Kudi, a levegőember

Lányomlánya ott állt a lépcső aljában. Fölnézett rám, én a lépcső tetején meredtem. Pontosan tizenhét lépcső vezetett föl hozzám. Úgy álltam, mint a mennyországban, hol is állhattam volna? Én lenéztem, ő föl. Ibolyavirágos szemében nagy csodálkozás ült – hol lehetek én, hol lehet ő? Akkora szeme volt, mint egy kigombolatlan gomb, majd kiesett a gödréből. Világított ez a szem, mintha az ibolyavirág föllobbant volna. Az egész gyerek egy szem volt. Seprűs, hosszú szempillája mint a lámpaernyő. Igaz, sötét délután volt, mikulásfajta. Mikor ázott mikulások surrannak a késő alkonyatban.

– Gyere le – mondta Lányomlánya, szemével csábított, hívogatott.

– Gyere fel – mondtam neki, de ő lesunyta a fejét. – Nem mersz?

Lányomlánya hallgatott. Kezét, mely akkora volt, mint egy félig főtt nokedli, gyúrogatta. Aztán azt mondta:

– Nem.

Igaz, a lépcső vaspálcás volt. Mintha kis börtönrácsokból csinálták volna. Az egész ház elvarázsolt zegzugokból állt, itt egy beugró, ott egy. A lépcső vaspálcáit sűrű zöld növénykígyók tekerőzték körül, zöld növénykígyó falat alkottak. A lenti szobában vastag lenvászon függöny csüngött, beárnyékolta a délutánt, alig cikáztak be a délutáni fények. Falak. Zöld fal, sárga fal, fehér fal – ő egy toronyban érezte magát.

– Miért nem mersz feljönni? – kérdeztem idétlen hangsúllyal, mint egy bő ormányú elefánt. – Mesélek neked.

– Ne mesélj – mondta Lányomlánya tovább gyúrogatva nokedliujjait. – Mindig becsapsz.

Nofene – gondoltam, meg azt is, packázik velem ez az ibolyavirágos lány. Sosem csaptam be, mindig az igazat mondtam. Hogy milyen szép a hó, milyen nagy szeme van a bagolynak. Aki nappal alszik, éjjel néz.

– Nem emlékszel a bagolyra, amely nappal alszik, éjjel néz?

– Ne nézzen.

– Mit csináljon?

– Szeressen.

– Szeressen?

– Igen.

– De… szeret téged, nappal alszik egyet, aztán este betelepszik hozzád, és fölolvas az erdők történetéből.

– Teszek az erdők történetére – horgasztotta le a fejét Lányomlánya.

– Nono… Mi az, hogy teszel… az…

– Azt jelenti.

– Fütyülsz rá?

– Ha finoman akarom mondani. Magyarul is megmondhatnám… – fintorodott el, hogy ilyesmire kényszerítem.

– Csak ne mondd meg – siettem lefelé, nehogy világosan megfogalmazza magyar mondanivalóit. Lépteim zengtek a falépcsőn, mint egy ormótlan elefántnak. Nem tudok én csöndesebben járni? – gondolkodtam, miközben leereszkedtem, mi vagyok én, valóban egy szürke testű elefánt, aki csak nagy huppanva érek földet – földet értem. Valahogy megbotlottam az alsó harmadik lépcsőn, és zuhantam lefelé. Lányomlánya sikított, de szerencsére félreugrott, és én az ablak aljában kötöttem ki.

– Még jó, hogy nem az üvegbe estem – nyögtem, mire ő beibolyázott nekem egyet a szemével, és azt mondta:

– Még jó. Úgy jössz le, mint egy elefánt. – Megfogta a karomat. – Nem tört el? – Sajgott a vállam, nem akartam mutatni. Csak nem tört el? – gondoltam persze azonnal, vállkulcsomat tapogatva.

– Nagy marha vagyok – mentegetőztem szemébe nézve az ibolyának.

