendeig, dehogy fogom tanítani, majd éljen nélkülem, csak az izgalom miatta mindig, hol beteg, hol a kutyák verik el, hol a sintér fogja meg – na, nekem ebből elég, mehet, ahova akar, vagy csináljon, amit akar, mi hasznom van belőle, csak nyaggat folyton a kérdéseivel, jó, hogy azt nem kérdezi, mi az élet lényege, vagy mi a kutyaélet célja, mert ilyeneket is képes lenne kérdezni azzal az átkozott pofájával, fekete, előremeredő fejével, a szürke szemek csak nézik az embert, ezt az egész kutyaságot, fene aki megeszi, barátság – rosszabb, mint a szerelem, mert ez örökké tart –, és mi a jó ebben a fene nagy barátságban? Hogy itt döglődik miatta – hukk! –, ez nagyon nagy ivás volt, még a végén én is beledöglök – hukk! –, én már nem érek ki a partra, az biztos, lehúz a bundám meg az egész életem, hogy minek vetődtem én ebbe az átkozott faluba, kellett nekem el… el… lépnem, hogy ezt a nyavalyás kisöreget és kutyapofáját lássam… kellett nekem a nagy út, a nagy kaland, na, most itt van, most megkaptam, most – hukk! – már nem bírom, belefúlok, nem kétséges, csak lássam meg még egyszer… csak még egyszer lássam… A lépcsőre vetette magát. Elterült.

Ahogy fölnézett, hát a lánykutya gubbasztott a lépcső tetején, most már hallgatott.

– Na… A csuda vigyen el!

– Köszönöm – mondta szemérmesen a lánykutya.

Ezt mentsem meg! – gondolta a nagykutya, aztán intett a fejével, mert nőtt a vízmagasság. A lánykutya belékapaszkodott, most már kinézte magának a járókát a nagykutya, azon cipelte a zsilipig a könnyű és imádott testet. Ott fújtattak.

– Az ég szakadjon rád! – ordított föl a nagykutya. A lánykutya megrettent, pedig ő nem rá kiáltott. A nagy ár közepén egy hatalmas deszkán himbálózott a kiskutya. – Mit képzelsz? Fulladj meg, ahol vagy! Most minek jössz ide? Csónakázol?

A kiskutya fölpislogott a zsilipre.

– Csak… csak nem tudtam nyugodni a Faodúnál. Hallottam az ugatást, aztán azt hittem, hogy belevesztél az árba… Már láttam is a nagy fehér bundádat úszni a vízen!

– Ó! Hogy maradtál volna odahaza! Megvert engem veled az isten!

– Mért? – mondta a kiskutya, és könnyen landolt a nagy deszkával a zsilipnél. – Örülj, hogy deszkát cipelek, és nem kell megfulladnod ezzel a… teremtéssel.

A nagykutya dühösen a deszkára lökte a lánykutyát, aztán ellódította őket. Maga is rá akart ugrani, amikor nyöszörgést hallott a malomból. „Még egy – gondolta dühösen. – Ez egy kicsit sok lesz.” Visszalábolt a malomhoz, a lépcső elrejtett fordulójánál meglátta a kis fűzfavesszős szoknyást; aléltan feküdt. Egy fűzfavesszőt szorongatott.

– Várjatok! Várjatok! Itt van ez a lány!

– Aki téged vert? – kérdezte a harsogó árból a kiskutya.

– Most nem az a lényeg. Meg kell mentenünk.

– Ne mentsd meg, kérlek, ne mentsd meg! Hadd tudja meg, mi a magyarok istene!

– Mit tudjon meg?

– Szóval… hogy mennyit kell egy embernek… egy kutyának szenvedni! És már meg se tudunk állni!

Valóban sodródtak a palánkon a lánykutyával, vitte őket a víz megállíthatatlanul. A nagykutya a lányhoz ment. Megszagolgatta, szuszogott körülötte, megnyalta az arcocskáját, amíg csak föl nem éledt. Sírva borult a nyakába.

– Édes kutyám! Egyetlen kutyám! Hűséges kutyám!

Belekapaszkodott a nagy irhába, és lassan-lassan láboltak át a vízen. A szoknyás suttogott a fülébe, és ő végtelen fáradt volt, és boldog mégis, mert úgy érezte – érdemes élni.

A parton tomboltak az emberek az örömtől, sikongattak, csókolgatták a kiskutyákat. Ölbe vették a kicsit, simogatták a nagyot, dédelgették őket. A szoknyás teremtés zokogott, ráborult a nagykutya nyakára.

– Jó kutya vagy, a legjobb kutya vagy…

A nagykutya meg a kiskutya ünnepélyesen álltak.

Könnyek ragyogtak az emberek szemében.

A lánykutya melléjük állt, hogy kivegye részét most már az örök boldogságból.

De a nagykutya azt mondta neki:

– Isten veled.

A kiskutya azt mondta neki:

– Isten veled.

És elléptettek az emberek sorfala előtt, feltartott fővel.

És azt mondták nekik:

– Isten veletek!

A nagykutya a kút mellett állt. Odament hozzá a kiskutya. Ott álltak a falu mögött, az utolsó házaknál. A nagy kút köve körül volt locsolva, ragyogott a víz.

– Hogyan lettél te nagykutya? – kérdezte a kicsi.

– Hát… megnőttem.

A kicsi hátrahúzta a fejét, mintha gondolkodnék.

– És?

– Nincs és.

– Mégis? Mit csináltál… a magad részéről?

– Mit? Semmit. Az embernek nem kell csinálni semmit, csak hagyni, hogy nőjön.

– Nem is tornásztál?

– Hát… futottam ide-oda. De nem ez a lényeg.

– Nem is ugattál?

– Hát… ugattam, ugattam. Tátogattam a szájamat, kijött a hang. De nem ez a lényeg.

– Mindig azt mondod, nem ez a lényeg. Hát micsoda?

– Mondom. Nőttem. Mintha belülről pumpálnának. Erős, nagy lettem.

– Belül van egy kis pumpa?

– Nem tudom. Azt csak úgy mondtam. Hagyni kell, hogy az ember úgy nőjön.

– Az ember?

– A… kutyaember.

– Aha – álmélkodott a kicsi. – Értem – mondta, de semmit sem értett az egészből. – S mit gondolsz, meg lehetne nőni nekem is?

A nagykutya mélyet sóhajtott, kék eres szemhéja alól ránézett oldalvást a kiskutyára.

– Neked?

– Nekem! – Kihúzta magát a kiskutya, egy kicsit körömhegyre állt, fekete fejét föltartotta.

– Hát… te nem ilyen vagy eredetileg is?

– Hogyhogy eredetileg?

– Szóval hogy kicsi. Nem nősz, meg ilyesmi?

– Miért ne nőnék?

– Elég régen ismerlek, mindig kicsi voltál… Legalábbis úgy rémlik. – Elnézett a falu görbe utcája felé, mintha csak föl akarná idézni a kutyamúltat.

A kiskutya elbizonytalankodott, leállt szürke poros talpára, mely olyan volt már a sok szaladgálástól, mint egy finom, kopott női kesztyű.

– Kicsi voltam mindig?

– Vagy nem?

– Arra célzol, hogy ekkora vagyok? Hogy… hogy… nem is növök már?

– Én nem tudom, engem ne okolj, csak mondom. Szüleid mekkorák voltak?

– Szüleim? Nem tudom… Nem emlékszem.

– Itt születtél? A faluban?

– Á! Tudod, hogy nem. Csak azt tudom, hogy anyámnak olyan rózsaszínű hasacskája volt, mint senkinek. Gyönyörű.

– Nahát. Az is valami. És mekkora volt?

– Ó – mondta a kiskutya –, anyám! Anyám… anyám… nem egészen emlékszem, nem egészen… – Szürke szeme párás lett. – Tudod – kicsit bizalmasabban közel lépett a nagykutyához –, engem elvesztettek. Én elvesztem…

A nagykutya rázott egyet a fején, hunyorogva a napba nézett egy pillanatra, tüsszentett.

– Hrrr! Milyen erős már a nap!

– Szóval elvesztem. Én el vagyok veszve…

– Butaság. És hol vesztettek el?

– Nem emlékszem… Tudod, volt egy nagy rét, apró szúrós virágokkal, ugráltak a szélben ezek a virágok, és szúrtak engem… Ahogy a bőrömhöz értek… és én futottam…

– De hát mi elől futottál?

– Nem emlékszem. Csak szedtem a lábaimat, óriási rét lehetett, mert sokáig futottam. Rét. Vagy völgy. És ennek a mélyén fut egy kutya.

– Egy kiskutya.

Ránézett a kicsi a nagyra, barátságosan.

– Egy kiskutya. – Aztán sokára szólalt meg, a nagykutya akkorra már elfeküdt a fűben. – Te… és engem majd megtalálnak? Megtalálhatnak?

– Hrrr! – tüsszentett megint a nagykutya. – Miért? Nem vagy meg? Nem vagy sehol?

– Vagyok…

– Úgy tudom, Balajtiéknál vagy, a harmadik oszlopon túl, balra az első ház…

– Voltam. Tudod, eljöttem.

– És a Faodú?

– Jó az, jó. Csak azok… Azok, akik elhagy… akarom mondani, elvesztettek… elveszítettek…

– Nem te lógtál meg véletlenül? – A nagykutya széthúzta a képét, mintha vigyorogna.

– Én? Á. Csak futottam.

– Merre futottál?

– Előre… Előrefelé futottam… – Elködlött a szeme, mint aki előtt valóban ott az út, kinyílik az út.

– És mi elől futottál?

– Nem emlékszem. De hát megtalálható vagyok? Azok, akik… szóval… meg lehet engem találni?

– Milyen volt a kert? A ház oldala, a kutyaól? Volt kutyaólad?

– Ott? Arra? Kutyaól? Hát anyám… anyámmal mi laktunk valahol…

– Anyád! Te. Te saját magad.

– Én? Nem emlékszem…

– Ej. Mindenre azt mondod, nem emlékszem, nem emlékszem… Hát akkor hogy találjanak meg?

– Emlékeznem kellene? – kérdezte megszeppenve a kiskutya.

– Amennyire tudsz. Visszagondolni erősen. Beletartani az orrodat a nagy szélbe: mit hoz vissza? Egy szagot, egyetlen virág, olajbogyó vagy kődarab szagát. A talpadon nem érzel valamit, egy rést, ahol álltál az utcán, egy tüske emlékét? Hogy vérzett?

– Vérzett! Lehet.

– A nyomokon, visszafelé. Meg kell próbálni. Egy seb. Ahol a sebet kaptad. Az a legjobb emlék. Vagy ütöttek…

– Ütöttek volna?

– Ej, csak mondom. Nem ez a lényeg.

– De mi?

– Ért valami… Ahol nagyon bántottak. Az eszedbe jut. Vagy elgázoltak. Téged nem gázoltak el? A kis lábaid…

– Elgázoltak volna?

– Csak mondom. Esetleg hazatalálsz… Elindulhatsz a nyomokon. Ütöttek-vertek. Van úgy. Elgázoltak… Esetleg egyszer így hazatalálsz… Elindulsz… Egy szíj, egy ütésre emelt bot…

– És?

– És, és. És ott jó volt… neked. Esetleg.

– Igen – révedezve felelt a kiskutya. – Esetleg.

Sokáig, szomorúan hallgatott. A falu csöndes volt, a délutánban nem járt senki, a görbe utcán végig lehetett nézni az egész soron.

– És mondd – szólt megint a nagynak –, mért vannak nagykutyák meg kiskutyák?

– Termet dolga – felelte a nagy, szőre villogott a napban, elnézett a nagy fák felé, az erdőre.

– Az is olyan pumpadolog?

– Igen. Azt hiszem. De nem ez a lényeg.

– Hát mi?

– Sokszor, mikor futok magamban az úton, szötyög rajtam ez a nagy test, dobálom a csontlábaimat, viszem az irhámat; eső után, mikor a rétek felől szél fúj, hozza a növényszagot, az jó, szóval elgondolkozom: mért nem vagyok én kiskutya?

– Mért akarnál kiskutya lenni?

– Nem akarnék, nem érted?

– Hát?

– Csak mondom. Szaladok, és ezt gondolom. De nem ez a lényeg.

– Hát micsoda?

– Este, ha kiülök az ól elé, nézem a nagy fene csillagokat, fejjel lefelé, mint óriási aranyszögek csüngnek, távol egy-egy fehér felhő sapkája úszik a holdban, a kerítések árnyai az útra zuhannak, arra gondolok, milyen egyedül vagyok. Ülök a porban, nézem a csillagokat.

– És?

– Mit és? Csak mondom. Ragyognak fönn ezek a sárga égitestek, s én erre gondolok. De nem ez a lényeg.

– Jaj! Hát mi az?

– Benn alszanak a kétlábúak a tornác mögött. Szuszogásuk kihallatszik, egy szoknyás meg egy nadrágos magasabb balra, két alacsonyabb jobbra. Hátul egy lassan cammogó, rongyos nadrágú piheg. Fújja a levegőt, mint a kását. Hallom őket, forgolódnak, nyöszörögnek álmukban. Arra gondolok: mit álmodnak? Ijesztgetik őket, görcsük van? Eszembe jutnak nagy fekete lyukak, ahová leeshetnének, szakadékok, melyekbe sok víz hullott már, leeshetnének oda. Vagy eszembe jut a nap, talán az égeti őket egy sivatagban vörös arcával, s ők nem tudnak kitérni. Ajaj! De nem ez a lényeg.

– Mondd, hát mi a lényeg?

– Ejnye már, hagyj magamra! Mindig csak faggatsz itt, csak faggatsz. – Rámordult a kicsire, felé vakkantott egy mélyet, fölállt, megrázta magát. – Kérdezel, nyaggatsz, hát mit képzelsz? Egész nap beszélni fogok neked?

Eloldalgott a kiskutya, lassan futott, pattogtak kis körmei az út kavicsain. A szél nagy esőszagot hozott a rétekről. Futott a kiskutya, s a nagy messzeségből eszébe jutott egy bot, egy magasra tartott kéz. Arra futott.

Aztán sokára megfordult a nagykutya. Nézte a kis tarka pontot a lejtő aljában, ahol kinyíltak a rétek.

– Várj! – kiáltott a kiskutya után. – Veled megyek.

Utánairamodott.

És futottak együtt.

Lányomlánya ott állt a lépcső aljában. Fölnézett rám, én a lépcső tetején meredtem. Pontosan tizenhét lépcső vezetett föl hozzám. Úgy álltam, mint a mennyországban, hol is állhattam volna? Én lenéztem, ő föl. Ibolyavirágos szemében nagy csodálkozás ült – hol lehetek én, hol lehet ő? Akkora szeme volt, mint egy kigombolatlan gomb, majd kiesett a gödréből. Világított ez a szem, mintha az ibolyavirág föllobbant volna. Az egész gyerek egy szem volt. Seprűs, hosszú szempillája, mint a lámpaernyő. Igaz, sötét délután volt, mikulásfajta. Mikor ázott mikulások surrannak a késő alkonyatban.

– Gyere le – mondta Lányomlánya, szemével csábított, hívogatott.

– Gyere fel – mondtam neki, de ő lesunyta a fejét. – Nem mersz?

Lányomlánya hallgatott. Kezét, mely akkora volt, mint egy félig főtt nokedli, gyúrogatta. Aztán azt mondta:

– Nem.

Igaz, a lépcső vaspálcás volt. Mintha kis börtönrácsokból csinálták volna. Az egész ház elvarázsolt zegzugokból állt, itt egy beugró, ott egy. A lépcső vaspálcáit sűrű zöld növénykígyók tekerőzték körül, zöld növénykígyó falat alkottak. A lenti szobában vastag lenvászon függöny csüngött, beárnyékolta a délutánt, alig cikáztak be a délutáni fények. Falak. Zöld fal, sárga fal, fehér fal – ő egy toronyban érezte magát.

– Miért nem mersz feljönni? – kérdeztem idétlen hangsúllyal, mint egy bő ormányú elefánt. – Mesélek neked.

– Ne mesélj – mondta Lányomlánya tovább gyúrogatva nokedliujjait. – Mindig becsapsz.

Nofene – gondoltam, meg azt is, packázik velem ez az ibolyavirágos lány. Sosem csaptam be, mindig az igazat mondtam. Hogy milyen szép a hó, milyen nagy szeme van a bagolynak. Aki nappal alszik, éjjel néz.

– Nem emlékszel a bagolyra, amely nappal alszik, éjjel néz?

– Ne nézzen.

– Mit csináljon?

– Szeressen.

– Szeressen?

– Igen.

– De… szeret téged, nappal alszik egyet, aztán este betelepszik hozzád, és fölolvas az erdők történetéből.

– Teszek az erdők történetére – horgasztotta le a fejét Lányomlánya.

– Nono… Mi az, hogy teszel… az…

– Azt jelenti.

– Fütyülsz rá?

– Ha finoman akarom mondani. Magyarul is megmondhatnám… – fintorodott el, hogy ilyesmire kényszerítem.

– Csak ne mondd meg – siettem lefelé, nehogy világosan megfogalmazza magyar mondanivalóit. Lépteim zengtek a falépcsőn, mint egy ormótlan elefántnak. Nem tudok én csöndesebben járni? – gondolkodtam, miközben leereszkedtem, mi vagyok én, valóban egy szürke testű elefánt, aki csak huppanva érek földet – földet értem. Valahogy megbotlottam az alsó harmadik lépcsőn, és zuhantam lefelé. Lányomlánya sikított, de szerencsére félreugrott, és én az ablak aljában kötöttem ki.

– Még jó, hogy nem az üvegbe estem – nyögtem, mire ő beibolyázott nekem egyet a szemével, és azt mondta:

– Még jó. Úgy jössz le, mint egy elefánt. – Megfogta a karomat – Nem tört el? – Sajgott a vállam, nem akartam mutatni. Csak nem tört el? – gondoltam persze azonnal, vállkulcsomat tapogatva.

– Nagy marha vagyok – mentegetőztem szemébe nézve az ibolyának.

– Az – mondta lakonikusan, vállamat simogatva. – Bekötöm.

– Dehogy kösd be – akartam fölugrani, de a vállamba iszonyúan belenyilallt a fájdalom.

– Ne játszd meg magad – sündörögte Lányomlánya, gondolom, közvetlen Lányomtól tanulva a szófordulatot. – Ha fáj, fáj. Segítünk. – Fölsegített, sziszegtem, mint egy bőrlebernyeges elefánt. Kitámogatott a konyhába, át a lenvászonos szobán, amitől undorral félrefordította a fejét. Fölállt egy sámlira, megeresztette a vizet, a víz szétspriccelt a mosogatóban hagyott pörköltedényeken. Az ingem tele lett vérpiros cseppekkel.

– Mit szól az Öregasszony? – fordult felém ibolyavirágosan.

A széken nyögtem.

– Milyen Öregasszony?

– Jaj… Az én feleségem a te feleséged? – vetette oda fensőbbségesen, mint aki meg akar menteni a következményektől. – Vesd le az ingedet.

– Fáj… – nyöszörögtem, elefánttestem nyomogatva.

– Most nem fájhat – jelentette ki, valami ázott ruhát nyomogatva. – Most mosunk.

És leráncigálta rólam az inget. Fájt a vállam. Kis karmaival belekapaszkodott az inganyagba, nyúzta-húzta a fejemen keresztül. A fejem benn maradt az ingben. Se ki, se be.

– Ügyetlen vagy – állapította meg szakszerűen, hajamat megmarkolva tuszkolni kezdett kifele az ingemből. – Azt akarod, hogy megtudja?

– Kicsoda? Mit?

– Azt akarod?– ráncigálta a fejemről az inget, aztán egy lendülettel kirántott belőle. Az ing behasadt. – Ne tojj be. Majd a Főanya megvarrja.

Főanya? Ki a Főanya? Van Al-anya is? Mit akar ez az ibolyavirágos Lányomlánya? És ne tojjak be? Ez azért… mégiscsak sok!

– Kimossuk. Eldugjuk. Megvarrjuk. Meglesz. – Úgy hangzottak ezek a vezényszavak, mint valami ENSZ-határozat. – Hozsd a lavórt.

– Hozsom – feleltem ijedtemben elfelejtve minden magyar hangzási szabályt, kiszaladtam a kisvécébe. De ahogy lehajoltam a lavórért, belesajdult a vállam. Ajaj!

Ibolyavirágos figyelt.

– Na ugye. És ha eltört?

– Nem… Csak…

– Nincs csak. Ülj le a székre.

Leültem. Lányomlánya a rólam lerámolt inget a vízzel teli lavórba merítette, a kamrából mosóport hozott, rászórta a polipként úszkáló ingre, aztán elpacskolta a piros foltos anyagot. Mint régi, patak menti asszonyok, nyomkodta a mosnivalót, dörzsölte, fölemelte a habzó inget, visszavágta a lavórba, aztán csavargatta, püfölte, sulykolta.

– Na látod – mondta végül. – Ennyi az egész. – Mintha az élet értelmét hozta volna a tudomásomra. A kisvécé öblítőcsövéről levett egy fém ruhaakasztót, arra akasztotta elefántingemet, és a gázfűtés fölötti radiátor fölött az ablakkilincsre tornászta. – Az Öregasszony észre sem veszi. – Rám nézett, ibolyásan. Aztán kibattyogott az előszobába, behozta a köpenyemet. – Vedd föl a slafrokot. – Rám erőltette a köpenyt, én sziszegtem, mert fájt a vállam. – Bajban vagy, Papulek.

Papulek? Ez volnék én? És mért vagyok bajban? – szerettem volna megrázni a nyavalyást, de rám szólt:

– Ne nagyon izegj-mozogj. Papulek, neked eltört a vállad.

– Dehogy tört… – jajdultam föl, ahogy bal vállamhoz nyúltam.

– Azt nem te fogod megmondani – avatott be szakértő titkaiba Lányomlánya, és elindult a kijárat felé.

– Halló! Halló! Hova mész? Nem mehetsz ki. Késő van…

– És arra nincs késő, hogy kismikulások surranjanak az ablak alatt?! – kiáltott vissza diadalmasan. – Te szoktad mondani, nem kell betojni! Mit félsz? A baglyok nappal alszanak, este rád néznek. Nem te mondtad? Hozok egy baglyot, aki meggyógyít. – Visszaszaladt hozzám, én a kiszakadt nádszékben gubbasztottam, mutatóujját begörbítette, mint egy kérdőjelet, úgy figyelmeztetett:– Papuli. Nem kell félni. A kismikulások jó emberek. Ide-oda surrannak az ablak alatt, ha valamelyik bezörget, mondd meg, mindjárt jövök. Ha ajándékot hoztak, tegyék le a kispapucsomba. Nézd a sötétet. Manók ugrálnak benne, de ha rájuk szólsz, elszaladnak. Papuli! Ne félj! Ideje, hogy megembereld magad! Felnőtt ember vagy! – és kisurrant.

A lenvászon függönyön éles árnyékokat rajzoltak ki az elsuhogó autók, a ritka, de behemót autóbuszok. Csak nem tört el a vállam? – gondoltam kétségbeesve. – Nofene. Lányomlánya itthagyott, valahol kinn trécsel szakavatott felnőttekkel. Magamra hagy? Csak nem hagy itt törött vállal? Nagyon surrantak az autók. Nagyon jártak a mikulások az ablak alatt. Összegubancolódtam. Csak nem fogok itt magamban elpusztulni? Milyen marhaság! Jöhetne már! És a szekrény szélén milyen nagy alakok lógnak! Közelebb jönnek? Au, de fáj! – Kiabálni kezdtem: „Boja! Boja! Hol vagy?” Aztán Lányomlánya belibbent, megnyugtatóan homlokomra tette a kezét.

– Itt vagyok. Nem kell betojni.

Nyakamba hurkolta a karját, s úgy vártunk, míg a doktor átjött, csűrte-csavarta a karomat, hogy recsegett belé a vállam, üvölteni nem mertem, hogy hősnek mutassam magam Boja előtt, de a szemembe könnyek szöktek.

Lányomlánya a sarokból nézett, seprűs szempillái ugyancsak törölték az ő ibolyavirágos ablaküvegét, mint esőben az autóablaktörlők. Mégis úgy szólt oda a doktornak, mint a katonatiszt:

– És ez felnőtt ember?

A doktor nevetett, nagy lófejét lehajtotta, megdolgozott engem, és némán kisurrant.

– Na. Megvagy – mondta Lányomlánya. Pokrócot vetett rám. – Ez a doktor ügyes ember. Nem mondom, hogy szónok veszett el benne, de a válladat helyrerángatta. – Tudniillik doktorunk egy árva szót sem szólt.

Lányomlánya még forralt egy gyors teát, aztán mellém kuporodott. Néztük a besurranó fényeket. Hallgattuk a ritkán elhaladó busz brummogását. Tény, ami tény, a sűrűsödő délutánban elszunnyadtam. Mikor fölébredtem, Lányomlánya körülugrált.

– Te… amíg aludtál, Papuli… valaki járhatott itt! Nézd meg a bakancsodat! Nézd meg a bakancsodat!

A bakancsom – ősrégi távolsági tappantyú – a földszinti két ablak közé volt téve. Ámuldozva vettem ki és nézegettem.

– Na… Nem mered megnézni? Nem mered, mi? Mert rossz voltál. Örökké veszekszel az Öregasszonnyal. Biztos nem hozott neked semmit sem a Mikulás. Nézd már meg!

Megnéztem, ha már ennyire biztatott. Hohó! Egy finom pohár töppeszkedett a bakancsban. Hú de szerettem a poharakat mindig! Ez a Mikulás nagyon tudhatta, mit kell nekem hoznia! Ügyes pohár volt. Talpas. De a talpa olyan vastag volt, mint egy vastag cső. Hogy abba is belefusson a bor, ha iszunk. Fönn meg kiöblösödött a pohár kelyhe. Nagyon örültem a Mikulás ajándékának, el lehet gondolni. Az útról bederengő fénybe tartottam, hogy jobban lássam. A pohár kehelyfalán kis nokedliujjak lenyomata rajzolódott ki. Ilyen volt az üvegmikulás.

Nagy kulcszörgésre ébredtem föl. Lányomlánya békésen aludt a nádfonatú karosszékben. Na, gondoltam, ha ő alhat, én is alhatok, visszahunytam a szememet. Kinn lépteket hallottam, rámolást. Amikor szemhéjam rése közt kikukláltam, azt láttam, Lányomlánya már nem alszik, hanem lecsúszik a nád karosszékből, és kifele lopakodik. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és kisurrant az előszobába.

– Pszt… – hallottam, ahogy egész halkan figyelmezteti a kint matató asszonyt. – Ne lármázz – súgta olyan finoman, mint mikor selyempapírt zizegtetnek.

– Mit csináltok?! – förmedt rá az „Öregasszony”, ahogy Lányomlánya feleségemet becézte.

– Halkan – intette megint Lányomlánya, az előszoba máriaüvegét megvilágította a gyér lámpa, láttam, ahogy Lányomlánya begörbített mutatóujjal igyekszik érvényt szerezni a csendnek. – Maradj csöndben.

– De mért?

– Mért, mért? Ti mást se tudtok kérdezni. Mi volna, ha én is mindig azt kérdezném: mért? Minek az a sok miért? Úgysem lehet mindent megfejteni. – Aztán az Öregasszonyt a fogas alatti ládácskára húzta, megint begörbítette a mutatóujját, csöndre intve. A máriaüvegen át jól kivettem az alakjukat – Lányomlánya lába alig ért le a földre az alacsony ládácskáról, mellette meg a nagyobb asszonyalak rajzolódott ki. Ültek.

– Játsszunk csönd-játékot – mondta Lányomlánya.

– Mi az a csönd-játék?

– Mi az a csönd-játék! Hogy csöndben vagyunk.

Ültek csak. Valóban olyan nagy csönd keletkezett, hogy hallani lehetett odakint a hósuhogást. Lelki szemeim előtt megelevenedett, ahogy a hópelyhek egymásra rakódnak, lassú ütemben, mint egy állandóan teregetett lepedő. Először a talajt borították be, a régi füvek behavazódtak. Aztán a rózsaágak nyakába ültek, aztán az olajfa töviseire, aztán a kerítés kis rombuszai sarkába hullottak. Fehér, fehér lett a kert.

Az Öregasszony megszólalt:

– Miért csönd-játékozunk?

– Mert csönd-játékozunk.

Ültek az előszobában.

– Mire jó ez? – kérdezte megint az Öregasszony.

– A csönd? Csak figyelj – intette meg Lányomlánya.

Az asszony megint megmozdult, talán fájós lábait mocorgatta.

– Ne mozogj – szólt rá Lányomlánya. – A csönd nagyon jó. A csönd… a csönd olyan, mint egy zsák.

– Zsák? A Mikulás zsákja?

– Azaz – felelte fölényesen Lányomlánya. – Gondold el, abba minden belefér.

– Akkora?

– Óriási. A csönd zsákja. Hallod?

– Mit?

– A csöndet!

– Ja?

– Igen. A kertben hallani a hóhuhogást. Figyeled?

– Igen – suttogta vissza az Öregasszony.

– Mit hallasz még?

– Szél fúj.

– Igen. Kis szél fúj. Aztán?

– Aztán… valaki jár a kertben.

– Persze. Hah! Figyeld csak!

– Igen. Valaki jár.

– Csomagot hoz?

– Azt. Nagy zsákja van.

– Az a csönd zsákja.

– Mi van a csönd zsákjában?

– Mi van, mi van – motyogta maga elé Lányomlánya.

– Minden benne van. Amit csak akarok. Amit csak elképzelek. Azért jó a csönd. És mindent látok a csöndben.

– Mit látok, mit látok… Most éppen azt látom, hogy valaki surran az ablakok alatt, halkan ráteszi az ablaküvegre a kezét, és az ablaküveg eltűnik. Be tud nyúlni az ablakok közé. Ahol cipők vannak. Meg a bakancsok. Amiket az emberek az ablakba tesznek ilyenkor. Benyúl az ablakok közé…

– Kicsoda?

– Kicsoda, kicsoda… A piros ember.

– Piros ember? Nagy szakálla van?

– Nincs nagy szakálla. Körszakálla van, ápolt, rendes körszakálla.

– Bakancs van a lábán?

– Nem. Csizma. Fekete, rövid szárú csizma.

– Belemegy a rövid csizmába a hó.

– Nem megy bele. Nem süpped bele a hóba a feketecsizmás, piros ember.

– Miért nem süpped bele a hóba?

– Mert a hó fölött jár.

– Nem a földön?

– Nem. Mondom, öt centire a hó fölött jár, nem megy bele a csizmájába a hó. Hohó – nevetett föl Lányomlánya nokedliujjait a szája elé kapva. – Hogy nyúlkál! A bakancsok belsejét piszkálja! Ahá! – figyelmeztette a csöndre a mellette ülő asszonyt. – Hutty! Ajándékokat csempész bele a cipőkbe! Nézz oda! Ezt nem is gondoltam volna!

– Milyen ajándékokat?

– Milyen ajándékokat, milyen ajándékokat! Ami kell. Van, akinek mogyorót hoz, van, akinek csokoládét. Meg babát. Nézz oda! Mekkora babát tett az ablakba! Bele se fér abba a kis papucsba!

– Melyik papucsba?

– Milyen papucsba, milyen papucsba? Hát az enyémbe!

– Te – elégelte meg az Öregasszony a csönd-játékot. – Hol az öregapád?

– Pszt… Most ne zavarj. Épp őt keresem.

– Kit?

– Papulit! Hogy mit hozott neki a zsákos ember.

– Na, mi van?

– Csönd!

– Meddig játsszuk a csönd-játékot?

– Ameddig látni kezdünk benne… Várj… Aha! – Mutatóujját megint begörbítette. – Látom már!

– Kit? A zsákos embert?

– A zsákos ember elosont. Már csak a hátát látom az olajfa mögött. Arra surrant el!

– Az ablaküveget betörte?

– Á! Visszaolvasztotta.

– Nem is látszik?

– Nem. Olyan az üveg, mint volt. Befújta csönd-ragasztóval.

– És öregapád?

– Öregapám, öregapám… aha!… csöndben légy, most látom… Jön le a lépcsőn… Potty-potty! – Lányomlánya nevetett. – Milyen maflán lépeget!

– Mikor ér már le?

– Pszt… Nézz oda!

– Mi van?

– Az nem lehet igaz!

– Mi történt? Mit látsz?

– Lepotyogott! Nahát! Majdnem beleesett az ablakba!

– Ne bolondozz már!

– De! Tényleg. Hogy nyöszörög! A szerencsétlen Papuli!

– Mi van vele?

– Ott fekszik a padlón.

– Csak nem ütötte meg magát?

– Ajaj! Igen, igen – szontyologta Lányomlánya. – Gondolhattam volna. Eltört a válla.

– Miért tört volna el?

– Én nem tehetek róla… Várj csak…

Az Öregasszony és Lányomlánya csak ültek ott a derengő fényű előszobában, előremeredtek a csöndben, és mint egy messzelátóban kémlelték az estét.

– Na, mondod?

– Mondom. Jól van, na. Jön át a doktor.

– Milyen doktor?

– A szomszédból a lófejű.

– Lófejű doktor?

– Aki nem beszél. Biccent, jön, nem beszél, kötöz, ó, hogy csavarja a Papuli karját, nézni sem bírom! Szegény, öreg Papuli! Drága kis kábítószerem!

– Micsodád?

– Ó, hogy fáj neki! De azért nem sír!

– Miket beszélsz?

– Pszt… Várj csak… Most látom… A zsákos ember visszaoson! Nézd, mit hoz!

– Kicsoda?

– Papuli bakancsa az ablakban… Odamegy a zsákos ember a hóban… Beolvasztja az üveget… Kiemeli Papuli bakancsát… Ellopja? Dehogy lopja! Beletesz valamit! Mit is? Nézz oda… Egy talpas poharat! Nahát, ilyet még nem láttam! Talpa van, igen… a nyele üres! Hogy abba is befusson a bor! Azt a poharat rakja Papuli bakancsába… Ugye, örül neki Papuli?

– Boja! Elég volt! Miket zagyválsz itt össze? Csak nem képzeled, hogy én ezt elhiszem?! – Az Öregasszony fölugrott, benyitott a szobába. Fölkattintotta a villanyt.

– Jézusom! Mi van veled?! – kiáltott, ahogy meglátott a díványon ülve, felkötött karral. – Megőrjít ez a gyerek!

Mit mondhattam volna erre? Forgattam a kezemben a talpas poharat. Aztán megemeltem a borosflaskót, teletöltöttem a poharat, a bor egészen leszaladt a talpáig, vörösen ragyogott.

– Látod, Öregasszony… Ezt kaptam a Mikulástól.

– Milyen Mikulástól? Eltörted a vállad? – kitárta az ablakot, kinézett a hófényes kertbe. – Meg akartok bolondítani? Hol a Mikulás? – Nézte a fényes havat a fű töppedt árnyékán, a rózsaágak nyakában, az olajfa tövisein, a kerítés rombuszainak sarkában. – Halló, Mikulás! – kikiáltott az útra, a kert mögé. Lányomlánya bejött az előszobából.

– Mit kiabálsz Öregasszony? Csak a csöndben jön elő a Mikulás!

Mindhárman az ablakban voltunk, bámultunk a havas kertbe. Mintha lábnyomok lettek volna az ablaktól a kerítésig, aztán tovább. Bámultuk a havat, a lábnyomokat, a csöndben, melyben minden megtörténhet.

Karácsonyra persze már kutyabajom sem volt, úgy mozgattam a karomat, vállamat, mintha profi ökölvívó-bajnokságon vennék részt. A hó belepte az egész udvart, a betonbejárót söpörtem egész éjszaka. Ahogy elsöpörtem az egyik adagot, jött a másik. Már hajnalodott, amikor a nagy fa elásásának nekiláttam. Lányom, Lányomlánya anyja akkora fenyőfát szerzett, hogy egy óriási dézsa kellett, hogy abba beleássam a fát. Hogy megálljon. A szomszédból, az építkezésről homokot cipeltem vödörben, hogy beletöltsem a dézsába, s abba majd belefúrjam a fenyőt. Sehogy sem akart megállni. De valahogy beleillesztettem – gondoltam, majd aztán odabent megkötözöm oldalra is valami vékony nylonszállal az ablakkilincsre.

Becipeltem hát a nagyszobába a dézsában a fenyőfát. Fújtattam. Fölfele hallgatóztam, vajon Lányomlánya fönn van-e, a család már korán elviharzott a dolgozóba. Föllépkedtem a tizenhét lépcsőn, a vaskorlát hidegébe kapaszkodva. Benyitottam a szobába, hol Lányomlánya aludt. Nos, nem volt az ágyában, hova a csudába tűnhetett? Kisiettem a fürdőszobába, ott sem volt. Át a másik kis hálóba – hátha bebújt az Öregasszony félmeleg ágyába, de ott sem találtam.

Aztán visszamentem, és az íróasztal sarkán találtam meg kuporogva. Hálóingét maga alá gyűrte, kifele figyelt a havas kertbe.

– Fönn vagy, Boja?

– Nem, nem vagyok fönn – válaszolta bölcsen az én bölcs kérdésemre.

– Azt látom, hogy fönn vagy.

– Akkor mért kérdezed?

– Mit csinálsz?

– Láthatod, nem? – Felém ibolyázva kicsit megvetően végigmért.

– Ülsz az íróasztal tetején.

– Az íróasztal bal sarkán ülök. Pontosabban.

– Megfázol.

– Nem. Ég a kályha.

– Felöltözünk, jó?

– Most nem óhajtok felöltözni.

– Akkor mit óhajtasz, ha szabad érdeklődnöm?

– Itt óhajtok ülni, ha szíves beleegyezésed adod.

– Nem örvendek neki.

– Az ember sok mindennek nem örvend élete folyamán. Jól mondom? Vagy élete folytán.

– Packázol velem?

– Ezt a kifejezést nem pontosan értem. De ha olyasmit jelent, hogy ki akarok tolni veled, nem fedi a valóságot.

– Rád terítek egy pokrócot.

– Teríts rám, ha ez megnyugtatja kalandos öregatyai szívedet. – És elviselte, ahogy pokróccal körültekerem.

– El vagy keseredve?

– Azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés. Jobb, mint a packa.

– Karácsony van.

– Azért.

– Azért vagy elkeseredve?

– Tulajdonképpen.

– Épp ma… Tudod, hogy ma ajándékokat…

– …fogok kapni. Soroljam? A Jézus hoz egy fenyőfát. Földíszítjük, vagyis az angyalok meg mi. Suhogó szárnnyal szálldosnak majd a szobában a felnőttek. Főanya egy nagy szatyorral a kezében egészen a plafonig röpül. Az Öregasszony zoknikat ragaszt a falakra, melyeket majd te hordasz karácsony után. Apuci egy nagy Volán taxiban száguldozik a levegőben, hogy kikerülje a bútorokat. Ez lesz a mi karácsonyunk. Lehet, hogy angyalok is lesznek, de azok biztosan a karosszékben fognak gubbasztani. Mondjam tovább? Csöngetni fogsz. Az angyalok horkolni fognak, te meg izzadtra izgatod magad, hogy jöjjön a Jézus. Csöngetsz, hogy jöjjön. Aztán tele lesz ajándékkal a szoba, ahogy méltóztattál figyelmeztetni, én pedig leszaladok a lépcsőn, és ujjongani fogok. Vagy ne ujjongjak?

– De. Ujjongj.

– Azt fogom mondani: ennyi mindent! Ti leröpültök a plafonról meg a falakról, Főanya ölébe kap, jön a cipp-cuppolás.

– Mi az a cipp-cuppolás?

– A cipp-cupp szeretet.

– Mért, az nem jó?

– De jó – mondta Lányomlánya, és mélán kinézett a hóhimbálta olajfára. – Jó az.

– Öltözzünk föl.

– Aztán apuci megáll a Volán taxival a levegőben, leugrik a padlóra, cipp-cuppol.

– Látom, nem tetszik neked ez a cipp-cupp.

– Jön az Öregasszony, szemében könnyekkel és a rétes átható fényével, kitárja hatalmasra két nagy pulykaszárnyát, miket megsütött nekem, és vége lesz a karácsonynak.

Tébláboltam.

– A karácsony sem tarthat örökké.

– De. Örökké kéne tartania.

– Nem is volna jó. Az ünnep csak akkor ünnep, ha elmúlik.

– No, most fején találtad a szöget, Papuli. Azért jobb így.

– Hogyan?

– Itt az íróasztal sarkán karácsonyozni. Most előkarácsonyozok.

– Mi az, Boja?

– Tavaly is az volt a legjobb.

– Mi volt tavaly?

– Tavaly is előkarácsonyoztam. Csak nem vetted észre, Papuli. Ugyanitt ültem az íróasztalod bal sarkán.

– Tavaly?

– Mondom. Csak ti nem vesztek észre semmit. Nincs időtök. Forog a plafon.

– Mi forog?

– A plafon… Szálldostok, mint az angyalok, nem is tudtok már megállni. Főanya sem vette észre, hogy itt ülök az íróasztal sarkán, pedig kétszer is bejött. Mikor előkarácsonyoztam.

– Nézd, annyi dolga van…

– Azért jó a cipp-cupp. Nem kerül időbe.

– De ez az üldögélés, úgy látom, nagyon sok időbe kerül. Mit képzelsz…

– …azt képzelem, amit tavaly képzeltem. Hogy olyan sokáig kell várni a karácsonyra, már belefájdul a fejem, de az még mindig nagyon jó… Fájjon csak. Azt képzelem, hogy karácsony lesz. Hó lesz. Fenyőfa lesz. Angyalok lesznek. Minden lesz. És nem leszek egyedül.

– Na, én ezt nem hallgathatom, mert tényleg karácsony lesz, mire az Öregasszony hazajön.

– Menj csak. Én addig itt előkarácsonyozok meg asztalsarkozok.

– De mi ebben a jó?! – kiáltottam.

– Várni.

Én nem vártam tovább, lerohantam, és fejvesztetten álltam neki a zöldségtisztításnak, a pulykatrancsírozásnak, a mákdarálásnak, kifliszeletelésnek, ajándékcsomagolásnak, fenyőfakifeszítésnek; tojáshabot vertem, szalonnával spékeltem húsokat, forró tejet öntöttem a mákos kiflidarabokra, vágtam a húsokat, a kenyeret, az ujjamat, a szívemet; szaladgáltam ki-be a szemetesvödörrel, forró vizet engedtem, csillagszórót hajlítgattam, ezüstszalagot tépegettem, piros terítőt terítgettem, gyertyát gyújtogattam, aztán ide-oda szaladgáltam, mert nem találtam a csengőt. Már mindenki a szobában állt, igaza volt Lányomlányának, apja a szoba levegőjében Volán-taxizott, de nem tudta leállítani a motorját, anyja új harisnyát húzott, de ahogy a combjáig ért, mindig elpattant egy szál, újabb és újabb harisnyát rántott, de a szálak elpattantak, az Öregasszony krémet kevert, de nem tudta leállítani a keverőjét, a kanál csak forgott, forgott a kezében, a krém már habos volt, de a kanál nem állt meg az Öregasszony kezében; no, én meg nem találtam a csengőt.

– Hol a csengőm! – üvöltöttem elszántan, és fölrántottam a kisszekrény ajtaját, nem volt ott, az üvegpolcon sem volt, az asztal alá bújtam, ott sem volt, a szőnyeget is fölhajtottam, a lépcső aljában kerestem, nem volt sehol.

– Nincs meg a csengő! – kiáltottam.

– Nem érdekes a csengő, már éhen halunk – mondta Lányomlánya apja –, éhen pusztulunk! – és kiugrott a levegőben száguldó taxiból, belefejeselve a citromsárga hallevesbe.

– Most a csengővel jön! – förmedt rám az Öregasszony, és valami fekete spárgával összekötött hat zoknit, hogy valami fekete kötszernek tetszett az egész, aztán bevágta a fenyőfa alá, Lányomlánya anyja pedig rám legyintett.

– Sosem talál meg semmit! Boja úgyis tudja, hogy le kell jönnie! – És egy hatalmas hajas babát hajtogatott előre-hátra, hátha fölsír. Nem sírt föl, Lányomlánya anyja pedig egyre dühödtebben hajtogatta a főbabát előre-hátra, a hátát ütögette, rázta, mint Krisztus a vargát, és kiabált: – Nem szól ez a piszok! Meg se mukkan! Becsaptak! Ezer forintot adtam érte!

– Majd becseréled – mondta a férje, belekanalazott a hallevesbe, aztán ő is ordítani kezdett: – Hívjuk be Boját, hát kihűl a halleves! Ezért igazán kár volt Tiszavasvárról hoznom ezt a nyomorult halat!

Akkor egy pillanatra megállt a kavargás. A lépcső tetején megjelent Boja. Ibolyaszemében szikráztak a gyertyák. Mindnyájan a helyünkbe meredtünk, mint egy rögzített filmkép: az Öregasszony fölfelé tárta két pulykaszárnyát – gyere kislányom! –, én a szekrény alatt hasalva pillantottam föl rá, apja a hallevesbe ejtette a kanalát, anyja pedig a hajas babát fejjel lefelé fordítva suttogta: Boldog karácsonyt…

És elkapták és cipp-cuppolták. Gyorsan énekeltünk, és fejcsóválva nekiestünk a félig kihűlt vacsorának.

Lányomlánya megint a lépcső aljában állt. Gömborrát fölkapva figyelt fölfelé. Ilyenkor minden vonása a gömborrba szaladt össze. Kicsi volt ez az orr, de a figyelem ugyancsak kigömbölyítette. Mintha szimatolt volna. Ibolyaszeme is összeszűkült, mint alig rebbenő láng, nézte az előtte meredő tizenhét lépcsőfokot. A fényes, vastag deszkákon alig csillant fény.

– Papuli – suttogta fölfelé, és figyelt. Semmi válasz. Aztán megerősítette a hangját:– Papuli! – Ismét csönd. Lányomlánya megemberelte magát, és gömborrával előrerukkolt, és megindult a lépcsőn. A vaskorlátba kapaszkodott. Fölért a lépcső tetejére, ahol kávébarna csempefolyosóról nyíltak a fehér ajtajú szobák. Benyitott az első ajtón. Sötét volt odabent. Élőfekete csempefal emelkedett körös-körül. Lányomlánya ámuldozott. Ilyennek még sohasem látta a fürdőszobát. A szélén sárga, behorpadt vízilóként terpeszkedett a kád. Lányomlánya melléje merészkedett, és megsimogatta. „Ez nem is él” – motyogta magában, aztán még egyszer megsimogatta, hátha életre kel a fürdőkád. A lefolyó hörgött egyet – talán a szomszédban vizet engedtek. Lányomlánya visszahúzódott, aztán kedélyes hangon rászólt a fürdőkádra:

– Na ne beszélj! – Nevetgélt. Hallgatózott. De a vízilókád több hangot nem adott. Lányomlánya kilibbent a fürdőszobából.

Zeg és zug. Ezt jól kitalálták – gondolta Lányomlánya –, hogy eltévedjen benne az ember. A kávébarna folyosót fehér farácsozat vette körül, mint valami villogó fogsor. Lányomlánya gyorsan benyitott a következő fehér ajtón.

Ez az Öregasszony szobája – villant át a fején, amit úgy borított a szőke haj, mint egy bukósisak; a sisak éle egészen ibolyaszeméig ért, alig látott ki alóla. Szabályos, egyenes szálú haja volt Lányomlányának, a hajsisak egészen a koponyájára tapadt. A beálló huzatban most felborzolódott.

– No, égnek áll a hajam – motyorászta –, erre mondják, hogy égnek áll a hajam. – Megsimogatta a fejét, de a bukósisak már helyreállt.

A falon függött a csodaszekrény. Olyan, mint egy háromrekeszes vár. Alul erkély futotta végig, de még alatta három fiók húzódott, mint tagolt lövészárkok. És még oldalt három-három kis rekesz és középen két nagy rekesz, mintha csak a vár levegőbe nyitott szobácskái lennének. A csodaszekrény tetején kis galéria futott, ott bágyadoztak a kicses-kecses porcelánok, bonbontartók, két kis váza – persze virág nélkül –, dísztojások. Mindre virág volt pingálva; Lányomlánya megfogta az egyik porcelántojást, és megpróbálta leszedni róla a virító virágot. Nem jött. Inkább hát kinyitotta. Két aranyozott fejet talált benne, amint lángok közt lobog. „Hűséggel az egészségért” – az volt körbeírva, Lányomlánya azonban csak cirádának látta, noha a betűket már fölismerte. – Ahelyett hogy rágógumi volna – gondolta, aztán visszaejtette a dicsőségfejeket a porcelántojásba.

A krémek annál jobban tetszettek neki. Hűha! Kezébe vette a kistükröt, és nekilátott sorban csaknem mindegyiknek. Nokedliujját belemártotta az egyik tégelybe, aztán a krémet az arcára kente. – Jó – gondolta megelégedéssel. Még kent. Jól bemázolta magát. Piros rudat is talált, azt is kinyitotta. – Ahá – gondolta huncutul –, szóval ez az a csodaszer! – Huzigálta a száján a rúzsrudat, egymásra tapasztotta az ajkait, ahogy a nagy asszonyoktól látta, és kente, kente magára a piros anyagot. Végül akkora lett a szája, mint egy oroszlánnak. Az egész gyerekarc festékből állt. Végül kis seprűt is talált, azzal meg ibolyaszeme fölött pingált nagy vastagon. Fehér, piros, fekete folt lett az arca. S ezzel, úgy gondolta, eleget is tett a csodaszekrénynek. De nem. Egy márványfedelű kis dobozban gyöngyöket talált. Annak nagyon megörült, a nyakába akasztotta. Két hatalmas fülönfüggőt akasztott a fülébe, és szaladt kifelé a másik fehér szobaajtó felé.

– Papuli, Papuli, nézd meg, én vagyok az ősember!

Benyitott. Én javában aludtam, húztam a lóbőrt. Lányomlánya fölöttem meredt, piros-fehér-fekete arcával, bukósisak-szőkeségével, és nézett.

– No, Papuli… – csöndesen szólt, és megsimogatta a kis nokedlikkal az arcomat. Aztán óvatosan egy Népszavát vett föl az újságtartóból, és az arcomra terítette. – Szuszogj csak – annyit mondott, és kióvakodott a szobából.

Kinn a kávéfolyosón levetette a cipőjét, és harisnyában lépkedett tovább. Lement a tizenhét lépcsőn, megkereste a hajas babát, amit karácsonyra kapott, aztán újra föl a tizenhét lépcsőn, a hajas babát a kezében lógatta. Annak a karja kicsavarodott, bamba szemével nézegette az ősemberi ábrázatot Lányomlányán.

– Figyelj ide – mondta a zizegő hajú babának. – Most fölmegyünk a padlásra, és mindent megbeszélünk. – Azzal a kávéfolyosó végén nekieredt az újabb tizenhét lépcsőnek, nyögve húzta maga után a zizegő hajú aranybabát. – No, még csak pár lépcső. Ennyit meg tudsz tenni. – Nyekk-nyekk – nyikorgott a falépcső. Ez volt a piros lépcső. Piros linóleummal borított tizenhét lépcső.

– Húha, a magasban vagyunk! – Ott fönn is három ajtó meredt Lányomlánya elé. A bal oldalit választotta, alig vetődött be fény. Óriási szekrények honoltak ott, tele iratokkal, könyvekkel. Lapátok. Seprűk. Hatalmas üvegek, papírzsákok, ládák. Egy üres, nagy papírdobozban elhelyezkedett, ölében az aranybabával. És dudogni kezdett neki.

– Látod, látod… milyen sötét van. Ilyenkor már leszáll az este. Azt mondják. Leszáll. Nem rossz. Mintha az este egy nagy madár volna. Nevetséges. Mindegy. Leszáll. Talán csillagok is vannak az égen. Itt, itt – fordította aranybaba fejét a padlástető behabarcsozott nádazata felé –, itt, itt, közvetlenül a fejünk fölött égnek a csillagok! Itt, a tető fölött! Ha kinyúlnék a tetőn, le is vehetnék egy-két csillagot. Azok világítanak. Tudod, kik élnek a csillagokban? Ó, te nem tudsz semmit! – Megrázta az aranybabát, de az nem akart nyávogni. – Még nyávogni sem tudsz! No! Aranygyerekek élnek a csillagokban. Aranyparkokban játszanak. Aranykantár van a kezükben is, ilyen kicsi aranylovacskákat hajtanak. Milyen vidámak! Trappolnak az aranylovak az aranyparkokban, az aranygyerekek meg viháncolnak! De nem érjük el az aranygyerekeket, látod, mert nem tudok kinyúlni a tetőn.

Az aranygyerekek boldogok. Vidámkodnak. Sosincsenek egyedül, szaladgálnak, lovakat hajtanak. – Aztán Lányomlánya lehajtotta a fejét, bukósisak-haja előregördült. – Én meg itt vagyok. Veled játsszak? Nem is válaszolsz.

Bezzeg ők! Főanya mindig azt mondja: sietek, sietek… Esze ágában sincs sietni. Benn üldögél egy írógép előtt, és azt kopogtatja. Ugrálnak a billentyűk. Bejön hozzá egy úriember, a fülébe súg. Nevetnek. Brrr… Hogy utálom az úriembereket! Ki van nyalva a hajuk, a homlokukra tapad, mint valami polip! De Főanya nevet, hátrahajtja a fejét, úgy gurgulázik a nevetéstől. Bezzeg ők szórakoznak!

Apucikám… Apucikám… No, azt sem kell félteni! Berregteti az autómotort, és kinyitja az ajtót.

– Tessék csak beszállni! Elviszem én taxival a világ végére is, de ha kell, tovább, Soroksárig. És elmennek Soroksárra. Én is elmennék Soroksárra, de apuci csak idegeneket visz Soroksárra. Hogy fogja a kormányt, kanyarodik, búg a motor, sss… tépik az utat, tépnek ám veszettül…

– Majd jövök, Boja – ezt mondja apuci… és közben csak furikázik a taxival. És hogy nevetgélnek! Hátul, látom, két hölgy ül.

– Vigyen el minket Soroksárra, Pista… – nyögik a fülébe, és búgnak nevetve. A hölgyek. Pista, per Pista, nekik Pista mindenki, aki a földön él. Apu is Pista. Nem szeretem a hölgyeket, meg kell mondanom. Ezer drótba van a hajuk fölvillanyozva.

Az Öregasszony persze csak úszik a folyosón. Ő egy végeláthatatlan folyosón lakik. Körös-körül fehérruhás betegek üldögélnek a székeken, mint a sziklákon. Bólogatnak, az asszony felé nyújtják a kezüket, hogy elérjék és belékapaszkodjanak. Azok nem tudnak szabadulni a sziklákról, mintha oda lennének kötözve. Szeretnének az Öregasszonnyal kiúszni a partra. Hogy megmeneküljenek. Tudod, aranybaba. Mert azok bolondok. Ki szeretnének úszni, újra kiszaladni a jó meleg strandra. A tengerpartra? A folyópartra? De nem lehet. Oda vannak kötözve a sziklákhoz. Az Öregasszony azt mondja nekik: mindjárt, mindjárt… csak megyek Bojához… Jön haza…

– Figyelsz már, vagy csak a fejedet lógatod? A csuda vigyen el! Felelj már! Felelj! – Lányomlánya rázta a babát, behasította a mellénykéjét, úgy kiabált vele.

– Felelj már! Nekem nem fogsz hallgatni! Mint a mormota! Nem érted? Beszélj! Beszélj!

Sikongásra ébredtem. Nofene! Micsoda sötét. És elaludtam, mint a zsák. Ki sikoltoz? Füleltem, először azt hittem, csak álmodtam. Aztán a magasból jött a hang, mintha csak az égből jött volna. Nofene! Még nem jött meg senki? De hol van Lányomlánya akkor? Az anyja azt mondta, hazajön ötre. Már fél hét. A sikoltozó kiabálás csak hallatszott.

Fölugrottam, amennyire tőlem telt, aztán ki a kávéfolyosóra. A felső részből hallatszott a vékony kiabálás. Fölcaplattam a második tizenhét lépcsőn, aztán a padlásra nyitottam.

Lányomlánya ott ült egy nagy papírdobozban, de nem ismertem meg. Mint valami ősember, pirosra, fehérre, feketére volt mázolva az egész arca. És kezében a holt aranybaba. Az egyik lába kitépve, a karja felébe tört, a mellénykéje pedig föl volt nyitva. A belsejéből vatta meg rongyocskák lógtak elő. Lányomlánya dühödt arccal tartotta el magától, fölmutatva, mint egy totemet. Rázta, hogy hullott belőle a forgács, amivel kecsesre tömték a készítői. Aranyhaja a porba lógott.

Csak néztünk egymásra Lányomlányával. Ő mint egy ősember, kezében néma áldozatával. Bólogatva szólalt meg, bölcsen:

– Egyedül vagyok.

Lányomlánya utálta a hósapkát.

– Minek nekem hósapka?

– Mert esik a hó. – Azt hiszem, bölcs választ adtam.

– Érdekes. Azt én is észrevettem.

– Nahát! – dörmögtem. – Jó a megfigyelőképességed.

– A hó a hósapkára esik?

– Igen, ráesik a hósapkára.

– És ha eláll a hó?

– Akkor nem esik a hósapkára.

– Akkor hova esik?

– Akkor nem esik sehova.

– Megáll a levegőben?

– Igen. – Elegem volt a kérdezősködésből.

– Érdekes. Ilyet sose láttam. Akkor csak áll magában millió és millió hószem, és várja, hogy én elmenjek alatta?

– Miért mennél el alatta?

– Hogy ne kelljen felvenni a hósapkát. Azt szeretném, ha állna a hó a levegőben. Szebb is volna.

– De akkor nem lenne fehér a föld. Nem volna hó. Nem volna hol szánkázni.

– És mi volna, ha nem venném föl a hósapkát?

– A fejedre esne a hó.

– Agyonlapítana?

– Nem lapítana agyon, de beborítana.

– Csak egy fehér hókupac volnék?

– Rosszabb. Elolvadna a hó a fejeden.

– Víz?

– Víz csorogna a fejeden. Nem kellemdús.

– Becsorogna a fejembe is?

– Nem csorogna be a fejedbe, csak a fejeden. Elég az.

– Így meg látja a hó, hogy fejemen a hósapka, és kikerüli a fejemet.

– Nem kerüli ki, ráesik a hósapkára.

– De ott is víz lesz belőle, nem?

– A hósapka felfogja a havat. Meg a vizet, ami a hóból lesz.

– Egy ázott rongy a fejemen. Kellemdús.

– Nem ázik át a hósapka.

– Vízhatlan?

– Fölfogja a havat. Megáll rajta a hó.

– Hideg lesz a fejem a hósapka alatt.

– Nem lesz hideg, mert addigra levesszük, és lerázzuk a hósapkáról a havat. Jó?

– Elég kellemetlen. Le-föl kell rángatnom majd a hósapkát. És közben úgyis a fejemre esik a hó.

– Kevés hó esik azalatt a fejedre.

– Leveszem a hósapkát, fejemre esik a hó. Fölveszem a hósapkát, akkor meg rászorítom a fejemre esett havat. Nem kellemdús.

– Induljunk. Nem lesz időnk szánkázni.

– Tudod, mi a baj? Akkor a hósapka meg a fejem között lesz a víz. Mert elolvad köztük a hó.

– Megszárad a hajad a hósapka alatt.

– Köszönöm. Olyan lesz, mint a priznic. A hósapka a fejemre szorítja a vizet, kinn pedig változatlanul esik a hó a hósapkára, leveszem, akkor meg a vízre esik a hó. Elpusztulok.

– Ne mondj badarságokat. A hósapka megvéd.

Lányomlánya nokedliujjával gyűrögette a hósapkát, amit az Öregasszony horgolt neki. Két nagy fülpompon is volt rajta, hogy jól védje a fülét, fehér alapon kék fülhallgató.

– Mondhatok valamit? – kérdezte ibolyázva.

– Tessék. Bár eleget beszéltél.

– Nem szeretem a hósapkát.

– Húzd föl, az a lényeg.

– Akkor szeretni fogom?

– Megkedveled.

– Aha. Értem. A hósapka az a tárgy, amit addig kell az embernek a fejére húznia, amíg megszereti.

– Fölfogod a jelentőségét.

– Aha. Értem. Spenótügy. Ellenspenót.

– Micsoda?

– A spenót az az étel, amit addig eszik az ember, amíg megutálja.

– A spenót pedig nem rossz. Van benne vitamin, egy kis fokhagymával, pikánsan elsőrangú. Vastartalom is van benne.

– Ez olyan, mint az aranytartalék?

– Olyan. Vasban.

– Akkor azt nem szabad megenni. Azt hallottam, ne éljük fel az aranytartalékunkat.

– A vastartalékunkat fölélhetjük. Van elég.

– A spenótban.

– Abban is.

– És büdös.

– Mi büdös?

– A fokhagyma.

– Csipet kell bele. Jót tesz a vérnyomásnak…

– Nekem van már vérnyomásom?

– Van. Mindenkinek van vérnyomása.

– És szétdurran?

– Mért durranna szét?

– Az Öregasszonytól hallottam. Azt mondta, Olcsi bácsinak olyan magas a vérnyomása, fáj a feje tőle, csaknem szétdurran.

– A te vérnyomásodtól nem durran szét a fejed.

– Összetartja a hósapka?

Nem válaszoltam. Elhatároztam, nem engedem kizökkenteni magamat amúgy sem meglévő nyugalmamból. Felöltöztem, vártam a hósapkamozgalom végét, fekete ballonbundában, melynek a patentjai mindig kikapcsolódtak, már az is elég dühöt eredményezett. Nekem valóban emelkedett a vérnyomásom, már-már úgy éreztem, kinyomja felül a koponyatetőmet… Még egy hósapka, és durran.

Lányomlánya húzogatta magán a ballonos kék anorákot, és himbálta kezében a hósapkát. Féltem. Éreztem, ez megint a kérdések délelőttje. Néha rájött, és még azt is megkérdezte, miért vagyunk a világon. Boldogok leszünk-e valaha? Nagyobb-e a Jóisten, mint a televíziótorony? Szóval megoldhatatlan kérdéseket vetett fel. Reméltem, hogy megúszom.

– És miért hívjuk Öregasszonynak Al-anyut?

– Mert még nem öregasszony.

– Mert még nem ráncos?

– Nem.

– A bőre ragyog?

– Nem ragyog, mert nem húszéves már, de jó, tisztességes bőre van.

– És Főanyunak?

– Főanyunak még tisztességesebb bőre van.

– Akkor nekem van a legtisztességesebb bőröm.

– Neked bababőröd van.

– Baba vagyok?

– Nem vagy már éppenséggel baba, kislány vagy.

– Szóval azért hívjuk Öregasszonynak Al-anyut, mert még nem öreg.

– Körülbelül.

– Nem bántjuk meg vele?

– Nem. Ez humor.

– Értem. És mért humorozzuk őt?

– Mert szeretjük.

– A humor ezek szerint marhaság.

– Olyasmi. Szeretetből.

– Akkor téged Vénembernek kell hívni, Papuli.

– Elég nekem a Papuli. És elég a spenótból. És elég a fokhagymából. És a hósapkából. Elég! Gyerünk már!

– Ezt nem mondtad valami pikánsul.

– Nem. Ezt már magyarán mondom, mert a fenekedre ütök, és fájni fog, és nem fogsz tudni ráülni a szánkóra, hogy szánkázz!

Leballagtunk a völgybe. A hó kiidomult a dombokon, a fák között lágyan terült el, mint a takaró. Vastag volt és puha.

Lányomlánya néha megállt, fölemelte a fejét, úgy bámult a hóesésbe, ibolyaszemét összeszorította olykor. A hósapka a fejére borult, olyan volt, mint egy sarkvidéki utazó – kicsiben.

A pályán alig volt valaki. Pálya? A kuruclesi völgy oldala. Gondolom, azért lett Kurucles, mert innen lesték a kurucok a labancokat. Ezt nem akartam Lányomlányának feszegetni, nehogy megint magas vérnyomásig kérdezzen.

Fölmentünk a völgy élébe, s a fehér kenyérré sikált dombon lecsúsztunk. Én mögébe ültem, átfogtam a kezemmel, éreztem élő melegét, és magamhoz szorítottam. Engem is átjárt a régi szánkázások hajrája, mikor akkora voltam, mint Lányomlánya és a vasúti töltésen lesiklottunk a mélybe. De velem nem volt senki. Egyedül talán jobb szánkázni, akkor az ember magában érzi a röpülést.

– Próbáld meg egyedül – mondtam hát.

– És ki kormányoz?

– Majd egyenesbe állítlak.

Lányomlánya nem nagyon lelkesedett az ötlettől. De csak fölvittem a domb tetejére. Én meg leszaladtam a domb oldalába, hogy ha a meredek felé kitérne, elkaphassam. De nem kellett. Ügyesen lesiklott. Azután már nagyon belemelegedett. Újra és újra leröpült. Sikongott az örömtől. Egyszer aztán a meredek felé irányzott. Le, le a csúfondáros mélység felé, ami előtt állottam.

– Dőlj balra! Dőlj balra! – kiáltottam, de hiába, a szán csak rohant felém, vagy mellettem el a szakadékba. Csizmámmal elébe tartottam, hogy visszatérítsem a szánkót az útjára. Elperdült a szánkó, Lányomlánya meg hatalmasat bukfencezett, ahogy végiggurult a lejtőn. Ott feküdt a szánkó mellett. Rohantam. Dédelgettem, mozgattam óvatosan, ő meg nyöszörgött. Rettenetesen megijedtem. De felült a hóban. Nem tört el semmije.

– Miért nem dőltél el balra?

Rám nézett megbocsátóan.

– Nem hallottam semmit a hósapkától. – Nevettünk. Fölállt. – Még szerencse, hogy Kudi velem volt.

– Kicsoda?

– Kudi. Olyan ügyesen elrántott balra, hogy egyikünknek sem történt semmi baja.

– Ki az a Kudi?

– Jaj! Aki mögöttem ült a szánon! Nem tudod?

– Nem tudom…

– Az utolsó két fordulóban már együtt jöttünk le.

– Kudi?

– Az. Átfogott, ahogy leröpültünk.

Körülnéztem, mint az ütődött. Már senki sem volt a pályán. Nem tudtam, ki az a Kudi, de hálát adtam neki, hogy megmenekültek. Szedelőzködtünk, Lányomlánya a kezében hozta a hósapkát.

– Én szeretem Kudit. És ő is nagyon szeret engem.

A nagy hószánkázás után sokáig maradtunk ágyban. Aggódtam, hogy Lányomlánya megütötte magát, és azért nem kel föl. Hánykolódtam egy darabig az ágyban, aztán kiosontam a kávészínű folyosóra.

Persze, a felnőttek már elviharoztak a dolgozóba. Főanya a levegőben gépelt, a harmadik emeleten, úriemberek jöttek a szobájába, melléálltak a levegőben, a harmadik emeleten, és a fülébe diktálták a diktandót, ő meg lepötyögtette vékony ujjaival. Lányomlánya apja valahol az űrben cirkált. Taxija nem is a hóban futott, hanem valóságosan röpült az országutakon, annyira nyomta a kakaót; két idősebb hölgyet vitt el Soroksárra, ahol már disznóölésre gyülekeztek a ruhájukból kihízott kedélyes emberek. Azt mondták a volánosnak, maradjon velünk, jókat eszünk! Nevettek, hangjuk egészen idáig hallatszott. No és az Öregasszony! Ott úszott a folyosón, úgy, ahogy Lányomlánya mondta. A betegek nyújtogatták utána a karjukat. Kócosak voltak és lebegtek – sziklákhoz voltak kötözve. Csak nyújtogatták az Öregasszony felé a karjukat, aki kedvesen úszott közöttük, gyógyítgatva őket a bolondos levegőben. Azok meg a fehér köpenye szélébe kapaszkodtak.

Hűha – gondoltam –, az egész világ dolgozik, mi meg itt heverészünk Isten hideg napja alatt. Nagy ajtónyitogatásokkal közlekedtem.

– Ne csapkodd az ajtókat! – kiáltott rám Lányomlánya a lenti szobából.

Majd adok én neked ne-csapkodd-az-ajtókat! – gondoltam, már régen fel kellett volna kelnünk, régen indulnunk kellene. Dübörögtem lefele a tizenhét fokú lépcsőn.

– Nem hallod, hogy ne csapkodd az ajtókat?! – szólt rám Lányomlánya, alvástól átnedvesedett ibolyaszemmel. Befordult a fal felé a nagy ágyon, tappancsaival átkarolta a vastag paplant.

Odalopództam a háta mögé, de láttam, hogy ébren van, szeme nyitva.

– Most mit lesel? – kérdezte nekem háttal.

– Hogy alszol-e?

– Dehogy alszom.

– Pihensz?

– Eleget pihentem.

– Akkor meg alo mars! Fölkelni!

Nem mozdult. Dühödten a konyhába indultam teát főzni.

– Ne csörömpölj! – kiabált ki Lányomlánya. – Ennyi kímélet lehetne benned!

Bekukkantottam.

– Fáj a fejed?

– Nekem nem.

– De mi baj van?

– Mért kell mindig bajnak lenni?

– Állandóan egrecíroztatsz.

– Mit csinálok?

– Szóval rám szólsz.

– Csapkodod az ajtókat… Csörömpölsz… Mint egy elefánt, dübörögsz. Nem veszed észre?

– Zavar?

– Engem nem. De azért tekintettel lehetnél. Nem látod, hogy még alszik?

– Kicsoda?

– Kicsoda, kicsoda! – mondta méltatlankodva és fejcsóválva. Óvatosan kibújt az ágyból, a maradék paplant elegyengette, begyűrte. Az ágy fölé hajolt. Mintha suttogott volna, de nem hallottam, csak az ajka csücsörített.

Aztán halkan fölvette a papucsát, és lábujjhegyen ment a vécére. Az ajtókat úgy hajtogatta, mint a réteslapokat.

Csak bámultam. Körülnéztem a levegőben, füleltem, mint aki valakit látni akar. Hogy valami megmozdul, valami hangot hallok.

Odamentem az ágyhoz, az ágyneműk közt nézelődtem, aztán vállat vonva kimentem a konyhába.

Lányomlánya sokára jött elő a vécéből. Kezet mosott nagy sikálással, de halkan, közben mindig befelé fülelt.

– Nem aludt jól – mondta súgva, rám ibolyázott egyet.

Jelentőségteljesen visszanéztem rá.

– Talán megütötte magát.

Megint rábámultam.

– Forgolódott egész éjszaka.

Néztem, mint a bolond. Belemerültem a teakészítés műveletébe.

– Vagy fölhevült. Fölizgatta a szánkázás. Biztos rosszat álmodott.

Hallgattam. Mit mondjak erre? Belelógattam a bögrevizeinkbe a kis teapárnákat, melyek fölfúvódtak a forró vízben, lebegtek a tetején.

– Elég, elég! – kiáltott most rám, és a teapárnákat kirángatta a vízből. A bögrékben sötét lé kavargott. A teapárnák kis zsinóron lógtak, himbálóztak, aztán a kistányérra röpültek. – Milyen fekete teát csináltál! Nem szereti erősen a teát! Á, nem figyelsz semmire! – Félresodort kis testével a konyhaszekrény elől, maga vette kézbe a reggelikészítés gondját. Kenyeret vágott, megkente vékony vajjal. Aztán földarabolta a szelet kenyeret. Parizert vett elő a hűtőből, leszalagozta, fogával körberántotta a héját, a húst apró darabokban a kenyerekre fektette. – Szereti a parizert – mondta nagy komolyan, én hunyorított szemmel lenéztem rá.

– Igen. Mit bámulsz? Azt hiszed, mindenki a gyulait szereti meg a szalámit, csak mert te azt szereted? Ő nem, ha tudni akarod. Azok a nehéz füstölt darabok a kolbászokban! Megfekszik a gyomrát. És tegyél még egy cukrot abba a koromlébe! Keserű, mint az élet!

Nem mondom, eléggé ingerelt a hölgy, ahogy oktatgatott.

– Nem kellene talán egy csöpp rumot beletenni őnagysága teájába?

– Miket zagyválsz itt össze? Rumot a gyereknek? Okos Vénember, mondhatom!

– Talán attól életre kel – jegyeztem meg gúnyosan.

– Életre kel! Hát nincs semmi baja! Csak egy kicsit elfáradt! Még nem láttál olyat? Láttalak én már az ágyban heverészni nyolckor! Nagyon is láttalak, mikor az Öregasszony már javában takarít meg söpör, te a lóbőrt húzod! Ennyi pihenést is sajnálsz tőle? Egy kis citromot csavarj a teájába, és kész.

Gondoltam, most jobb, ha nem szólok. Békésen fölvágtam a citromot, belecsöpögtettem pár csöppet a teába. Némán sürgölődtünk a konyhában. Lányomlánya nokedliujjaival összeszedegette az elkészített parizeres kenyereket egy tányérra, szalvétát tett melléjük, megragadta az egyik teás bögrét, és beimbolygott a szobába. Hallottam, ahogy gondosan becsukja maga mögött az ajtót.

Vállat vontam, leültem elfogyasztani a magam reggelijét. Békésen és dühösen falatoztam. Levágtam egy jó darab szalámit, azt marcangoltam. Milyen jól megvoltunk kettesben Lányomlányával! Most mi lesz?

Odaosontam a szobaajtóhoz, hogy belessek a kulcslyukon.

Lányomlánya az ágy szélén ült, ibolyaszemével a paplanhalomra meredt. Kavargatta, hűtötte a teát. Megízlelte. Aztán az ágy fölé nyújtotta. Majd letette az asztal szélére. A parizeres tányérról fölvett egy darab kenyeret, bekapta. Egy darabot az ágy fölé nyújtott. Nem hallottam a hangot, de mintha mozgott volna a szája. A fejét csóválta. Később bekapcsolta a rádiót, valami muzsika szűrődött ki a szobából. Nagyokat nevetett, csapkodva a térdét, ugrabugrált. Aztán lekattintotta a rádiót, megint a paplanok fölé hajolt, egyengette a párnákat, fölpüfölte.

Rám nyitotta az ajtót, én meg a fenekemre ültem, a kezemben lévő teás bögre kiborult.

– Mit csinálsz itt? Csak nem leskelődtél? Szép dolog, mondhatom! Na, emelkedj már föl, Papuli! Nem ütötted meg magad?

– Nem, nem – motyogtam, aztán a kiömlött teát törölgettem. – De tudod, hogy sietnünk kell, bevásárolunk, holnap sok vendég jön, az Öregasszonynak nagyon sok dolga lesz…

A piacon sokáig kuncsorogtunk. Összeválogattam a húst – lábszárat vettünk, oldalast, egy csülköt, jó húsosat, meg egy félkilónyi combot. Zöldséget vettünk a levesbe, aztán újra vissza a húsoshoz, negyven deka marhahúsért. Téli almát válogattam, az Öregasszony pitét akart csinálni. Italokat is vettünk, sört, bort, pálinkát.

Lányomlánya csak szorongatta a kezemet. Nem szólt semmit, csak nokedliujjait a tenyerembe süllyesztette. És néma volt. Azelőtt annyit kérdezett, hogy majd rám szakadt az ég. Most csak csillogott föl hozzám ibolyaszemével, a gyéren szállingózó hó megnedvesítette szempilláit.

– Menjünk már… – nyúzta, húzta a kezemet, vonszolt maga után. Én a nagy kosarakat cipeltem, alig tudtam követni a hóban trappoló kis csizmája nyomát. Szipogott.

– Csak nem sírsz? – kiabáltam rá. – Mi bajod van?

Akkor már potyogtak szeméből a nagy könnycseppek, az ibolya vízben úszott, az arcán legördültek a cseppek, nem törölte le, csak törtetett előre a vastag hóban.

– De hova a csudába siessünk? Az Öregasszony csak délután jön haza… Hé! – utána kiáltottam, mert előreszaladt, be, be a kertajtón, a bejárati ajtón dörömbölt! Ahogy kinyitottam az ajtót, berepült a szobákba, ide-oda futkosott, fölszaladt a kétszer tizenhét lépcsőn, nem kiáltott, csak minden zugba benézett, aztán sírva az ágyra dűlt.

– Tudtam! – kiabált. – Eltűnt! Miattad. Mert annyit totojáztál! Eltűnt! Nem érted? – És sírt.

Al-anya végigvánszorgott a havas park emelkedőjén. Nem mintha öreg lett volna – noha tudni való, hogy a család csak Öregasszonynak hívta becézésképpen –, hanem mert egyszerűen fáradt volt. Ő volt az, aki után kapkodtak a sziklákról a folyó-folyosón az emberek.

Elmeintézet – ez volt a hajó neve, ahol Al-anya dolgozott. Már reggel hatkor trappolt a hóban, hogy beérjen idejében az elmehajóra. Óriási sárga hajó volt ez, nagy, kivilágított kabinablakokkal és sok-sok kedves furcsa utassal. Az utasok Al-anya gondjaira voltak bízva. A folyó-folyosó szék-szikláira, asztalköveire támaszkodva várták Al-anya megérkezését a téli reggelben. Aztán Al-anya megérkezett, és megindult a hajón az élet. Sürögtek-forogtak a fehérköpenyes matrózlányok, hogy eleget tegyenek Al-anya parancsainak. Mosdatták a betegeket, pátyolgatták, púderezték az öregeket, a fiatalabbakat pedig mindenféle édes gyógyszerekkel látták el. Megindult a reggeliztetés, a bolondos betegek vidáman és szomorúan kanalazták a tejlevest, a mazsolás madártejet. Mert Al-anya nagyon szerette a betegeit. Mikor ő megérkezett, a betegek megnyugodtak, felé nyújtogatták vibráló kezüket, kapaszkodtak utána. Al-anyának mindenkihez volt egy kedves szava, egy suhanó simogatása, a hajó ilyenkor elnyugodott, és aránylag békésen hajózott az álló vízen. Al-anyának mindenre volt gondja – kellett is, hogy legyen –, a fűtésre, az ablakon besurranó szél elcsitítására, a színes orvosságok kiosztására, a sziklák, székek, ajtók tisztántartására, a kabinágyak fekhelyének puhaságára. Így aztán Al-anyának nagyon sok dolga volt, hogy a rábízott elmehajó utasai úgy-ahogy boldogok legyenek.

Így aztán érthető, hogy hazafelé jövet vánszorgott. Egyszerűen a fáradtságtól és nagyszerűen a sok szatyortól, pakktól, melyekben kisded családjának élelmet, kenyeret, sót szállítmányozott haza, no és főleg azoktól a csomagoktól, melyekben Bojának rágógumit és Túró Rudit cipelt haza. Mert Al-anya legjobban Boját szerette, Boja viszont a Túró Rudit. Így hárman szerették egymást igazándiból.

Most is cipekedve emelkedett a park havas fái közt, zöld irhabundájába burkolózva és dideregve. Mert hideg is volt. Méghozzá. A cipeléshez.

Amint a park széléhez ért, nagy csoport csíkos vaddisznócskát látott. Szuszogva hammolták a havat. Kis röffenésekkel harapdálták a nagy fák odvas törzseit. Odasündörögtek Al-anyához, megszagolták a csizmáját, fölnéztek ezüstkucsmás fejére.

Al-anya nem félt a vaddisznócskáktól. Azt gondolta, azok is Isten teremtményei, s mint ilyenek nem lehetnek abszolút gonoszok. Al-anya tudniillik szent volt, jóság lakott a szívében. Most is ott állt a kis vadsüldők között, és beszélgetett velük, mint Assisi Szent Ferenc a madarakkal annak idején.

– Na, mit akartok? Sietnem kell, haza kell érnem. Ne tartóztassatok fel! – És csizmás lábszárával kedvesen odébb pöckölte a vaddisznócskákat, melyek szaglásztak és farukat rázva cömbörögtek körülötte. Mintha az lett volna huncut vaddisznócska-tekintetükben: „Ne menj még… beszélj még… játsszunk még…”

– Na jól van, jól – mondta, és megvakarta az egyik kisdisznó hátát, amelyik hálásan röfögött. Mondom, Al-anya a középkorban valószínűleg szent lett volna, de mivel elmúlt a középkor, így csak egyszerű asszony lett a huszadik században, úgy is, mint Boja nagyanyja. A vaddisznócskák szelídek lettek a közelében, ahogy az elmelakók is megnyugodtak jelenlétére.

– De nem maradhatok ám sokáig! Itt viszem az unokámnak a Túró Rudit meg a rágót! Nagyon vár. Ha látnátok az unokámat! Olyan ibolyaszeme van, hogy még egyszer akkorára nyílik a szemében a világ! Haja sárga kis sisak, lába formás, mint a kövirózsa…

A vadsüldők kedveskedve dörgölőztek a keze fejéhez, és mintha csak utánozták volna, azt röfögték: „Kvirózsa… kvirózsa… kvirózsa…” Al-anya elnevette magát.

– Ti is szeretnétek, ha ismernétek! Nagyon jó lelke van! Mint egy kis lámpás, ég benne a lélek… Majd egyszer megmutatom nektek, erre fogunk jönni, és ti is kijöttök az erdőből, és hozunk mogyorót meg diót, és azt ropogtatjátok, és hempergőztök a hóban. Jó lesz?

Vaddisznócskáék mormologtak, dörzsölőztek, csaknem elgáncsolták örömükben Al-anyát, aki különben is roskadozott a csomagok terhe alatt.

– Nagyon vár már engem az a kislány! – toppantott már nagyot a lábával Al-anya. – Várja, hogy vigyek neki Túró Rudit… Annyira szereti a Túró Rudit…

„Trrrtrrrdi… trrrtrrrdi…”-dörmölésztek a vadsüldők kedveskedve Al-anyának, mire az csak megnyitotta a szatyrát, és egypár Túró Rudit meghámozott, és a kicsinyek közé dobta, melyek habzsolva fölfalták az édességet, egymást lökődve, nedves orrukkal a hó közt matatva.

Al-anya megiramodott – így estig sem érek haza –, és becsukta maga mögött a kerítés vasajtaját, kisurrant a járda fényes hóútjára. A vaddisznócskák a kerítéshez szaladtak, úgy bámultak utána, kis orrukat a kerítés rombuszaiba dugták és nyöszörögtek.

– Jól van, jól van, na – integetett vissza nekik –, majd holnap újra erre jövök! De várjatok ám!

Azzal nekiveselkedett a dombnak, és ripp-ropp ment hazafelé, a csizma úgy nyikorgott a hóban, mint a nyenyere.

– Jaj – mondta, ahogy belépett –, nagyon elfáradtam!… – És nyújtotta a sok csomagot. Verte le magáról a havat. – A vaddisznók is föltartóztattak.

– A vaddisznók?

– Mindig várnak. Nyolcan vannak… ma a Túró Rudit is megették… És bent, ha látnád, mi van! Nagyon nyugtalanok voltak ma a betegek, talán időváltozás lesz…

– Mindig az időváltozással jöttök!

– Mit csináljunk? Valami magyarázatot csak kell adni a nyugtalanságnak! A hajón is énekeltek, gajdoltak, kiáltoztak, alig tudtam rendet teremteni… Láttad volna Hammaynét… egy széken állt, és rázogatta a szárnyait. Hogy neki az van. A két karját emelgette. Hogy elszáll…

– Elszállt?

– Ne bolondozz! Adtam neki egy lemezjátszót, akkor lejött a székről, és megnyugodott. De egész délelőtt azt nyekergette. Domján Edit énekel rajta. „Beszélj… Beszélj… Beszélj…” Ezt énekelte szegény egész nap. Ti mit csináltatok?

– Bevásároltunk. Nem azt mondtad?

– Dehogynem! – Ilyenkor Al-anya már nem látszott középkori szentnek, inkább villogó szemű apácakolostor-főnöknőnek. – Vettél tarját?

– Vettem, és…

– Vettél lábszárat?

– Vettem, és…

– Vettél marhaleveshúst?

– Vettem, és…

– Bojával voltál?

– Vele, de…

– Adtál rá sálat?

– Adtam, de…

– Szvettert?

– Szvettert is, de…

– Ráhúztad a kesztyűt?

– Ráhúztam, de…

– Nem ázott át a csizmája?

– Dehogy ázott, csak…

– Megfájdult a torka?

– Dehogy fájdult, csak…

– Megütötte magát?

– Dehogy ütötte meg magát, csak…

Ott hadonászott előttem a szent asszony. Mondom, szentsége már elillant, a messzi múlté volt, előtört belőle a hárpia. Igaz, azt mondják, mindenkiben két én lakik. Két lény. Most, ahogy láttam, a hárpia látszott működni, ahogy előttem hadonászott.

– De-de, csak-csak, és-és… de-de, csak-csak, és-és… Ennyit tudsz csak hápogni? Hol van egyáltalán az a gyerek?

– Az a gyerek a szomszédban van. Nagyon el van keseredve… A másik gyerek elveszett.

– Mit mondasz? Megőrülök! Tudtam, azért hápogsz és sunyítasz! Istenem, mit mondunk az anyjának! – Le-föl rohangált, kétforintosokat keresett. – Tudtam, tudtam! Semmit sem lehet rád bízni! Nemhogy a bevásárlást, de egy gyereket sem! Istenem! Megőrülök!

– Ne őrülj meg. Nem a mi gyerekünk veszett el! Halló! – utána kiáltottam, de ő már rohant árkon-bokron, havon, úton keresztül telefonálni a hóban állingáló fülkéhez. Én persze utána trappoltam, de a házipapucs leesett a lábamról, azután kalimpáltam. Persze a sose járó autóbusz is megjelent, úgyhogy félreugrottam, a busz végigspriccelt, tele lett a szám, szemem hólével. Köpködve szaladtam Al-anya után, és kiabáltam: Nem a mi gyerekünk veszett el! Értsd már meg, hadd mondjam el! A másik gyerek! Azért van elkeseredve! De megkeressük!