– Az – mondta lakonikusan, vállamat simogatva. – Bekötöm.

– Dehogy kösd be – akartam fölugrani, de a vállamba iszonyúan belenyilallt a fájdalom.

– Ne játszd meg magad – sündörögte Lányomlánya, gondolom, közvetlen Lányomtól tanulva a szófordulatot. – Ha fáj, fáj. Segítünk. – Fölsegített, sziszegtem, mint egy bőrlebernyeges elefánt. Kitámogatott a konyhába, át a lenvászonos szobán, amitől undorral félrefordította a fejét. Fölállt egy sámlira, megeresztette a vizet, a víz szétspriccelt a mosogatóban hagyott pörköltedényeken. Az ingem tele lett vérpiros cseppekkel.

– Mit szól az Öregasszony? – fordult felém ibolyavirágosan.

A széken nyögtem.

– Milyen Öregasszony?

– Jaj… Az én feleségem a te feleséged? – vetette oda fensőbbségesen, mint aki meg akar menteni a következményektől. – Vesd le az ingedet.

– Fáj… – nyöszörögtem, elefánttestem nyomogatva.

– Most nem fájhat – jelentette ki, valami ázott ruhát nyomogatva. – Most mosunk.

És leráncigálta rólam az inget. Fájt a vállam. Kis karmaival belekapaszkodott az inganyagba, nyúzta-húzta a fejemen keresztül. A fejem benn maradt az ingben. Se ki, se be.

– Ügyetlen vagy – állapította meg szakszerűen, hajamat megmarkolva tuszkolni kezdett kifele az ingemből. – Azt akarod, hogy megtudja?

– Kicsoda? Mit?

– Azt akarod? – ráncigálta a fejemről az inget, aztán egy lendülettel kirántott belőle. Az ing behasadt. – Ne tojj be. Majd a Főanya megvarrja.

Főanya? Ki a Főanya? Van Alanya is? Mit akar ez az ibolyavirágos Lányomlánya? És ne tojjak be? Ez azért… mégiscsak sok!

– Kimossuk. Eldugjuk. Megvarrjuk. Meglesz. – Úgy hangzottak ezek a vezényszavak, mint valami ENSZ-határozat. – Hozsd a lavórt.

– Hozsom – feleltem ijedtemben elfelejtve minden magyar hangzási szabályt, kiszaladtam a kisvécébe. De ahogy lehajoltam a lavórért, belesajdult a vállam. Ajaj!

Ibolyavirágos figyelt.

– Na ugye. És ha eltört?

– Nem… Csak…

– Nincs csak. Ülj le a székre.

Leültem. Lányomlánya a rólam lerámolt inget a vízzel teli lavórba merítette, a kamrából mosóport hozott, rászórta a polipként úszkáló ingre, aztán elpacskolta a piros foltos anyagot. Mint régi, patak menti asszonyok, nyomkodta a mosnivalót, dörzsölte, fölemelte a habzó inget, visszavágta a lavórba, aztán csavargatta, püfölte, sulykolta.

– Na látod – mondta végül. – Ennyi az egész. – Mintha az élet értelmét hozta volna a tudomásomra. A kisvécé öblítőcsövéről levett egy fém ruhaakasztót, arra akasztotta elefántingemet, és a gázfűtés fölötti radiátor fölött az ablakkilincsre tornászta. – Az Öregasszony észre sem veszi. – Rám nézett, ibolyásan. Aztán kibattyogott az előszobába, behozta a köpenyemet. – Vedd föl a slafrokot. – Rám erőltette a köpenyt, én sziszegtem, mert fájt a vállam. – Bajban vagy, Papulek.

Papulek? Ez volnék én? És mért vagyok bajban? – szerettem volna megrázni a nyavalyást, de rám szólt:

– Ne nagyon izegj-mozogj. Papulek, neked eltört a vállad.