Kiabálhattam. Mezítláb rohantam utána, de ő már javában konferálta lányának a szöveget:

– Megőrülök. Apád elvesztette a gyereket! Azonnal gyere haza! Valahol… a hóban! Istenem! Ne a rendőrséget értesítsd, hanem gyere haza! Sose bízzuk rá többé! Csak még egyszer meglegyen! Szegény kis Bojám! – sírdogált a telefonba a lányának.

Üvöltöttem:

– Nem a Boja veszett el! A másik! A másik gyerek! – Álltam mezítláb a hóban, ő meg a szomszédba szaladt.

Ültünk titokzatosan az emeleten. Lehorgasztott fejjel. Al-anya, Főanya és én. Hallgattunk. Főanya kisírt szemmel bámult maga elé. Lassan nyugodtunk csak meg. Nem mertem rágyújtani egy cigarettára sem, mert úgy éreztem, rögtön rám rontanak, hogy hova tettem a gyereket, noha Boja már békésen aludt a szomszéd szobában. A kávéfolyosón áthallatszott a könnyű zihálás.

– Tönkre akarsz tenni minket? – szólalt meg baljós hangon Al-anya, szemében a düh földöntúli szikráival.

– Dehogy akarlak… – nyögtem.

– Akkor mért mondasz ilyeneket?

– Istenem… – Főanya fiatal hangon belesírt a levegőbe. Fölkelt, gyorsan átment a kávéfolyosón, és belesett a szobába, ahol Boja aludt. Le sem vetkőzött, fiatal-szőke haja nedvesen a ronggyá havazott, nyúzott, ócska irhabundájára omlott. Visszajött, megtörten mosolygott. – Megvan…

Dühös voltam.

– De mért ne volna meg?

– Azt mondtad, elveszett…

– De nem ő veszett el, hányszor mondjam, hanem a másik gyerek!

– De milyen másik gyerek?! – ordított rám Al-anya, nem kímélve a hangszálait, de aztán észbe kapott, hogy Boja alszik, lehalkította selymes hangszerré.

– Hogy mit állhatott ki miattad ez a lány…

– Nem lány már, hanem asszony… – nyögtem dühömben.

– Éppen ez az! Anya! Tudod, milyen az anyai szív?

– Nem tudom – mondtam, és azt gondoltam, ha ilyen ostoba, nem is akarom megtudni.

Akkor egyszerre egymásra villantották a szemüket, Főanya és Al-anya, és szelíden kezdtek beszélni velem, mint egy elmebeteggel.

– Na… Meséld el szép sorjában, mi történt… – Biztatóan mosolyogtak, mondom, mint egy hülyére.

– Mit meséljek?

Lányom odajött hozzám, megsimogatta a fejemet, mintegy jelezve, nem kell tőlük félnem. Al-anya is közelebb húzta a székét hozzám, szemembe nézett, és gyöngéden faggatni kezdtek.

– Ki az a másik gyerek? – kérdezte Al-anya előrehajolva, még mindig a zöld irhabundában pihegve.

– Nem tudom…

Al-anya ingerült mozdulatát Főanya leállította, és kedvesen szólt:

– Hagyjad, anya. Nem olyan egyszerű… Mióta van itt egy másik gyerek?

– Egy napja…

– Aha. Itt lakik?

– Itt, persze.

– Egyszerűen bejött a lakásba?

– Egyszerűen be.

– De hol? A zárt ajtón át?! – kiáltott rám dühében Al-anya.

– Nem tudom…

– Akkor mit tudsz? Talán a kéményen lopakodott le?

– Ma reggel már itt volt. Azt tudom.

– Hol?

– Boja ágyán üldögélt.

Egymásra néztek a hölgyek, mintha bolond volnék.

– Itt láttad először?

– Én nem láttam.

– Akkor honnan tudod, hogy itt volt?

– Boja mondta.

– Mit mondott?

– Hogy rosszul aludt. Forgolódott az ágyban.

– Kicsoda?

– Mondom, az a másik gyerek!

A hölgyek fáradtan hátradőltek, Al-anya a széken, Főanya fölöttem háttartásban. Csóválták a fejüket.

– Boja beszélt vele?

– Nem, azt nem hallottam. Be volt csukva az ajtó. Csak azt láttam, hogy takargatja a paplannal.

– Szóval ő sem beszélt vele? – kérdezte fenyegetőn Al-anya, mint a rendőrségen.

– Reggelit készített neki.

– Reggelit?

– Igen. Parizert meg vajas kenyeret. Hogy a gyulai kolbászt nem szereti.

Lányom észrevétlenül jelzett Al-anyának, hogy bizonyára süsü vagyok, ne jöjjön ingerületbe.

– És… hm… mekkora ez a gyerek?

– Akkora lehet, mint Boja.

– Értem – mondta Al-anya jelentőségteljesen. – És lány? Lánygyerek?

– Azt nem tudom pontosan.

– Ja, nem tudod.

Csend volt. Csak Boja lélegzése hallatszott a kis szobából.

– És egyszer csak itt volt. Igaz?

– Nem. Már előző nap is velünk volt. A dombon.

– Hol?

– A Kuruclesi-dombon, ahol szánkóztunk.

– Valami szomszédgyerek?

– Nem hiszem. Boja mögött ült a szánkón.

– Egyszerűen fölült a szánkójára?

– Ott volt mindenesetre.

– Honnan tudod?

– Boja bukfencezett egyet, s akkor mondta, jó, hogy vele volt az a gyerek. Megmentette őt.

– A másik gyerek?

– A másik gyerek.

– Félelmetes.

Vallatóim megint elernyedtek. Al-anya egy zsebkendővel megtörölte izzadt homlokát.

– Annyit csak tudsz, hogy hogy hívják?

– Nem tudom… Hogy is?

– De Boja nem szólította?

– Nem. Várjatok csak… Valami neve volt azért…

– Na… – biztattak vallatóim hozzám hajolva. Most már én is verejtékeztem, hogy egy titokzatos lényről kell beszélnem, akit nem ismerek. De ugyanakkor tudtam, hogy van, hiszen Boja egészen belebetegedett, most is izzadtan aludt az ágyban, kimerülve. Mi is a neve? Pedig Boja valahogy mondta a nevét.

– Azt hiszem, Kudi a neve. Kudinak hívják.

– Kudi? – csapott le rám egyszerre mind a két izgatott hölgy. – Kudi? Milyen név ez?

– Nem tudom… Kudi.

– Ez magyar név?

– Nem hallottam még.

– Én sem – mondta fölényesen Al-anya, levetette izzasztó zöld irhabundáját, magas nyakú pulóverét ráncigálta a nyakánál, mint aki meg akar fulladni. – Nem bírom tovább! Egyszerűen bejár ide egy gyerek, és azt se tudjuk, hogy kicsoda!

– Hát Kudi… most mondja Apa… – könyörült meg Lányom rajtam. Rám mosolygott, gyanús kedvességgel.

– Kudi! – kiáltott föl Al-anya. Megint elvesztette középkori szentségét, inkább a másik tulajdonságával, hárpiaságával tündökölt. – Nem rossz! Mit kezdjek egy Kudival? Nem mehetek be a rendőrségre, hogy kérem, a férjem azt állítja, nálunk lakik egy Kudi nevezetű egyén, akinek nem tudja az adatait! Aki nem tudni, hány éves! Azt se, hogy fiú-e vagy lány. Hogy szőke vagy barna? Hogy adjunk személyleírást? És mindezek fölött Kudinak hívják! Hát azonnal bevisznek minket a bolondokházába!

– Meg kellene kérdezni Boját… Ő biztos tudja – mondta Főanya, de Al-anya rögtön leintette:

– Azt nem lehet! Ha láttad volna! Teljesen kimerült! Belebetegedett a hiányába! Szét akarod törni a lelkét? Majd megkeressük.

– De hol? – kérdezte a lányom.

– Hol, hol! Valahol! Az erdőben! A kuruclesi dombokon! Ahol ők hármasban szánkóztak dicsőséges és zseniális apáddal! Vagy a Fény utcai piacon! Apropó! A piacon veletek volt?

– Nem.

– Hát akkor hogyan veszett el?

– Nem tudom. Mire hazajöttünk, nem volt itt.

– Megőrülök! De – mutatott rám az angyalarcú szentből dühödt fúriává változó Al-anya – miatta van minden! Nem lehet rábízni semmit! Ez még azt a Kulit vagy kicsodát is elvesztette! Ez még azt is elveszti, aki nincs! Majd ő megkeresi! Ha elveszíteni tudta, majd szépen megkeresi!

Később búslakodva ültünk a vacsoránál. Boja még mindig kimerülve aludt, mi is alig mertünk a tejfehér káposztafőzelékből, amit Lányom bánatosan megfőzött azért. Ficliztük a remek húsokat, pedig mindnyájan szerettük, de nem volt kedvünk enni.

Nem így Lányomlánya apjának. Alighogy befarolt a ház előtti hóba a taxijával, berohant, és nekiveselkedve a székelykáposztának, motorjavítástól fekete kézzel meregette a nagy húsokat meg a szálas, finom káposztát. Lányom magyarázta neki a dolgot:

– Apa azt mondja, van itt egy gyerek Boján kívül.

– Ühüm – falt a taxis apa.

– Hogy ő sem látta, de itt van. Helyesebben volt.

– Ühüm.

– Mert ma reggel elveszett. Délelőtt helyesebben.

– Ühüm.

– Nem tudjuk, fiú-e vagy lány, de gyerek.

– Ühüm.

– Ma még Bojával reggelizett.

– Ühüm.

– Boja nagyon el van keseredve miatta, hogy elveszett.

– Ühüm.

– Hogy Kudinak hívják.

– Ühüm.

– Téged nem érdekel semmi? Csak falsz itt?

– Már mért ne érdekelne? Majd megkeressük. Engem szidsz? Én nem is láttam! Az Öreg mondja, hogy itt volt. Majd bemondatom az URH-ba a taxin. Biztos megtalálják.

– De mit mondatsz be? Hogy keresel egy nem lévő gyereket?

– Ne izgasd magad. Azt mondjátok, Kudi a neve. Erről mindenki ráismer. Ilyen csak egy van – mondta, és böffentve megtörölte erős, vastag bajszát a szétálló káposztától.

Hiába mondattuk be a Volán taxi URH-ján, Kudi csak nem került elő. Legalábbis Boja magatartásából erre következtettünk. Boja elszontyolodva járkált a lakásban, föl a tizenhét plusz tizenhét lépcsőn, le a tizenhét plusz tizenhét lépcsőn.

Egy éjszaka nem tudtam aludni. Kudi nem hagyott, vagyis Kudi gondolata. Vele álmodtam. Milyen lehet? Kicsi? Nagy? Leheletnyi? Tízéves? Öt? Szőke?

Hajnalban aztán, hogy a felnőttek elmentek a dolgozóba, mindent átkutattam. Szisztematikusan. Fönt kezdtem a padláson. Régi, nagy papírdobozok mélyén kutattam, poros iratok közt. Hátha ide bújt el. Gondoltam, a tudomány mai állása szerint lehet ez egy kis lézerlény is akár, aki kicsire-nagyra tudja változtatni magát. Szétfújtam minden papírlapot, pörgettem öreg könyveket. Hátha legalább a lábnyomát meglátom. Az egyik mesekönyvben ujjnyomokat találtam. Aztán rájöttem, azok csak Boja nokedliujjainak a nyomai. A padláson az üvegszekrény lapjai mögött kotorásztam. Semmi. Fölforgattam a manzárd összes bútorát. Kinyitottam a fenti ágyat, a paplanok közt bujkáltam. A fenti kis íróasztal összes fiókját kiszórtam, hátha a régi fényképek közt rábukkanok. Azokból próbáltam árnyékképeket összeállítani, hogy Kudi arcára ráismerjek, Lányomlánya vagy a saját gyerekkoromból. Nem hasonlítottak Kudira, vagy mégis, de Kudi nem volt sehol. Zseblámpával bevilágítottam a zugokba, az elnyűtt bakancsok, régi karácsonyfadíszek mögé. Feltörtem két kis ládikómat, ahol egykori oklevelek és szerződések lapultak, eltört mézeskalács szívek, jelvények, keresztek. Kudi nem volt sehol.

Széthánytam a bőröndöket, melyek a lépcső feletti beugróban állottak. Régi rokoni ruhákat ráztam szét, melyekben még anyám táncolt nyári éjszakákon. Apám harisnyáit rázogattam, melyekben végigmenetelt az orosz hósivatagon, fogsága felé. Bátyám esztergomi diákládáját föltörtem, de csak egy vízipólósapkát találtam meg egy ötven év előtti hajójegyet. Diáksapkám régi címere is itt hevert.

A kis strandszekrény rekeszeit is kiforgattam. Ezeréves fürdőruhák, gumikarikák közt kotorásztam. A függöny redői sem kerülték el a figyelmemet. A behavazott ablakközök. A könyvespolcok hátsó traktusa.

Semmi, semmi…

Azaz mégis…

Ahogy szimatoltam, megütötte az orrom valami Kudi-szag. Mintha éreztem volna ezt a szagot. Illatot? Ahogy az emlékeket forgattam-kotorásztam, megütött egy elemezhetetlen illat, amit azelőtt sosem vettem észre. Melyik tárgy volt is az?

Visszasiettem az egyik ládikához, melyben régi diákcímerem lapult. Orromhoz emeltem, megérintette szimatomat valami fanyar vasszag. A címer vasból volt, kék zománccal bevonva, annak a szagát éreztem – egyszerre visszafordult velem az idő, amikor én is gyerek voltam, rengeteg kép szaladt elém – megképzett a múlt, mert a diákcímer szaga felidézte.

Talán Kudi is ilyen lelki lény! Hol is találnánk meg a való világban, mikor ő egy másik síkban, valahol a lelki mezőkön ugrándozik? Csak nem a múlt szagában létezik, hanem a jövőében. A jövőnek is lehet szaga?

Meglesz-e valaha? Hiszen ha Kudi van, akkor nem találjuk meg, csak Boja fejében! De ő sem tudja megtalálni, csak ha Kudi beugrik. Beugrik az ibolyavirágos fejben, mint egy kattanás. Rákapcsol a lelki áram, és megvilágítja kvarclényét. És Boja előtt kirajzolódik. Megvilágosodik Boja szeretetében.

Boján azonban nem láttam semmiféle megvilágosodást. Letörten mászkált a háromszintes lakásban, elvarázsolt zegzugaiban.

Így aztán Al-anya ránk parancsolt, hogy menjünk el Bojával a rendőrségre, ott mindennek megvan a nyilvántartása, az lehetetlen, hogy ne kapjunk valami értékes információt.

A diákcímert félredobtam íróasztalom sarkába, és Bojával megindultunk búsan a rendőrségre. Most nem volt kedve hósapkázni, békésen tűrte, hogy rárángassam a kötött anyagot. Mentünk az úton, mint két medve. Egy kis medve meg egy nagy medve.

– Olyanok vagyunk, mint egy kis medve meg nagy medve – mondtam Lányomlányának.

– Mindig kitalálsz valami butaságot – hűtötte le a kedvemet, búnak eresztve a fejét.

– Gyere, csúszkáljunk egyet a jégen! – kiáltottam és előreszaladtam, hogy a kicsúszkált fényes tükrön lavírozzak.

– Majd megint összetöröd magad – intett jobb belátásra Lányomlánya. Ő nem csúszkált. Én is abbahagytam, különösen hamar attól, hogy rám szólt: – Mit szólnak, hogy egy ilyen öreg hapsi csúszkál a jégen?!

Nem tudtam felvidítani.

A rendőrség bejáratánál nagy, prémes köpenyben álldogált az őr.

– Mi tetszik? – kérdezte, és belekapaszkodott az övébe, mely úgy hurkolta, mint erős zsineg a hurkát.

– Elveszett személy bejelentését szeretnénk elvégezni.

– Fiatalkorú?

– Én? Én öreg vagyok.

– Az eltűnt személy, kérem szépen.

– Igen. Kicsi. – Lenéztem Lányomlányára, nem fűz-e valami hasznos intelmet a szavaimhoz, de ő rám se hederítve rugdosta az épület sarkát.

– Te meg ne rugdosd az épületet – szólt rá az őr. – Közvagyon.

Adott egy bilétát, és egy füstös helyiségben kötöttünk ki. Az irodai rendőr kedves ember volt, ebédelt. Bólogatott, ahogy köszöntünk, intett a fejével, üljünk csak le.

– Csak befejezem – mondta, és belekanalazott a paprikás krumpliba szafaládéval. Evett. – Kihűl – adta tudomásunkra, és nagyot szürcsölt a vastag léből. – De nincs több kenyerem.

– Leugorhatok kenyérért – mondtam készségesen, hogy jobb belátásra bírjam majd ügyünk iránt. Le is ugrottam, hoztam a tisztnek három szelet kenyeret.

– Három szelet? Reggel óta nem ettem – mondta fitymálóan, aztán kitépte a kezemből, és megtörve beletörölt egy nagy darab kenyérrel a paprikás krumpli aljába. A lecsorgó levet ügyesen elkapta a szájával, közben biztatóan ránk mosolygott. – Nagyon éhes vagyok. Virsli kellett volna bele, nem szafaládé.

– Kolbászt hozhatok – mondtam neki, mire ő megint kegyesen bólintott, és én leugrottam kolbászért. Az őr gyanúsan nézett, de visszafelé fölmutattam a rúd kolbászt, beengedett.

Fönt az irodában a tiszt elvette tőlem a kolbászt, teljes erőből beleharapott, recsegtetve ette.

– Ilyen vacak kolbászt hozott? – És kiszedte a szájából a mócsingot. – Még csont is van benne. Majdnem beletört a fogam. – Megvetően bekapta a maradék kolbászt, a lábost az iratok fölé lökte a polcon, és a kenyeret rágva rám förmedt. – Na mondja! De egyben!

– Az a helyzet… – kezdtem nyögve, míg Lányomlányára sandítottam – az a helyzet, hogy nem tudom, ide kell-e bejelentenünk, de valójában mi sem tudjuk, miről van szó, ugyanis vagy öt napja fölbukkant a házunkban egy gyerek, ugye, Lányomlánya kis barátja, talán így is mondhatom, valamiféle gyerek, nem tudnám pontosan meghatározni, honnan is való, de kétségtelen ott volt, hiszen Lányomlánya – mutattam ijedten Lányomlányára – még reggelit is készített neki. Gondolom, beszélt is vele, de erről szabatos tudomásunk nincsen, így azt sem tudom megmondani, az illető elveszett gyerek beszél-e, vagy csak a levegőben lóg.

A rendőr rám nézett. Bólintott. Lehet, hogy nem figyelt. Újra megköszörültem a torkomat.

– Mindenütt kerestük, a vőm, Lányomlánya apja mint taxisofőr be is mondatta az URH-jába…

– Az nem az ő URH-ja, hanem a vállalaté – mondta a bő ruhás tiszt, és fogpiszkálóval diszkréten tisztította a fogait.

– Igen… szóval a vállalat URH-jába mondatta be a nevét… Tudniillik Kudinak hívják… és nincs meg… gondoltuk, hogy a volánosok esetleg megtalálják, de semmi hír, izgatjuk ugye magunkat, bár nem gondolnám, hogy törvényellenes cselekedetet hajt végre…

– Tiltott határátlépésre gondol?

– Nem, csak olyan értelemben, hogy ő nem ebből a világból lehet… Elképzelhető, hogy átlép minden határt, és csak érzékeny lézerrel lehetne megfogni… Tudniillik arra gondoltam, ahogy kaparásztam a régi emlékeim közt, hogy esetleg csak úgy létezik, mint mondjuk egy sugárzás, egy lelki esemény, tudniillik ahogy egy emlék, ismeri százados úr az emlékeket… valahogy nem úgy léteznek, ahogy mi, de mégis léteznek, s arra gondoltam, ha olyan kicsi ez a lény, hogy csak lelki úton lehetne lefülelni…

– Kérem, ez nem idegosztály. Itt van a szomszédban a szakrendelés. Ott tessék… – Elfordult tőlünk, egy baracklekváros üveget vett le, belekanalazott, köszönésképpen ránk bólintott. – Én azért a maga helyében megvizsgáltatnám magamat…

Eléggé leforrázva tértünk haza. Gondolható.

Ám egyszer csak a fönti szobából Lányomlánya kiáltozása térített magamhoz kábulatomból.

– Papuli! Halló! Gyere! Gyere már föl!

Fölcaplattam a tizenhét lépcsőn, és Lányomlánya nokedliujjai az íróasztal sarkára mutogattak.

– Nézd csak! Megvan! Ott a Kudi! Most mondd meg! A te diákcímereddel játszik! Szabad neki?

– Szabad – mondtam, és merően néztem az íróasztal sarkán az üres levegőt.

Na, most ott álltam Kudival. Mondhatnám, meg voltam áldva vele. Volt is, nem is…

Mindenesetre Lányomlánya vígan játszadozott a háromszintes házban, kacarászva beszáguldotta a kacskaringókat, zegzugokat, óriási kiáltásokkal. Vékony cérnahangját visszhangozta a ház.

– Gyere! Gyere! – bizonyára a birodalmát mutogatta.

Homlokomat kezembe temetve próbáltam gondolkozni és dolgozni. Az írógép előtt ültem. Nemsokára Lányomlánya robbant be hozzám, rám ibolyázott.

– Tavaszodik – fuvolázta.

– Na, és mit csináljak vele?

– Nem érzed?

– Érzem. De dolgozni szeretnék.

– Te csak folyton magadra gondolsz. Muszáj írni?

– Muszáj.

– Mért?

– Mert ha nem ír az ember, megfájdul a hasa.

– Mint a szülésben?

– Valahogy úgy.

– Most fáj a hasad?

– Édesem, hagyj egy percet legalább dolgozni!

– Szeretetlen vagy.

– Mi vagyok?

– Nem szeretsz. Csak írsz. Írni könnyű. Szeretni nehéz.

Mit ugráltat itt engem ez a kis pimasz, mikor éppen arról akartam írni, mi a szeretet? De megint rám szólt:

– Az írással töltöd az időd. Nem jut időd, hogy szeress. Ez álnokság.

– Ne szólj mindenbe bele.

– Látod! Ideges vagy. Ha igazat mondanak, ideges leszel. Nincs türelmed a másik emberhez.

– A csuda vigye el a másik embert! Éppen azért írok, hogy az emberek szeressék egymást!

– Arra gondoltam – mondta Lányomlánya –, honnan van a tavasz.

– A Föld forog a Nap körül. Most azon a helyen vagyunk, hogy tavasz lesz.

– A Naptól?

– Tulajdonképpen.

– Minden a Naptól van?

– Tulajdonképpen.

– Ő valami isten?

– Tulajdonképpen.

– Bölcs válaszok. Mondhatom, nagy szeretet, csak le akarsz rázni, hogy dolgozhass.

– Dehogy akarlak…

– Én úgy képzelem… a Nap valami nagy rossz és nagy jó. Mintha egy piros King-kong árnyéka vetődne a földre. Az árnyék keveredik a fénnyel. Most tavaszárnyék van. Kellemes. Hűvös. Andalító. Ilyenkor szerelmesek az emberek?

– Van, aki ősszel.

– Az ősz is enyhe.

– Az is.

– Télen is van szerelem?

– Akkor is. A hideg hó alatt összebújnak az emberek.

– És nyáron is szerelmesek?

– Nyáron pucérak. Azért szerelmesek. Befújja meztelen testüket a finom, puha szél.

– Te mikor szeretted meg az Öregasszonyt?

– Régen.

– Tavasszal vagy ősszel?

– Jaj, Boja… hagyj dolgozni! Tavasszal ismertem meg, nyáron előttem járkált finom szandálban, ősszel ránk hullottak a falevelek, télen egymás tüzénél melegedtünk. Megfelel?

– Miért szeretted meg?

– Jaj! Mert szép volt.

– A szeme?

– Dióbarna. Aranybarna zöld dió, veled volna élni jó… Ilyesmi.

– Haja?

– Arany. Lebegett a szélben. Mi kell még?

– Válla, alakja, lába, keze?

– Válla alabástrom. Áttörve kis málnaszínű pettyekkel.

Lányomlánya titokban, óvatosan lehúzta a válláról a kardigánt meg a blúzt, nézegette a vállát.

– Alakja?

– Korsó. Íves korsó.

– Lába?

– A lába, a lába… Szökellt, mint egy karcsú nádszál…

– A keze meg?

– Virág. Elomló virág… Hajlékony.

– Jó lehetett neked, Papuli.

– Jó volt. Szép volt.

– Mi a szép?

– Nem tudom…

– Csak tudjad.

– Évezredek. Kialakulnak gyönyörű formák. A tigris csíkjai… A gyíkok lüktető színei… Évezredek alatt alakultak ki. A lovak sörénye… A mozgásuk… A macskák szeme…

– Hú, de szép!

– Na látod.

– De a legszebb benn van, ugye?

– Hol benn?

– A zsákban.

– Zsákban? Milyen zsákban?

– A lélekzsákban.

– Persze, ott van.

– Nem látni. Belül. Az a legszebb, csak nem vallod be.

– Bevallom én, csak…

– Igen. Az a legszebb. Csak nem valljátok be. Hogy nem vagy egyedül, az a legszebb.

Lányomlánya az ablakban állt, alig érte fel az üveget. Az olajfa ágaira nézett, a kert megzúduló szélfuvallata mozgatta őket. Messzebb a Ferenc-hegy vonulata rajzolódott ki. A napsugárban megcsillantak a kankalin első, csöpp virágai, vadul, ibolyásan ragyogtak. A reggeli harmat olvadozott a leveleken.

– Főanya is szép?

– Nagyon szép.

– Akinek az anyja szép, ő is az lesz?

– Remélhetőleg.

Lányomlánya leszaladt. Trappolt a tizenhét lépcsőn lefelé, ajtót csapkodott, ki-be járt, fölcammogott a kétszer tizenhét lépcsőn.

Magam az írógépet vertem. Azt szerettem volna megírni…

Az Öregasszony hazajött, lenn tett-vett, szokása szerint szétrombolta a délutánunkat. Takarított. Fölverte a szőnyeget, söpört, törülgetett. Nem akartam leordítani, hogy hagyja abba, szétzavarja az álmainkat. Ráborultam az írógépre, a betűk a homlokomba fúródtak.

Később Főanya is hazavitorlázott. Röppent a szobában, morgolódott az Öregasszonnyal, halk duruzsolásuk betöltötte a lenti termet.

– Csak egyszer ne takarítanál!

– Inkább a vacsorát csináld meg, mindjárt megjön a férjed. És fáradt lesz.

A Taximester meg is jött, sárga sörényét olajfoltok tarkították. Főanyával megcipp-cuppolták egymást. Ilyen egy család, gondoltam, és az írógép betűibe fúrtam a fejemet. Homlokomat kiverték a betűk.

– Hol van Boja? – kérdezte a Taximester.

– Biztos fönn játszik a manzárdon – mondta Főanya, és megterített. De Al-anya kivette a kezéből a tányérokat – ő mindent jobban tudott.

– Meg akarom már cipp-cuppolni – mondta a taxis, bajuszát pödörgette a gyerekcsókra. – De az öreg nem vesztette el?

– Nem mindennap veszti el. Csak olykor.

Én kiemeltem a fejem a betűkből, melyek a homlokomba mélyedtek. Tényleg, Lányomlányát egész nap nem láttam. Föllopóztam a manzárdba, belestem az ajtórésen.

Ott volt a színpad. Lányomlánya ibolyaszeme környéke aranybarmára volt festve. Egy óriási vázában álldogált, egy nádszál volt melléje támasztva, kezében egy csöpp kankalint tartogatott, félmeztelen vállát kis piros festékpettyek tarkázták. A sarokban régi tükör mattkodott, abban nézegette magát. Suttogott:

– Kudi… Tavasz van. Évezredek lósörénye lebeg a macskák szemében… Tigriscsíkos gyíkok szaladgálnak a napisten földjén… Én a nap leánya vagyok – suttogott a félhomályban. – Szeret engem?

Nagy üvegcsörömpölés hallatszott. Lányomlánya kiszaladt pettyezett vállával, mint egy kopott kis masamód.

– Papuli! Ez a Kudi összetörte a tükröt! Olyan aljas! Nem is szeret engem!

– De szeret. Csak nem mutatja rögtön. Ez a szerelem.

– Majd én is nem mutatom neki! A dög! – mondta, és lement a szülőket cipp-cuppolni.

A cipp-cuppolások nem nyugtatták meg Lányomlányát. Pedig cipp-cuppolták elegen. Al-anya, ahogy hazajött a bolondok hajójáról, még le sem vetette a piros kulikabátot – tavasz lévén nem a beszorító zöld irhában járt természetesen, hanem egy harangszerű piros szövetkabátban, a szélre a kabát kedvesen harangozott, bim-bamm, ilyen hangot adott, mondom, le sem vetette a piros harangkabátot, már nekiesett Lányomlányának, és cipp-cuppolta. Nyávogott is hozzá:

– Te gyönyörű… jaj de imádlak!

– Imádni csak felsőbb lényeket szokás – próbált kitérni a cipp-cuppolás pergőtüze elől Lányomlánya.

– Te is felsőbb lény vagy – mondta Al-anya, és megsorozta cipp-cuppal Lányomlányát.

– Ne beszélj butaságokat – próbálta kihúzni a karját Al-anya szorításából. – Tudod, hogy én gyerek vagyok. Természetes gyerek.

– A gyerek az felsőbb lény! – Al-anya a feje búbját puszálta.

– A gyerek az gyerek – mondta fensőbbségesen Lányomlánya úgy, hogy magam is azt éreztem, valóban a gyerekben titokzatos bölcsesség lakik. Én is megcipp-cuppoltam volna gyorsan, de szégyelltem. – Olyan, mint egy kis felnőtt – folytatta oktatóóráját Lányomlánya, Al-anya csak ámult. – A természetes gyerek. A természet gyermeke. Én a természet gyermeke vagyok, nem?

– De.

– Nahát akkor. Csak ne imádj engem.

– Akkor kit imádhatok?

– Természetfölötti lényeket. Ha vannak.

– És vannak?

– Akad – mondta elharapva a szót Lányomlánya, nagyot ibolyázott Al-anya szemébe. Al-anya ragyogott az ibolyaárban. Arca fénylett Lányomlánya földöntúlian szép tekintetétől.

– És milyenek a természetfölötti lények?

– Ó – suttogta elhaló hangon Lányomlánya. – Csodaszépek. Mélybarna szemük van, benne aranydiók görögnek. Járásuk, mint a gazelláé. Hopp-hopp, így lépkednek, könnyedén. Átugranak finoman a falakon…

– Látom! – lódított Al-anya, hogy Lányomlánya kedvében járjon. – Ennek a Kudinak barna szeme van!

– Kudinak? – kérdezte bizonytalankodva. – Á, rosszul látod. Ennek kék szeme van.

– De a járása! Ahogy szökell! Mint egy gazella.

– Köszönöm… Úgy jár, mint egy fóka.

– Cammog?

– Mi az hogy! És nem tisztítja ki a cipőjét! Fuj! Tele ragacs a keze! Nem jössz le onnan! – kiáltott Lányomlánya a levegőre. Al-anya csak bámulta, hol lehet Kudi. – Nem lehet vele tisztességesen beszélni! Gyere le azonnal! – kiáltott föl az üvegpolc teteje felé, ahol a poharak sorakoztak. – Nézd meg. Még leveri a poharakat! – Valóban megrezzentek az üvegneműk, Al-anya csak bámult fölfelé.

– Hol van?

– Ott! Nem látod? Már semmit sem látsz?

– A plafonon?

– Ajaj! Hogy mennyi bajom van vele! Ott ugrál az üvegszekrény tetején!

– Nem szereted a te kis barátnődet? – Al-anya selypegve beszélt, hogy belopja magát Lányomlánya szeretetébe.

– Barátnő? Fiú ez, nem lány! Akkor nem volna ilyen rossz! Nézd, még leveri a talpas poharat! – Elhajtotta a levegőt a polc felől.

– Fiú?

– Persze. Nyomorult kisfiú. Világrossza!

– Milyen ruhát hord?

– Ruhát! Nem kell ennek ruha! Reggel adtam rá egy tiszta nadrágot, már összekoszolta! De nehogy azt hidd, hogy újat adok rá! Legyen csak meztelen!

– Megfázik!

– Fázzon! Ha nem tud vigyázni a holmijára! Most kilóg a pucér feneke. – Nagyot paskolt a levegőbe.

– Ne bántsd! – védelmezte Al-anya Kudit, aki feltehetően a szekrény tetején guggolt.

– Ne bántsam? És ő bánthat engem?

– Bántott?

– Ne féltsd őt! Megvan a magához való esze!

– Mit csinált?

– Mit csinált… Mindig valami huncutságon töri a fejét. Múltkor is felöltöztem, hogy előadjunk egy színdarabot…

– Milyen színdarabot?

– Jaj! Amit el kellett volna játszanunk!

– Ki csinálta a színdarabot?

– Én! Ki csinálta volna?

– És mi a címe a színdarabnak?

– Mi a címe, mi a címe… Te meg én. Ez a címe.

– És miről szólt a színdarab?

– Miről szólhatott, ha ez a címe? Ezt olyan nehéz kitalálni? Pedig annyit gyakoroltuk.

– Akkor játsszátok el! – kérlelte Al-anya Lányomlányát, aki csak dühösen meregette ibolyáit a levegőbe.

– Ezzel? – Megint odasuhintott, a poharak megpendültek. – Ez sose fogad szót! Nézd, milyen rendetlen! És csupa kosz a keze. – Gyere le azonnal, és mosd meg a kezed! – Aztán Al-anya felé fordult magyarázótag: – Muszáj vele kemény hangon beszélnem, mert másképp nem hallgat a jó szóra. Ez az – jegyezte meg elégedetten, és szemével a lenti mosdó felé követte a levegőt. – Végre lejött. Egyszer meg kell hogy jöjjön az esze!

– Csak egyszerűen leugrott onnan a magasból? – álmélkodott Al-anya.

– Ajaj! Ha látnád, miket tud!

– Miket?

– Mindent! Föl tud mászni a kéményre is. A múltkor is onnan parancsoltam le! Nagyon rossz.

– De mért?

– Mért? Mert fiú! Fölült tegnap a diófára. De a legmagasabb gallyak közé ám! És ilyenkor tavasszal még hajlósak az ágak! Rosszalkodni! Azt igen. Rendetlenkedni!

Kikiáltott a mosdóba: – Fejezd már be azt a pancsolást! Most kifröcskölte a vizet! Feltörölhetem – és szaladt a mosdóba, törölgetni kezdte a követ.

– Látod! – kiáltotta Al-anyának. – Most eliszkolt. Mindent én csinálok helyette.

– És mi lett a színdarabbal?

– Semmi. Nagyon szép jelenetünk volt. Én fönn álltam a manzárdban egy vázában az íróasztal tetején. Eleinte olyan jól ment. Szavalt hozzám. „Ó, Júlia, mért vagy te Júlia…” Ezt szavalta. Egészen meghatódtam. Hogy ilyen szépeket talál ki. Még könnyeztem is. Beleborzongtam… hogy ennyire szeret engem. Aztán összetörte a tükröt.

– Milyen tükröt?

– Amiben nézegettem magamat. Irigykedett, hogy milyen szép vagyok.

– Ő nem szép?

– Ő – tartotta kezében a felmosórongyot Lányomlánya, és elábrándozott. Ibolyásan nézett a messzeségbe a nyitva hagyott vécéajtón át. Állt ott, mint egy mosogatórongyos madonna, nokedliujjait belevájva a vizes rongyba, lábán kis sárga cipőben, melyen megcsillant a tavaszi sárga fény. – Ő? Nem is tudom… Elállnak a fülei – mondta aztán dühösen, a földre csapta a felmosórongyot. – Biztos az anyja nem kötötte le a fülét csecsemőkorában, most aztán elállnak a fülei. Így – két gyurmatenyerét a feje mellé illesztette, és azzal legyezett, mint egy elefánt, arcára buta grimaszt erőltetett, ahogy Kudit dühében utánozta. – Mint egy lapát… olyanok a fülei. Lapátfülű, lapátfülű! – kiabálta az emeletre, feltehetően Kudi oda távozott a sok szidalom elől. – Látod – mondta Al-anyának, aki hol a felmosórongyra nézett, melyből folyamatosan szivárgott a víz, hol a tizenhét lépcsőre, ahol Kudinak lennie kellett. – Most nem mer lejönni! Hékás! – kiáltott föl megint Lányomlánya. – Ugye, nem mersz lejönni, mert tudod, rossz fát tettél a tűzre!

– Ne szidd mindig – próbálta Al-anya védelmébe venni Kudit, de már ügyesen csavargatta a felmosórongyot, mert a rend még a gyerekeknél is fontosabb volt. Lányomlánya már megelégelte Kudi hiányát, és utána eredt a napsütötte lépcsőkön.

Este együtt ült a család vacsora után, Lányomlánya is elvonult már aludni. Főanya fáradt kézzel eszegette a süteményt, és faggatta Al-anyát:

– És milyen? Ezek szerint te már láttad!

– Hagyd már anyádat – mondta a Taxiférj egy újságba mélyedve. – Majd mi is meglátjuk azt a Kudit.

– Azt nem hiszem – mondta rejtélyesen Al-anya, ő is kanalazott egyet-egyet a sütemény melletti habba. – Milyen Kudi? Valami földöntúli… Ugrabugra, fölmászott oda… – mutatta az üvegszekrény tetejét, még a Taxiember is révülten követte a mutatóujját. – Szétlocsolta a vizet a mosdóban… De mindenestül… drága lény… Csak elálló lapátfülei vannak.

– Lapátfülei? – kérdezte Főanya süteményes ujjait szopogatva. – Látszik, annyira látszik?

– Igen. Így elállnak a fülei – mutatta Al-anya a tenyerével. – De nagyon szép szeme van. Mit mondjak… van benne valami természetfölötti ragyogás. Mintha nem e világból való volna! Mintha egy égi zseblámpával világítanák át.

– Természetfölötti? – ejtette le az újságot a Taxiapa is, és a levegőbe meredt.

De ekkor már Lányomlánya trappolt lefelé a tizenhét alsó lépcsőn, hálóingben, mezítláb.

– Sosem fogok neked semmit sem elmesélni – görbítette be nokedli-mutatóujját Al-anya felé. – Te mindent elpletykálsz. Természetfölötti! Most tojt be, nagy mamlasz létére. Most érezhetitek a természetfölötti illatot! Adhatok neki új pizsamát! És moshatom a természetfölötti fenekét!

Hogy Kudi természetfölöttiségét tisztázzam, arra nekem sem volt időm, de hogy sok gondom volt vele, az biztos.

Nagyon kitavaszodott. A kertben úgy pattogtak a rügyek, mintha apró kézigránátokat hajítottak volna szét valami éjszakai kis jótékony terroristák. De ettől csak szebb lett a világ. Gondoltam is, milyen jó volna, ha csak ilyen terroristák léteznének, hogy igazi tavaszra lobbantsák a világot.

A fű egyszerre kizöldült, alig mert az ember rálépni. Mintha apró macskák nyávogtak volna halkan. Inkább az utakon jártunk Lányomlányával, és szívtuk az arany napfényt. Szippantgattuk, mint egészséges morfinisták az arany levegőt, mely az arcunkra csorgott. Nyalogattuk a szánk szélét, hogy ezt az olvatag napmézet ízlelgessük.

A kankalin! Sötétzöld levélfülei közt kipettyezett egy-egy sötétibolya virág. Ezek meg hallgatóztak, minden neszt meghallottak; attól tartottam, megértik, amit mi Lányomlányával beszélünk.

Élt a természet, na. Ahogy fogtam Lányomlánya nokedliujjait, beleborzongtam, milyen jó élni! A világ tele volt elektromossággal. Villódzott a lég, mi ott álltunk a pelyhedző olajfa alatt, egy öregember, akinek újra megpezsdült a vére, aki már mindent megtapasztalt, most mégis örült a tavasz játékának, meg egy csöpp Lányomlánya, aki minduntalan ide-oda kapkodta a fejét a nyüzsgő tavasz ágpattogására, zengett a kert, doboltak a megnyíló növénycsatornák, Lányomlányában ujjongott a csöpp ér-vér, ahogy a korai madarak csipogtak, harsánykodtak a kertben. Jó lenne mindig így maradni – gondoltam –, állni a tavaszban, hallgatni a tavaszt, szeretni egy gyereket, nem is kéne elmúlni.

Lányomlánya szava térített magamhoz:

– Azért Kudit is kihozhatnánk.

Magamhoz tértem.

– Persze. Hozzuk ki.

Lányomlánya már szaladt is befelé, bevisított a szobákba, föl a tizenhét plusz tizenhét lépcsőn.

– Kudi! Kudi! Gyere! Tavasz van! Papuli is vár a kertben! Az olajfa olyan, mint egy kezdő menyasszony! Kudi! Hol vagy? Papuli elvisz minket a Nagyrétre! Papuli szeret téged, ne félj. Ha jó gyerek vagy, nem kell félned!

Nem tudtam megállapítani, hogy szeretem-e Kudit vagy sem, mert tulajdonképpen nem ismertem elég alaposan. Bár mindennap csak róla hallottam jóformán, hogy rendetlen, koszos, és lapátfülei vannak, Lányomlánya rengeteget nyűglődött vele.

Álltam a kertben, a pattogó venyige-tavaszban. Ki lehet ez a Kudi? Itt voltunk Lányomlánya körül annyian. Szerettük, talán túlságosan is szerettük, de mintha ez neki nem lett volna elég, keresett magának egy Kudit. Kedvére, ellenére? Hiszen annyit szidta, már-már azt gondoltam, kell neki egy pofozógép, akit kedvére sújthat. Aztán meg annyira dédelgette. Persze, nem engedett a közelébe férkőzni, tulajdonképpen mindent ő csinált számára, reggelit, ágyat, betakarta, babusgatta, korholta és simogatta, meg is cipp-cuppolta, én meg csak néztem az üres levegőt, ahol Kudinak kellett lennie.

Persze most is jöttek. Lányomlánya kézenfogva vezette.

– Rendbe raktam – magyarázta nekem. – Hát nem ott feküdt a manzárban?

– Nem manzár az, hanem manzárd – javítottam ki Lányomlánya szavát.

– Nem érdekel. Nem érdekel a te d betűd – mondta fölényesen, és cinkosan Kudira pislogott ibolyásan. – Nekünk manzár. Ugye, Kudi? – Odahajolt Kudijához. – Mintegy magánzár. Ugye, Kudi? Annyit is jelent. A manzár a legjobb hely, ott az ember fönn van, és be van zárva, és egyedül vagyunk ketten, ugye, Kudi?

Nem óhajtottam Lányomlányával nyelvhelyességi vitába bonyolódni, hiszen úgyis tudtam, ha ketten vannak – ő meg Kudi –, úgyis nekik lesz igazuk, ha a fejem tetejére állok is.

– Azt mondtad, elviszel minket a Nagyrétre – állt meg előttem Lányomlánya, büszkén éreztetve Kudival, hogy van fölöttem hatalma.

– Én ugyan nem mondtam, de…

– Nem mondtad?

– Éppen akartam mondani, de…

– Na, ha akartad, az ugyanaz, mintha mondtad volna. Induljunk.

Sok ellentmondást itt is fölöslegesnek tartottam, hiszen köztudott a közgazdaságtanból és államtanból, hogy a gyermek erőszakszervezet. Általában az történik, amit ő akar. Mi, szegény felnőttek csak alattvalók vagyunk a gyermek álmában és államában.

Leszaladtunk a lejtős Széher úton és a még lejtősebb Bölöni úton.

– Látod, ez a Bölöni út – magyarázta Lányomlánya Kudinak. – Bölöni egy madár volt, arról nevezték el ezt az utat.

– Nem minden utat neveznek el egy-egy madárról – akartam okítani az ibolyás szeműt. – Bölöni egy öreg író volt, aki Ady Endrével Párizsban járt, itthon meg az írókat segítő alap elnöke lett. Őróla…

– Hallod, Kudi? A Papuli nagyon szereti a vicceket! Gondold el, amint Ady bácsi, az a homlokos költő egy madárral a vállán Párizsban járt! Nevetnem kell. Gondold el, beült a kávéházba, és a vállán ült egy Bölöni madár!

– Igenis, Bölöni egy ember volt, jó, erdélyi ember, aki az írók szervezője és barátja volt! – kiáltottam a lejtőn, de visszafogtam a hangomat, mert itt-ott már kinyílt egy-egy ablak meg zsalugáter, és vénasszonyok kandikáltak ki mindenfelé.

Lányomlánya nagyon kacagott, nagyon.

– Jaj, Kudi… gondold el, milyen lehet a magyar írók helyzete! – fuldoklott a nevetéstől, láthatóan Kudinak is tetszett a játék. – Egy vén madár lebeg a fejük fölött, és szervezi őket! És időnként lepottyant egyet az égből, a magyar írók fejére… – könnyesen nevetett már. – Papuli, te remek fickó vagy! – nyugtatott, ahogy látta, hogy az ablakozó vénasszonyok megrökönyödve hallgatják. Aztán komolyra fordította a hangját. – Kudi! Bölöni a bölömbika rövidítése. Érted? Láttam egyszer egy bölömbikát, vízimadár volt, üveg mögött kitömve, nagy csőrrel. Még te mondtad, Papuli – kapcsolt be engem is a beszélgetésbe –, hogy olyan mély hangja van, mint a dobnak! Vízimadár!

– Az nem Bölöni, hanem bölöm… Vagyis bölömbika!

– Na ugye! Kudi, gondold el, ez a bölömbika a vízben kiáltozik: „Több pénzt az íróknak! Több pénzt a Papulinak!” Jómadár lehetett!

Bele kellett törődnöm Lányomlánya szemtelenségébe, s nehogy az öregasszonyok kijöjjenek a kertkapukba, eliszkoltunk. Mindenesetre valóban több pénzt hagyományozhatott volna Bölöni mester az íróalapba, hiszen nekem rendületlenül fizetnem kellett.

Például a villamoson. Lányomlánya három jegyet kért tőlem, azt lyukasztotta ki, aztán a napsütötte sarokba húzódva figyelte a tájat.

– Minek három jegy?

– És Kudinak nem kell? – kérdezte ibolyáit dühösen rám fordítva. – Ő lógjon?

– De nem látni… Vagyis ha jön az ellenőr, ő nem látja ezt a… Kudit!

– Ahá! Most elárultad magad!

Már igyekeztem visszahúzódni én is a sarokba, mert az utasok – meg kell vallani, délelőtt volt, s ilyenkor az utasok is többnyire vénasszonyok – kezdtek ezüst fejükkel bólogatva figyelni ránk.

– De mit árultam el? – kérdeztem csöndesen, hogy a vénasszonyok ne hallják.

– Hogy csak prédikálsz! Így a becsület, meg úgy a becsület! Csalni akarsz! Egy vacak forintosért!

– Dehogy akarok csalni! Miket mondasz! De Kudi nem valóságosan utazik!

– Nem valóságosan? Hát hogyan? – förmedt rám Lányomlánya. – Mi kényelmesen utazunk a villamoson, kis díjtételért a BKV jóvoltából, Kudi meg szaladjon a jármű mellett? – Valóságos könnyek szöktek a szemébe. Dühében kidobta az egyik jegyet.

Jött az ellenőr. Az is mindig a legrosszabbkor jön.

– Ez csak két jegy – mondta az ellenőr; az utasok között állhatott, gyorsan fölrántotta a karszalagot, hogy igazoltasson.

– Ketten vagyunk – motyogtam.

– Az utasok azt mondják, hárman voltak. Egy gyerek leugrott. – A vénasszonyok kórusa úgyvanozott. – Ötven forint büntetés.

– De nincs itt semmilyen más gyerek! – kiabáltam.

– De itt volt! – kiáltoztak a vénasszonyok. – A gyerek beszélt is vele!

Nem vitatkoztam, fizettem. Az ellenőr körülményesen letépte a büntetőjegyet, s odadobta, nekem kellett lehajolnom érte. Csak már egyszer innen leszállhassunk! De mögöttem a vénasszonyok kórusa károgott:

– Nem szégyelli magát, vén fejével ilyesmire tanítja a gyereket! Csalni! Milyen lesz akkor az új nemzedék? Persze hogy nem becsülik meg magukat! Őszül a szakálla, de még mindig csalni akar! Biztos valami író, aki minden hülyeséget kitalál! Erre tanítja a gyerekét! Aztán ha fizetni kell, odébbáll! – rázták az öklüket a vénasszonyok, egyiknek a szemébe csúszott a horgolt sapka.

Én már csak futottam, elszállt belőlem a tavasz ihlete, már azt se bántam volna, ha egy bölömbika bőgne az Irodalmi Alapnál azoknak az íróknak, akiknek ilyen unokáik vannak.

– Most megint elveszett! – toporzékolt Lányomlánya a megállóban.

– Ő ugrott le! – kiabáltam dühösen. Elsötétült előttem a tavasz, már az égő napot se láttam.

– Menjünk vissza érte!

Menj, ha akarsz! – gondoltam, elegem van a hülyeségből, nem elég, hogy ország-világ vén banyái előtt lejáratnak, mint aki csalni akar, még visszagyalogoljak két kilométert.

Lányomlánya lehajtotta a fejét, nokedliujjait gyömködve visszaindult. Ment. Megállíthatatlanul. Menjen – gondoltam. – Majd megijed!

De én ijedtem meg. Azt nem tudom, mi van Kudival, hiszen azt sem tudtam, ki ez az átkozott Kudi, akiért a világ fölfordul, büntetést kell fizetnem, de azt tudtam, hogy Lányomlánya nem veszhet el, mert akkor Al-anya leharapja a fejemet, de meg én is a magamét.

Futottam hát. Loholtam a villamosvágányok mentén visszafelé. Ágbogak közt, sínkövek mellett, persze hogy meg voltam rémülve. Bokrokat hajtogattam szét, a fene egye meg ezt a Kudit, csak bajt csinál!

Egy fagylaltosbódénál láttam meg Lányomlányát ácsorogni. Két olvadó fagylaltot tartott a kezében, az egyiket nyalogatta.

– Mit csinálsz itt?! – förmedtem rá.

– Fagylaltozok – mondta, és alulról rám ibolyázott.

Az öreg fagylaltos kihajolt a bódéjából, gúnyosan nézett, mint aki átlátja a helyzetet.

– És minek neked két fagylalt? Egytől is megfájdul a torkod!

– Kudinak is kért – mondta a vén lókötő fagylaltos.

– De Kudi azt mondja, nem ehet, mert megfájdul a torka – pislogott rám Lányomlánya.

Ó, magasságos Isten, ne engedd, hogy megzavarodjak! A valóságos Lányomlányának megfájdulhat a torka, de a levegő-Kudit kímélni kell. Gyorsan odalöktem a fagylaltért a pénzt az öreg fagylalthóhérnak, és nekivágtam az útnak.

– Ezt a kis fagylaltot is sajnálja attól a Kuditól! Képzelem, hogy vannak nevelve ezek a gyerekek! – kiáltotta még utánam a csíkos dresszes fagylaltárus. – Nem lesz belőlük ember!

– Maga ne képzeljen semmit, ha már ilyenkor árulja a fagylaltját ártatlan gyerekeknek! – Vissza akartam rohanni, hogy elégtételt vegyek. – Én igazán demokratikusan nevelem a gyereket, magam is demokratikus gondolkodású vagyok, tudom jól, hogy a legfontosabb a demokratikus légkör…

– Demokrácia! – nevetett gúnyosan a fagylaltőr. – Terrorizálja őket, és ő beszél demokráciáról.

Megindultam, hogy pofon teremtem, de Lányomlánya lefogta a kezemet.

– Hagyjad… Csak el akarja adni a fagylaltját a demokrócióban, vagy hogy mondjátok… Ez az élet – mondta nagy bölcsen. Aztán kezembe nyomta a másik, immár csöpögő fagylaltot. – Kudi azt mondja, neked adja a fagylaltját, tudja, hogy szereted. Bár csak citromporból van. Ennyire futotta az öreg demokrációja!

Megenyhültem a kedvességétől, és sebtiben ide-oda nyalogatva a csöpögő, limonádé ízű folyadékot, kézen fogtam Lányomlányát, és a másik kezemmel Kudit, aki mintha fütyörészve jött volna mellettünk.

A Nagyréten már virítottak a bódék.

Szállt a ringlispíl. Föl az égbe. A hűvös szél cirógatta az arcunkat. Megint elfelejtettem minden bánatomat és dühömet, a fontos az volt, hogy Lányomlánya ibolyásan visongott a levegő aranyszarvasán – egy szarvasra kapaszkodott föl mindenképpen –, én meg a nyomában egy kivénhedt, ezüsttel fölkantározott fehér gebén. De mindketten röpültünk. Azaz hárman. Mert Kudi is beszállt. Befizettem, már nem szóltam semmit. Így aztán nem sokáig örülhettem a tavaszi röpülésnek, mert Lányomlánya rám szólt.

– Ülj át Kudihoz, mert fél – mondta.

– De mitől fél, az Isten áldja meg! – kiáltottam előre Lányomlánya nyakába, aki a szarvason felhőzött. – Egy fiú hogy lehet ilyen gyáva?

– Nem gyáva, csak tériszonya van… – húzta ki magát peckesen Lányomlánya, nokedliujjai remegve fogták a szarvas szőrét, nem mert alánézni.

Így aztán a következő menetnél át kellett ülnöm egy kimustrált kétszemélyes tragacsba, rossz fakerekek utánozták a robogó autójárművet.

Mentegetőztem a ringlispíles előtt.

– Én majd a gyerekkel ülök – mondtam, és beszálltam az üres kocsiba, Lányomlánya elé. A tulaj csak nézett, ahogy óvatosan beereszkedtem Kudi mellé – láttam, amint a feleségének int titokban, hogy süsü ez az ember, a levegőt nyugtatgatja.

Röpültünk.

– Fogd át a vállát! – kiáltotta Lányomlánya, és én engedelmesen átfogtam a levegőt. Lányomlánya már nem félt – Kudija biztonságban volt, az ő másik kis lezuhanható énje. Nyerített a boldogságtól, és én mindent megadtam, hogy ő boldog lehessen.

Kis tó volt kiképezve, betontó a ringlispíl mellett. Ott horgásztunk. A fémhalakra számokat pingáltak, a számoknak megfelelően ajándékot lehetett nyerni. A halak orrába karikát forrasztottak, abba kellett a mi kampósszöges horgászbotjainkat akasztani. Amíg elfordultam, Lányomlánya már ki is emelte az egyik számozott fémhalat. Vitte a játékmesternek.

– Na, milyen játékot akarsz? Egy kis babát? – kérdezte kávétól sötétbarna hangon a hoppmester.

– Kudi fogta… Ugye milyen ügyes? – ibolyázta le Lányomlánya a gyűrött arcot.

– Kudi? Ügyes… És ki az a Kudi?

– Az én barátom.

– Értem. És nem kell neki baba?

– Hogy kellene? Neki ólomkatona kell!

– Mért kell ólomkatona?

– Az őrzi az álmát. Neki nagyon szép álma van. Azt őrizni kell.

– És mi az álma ennek a Kudi gyereknek?

– Azt nem kötjük a bácsi orrára – mondta kedvesen Lányomlánya, és zsebre tette az ólomkatonát. – Majd egyszer elmesélem – vetette még oda az álmélkodó halászmesternek Lányomlánya, és már szaladt is a doblövölde felé.

A doblövölde volt az egész Nagyréten a legizgalmasabb. Nagy fészer. Pult. A fészer belső fala előtt egy polcon bádogdobozok emelkedtek, mint valami fémvár. Fémkártyavár. Három ilyen erődítmény volt, egy nagyon kövér néni állogatta fel a fémvárakat. Négy az alsó sorba, aztán rá három, aztán kettő, aztán a tetejébe egy. Csalafintán nehezek voltak ezek a bádogdobozok, alig dőltek el az ostromra. Mert ostromot kellett játszani. Ledönteni a bádogvárat.

A kövér asszony odacammogott a pulthoz, ahonnan dobni kellett. Nagy kegyesen lerakta a bombákat. A bombák harisnyába varrt rongyokból álló tojásdad golyócskák voltak. Azokat kellett odasuhintani a bádogvárra, hogy összedőljön.

– Te még kicsi vagy – nyámnyogta a szavakat a kövér némber, valami átható rumszag terjengett körülötte.

– De ketten vagyunk – mondta Lányomlánya.

– Azt látom – nézett kacsintva felém. – Apuci dobhat. Ő felnőtt.

– Nem vagyok apuci – mondtam félvállról, és nézegettem a gyatrán összefércelt golyókat.

– De volt apuci – hízelgett a kövér asszony, megsűrűsödött körülötte a rumlevegő. – Az ő – Lányomlányára mutatott – apucijának az apucija…

– Ne haragudjon, nincs időnk apucizni – szólt közbe Lányomlánya, aki látta, csak a vevő kifosztására göndörödik a rumasszony. – Különben az anyucinak az apucija, de ő egyébként közvetlen rokonom is… a nagyfater.

– Te még viszed valamire – villogtatta meg három szál fogát a rumok bensőséges királynője, és el akarta vinni Lányomlánya elől a rongygolyókat. Lányomlánya visszafogta.

– De föl sem éred a pultot!

– Kudi majd dob velem!

– Ja, Kudi – megint huncutul rám kacsintott.

– Adja csak oda a golyókat a gyerekeknek – mondtam már ingerülten, mire a kövér teremtés letette Lányomlánya mellé a rongycsomókat.

Dobtam. Egyre három golyó. Kettőre nyolc. Harmadikra még egy – így aztán egyetlen golyó kajánul nézett vissza rám, mint az öregasszony.

– Ezt még gyakorolni kell! – Szája elé tette ráncos kezeit, úgy nevetett.

Most Lányomlánya dobott. Alig tudta elhajítani a rongylabdát. Hármat vert le. Aztán még egyet erőlködött, megint levert négyet. No de a megmaradó hármat már nem lehet egy dobással ledobni, azt láttam.

– Majd most Kudi segít – mondta Lányomlánya, és akkor valami csoda történt. A rongylabda elrepült, és mind a három bádogdoboz leesett. Pendülve. Magam is a levegőbe néztem. Ki ez a Kudi? Csodalény?

– Jaj de ügyes vagy! – csapta össze piszkos tenyerét az öregasszony. – Válasszál egy mézeskalácsot!

– Nem ér. Ketten dobtuk. Tartsa meg magának – mondta Lányomlánya, és kézen fogta Kudit, hazaindult.

Késő délután értünk haza.

– Papuli… Mi az a demokrócia vagy mi? Mit jelent?

– Demokrácia. A nép uralmát jelenti.

– És jó az?

– Jó.

– Az a bádogos néni is nép?

– Persze. Ő is.

– Akkor még várnunk kell a demokróciára. Ez még a Kudit sem értette meg.

Persze, nemcsak csodák történtek Kudival és Lányomlányával. A kudizmus sok baljós eseményt is tartogatott számunkra.

Egy még tavaszibb napon elindultunk. Azaz csak elindultunk volna, előbb mosakodni kellett, reggelizni, felöltözni rendesen.

Reggeli.

Lányomlánya javában hancúrozott a kádban – feltehetően Kudival, mert éktelen visongást és tereferét hallottam ki a fürdőszobából. Mindez nem akadályozott meg abban, hogy körülményes reggelikészítésemhez lássak. Ilyen körülményes csak egy vénember lehet – hallottam hangtalanul Al-anya vádjait, ha látta volna tevékenységemet. De ő nem látta, már behajózott a bolondhajóra, ahol végiglibegve a sziklaemberek folyamösvényén, nyilván már nálam kevésbé bolond személyeknek osztogatta vasúti jegyeit, piruláit, no és közismert, középkorra emlékeztető jóságát – osztogatta, mint téli előzőkben a kis vaddisznóknak a Túró Rudit.

Én előre megfőztem a teát – forró víz, cérnán belelógatott papírpuffancs –, aztán kitettem hűlni a nyitott ablakba, kellemes legyen, mire felöltözöm.

Sebtiben rángattam magamra a ruhadarabokat – ez a nadrág jó, ez nem jó, ez az ing meleg, ez meg hideg – mondanom se kell, elidőztem néhány percet ruhatáram aznapi összeválogatásával, mellyel ugyancsak kivívtam volna Al-anya megvető fintorát, aki már hajnali háromnegyed hatkor berregő órára föltápászkodott, hogy a hosszú tavaszi gyalogúton bebaktasson üdítő munkahelyére. Nos, mégiscsak valahogy elkészültem – előzőleg még a kertben szaladgáltam, kivittem száradni a kötélre a törülközőt, behoztam az éjszakai száradásból az uszodából hozott fürdődresszemet, közben eső keletkezett, újra kiszaladtam, hogy a törülköző ne ázzon meg… Nos, ide-oda szaladgáltam a kertben.

Mit is reggelizzek? Margarin – nem szeretem, enni kell. A műanyag dobozt körmömmel próbáltam fölfeszíteni – behasadt a köröm is meg a műanyag fedél is –, a vaj a földre pottyant. Gyorsan körülnéztem, nem látják-e Kudiék – már jobban féltem Kudi szemétől, mint Al-anyáétól, aztán összekapartam a vajat a földről, a földet nem ért részt a tányérba perdítettem, a többit bűntudattal kidobtam. (Talán a madarak megeszik.)

Gondoltam, vadászpástétomot nyitok. Nana, az nem olyan egyszerű! A dobozka – szintén műanyag, azt hiszem, ma már a szívünk helyén is egy nagy műanyag tejeszacskó pulzál – nem engedett. Fedőlapja erősen rápréselődött, úgyhogy egy laposfogóval próbáltam eltávolítani, a fedél lejött, de a hüvelykujjam bevérzett. Semmi baj – csak Kudiék meg ne lássák –, gyorsan egy csöpp vattát tettem a sebecskére, megszórtam, mint egy falat kenyeret, a hüvelykujjamat – és bekaptam. Hülye vagyok, kétségtelen, a saját ujjamat kapom be a kenyér helyett, gyorsan ráragasztottam egy szeletke svéd tapaszt, és paradicsomért mentem a kertbe, ahol már hullott a bő tavaszi eső, hajladozásomban átitatta az ingem hátát, míg találtam egy szem húszfilléres nagyságút, de az is zöld volt, tavalyról maradt a kertben, eldobhattam, gondolhattam volna, hogy tavasszal nincs paradicsom.

Gondolható az én reggeli őrültségem. Reggel szeretnék kész lenni, de nem tudok – különben is félek Kudi szemétől.

Nos, végre a reggeli. Leültem, kitámasztottam az újságot, hogy átolvassam, ki kit ölt meg – újabban mindenki mindenkit megöl, az emberrabló a rendőrt, a rendőr a maffiózót, a néger a fehért, a fehér az indonézt. Ezt olvasom el, meg hogy mekkora halat fogtak az emberek. Ez érdekel a legjobban. A nagy halakat mindig mutatják, képen is – legutóbb egy száznyolcvan centiméteres, úgynevezett tüskés halat mutattak a maga nyolcvan kilójával. Azt hitték, ki is halt, állítólag harmincöt millió évvel ezelőttről való. Érdemes harmincöt millió évig élni? Nos, így szoktam enni. Egy pástétom, egy vaj, egy kenyér, egy újság.

Nem haladok a reggeliben. Hol olvasok, akkor leáll a reggeli; hol eszem, akkor nem tudom, mit olvasok. És hol a teám?

Lányomlánya jött be ibolyavirágosan, haja turbánban.

– Csak nem hajat mostál? – kérdeztem, de még mindig a halra gondoltam, ami száznyolcvan centi.

– Csak igen – válaszolta Lányomlánya, jó, hogy a nyelvét ki nem öltötte.

– Hogy képzeled?

– Úgy képzelem – fejezte be helyettem a mondatot.

– És?

– Igen. Eltaláltad. Kudinak is megmostam, hol a hajszárító?

Letettem a pástétomot, a szemüvegemet belehelyeztem gyöngéden a margarinba, és megkerestem Kudi őfelségének a hajszárítót. Nem mondom, hogy virágos kedvemben lettem volna.

– Csak nem képzeled – mondá most Lányomlánya –, hogy koszhodt (így beszél!) hajjal állítok az anyám elé?

– Nem – morogtam vissza, mint egy evésében és olvasásában megzavart oroszlán. Hirtelen oroszlánként láttam magamat ülni az étkezőben, amint vastag, nagy sörényű fejembe pástétomot nyomkodok, és nagy körmű mancsaimban újságot tartok.

Lányomlánya mintha csak a fejemben olvasott volna.

– Az oroszlánok szoktak olvasni?

– Persze – vettem a kártyát. – Csak előbb elvégzik az oroszlángimnáziumot.

– Mert most olyan dühös vagy, mint egy oroszlán.

Beslisszolt Kudiért a fürdőbe, aztán láthatólag kivezette.

Erélyesen beszélt hozzá:

– Ide leülsz. Nem forgatod a fejedet. Lehajtani. Mélyre. Nyakban is. Nem forró, ne kapkodd a fejed! Nem égetem meg a füledet, ne tojj be! – kiabálkozott, és szárította az üres levegőt. Aztán torkaszakadtából nevetni kezdett, megállíthatatlanul.

– Most mit nevetsz, te idétlen! Elkésünk, annyit szárítgatod Kudinak azt a két szál haját! – akartam neki visszavágni.

– Két szál haj? Nézd, milyen dús! És göndör! Jól bele lehet markolni! – Majdnem elsírta magát a kétszemélyes ibolya. – Te beszélsz, olyan ősz a szakállad, mint egy… oroszlánnak! – És megint könnyesen kacagni kezdett, ahogy rám nézett. Hirtelen magam elé meredve láttam, hogy a kenyéren pástétom helyett újságszeletek fekszenek, és én azt majszolom jóízűen.

No, köpködtem aztán! Fölugrottam, hogy valamivel leöblítsem az újság ízét. A nyomdafestéket! Hű, a teám! – Ugrottam, mire a gyerekek is szétszaladtak, ki a kertbe.

Belekóstoltam a sűrű, fekete, koszhodt lébe. Pfuj! Mint a mosogatólé! És jéghideg. Nagy ívben kiborítottam a kertbe, de Lányomlánya visongott.

– Tudtam, tudtam, hogy nem szereted Kudit! Most a nyakába zúdítottad a koszhodt teádat! Kezdhetem elölről a hajmosást! – Fogta Kudi láthatatlan kezét, vezette a kerten át, de ott meg a kidobott margarinban elhasaltak. Azt hittem megőrülök! Egy gyerek is sok, nemhogy kettő! És az egyik ráadásul láthatatlan! És megígértem, hogy beviszek egy írást az újságba, ahol Lányomlánya anyja dolgozott – megőrülök!

Berohantam a fürdőszobába, és gyorsan megmostam Kudi fejét. Sikáltam a levegőt.

– Ott is! Jobban sikáld! A füle tövét!

Legszívesebben belesóztam volna a levegőbe, ahol Kudi füle tövét sejtettem. De aztán Lányomlánya utasítására ölembe ültettem a levegőembert, és gyorsan megtörölgettem.

Lányomlánya már vidáman falatozott, ő bezzeg nem az újságpapírt ette pástétom helyett, és huncutul mosolygott.

– Tudod, mit mond Kudi?

– Nem tudom, de nem is akarom.

– Azt mondja, te nem tudsz egyszerre két dolgot csinálni. Vagy olvass, vagy reggelizzél! – kuncogott.

– Kudi csak viselje magát tisztességesen, és ne az én reggelizésemet figyelje!

– Tudod, mért vagy dühös? Kudi azt mondja, tudja.

– Akkor bölcs. Mert magam sem tudom.

– Mert írni szeretsz, de eladni az írásaidat nem szereted.

– Gratulálok Kudinak. Mindent tud.

– Hogy be kell menni a szerkesztőségbe, és nyüzsögni kell. Köszönni, mosolyogni, nyalánkkodni.

– Minyánkodni?

– Hogy legszívesebben tojnál az egészre, ha megírtál valamit. Hogy csak klikkek vannak.

– Mikkek?

– Azért vagy dühös. Azért eszed meg az újságpapírt. Rendesen szeretnél élni. Írni, ahogy hegedül az ember. Magában. Aki hallja, adja át… De neked be kell vinned a szerkbe, ott mindenféle kis egéremberek összedugják a fejüket, kis bajszukkal szöszmötölnek, és csak a haver haver… és…

Ordítani kezdtem:

– Na és ha így van?! Kit érdekel? Éppen Kudit érdekli, aki az egész napomat fölborította? Igen! Úgy szeretnék írni, ahogy az oroszlán bőg, elnyújtott hangon, bele a sivatagba, a pampák nagy térségeire, ahol a széltől borzolódik a homok, izzik a csodanap, és csak szól az én hangom, behemót, nagy erővel zeng, mint karácsonykor az orgona, ha teljes erejéből nyomkodja a pap. Na és ha így szeretnék írni? Ahhoz mit szólna Kudi őexcellenciája?

Lányomlánya látta, hogy ez nem vicc. Lehajtotta a fejét, és csöndesen mondta:

– Helyes a bőgés, oroszlán.

Aztán mégis bebandukoltam a szerkesztőségbe, ahol Főanya dolgozott, virágfehér kezét a billentyűkön röptetve, mint valami törékeny selymet. Oldalamon persze a két gyerek, Kudi és Lányomlánya.

Álldogáltunk a nagy irodaépület előtt. Fölnéztünk a magasba, mint a turisták, akik először látják Manhattan felhőkarcolóit.

– Kudi azt kérde…

– Kudi ne kérdezzen semmit!

– Jó. Papuli! Megpuszilom a szakálladat!

Feszengtem. Tudtam, hogy hízeleg és átdob, akkor kitalál egy ilyen szakállpuszit. Különben is az épület előtt jöttek-mentek a klikkemberek, ahogy Lányomlánya nevezte őket, folyton mosolyogtak, folyton bólogattak, folyton a kezüket dörzsölték, én meg mosolyogtam, bólogattam, a kezemet szerencsére nem dörzsölhettem, mert mindegyikben volt egy gyerekkéz. Így aztán – félszegen hajoltam le, hogy Lányomlánya lehúzza magához a szakállamat, kis nokedliujjaival megragadja, aztán belecuppantson. (Úgy látszik, a cipp-cupp-nevelés nem múlik el nyomtalanul a kölykök feje fölött.) Így aztán röstelkedve bólogattam és mosolyogtam a klikkemberek előtt, míg Lányomlánya a szakállam ezüstjét magához rántotta és belelehelt.

Én közben köszöngettem:

– Jó napot kívánok… Á,á! Szervusz! Rég láttalak. – Szakállcsók lent. – Csókolom minden porcikáját! – Szakáll-lihegés, bólogatás fölfelé. – Csókolom!

A kis csókolni való asszonyka kétméteres volt, és férfihangon beszélt, mint ahogy Karády Katalin és Hernádi Judit énekel együttvéve.

– Jó napot, öreg Tibérió! A magáé? – nyújtotta kézcsókra a kezét, együtt csókolóztunk, én az izmos asszonykezet, Lányomlánya a szakállt, meghajolva.

– Neem… – hebegtem.

– Én nem vagyok a tiéd? – kérdezte méltatlankodva Lányomlánya, és nokedliujjai eleresztették ősz szakállrészem.

– Dehogynem… Csak…

– Mit csak?! – förmedt rám Lányomlánya.

– A lányomé. A lányom lánya – idétlenkedtem a toronymagas hölgynek.

– Szép lány. Az anyja is?

– Még szebb – vágtam rá zavaromban.

– Főanya szebb, mint én vagyok? – Lányomlánya a nadrágom szélét rugdosta.

– A nagyapád arra érti, hogy anyukád felnőtt szépség – mondta basszbariton hangon a kétméteres szerkesztőnő, keblei kibuggyantak a szűk magyaros mintájú blúzból, ahogy lehajolt a gyerekekhez. – Jaj, még kibuggyannak a kebleim – viháncolt föl a mammutasszony. – Azért ez mégsem gyereknek való – és nyerítve fölnevetett.

– Láttam én már olyat – mondta legyintve Lányomlánya. – Főanyunak is van. Szép, kerek. Abból táplálkoztam.

– De nem ekkorák! – vonyított föl az óriásnő. – Milyen okos ez a gyerek!

– Jó megfigyelőképessége van – szerénykedtem.

– És Kudit be sem mutatod? – szólt rám Lányomlánya, ibolyavillogásában láttam, hogy emelkedik benne a dühszint.

– Ja igen… Ez Kudi.

– Mit mond, Tibérió?

– Hogy ez a… másik gyerek itt a jobb kezemben… ez Kudi. Egy kis…

– Hol? – forgott körbe malomnagyságával az asszony, rakott fekete szoknyája csaknem elsodorta a gyerekeket.

– Nem látja?! – förmedt rá Lányomlánya.

– Elbújt? – kérdezte vissza a kolossz.

– Itt van… – avatkoztam közbe – ilyen… fekete… göndör hajú… kisfiú. Kudi! Köszönj szépen a Kolossz néninek!

– És ez az ő kis barátja? – fogta föl a helyzetet a monstrumnő, akinek, meg kell adni, átlagon felüli gyermekintelligenciája volt. – Vagy a tesód? – kérdezte Lányomlányától, miközben bal kezével kedvesen simogatta Kudi fekete fürtű levegőfejét.

– Nem a tesóm – vetette oda Lányomlánya elég nyeglén. – Különben sem szeretem a tesózást.

A kolossz fölkacagott, szép, harminckét foga megragyogott a dús tavaszi fényben, mint egy dél-olasz fogreklám.

– Jaj de remek ez a gyerek! – búgta, mint a basszbariton operaáriát a nagyasszony. – Ez még tehetségesebb lesz, mint maga! De sajnos, nem hallgathatom ezt a mézédes csevelyt, le kell adnom két kisregényt, három mesebeszédet, öt rövid verset ígértem Pántlikának a NŐK-be, aztán egy animációs filmmel rohanok a Pannóniába – egerekről írtam egy társadalmi szatírát, azt hiszem, elsőrangú –, délután meg a Rádióban énekelem a saját fordításaimat azerbajdzsán nyelvből – nevetett magán öngúnnyal és tengermély hangon, aztán tovafarolt, de még egyszer megsimogatta Kudi láthatatlan fejét.

– Ki ez a nőszemély? – kérdezte Lányomlánya eléggé szemrehányóan. – Dél-olasz?

– Nem. Csak a nagyanyja volt az.

– Frenetikus.

– Miért? Nem szimpatikus?

– Megmondlak Al-anyának. Hogy csókolgattad a kezét.

– De ez úgy szokás…

– Igen? Akkor Al-anya kezét mért nem csókolgatod? Csak ennek a toronynak?

– Al-anyáét régen csókolgattam. Most már arcul üdvözöljük egymást.

– Ez sokkal sikamlósabb. Megmondom.

– Azt mondtuk, nem árulkodunk.

– Ne tojj be. Csak ijesztgetlek. De Al-anya nem örülne ennek a kézcsókolásnak.

– Sok mindennek nem örülünk az életben, amit végre kell hajtani – mondtam sóhajtva, és berepültünk a lengőajtón, mintha valami végtelen bölcsességet mondtam volna.

– Mit csinál ez a magyaros blúzba bújtatott dupla szexbomba? Minimáció?

– Animáció.

– Mi az?

– Hát… hogy átlelkesítik a figurákat… Anima, latinul lélek, tudod? Hogy megelevenítik filmen a rajzfigurákat…

– Minek?

– Nem tudom. Hogy éljenek.

– Mint Kudi?

– Tulajdonképpen… – motyogtam, de már jött két kövér főember, kedvesen odasasszézva hozzánk, egyik a zakója felső zsebébe mélyesztette a hüvelykujját, a másik mindkét kezét a nadrágzsebébe dugva, előre-hátra imbolygott a sarkain.

– Hová-hová? – kérdezték.

Valami kapuőröknek véltem őket, fekete vasalt ruhájuktól rejtett rendőrök is lehettek.

– A lányom…

– Igen. Azt látjuk. De hová?

– Hé! – kiáltott föl Lányomlánya. – Én nem az övé vagyok! A Lányalánya!

A két fogdmeg egymásra nézett, mint akik nem egykönnyen dőlnek be a valóságnak.

– A lányom… itt dolgozik a Dolgozóban…

– Tudsz ilyen lapról, Józsi? – vetette hátra fölényesen a felsőzseb-süllyesztő az alsózseb-süllyesztőnek.

– Józsi II-kém, én nem ismerem az újságokat, én a Tökgyalu Minisztériumban dolgoztam – vetette előre az alsózseb-süllyesztő a felsőzseb-süllyesztőnek, és egy stollwerk cukorkát dobott a szájába. Azt kezdte rágni, de mindig odaragadt a fogához a ragacscukor. Alig tudta az állkapcsát szétfeszíteni.

– Belépőjük van?

– Belépő? Be szoktam lépni…

– Hova? Az Ifjúsági Szervezetbe? – kacagott harsányan a felsőzseb-süllyesztő, és rákacsintott az alsózseb-süllyesztőre, hahotázott a saját viccén.

– Kérem, én már idős vagyok ahhoz – feleltem.

– Hagyd – szólt rám Lányomlánya. – Ő is látja.

– Hova lép be?

– Ide, az épületbe… Író vagyok, itt az igazolványom… – Előkotortam írószövetségi tagkönyvemet, hogy igazoljam, hogy író vagyok, bár a fényképen – tizennyolc év előtti – inkább észak-olasz gépeltérítőnek látszottam.

– Író? Azt mindenki mondhatja! – fanyalgott igazolványom fölött a felsőzseb-süllyesztő, és rászólt az alsózseb-süllyesztőre, aki az ujjaival próbálta fogai közül kipiszkálni az összeragadt stollwerket. – Adj nekem is egy stollwerket – szólt rá az alsózseb-süllyesztőre, mire elővették a cukrot, és vastag körmükkel piszkálni kezdték a vékony fénypapírt, de az beleragadt a cukorba. – Egye fene – szólt végül a felsőzseb-süllyesztő, és papírostul bekapta a rágcsás cukrot, és ő is őrölni kezdte. – Kérjenek belépőt, ott a portán – mutatott egy üvegfalú helyiségre a felsőzsebes. – Igaz, Józsikám?

– Te tudod, Józsikám II. – Már alig tudott beszélni az alsózsebes, a stollwerk úgy összeragasztotta az állkapcáját.

Odamentünk az üvegfülkéhez. A nő kontya hajhálóba volt temetve, maga is ilyent horgolt az üvegfal mögött. Nem nyitotta ki a beszélőt, az üvegen át ordítoztunk.

– Kihez? Hova? Minek? Itt dolgozik? Maga is? Író? Ja, nem ő az író! Ő gépíró? Nem tudok telefonálni, horgolok! – Félelmetesen hangzottak ezek a szavak az üvegen túlról. – Egy nőtanácsosnak ígértem ilyen hajhálót. Nem maradnak nyugton! – Dühösen levágta az asztalra a horgolást, az üvegfal mögött rejtélyesen telefonált. Nem hallottuk. – Kiordított hozzánk: – Két személy?

– Három! – ordított vissza Lányomlánya.

A kontykirálynő levágta a kagylót, kinyitotta az üvegajtót, és kiáltott a két stollwerkevőnek.

– Józsik! Halló! Ezek hárman vannak? – kérdezte ránk mutatva.

– O… e.é.e… a.á.a! – nyögte az alsózsebes.

– Mit mond? – kérdezte Lányomlánya.

– Hogy verné meg az áram! Azt mondja.

– Bemehetnek? Így hárman?

– I… a… a.a.i? – nyekeregte Józsikám I.

– Ki a harmadik? – azt mondja. – Lányomlánya odaugrott Józsi II-höz, újabb stollwerkkel kínálta, amit az bekapott. Józsi I is vett a cukorból. Még hadonásztak, de beszélni már nem tudtak, annyira összeragadt a szájuk a ragacstól.

– Titkos! Nem szabad! Bizalmas! Egy láthatatlan is van köztük! – sivított a hajhálós asszony, de mi akkor már beugrottunk a páternoszterba, ami fölemelkedett velünk.

A Nagy Dolgozóban kiugrottunk a páternoszterből a második emeleten. Ajtó és ajtó és ajtó. Elcsüggedtem. Olyan félelmetes volt, a kihalt folyosók és ajtó, ajtó, ajtó. Elfacsarodott a szívem, hogy Főanya a maga törékeny termetével ide jár dolgozni. Benn valami monoton gépek zakatoltak, a zárt ajtók mögül néha kuncogás, női kacaj, negédes suttogás hallatszott. Napfény nem ért ide be. Mi világítja meg Főanya szép szőke haját, ha a nap se fér be ide? Itt görnyedezik csak az írógép fölött, és veri, veri a betűket, hogy oldalak legyenek belőlük. Az emberek mohón belelapoznak az újságokba, melyekről még csorog a nyomdafesték, aztán eldobják őket. Ijesztő egy ilyen nagyüzem, a betű nagyüzeme, ahol szakmányban nyomják a lapokat, írják, püfölik a gépet, hogy száz meg száz oldalt telenyomjanak. Aztán elképzeltem Főanya huszonhét éves tündérlényét, ahogy átsiklik az egyik irodából a másikba, és azzal nyugtattam magam, talán éppen a kezében van az igazi hír… egy láthatatlan emberkéről esetleg, akit Kudinak hívnak…

Ahogy szokott lenni, Lányomlánya mintha látná fejemben a gondolatokat, rám kérdezett:

– Főanya… – és elcsuklott kicsit a hangja, ibolyái elernyedtek – itt dolgozik?

– Itt, itt – fogtam foghegyre a válaszomat.

– Diktálnak neki?

– Igen.

– Fölötte állnak?

– Ő ül. Mellette áll valaki, és diktál.

– Mindenféle szamárságokat?

– Azt adja nekik az Atyaúristen!

– Nem diktálnak szamárságokat?

– Mindenesetre sokat dolgozik. Na – körülnéztem, merre is keressük, de csak ajtók és ajtók tátongtak mindenütt, becsukva.

– Kizsákmányolják?

– Hagyj már nekem békét, elég a magam baja! – mondtam Lányomlányának, de már vigyorgóra váltottam, mert láttam, az igazgató jön felém nagy palacsintaarcával, melyben két zavaros meggy volt a szem. Kitárta a karját, ölelni akart, de én ügyesen lehajoltam Lányomlányához, mintha megigazítanék rajta egy gombot.

– Szervusz, Tibérió! Régen voltál nálunk! Mért nem írsz nekünk? Írnod kellene… Olyan szaftosakat, mint a tokány… Azt szeretik… Régebben írtál… Akármiről… Nem fontos, hogy igaz legyen, csak szép… Mint ez a kisgyerek… Ki ez? Csak nem a lányod lánya? Hasonlít! A lányod is remek lány… Vagyis már asszony, ha ekkora gyereke van… Nem is tudtam, hogy gyereke van… Igaz, miről tudok én? Mit gondolsz? Ekkora üzemben? Azt hiszem, én vagyok itt a leghülyébb… Persze ezt viccből mondom… De nekem nem mondanak meg semmit… Én meg tettetem magam, mintha mindenről tudnék… Na ja… Ez az igazgatók sorsa… – Palacsinta csalafinta arcot vágott, mintha én is igazgató lennék. – Tudod te ezt… Te, ugye, azelőtt szeretted a meggybefőttet? – nézett a szemembe két meggyszemével, melyek úsztak a soknapi piros alkoholban. – Én most is szeretem! Legjobb a meggybefőtt!

Szónokolt volna talán még másnap reggelig is, ha Lányomlánya föl nem kiált:

– Papuli! Hé! Kudi bent maradt a felvonóban!

– Micsoda?! – hördültem föl, és figyeltem a páternoszter dobozait, de csak ismeretlen szoknyákat, combokat, vasalt nadrágokat láttam bennük.

– Ki maradt a felvonóban? – érdeklődött Palacsinta meggybefőtt-szemével.

– Hát nem érti? Kudi!

– Ki az a Kudi, már megbocsáss, nagylányom?

– Papuli, Papuli állíttasd meg a felvonót, Kudi összetöri magát!

– Egy gyerek? – Palacsinta összecsapta a tenyerét. – És mekkora?

– Mint ő – mutattam bágyadtan Lányomlányára.

– Gyertek! – A Palacsinta becsületére legyen mondva, nekilódult az emeletnek. Mi a nyomában caplattunk, fuldokolva, mert Palacsinta, aki régi kosaras volt – még onnan ismertem –, nem kímélte a lábait. Föl a hatodikra. Mi is lihegve álltunk mellette.

Az utolsó emeletnél az volt kiírva: „Maradjon nyugodtan, a fülke átfordul!”

– Nem történhetett baj! Nem történhetett baj! – kiabálta Palacsinta, de közben az arcát tépte. – Ki ez a gyerek? És hogy veszíthettétek el?

– A barátom – kiáltotta Lányomlánya.

– Borzalmas! – Palacsinta tépte az arcát. – De nem történhetett baj! Várjatok! Lerohanok!

Palacsinta szétvetett karral rohant lefelé, s közben lekiáltott a nyitott lépcsőházban:

– Józsi I! Józsi II! Hol vannak? Jöjjenek! Megint stollwerket zabálnak? Ki fogom rúgatni magukat! Persze, most egy szót sem tudnak szólni, mert beragadt a pofájuk! Mért engedték be ezeket a kisgyerekeket egy ilyen veszélyes gépre! Józsi I! Vegye ki a felső zsebéből a hüvelykujját, mert ha én kitépem, leszakad! Hozzám! Föl, gazemberek!

A lépcsőházban a korláton kihajoltunk. Láttuk, amint a két duzzadt, feketeruhás ember száguld fölfelé, mindegyik a száját marcangolja, próbálja kitépni a beragadt ragacscukrot a szájából. Józsi I már két stollwerket a falra kent, olyan messzire dobta a szájából. Józsi II köpködött, a lépcsőre pökte a cukrokat.

– Józsi II! Vegye ki az alsó zsebéből a kezét, ha jót akar! Ez nem a Tökgyalu Minisztérium! Ott lehetett ilyen trehány, de ez az ország menhelye! És maguk megölnek egy gyereket?