– Dehogy tört… – jajdultam föl, ahogy bal vállamhoz nyúltam.

– Azt nem te fogod megmondani – avatott be szakértő titkaiba Lányomlánya, és elindult a kijárat felé.

– Halló! Halló! Hova mész? Nem mehetsz ki. Késő van…

– És arra nincs késő, hogy kismikulások surranjanak az ablak alatt?! – kiáltott vissza diadalmasan. – Te szoktad mondani, nem kell betojni! Mit félsz? A baglyok nappal alszanak, este rád néznek. Nem te mondtad? Hozok egy baglyot, aki meggyógyít. – Visszaszaladt hozzám, én a kiszakadt nádszékben gubbasztottam, mutatóujját begörbítette, mint egy kérdőjelet, úgy figyelmeztetett: – Papuli. Nem kell félni. A kismikulások jó emberek. Ide-oda surrannak az ablak alatt, ha valamelyik bezörget, mondd meg, mindjárt jövök. Ha ajándékot hoztak, tegyék le a kispapucsomba. Nézd a sötétet. Manók ugrálnak benne, de ha rájuk szólsz, elszaladnak. Papuli! Ne félj! Ideje, hogy megembereld magad! Felnőtt ember vagy! – És kisurrant.

A lenvászon függönyön éles árnyékokat rajzoltak ki az elsuhogó autók, a ritka, de behemót autóbuszok. Csak nem tört el a vállam? – gondoltam kétségbeesve. – Nofene. Lányomlánya itt hagyott, valahol kinn trécsel szakavatott felnőttekkel. Magamra hagy? Csak nem hagy itt törött vállal? Nagyon surrantak az autók. Nagyon jártak a mikulások az ablak alatt. Összegubancolódtam. Csak nem fogok itt magamban elpusztulni? Milyen marhaság! Jöhetne már! És a szekrény szélén milyen nagy alakok lógnak! Közelebb jönnek? Au, de fáj! – Kiabálni kezdtem: „Boja! Boja! Hol vagy?” Aztán Lányomlánya belibbent, megnyugtatóan homlokomra tette a kezét.

– Itt vagyok. Nem kell betojni.

Nyakamra hurkolta a karját, s úgy vártunk, míg a doktor átjött, csűrte-csavarta a karomat, hogy recsegett belé a vállam, üvölteni nem mertem, hogy hősnek mutassam magam Boja előtt, de a szemembe könnyek szöktek.

Lányomlánya a sarokból nézett, seprűs szempillái ugyancsak törölték az ő ibolyavirágos ablaküvegét, mint esőben az autóablaktörlők. Mégis úgy szólt oda a doktornak, mint a katonatiszt:

– És ez felnőtt ember?

A doktor nevetett, nagy lófejét lehajtotta, megdolgozott engem, és némán kisurrant.

– Na. Megvagy – mondta Lányomlánya. Pokrócot vetett rám. – Ez a doktor ügyes ember. Nem mondom, hogy szónok veszett el benne, de a válladat helyre rángatta. – Tudniillik doktorunk egy árva szót sem szólt.

Lányomlánya még forralt egy gyors teát, aztán mellém kuporodott. Néztük a besurranó fényeket. Hallgattuk a ritkán elhaladó busz brummogását. Tény, ami tény, a sűrűsödő délutánban elszunnyadtam. Mikor fölébredtem, Lányomlánya körülugrált.

– Te… amíg aludtál, Papuli… valaki járhatott itt! Nézd meg a bakancsodat! Nézd meg a bakancsodat!

A bakancsom – ősrégi távolsági tappantyú – a földszinti két ablak közé volt téve. Ámuldozva vettem ki és nézegettem.

– Na… Nem mered megnézni? Nem mered, mi? Mert rossz voltál. Örökké veszekszel az Öregasszonnyal. Biztos nem hozott neked semmit sem a Mikulás. Nézd már meg!