Alsózsebes előbbre került. Mögötte a lépcsőn feküdt felsőzsebes, aki beleragadt abba a cukorba, amit a társa a lépcsőre vetett.

– Józsi II… – lihegett az igazgató Palacsintafeje előtt – hadiszolgálatra jelentkezem!

– Hadiszolgálat? Megőrült? Ez nem a Tökgyalu Minisztérium! Itt fejek vannak! Hol a keze?

– Ja! A zsebemben. De már ki is vettem.

– Hova szállt a gyerek?

– Ott áll azzal a szakállas emberrel – mutatott Józsi II ránk.

– Nem az! A másik gyerek!

– Nem láttam másik gyereket.

– Ki van rúgva! Ezért fizetem? Bárki bejöhet és beletekinthet az írásokba, melyeket este az egész ország olvas?

Ekkorra szabadította ki lábát a cipőjéből Józsi I, mert az ott ragadt a lépcsőn, ő harisnyában futott az igazgató elé.

– Igazgató elvúr, kérem… – Térdre rogyott a felső lépcsőn. – A másik gyereket… csak mondták.

– Mi az, hogy mondták? Ez a szakállas főúr? Azt hiszi, az hazudik a maga szép szeméért? Ez a mi egyik régi… írónk… megbecsült… meg van becsülve… meg lesz… ezzel mi együtt ettünk meggybefőttet, Józsi I fiam! Amikor maga még a MAVAD-nál volt lesipuskás! Azonnal keressék meg nekem azt a gyereket! Maga is, Józsi II! Majd utána rúgom ki!

A két izzadt feketekabátos leszaladt. Minden egyes páternoszterfülkébe beugrottak, kiugrottak, ki-be ugráltak, mint a békák. Józsi I az első emeleten hasra vágódott, Józsi II a harmadikon kiáltozott:

– Igazgató elvúr! Megoldom, csak ne tessék kirúgni!

Palacsinta a verejtékes homlokát törölte, a folyosók lassan megteltek emberekkel.

– Menjenek dolgozni! Nincs semmi baj! Menjenek be az ajtók mögé! – Az emberek bekotródtak.

– Igazgató elvúr! – kiáltott föl Józsi I – a liftszerelők kimentek ebédelni.

– Most? Tizenegy óra sincs!

– Igazgató elvúr! Azt mondták, ennyi pénzért még órát sem javítanak.

– Ki vannak rúgva! Mindenki! Szabotázs! Apparátus! Államgépezet! Csináljon valamit, Józsikám kettő!

A két izzadt Józsi elszaladt.

Palacsinta arcáról már lefolyt a tészta. Vigasztalt minket, majdnem sírva:

– Meglesz, gyerekek, ne féljetek! Tibérió! Ezt ne írd meg! – nyakamba borult. – Itt minden működni szokott! Ha nincs baj. – Aztán lekiáltott: – Horkoló néni! Halló! Horkoló néni!

Az üvegfülkés asszony kényelmesen kivánszorgott az üvegkalitkából, úgy kiabált föl, kezében a hajhálóhorgolással.

– Igazgató elvúr! Horgolónénak hívnak. Ezerszer mondtam.

– Most mindegy. Állítsa le a páternosztert!

A páternoszter leállt.

Az emberek a résre nyitott ajtókból lestek, nem mertek előjönni.

Egyszercsak Főanya sivított elő, lobogó szőke haját úsztatva futott végig a folyosón, és zokogva ölelte a lányát.

– Megvagytok? Nincs semmi bajod?

A tűzoltók vijjogva érkeztek. Összeszereltek, szétszereltek, összespricceltek, szétspricceltek, fölmásztak, visszamásztak, bebújtak, kibújtak, létrát másztak, leereszkedtek, átfésültek minden zugot.

– Ott van… – mutatott egyszer csak Lányomlánya a legfelső emelet padlászugára, ahol a páternoszter átfordul.

Mindenki dermedten nézett, Józsik állkapcsa előremeredt, Horgolóné leeresztette a horgolást, mint egy mutatványnál, Palacsinta tépte palacsintaarcát.

Mit volt mit tennem, azt mondtam a tűzoltóknak:

– Támasszák oda föl a létrát. – Megtették.

– Papuli, hozd le – mondta Lányomlánya anyja szoknyájába bújva, eltakarva mosolygó szája szélét.

Mit volt mit tennem, fölmásztam és lehoztam Kudit, aki feltehetőleg ott csimpaszkodott a legfölső sarokban. Hoztam ölemben az üres levegőt.

Józsi I odahajolt az igazgató palacsintájához.

– Tetszik látni, igazgató elvúr… nem látni…

– Megőrülök… – mondta Palacsinta maga elé csöndesen.

Lányomlánya megfogta Kudi kezét.

– Gyere, Kudi… Fontos, hogy nem esett bajod… – Főanyához mentek, aki mindkettőjüket átölelte. Lányomlánya hosszan az anyja szemébe nézett. – Anya, téged kizsákmányolnak? Most megkapták – súgta oda, és karikalábán elslattyogott Kudival.

Főanyát persze behívatták másnap a Nagy Dolgozóba. Amúgy is bement volna, hiszen ott dolgozott, de külön zöld papírú távirattal behívatták. Hogy mi lesz ott, behúztuk a nyakunkat, de ő nem. Másfél órán át fésülte habszőke haját, hogy már lebegett az egész fürdőszoba. És kente magát. Elsősorban arcát, vagy kilencféle krémet hordott fel az arcbőrére – nem kellene ilyen fiatal, huszonhét éves bőrt kenni, de ő kente. Ragyogott, ahogy kilépett a fürdőszobából, a krém három centiméterre elállt az arcbőrétől.

– Szép akarok lenni – mondta –, ha már behívattak.

Így aztán szép volt, három centivel vastagabb krémréteggel az arcán. Az igazgatói irodában üldögélt, egyik lábát hanyagul átvetette a másikon, és himbálta, ahogy a könnyed nők szokták, vagy inkább idegességből. Az iroda töküres volt, minden bútort kivittek belőle, csak a szék volt, amin Őszőkesége ült, meg egy tizenkét méter széles asztal, mögötte három alak. A falon voltak még fényképek, közelmúlt történelmünk elméleti őseinek fényképei. Azok elég barátságosan néztek Őszőkeségére, aki kitartóan himbálta keresztbe vetett lábfejét.

Palacsinta igazgató elvúr ült vele szemközt. Nem pipázott, nem cigarettázott, nem csinált az semmit. Láthatóan ő is ideges volt, néha palacsintaarcát tépte idegesen, és meggybefőttszemét állandóan társaira és nem Őszőkeségére vetette.

Mert voltak társai.

Balról vékony kis ember ült vagy inkább feküdt az asztalon, nagyon kicsi, hegyes ember volt, alig érte föl az asztalt, pipázott, rákönyökölt fekve az asztalra, recsegett – Pitiánó professzor volt, az összes tudományok doktora. Historikus muzeológ, paleontológ és oceanográf volt ő, de értett a mammutológiához, a mágiához, de azt hiszem, a szívbelhártya-gyulladáshoz is. (Vagy egyszerűen az emberi szívhez?) Nézte eldőlve Őszőkesége himbálózó lába fejét. Lehet, hogy tetszett neki a lábfej vagy maga a láb, de az is lehet, hogy a pisai ferde toronyra gondolt, ahonnan Galilei leeresztette ingáját, hogy vizsgálja az időt. Talán ő is szerette volna leereszteni az ingáját, de itt nem volt hozzá torony.

Jobbról linkavölgyi-linkapataki Linkóczi Ottó szuszogott, ennek megfelelően kövéren – Palacsinta előzékenyen be is hozatott még egy széket, mert a nagy testű mester egy széken nem fért el, lelógott a bal feneke. Alátoltak még egy széket, ő nyugtatta a székhordókat, elég lesz, elég, de ő a két székről is lefolyt. Enyhe kancsalsággal sandított Őszőkeségére, mintha egyszerre a mellette ülő Palacsintára is, Őszőkesége lábfejére is nézett volna. Nagyon figyelt, nem tudni, mit. Foglalkozására, pályára nézve ő emberész volt, ahogy van tehenész, méhész, gépész. Őneki az emberhez volt leginkább vonzódása, minden rangú és rendű emberhez, de legfőképpen az alul nyitott, harang alakú ruhaneműt viselő egyedeihez az emberfajnak. És egyszerre kétfelé tudott nézni.

Őszőkesége csak lóbálta a lábfejét – olyannak tetszett az ülésrend, mint valami vizsga.

Palacsinta a torkát köszörülte.

– Ne haragudjon, hogy befárasztottuk…

– Be vagyok fárasztva mindennap – mondta Szőkénk szőkén.

A professzorok egymásra néztek, mosolyogtak.

– Maga… ugye… hogy úgy mondjam… – kerülgette Palacsinta a forró kását – a… Papuli leánya?

– Talán Krampampuli – jegyezte meg mosolyogva Pitiánó, és pipáját szája másik sarkába lökte.

– Ne magyarázzunk bele a dolgokba mágiát – szólt rá ingerülten Palacsinta a szakállas törpére. – Van nekünk elég bajunk. – Aztán Szőkéhez fordult. – Mi volt ez?

– Micsoda? – lóbált egyet a lábfej.

– Itt tegnap a páternoszterben.

– Semmi.

Palacsinta a társaira nézett.

– Na látják, ő is ezt mondja.

Pitiánó nem nyugodott.

– Hogy érti azt, hogy semmi?

Linkóczy kétfelé sandítva leintette:

– Ne keverjünk bele filozófiát. Ha azt mondja, semmi, azt is gondolja, hogy semmi. Anyagi értelemben nincs ott semmi.

– Pedig engem éppen anyagi értelemben érdekel! A legutóbbi régészeti kutatások azt mutatják, hogy az ember – anyag. Csontváza van!

– Ugyan! Csontváza mindenkinek van! Még egy rókának is! – kiáltott Linkóczy.

– De ki mondta, hogy a rókának nincs csontváza? Minden állat idővel porcosodik!

– Az ember állat?! – förmedt rá Linkóczy, Palacsinta hiába csapkodott kétfelé, gyöngéden nyugtatva őket. Idegességében a fülét nyúzta, lehúzta egészen a válláig.

– Kémia, kémia és kémia! – kiabált Pitiánó, a pipahamut az asztalra ütögette. – Igenis mindenki anyag! Nézzük meg Napóleont! Ő aztán nagy ember volt! De anyag volt, emberek! Nem pedig láthatatlan szellemfigura.

– Közel kétszáz éve lebeg a szelleme Európa fölött! – üvöltötte Linkóczy, fölállt az asztalra, és toporzékolt. Palacsinta alig tudta visszahúzni a helyére.

– Csak nyugodjunk meg, asszonyom… – tárta ki kezét Palacsinta Szőkénk felé. – Mondhatnám, fiatalasszonyom…

– Én nyugodt vagyok.

Pitiánó hegyes szakállát vakarta, mint egy elfuserált egér.

– Miért nem hozta be a gyereket? – Nem is a fiatalasszonyhoz intézte a kérdést, hanem Palacsintához, aki a fülét kétségbeesésében megint a válláig nyújtotta.

– De minek? Ha nem látszik! – kiáltott rá Linkóczy.

– Akkor is, legalább itt lenne!

– De uraim! – nyugtatta őket Palacsinta.

– Így el se tudom képzelni! – Pitiánó pöfögött.

– Maga csak azt tudja elképzelni, amit meg is tud fogni! Maga!

– Eszik az a gyerek? – kérdezte Pitiánó Őszőkeségét. – Magához vesz eledelt?

– De mért enne? – Linkóczy két tenyérrel magyarázott. – Maga szerint minden lény táplálkozik?

– Persze! Bár fogságban a madarak sokáig elhúzzák élelem nélkül.

– Csak nem madárnak képzeli?

– Ne nézzen bolondnak! Tudom, hogy ember! Annyit azért én is tudok! De ha nincs!

– Most mondja Őnagysága, a fiatalasszony, épp most mondja, hogy nagyon is van! Az ő lánya, bizonyos Boja három hónapja érintkezik vele, játszik satöbbi. Érintkezik, érti! Beszél hozzá! Akkor lennie kell!

– Ne haragudjon, asszonyom, vagyis fiatalasszonyom… – nyugtatta Palacsinta Őszőkeségét. – Én kénytelen vagyok ezt a vizsgálatot lefolytatni e szaktudósok segítségével… Tudnunk kell, ugye… itt annyi költség merült fel… kijöttek a tűzoltók…

– Kémia! Kémia! – üvöltötte Pitiánó.

– Ez csak ezt tudja ordítani – tárta szét lapáttenyerét Linkóczy kétfelé nézve.

– Igen! Minden élet így keletkezett! Oceanográfus vagyok! Az élethez víz kell, forgás, elemi anyagok… és meleg! Láttam az őstengerekben!

– Na látja! Meleg. Meleg van! Az ő lányában biztos van meleg, ha benne is ennyi van!

– Fejlődés! Én historikus vagyok…

– Talán hisztérikus!

– De uraim!

– Historikus vagyok… sok évmillió kell egy lény létrejöttéhez!

– Ugyan! Nem hallott még a sugarakról?

– Az nem szerves anyag! Kémia! Kémia!

– De mit akar?

– Fényképet a gyerekről!

– De életben sem látszik!

– Ma már mindent le lehet fényképezni! A sugarakat is!

– De ki mondta, hogy sugár?

– Maga! Épp az előbb!

– Hogy sugarak is vannak! Amik létrehozhatják! Nem ő maga a sugár, agyalágyult!

– Kikérem magamnak!

– Nem hallott még ibolyáról? Ennek a fiatalasszonynak a lányát Ibolyának hívják. Nemde? Gondoljon csak bele! Olyan véletlen a névadás? Ősök ezer meg ezer misztikus lénye bolyonghat bennünk!

– Marhaság! És maga emberész? Tökésznek se fogadnám föl!

– Őstulok!

– Csaló!

– De uraim…

– Vaskalap!

– Ez csaló!

Pitiánó és Linkóczy egymás hajának estek, tépték-marták egymást Kudi ügyében. Közben Palacsintás az asztalt verte az öklével.

– Határozatot hozok! Határozatot kell hoznom ma délig! Határozatot hozok!

Őszőkesége kiszaladt a teremből.

A három férfiú, tépett ruhában, vörös fülekkel, kihullott szakállal összedugta a fejét a tizenkét méteres asztal fölött. Vitatkoztak, halkan kalkuláltak, jegyzeteltek.

– Pedig milyen jó lába volt ennek a fiatalasszonynak – mondta linkavölgyi Linkóczy, és kétfelé nézett.

Együtt ültünk az asztalnál, az orgonaillat bezúdult a szobába. Akkora orgonák nyíltak a kertben, hogy földig húzták nagy fürtjeik az ágakat. Dús virágukböl ömlött az illat, betódult a nagy ebédlőasztal fölé.

Mindenki ott ült. Én persze az asztalfőn. Ha van feje az asztalnak. Jobbról tőlem Lányomlánya, mellette Kudinak volt terítve, balról maga a Lányom, mellette a Taxikirály és az asztalvégen ki más, mint Al-anya. Ő, középkori szerénységénél fogva, mindennek a végét választotta, mint csirkéből a püspökfalatot.

Kanalaztunk. Friss borsóleves volt, behabarva. Piros pettyes tejföl úszott a borsóleves tetején. A mélyén sárga galuskák hánytorogtak – a Taxiember egyszerre hat-nyolc darabot hörbölt be a levessel.

– Friss borsó – szólalt meg Al-anya, hogy elvegye a hallgatás élét.

– Jaj, anya, hogy lehetne friss borsó ilyenkor? – nyávogott Szőkeség, és ő is behörbölt hat-nyolc galuskát. – Fontos, hogy van.

– De igenis, apád mondta, frissen szedte a zöldséges, ugye?

– Konzerv, de mindegy.

– Na. Konzervborsó. De nagyon finom, nem? – hagyta rám Al-anya az igazságot.

– Kudi nem eszik? – kérdeztem Lányomlányától, mert láttam, hogy a mellette lévő tányérban nem fogy a leves szintje.

– Nem szereti a konzervborsót – mondta rám ibolyázva, és ő maga nagyot kanalazott a piros-fehér folyadékból.

– Akkor öntsd vissza a tálba – mondtam Al-anyának szemrehányóan, mintha ő tehetne arról, hogy Kudi nem eszi a konzervborsólevest.

Taxiember közbevetette magát.

– Ha őneki úgysem kell, majd én megeszem – és maga elé vette Kudi tányérját, borsóstul és harmincnégy galuskástul, és mihamar behörbölte. – Ez jó volt. Nem baj, Kudi majd eszik a másik fogásból – mondta, és rámosolygott a Lányomlánya melletti székre.

– Ne játszd meg magad, látod, hogy Kudi semmit sem eszik! Nem szégyelled magad? – kiáltott az asztal másik oldala felé Főanya, Őszőkesége.

– Ki szégyellje magát? – avatkoztam közbe, mert láttam, Lányomlánya szája széle legörbül.

– Ugyan, papa!

– De ha nem szereti a konzervborsólevest Kudi!

– Ki beszél itt Kudiról? Ez a gyerek, ez a Boja! Miatta van minden!

– Mi van miatta? – Al-anya középkoriasan közbeavatkozott, jóságát teljes mellszélességgel – ami az utóbbi időben lett neki – bedobta. Na, nem a jósága lett az utóbbi időben, az kezdetben is volt, hanem a mellszélessége. Nagyanya korára. És félrebillent fejjel nézte Lányomlányát, mint egy sólyom a maga kis áldozatát. Nem szerettem hogy ennyire sólyomozik, nézi és nézi csak a gyereket, és imádja, s ezáltal én háttérbe szorultam, pedig mégiscsak én voltam a férje. Mindegy, Al-anya sólyomnézéssel figyelte Lányomlánya keletkező könnyeit, pedig már egyszer maga a kislány is kifejtette, hogy imádni csak felsőbb lényt szabad. Al-anyának ilyen felsőbb lény volt Lányomlánya. Úgy is neveztük a kapcsolatukat a vőmmel, a Taxihőssel: „Sólyom hívja Sirály kettőt…” Ez annyit jelentett, hogy Al-anya elfogult Lányomlányával, reszket érte satöbbi.

– Itt a határozat – vágta ki a papírt a terített asztalra Őszőkesége, és kegyesen leszedte az asztalt, ami egyébként is az ő dolga volt.

Egyszerre kaptunk a gépelt papír után, de Al-anya kaparintotta meg. Pirosbetűs írógépen gépelték… Alatta nagy pecsét.

Al-anya átfutotta a papírt, vagy csak belenézett, Főanya hozta be a következő fogást. Mertünk. Marhapörkölt volt főtt krumplival. Van ilyen. Nem az volt. Resztelt máj, csak marhapörköltnek láttam elsőre. Mindegy, ilyen is van. Még adandó alkalommal jobb is lehet.

– Remélem – szólt Főanya –, Kudi ebből azért eszik egy falatot… – gúnyt kevert a hangjába.

– Nem tudom… – mondta Lányomlánya. – Majd fölmegyek vele a manzárba… Egy kicsit megfájdult a feje… ilyenkor legjobban a manzáron szeret lenni… Fölviszek neki egy kistányérral…

Al-anya sólyomkodva rámosolygott Lányomlányára oldalról, és két kistányérba kimerte a májacskát, a főtt krumplicskát, a savanyú uborkácskát. Lányomlánya fölballagott a tizenhét plusz tizenhét lépcsőn a legfelső szintre, közben Kudit biztatva:

– Gyere csak… Mindig magukkal vannak elfoglalva. Határozatok! Jelentések! Nem is tudják, milyen nehéz a gyerek élete… Megehetik a határozatukat! – És föltűntek a lépcsőn, el.

Taxiemberünk fejét lehajtva, szőke bajuszát májszaftba mártva, halk gyorsasággal tömte magába a vajpuha májdarabokat, recsegtette az uborkát, bepasszírozta a főtt burgonyát fogai közé.

Mi ímmel-ámoltunk. Vártuk a vészt. A vihart. Mi van a határozatban?

– Leszidod a gyereket… – A taxis törülte a száját. – Még hogy szégyellje magát! Mért kellene szégyellnie magát? – Kitöltött magának egy literes pohárba sört, de a teljes üveg nem fért bele, a sör szétfutott az asztalon, belefolyt az ölünkbe.

– Nem baj – mondta szenteskedőn Al-anya, és a sörben úszó határozatot kitette száradni az áprilisi napra. Szőkeségünk pedig dühödt arccal törölte az asztalról a sörhabot egy szalvétával.

– De baj – mondta. – Meginná a világ sörét.

– Szomjas – mentegette halkan Al-anya a Taxiembert.

– Szomjas! Most hogy fogjuk elolvasni a határozatot?

Én próbáltam aztán kisilabizálni a sörrel átitatott, pirosbetűs szöveget.

– Mi… a Gyermeklélektani… turományos…

– Tudományos – szólt rám Szőkeség.

– Persze… „Tudományos Tanács tagjai… Alulírott Palacsintás Meggybefőtt Ézsau”… – nézd, a palacsinta, nem is tudtam, hogy Ézsau a keresztneve!

– Olvasd! – sziszegett rám a lányom.

– „…valamint Pitiánó Péter, az oceanográfia, historika, mammutológia, múzeológia és paleontológia professzora, valamint linkavölgyi-linkapataki Linkóczy Ottó emberész és pécész megállapítottuk!”

– Mi az a pécész? – kérdezte Al-anya kétségbeesve.

– Aki kipécéz valamit – mondta finom böffenését visszatartva Taxiemberünk.

– „…megállapítottuk, hogy a Nagy Dolgozó páternoszterének felső légterébe szorult Kudi nevezetű egyénről nem tudtuk megállapítani, van-e vagy nincs. Ezért a kérdést fölterjesztettük az Egybesült Tudományos Egészségügyi Tanácshoz, mely”

– Egyesült, de mindegy – legyintett a lányom.

– Ráfolyt a sör, nem tudom jól olvasni – mondtam. – „…mely megállapította, hogy nem lát tisztán a fenti kérdésben, de azt is megállapította, hogy miután a Nagy Dolgozó páternoszterének űrteréből az odarendelt tűzoltólétrán Tibérió gyerek- és zugíró…”

– Zugíró? – sírta el magát Al-anya.

– Azt csak azért írják, mert nincs állásban – próbálta sérelmemet csökkenteni Szőkeség, és egy nyugtató csókot nyomott a homlokomra.

– De… én… zugíró?

– Olvasd, nem a meghatározás lényeges, rólad ír a határozat, az a lényeges!

– „Zugíró… – motyogtam – hozta le az ölében azt a Kudi nevezetű levegőembert, vagyis nem hozott le semmit, de úgy tett, mintha lehozott volna egy állítólagos gyermeket… ezért elrendeljük a kirendelt tűzoltóköltség megtérítését fent nevezett zugíró részéről, másrészt ugyancsak fent nevezett zugíró elmeorvosi vizsgálatát – fonnyadoztam –, tekintettel… tekintettel…” – elhanyatlottam.

Ápolták, mosták az arcomat, fölöttem vitatkoztak.

– Na. Ez kellett nektek, Kudi miatt! – kiabálta Szőkeségem. – Azt akarjátok, hogy az Írószövetségből is kizárják, mert ilyeneket csinál? Még nyugdíja sem lesz! – Megint elájultam.

Mikor magamhoz tértem, a Taxiember kiabált meg a Lányom:

– Realista vagy – mondta a vőm.

– Csak az van, ami van – replikázott a Lányom.

– És hátha tényleg van?

Kérdése után magához vett tizenkét üveg Ászok sört, amit vidékről hoztam. Behűtötte előre, és most megitta.

– Látnánk – törölte meg férje izzadó homlokát szőkeségünk gyöngéden, de az elhárította magától a virágkezet, mondván:

– És ha nincs? Akkor nem lehet a lányunknak igaza? Fontosabb, ami a lélek mélyén rejtezik – mondta, kitámolygott a taxiba, és átlag százhúsz kilométeres városi sebességgel elfurikázott a Nagy Dolgozó irányába.

Ott bent, az igazgatói irodában történhetett egy s más, hiszen kifele jövet Taximesterünk a basszbariton hangú Toronynővel találkozott, aki kedvesen simogatta a nála két fejjel alacsonyabb sörtaxist.

– Remek ember maga! Hallom, hogy helybenhagyta ezt a Palacsintát.

– Odakentem a falhoz – mondta gyöngéden a vőm. – Arra van. Nem? Ezt fizetünk tűzoltóköltséget… – és egy egyértelmű karjelmozdulatot tett a levegőbe. És vett magának tizenkét üveg Tuborg sört, Lányomlányának és Kudinak két Túró Rudit.

– Végre! Valaki hazavágta ezt a Palacsintást! Ez még egy olyan mesét sem mert kiadni, amelyben a béka királyfivá változik! Pedig ez a legelemibb, nem?

– De. Viszem haza Kudiéknak a Túró Rudit! – És hosszan integetve elbúcsúzott a basszus hangon nevető Óriásnőtől.

Részünkről a Kudi-ügy ezzel el volt intézve. Az emberek lassan tudomásul vették – mint mi is –, hogy hatosban élünk: Al-anya, Főanya, a Taxigróf, Lányomlánya, Kudi meg én. Tudomásul vették a szomszédok, a közértes, a Bölöni utcai teniszbajnok, az Írószövetség, a kerületi IKV. Kudi után is fizettem vízdíjat.

Csak a vénasszonyok! A vénasszonyok rengetegen vannak. Azon a környéken, ahol lakunk, különösen. Ahogy teljes erővel működött a tavasz, főleg a május nagyon tud működni, valahogy előbújtak odúikból az öregasszonyok. Egyszerűen fölfoghatatlan volt. Én még ennyi vénasszonyt életemben nem láttam. Télen is volt belőlük, de most mintha megszaporodtak volna, selyemkendőben, áttört harisnyában, férficipőben, pántlikával a hajukban, szalmakalapban, borostyán nyaklánccal, mintha a földből bújtak volna elő. Zengett tőlük a vidék, nem is a hangjuktól, hanem ahogy előtüremkedtek, bozsogtak.

Hol volt már a tavalyi hó?

Amikor Lányomlányával bandukoltunk fölfelé a havas Széher úton, mely olyan volt, mint valami villanyfüzéres holdbéli táj, mint egy titokzatos földöntúli város, Nakonxipán! Akkor bukkant föl Kudi a kuruclesi dombon.

A vénasszonyok összedugták a fejüket.

A vénasszonyoknak a földig húzta a kezüket a sok gyűrű az ujjaikon.

A vénasszonyok fitymálva válogattak a zöldségboltokban a friss saláták között.

A vénasszonyok sugdolóztak.

– Figyeli? Hárman járnak! Az a szakállas mindig három kólát vesz.

– Én hallottam, hogy az anyjának is volt már kellemetlensége miatta, bent a Nagy Dolgozóban!

– Ne mondja!

– De! El is kellett jönnie a vállalattól.

– De miért?

– Nem fizettek ki valamilyen villanyszámlát!

– Ne mondja! S az Öregasszony?

– Ja? A nagyanya? Azzal nem lehet beszélni! Az olyan elfogult. És persze, ő a rabszolga. Mindent ő csinál. Most ennek az új gyereknek is ő mos. S ahogy beszél róluk!

– Ne mondja!

– De. Félrebillent fejjel, mint egy sólyom, csak nézi a gyerekeket. Megbolondult a gyerekszeretettől. Azelőtt elbeszélgetett velünk, de most csak rohan haza a „gyerekekhez”.

– Ez valami szerelemgyerek? Ez a Kudi?

– Nagyon meglehet. Csak nem merik bevallani.

– Én még sosem láttam.

– Én sem. De beszélnek hozzá.

– El kellene rabolni – vijjogott az egyik selyemkendős vénasszony. – Akkor megnézhetnék magukat! Hihi!

– De ha nincs is!

– Attól még elrabolhatjuk!

A bokrok között sugdolóztak, amikor aztán arra mentünk, gyorsan előbuktak a bokrok közül, és épp egy orgonaszálat szakítottak le, mintha éppen azt művelték volna. Illedelmesen lehajtották a fejüket, mintha nagyon sütne a nap.

Aztán, ahogy eltávolodtak, tovább sugdolóztak.

– A Szepivel kellene megbeszélni. Ő ért a gyerekek nyelvén.

– Igen, a Szepi!

Szepi néni egy furcsa házban élt, olyan volt, mint egy bagolyvár. Omladozó, emeletes, tornyos ház. Roskatag. A csatornák szanaszét csüngtek a tető széléről. Mikor fújt a szél, pengő-nyöszörgő hangot adtak. Kísérteties hangokat. Nyiu-pang-ping – így szólt a csatorna. Lányomlánya nagyon félt a csatornáktól, de nagyon szeretett volna bejutni a titokzatos házba. Így aztán Kudit küldte előőrsnek. Lányomlánya a magas lépcső aljában indította útnak az ő Kudiját:

– Kudi… Bemész, köszönsz illedelmesen. Körülnézel, nem szemtelenül, de szemügyre veszed a bagolyvárat… Annyira érdekel, milyen régi kincsekről mesél Szepi néni…

Kudi odabent föltalálhatta magát, mert Szepi néni konyhájából nagy vihorászások hallatszottak. Szepi néni tiszta és nyomorult gúnyában volt, ezüstősz feje villogott az ablaküvegben. Ódon hecsedli lekvárt vett elő, finom kenyeret, kevés vajat tett melléje egy tányérkára. Szepi néni összecsapdosta a kezét, úgy hahotázott, Kudi bizonyára szellemes történetekkel szórakoztatta. De nem sokáig.

Három vénasszony jelent meg. Áttört fekete selyemharisnyában, férficipőben, arcára vörös foltokat festve – az öregasszonyok előszeretettel vörös foltokat festenek az arcuk közepére – slattyogott elöl Sarkantyús néni, akinek a lábán – állítólag – csontsarkantyú nőtt a sok boszorkányságtól, így mindkét lábára kissé bicegett. Mögötte Franc néni igyekezett, szalmakalapban, franciazászló-színű selyemsállal áttekerve a nyakát olyan szorosan, hogy csak sipító hangokat tudott adni. Nyomában egy nagy bozontú vénasszony, Lánc mama, öklömnyi borostyánokkal díszített lánccal a nyakában, mely a földig húzta a fejét. Kezei is a földet súrolták, a sok borostyánköves gyűrű súlyolta le.

Erre már Lányomlánya is bátorságot merített, és beállított Szepi nénihez.

– Csókolom, csókolom… mindnyájukat csókolom! – harsogta. – Szepi néni, megmutatná nekünk a bagolyvárat?

Szepi néni jókedvűen vezetgette Lányomlányát ide-oda az ódon házban. Régi borítékokat mutogatott nekik, melyeken bagolycímer volt nyomtatva. Fönt a padláson egy kis lobogót adott Lányomlányának, aki nokedliujjai közé szorította, és integetett a lobogóra hímzett bagollyal a környék fáinak, bokrainak. S egy ládikát mutatott nekik. A ládikán bagolymintázatú véset volt, a ládikában pedig egy tűzpiros pántlika.

– Ez az én titkom – suttogta Szepi néni, ezüstkontyát fájón a tarkójához szorítva a kezével, nehogy elbőgje magát. A tűzpiros kendőn is egy kis hímzett bagolyfióka lebegett. – Volt egy icipici lányom… Nagyon szerettem, de korán el kellett menni… Azóta pusztul az én szívem magányosságában… – és elsírta magát. – Gyertek át néha, hogy ne legyek egyedül. Egyedül lenni nem jó – pityergett.

A lenti szobában éles szemmel, türelmetlenül vártak az öregasszonyok. Sarkantyús néni egy kis lovaglópálcát suhogtatott a kezében, az egyik bőrszékre sújtott időnként, hogy csak úgy csattant. Franc néni a régi, szép faberakásos asztalt verte az öklével, csak úgy döngött. Lánc néni földig érő borostyán nyakláncát keringtette, mint a lasszót.

– Boja – szólt Lányomlányára Franc néni –, elég volt. Nem tűrjük tovább. Azonnal add ide!

– Mit? – kérdezte ártatlanul ráibolyázva Lányomlánya.

– Ne viccelj velünk! – förmedt rá Lánc néni. – Azonnal!

– De mit adjak oda?

– Azt a gyereket!

– De Franci… de Lánci… de Sarki… – próbálta őket jobb belátásra bírni Szepi néni – ne gyerekeskedjetek!

– Akkor is elvisszük! Te, Szepi, csak fogd be a szád! Te is összejátszol velük! Nem szégyelled magad? Ide azt a gyereket! – sipította Lánci toporzékolva Bojára.

– Tessék. Vigyék – mondta Lányomlánya.

– Hol van? – kérdezte Franci körülbámulva.

– Ott – mutatott az egyik bőrszékre Lányomlánya.

Franci odaugrott, de csak a levegőt markolászta.

– Hol?! – kiáltotta Lánci.

– A kályha mellett… Az íróasztalnál… A szekrényen. Talán kiment a konyhába.

A három satrafa ide-oda ugrott, hogy Kudit elkapják, fölborultak a székek, nekiütődtek az asztal sarkának.

– Add ide, Boja!

– Szabad akarata van… Én nem parancsolhatok rá.

A vénasszonyok visítva hajkurászták Kudit. Egymást is feldöntötték, ahogy szaladgáltak a konyhából a szobába és fordítva.

– Nem tűrhetjük a környéken… Mindenki retteg tőle… (Pedig senki sem rettegett, csak ők.) Félnek tőle… a macskák!

– A macskák? Érdekes! Most is az ölében van Szepi néni macskája!

– Igen? – Lánci, Franci és Sarki az egyik székre vetették magukat, ahol Szepi néni macskája üldögélt. A macska nagy kényelmes kispárducugrással elugrott, a három vénasszony pedig erre-arra orra bukfencezett. Fölugrottak, és elkezdték az öreg Miaut hajszolni. Lánci a padlásföljáróba feküdt, Franci a konyhaajtót állta el, Sarki szétterpesztette a szoknyáját, hogy az öreg Miau abba ugorjon. Sicceltek, vakogtak, miauztak, söpörték a levegőt, míg végül elkapták az idős macskát, gyorsan nyakon ragadták, és diadalmasan fogták.

– Látod, Szepi! Ez a büntetésed! Addig nem kapod vissza, amíg Kudit át nem adjátok!

És nagy vihogva kimasíroztak, összesen kilenc fogukkal. A konyhában lesodorták a hecsedlilekváros tányért, elejtették Miaut, ide-oda kapkodtak utána, közben telemázolták magukat hecsedlivel, úgy festettek, mint az öreg bohócok, amíg megint el tudták szegény macskát kapni. Összekent ábrázatukkal felmutatták az öreg macskát, hogy mégis övék a zsákmány. Szepi néni sírt.

Kudi és Lányomlánya vigasztalták. Simogatták Szepi néni ezüst fejét. Megígérték, hogy visszaszerzik Miaut, ahogy tudják. Szepi néni kissé megvigasztalódott. Kézen fogta őket, fölvitte a bagolymintás ládikához, és Lányomlányának átadta a tűzpiros pántlikát, hogy őrizze meg sokáig.

– Tudod, Boja… az embernek szüksége van valakire, akit szeret. Mindenáron. Ahogy te ezt a Kudit… Őrizd meg magadnak ezt a Kudit, legyen övé ez a tűzpiros pántlika… erről mindig eszedbe fog jutni az igazi szeretet.

Lányomlánya magához szorította a pántlikát, kézen fogta Kudit, és hazaballagott tizenhét plusz tizenhét lépcsős otthonába. Mert esteledett.

Föltettem a gázra az ételt.

Főanya és Al-anya versengtek szinte, ki tud jobban főzni. Csakhogy míg Főanya elég fiatal volt, Al-anya közepesen idős. És az idős asszony többet tud dolgozni.

Így aztán eznap is, Al-anya már hajnalban, mielőtt elindult volna a bolondhajóra dolgozni, elkészítette az aznapi ebédet előre. Nagy, királykoronányi karfiolt pácolt puhára a vízben, aztán a tepsit megvajazta, egy kis prézlit szórt el, és arra fektette a királykoronányi, gerezdes karfiolfejet. A tetejére vajdarabokat pötyögtetett, aztán egy csöpp tejföllel megspriccelte – ezt kellett nekem a gázon megsütnöm. Hamar eszembe jutott, hogy a sütőbe kell dugnom, így aztán a későbbiekben oda is dugtam.

Gondoltam, rántott halat is készítek hozzá – hadd lepjem meg Al-anyát valami ételkedvességgel.

– Boja! Meglepjük a családot rántott hallal. Jó?

– Lepjük. Bár elég meglepetés számára, hogy mi vagyunk.

– Kik?

– Mi. Kudi, én, te.

– Nem szereti Kudit?

– De… Szeret ő mindenkit. Bent a hajóembereket is szereti, a vaddisznócskákat, akiknek a Túró Rudit is odaadta, szereti Főanyát, és persze téged is.

– És ez baj?

– Nem baj. Lehet ennyi mindenkit szeretni?

– Te nem szeretsz mindenkit?

– Nem. A vénasszonyokat nem szeretem. Lógatják az orrukat, ellopták Szepi néni macskáját… Nem lehet mindenkit szeretni.

– Hát kit lehet?

– Csak akivel nem vagyunk egyedül – mondta Lányomlánya, és kiviharzott a kertbe. – Gyere, Kudi…

Csóváltam a fejemet, és készítettem a halat. A szép csillogó szeleteket lisztbe mártottam, aztán bele a fölvert tojásba, aztán a morzsába, hogy jó sült burkolatuk keletkezzék. És sütöttem a halszeleteket.

Lányomlánya a napverte kertben fölmászott a diófára. Egyik ág, másik ág, ide-oda kunkorodott az ágakon, és közben duruzsolt.

– Na, gyere te is… Úgy. Vigyázz… erre az ágra lépj, ez erős… Le ne ess nekem! Ellátom a bajodat! Kapaszkodj… Ide ülj ebbe a szögletbe, itt erős a fa! – És maga is egy ágtőbe rukkolt, ott gubbaszkodott. – Elég nagy a nyár, mi, Kudi? Mint egy óriáskígyó. Csak fújja ránk a melegét… Mi, Kudi?

A levelek rése közt trónolt – illetve trónoltak –, a nap behunyorított ibolyaszemébe. Himbálta a lábát. A levelek zöld árnyékot vetettek rá – illetve rájuk –, Lányomlánya arca olyan volt, mint egy villogó pajzs. Fénylett, sötétlett, játszott rajta a nap és az árnyék.

– Szomorú vagyok, Kudi… És nem tudom, hogy miért. – Hallgatózott, most mintha Kudi mondott volna neki valamit. – Ja? Hogy a vénasszonyok ellopták a Szepi-macskát? Azért is. Mert irigyek az emberek. Ezt nem értem. Mit irigyelnek rajtam, hogy nekem vagy te? A szívemet akarják meglopni! A szívem kamráját! – Megint hallgatózott. Mintha Kudi hangjára figyelt volna. – Ülj már tisztességesen! Lepottyansz. Arra jöttem rá… nem lehet az ember mindig boldog. Olyan, mint ez a diófa-trónus. Árnyék is van, nap is. Egyszer boldog, másszor boldogtalan. Nézd meg ezt a vén Papulit… Néha fickándozik, néha csak dörmög. Ha írni tud, röpköd, ha nem megy a munka, morgolódik. Fele arca árnyékban van. Na és az Al-anya… Az Öregasszony… Mindig aggódik… Értem, Papuliért, Főanyáért… aztán egy kicsit boldog. Főanya… hol nevet, hol csak bőg. Hogy lesz-e pénz, egészséges leszek-e? Apuci meg rugdossa a taxi gumiját, ha nem megy jól a kerék. Nem értem… Nem lehet az ember mindig boldog? Olyan ez, mint egy nagy mérleg, egyszer fönt, máskor alant? Jaj! – kiáltott, és már zuhant is lefelé kis filozófiájával együtt. Nagyot nyekkent, ott lent sírdogált, mikor kiszaladtam a kertbe.

– Mi van, Boja, mi történt? – kérdeztem lihegve.

– Kudi lelökött!

– Igen? Na megállj! – fordultam az ágak közé, de ott csak az árnyék és a nap villogott.

– Hagyjad – ült föl nedves ibolyáival Lányomlánya a fűben –, beszaladt, mert tudja, hogy bűnös!

– Mit csinált?

– Megsértődött. Azt hitte, hogy már nem szeretem.

– És nem szereted?

– De… Au… – fájlalta az ülőkéjét, ám szerencsére nem volt semmi baja. – Csak arra gondoltam, mi lesz, ha már nem lesz nekem.

– Mért ne lenne?

– Azt nem tudom. De Szepi néni is mesélte, neki volt egy kislánya, aztán csak a tűzpiros pántlikája maradt, semmi más. Meghalhatnak az emberek?

– Hát… idővel mindenki meghal.

– Te is?

– Azt hiszem.

– És mi lesz ezzel a szép szakálladdal?

– Emlék lesz.

– Ajaj! És Al-anya? Én csak ülök itthon az asztal előtt, és ő soha többé nem jön haza a bolondhajóról?

– Az nagyon soká lesz.

– És Taxiapa? Üresen áll majd az autó, az ajtaja kicsapva, és hiába hívják az URH-ján?

– Te már akkor idős asszony leszel.

– És Főanya is meghal? A kerítésen át sosem fogom látni aztán, hogy lobog a szőke haja a szélben, és aranyarcával mosolyog?

– Már nagyon-nagyon öreg asszony leszel te is…

– Nem akarom! Érted? Nem akarom! Papuli! Ne haljatok meg soha! – kapaszkodott belém, mint egy kis őrült. – Nem bírom, Papuli! Nem akarom, hogy Al-anya ne legyen! Soha nem akarom! Nem tudok az Öregasszony nélkül élni! Csak bámulom az utat, a kis vaddisznók várják a kerítésnél, és az Öregasszony nem jön? Papuli! Nem tudom elviselni, Papuli! A Taxiember nélkül csak hammoljam a rakott karfiolt, és keserű legyen a szám? Ő meg feldönti a sörösüvegeket, és elbukik az asztal alá? Nem teheted!

– De nem… majd nem így lesz – lefogtam a cséphadaró kis karjait.

– Nem akarom! A Főanya fogja magát, és felröpül szőke hajával az égig? És én nem látom a fellegek közt? És nézem a lónagy csillagokat, és egy csillag arca sem lesz az anyáé? Papuli – sivított –, nem akarom!

Csitítottam. Hüppögött a karjaimban, csak úgy rázkódott a teste a sírástól, reszketett a szája, kék ibolyái mélysötétre borultak. Nokedliujjainak körmét a tenyerembe vájta.