Megnéztem, ha már ennyire biztatott. Hohó! Egy finom pohár töppeszkedett a bakancsban. Hú de szerettem a poharakat mindig! Ez a Mikulás nagyon tudhatta, mit kell neki hoznia! Ügyes pohár volt. Talpas. De a talpa olyan vastag volt, mint egy vastag cső. Hogy abba is belefusson a bor, ha iszunk. Fönn meg kiöblösödött a pohár kelyhe. Nagyon örültem a Mikulás ajándékának, el lehet gondolni. Az útról bederengő fénybe tartottam, hogy jobban lássam. A pohár kehelyfalán kis nokedliujjak lenyomata rajzolódott ki. Ilyen volt az üvegmikulás.

Nagy kulcszörgésre ébredtem föl. Lányomlánya békésen aludt a nádfonatú karosszékben. Na, gondoltam, ha ő alhat, én is alhatok, visszahunytam a szememet. Kinn lépteket hallottam, rámolást. Amikor szemhéjam rése közt kikukláltam, azt láttam, Lányomlánya már nem alszik, hanem lecsúszik a nád karosszékből, és kifele lopakodik. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és kisurrant az előszobába.

– Pszt… – hallottam, ahogy egész halkan figyelmezteti a kint matató asszonyt. – Ne lármázz – súgta olyan finoman, mint mikor selyempapírt zizegtetnek.

– Mit csináltok?! – förmedt rá az „Öregasszony”, ahogy Lányomlánya feleségemet becézte.

– Halkan – intette megint Lányomlánya, az előszoba máriaüvegét megvilágította a gyér lámpa, láttam, ahogy Lányomlánya begörbített mutatóujjal igyekszik érvényt szerezni a csendnek. – Maradj csöndben.

– De mért?

– Mért, mért? Ti mást se tudtok kérdezni. Mi volna, ha én is mindig azt kérdezném; mért? Minek az a sok miért? Úgysem lehet mindent megfejteni. – Aztán az Öregasszonyt a fogas alatti ládácskára húzta, megint begörbítette a mutatóujját, csöndre intve. A máriaüvegen át jól kivettem az alakjukat – Lányomlánya lába alig ért le a földre az alacsony ládácskáról, mellette meg a nagyobb asszonyalak rajzolódott ki. Ültek.

– Játsszunk csönd-játékot – mondta Lányomlánya.

– Mi az a csönd-játék?

– Mi az a csönd-játék! Hogy csöndben vagyunk.

Ültek csak. Valóban olyan nagy csönd keletkezett, hogy hallani lehetett odakint a hósuhogást. Lelki szemeim előtt megelevenedett, ahogy a hópelyhek egymásra rakódnak, lassú ütemben, mint egy állandóan teregetett lepedő. Először a talajt borították be, a régi füvek behavazódtak. Aztán a rózsaágak nyakába ültek, aztán az olajfa töviseire, aztán a kerítés kis rombuszai sarkába hullottak. Fehér, fehér lett a kert.

Az Öregasszony megszólalt:

– Miért csönd-játékozunk?

– Mert csönd-játékozunk.

Ültek az előszobában.

– Mire jó ez? – kérdezte megint az Öregasszony.

– A csönd? Csak figyelj – intette meg Lányomlánya.

Az asszony megint megmozdult, talán fájós lábait mocorgatta.

– Ne mozogj – szólt rá Lányomlánya. – A csönd nagyon jó. A csönd… a csönd olyan, mint egy zsák.

– Zsák? A Mikulás zsákja?

– Azaz – felelte fölényesen Lányomlánya. – Gondold el, abba minden belefér.

– Akkora?

– Óriási. A csönd zsákja. Hallod?

– Mit?

– A csöndet!

– Ja?

– Igen. A kertben hallani a hóhuhogást. Figyeled?

– Igen – suttogta vissza az Öregasszony.