– Ugye, mindig így lesz? – Fölsírt az arcomba, simogatta a szakállamat. – Lesz egy ház, tizenhét plusz tizenhét lépcsővel, és hull a hó kint a kertben, és együtt ülünk az asztalnál…Papuli… te a főhelyen ülsz majd, egy csillag lesz a koronád, azt néha megigazítod, csáléra, és azt mondod az Öregasszonynak: Öregasszony, ma elsóztad a levest… És az Öregasszony megfenyeget a mutatóujjával… és hozza a második fogást, a rántott halat, és fölemeli a tálat egészen a plafonig, ugye, Papuli? A Taxiapa pödri a bajuszát, nagyot üt a homlokára, azt mondja: túrába kell mennem, sietve bekapom az ebédet, és az asztalt verve énekel. Ugye? És… Főanya aranyhaja végével… átlátszó angyalokat fest majd a falakra… és itt a zöld, hol a zöld… egy nagy karácsonyfát hoz be a szobába… és kivisszük a karácsonyfát a hóba… Papuli… és te meggyújtod a gyertyákat… és a gyertyák fellobognak… és az égig fognak érni a gyertyák… És örökké égni fognak a gyertyák, ugye, Papuli?

Átfogtam. Mert sírt. Én sem voltam valami fényes állapotban. Sokára szólalt meg:

– És… Kudi is eljön majd?

– Kudi?

– Kudi.

– Igen… Talán Kudi is eljön…

– Mert én nagyon szeretem ezt a rossz Kudit is, Kudi… meg én…

Elszunnyadt. Ültem vele a fűben, az ölemben néztem félrebillent aranyapród fejét, melyen a diófa árnyéka és sugara váltakozott. Arra gondoltam, miből vagyunk mi, emberek, halsütők és kudisták. Ültünk együtt, test a testtel érintkezve, mintha soha-soha nem szakadhatnánk el.

Az asztalnál már vigyorogva ettünk. A melegbarnára sült karfiol olyan csodásan ragyogott, mint valami aranykorona. Tetején a tejföl fehér selymével. Kanalaztuk, nevetgéltünk, mintha örökké élnénk. Mert az ember pillanatnyilag – örökké él.

A halszeleteket vagy egy óráig sütöttem, de nem akartak átizzani.

– Mi ez? – kérdezte a Taxiúr, belereccsentve a fogát egy halszeletbe.

– Öregapátok sütötte – mondta fölényesen Al-anya, hogy ő nem lehet a hibás.

– De mi ez? – kérdezte Főanya is, aki két kézzel próbálta eltörni a halat.

– Mért? – méltatlankodtam.

– Kő ez vagy étel?

– Miért lenne kő?

– Kopp-kopp – mondta a Taxigróf, és megkopogtatta egy haldarabbal az asztallapot.

– Nem jóízű? – kérdeztem kétkedve.

– Íz? – Beleharapott egy halszeletbe az Öregasszony is. – Au! Letört a fogam hegye! Mi ez? Meg akarsz minket ölni? Azt akarod, hogy mindnyájan meghaljunk? Ennek a szegény gyereknek senkije se maradjon?

– Nézzétek, gyerekek – hozta be Főanya a prézlis tálat. – Papuli grízben sütötte meg a halat! Összetévesztette a grízt a morzsával! – Hahotáztak.

Én meg fölkaptam a tálat, és a sarokba vágtam.

– Majd máskor süt nektek halat a jó mennyei istennyila!

Hahotáztak.

Lányomlánya is ugrándozott és kiabált:

– Kudi, gyere! Gyere csak le! A Papuli grízben sütötte ki a halat. Kőkemény!

És kitárták az ablakot, Lányomlánya meg Kudi, akinek elmúlt, úgy látszik, a sértődhetnékje, hajigálták kifelé a halszeleteket a kerítésen is túl. Amire előkerült Szepi néni ellopott macskája, amit aztán nagy dirrel-dúrral elkaptak Lányomlányáék, és visszavittek a bagolyvárba.

Így múlik el a világ dicsősége – gondoltam főszakácsi mivoltomra, és boldog voltam, hogy Lányomlánya boldog, hogy Kudi boldog, Szepi boldog, a család boldog, a macska boldog, amíg élünk a nyár napfényes árnyékában.

Megnyugodtunk.

Az ezüstfejű vénasszonyok pletykáikkal és rosszindulatukkal visszahúzódtak az odvaikba, olyan rettenetes meleg volt, nem mertek kijönni a napfényes levegőre, mert féltek, hogy elszédülnek, jobban féltek, mint Kuditól.

Lányomlánya Kudit megint arra használhatta, amire akarta, amire kell.

Bátorságra, szeretetre, kíváncsiságra.

Al-anya – szokása szerint – megint dolgozott a sziklákhoz kötött emberek bolondhajóján, hogy nem volt ideje velünk jönni.

Zugliget komor sziklái ragyogtak a napsütésben. Zegzugos utakon mentünk fel Lányomlányával és Kudival a dombok közé. Én hátul baktattam, Lányomlánya előreszaladt, Kudit rángatva maga után.

– Papuli, ez a Kudi úgy fél, nem mer a sziklákra fölmászni!

– Segíts neki! – kiáltottam, noha magamnak is segítségre lett volna szükségem, ahogy alápolcoltam a magam tetemes súlyát a lépteimnek.

Láttam, Lányomlánya erőnek erejével taszajtja fölfelé Kudi láthatatlan fenekét a meredeken. Nyögött, erőlködött, aztán ketten csak fölmásztak a sziklára. Onnan integettek.

– Papuli, ne nyavalyáskodj! Kudi egész jól bírja.

Könnyű neki – gondoltam –, hiszen levegőből van. Lenne csak valóságos teste, majd nem röptetne úgy a sziklákon! Fölvánszorogtam hozzájuk.

– Na, csakhogy felértél! – mondta Lányomlánya, és zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokomat, ami nem is esett nehezére, hiszen magasabban állt, mint jómagam. – Te kis aranyásó… – dédelgetett kedvére, látván, hogy ő van fölső helyzetben. – Mondd, meddig tud az ember fölmenni?

Fújtattam.

– Ameddig akar…

– A legnagyobb hegyre is?

– A legnagyobbra is – mondtam, és arra gondoltam: már aki… Én például ide is alig másztam fel. Elborzadva gondoltam az Alpok csúcsaira, melyeken hósapkás hegymászók kanyarognak fölfelé az égbe vezető úton. Hálát adtam a Magasságosnak, hogy Magyarországot viszonylag kis hegyekkel áldotta meg, s reszkető lábaimmal nem kell Lányomlányának bebizonyítanom, meddig visznek.

– Melyik a legnagyobb hegy?

– Talán a Himalája.

– Oda is felmegyünk?

– Most nem – feleltem, lucskos homlokomat törülgetve.

– Van Nőstényalája is?

– Nincs.

– Azért bírja ilyen jól ez a Kudi a mászást, igaz?

– Azért.

– Mert fiú.

– Mert fiú.

– Mint te. Ugye?

– Én…

– Csak te már öregfiú vagy, mi?

– Egen…

– Azért te sem ijednél meg a Himalájától, igaz?

– Nem… Mért ijednék?

– Akkor menjünk még magasabbra, jó?

– Csak le ne essél… Várj… – és kapaszkodtam a nyomában.

– Ne engem félts. Gyere csak…

És előrerukkoltak Kudival. Ide szikla, oda szikla, följebb és följebb röppentek. Na, gondoltam, nem hiányzik nekem a Himalája. A sziklák egyre meredekebbek lettek, én már nem az orrommal, hanem a két kezemmel mentem előrefelé, ugyanis kapaszkodtam négykézláb mászva, mint az előemberek.

Lányomlánya – szokása szerint – kitalálta a fejemben lévő gondolatot.

– Az ősemberek is így másztak, igaz?

– Valószínűleg.

– Aztán mért tápászkodtak fel két lábra?

– Ki akartak egyenesedni – mondtam négykézláb.

– Hogy erősek legyenek?

– Talán az egyensúly kedvéért. – Visszacsúsztam. Hál’ Isten Lányomlánya nem látta, háttal állt.

– Majomszerűek voltak?

– Olyasmi.

– Mint te?

– Én már ember vagyok – mondtam, és megint visszacsúsztam egy szikla alá.

– Szőrös mell, igaz? Szakáll…

Csorgott a szakállamról a veríték. Nem tudtam válaszolni.

– Mért nem borotválkoztak?

– Nem volt borotvájuk.

– És ha elmentek a főmajom fogadására, akkor kötöttek azért nyakkendőt?

Na – gondoltam –, le van ejtve a főmajom fogadása, de maga a főmajom is, csak még egyszer innen kikerüljek. És másztam fölfelé, Lányomlányáék nyomába.

– Ne menjetek tovább! Várjatok meg!

– És a főmajom szerette a kismajmokat?

– Szerette – nyögtem, és elátkoztam a pillanatot, mikor kitaláltam a kirándulást a hegyekbe.

– Amikor egész kicsik voltak a kismajmok, a főmajom akkor is fölvitte őket a hegyekbe?

– Akkor is… – pihegtem, egy-egy eltévedt sziklaközi fűcsomóba kapaszkodva.

– És hogy vitte föl?

Nem tudom – gondoltam –, semmit sem tudok, főleg azt nem, hogy vitte föl a főmajom a kismajmokat a hegyekbe. Csak azt tudom, én nem jövök még egyszer a hegyekbe…

– A főmajom csupa szőr volt… A kismajmok meg belekapaszkodtak a hátába, ő meg csak gyalogolt fölfelé, igaz? – kérdezte Lányomlánya, amikor elhasaltam. Ezt sem látta Lányomlánya, gyorsan feltápászkodtam hát, és igyekeztem feléjük.

– Belekapaszkodtak… – suttogtam.

– Akkor gyere föl, mi majd a nyakadba ülünk…

Már a közelükben imbolyogtam, arcomról patakzott a víz, a szakállamban imbolyogtak a nagy cseppek.

– Huh – nyögtem a közelükben. Lányomlánya kegyesen a kezét nyújtotta.

– Ne félj… Kudi majd a másik kezedet fogja…

Na – gondoltam –, akkor meg vagyok áldva. Egy levegőember kezébe kapaszkodhatom, az majd fölhúz engem! Visszacsúsztam.

– Mért nem fogod meg Kudi kezét?

– Nem akarom lerántani – lódítottam.

– Ne félj… Kudi erős!

Az lehet, hogy lelkileg erős – ha egyáltalán van, már elátkoztam az egész Kudi-históriát –, de testileg nem bír fölhúzni engem, az biztos. Ott imbolyogtam mégis végre fönn Lányomlányáék szikláján.

– Látod, milyen jó, hogy Kudi velünk jött?

– Remek.

– Akkor most végy a nyakadba minket, lemegyünk.

Megszédültem. Nem, ezt már nem bírom. Lányomlánya a nyakamban… de már föl is kapaszkodott, és nokedliujjaival vizes hajamba kapaszkodott, vékony sarkait meg szó szerint a szügyembe vágva, lefele sarkallt. Bimm-bumm, zökkentem lefelé, de Lányomlánya rám szólt:

– Várj. Kudi is fölkapaszkodik.

– Jó.

– Jó, jó. De ahhoz le kell guggolnod! Nem tud fölmászni ránk!

Megint a pokolba kívántam az egész kudizmust, már-már azon voltam, kikérem magamnak ezt a Kudit, de csak térdre ereszkedtem.

– Még hajolj le, még… Kudi az én nyakamba ül…

Meggörnyedtem.

– Na, fönn vagyunk. Indulhatsz.

Gondolható, lefelé kezdtem imbolyogni. Rengett velem a föld. Tiii… surrantam lefelé, alig tudtam fékezni, beiramodtunk a bozótba. A nagy ágak közt kalandoztam. Egy óriás fatörzs egészen megdőlve utunkat állta.

– Szálljatok le, megkerüljük a fát – nyögtem.

– Dehogyis! Bújj át alatta. Majd mi is lehajolunk!

Négykézláb ereszkedtem, kúsztam, Lányomlányával a nyakamban.

– Hasalj le… Kudi beveri a fejét!

– A Kudi… – azt akartam mondani, menjen a fenébe, de lehasaltam, és araszoltam előre az út menti fatörzs alatt.

Nagy hang kiáltott rám:

– Tibérió! Mit csinál a fa alatt?

A kedves hang egy gyermekkori szerelmem szájából szállt felém. Ott állt az asszony – mert ő is jócskán asszony lett azóta. Dús vörös haja most is derekáig bomlott, felejthetetlen szeplős arca pikánsan izzott fölöttem a napban.

– Mászok.

– Azt látom. Ez a férjem, hadd mutassam be… – és a mellette lévő langaléta férfira mutatott, aki akkora volt, mint egy fenyő. Fektemben kezet nyújtottam neki, az meg erősen megrázta. – Ki ez a kislány?

– Lányomlánya. És Kudi, a másik gyerek a nyakamban.

– Hol?

– Az a másik gyerek! – kiabáltam dühödten a fatörzs alatt a földön araszolva. – Kudi, Lányomlánya legkedvesebb pajtása.

– Ez a kis szőke? – és dermedten a langalétára nézett.

– Nem! – ordítottam. – A fekete. Göndör!

– Nem látom…

– Nem is látszik! Adj kezet ennek a gyönyörű, szeplős néninek, Kudi! – Na. Fogja meg legalább a kezét! – Régi szerelmem ijedten előrenyújtotta a kezét a levegőbe, megrázta a semmit.

– Maga, Tibérió, semmit sem öregedett – mondta a szép régi gyerekszerelmem, és rémülten nézett a földön fetrengő izzadt tetememre, porban és izzadtságban. – Mi megyünk is… Csak muflonokat akartunk nézni itt a hegyekben…

– Itt nincsenek muflonok – mondta Lányomlánya. – Ez nem olyan magas. Csak marhák vannak.

Szeplősék ijedten tovasiettek. Hallottam, ahogy a Langaléta mondja áhított gyerekkori kedvesemnek:

– Itt nincs másik gyerek. Erre esküszöm! Még egy is alig van! De mért fogtál kezet a levegővel? Milyen másik gyerekről beszél?

Szeplősöm visszasandított, én már a földbe fúrtam szomorú lófejem.

– Hagyjad. Mindig ilyen plömplöm volt… Még jó, hogy nem mentem hozzá feleségül… – és megtörölte Langalétája tenyerét egy csipkezsebkendővel.

A csúszás-mászás után, megmondom őszintén, eléggé kimerültem. Egyrészt testileg: térdem tele volt horzsolásokkal, másrészt lelkileg: a Lányomlányával és Kudival való kirándulástól. Nem beszélve a kezemről, mellyel mégis kerestem a kenyeremet. A kapaszkodásban annyira földagadt, hogy nem tudtam írni, sőt másnap kétszeresére dagadt. Úgy meredt előre, mint két bokszkesztyű.

– Mi van, Papulek? – kérdezte kedveskedve Lányomlánya, amint látta, hogy hanyatt fekszem, és előrenyújtom a levegőbe két bokszkezemet.

– Á, hagyj a csudába!

– Dehogy hagylak – ibolyáskodott –, látom, nem tudsz dolgozni. Ilyenkor jön a dühöngés. Beütötted a kezedet?

– Még te kérded? Akkor nem kérdezted, amikor a csalánt markolásztam, miközben téged és Kudit a nyakamban hurcoltam!

– Ég?

– Lángol! – mondtam keservesen, vörösre dagadt kézfejemmel a levegőben.

Lányomlánya kisurrant, majd nemsokára vizes borogatással jött vissza, hogy becsavarja a kezemet.

– Várj – mondta. – Kudi azt üzeni, hogy ecetes vízzel borogassam, hozok ecetet is…

– Fütyülök Kudira! – kiabáltam Lányomlánya jóslata szerint. – Elég sok bajt okozott már!

– Hallgassunk csak Kudira – mondta Lányomlánya –, ő mindig tud valami jót… – ezzel kiosont a kamrába.

Nyeltem csak dühömet, fújtam a kezemet, melyet vörösre csípett a csalán.

– Na, itt is vagyok – jött vissza Lányomlánya, nokedliujjai közt kicsi kancsót hozott, ötcentiset, melyben fehér lé lebegett.

– Mi ez? – kérdeztem gyanakvón.

– Mi volna? Ecet. Várj még!

Megint kisurrant, magam meg forrtam saját levemben. Most egy nagy bádogtartállyal tért vissza, melyen egy babafej mosolygott.

– Látod ezt a gyerekfejet? Milyen szép göndör fekete haja van.

– Hol?

– Itt a fényképen!

– És mit csináljak vele?

– Jaj! – mondta nyugtatóan Lányomlánya. – Neked nem kell vele csinálnod semmit. Kudi azt mondja, ilyen volt babakorában.

– Ő is volt baba?

– Miért? Azt gondoltad, csak úgy pottyant az égből?

– Megmondjam őszintén? Azt.

– Á. Ilyen baba volt.

– És hol vannak a szülei?

– A szülei… a szülei – gondolkodott Lányomlánya, kezében a púderdobozzal –, azt mondja, sokat álmodik velük.

– Álmodik? Nofene. Kudi álmodik is?

– Miért? Mit gondoltál, Kudi valami barbár lény?

– Nem… Gondoltam, hogy nagyon fennkölt valaki. Mit álmodik a szüleiről?

– Ó – nézett az ibolyás távolba Lányomlánya –, nagyon érdekeseket… Azt mondja, édesanyja… szóval… az ő anyja… nagyon szép. Azt mondja – erősítgette nagy, seprűs pilláit rám meresztve Lányomlánya –, szőke. Olyan égőszőke…

– Égő?

– Az. Ne tettesd magad. Nem hallottál még olyan szőke hajról, ami szinte lángol?

– Jó. Hallottam. Csak most az én kezem lángol a csalántól, nem érek rá a haj szőkeségével foglalkozni – sziszegtem fájdalmamban.

– Apja is szőke volt.

– Remek. Örülök neki – dühöngtem magamban, hogy a levegő-Kudi levegő-szüleiről kell értekeznem.

– Nagy harcsabajusz… busa szemöldök…

– Az is szőke.

– Persze! Hát szőke hajhoz szőke bajusz megy! Csak nem lehet valakinek szőke haja és fekete bajusza!

– És ha Kudi mindkét szüleje szőke, ő hogy lehet koromfekete? – kérdeztem kajánul.

– Nem koromfekete – tagolta lassan Lányomlánya –, puhafekete…

– Jó. Akkor puhafekete. Hogy lehet két ennyire szőke szülőnek ilyen puhafeketéje?

Lányomlánya ibolyásan elgondolkozott, mintha befele nézne.

– Kereszteződés.

– Milyen kereszteződés?

– Jaj, te is tudod, van az a… hogy egészen más lesz a gyerek, mint a szülő, mert régebbi ősökre üt vissza…

– Ő valami nagyon régi ősre üthetett vissza – mondtam gúnyosan. – Amikor még alig lehetett megállapítani, ki szőke, ki fekete. Amikor még olyan levegőszerűek voltak az emberek… Ott mindent össze lehetett örökölni. A legtitokzatosabb dolgokat… Még azt is, hogy lássék az ember…

– Lehet. Mindenesetre most bepúderezem a kezedet. – Azzal teleszórta a fehér porral földagadt mancsaimat. Kis nokedliujjaival belesimogatta a pórusokba a finom port, ez nagyon finom volt, úgyhogy Kudiról való faggatózásomat is abbahagytam.

– Na. Így jó lesz. Most egy-két csepp ecet – és lavórban úszkáló vizes rongy mellé becsöppentett ecetet is. Csavargatta aztán a rongyot, majd óvatosan kettétépte, és mindkét előremeredő kezemet bebugyolálta. – Így, Papulek. – Egy törülközőt is az ölembe rakott, hogy arra eresszem a kezemet. – És próbálj meg egy kicsit nem gondolkodni… Mindig a végére akarsz valaminek járni… Ha kíváncsi vagy, hamar megöregszel – hajolt fölém, és megpöckölte az orromat. – Van, amit nem értünk, csak szeretünk. És ez a fontosabb. – Ezzel fölényesen kibillentette kis fenekét, és fölment tizenhét plusz tizenhét lépcsőjén a manzárdba.

Így feküdtem, mikor Ramazuri Dániel és Nagyorr Vince nyitott a szobámba. Elsőre megörültem nekik, hiszen tudtam, munkát hoznak, lesz miből élnünk. Ramazuri nagymester hordóhasát ütögetve „remek”, „remek” felkiáltásokat hallatott, Nagyorr Vince két és fél órás előadásban taglalta, hogy azt gondolják, írjak egy könyvet a csalánról. Nagyorr – aki egyébként mindent tudott, ami csak tudható van a világon – előadta a csalán növénytani jelentőségét, a csalánméreg kémiai képletét, a csalán fájdaloműző erejét. Ramazuri a pocakját verdesve „remek”, „remek” felkiáltásokat hallatott. Megették, amit csak a kamrában találtak, az összes májkonzervet, szardíniát, két rúd szalámit, egy doboz kínai gombát, Ramazuri nagyon szerette a gombát, megettek harmincegy tojást – „mi éhesek vagyunk” – szerény megjegyzéssel, fél kiló mézet, hat vajat, két kiló hagymát, főztek maguknak öt kiló paprikás krumplit, a szerteszét heverő háromszögletű sajtokat is megették, és még a frizsiderben behűtött négy ananászdinnyét.

– Írj nekünk – mondta Nagyorr közel hajolva bágyadt testem fölé. Szimatolni kezdett.

– Itt a szerződés – nyújtotta nekem Ramazuri barátságosan.

– Itt rettentő büdös van – mondta Nagyorr. – Mi ez? – Hatalmas orra beleszimatolt a levegőbe. – Jaj… Nem bírom! Micsoda bűz! – Öklendezni kezdett, ájuldozott. Ramazuri gyorsan az orrom alá tette a szerződést, nyújtotta a tollat. Bekötött és büdös kezemmel nem tudtam megragadni a tollat, közben Nagyorr elájult az ecetszagtól.

– Á – legyintett Ramazuri –, hlába akarunk rajtad segíteni – bekapott még nyolc sárgabarackot –, még a szerződést se tudod aláírni…

– Micsoda bűz, micsoda bűz! – kiáltásokkal Nagyorr kirohant és otthagyott. – Ezzel akarsz te könyvet íratni?

– Egy tollat se tud a kezébe fogni – mondta Ramazuri, és ő is elrohant.

Végem van… Nem tudok írni… A csalán miatt… – gondoltam, mire beállított Al-anya, mi van, mi van, álnok aggódással, látván két bokszkesztyűs és büdös kezemet.

– Elég volt! Érted? – üvöldöttem rá. – Tönkremegyek! Hülyének néz az egész város! A villamoson megbüntetnek, a szomszédok följelentenek… A boltokban csak néznek, hogy mindenből kettőt veszek egyetlen gyerek számára! Most föltépte a kezemet a csalán… Kudi miatt van minden! Nem bírom már ezt a Kudit megoldani! Hülyének néz mindenki! A nyakamban viszek egy láthatatlan gyereket! Elég volt!

– Szégyelled az új álmaidat, mi? – kérdezte Al-anya kellő gondossággal és gúnnyal, miközben fájdalomtól égő kezemet újra bebugyolálta.

– De nem is az én álmom!

– Bezzeg amikor szép hölgyekről álmodtál, azt nem szégyellted! – pirított rám Al-anya.

– De ez megőrjít! Itt volt Ramazuri és Nagyorr, és még a szerződést sem tudtam aláírni… Láttam rajtuk, bajszuk alatt nevetnek, hogy beszélek egy nem létező alakzatról!

– Nem kell ilyen nagy gondot csinálni ebből… Nem kell neked mindent mások orrára kötni! Néha egyszerűen le kell tagadni…

– Kudit?

– Persze. Nem kell vitatkozni. Hát így lassan elköltözhetünk az országból! Kudi miatt! Le kell tagadni…

Erre törtetett be hozzánk Lányomlánya, aki feltehetőleg meghallotta a beszédünket.

– Árulás! – kiabálta cérnahangon. Nokedlimutatóujját előremeresztve mutogatott. – Elárulni, azt értenétek! Árulás! – toporzékolt Lányomlánya, fodros szoknyájába kapaszkodva. – Azért, mert nem látszik? Szépen kigondoltátok! Hát az álom látszik? A szabadság látszik? Mi volna, ha arra is azt mondanátok, hogy nincs? Nem szégyellitek magatokat?

Próbáltuk nyugtatni, de csak kiabált.

– De mi is szeretjük Kudit… Már meg se tudnánk lenni nélküle…

– Azért… mert nincs… még nem szabad elárulni! – Ibolyaszeme tele volt könnyel. Átöleltük.

Al-anya végül engem biztatott, hogy Boját megnyugtassa.

– Papuli… Írasd be hegedülni… Kudit. Annyira szereti a zenét…

Na, Boja erre megnyugodott, én meg elájultam. De lehet, hogy csak az ecetbűztől.

Na, ezt jól kitalálta Al-anya – gondoltam, miközben Kudival és Lányomlányával az izzó meleg aszfalton caplattam a déli forgalomban.

Kerülgettük az embereket. A tömeg olyan volt, mint valami sűrű massza, vagy még inkább egérhad.

Lányomlánya, szokása szerint, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.

– Kik ezek? – kérdezte a nyári emberekre. Özönlöttek. Állig szakállba burkolt, nagy fejű, hatalmas fiatalember jött velünk szembe, aztán egy lány kombinéruhában, mely verejtékes testére tapadt, finom ezüstfejű úr, lenyalt hajjal, nyakkendője mellett csorgott az izzadság, megint egy lány rövidnadrágban, mezítláb, fiúk trikóban és szandálban, és persze sűrű sorban vénasszonyok, összefogózva, alig engedve utat másnak, nagy aktatáskás hivatalnokok, aktatáskájukat minduntalan a lábszárunkhoz verve. – Kik ezek? Egerek? – kérdezte Lányomlánya, de már az ő ibolyái is hervadoztak a melegben.

– Egerek – mondtam a tömegre.

– Hova törtetnek?

– Látod… Előre…

– A tengerbe?

– Persze, a tengerbe…

– De eltiporják egymást…

– Mindegy, csak mennek.

– Mert nincs senkijük?

– Azaz.

– Keresnek valakit?

– Azaz.

– Egyedül vannak?

– Azaz.

– Megőrülnek az egyedülléttől?

– Azaz.

– És majd odaérnek a Dunához, és belevetik magukat?

– Miért vetnék bele magukat?

– Te mesélted, hogy amikor az egerek vagy lemmingek annyira sokan vannak, megőrülnek, hogy annyian vannak, és egyedül vannak… Rengetegen vannak, hasonlítanak egymásra, és nincs senkijük… Mintha tükörben találkoznának magukkal… és egyedül vannak. Megzavarodnak, és belefutnak a vízbe… Nem te mesélted?

– Ja? A lemmingek!

– Ezek lemming-emberek! Százezrek, és nincs senkijük! Belerohannak a vízbe!

– Milyen igaz!

– Még jó, hogy nekünk itt van Kudi! Igaz?

– Még jó…

– Ne lépjen a lábára! – ordított fel Lányomlánya a tömegben, egy kis nadrágos fiatalembert ütlegelt a térde táján. – Nem látja, hogy milyen kicsi? Csak rohan vakon a végzetébe? Rohanjon a Dunába!

A fiatalember nagy szakállban és kis nadrágban csak forgolódott. A tömeg is helyet adva körébe gyűlt. Lányomlánya csak kiabált:

– Mit akarnak? Kirakatot nézni? Fagylaltot nyalni? Fogja már meg annak a lánynak a kezét, elájul! – kiáltott Lányomlánya a Nadrágmarcira. Az ijedten megfogta a mellette haladó kombinéruhás lány kezét, nézték Lányomlányát. – Nézzék, milyen szív alakú arca van!

– Kinek? – kérdezte bambán a Nadrágos Marci, bűzhödött pipáját kivéve a fogai közül.

– Kinek, kinek! – mondta fölényesen Lányomlánya. Nevetett. – Emberek! Látjátok? Most fölállt a vállára.

A tömeg Nadrág Márton vállára nézett. Az is a saját vállára nézett a Kombinés Mancival együtt.

– Kudi! Állj föl a fejére!

A tömeg a nadrágos fiatalember fejére nézett.

– Húzgáld meg a haját! Hogy fölébredjen! Nemcsak ő van a világon!

Nadrágmarci fölszisszent, ahogy Kudi feltehetően meghúzta a haját. Kombinés Maca el akarta kapni a társa fejéről a levegő-lebegő Kudit.

– Haha! Ha az olyan könnyű volna! Kudi! – visított Lányomlánya, nokedliujjaival a kezemet markolászva biztonságból. – Táncolj a fülén!

Nadrág Márton behúzta a nyakát, a saját fülére csapott. A tömeg tapsolt.

– Oda nézzetek! – Lányomlánya a teletömött utca feletti kifeszített kötélre mutatott.

Ott a kötélen éppen az ünnepelt Kodály Zoltán százéves arcképe lebegett.

– Kodály – mordult fel a tömeg, a vénasszonyok letörölték zsebkendőjükkel a piros festéket az arcukról a melegben, a táskás fiatalemberek jegyzettömböt szedtek elő, és gyorsan rajzolni kezdték az öreg muzsikus arcvonásait a lebegő rongytranszparensről.

– Kudi! Menj végig a kötélen! – kiáltott föl Lányomlánya az utca fölött lebegő, kifeszített kötélre.

A tömeg fölszisszenve figyelt.

– Na! Indulj el! Úgy… Egy lépés… Ne félj, nem esel le!

– Jaj, jaj! – nyögött egy elválasztékolt hajú ezüstember, csorgott róla az izzadság, ahogy Kudi elképesztő mutatványát figyelte. – Nem bírom nézni!

– Most! Előbb a bal lábadat… Úgy… Jól van! Most a jobb láb… Lassan… nincs alattad háló!

– Borzalom! Ki az a gyerek? – nyögte a kombinés lány, egészen a fiatalember szakállába tapadva. – Csak le ne essen!

– A közepén van! A közepén van! – kiáltott Lányomlánya. – Hajolj meg, Kudi!

Ezek szerint Kudi meghajolt odafönt a magasban, mert a tömeg fölujjongott.

– Éljen! Éljen! Hős! Éljen!

– Fogd meg a kötelet! Úgy. Két kézzel! Kapaszkodj erősen! Lengj!

Nem tudom, Kudi csinálta-e, mindenesetre a nagy transzparens Kodály Zoli bácsi óriás fejével ide-oda kezdett mozogni. Hitty-hutty. Előre-hátra, mintha Kudi valóban lengette volna! Az Astoriától egészen a Ferencesek templomáig lengett a szakállas Kodály-fej, végigsöpörve a fönti fülledt levegőt.

– Menj végig, Kudikám! Az Isten szerelmére, menj végig… Nem esel le, ne félj!

Az emberek lélegzet-visszafojtva figyeltek. Az öreg Kodály megnyugodott, fölötte lépkedett ezek szerint Kudi, és az Úttörő Áruház második emeletén kötött ki.

– Jól van, Kudi! Gyere le, majd kapsz egy Túró Rudit! Csak hajolj meg!

Az áruház magaslatán kinyílt egy ablak – ölelő karok nyúltak ki, vékony kis kiszolgálólányok rajongva nyújtották karjukat a levegőégbe.

– Kudi! Várj csak! Állj a kötél végére!

A tömeg fölmorajlott:

– Elég! Elég! Nem kell! Jó volt! Leesik! Elég!

– Pszt – tette nokedliujját a szájára Lányomlánya. – Ne ordítsanak! Nem cirkusz ez – mondta felsőbbségesen. Aztán fölkiáltott: – Kudikám! Hegedülj valamit!

Szívszorongva megszólaltam Lányomlánya fülébe.

– Nincs is hegedűje…

– Na, Papuli, te is megéred a pénzedet – intett le Lányomlánya, lesújtó pillantást vetve rám.

A tömeg már egy emberként az Úttörő Áruház melletti kötélre figyelt. Mi figyelt? Fülelt. Valami égi zenét hallhatott, mert teljes némaságban meredt a kötélre. Fönt mintha hajladozott volna valami, a kötél negédesen lengett.

– Bach… – nyögte Nadrágos Marci, elalélva a kombinés lány vállára hajtotta a fejét.

– Dehogy Bach – intette csöndre a lófarkos lány, félrelökve válláról a fiú fejét –, ez Kodály! Ezt nem ismered meg? – Szemrehányóan nézett, el akart szakadni a lábszáraiban remegő szakáll-fiútól, de az visszarántotta magához.

– Égi zene – mondta tárgyilagosan nekik egy hivatalnokember, zsebkendőjével a saját arcát, aztán Kodályról készült ceruzarajzát megtörölve az izzadtságtól.

– Éljen Kudi! Éljen Kudi! – üvöltötte a tömeg, és rohantak az Úttörő Áruház bejáratához, ahol Kudi várható volt mennyekből való leszállása után. Tomboltak. Ott a nyakukba kapták – a Kombinés Manci vitte –, és körülötte tomboló tömeg éljenzett. – Virtuóz… Virtuóz! – ordították. – Virtuóz!

– Az mit jelent? – kérdezte Lányomlánya hozzám simulva.

– Hogy csoda… ami nem is látszik!

– Ez igaz – nyugodott meg Lányomlánya. – Hátha még hegedűje volna!

A tömeg nem sokat teketóriázott. Vállán Kudival megindult a Rákóczi úti Hangszerbolt felé. Hömpölyögtek. Danoltak, énekeltek, többnyire Kodály gyűjtötte népdalokat.

Elsőnek egy rúzsaitól agyonmaszatolt öregasszony tódult a boltba.

– A legkitűnőbb hegedűt kérem!

Az ezüstfejű hivatalnok ötszázasokat lobogtatott.

– A legdrágábbat!

– De kinek, uram? Kinek, asszonyom?

Maguk mögé mutattak, Kudit ott hozták vállon.

Drága hangszereket hoztak elő a megszeppent és addig tökmagot rágó eladók. Kudi kezébe próbálgatták a legdrágább hegedűket, feltehetően, mert egy szakértő muzsikus dölyfösen félredobta a sarokba a kényes hangszereket, míg elő nem hozták a hatvanezer forintos hegedűt, amit állítólag még Kodály is a kezében tartott egyszer. Ezüstpapírba csomagolták, úgy nyújtották át Kudinak, és Lányomlánya ünnepélyesen átvette. Hullottak a tömegből az ötszázasok. Ami a földre hullott, azt összesöpörték, és egy új Nemzeti Színház javára ajánlották föl, a kombinés lány sírva szavalta a Nemzeti Dal-t, kétszer.

Hazalopakodtunk. A tömeg a hátunk mögött éjfélig éltette Kudit.

Lányomlánya kezében az ezüsthegedűvel surrant be tizenhét plusz tizenhét lépcsős otthonunkba. Al-anya holtfáradtan aludt, Főanya és a Taxigróf is jócskán fújták már a kását. Lányomlánya suttogott:

– Azért ez a Kudi egy hős! Végigmenni a kötélen, mi? Ezek a tömegemberek… csak mennek a Duna felé, mint a lemmingek… Mert nincs a fejükben semmi! De a zene, mi? Hadd hallják! Hadd tudják meg, hogy magyarok!

Nekem már mindegy volt, hogy magyar vagyok vagy sem, hullafáradt voltam a mutatványtól. Mint az ájult zsák, dőltem végig az ágyon Lányomlányával.

Vibrált az éjszaka. A szokásos augusztusi csillaghullás beékszerezte az éjszakát – mint egy repülő ezüstszőnyeg rebbent fölöttünk. A nagy fényesség a szemembe sütött, arra riadtam. És a manzárdból valami földöntúli hegedűszó hallatszott. Valószínűleg Kudi gyakorolt.

Reggelente mindenki összegyűlt a hosszú asztalnál, hogy tisztességesen megreggelizzen. Al-anya persze sietett – várták a bolondhajó utasai. Kapkodott, de csak beadta a forrongó aranyteát, a keserűbarnára sült pirítós kenyereket, kinek mit. Tojás – lágyan, halkan, három tojást ettünk ketten Al-anyával. Én bontottam a tojásokat, aztán kifordítottam fehér-sárga finom belsejüket egy üvegpohárba, hogy csak úgy virítottak. Főanya – Szőkeségek szőkesége – csak ide-oda rebbent, méregkávét csinált magának, abba beleeresztette azt a vastag szirupot, amit egy fehér tubusból kellett kinyomni – tejkonzerv úszott a méregkávén, mellé apróra tépdelt sonkadarabokat eszegetett a Lányom, madárként. Lányomlánya kakaót ivott, friss kiflivel, melyért persze nekem kellett lerohannom a zugközértbe, ahol persze nem volt reggel friss kifli, így aztán töppedt tegnapi zsemléket próbáltunk beleerőszakolni Bojába, aki undorral fordította el a fejét a mézzel megkent töppedtektől. A Taxigróf szerényen reggelizett – kilenc tojásból kevert neki a felesége, Főanya rántottát, utána már csak éppen elszalonnázgatott. Kudi tejbegrízt kért, s utána nemzetiszín papírszalaggal átkötött gyulai kolbászt evett – megszerette. A tejbegrízt oda kellett pirítani, hogy jó barna legyen a széle.

Morgolódtam.

– Nem tudjátok, mi az, szegénynek lenni… Mi a háborúban – akkor voltam gyerek – csak egy darab kenyeret majszoltunk, néha elrágtunk hozzá egy gerezd fokhagymát!

– Milyen egészséges a fokhagyma – szólt rám rögtön Al-anya, nehogy Lányomlánya magára vegye a mi gazdagságunkat. Félrefordult sólyomnézéssel nézte Lányomlánya reggeli hamvasságát.

– Sólyom hívja Sirály kettőt… – mormoltuk vőmmel feleségem szeretetét kigúnyolva, de Al-anya rögtön ránk csapott.

– Na és? Ha szeretem ezt a lányt? – meredt Lányomlányára, aki behízelgő ibolyamosolyával megelégedéssel nyugtázta előkelő helyét a családban. – Én nem szerethetem? Nem gyönyörű?

– Csak ne imádj – hűtötte le a kedvét Lányomlánya. – Tudod… Csak természetfölötti lényeket imádhatunk…

Taxiemberünk megtörölte tojásos bajuszát.

– Szép volt éjjel a muzsika – mondta komoran. – A hegedű… Bach volt?

– Mozart – szólt rá Lányom fölényesen.

– Kodály, Kodály és Kodály – mondta Lányomlánya szilványi öklét az asztalhoz verve. – Ennyit nem tudtok megállapítani? Ez magyar zene!

– Persze hogy magyar – mondta a Taxiapa, megcipp-cuppolta Lányomlányát, aztán Főanya is átszőkézte, ráborult hajzuhatagával – cipp-cupp, Al-anya „elkésem, elkésem” kiáltásokkal besólymozta kis Sirály kettőjét, rácsőrölve cipp-cuppolta, aztán eltűntek, mint a kámfor – a Dolgozókba.

Délelőtt, az izzó napban az írógépre borulva aludtam, mikor két állig begombolt, alacsony férfi rázott fel – kék posztóruhában izzadtak –, öt kilométerről lerítt róluk, hogy nem lakossági emberek, hanem közegek. (Közeg? – kérdezte egyszer Lányomlánya. – Az mit jelent? Hogy nem ember? – De, ember – feleltem akkor –, csak a közért él, a köznek, a közösnek. Kell ilyen. – Kőzeg? – kérdezte akkor Lányomlánya. – Nem hosszú ő-vel! A kőzeg kőből van, kőanyag, ezek emberek… A kőzeg alá van nyomva a többi rétegnek… a közeg meg közvetít ember és ember közt. – Nem kizsákmányoló? – kérdezte akkor Lányomlánya. – Nem – kiáltottam tiltakozva –, inkább olyan bezsákmányoló… A népnek zsákmányol be… de nagyon szép, fekete cipőjük van… – Na, itt tartottunk Lányomlányával a közeg megbeszélésében. Megnyugodott, hogy fekete cipőjük van.)

Ezeknek is fekete cipőjük volt.

– Mi csak eljárunk… – mondta az egyikük, hajlott hátú volt, azt hiszem, a gerince meszesedett. Mintha a hátán púp lett volna.

– Hova? – kérdeztem homlokomon az írógép betűinek a nyomaival.

– Ne tessék viccelni – mondta a másik, magamban Kugli Johnnynak hívtam, pufók arca miatt. – Zene van… – tette hozzá jelentőségteljesen.

– Zene? Az szép – mondtam, s megpróbáltam a homlokomba nyomódott gépbetűket lemasszírozni.

– Hogy éjjelente zene szól…

– Zene. Az.

– Szép zene. De hangos. Vijjog. Hegedű?

– Az. Hegedű.

– Innen jön. Ebből a házból!

– Most is szól. Tessék meghallgatni, Kudi gyakorol.

Kugli és Pupi hallgatóztak. Egymásra néztek.

– Mi nem hallunk semmit.

– Na – mondtam –, ilyen halkan játszik!

– De éjjel nem tudnak aludni a környéken… Bejelentés érkezett – már lapozta is a jegyzőkönyvét. – Sok bejelentés – nézett rám sokatmondóan Kugli John. – Lánci néni, Sarki néni, Franci néni… És régebbiek, Palacsintás úrék… Nem tudnak aludni…

– Tessék – mondtam.

Kugliék zavartan körülnéztek.

– Ujjlenyomatot szeretnénk venni – mondták szerényen.

– Tessék – mondtam, és máris bemártottam a kezemet a nyomdafolyadékba ujjlenyomatnak.

– Főanyától, Al-anyától, Taxigróftól már vettünk ujjlenyomatot… Ha szabadna…

Magam előtt engedtem őket a tizenhét lépcsőn.

Lányomlánya félrebillent fejjel hallgatta a hegedűjátékot. Kugliék kis nokedliujjait kedvesen belenyomták a nyomdafestékbe, és ujjlenyomatot vettek tőle.

– És Kudi? – fordult felém Pupovics.

– Itt van. Tessék – mutattam az elfekvő, ezüstözött, mélybarna hegedű mellé.

– Kudi, nyomd bele az ujjad a nyomdafestékbe, ujjlenyomat kell – mondta Lányomlánya.

Kugliék előtárták a nyomdapárnát, Kudi – feltehetőleg – ebbe nyomta az ujjait. Főleg a hüvelykujját.

– Alig látszik valami – nyögte verejtékesen Pupi az üres lap fölé hajolva. – De majd azonosítjuk. És elnézést kérünk… Ezt a hegedűt lefoglaljuk.

– És ezt a tűzpiros pántlikát – mutattak a manzárdban Szepi néni tűzpiros pántlikájára.

– Ne haragudjon – fordult felém Pupi –, ezt a régi diákcímert is lefoglalnánk – mutatott gyerekkori címeremre.

Bólintottam. Mit tehettem volna?

Elvonultak nagy nehezen, azt hiszem, azt várták, megkínálom őket tejeskávéval meg kuglóffal, amit Kudi születésnapjára sütött Al-anya. Nem kínáltam meg őket.

Este ennek ellenére nagy fölhajtás volt. Kudinak mindenki hozott ajándékot. Megterítettük a nagyasztalt, hat gyertyát gyújtottunk Kudi születésnapjára. A torta kukoricalisztből készült, mindenféle aranygyümölcsökkel – ananászdinnye, sárgabarack, még mazsola is volt (honnan?) a tortatésztába belenyomva. Al-anya egy kis vaddisznót hozott Kudinak – porcelánból. Megéljeneztük. Főanya kis tűzoltóautót, vijjogott is, és a sötétben foszforeszkált. Sokáig néztük – láthatóan Kudi is örült. Taximester kistaxit hozott. Távirányításosat – a taxi még a plafonon is száguldozott, alig tudtuk leállítani. Magam hétfajta fából faragott ládikát adtam át neki, rajta egy nagy, kacskaringós K betű volt kirakva intarziásan.

– Ezt majd csak akkor szabad kinyitni, amikor ősz lesz – mondtam magam is könnyeimet törölve.

Lányomlánya Kudi elé állt. A levegőt körülfogva kis nokedliujjai közé, szívet formált belőle.

– Kudi… – mondta elcsukló hangon, ugyancsak seprűzve ibolyaszemeit szempilláival, mint aki sírni akar, de nem mer – Kudi… – nyögte megint, kezében a levegő-szívvel – Kudikám… én édes Kudikám… – nyögött. – Kudi…

– Mondd már el neki, amit akarsz – szólt rá középkori szentségét türelmetlen nógatássá változtatva Al-anya, de Főanya szőke loboncát villantva leintette.

– Kudi – nyögte megint Lányomlánya, körülforgatva rajtunk ibolyaszemét –, Kudi… Nem baj, ha nem hisznek benned… Ha nem látnak téged… – gyöngyözött az ibolyaszem – mi ketten… egyek vagyunk… Kudi… Kudi…

– Hurrá! – kiabált a taxiember, földurrantotta a jégbe hűtött pezsgőt, és a kitárt poharakba locsolta a pezsgő folyadékot. Annyi pezsgőt nyitott, hogy este kilencig térdig álltunk a pezsgőben, Al-anya és Főanya aztán éjfélig törölgette a drága nedűt.

Kudi csak állt. Mintha állt volna. Azt hiszem, mindőnkhöz odajött, mert mi cipp-cuppoltuk lehajolva a kedves levegőt. Mulatoztunk, azt hiszem, még az emberhimnuszt is elénekeltük vőmmel egymás nyakába borulva, Főanya szőke hajával törölgette könnyes szemét, Al-anya sólyomkodva nézte a levegőembert.

Persze az elkobzott tűzpántlikáért meg diákcímerért s főleg az aranybarna hegedűért nagyon fájt a szívünk.

Annál csodálatosabb volt, mikor éjjel arra riadtam, hogy hegedű szól. A vastag ég alatt repesett a hegedű. Beszivárgott minden zugba. A lelkünkbe. A szívünkbe.

– De elvitték a hegedűt! – szóltam Al-anyának.

– Na és – felelte, hallgatva a gyönyörű, beszivárgó hegedűszót. – Kell is Kudinak hegedű? – És zokogott.

A nyár megbillent, mint egy nagy tál, lassan csordogált belőle az aranyfény. Még nyár volt, augusztus, de az esték már hűvösre fordultak. Sosem lehet elhinni, hogy elmúlik a nyár. Amikor tombolni kezdenek a napsugarak, mindig azt hisszük, hogy örökké tart majd a vakáció. Belemerülünk a meleg hullámokba, és vidáman lubickolunk bennük. Mintha az élet is örökké tartana.

Az óvatos arany, kidőlve a nyár nagy tálkájából, lassan lecsorgott a hegyeken. Este lehetett látni, ahogy a Ferenc-hegy tetején vörös tündökléssel alágördült a finom aranyzuhatag, elöntve a lankákat.

– Elmúlik a nyár – mondta Lányomlánya, kis sisakfejét megbillentve figyelte a vöröslő, lecsorgó folyót.

– El – mondtam, mert mit is mondhattam volna.

– Ne múljon el! – kiáltott föl Lányomlánya. – Állítsuk meg!

– Hogyan? – bambultam rá, miközben elszánt szorgalommal gyűjtögettem már a száraz gallyakat, gereblyéztem össze a száradt füvet.

– Papuli… Azt mesélted, hogy az erdőtüzeknél ellentüzeket szoktak rakni… hogy felégetik a tűz elől az éghető anyagokat, hogy ne terjedjen tovább a tűz…

– Na ja… Az erdőtűznél.

– Rakjunk ellentüzet! – lelkendezett Lányomlánya, égőkék ibolyát hozzám emelve. – Hogy megálljon a tűz! Hogy megálljon a nyár!

Nagy halomba gyűjtöttük össze az égnivalót. A szemétgödör tetejére gyűjtöttük.

Aztán elővettem a gyufát. Megsercintettem, az első gyufaszál eltört. A második is csak derékben maradt meg, nedvesen nyögött, elaludt. A harmadik gyufaszál is egész kicsire tört – úgy látszik, nagyon rossz fából készítették ez évben a gyufaszálakat –, kis lángja a körmömre égett.

– Újságokat hozzál, rengeteget – kértem Lányomlányát, aki hamarosan roskadozva cipelte a kiolvasott színes lapokat. Azoknak a lapjaiból fáklyát csavartunk. Lányomlánya remegő kézzel tartotta elém az egyik papírfáklyát, hogy alágyújtsak. Ez sikerült is nagy nehezen.

A kis papírfáklyát alátartottam az egybegyűjtött gazhalomnak. Perzselkedni kezdett a fű, aztán itt-ott felropogott a gally.

– Még, még! – kiabáltam, hogy új és új papírfáklyával tápláljam a lankatag tüzet.

Lányomlánya nagy halom papírt cipelt.

– Kudi is hoz papírt, jó?

– Persze. Hozzon – és csak tépdestem eszeveszetten a papírokat, hogy rádobjam a nehezen égő füstkazalra.

Lebbentek a papirosok. Színes lapok égtek. A nemrég még dédelgetett színészarcokba belekapott a láng. A szép női mosolyok fölvillantak, és odaadták magukat a lángnyelvnek. A marcona, fekete lovakon száguldó, jelmezes fekete színészek megperdültek a tűz karikáin, aztán pernyeként hullottak alá. Újsághírek hamvadtak el a gubanctűzben. Lángnyelv, lángnyelv és lángnyelv…

Lányomlánya csak bámulta a méterig fölcsapó, elemésztő tüzet.

Mi meg csak dobáltuk a színészeket, a híreket, a moziprogramokat a tűzbe.

Hatalmasan föllobogott a láng. Már egészen házunk tetejéig ért.

– Papuli… Nézd… – mutatott Lányomlánya a Ferenc-hegy aljába, ahonnan méltóságteljes gördüléssel csurrant alá a nap utolsó aranya. – Nem tudjuk visszatartani a nyarat! Kiborult a tájra, elég…

– Igen… Azt hiszem, nem lehet visszatartani a természet múlását… El kell múlnia a nyárnak…

– De annyi képet, emléket dobtunk a tűzbe – nyöszörgött Lányomlánya –, annyi színészt, azt a búgó hangú csodanénit… azt a feketebajszos, nagykalapos, ferde arcú színészembert, aki szemébe húzott kalappal lép mindig a mozivászonra… Nem akarom, hogy elégjenek!

– Te mondtad, hogy állítsuk meg a nyártüzet! – És hajigáltam tovább a színes fotókat, a feketebetűs híreket.

– Nem akarom, hogy minden elégjen, ami emlék! – kiáltozott magából kikelve Lányomlánya, és a tűz széléből kezdte kihuzigálni a félig égett lapokat.

– Boja! Nem szabad, az Isten áldjon meg! Megégsz! – És megfogtam hátulról a grabancát, a kis nyári trikójánál fogva rángattam volna ki a tűzből. De ő csak beljebb és beljebb merészkedett, és nokedliujjaival halászta kifelé a félig elszenesedett képeket.

– Boja! Megőrülök! Mit csinálsz? Azonnal gyere ki!

Villámsebesen rohantam az öntözőcsőhöz, a tűz irányába rángattam. Szépen, körbe-karikába volt tekerve, egyre jobban összegubancolódott, rángattam, ráléptem, mint egy nagy kígyóra, téptem, vonszoltam a tűz irányába. Gyorsan megeresztettem a vizet, csapot forgattam ide-oda, de abból nem jött víz. Elhajítottam, rohantam befele a lakásba. A kinti csapot már elzárhatták a szomszédok. Nagy vödrökbe eresztettem a benti vizet, az egész konyhában szétfröcskölt, de én csak rohantam.

Lányomlánya a tűz közvetlen közelében állt lángoktól körülövezve, a lábait kapkodta a nyaldosó tűznyelvektől, ő meg a hamvadó fényképeket kapkodta a tűz kezéből.

Odazúdítottam a két vödör vizet a tűz szélére, a lángolás pillanatra meghamvadt, aztán újra nekilendült és föllobogott.

– Azonnal gyere ki! – ordítottam torkom szakadtából a hadonászó gyerekre. Aztán egy füstroham után újra vízért szaladtam, rálocsoltam a tűzre. Huppanás hallatszott, a tűz fél oldala beesett, összeomlott, mint egy támadott vár, de a szél is feltámadt. Nem tudom, honnan jött a szél. Mintha két pofára fújta volna valami égi szellem. Nekikerekedett, és belekapott a nyöszörgő tűzbe, és föllobogtatta. Bődülten égett.

Elhajítottam a vödröket, és Lányomlánya után törtem a tűzbe. Ő még mindig a színészképeket szedegette a forró hamuból, mellette nyaldosott a láng. Átkaroltam, mint valami kis zsákot, és akárhogy kapálózott, kivonszoltam a tűz szélére. A száraz földre dobtam, és lekaptam az ingemet magamról, azzal paskoltam feketedő cipőit. Ráugrottam, és letéptem a cipőket, dühömben elhajítottam a fenébe. Kis lábfejeit szorongattam.

– Meg akarsz égni? Fene egye meg ezt a nyarat! Maradj már veszteg!

– De… nézd… Ott van Kudi… A fényképek közt… Az emlékek közt… Nézd… Egészen bement a tűzbe!

Pillanatra odanéztem, mintha valóban egy göndör, fekete fej rajzolódott volna ki a lángok nagy festőcsóvái közt, a színészképek is fölszálltak körülötte, ahogy a szél megemelte őket. Fütyülök Kudira, gondoltam, fölkaptam Lányomlányát, hogy becipeljem a csap alá, és lehűtsem. De ő kiszakította a kezemből magát, és futott vissza a tűzhöz. Belement a gomolygó füstbe, hadonászott, persze én utána, de akkor már szaladt is kifelé, magához ölelve valami láthatatlan kis tömeget. Én megint a nyomába.

– A csap alá! A csap alá! – kiáltozott Lányomlánya szellemterhét cipelve.

A konyhába futottunk, a csapból fröcskölt a víz, a száradó edényekről a frizsiderre, az újonnan festett falakra, Lányomlánya egy sámlit cipelt oda, és a surrogó víz alá tartotta a lélektestet. Már ő is – Lányomlánya – csuromvíz volt, trikója válla leszakadt, kis sisakhaja szálaiból is csorgott a víz.

Rám kiáltott:

– Ne állj ott, mint egy vén szamár, hanem hozzál törülközőt meg krémet! Krémet is hozzál! – sivította.

Mit volt mit tennem, hoztam a törülközőt, bebugyoláltam vele Lányomlánya testét, szárítgattam, de ő lehányta magáról, és lélektársára csavarta, hűtögette vele, babusgatta, nyugtatgatta. Aztán ideges nokedliujjaival kinyitotta a Caolás dobozt, és vékony réteget kanalazott az ujjára, és gyöngéden simogatta vele, kenegette Kudi lába szárát.

– Tetőled eléghetett volna! – mondta szemrehányóan hüppögve a sámlin, ölében feltehetően Kudi lába szárával.

Átrohantam a szomszédba a régi doktorért, aki nagy lófejét leeresztve rögtön jött a táskájával, és kezelésbe vette alélt Lányomlányát. Szépen bekente a lábfejét, fejét csóválta, szokása szerint nem szólt egy büdös szót sem, Lányomlánya meg csak nyögött, amíg Nagyló doktor befáslizta miniatűr lábfejét.

– Kudit is… Kudit is… – motyogta Lányomlánya, amikor a fönti nagy heverőre fektettük.

Szerencsére Nagyló nem kérdezett semmit, csak ujjával megfenyegetve, befejezve orvosi ténykedését eltávozott.

Annál inkább kaptam Al-anyától.

– Ostoba vénember! Elégeti a gyereket? Nem lehet rábízni már egy órára sem? Mit akartak? Fölgyújtani a világot? – Bársonyos szeme szikrákat szórt, sólyomvillogása most valóban ragadozókra emlékeztetett. – Megállítani az évszakok múlását, vén majom! Maga – ilyenkor magázott – nagyobb gyerek, mint ezek együttvéve! Be kellene zárni egy bolondhajóra, ha így viselkedik, úgyis az lesz a vége!

Én persze egész éjjel virrasztottam Lányomlánya ágya mellett, hál’ Isten, megnyugodott a sebe. Csak néha felült az ágyon, és kibámult a Ferenc-hegy tetejére, ahol lassan aláfolyt a nyár utolsó aranytömege, mint valami vulkán pereméről. Kapkodott maga mellett a takarón.

– Kudi! Kudi! Hol vagy? – kiáltozott. – Nem engedem! Nem engedem!

Kudi lábának fontosságáról már volt tehát valami fogalmam, Lányomlánya lába fontosságára azonban csak később döbbentem rá.

Főanya és férje, a Taxiember elhatározták, hogy Párizsba utaznak. Hova is utaztak volna, csak nem Soroksárra? Soroksáron sokszor jártak, Párizsban még egyszer sem. Érthető, hogy nyár végi úticéljuknak inkább Párizst választották.

Vágytak Párizsra. Talán régi szép templomai miatt, talán egyszerűen azért, mert Párizs Párizs. Ott nyüzsög az élet, kis gőzösök pöfögnek le a Szajnán, rajtuk vidám, daloló emberek, homlokukon csáléra vágott szalmakalap, a lányok meg olyan fejkendőket kötnek, melyek alól mindig kiugrik a hajbodor. Arra vágytak, hogy ezeken a kis gőzösökön üljenek, fejükbe csapott szalmakalappal és a szélre kibomló selyemkendőkkel.

Nagy volt a készülődés – gondolható. Párizsba menni nem lehet csak úgy egyszerűen.

Őszőkesége mindenekelőtt titokzatos utakra kezdett járni. Este hatkor.

Minek megy el itthonról este hatkor? – kérdezte a Taximester. Nekibúslakodva ült kilenc üveg sör előtt, izmos karját végigfektette az asztal lapján. – Tudja, hogy túrából jövök… Ötszáz kilométert vezettem… Nem is. Hatszázat! Rosszul számolom! Hatszáznegyvenet! Ennyi kilométer! Fogni a kormányt! Meredni az útra! Nem kis dolog! – mondta, és behozott még nyolc üveg sört. Maga elé állítgatta, és szép sorjában fölbontotta. De egyszerre csak három üveggel ivott. – Nem is hatszáznegyven! Nem jól számolom! Hatszáznyolcvan kilométert vezettem!

Mondanom se kell, Al-anya nem nagyon lelkesedett az ilyen, sörrel átgondolt úti beszámolókért.

– Hatszáznyolcvan kilométert? Te? Nincs is akkora terület az egész ország keresztben!

– De vissza is kell ám jönnie a taxinak!

– De Budapesten vagy! Az ország legszélső pontja sincs háromszáznegyven kilométerre.

– Ez igaz – jegyeztem meg csendesen, és a perpatvar elől igyekeztem a Nők Lapja divatrovatának ábrái közé rejteni a fejemet. Szép nők álltak ott sorban, X-be, Y-ba tett lábakkal.

– De közben vannak kitérők! – mondta a Taximan, miközben csöndesen kibontott még három üveg méregdrága Tuborg sört.

– Betérők! Azok vannak! – pattogott Al-anya, középkori szívjóságát megint csak boszorkánysündörgéssé változtatva.

– Vezetés közben nem iszom! – méltatlankodott a veje, miközben komótosan letörölte tömött szőke bajuszáról a vastag sörhabot.

– De itthon kipótolod – fűzte hozzá csöndes megvetéssel Al-anya.

– Csak várok. Várni a legrosszabb. Hova ment Őszőkesége?

– Oda ment, ahova akar! – replikázott Al-anya nagy darab főtt csülköt vetve a Taxiembernek, hogy inkább evésre, mint ivásra fordítsa emésztő energiáit. – Neki nem lehetnek szabad útjai? Te egész nap az országban csatangolsz, ő meg egyszer-kétszer megy el estelente…

– Csatangolok? – horkant föl a Taxigróf, miközben egy félkilós csülökdarabot nyomott először a vastag sárga mustárba, aztán szétnyíló szájába. – Dolgozom! És nem magamért! A családért! Itt vannak a menetlevelek – mondta, és csülökzsíros ujjaival előrángatta tárcájából az elszámolási papírokat! – Tessék! Nyékládháza! Sümeg! Péterfa! Oda-vissza! Nagy ez az ország – taxin!

– Jól van, egyél – mondtam a divatlányok képei közül. – Főanya majd hazajön.

– De mikor! Jólesnék, ha hullafáradtan hazatér az ember kisded otthonába, ahol azt várná az ember, hogy legalább egy forró lavór vízbe márthassa a kuplungolástól és gáznyomástól elgémberedett lábfejeit, mondom, jólesnék, ha az asszony mellette állna…

– A lavórban – mondta Al-anya, és már készítette is a meleg vizet a taxis lába alá, kitörvén belőle megint a középkori és általános szívjósága. A szőke taxis lerúgta a lábáról elgyötört cipőit, és zoknistul a lavór meleg vízbe merítette csülkeit. Mondanom se kell, azért nem hagyta abba a fenti disznócsülök marcangolását, az enyves, vastag hús legördült a torkán. – No… A zoknit meg fönn felejtettem… – motyogta, aztán nagy röffenéssel előrehajolt és lemarcingolta vizes lábáról a zoknikat. – Ajaj! – nyögte, aztán a vizes zoknikat kidobta a nyárvégi kertre nyitott ajtón. – Olyan az ember asszony nélkül, mint a fába szorult féreg… Bár féreg azért nem vagyok… Inkább krokodil – és nevetett saját viccén, megragadva a maradék két üveg sört, azt is begurgulázta.

– Inkább a gyerekkel játszhatnál, míg itt vársz, és áztatod a lábadat – mondta Al-anya, de még egy csülköt befuvarozott a taxiembernek. – Vagy már nem eszel?

– Nem eszem? Hát étlen haljak? Egész nap a kocsiban, izzik a nap az üvegen át, csorog a hátamról a veríték, és még ne is egyek? – Fogaival vadul belemart a barna bőrű csülökbe. – Alig ettem ma valamit… Veszprémben a vadvendéglőben – számolta ujjain – őzpörköltöt… Balatonfüreden egy süllőt roston… Tácon velőt pirított kenyérrel… Martonvásárhelyen megálltunk egy pillanatra, de ott csak gombapörkölt volt nokedlivel… Na. Megéhezik az ember. Ki hallott már ilyet, gombapörköltöt nokedlivel? Papulek, igaz, hogy rizzsel kell enni a gombapörköltöt? Régen ez nem fordulhatott volna elő… Ilyen rendetlenség… Gombapörkölt nokedlivel… – Csóválta a fejét, a csülökcsontról fogaival letépte az ugráló mócsingokat, aztán azt is zoknijai után vetette a nyárvégi kertbe.

Mi egymásra néztünk Al-anyával, sokatmondóan, hogy mi mások voltunk fiatalkorunkban. Talán csak azért hallgattunk, hogy ő is hallgasson Főanya távollétéről.

De nem hallgatott. Verte az asztalt, hogy hol van este nyolckor, kilenckor, tízkor – már mi is aggódtunk, úgyhogy Al-anya behozott még hat üveg Kőbányai világost, a Taxiember áztatta a lavórban fáradt lábait, megitta a sört, ócsárolva, hogy magyar, és huszonhárom üveg sörrel megvolt valahogy. De kiabált:

– A gyerekkel játsszak? Hát nekem nincs gyerekem! Sose látom! Folyton abba a Kudiba bújik, de azt is fenékbe billentem egyszer, hogy kirepül Magyarországról, de előbb még körülkeringi a Gellérthegyet!

Őszőkesége megérkezett erre a tirádára, a férje elejtette láttára a huszonharmadik üveg sört.

– Nézze, Papulek… Mit csináltak veled? – állt föl a lavórban, ujjait Főanya arcbőréhez közelítve… – Arannyal festették be a szemedet? Aranypöttyök a bőrödön? Leheletpiros arcfesték? Kék szemfesték? Óriási szempillák? Még a nyakadon is púder van, még a válladon is! Megőrülök!

– Kikozmetikáltak – mondta fölényesen a szőkeség, és ő is nagyobb hangerőre kapcsolt. – Te meg csak állsz itt a lavórban? Hát Párizsba megyünk! – sivított föl Főanya, és eszeveszett iramban csomagolni kezdett. Mindnyájan ugráltunk.

– Hát húsz perc múlva indul a vonat Párizsba! – sikított föl most Al-anya.

No, ami eztán következett, az leírhatatlan. Nagy bőröndöket rángattak le a szekrény tetejéről, belehánytak vegyesen harisnyanadrágot, nyakláncot, szandált, férfiinget gyűrtek a cipőkbe, a fogmosó poharat elrepesztették, bugyikat dobtak be, nyakkendőt kapdostak egymás kezéből – nem kell nyakkendő Párizsba! – kiabált a Taxiember mezítláb végigvizezve a drága padlót, szaladgált – Párizsban minden lesz! – pesti képeslapokat szórtak be, hogy majd azt küldik haza, mert a francia drága, melltartók lebegtek, nadrágszíj, hintőpor hullott a fekete vászonkosztümre – enni is kell valamit! – sivította Al-anya, és egy nagy rúd szalámit dugott a zsabós fehér blúzok közé, átöltöztek, Őszőkesége meztelenül szaladgált, hogy mit vegyek föl, mit vegyek föl? – a bőröndöket nem tudták lezárni, végül szedett-vedetten rohantak lefelé a Széher úton, az egyik bőrönd sarkába csípve lifegett egy kombiné meg egy csíkos nyakkendő, a Taxiember rohant, fél lábán nem volt zokni, csak úgy bújt be a nedves cipőbe… elindultak.

– Na végre! – ültem vissza a divatlap babafiguráihoz, mikor Al-anya felsüvített:

– A szalmakalapot meg itthagyták! Mivel fognak integetni a Szajnán? A gőzhajókon?

Lányomlánya is csak állt az ajtóban.

– Kuditól meg el sem búcsúztak! – dünnyögte méltatlankodva.

– Most mit ülsz ott? A divatlapokat nézegeted, mikor utol kell érnünk őket? Kérd el Flóri kocsiját, sietnünk kell!

Hát siettünk, ami azt illeti. Flóri pezsgőszínű Zsigulijába vágtuk magunkat, és neki az éjszakának. Röpültünk, meg kell adni. Csak úgy rebbentek szét az autók az utunkból, vágtattunk a párizsi expressz nyomába.

– Papuli, most nyomd a kakaót, mert lekésünk – nyögött mögöttem Lányomlánya a nyakamba kapaszkodva. Al-anyának Kudit kellett az ölében tartania.

Befúródtunk a nedves éjszakába. Röppentek el mellettünk a városok. Győrben rögtön a pályaudvarra siettünk, tudtuk, ott lassít a vonat. Alighogy beestünk, máris feltűnt a mozdony pofája. Al-anya a szalmakalapot libegtetve futott a vonat mellett, szerencsére a Taxiember a sörtől való rosszullétében kilógott az ablakon, így aztán megláttak minket. Őszőkesége egyik kezével a taxist tartotta, hogy ki ne zuhanjon, másikkal ügyesen elkapta a föllebegtetett szalmakalapot. Lányomlánya meg Kudit nyújtotta föl neki, hogy megcipp-cuppolja. Megtörtént, a vonat elrobogott, Al-anya azonban akkora pofont kevert le Kudinak, amilyet még életemben nem láttam.

– Meg akartok halni! Ez a Kudi a legrosszabb gyerek az egész világon! – mondta, mintha Kudi tehetett volna bármiről is, de hát Al-anya így akarta levezetni középkori idegességét.

Ott maradtunk négyen – Al-anya, én, Lányomlánya és Kudi – egymásra hagyva, és akkor elszabadult a pokol.

Lányomlánya jó lány volt. Csinálta időnként a hercehurcát, de a szülei azért mindig meg tudták fegyelmezni. Most aztán nem voltak itthon a szülei – Párizsban voltak, és integettek a szalmakalappal a szürke színű Szajnán –, mi lettünk jóformán a szülei Al-anya meg én.

De nem jó öregembernek szülőnek lenni. Már nem ért hozzá. Türelmetlen vagy túlszerető. Kapkod és összevissza enged. Nagyszülőnek csak ideiglenesnek lehet lenni – hiányzik a gyerekkel való harc frissesége. Mert Lányomlányával most harcolni kellett.

Megsértődött, hogy szülei elmentek Párizsba. Hogy itthagyták. Hogy elhagyták. Hogy egyáltalán elmentek. Így aztán minden rossz volt, ami csak volt a világon.

Már reggelinél kezdődött. Mit reggelinél? Már az estelinél. Mit az estelinél? Már az előző órában…

Nem óhajtott lefeküdni. „Majd, majd” – húzta az időt, mi meg, két öreg, mindenféle ajándékokkal és fogrontó édességekkel próbáltuk esti nyugovásra bírni.

– Nem azt mondta Főanya, hogy nem ehetek este cukorkát, mert elvásik a fogam? – meredt ránk ellenségesen és oktatólag. – Nem azt mondta?

– De azt mondta – hagytam rá, és bekaptam helyette a cukrot. – Mégis… nem kellene lefeküdnöd?

– Mindjárt… Ha sürgetitek az embert, elmegy az alváskedve…

Al-anyával settenkedve-lopakodva surrantunk ide-oda a tizenhétplusz tizenhét lépcsőn, hátha magában elszunnyad. De nem! Egyre éberebb lett. Lekukkantottunk hozzá, de ő csak méltatlankodva nézte a tévé bűnrossz amerikai, drága pénzen vásárolt krimijét.

– Különben is… – Al-anyára sandított, akinek régi, tört arany haja már a homlokába hullott a sok szolgálattól, amit Lányomlánya követelt tőle.– Különben is… Tudd meg, Kudi sosem fogja elfelejteni, hogy pofon vágtad!

– De csak azért…

– Semmi de!

– Féltettelek…

– Te csak ne félts minket! Megvagyunk mi ketten! – És megsimogatta maga mellett a levegőt.

Al-anya lesündörgött hozzájuk, megsimogatta ő is a levegőt, meg is cipp-cuppolta kétoldalt, várta a hatást.

– Azt hiszed, lecipp-cuppolhatsz ekkora bántalmat?

– Ne haragudj, Kudikám – simogatta tovább feleségem a levegőt.

– Hagyjad… Pihenni akar. Nem ér rá a te bocsánatkéréseiddel most foglalkozni – mondta Lányomlánya, és magához húzta édesdeden a mellette lévő semmit.

– Akkor el is oltom a tévét, hogy pihenni tudjon… – surrant volna a hollywoodi gengszterek felé az Öregasszony megtörten, de Lányomlánya rákiáltott.

– Még ezt a kis szórakozást is sajnálod tőle?! Azt hiszed, olyan nagy öröm egész nap ilyen vénemberekkel együtt lenni?

És nézték tovább a gyilkolást, ő és a levegőember. Lányomlánya keresztbe vetette a lábát, mint a nagyok, és rázta a lábfejét, közben összekuncogott Kudival.

– De olyan kegyetlenek ezek a filmek… – kérlelte volna tovább Al-anya, de ő mihamar letorkolta:

– Nálatok kegyetlenebbek nem kellenek!

No, ezt megkaptuk, gondoltam, aztán valahogy elvesztettem a türelmemet, és erélyesen letrappoltam a lépcsőn. És, ahogy egykor – kettesben voltunk Lányomlányával –, most is lebukfenceztem az ablak alá. Nyögtem, Al-anya odaszaladt, fölsegített. Lányomlánya meg se mozdult.

– Talán eltört a vállad – aggodalmaskodott fölöttem Al-anya.

– Ebcsont beforr – vetette oda Lányomlánya, és tovább meredt a vérengző gyilkosokra.

Erre már végleg elvesztettem a türelmemet, és bicegve a tévéhez mentem, fensőbbséges ábrázattal benyomtam a gombot, és eltűntek a genszterek.

– Na, most boldog vagy? – csúfondároskodott dühibolyásan Lányomlánya, elképzelhető, hogy még a nyelvét is kinyújtotta, de erre nem mernék megesküdni a félhomály miatt. – Az utcán is van egy nagy gyerek. Majdnem kétszer akkora meg erős, mint én. Az mindig elveszi a kétkerekűmet. Az éppúgy kihúzza magát, ahogy te most a sötétben. Hogy ő a nagyobb.

Nyeltem. Csak nem fogok megsértődni egy taknyos gyerek miatt? De meddig mehet el szemtelenségében? Nevelni is kellene! Hogy miért mentek el ezek a nyavalyás szülei Párizsba! Egyszerűbb mellékapának lenni, mint főállásban. De Lányomlánya nem hagyta abba szóbeli megaláztatásomat.

– Meg van az a mászóka. A parkban. Mi is oda szoktunk menni, hogy gyakoroljunk Kudival, hogy ügyesek legyünk majd a tornaórán. De az a nagy mamlasz ránk szól: „Tüni, gyerek…” Ez az ő tudománya. Érted, mire mondom – és gúnyosan beleibolyázott a szemembe.

– Nem érdekel, mit mond neked a parkban a nagy mamlasz! Én nem nagy mamlasz vagyok, hanem a nagyapád!

– Úgy beszél – fordult a levegő-Kudihoz –, mint egy isten. Figyeled?

– Nem úgy beszélek, mint egy isten, mert nem vagyok az, de nem is vagyok nagy mamlasz fiú, hanem felnőtt, megfontolt ember, aki jobban tudja, hogy mi kell egy ilyen gyerek szervezetének…

– Két ilyen gyerek szervezetének… Legalább szóban próbáljatok valami tiszteletet tanúsítani Kudi iránt… Ha már tettekben nehezetekre esik.

Az Úristen segítsen meg – gondoltam magamban –, csak el ne veszítsem a fejemet egy ilyen tökmag miatt.

– Rendben van… Mondom, okos, felnőtt, érett ember vagyok, aki jobban tudja, mi kell két ilyen gyerek szervezetének, hogy a test az egész napi hancúrozás után megkívánja a maga nyugovását…

– Nyugovás… – fuvolázta gúnyosan Lányomlánya, és átkarolta levegőemberét.

– Igenis nyugovás… és olyan szavakat használok, amilyeneket akarok… és ha nem vagyok is isten… de mégiscsak én parancsolok itt… vagyis nem parancsolok, csak irányítok… megfontolt ember vagyok… józan… a szeretet beszél belőlem… hát értsétek meg, az ember jót akar… Én már annyi mindent megértem… Ti nem tudjátok, mi volt a második világháború… Mi a nagyanyátokkal, vagyis csak a te nagyanyáddal, Boja, hiszen Kudinak nem nagyanyja a nagyanya… vagyis Al-anya nem nagyanyja… de úgy szereti őt, mint a nagyanyja, bár nem is tudom, Kudinak volt-e egyáltalán nagyanyja, de nem is számít, volt-e nagyanyja, az a fontos, hogy a mi házunkban otthonra talált… mi mindent megszenvedtünk már, azt hiszitek, nem? Mi is neveltünk gyereket, tudjuk, mi való, mi nem… És tisztességes gyereket neveltünk – üvöltöttem –, aki téged szült, aki a te jó édesanyád, és írva vagyon, hogy tiszteld a te anyádat és apádat, hogy hosszú életű légy a földön, de nem is csak azért, hogy sokáig élj, hanem szeretetből meg abból a bölcs belátásból, hogy jobban tudják, mi az, ami a hasznotokra válik, mint ti, akiknek a fenekén még a tojáshéj tapad, még pisis lányok vagytok, vagyis csak te, Boja, mert Kudi állítólag nem lány, bár már magam sem tudom, hiszen nem látom, de elfogadom, hogy itt van, etetem, hegedűt veszek neki…

– A hegedűt nem is te vetted – kottyant közbe Lányomlánya.

– Mindegy! De az én házamban van! És szót kell fogadnia, és meg kell értenie, hogy nem lehet éjszaka gyilkos filmeket nézni, és le kell feküdni, és jobban tudunk mindent, mint ti, mi meglett emberek vagyunk, és a társadalom azon áll vagy bukik, hogy tisztelik-e benne a meglett embereket, akik békében tudják irányítani a világ dolgait, mi meglett emberek vagyunk, és tudjuk, mi kell a fiatal, sőt gyermeki szervezetnek, nem vagyunk istenek, azt nem mondom, de mégis mi vagyunk az idősebbek, az okosabbak, ti meg csak senki kis szarjankók vagytok, és úgy beváglak az ágyatokba, hogy csak úgy nyekkentek!

Nagy csönd lett. Fújtattam. Al-anya ágyba vitte Lányomlányát és Kudit.

Nem hallottam, mit mond, de a duruzsolást hallottam. Forrtam mérgemben. Persze, most majd megy a duruzs. Most majd én leszek a gonosz, aki egyetlenegyszer azt akartam, hogy ágyba menjenek! Ilyenkor van annyi esze a Lányomlányának, hogy gyors összeesküvést sző Al-anyával, és ügyesen ellenem fordulnak. Duruzs, duruzs – égre emeltem kezemet, hogy ne kiabáljak. Most majd Al-anya is besólyomkodja magát Lányomlánya sirályszívébe, és kacsintanak, hogy milyen ütődött vénember vagyok! Úristen, milyen szerencsétlen lettem! Itt őrjöngök egy haszontalan gyerek miatt, ahelyett hogy írnám a munkámat! Magam is fölbontottam a Taxiember söreit, és vedelni kezdtem. Hogy csitítsam magamat.

De csak hallottam a duruzst, csak hallottam.

– Tessék elaludni! És te is gyere ki már abból a redves szobából, ne bújj bele abba a gyerekbe, csak elrontod, így hiába az én jó hatásom, én nevelni akarom az életre, a kemény életre, ami majd jön neki! – kiabáltam.

Al-anya kisettenkedett a szobából, megállt a kávészínű gangon, hogy kettőnk között füleljen.

– Akkor se vagyok szarjankó, megértetted?! – kiáltozott bosszúért Lányomlánya. – Ha te vagy is a nagyöreg, a minden öregek örege, akkor sem vagyok szarjankó! És Kudi is mondja! És nem vagyok Tüni Gyerek! Értetted? Ennyit megkövetel az emberi méltóságom! Nem vagyok Tüni Gyerek! – torkaszakadtából kiabált. Al-anya a falhoz lapult.

Reggel aztán minden folytatódott tovább. A végtelenségig. Egy gyereket nem lehet legyőzni. Persze nem is kell.

Lányomlánya a fényes szobában ült, beáradt a finom falusi levegő. Mert – gondoltuk – könnyebb lesz megbirkózni a szülők kéthetes párizsi távollétével a Balaton mellett, mint Budapesten. Tévedtünk.

Lányomlánya csak ült a sámlin, és mint a nagylányok, keresztbe vetett lábbal himbálta a lábfejét. És kuncogott.

– Mit nevet ez a gyerek?

– Mit nevet, hát nevet… – próbálta elütni a dolgot Al-anya, aki éjszaka semmit sem aludt, mert Lányomlánya belázasodott az izgalomtól, azt pátyolgatta. – Örülök, hogy jobban lett. – Aztán odagügyögött Bojának: – Igyad meg, édesem, a kakaót, mézet is tettem bele… Na, igyad szépen…

– De nem szeretem a mézet.

– Akkor csinálok neked méztelen kakaót – mondta a holtfáradt asszony, és nekilátott új kakaót készíteni. Ezt már nem bírtam cérnával. Pláne hogy láttam, kakaókészítés közben sólyomtekintettel, félrebillent fejjel nézi kis sirályát, és kacsint, hogy nem kell engem egészen komolyan venni. Én is igyekeztem nem komolyan venni őket.

– Sólyom hívja Sirály kettőt!

– Na és ha hívja? Hagyj engem békén! És a gyereket is! – Al-anya nem eléggé becsületesen könnyeihez fordult segítségért, mint a nők általában, ha nincs igazuk. Hiszen ő is ugyanazt akarta, mint én, csak most a békesség kedvéért átpártolt Lányomlányához. – Én nem szerethetek senkit?

– De ki mondja, hogy nem szerethetsz?

– Tudom. Téged – mondta nem kis éllel a hangjában.

– Ne izgasd föl magad.

– Ne izgassam föl magam? Ezt a kis szeretetet is sajnálod tőlem? Tudod, milyen nehezen neveltem föl az anyját, most végre volna, akit békességben szerethetek, de ezt sem hagyod… – kakaózott, sírt.

– De mért ne hagynám?

– Ugyan! „Sólyom hívja Sirály kettőt!” Csak gúnyolódsz. És ha sólyom vagyok? És ha szeretem?

– Hát persze… szeresd csak… De embert kell belőle faragni.

– Faragni. Azt nagyon érted!

– Később megsínyli, ha most kényezteted. Jót akarok.

– Inkább rosszat akarj. Csak hagyj minket élni! – És lekakaózta Lányomlányát, aki csúfondárosan nézett rám ibolyázva.

Persze kijöttem a szobából. Szép nyárvége, mit izgatom magam. Lányomlánya győzött. Sikerült neki bennünket összeugrasztania. Nem beszélve erről az egész kudizmusról. Forgunk egy lehetetlen lény körül. Győz a gyerek. Ez a helyzet. A gyerek okosabb, mint a felnőtt. Hallottam, hogy nyávogva beszélnek odabent.

– Kudi nem szereti a kakaót.

– Akkor csinálok neki teát, jó? – Al-anya búgó hangon nyávogott Lányomlányának.

– De csak az Earl Grey teát szereti. – Nagy kajánul hallgattam, ahogy Öl Gé-nek ejti.

– Jó. Akkor nem csinálok kínai teát.

– És nem kér bele cukrot.

– Jó. Majd mézet teszek bele. Úgyis berekedt.

– Persze. Mert Papuli nem engedte, hogy velem aludjon.

– De Papuli csak jót akart nektek.

– Nem akar jót. Mindig elcsavarog.

– Kicsoda? Papuli?

– Persze. Megy a Vér bácsihoz…

– Milyen Vér bácsihoz?

– Azzal sakkoznak.

– Ja… Olivérrel?

– És megy az Andrejkához… meg a Rikikiékhez… Meg a tanácskozásba…

– Ez a dolga. De veletek is játszik.

– Kudival alig játszik.

Most folyik a bosszúhadjárat – gondoltam, ahogy selypegő hangját hallottam. Most semmi se jó. Mert a szülei elmentek.

– Ugye, te engem jobban szeretsz, mint Papulit?

Micsoda sötétség! – gondoltam. Behálózzák Al-anyát.

– Egyformán szeretlek titeket.

– De… engem kicsit jobban?

– Őt is szeretem. – Al-anya próbált kibújni a hurokból.

– De őt jobban szereted?

– Nem szeretem jobban.

– És engem jobban szeretsz?

– Téged… jobban.

– És Kudit is jobban szereted?

– Kudit?

– Azt akarom, hogy Kudit is jobban szeresd.

– Jól van.

Így születnek az árulók – gondoltam. Meg voltam lepve. Lányomlánya elővette nyávogó, kislányos énjét, és Kudijával megerősítve árulásra tudja kényszeríteni az Öregasszonyt! Szégyenszemre ütődötten hallgatóztam.

Lányomlánya nem elégedett meg ennyivel. Teljes győzelemre tört.

– És ugye nem szereted?

– Kit?

– Papulit.

– Jaj, kislányom! Mért ne szeretném?

– Csak azt akarom, hogy ne szeresd.

– Jól van. Nem szeretem. Hozom Kudinak a teát.

Erre már berobbantam.

– Aha! Ez szép! Ez gyönyörű! Így megtagadni az embert!

Al-anya hímezett-hámozott:

– Annyira nyugtalan a gyerek, most ne ezzel gyere!

– Ezzel most megnyugtattad! Hogy nem szeretsz!

– Csak nem fogsz egy gyerekkel versenyezni?

– Nem versenyzek, csak a hazugság bepiszkít!

– Ugyan… Most nincsenek itthon a szülei…

– És ezért kell neki hazudni?

– Hagyj már a csudába!

Lányomlánya keresztátlóba merevített lábbal állt diadalmasan az asztal mellett.

– Hazudni tanítod!

– Nézd, kiöntöm a teát a földre, most Kudi sírni fog! – Al-anya érezte, hogy hibázott, s ilyenkor, mint a nők nagy része, vagdalkozni kezdett. – Szeretsz-nem-szeretsz játék! Százévesek vagyunk ketten! Mit valljak még neked? Szerelmet? Itt van ez a kisgyerek – megsimogatta Lányomlánya fejét, aki diadalmasan állt az átlójában, meg gyorsan a láthatatlan Kudit is megsimogatta. – Hát nincsenek szülei! Most nincsenek! Érzékeny! Ki tudja, nem kapja-e el őket a fuvallat!

– Milyen fuvallat?

– Integetnek ott a Szajnán a szalmakalappal – Al-anya hangja megbicsaklott –, aztán elkapja őket valami fuvallat. Hogy jobb ott. Gazdagabbak Párizsban az emberek! Hogy lakást lehet szerezni, könnyű állást… Ha nem jönnek vissza…

Nagy csend lett. Lányomlánya is elfehéredett. Én is, azt hiszem.

– Most mit néztek? Csak izgatom magamat… Érthető, hogy engedékenyebb vagyok a gyerekkel… Annyi ott kinn a csábítás… Szép paloták… Autók… Kirakatok… Gazdagság… Ha nem jönnek vissza?

Lányomlánya szinte megpenderült, mint akit erős ütés ért. Kiszaladt a kertbe, le a lépcsőkön. Az udvar tele volt lepkevirággal. Kis szárnyaik-szirmaik lebegtek a fényes levegőben. Mit mondjak, vagy nyolcszáz pillényi virág himbálózott a könnyű szélben. Négy szirom egy virág. Fehér, mint a lányok, ünnepi ruhában. Meg bordók. Pirosak. Halványlilák. Röpködtek a szélben. Akkorára nőttek már, mint egy meglett ember. Lányomlánya elveszett bennük, a finom szárakon selymesen könnyű száracskák lengedeztek. Zöld mező volt, a tetején teleszórva a pillangóvirágok könnyű zuhatagával. Szinte számon lehetett venni, Lányomlánya hol bujkál közöttük, ő is mint virág a virágok közt. Eltakarták, fölfedték a pillangóvirágok, mint valami sejtelmes kis menyasszonyt.

Amikor előjött, egy marék földet tartott a kezében. Nokedliujjai közül pergett a földre. Al-anya felé nyújtotta. Föld a földre. Hullott a kis föld.

– Szégyelld magad – csak ennyit suttogott az asszony felé. – Gyere, Kudi – mondta, és lehajtott fővel elindult a ház mentén.