– Mit hallasz még?

– Szél fúj.

– Igen. Kis szél fúj. Aztán?

– Aztán… valaki jár a kertben.

– Persze. Hah! Figyeld csak!

– Igen. Valaki jár.

– Csomagot hoz?

– Azt. Nagy zsákja van.

– Az a csönd zsákja.

– Mi van a csönd zsákjában?

– Mi van, mi van – motyogta maga elé Lányomlánya. – Minden benne van. Amit csak akarok. Amit csak elképzelek. Azért jó a csönd. És mindent látok a csöndben.

– Mit látsz?

– Mit látok, mit látok… Most éppen azt látom, hogy valaki surran az ablakok alatt, halkan ráteszi az ablaküvegre a kezét, és az ablaküveg eltűnik. Be tud nyúlni az ablakok közé. Ahol a cipők vannak. Meg a bakancsok. Amiket az emberek az ablakba tesznek ilyenkor. Benyúl az ablakok közé…

– Kicsoda?

– Kicsoda, kicsoda… A piros ember.

– Piros ember? Nagy szakálla van?

– Nincs nagy szakálla. Körszakálla van, ápolt, rendes körszakálla.

– Bakancs van a lábán?

– Nem. Csizma. Fekete, rövid szárú csizma.

– Belemegy a rövid csizmába a hó.

– Nem megy bele. Nem süpped bele a hóba a fekete csizmás, piros ember.

– Miért nem süpped bele a hóba?

– Mert a hó fölött jár.

– Nem a földön?

– Nem. Mondom, öt centire a hó fölött jár, nem megy bele a csizmájába a hó. Hohó – nevetett föl Lányomlánya nokedliujjait a szája elé kapva. – Hogy nyúlkál! A bakancsok belsejét piszkálja! Ahá! – figyelmeztette a csöndre a mellette ülő asszonyt. – Hutty! Ajándékokat csempész bele a cipőkbe! Nézz oda! Ezt nem is gondoltam volna!

– Milyen ajándékokat?

– Milyen ajándékokat, milyen ajándékokat! Ami kell. Van, akinek mogyorót hoz, van, akinek csokoládét. Meg babát. Nézz oda! Mekkora babát tett az ablakba! Bele se fér abba a kis papucsba!

– Melyik papucsba?

– Milyen papucsba, milyen papucsba? Hát az enyémbe!

– Te – elégelte meg az Öregasszony a csönd-játékot. – Hol az öregapád?

– Pszt… Most ne zavarj. Épp őt keresem.

– Kit?

– Papulit! Hogy mit hozott neki a zsákos ember.

– Na, mi van?

– Csönd!

– Meddig játsszuk a csönd-játékot?

– Ameddig látni kezdünk benne… Várj… Aha! – Mutatóujját megint begörbítette. – Látom már!

– Kit? A zsákos embert?

– A zsákos ember elosont. Már csak a hátát látom az olajfa mögött. Arra surrant el!

– Az ablaküveget betörte?

– Á! Visszaolvasztotta.

– Nem is látszik?

– Nem. Olyan az üveg, mint volt. Befújta csönd-ragasztóval.

– És öregapád?

– Öregapám, öregapám… aha… csöndben légy, most látom… Jön le a lépcsőn… Potty-potty! – Lányomlánya nevetett. – Milyen maflán lépeget!

– Mikor ér már le?

– Pszt… Nézz oda!

– Mi van?

– Az nem lehet igaz!

– Mi történt? Mit látsz?

– Lepotyogott! Nahát! Majdnem beleesett az ablakba!

– Ne bolondozz már!

– De! Tényleg. Hogy nyöszörög! A szerencsétlen Papuli!

– Mi van vele?

– Ott fekszik a padlón.

– Csak nem ütötte meg magát?

– Ajaj! Igen, igen – szontyologta Lányomlánya. – Gondolhattam volna. Eltört a válla.

– Miért tört volna el?

– Én nem tehetek róla… Várj csak…

Az Öregasszony és Lányomlánya csak ültek ott a derengő fényű előszobában, előremeredtek a csöndben, és mint egy messzelátóban kémlelték az estét.

– Na, mondod?

– Mondom. Jól van, na. Jön át a doktor.

– Milyen doktor?

– A szomszédból a lófejű.

– Lófejű doktor?

– Aki nem beszél. Biccent, jön, nem beszél, kötöz, ó, hogy csavarja a Papuli karját, nézni sem bírom! Szegény, öreg Papuli! Drága kis kábítószerem!

– Micsodád?

– Ó, hogy fáj neki! De azért nem sír!

– Miket beszélsz?

– Pszt… Várj csak… Most látom… A zsákos ember visszaoson! Nézd, mit hoz!

– Kicsoda?

– Papuli bakancsa az ablakban… Odamegy a zsákos ember a hóban… Beolvasztja az üveget… Kiemeli Papuli bakancsát… Ellopja? Dehogy lopja! Beletesz valamit! Mit is? Nézz oda… Egy talpas poharat! Nahát, ilyet még nem láttam! Talpa van, igen… a nyele üres! Hogy abba is befusson a bor! Azt a poharat rakja Papuli bakancsába… Ugye, örül neki Papuli?

– Boja! Elég volt! Miket zagyválsz itt össze? Csak nem képzeled, hogy én ezt elhiszem?! – Az Öregasszony fölugrott, benyitott a szobába. Fölkattintotta a villanyt.

– Jézusom! Mi van veled?! – kiáltott, ahogy meglátott a díványon ülve, felkötött karral. – Megőrjít ez a gyerek!

Mit mondhattam volna erre? Forgattam a kezemben a talpas poharat. Aztán megemeltem a borosflaskót, teletöltöttem a poharat, a bor egészen leszaladt a talpáig, vörösen ragyogott.

– Látod, Öregasszony… Ezt kaptam a Mikulástól.

– Milyen Mikulástól? Eltörted a vállad? – kitárta az ablakot, kinézett a hófényes kertbe. – Meg akartok bolondítani? Hol a Mikulás? – Nézte a fényes havat a fű töppedt árnyékán, a rózsaágak nyakában, az olajfa tövisein, a kerítés rombuszainak sarkában. – Halló, Mikulás! – kikiáltott az útra, a kert mögé.

Lányomlánya bejött az előszobából.

– Mit kiabálsz, Öregasszony? Csak a csöndben jön elő a Mikulás!

Mindhárman az ablakban voltunk, bámultunk a havas kertbe. Mintha lábnyomok lettek volna az ablaktól a kerítésig, aztán tovább. Bámultuk a havat, a lábnyomokat, a csöndben, melyben minden megtörténhet.

Karácsonyra persze már kutyabajom sem volt, úgy mozgattam a karomat, vállamat, mintha profi ökölvívó-bajnokságon vennék részt. A hó belepte az egész udvart, a betonbejárót söpörtem egész éjszaka. Ahogy elsöpörtem az egyik adagot, jött a másik. Már hajnalodott, amikor a nagy fa elásásának nekiláttam. Lányom, Lányomlánya anyja akkora fenyőfát szerzett, hogy egy óriási dézsa kellett, hogy abba beleássam a fát. Hogy megálljon. A szomszédból, az építkezésről homokot cipeltem vödörben, hogy beletöltsem a dézsába, s abba majd belefúrjam a fenyőt. Sehogy sem akart megállni. De valahogy beleillesztettem – gondoltam, majd aztán odabent megkötözöm oldalra is valami vékony nylonszállal az ablakkilincsre.