– Kudi meg Kudi meg Kudi! – kiabált magából kikelve Al-anya. – A fő a Kudi! A Kudi a varázsló! Ha olyan nagy legény Kudi, miért nem intézi el, hogy legyen nekik lakásuk! Akkor nem izgatnám magamat! Hogy itt is tudjanak élni! Hogy boldogok legyenek!

– Butaságokat beszélsz – mondtam csöndesen Al-anyának, aki megzavarodva nézett a pillangók virágaira. Átkaroltam, bekísértem a szobába, ahol hanyatt dőlt az ágyon, annyira kimerült.

Lányomlánya után siettem.

Hirtelen nagyon fényes lett a dél.

A szomszédban nem találtam, pedig Kudival leggyakrabban hozzájuk szokott menni, bemutatta nekik mint a barátját.

A harmadik házban lakott három lány, olyanok voltak, mint az elvarázsolt gyerekek, egyik piros, másik szőke, harmadik barna. Álltak a kerítésnél, és ők is csak szomorúan rázták a fejüket, nem látták ma Boját, pedig várták.

A lejtős úton jobbra bementem a nagy kutyás házba. A magas tornácon szomorúan ült a kutya, mikor bementem, fölállt. Nem ugatott, nem szaglászott, csak nézett.

A falu végén állt egy nagy, szürke ház, olyan magasan voltak az ablakai, hogy föl kellett kapaszkodnom, hogy belássak az ablakokon. A szoba üres volt, mintha kiszivattyúzták volna belőle a légkört. A bútorok magukban álltak, egymás csendességében. Kirajzolódott a drótfedő, amivel a sajtot szokták letakarni, de a vázában nem volt virág. Sehol senki ember.

Elindultam az erdőbe. A patakon túl felcaplattam. Mintha rám szakadt volna a hegyoldal.

Gondolható, hogy izgattam magamat. Lányomlánya eltűnt, csak néztem a Balaton fölött domborodó gyönyörű tájat, mely fölszívta parányi alakját. Hirtelen ostobának éreztem magamat. És magunkat Al-anyával. Leállunk vitatkozni egy gyerekkel, akinek elutaztak a szülei. Ijesztgetjük, hogy a szülei vissza se térnek, Kudijára is épp akkor pirítunk rá, amikor a legnagyobb szüksége volna egy társra. Ostobák vagyunk. Nem kétséges. Hogy mutatta kis markában az anyaföldet, hogy az majd hazahívja a szüleit!

Persze sehol semmi. Lovas két templomtornya, egy katolikus meg egy református, már messze mögöttem derengett. A patak medrében kerestem a lábnyomokat, hátha fölfedezem Lányomlánya piskótáit. Sehol.

A vörös föld kemény volt, az útra sziklás kövek gördültek, a szőlők rendje harsány zöldbe állt. Hirtelen nagy durranás. Még egy. Mi ez? Ágyúznak? Óvatosan hallgatóztam, aztán lassan léptem tovább. Csak nem egy elszabadult rab durrogat? Ilyenkor nyár végén a rabok is könnyebben elszabadulnak! Talán fegyver van nála. De az ekkorát szól?

Megint egy durranás. Mint egy erős lövés. Ki lehet? Csak Lányomlányának semmi baja ne essék, már nem izgatott, ki kit szeret, csak meglegyen. Aztán nagy messzire elsötétült az ég. Egy újabb dörrenésre. Vad szárnyak lepték el a levegőt. Ha előbb az udvarban a pillangóvirágok világos raja édességre ihletett, ez a sötét madárraj valami komorságot terjesztett.

Seregélyek! Hirtelen fölszabadultan nevettem – nem rab bujkál a szőlők rendje közt, hanem karbidágyúkat állítottak fel a szőlősgazdák, hogy a szőlőrabló, mohó seregélyeket elűzzék!

A karbidágyúk úgy voltak beállítva, hogy időről időre nagyot pukkantak. A seregélyek addig vígan lakmároztak, aztán megijedtek az erős zajtól, fölszálltak, fekete lepedőként lebegett tömegük az égen, aztán visszaszálltak a mézes szőlőfürtökre.

Paloznak határában aztán kutyául elfáradtam. Nem lehetsz fáradt, gondoltam, milyen fáradt lehet Lányomlánya, aki kisebbeket lép. Mégis elfáradtam. Egy szőlőbe vetettem be magam, mert kis nyomokat láttam a frissen kapált földön. Aha! Hátha! Osontam sorról sorra.

Földbe vájt pince oldalához érkeztem. A pince hátát fű borította. Elöl az ajtaja tárva-nyitva, a gazda valahol messzebb kapálhatott, mert inge az előre készített szőlőprésre volt vetve, kockás ing. A pince hűs homálya fogadott. Olyan volt, mint egy várbelső kicsiben. A hordók az ászokgerendákon sorjában gömbölyödtek, mint jó hasas apókák. Beleszagoltam az egyikbe – friss, üde illat szállt föl belőle – feltehetően már kimosták, előkészítették a leendő mustnak. Az ablakmélyedésben kis kéndarab – amellyel ki fogják füstölni a hordókat, nehogy meggombásodjanak! Gyertyacsonk, petróleumlámpa – álltam a pincében, és mintha jelenésre várnék, tudtam biztosan, hogy meg fogom találni Lányomlányát. Az erős atmoszférában megéreztem a közelben a jelenlétét – itt kell valahol lennie! Borzongva álltam az idegen pincében.

És ahogy kinéztem a kis pinceablakon, a diófa előtt, háttal nekem nem messze ott állt Boja! Mint a jelenés. De jelenés is volt, mert valahogyan furcsán mozgott. Föl akartam kiáltani, de megakadályozott ebben az, hogy Lányomlánya lassan és jelenésszerűen mozgott. Nem is hogy mozgott! Különböző pózokba állt. Ide-oda rakta a lábait! Pontosan láttam a késő délutáni fényben! Mint valami nagylány. Először kicsit hátravonva a térdét, jobb lábfejét kényelmesen megdöntötte, teljesen a bal lábára helyezte a súlyt. Aztán váltott. Enyhén laza keresztbe fonta a lábait. Mint valami titokzatos égi manöken. Aztán szétterpesztve a lábait erős átlóba állt. Felnőttes pózok voltak ezek, mégis titokzatosak, hiszen csak nőnemű lények állnak így. Mintha a felnőttség sejtelmes mozgásiskoláját tanulta volna ott a pince oldalában. Megint váltott. Megint a bal lábára helyezte a súlyt, jobb lábfejét meg simán előrecsúsztatva tartotta. Mindegyik pózt elég sokáig, mintha fényképezték volna! Olyan volt, mondom, mint a jelenés. Aztán megint pózt váltott, jobb lábfejét kecsesen a bal álló mögé helyezte, cipője élével támaszkodva könnyedén…

Olyan volt, mint egy leheletnyi koreográfia, a lábak titkos beszéde!

Hallottam Lányomlánya hangját:

– Kudi! Ide figyelj! Hát mindent elfelejtesz? Eddig egész jól tudtad a jeleket! Amikor olyat akarok mondani, hogy mások ne vegyék észre, a lábammal jelzek! Figyelj! Már annyiszor csináltuk! Emlékszel! A Nagy Dolgozóban! Meg a Szepi néni bagolyházában! Meg a villamoson, mikor Papulival veszekedett az ellenőr! Figyelj! Most nincsenek itthon a szüleim… talán… nem is jönnek vissza… – itt elcsuklott a hangja, de megemberelte magát – most sokszor kell a lábunkkal beszélni! És ezt csak mi tudjuk majd! Figyelj! Nézd, hogyan állok! Nézd! Bal lábamra támaszkodom, a jobbat simán előrecsúsztatom. Így. – Mutatta. – Ez azt jelenti: „Ismerkedjünk össze.” Sokszor jön oda valaki, akivel szívesen megismerkednénk, de ki nem mondhatjuk. Érted?

Na. Aztán. Most majdnem ugyanúgy állok, de a jobb lábfejemet erősen megfeszítem. – Mutatta kackiásan. – Ez annyit jelent: „Idegen.” Hogy nem lehet előtte beszélni bizalmas dolgokat. Érted?

Aztán. Figyelj! Most így állok. Átlóban. Mindkét lábamat kifeszítem. De természetesen, nehogy észrevegyék! – Mutatta. – Ez annyit jelent: „Csapjuk be!” – Nagyot nevetett. – Tudod, amikor ki akarunk valakit játszani! Figyelsz?

Na. Most ezt mutatom. Enyhén, laza keresztbe fonom össze a lábaimat. Így. – Beállt a pózba, kissé ingadozott, de a végén sikerült neki. – Ez azt jelenti: „Várjunk.” Érted? Attól tesszük függővé, hogy a másik milyen kedves!

Tovább. Most a jobb térdemet megbiccentem, a jobb sarkamat hátravonom. – Állt, mint egy tökéletes felnőtt manöken. – Ez: „Szeretni lehet.” Hogy jó ember. Hogy kedves. Bizalmas.

Aztán ez. A bal lábamra támaszkodva állok, a jobb lábfejemet e mögé csúsztatom, de könnyedén, a talpam élével érek csak földet! Így! – Kecsesen állt ott, mint egy holdbéli tündér. Kuncogott. – Ez meg azt jelenti: „Szeressük nagyon!” Ez a legjobb állás!

Összecsapta két tenyerét, nokedliujjai repdestek, örvendezett. Meghatott ez a megvilágosodás, olyan volt, mint egy jelenés. A pince homályában álltam, mint aki csodát lát.

– Boja! – kiáltottam. – Boja, drága kislány! – Odaszaladtam, átöleltem, fölkaptam, égbe dobtam, annyira örvendeztem én is. Ő is. Megcsókolta a szakállamat, simogatta az arcomat.

– Te kis kábítószerem… – motyogta. – Tudtam, hogy utánam jössz, Papuli…

– Én a világ végére is utánad megyek – mondtam neki, és fölemeltem az égbe.

A pince homályában aztán eltitkolóztunk.

– Mit csinálsz?

– Lábábrázolok.

– Az mi?

– Látod. Jeleket adok a lábammal. Lábbeszéd. Én találtam ki. Hogy csak mi ketten értsük Kudival! – És megmutatta a figurákat.

– Mik ezek? – tapsikoltam.

– Lábábrák. A láb ábrái. Mint egy rajz. Lábrajz. Így titokban is tudunk beszélni!

– Boja! Ez csoda!

– Kudi már sokszor megérti! Remélem, mindig lesz valaki az életemben, aki megérti!

– És hogy találtad ki?

– Hogyan? Kipattant a fejemből. Az a legjobb, nem? Ez az én titkos jelbeszédem. Mint egy lábimádság!

Repültünk haza. Csoda volt. Hogy egy nem látszó egyénnel valaki látni való úton tud beszélni! Röpködtek a lábaink.

Al-anya végtelenül boldog volt, mikor megérkeztünk, levette a hatalmas borogatást a fejéről, a sarokba csapta a vizes rongyot, és nekiállt almás pitét sütni, amit Kudi a legjobban szeretett. Lányomlánya kettő helyett is evett.

Aztán mikor elcsendesült a ház, azt mondta, Kudi csak menjen aludni, Lányomlánya kivonult a mi kis pincénkbe, hozott egy nagy rajzlapot, ráfektette a szálkás kegykelábú asztalra, és egy petróleumlámpa mellett lerajzolta nekem a lábjeleit. Csak egy ceruzacsonkot talált, de nagy igyekezettel húzogatta a vonalakat, a mi titkos jelbeszédünket, a lábábrákat.

Mondanom se kell, találmányunkat részletesen leírtam vagy nyolcezer-kilencvenhárom oldalon, és komoly rajzokkal illusztrálva bevittem a tudósokhoz, a Nagy Dolgozóba, ahol annak idején Kudi kilétét is vizsgálták.

Most nem nagy, hanem kicsi szobában ültünk.

Előzőleg telefonáltam, így a bemenetelnél most nem volt baj, Józsi I és Józsi II még szalutáltak is, tenyerüket meztelen fejükhöz emelték. Pitiánó professzorral beszéltem, aki készségesnek mutatkozott a tanulmány kivizsgálására, csak annyit fűzött hozzá reszketeg hangon:

– Csak azt a Kudi gyereket ne hozzátok be… Ha lehet.

Így aztán csak ketten mentünk Lányomlányával. A kicsi szobába. Most nem volt semmi fénykép a falon eleink történelméből. Puszta kis szoba volt. Pitiánó professzor, az összes tudományok doktora, a história, muzeológia, paleontológia, mammutológia és oceánográfia tudora egész kis helyre zsugorodott, egy fejjel kisebb volt önmagánál. Összegyűrődött, s állandóan sandított, Kudit nem hoztuk-e magunkkal. Pipáját rágta. Linkavölgyi-linkapataki Linkóczy tehenész, méhész, gépész mesterség helyett ő emberész pályát választott, s így emberész mivoltában üldögélt, de a múltkorihoz dupla nagyságban, úgyhogy csak három széken fért el. Viszont kétfelé nézett, ahogy rég, egyszerre rám és Lányomlányára. A kis Pitiánó és az óriás Linkóczy egymás mellé szorulva egy csöpp íróasztal előtt nyögött.

– Bízhatsz bennünk – mondta Linkóczy, egyszerre Lányomlányára és rám nézve –, mi mindent megteszünk a találmány értékesítésére.

– Palacsintás nem jön? – kérdeztem a bizottságtól, hiszen tőle tartottam a legjobban.

– Nem. Kidobták – mondta kajánul az egérnyire összezsugorodott Pitiánó, pislogott Lányomlányára –, nem adta ki az Ördögök az Etelközben című ótudományos könyvet!

– Maradi volt mindig – intézte el a kérdést nagyvonalúan Linkóczy, és egy másfél literes bögréből ivott valami fekete lét, feltehetően kávénak álcázott rumot. Legalábbis a szobát betöltő aromából következtetve.

Lányomlánya előttünk ült a széken, mint egykor Őszőkesége, az anyja, és kecsesen keresztbe vetette a lábait. Azt hiszem, himbálta is őket.

– Mutasd – nyúlt a nyolcezer oldalas tanulmány után Pitiánó, de a kezéből kisiklott a papírtömeg, és szertesiklott a földön. Pitiánó mentegetőzött, és egyenként szedte fölfele a papírlapokat. Segíteni akartam, de Linkóczy rám szólt:

– Hagyjad. Hadd szedje. Ő dobta le. Szedje csak. Úgysem ért máshoz.

Pitiánó másfél óráig szedte a kéziratpapírt, mi addig Linkóczyval a régi szép időkről beszélgettünk, mikor Pécsett Kálváriát játszottunk, ahol ő volt a jobb lator, de nem volt hajlandó fölmászni a keresztre, csak egy sámlin üldögélt, onnan kiáltozott. Így aztán vissza kellett adni a szabadtéri belépti díjat – két rúd kolbászt kaptunk akkor egy előadásért.

Pitiánó végre összeszedte a papírtömeget, és belesandított.

– Mi ez? – kérdezte, és pipájával a feje búbját piszkálta.

– Micsoda?

– Ez az egész.

– Lábábrák – mondtam.

Lányomlánya ingatta a lábfejét a széken üldögélve.

– Lábábrák. – Mondta Pitiánó, és Linkóczy felé fordult.

– Mit nézel engem? Ha azt mondják, lábábrák, akkor lábábrák.

– Ez kacsaszó? – kérdezte Pitiánó.

– Nem. Emberszó.

– Értem – mondta, és megvakarta a feje búbját a pipájával. Valószínűleg semmit sem értett, csakúgy, mint az oceanográfiából, mammutológiából, muzeológiából és az összes tudományból, amit gyakorolt. De ő volt a professzor. – Közelebbről? – fordult felém kétségbeesve.

– Lábbeszéd.

– Lábbeszéd – fordult most Linkóczyhoz, aki megint megivott egy kávénak álcázott rumbögrét.

– Mit nézel? Ha azt mondják, lábbeszéd, akkor lábbeszéd.

Pitiánó lehajtotta a fejét, aztán kackiásan fölkapta.

– Hülyének néztek engem?

– Annak – hagyta rá Linkóczy, de közbevetettem magam.

– Hogy gondolod, kedves Pitiánóm… Szeretnénk, ha tudományosan értékelnéd…

– Egen – mondta Pitiánó, már meg se vakarta a fejét a pipájával, csak nézte az ábrákat a papírtömegben. – Ennyi láb… – Aztán fölkelt, alig volt magasabb az asztalnál, és a rajzok alapján ő is illegette-billegette magát azon a tenyérnyi helyen, ami maradt. Fuldokoltunk a röhögéstől, Linkóczynak csorgott a könny a szeméből, alig tudta visszatartani, ahogy kollégáját pipiskedni látta.

Pitiánó leállt a koreográflában, elgondolkodott.

– Lábbal beszélni? – kérdezte Pitiánó, nem is tőlünk, hanem Linkóczyra nézve.

– Mit nézel? Lábbal beszélni, nem is kézzel! – legyintett Pitiánóra, és egyszerre nézett minket kétfelé álló szemével.

– Most mit beszél? – meredt Lányomlánya lábára Pitiánó. Lányomlánya változatlanul ingatta a keresztbe vetett lábát.

– Mit beszél? – A kézirattömbre mutatott Linkóczy, beletúrt. – Ez egyébként álló lábhelyzetben való lábbeszéd leírására vállalkozik. A kislány most ül, ha nem vetted volna észre. De így is tud beszélni annak, aki érti. Ugye, kislányom? – nyájaskodott vele Linkóczy.

– Mit mond? – rágta a pipáját Pitiánó ijedten, hogy Linkóczy, az emberész sokkal többet tud nála.

– Azt, hogy: „Fütyülök rád!”

– Honnan tudod, hogy ezt mondja?

– Látom.

– Hogy ránk fütyül?

– Nem ránk, csak rád.

– Azt jelenti? – Lányamlányához fordult, a vizsgálat rémületében.

Lányomlánya bólintott.

– De mért éppen rám?

– Ugyan. Ki nem fütyül rád? Most nézd! – Linkóczy Lányomlánya lábára mutatott, az ugyanúgy lengett.

– Ugyanúgy mozgatja – mondta sírós arccal Pitiánó.

– Ezt! – mutatott egy fügét Pitiánó orra alá Linkóczy, és fölemelkedett a helyéről. – Most ellenkezőleg csinálja! Most velem beszél! Most azt mondja, „kedvellek”! Te semmit nem értesz! Sosem is értettél!

– Én mindent megértek!

– Mafla! – intette le törpe kollégáját a hatalmas test. – Sosem hallottál még a természet jeleiről? Milyen jeleket adnak egymásnak a halak, ahogy csak elsuhannak egymás mellett! A rovarok! A darazsak! A csigák fordulásai! A madarak tipegése! A zebrák lábdobogása! A gyíkok rezzenése! A tigrisek tánca! A lepkék libegése! Te marha! Hát nem látod? Az egész természet beszél! És nem bele a vakvilágba! Hanem a másik emberhez! Akarom mondani a másik állathoz! Jelezni akar! Kapcsolatot! Szeretetet! Érted, te ősmajom! Majom? Te nem vagy majom, a majmok zseniálisak! A majmok táncolnak, handabandáznak, tagjaikkal beszélgetnek! Az egész természet beszél! Közlekedik a másikával! Játszik! Elfordul! Dolgozik! Szeret! Az egész természet, te tökkelütött! Közölni akarja, amit érez! Ami hiányzik neki! Kontaktust akar! Érted ezt a szót, te tök ász! Az egész természet kontaktust akar! Kontaktust!

És ahogy ezt a szót ismételgette, úgy ütögette szegény kis Pitiánó fejét nagy, lapos tenyerével.

– Ne üss… Ez nagyon erős… kontaktus.

– Nahát – mondta fújtatva és némileg lehiggadva az óriás csecsemőnek beillő Linkóczy, verejtékes arcát törölgetve. – Nem emlékszel, az anyja ugyanitt ült, ugyanígy ült, ugyanígy ingatta a lábfejét… Ez az ősi nyelv… Ezt beszélik a lábak… a lány csak kitalálta pontosan azt, ami a természetben van… Hitelesítem… – És egy nagy pecsétet vett elő, az összes iratpapírt lepecsételte, de közben időnként Pitiánó fejére is ütött egy-egy bélyegzőt, mert az mindig föl akart kelni tiltakozni. – Tudós! Nem tudni kell – megint lesújtott a fejére –, szeretni!

– De kit szeret ez a lány? – kérdezte elalélva Pitiánó, a pipája kettétört.

– Kit szeretne? – pecsételt veszettül tovább Linkóczy,– Hát Kudit!

– Hát Kudi is itt van?

– Persze hogy itt van! Ott ül a te székeden! – mondta diadalmasan a kövér Linkóczy, és egy nagy rumos csókot cuppantott a levegőember arcára.

Pitiánó elájult.

Lányomlánya boldog volt lábbeszéd-találmányával, gyakorolták is Kudival, ahol csak lehetett. Nem tudtunk egy áruházba, egy zöldségesboltba, egy moziba vagy cukrászdába úgy elmenni, hogy Lányomlánya ne lábábrázott volna. Folyton kuncogtak Kudival, a felnőttek csak riadtan néztek ránk, mintha bolondok lennénk. Lehet, hogy azok is voltunk.

Rám mégis árnyék esett, valami magyarázhatatlan nagy árnyék. Lehet, hogy csak a nyár vége volt, ősz kezdete. De az is elgondolkodtatott, hogy Lányomlánya nem járt föl olyan gyakran imádott manzárdjába.

– Nem mész föl a manzárdba? – kérdeztem egy gyönyörű reggelen, mikor a fák megbillentették nagy súlyukat, a levelek enyhén sárgulni kezdtek.

– Á – ibolyázott rám felnőttesen Lányomlánya. – Kudi alszik. – S egyedül gyakorolta lábábráit.

Ekkor állított be hozzánk egy rendőr, nagy nylonszatyorral a hóna alatt. Közepes rendőr volt, közepes termet, közepes bajusz, közepes kitüntetések.

– Kérem, kivizsgáltuk – mondta erélyesen, de inkább közepesen.

Mit? – kérdeztem ijedten, félve attól, hogy most már a lábjelek miatt is felelősségre von bennünket.

Lányomlánya merev átlós lábhelyzetben állt, miből azt következtettem, hogy „csapjuk be” a közepes illetőt.

– Megvizsgáltuk az ujjlenyomatokat – mondta a közepes rendőr, és rámolta elő a szakadt nylonszatyrából a tárgyakat. – Pitiánó professzort is bevontuk a tudományos vizsgálódásokba. Az a feltevés született, hogy az ujjlenyomatok egy bizonyos Kudi nevezetű főegyén ujjaitól származnak. Itt lakik, nemde?

– Itt? – néztem körül s egyben Lányomlányára.

– Nem tudunk róla – ibolyázott negédesen és szemlesütve Lányomlánya.

– Mindegy. Őszintén meg kell mondanom önöknek, én csak egy átlagrendőr vagyok, közepes. Engem nem érdekel ez a Kudi egyén. Hatvanhat éjszakán át voltam ideállítva őrségbe – soha nem láttam. Kétszer elaludtam, két nyári hajnalon – feletteseim azt mondták, akkor láthattam volna Kudi embert. Nem érdekel! Értik! Nem bírom tovább! A családom elválik tőlem. Ennyi szolgálat! És semmi eredmény! Le akartak fokozni közrendőrré…

– Miért, most micsoda? – kérdezte ártatlanul Lányomlánya, noha ismerte az egy csillag, két csillag rangjelzéseket.

– Őrvezető vagyok. Sokat nem eshetek. De sajnálom a családomat, akik erre az egyetlen csillagomra is büszkék. Engem nem érdekel Kudi létezése. Kimerültem. Lezárom az ügyet. Itt vannak a tárgyak: diákcímer sötétkék zománccal, valami tűzpántlika és a hegedű. Ezen a hegedűn főleg sok Kudi-nyomot találtunk. Ha nem erős a kifejezés, tojok rá. Nem őrködöm többé. De a határozat megszületett. Hinni mindenben lehet. Azt a törvény, a rendőrség sem tiltja. De hegedülni nem. Világos?

– Nem, de mindegy – mondtam fölényesen, hiszen a fontos az volt, hogy a nagy értékű tárgyakat mégiscsak visszaadta a rendőrhatóság.

A közepes s egyébként szimpatikus rendőr őrvezetőt megkínáltuk egy hazai pálinkával, ami olyan erősre sikerült, hogy rendőrünk négy és fél percig nem tudott megszólalni.

Krákogva szólt:

– Ez nem bolti… Elkobozhatnám – nyögte, aztán újra nyújtotta a poharát, színig töltöttem. Fölhajtotta, de utána már úgy kellett lekísérnem a buszmegállóba, ahol gyöngéden a kerítés aljába ültettem. Egy darabig még motyogott: – Nem bolti… hegedű… – Aztán két utas feltette a Széher úton lekanyarodó buszra, feldobták, mint a zsákot.

Nagy volt az öröm, Al-anya is hazajött nemsokára a bolondhajóról, mondván, a vaddisznócskák újra feltűntek a parkban, kezdődik az ősz. Örvendeztünk, de még nagyobb volt az öröm, amikor végre lerongyolódva, letépett hátizsákokkal, külföldi rádiókkal, dugi citrommártásokkal hazaözönlöttek Lányomlánya szülei: Őszőkesége meg a Taxiember. Ugráltunk. El voltak persze gyötörve. Vonaton utaztak vissza több mint egy napig. Mindent az asztalra borítottak, zsebrádiókat, filléres trikókat, alumínium kávéskészletet, egy centire összeugró nadrágtartót, olajbogyót, átlátszó orkánkabátot, Al-anyának egy csöpp kerámia sólymot hoztak (de túláradó boldogságában nem sértődött meg), nekem szakállfestéket (én sem sértődtem meg, tudtam, úgysem fogom sohasem használni), rulettet, alimínium Eiffel-tornyot, Lányomlányának persze bőrtolltartót, bőrmellénykét, bőrpapucsot, bőrbe bújtatott ceruzát, bőr tornazsákot, lehetőleg mindent bőrből. Ugráltunk persze örömünkben. Föl, egészen a plafonig, a Taxiember akkorát ugrott, hogy beverte a fejét, úgyhogy a felesége sörbe áztatott kendővel borogatta. Nem akartunk leállni, csak ugráltunk, mint akikben tankerős rugó van, nem is tudom, minek örültünk annyira, talán annak, hogy a legjobb együtt, egy nyomorult családnak, jobb, mint utazni, jobb, mint vásárolni.

Lányomlánya persze alig jutott lélegzethez. Anyja és apja közrefogták és cipp-cuppolták, elborították csókkal sisakhaját, ibolyaszemét, fitos orrát, seprűs szempilláit. Fuldokolt már a cipp-cuppolástól, alig tudtuk kimenteni a kezük közül. Csak fulladozva tudott megszólalni:

– És hol van a szalmakalap?

Főanya és a Taxiember egymásra néztek, lehajtották a fejüket.

– Kislányom – simogatta meg a fejét Őszőkesége, miközben párizsi krémekkel borított arcát szomorúra állította –, ott hajóztunk a Szajnán… gyönyörű egyébként a Szajna… Párizs közepén folyik… kis könyvesboltok vannak a rakparton… a francia testőrség fényes pej lovakon lovagolt a mentén…

– Szebbek, mint a magyar huszárok? – kérdezte méltatlankodva Lányomlánya.

– Hát most magyar huszárok nincsenek – enyelgett vele Főanya.

– Akkor kinn is maradhattatok volna! – vetette oda szemrehányóan Lányomlánya, ki akarván szakadni ölelő karjaikból, de Al-anya középkori hősiességgel közbevetette magát.

– Csak azért mondja, mert félt, hogy nem jöttök vissza!

– Én féltem? Ő – mutatott Al-anyára – gyötört mindig azzal, hogy kinn maradtok! Ő! Mindig ezzel ijesztgetett! Hol van a szalmakalap?

– Mondom… utaztunk a Szajnán… A kis gőzhajón a nyitott fedélzeten vászonponyvát feszítettek ki, onnan néztük a nyüzsgő várost…

– Jobban nyüzsög, mint Budapest?

– Százszor jobban! – kiáltott föl önfeledten Főanya, belebódulva a párizsi emlékekbe.

– Akkor nektek is ott kellene nyüzsögnötök! – kiáltott föl vádlóan Lányomlánya nedves ibolyaszemekkel. Felém fordulva, mereven átlós pózba állt, én tudtam, hogy mit jelent.

– De mi nem akartunk nyüzsögni… Csak mondom, hogy ott utaztunk a Szajnán… A hajón matrózok énekeltek… tengerészsapkájuk szélén élénkkék szalag fickándozott a szélben…

– Mit énekeltek?

– Ó… gyönyörű volt, Boja, azt el sem tudod képzelni… Van egy indulójuk, a Marseillaise… Olyan vad, mély hangon énekeltek…

– Miért nem a Himnuszt énekelték?

– Azok franciák, nem magyarok – oktatta ki Taxihősünk a lányát, és finom francia magazinokat nézegetett a dívány sarkán, sörborogatással a fején.

– Gondolom, ti is énekeltétek azt a Majd-szebb-lesz-t!

– Persze! Együtt! Lengedeztünk az ütemére… – Főanya arca átpirult a vastag párizsi krémrétegeken.

– Akkor miért nem maradtatok kinn?

– De Boja… Nekünk velük kellett énekelnünk már csak udvariasságból is!

– Szeretem a hajnalt – mondta Lányomlánya előkelően. – Csak áradoztok az egész francia kórságról! Gondolom, most majd…

Al-anya akkor libegett be egy nagy tállal, tele finom salátákkal, kis pácolt húsokkal, pácolt halacskákkal.

Taxiemberünk lerakta a fényes francia folyóiratot, és örvendezve fente a bajuszát a hatalmas tál láttára.

– Franciasaláta! Francia hal! Francia pác!

És neki akart ugrani az evésnek, miközben hálásan megcsókolta Al-anya kezét, amit pedig esküvője óta nem tett.

– Tudtam, tudtam! Most majd egész nap franciasalátát fogunk zabálni! És nekem is meg kell tanulnom a „Majd-szebb-lesz”-t! Hol van a szalmakalap?

– Az beesett a Szajnába. Akkora szél volt – mondta a Taxigróf, és merőkanállal ette a franciasalátát.

– Pukkadjatok meg! – mondta egyszerűen Lányomlánya. – Kudinak bezzeg semmit sem hoztatok!

– Persze… Kudi… Mit is, Étienne? – kérdezte a férjét Őszőkesége. – Persze, a Kudi… – Látszott rajta, örült, ha odakinn elfelejtette.

– Mit, mit! – találta föl magát a Taxihomme, miközben engem is biztatott. – Vegyen, Öreg, nagyon jó, csak kicsit íztelen… – Letorkolta a feleségét. – És nem vagyok Étienne! Pista vagyok, úgy mint szaros Pista Jézus neve napján! Igaza van ennek a lánynak! Már meghülyül a francúzoktól! Nem vagyok Étienne! Pista! – Azzal ügyesen elvarázsolva a helyzetet átnyújtotta az átlátszó esőkabátot Lányomlányának. – Ezt hoztuk neki! Úgysem látszik benne! – És nagyot nevetett hozzá. – De miért nem jön le?

– Mert nem szereti a franciasalátát! – mondta fittyesen Lányomlánya, és felvonult a láthatatlan kabáttal a tizenhét plusz tizenhét lépcsőn a manzárdba.

Lenn sokáig duhajkodtunk, szégyenkezve ittuk a Napóleon konyakot, francia pezsgőt bontottunk, estébe nyúlt. Mikor fölmentünk Bojáért, a fenti díványon aludt, jobb lábfejét könnyedén a bal mögé helyezve („szeressük nagyon”), mellette ott feküdt az átlátszó esőkabát, feltehetően, de nem bizonyíthatóan Kudival magában, afölött egy rozzant szalmakalap, melyről piros-fehér-zöld színű szalag csüngött le.

A tányéron egy félbeharapott szelet Pick szalámi hirdette Magyarországot.

Mint a trombita, szólalt meg az ősz. Mármint a leendő ősz, az iskolai. Fejemet kezembe temetve ültem az asztalomnál, előzőleg a gépre borulva aludtam, az írógépbetűket próbáltam kisimítani a homlokomból, és súlyos gondokba merültem. Az olajfa megroggyantotta nagy ágait, a hegyek kék selymes ködbe burkolóztak, az ablak alatt hahotáztak az egerek, mert a macskák borzongtak a fuvallattól.

– Mi lesz most? – erre gondoltam.

Lányomlánya, mióta kitalálta magának a lábábrákat, csaknem úgy mozgott, mint egy felnőtt, tojáshéj-homlokát gondok felhőzték. S éjszaka néha kiabált álmában, mint mikor Kudit kimentette a tűzből.

– Ez az iskolatáska jó lesz? – kérdeztem aztán félénken a boltban, ahol vagy kétezer ember tolongott iskolaszerekért, magam fölé emeltem a táskát, úgy ordítottam Lányomlányának. Egy fiatal anya kezéből téptem ki a táskát. De mindent. Ki marta, bírta. Megrohamoztuk a papírboltokat. Füzeteket marcangoltunk ki egymás kezéből – apák, anyák, nagyapák, nagyanyák –, ki mihez fért hozzá. Radírt csavartunk ki egymás markából, taszigáltuk és lökdöstük az idegen kabátokat, kis tornacipőkért verekedtünk, iskolakötényeket hasítottunk szét, hogy nekünk jusson, számolókorongokért csúszkáltunk a földön, vállunkkal lökdösve egymást, kinek jut több, jártuk az iskolai galoppot, hogy gyermekeinknek mindent megszerezzünk, tizenkét rajzlapot egy ügyetlen apa hóna alól húztam ki, a tubus ragasztót annyira szorítottam, hogy az egész tartalma szegény eladólány arcába fröccsent.

De megvolt a táska! És az eszközök!

Megvallom, elég sok pénzt vittem magammal. Gondoltam, egy adag felszerelést sem könnyű megszerezni, nemhogy kettőt. Nem beszélve a pénzről, egy kedves barátomtól kértem kölcsön, aki tavasszal Kossuth-díjat kapott, így még volt pár forintja a százezerből, s ő úgyis horgászfelszerelésre fordította volna, de horgászfelszerelése volt már kilenc. Így volt pénzem az ő Kossuth-díjából. Vártam hát, mikor jelenti be Lányomlánya dupla igényét.

Átnyalábolva a végtelen mennyiségű írószert, radírt, fényes kivágólapokat, vignettákat, füzeteket, a táskát, a bekötőpapírt, álltam a bolt előtt – vagyis kiestem a boltból –, mint egy nyári Mikulás. Lihegtem.

– Ez a rajzpapír jó lesz azért? – kérdeztem Lányomlányától, aki hónom alá nyúlva támogatott, hogy végig ne vágódjak a Mártírok útján. – Behasadt.

– Nem baj. Megragasztjuk.

– Ez a füzetborító? Olyan, mint a spenót!

– Egye fene – mondta bölcsen Lányomlánya. – Meg lehet enni azért.

– És ez a ceruza? Törött, nem?

– Minden ceruza eltörik. Csak idő kérdése.

– Behasadt az iskolakötény!

– Al-anya majd megvarrja. Úgyis kétségbe van esve, ha nincs egy percre munkája.

– Szétesik a füzet!

– Cérna is van a világon! Összefűzzük!

– És Kudinak nem vettünk semmit! – kiáltottam föl kétségbeesve arra a gondolatra, hogy újra be kell mennem a boltba verekedni.

– Nem baj. Majd Kudi is azt használja, amit én.

Megdöbbentett, milyen könnyen veszi, de nem sok időm volt megdöbbenni, mert a papírbolt megszorult tömegéből egy iszonyú test zúdult előre, kezében a mérhetetlen mennyiségű iskolaeszközzel elhasalt az utca betonján.

– A fene egye meg! – A százhúsz kilós Linkóczy volt, a meglett emberész, ott feküdt, mint a béka. – Aki kitalálta ezt az egész marhaságot! Zöld papír, kék papír, al-radír, fel-radír, korongok, kockák, kivágós füzet, ragasztós füzet, szaros füzet! – üvöltött a földön fekve. – És hogy bírja ezt egy gyerek iskolába cipelni, mikor én nem bírom! Szevasztok! – nyögte a földön. – Neked jó, te már nagyapa vagy, de én vén fejemre még apa is vagyok! Hogy kellett nekem… ebbe a boltba jönnöm… – tápászkodott volna, szedegette az úttestre gurult ceruzákat, elkapkodva a surrogó autók elől. – A fene egye meg! Az iskola! Tudod, mit ér az iskola? Boja! – kiáltott Lányomlányára, kétségbeesve ülve az őt kerülgető lábak közt. – Na, azt. – Aztán már felvidámodott egy perc múlva, ahogy szokott, és köszönve a segítségünket, porolta két méter széles nadrágját. – Boja! Meséltem a lányomnak a te lábbeszédedet! Remek, csak annyit mondhatok – ordította, miközben a nagy artikulációtól három embert lepökött –, remek! Lábábrák! Meséltem a lányomnak, de az olyan lusta, mint a lajhár… Majd elmegyünk hozzátok… és beszéltek a lábatokkal… Szervusztok… Jön a buszom… – rohant be a tömegbe, fölkapaszkodott, azzal sem törődve, hogy a rajzpapírok szállingóztak a hóna alól, mint a lassú madarak.

Így indult az iskolaév.

A nap kitárta szárnyait, mintha hívogatná az iskolás gyerekeket az élet nagy iskolájába. Remegett a levegő. Persze mi is.

– Aztán ne nézz hátra a padból! – óvta Al-anya a felmálházott Boját. Ugyanis három nap szabadságot vett ki a bolondhajóról – utazzanak egyedül, gondolta –, hogy elkészítse Lányomlányát a nagy útra. Zsebkendőket keményített, miket nem lehetett használni, mert ha beletörölte volna valaki az orrát, eltört volna az orr. Harisnyákat készített, melyeket nem lehetett felhúzni, mert olyanok lettek, mint a kőcsizma. Na mindegy. Ő felkészült az iskolára.

– Miért ne nézzen hátra a padból? Nézz csak hátra, azt csináld, ami jólesik! – böffentett közbe a Taxiapa élelmességre biztatva a lányát.

– Dehogy azt csinálja, ami jólesik! – rikoltott rá Főanya. – Ne biztasd ilyenekre! Hogy kicsapják?

– Ki csapja ki? – kiabált a taxis. – Majd én becsapok egyet!

– Kislányom – hajolt Ibolyaszem fölé a szőke zuhatag –, ne hallgass apádra, viselkedj tisztességesen!

– Szép! – mutatott visszafordított hüvelykujjal Főanyára a Taximan –, arra neveli, hogy ne hallgasson az apjára!

– Ne durvuljon, az a lényeg… – emelte föl az égre a szemét Al-anya középkori ájtatossággal.

– Rám hallgass, kislányom – ragadta magához a kezdeményezést az apja –, ha valaki bánt, nyugodtan verd hasba!

– Miért verje hasba?

– Mert nem akarom, hogy nyápic legyen! Elkezdődik az élete! Ez harc!

– Ez borzalmas! – sírt föl Al-anya. – Olyan, mintha háborúba menne!

– Dehogy háború! Játszani fognak! Miket beszélsz!

– Játszani? Az élet nem játék!

– Más is megette már a málnalekvárt!

A kapuban álltunk, hirtelen az olajfán teljes erőből megszólalt egy kék fejű cinke, nagyon szépen és nagyon kétségbeesve: Picipicipicipicipicipicipicip… Fölnéztünk, ragyogott a sárga napban, talán a társát hívta: Picipicipcipcipcipic… Hajtogatta a magáét. Iszonyú gyors iramban picipicelt…

– Na, menjen már, elkésik… Ne a cinkét hallgassuk!

Lányomlánya ott állt teljes vértezetben. Sisakhaja sisakként fésülve aranyra, az iskolaköpeny, mint egy egyenruha, nokedliujjai a válltáska hátába maró szíját markolták, a táska pedig egészen a fenekéig ért, csaknem lerántotta a földre… Elindult, mi meg integettünk, mint egy hajó után. Taxiemberünk az orrát szívta, Főanya zsebkendővel nyomogatta az orrát, Al-anya nyíltan bőgött.

Egész nap a kapuban álltunk, vártuk, mikor jön haza. Mikor aztán már benn ültünk a nagy szobában, ahol a függönyök súlyosan hullanak a parkettra, körülvettük, kérdeztük, szóhoz nem jutott, csak marcingoltuk. De ő nem válaszolt, nem felelt, kis nokedliujjaival dobolt az asztalon, le sem vetette az iskolatáskát a hátáról, csak maga elé bámult.

– Mi van, Boja? Hát nem mesélsz nekünk? – kérdezte Főanya rázuhatagozva szőke haját.

– De. Mesélek – mondta keményen, mint egy jelentést. – Kudi elment. Oda, ahonnan jött. Én nem tudom, honnan jött. Azt mondta, felnőttem. Most már egyedül lehetek. Egyébként három napja elment, csak nem vettétek észre. Ő volt az én legjobb barátom.

Ültünk csak. Nem mertünk megszólalni. Mi több, megmozdulni sem. Este nyolcig ültünk így együtt, a szent család – Al-anya, Főanya, a Taxiapa, Lányomlánya meg én. Ültünk, amíg teljesen ránk sötétedett.

Akkor még annyit mondott Lányomlánya:

– De azért ne sajnáljatok.

Hallgattunk.

Később lehajtott fővel vacsoráztunk. Tudtuk, a karácsony karácsony lesz immár, a főzelék főzelék, minden pontosan olyan lesz, amilyen. Halkan mertük kanalunkkal a szaftot, finoman szúrtuk villavégre a nedves pörkölt húsokat, a Taxiember is végtelen lassan engedte le a torkán a sört, nem hallottuk a kortyintást. Főanya kenyérmorzsákat gyúrt össze, és a kenyérbélből zavarában egy kis embert gyúrt.

– Jé! – mondta Al-anya oldalt fordítva a fejét, nézve a kis emberfigurát, mint a sólyom. – Jé! – mondta, aztán elhallgatott. Zavartan hajtottuk le a fejünket.

Megcsöndesedett az élet nálunk. Egy gyerek mégiscsak kisebb rumlit csinál, mint kettő. A tizenhét plusz tizenhét lépcső némán ragyogott a napban. Nagyon rendesen éltünk.

De néha, késő délután ott találtam Lányomlányát, arcát a kerítés vasrácsai közé szorította, és kinézett a levélhullogató őszbe, a sáros útra. Lábszárait önkéntelenül laza keresztbe fonta; „várjunk” – talán ezt akarta mondani.

Esténként pedig sokszor föllopakodtam a manzárdba. Mikor megtanult, gyakran járt oda föl. A K betűs dobozban ott hevert Szepi néni tűzpántlikája, melyet eltűnt lánya emlékére adott Lányomlányának, s ott hevert az én régi diákcímerem.

Lányomlánya pedig kinézett a befénylő csillagok alá, a magához szorította a hegedűt. Nem játszani próbált rajta – ölelte.