Becipeltem hát a nagyszobába a dézsában a fenyőfát. Fújtattam. Fölfele hallgatóztam, vajon Lányomlánya fönn van-e, a család már korán elviharzott a dolgozóba. Föllépkedtem a tizenhét lépcsőn, a vaskorlát hidegébe kapaszkodva. Benyitottam a szobába, hol Lányomlánya aludt. Nos, nem volt az ágyában, hova a csudába tűnhetett? Kisiettem a fürdőszobába, ott sem volt. Át a másik kis hálóba – hátha bebújt az Öregasszony félmeleg ágyába, de ott sem találtam.

Aztán visszamentem, és az íróasztal sarkán találtam meg kuporogva. Hálóingét maga alá gyűrte, kifele figyelt a havas kertbe.

– Fönn vagy, Boja?

– Nem, nem vagyok fönn – válaszolta bölcsen az én bölcs kérdésemre.

– Azt látom, hogy fönn vagy.

– Akkor mért kérdezed?

– Mit csinálsz?

– Láthatod, nem? – Felém ibolyázva kicsit megvetően végigmért.

– Ülsz az íróasztal tetején.

– Az íróasztal bal sarkán ülök. Pontosabban.

– Megfázol.

– Nem. Ég a kályha.

– Felöltözünk, jó?

– Most nem óhajtok felöltözni.

– Akkor mit óhajtasz, ha szabad érdeklődnöm?

– Itt óhajtok ülni, ha szíves beleegyezésed adod.

– Nem örvendek neki.

– Az ember sok mindennek nem örvend élete folyamán. Jól mondom? Vagy élete folytán.

– Packázol velem?

– Ezt a kifejezést nem pontosan értem. De ha olyasmit jelent, hogy ki akarok tolni veled, nem fedi a valóságot.

– Rád terítek egy pokrócot.

– Teríts rám, ha ez megnyugtatja kalandos öregatyai szívedet. – És elviselte, ahogy pokróccal körültekerem.

– El vagy keseredve?

– Azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés. Jobb, mint a packa.

– Karácsony van.

– Azért.

– Azért vagy elkeseredve?

– Tulajdonképpen.

– Épp ma… Tudod, hogy ma ajándékokat…

– …fogok kapni. Soroljam? A Jézus hoz egy fenyőfát. Földíszítjük, vagyis az angyalok meg mi. Suhogó szárnnyal szálldosnak majd a szobában a felnőttek. Főanya egy nagy szatyorral a kezében egészen a plafonig röpül. Az Öregasszony zoknikat ragaszt a falakra, melyeket majd te hordasz karácsony után. Apuci egy nagy Volán taxiban száguldozik a levegőben, hogy kikerülje a bútorokat. Ez lesz a mi karácsonyunk. Lehet, hogy angyalok is lesznek, de azok biztosan a karosszékben fognak gubbasztani. Mondjam tovább? Csöngetni fogsz. Az angyalok horkolni fognak, te meg izzadtra izgatod magad, hogy jöjjön a Jézus. Csöngetsz, hogy jöjjön. Aztán tele lesz ajándékkal a szoba, ahogy méltóztattál figyelmeztetni, én pedig leszaladok a lépcsőn, és ujjongani fogok. Vagy ne ujjongjak?

– De. Ujjongj.

– Azt fogom mondani: ennyi minden! Ti leröpültök a plafonról meg a falakról, Főanya ölébe kap, jön a cipp-cuppolás.

– Mi az a cipp-cuppolás?

– A cipp-cupp szeretet.

– Mért, az nem jó?

– De jó – mondta Lányomlánya, és mélán kinézett a hóhimbálta olajfára. – Jó az.

– Öltözzünk föl.

– Aztán apuci megáll a Volán taxival a levegőben, leugrik a padlóra, cipp-cuppol.

– Látom, nem tetszik neked ez a cipp-cupp.

– Jön az Öregasszony, szemében könnyekkel és a rétes átható fényével, kitárja hatalmasra két nagy pulykaszárnyát, miket megsütött nekem, és vége lesz a karácsonynak.

Tébláboltam.

– A karácsony sem tarthat örökké.

– De. Örökké kéne tartania.

– Nem is volna jó. Az ünnep csak akkor ünnep, ha elmúlik.

– No, most fején találtad a szöget, Papuli. Azért jobb így.

– Hogyan?

– Itt az íróasztal sarkán karácsonyozni. Most előkarácsonyozok.

– Mi az, Boja?

– Tavaly is az volt a legjobb.

– Mi volt tavaly?

– Tavaly is előkarácsonyoztam. Csak nem vetted észre, Papuli. Ugyanitt ültem az íróasztalod bal sarkán.

– Tavaly?

– Mondom. Csak ti nem vesztek észre semmit. Nincs időtök. Forog a plafon.

– Mi forog?

– A plafon… Szálldostok, mint az angyalok, nem is tudtok már megállni. Főanya sem vette észre, hogy itt ülök az íróasztal sarkán, pedig kétszer is bejött. Mikor előkarácsonyoztam.

– Nézd, annyi dolga van…

– Azért jó a cipp-cupp. Nem kerül időbe.

– De ez az üldögélés, úgy látom, nagyon sok időbe kerül. Mit képzelsz…

– …azt képzelem, amit tavaly képzeltem. Hogy olyan sokáig kell várni a karácsonyra, már belefájdul a fejem, de az még mindig nagyon jó… Fájjon csak. Azt képzelem, hogy karácsony lesz. Hó lesz. Fenyőfa lesz. Angyalok lesznek. Minden lesz. És nem leszek egyedül.

– Na, én ezt nem hallgathatom, mert tényleg karácsony lesz, mire az Öregasszony hazajön.

– Menj csak. Én addig itt előkarácsonyozok meg asztalsarkozok.

– De mi ebben a jó? – kiáltottam.

– Várni.

Én nem vártam tovább, lerohantam, és fejvesztetten álltam neki a zöldségtisztításnak, a pulykatrancsírozásnak, a mákdarálásnak, kifliszeletelésnek, ajándékcsomagolásnak, fenyőfakifeszítésnek; tojáshabot vertem, szalonnával spékeltem húsokat, forró tejet öntöttem a mákos kiflidarabokra, vágtam a húsokat, a kenyeret, az ujjamat, a szívemet, szaladgáltam ki-be a szemetesvödörrel, forró vizet engedtem, csillagszórót hajlítgattam, ezüstszalagot tépegettem, piros terítőt terítgettem, gyertyát gyújtogattam, aztán ide-oda szaladgáltam, mert nem találtam a csengőt. Már mindenki a szobában állt, igaza volt Lányomlányának, apja a szoba levegőjében Volán-taxizott, de nem tudta leállítani a motorját, anyja új harisnyát húzott, de ahogy a combjáig ért, mindig elpattant egy szál, újabb és újabb harisnyát rántott, de a szálak elpattantak, az Öregasszony krémet kevert, de nem tudta leállítani a keverőjét, a kanál csak forgott, forgott a kezében, a krém már habos volt, de a kanál nem állt meg az Öregasszony kezében; no, én meg nem találtam a csengőt.

– Hol a csengőm! – üvöltöztem elszántan, és fölrántottam a kisszekrény ajtaját, nem volt ott, az üvegpolcon sem volt, az asztal alá bújtam, ott sem volt, a szőnyeget is fölhajtottam, a lépcső aljában kerestem, nem volt az sehol.

– Nincs meg a csengő! – kiáltottam.

– Nem érdekes a csengő, már éhen halunk – mondta Lányomlánya apja –, éhen pusztulunk! – és kiugrott a levegőben száguldó taxiból, belefejeselve a citromsárga hallevesbe.

– Most a csengővel jön! – förmedt rám az Öregasszony, és valami fekete spárgával összekötött hat zoknit, hogy valami fekete kötszernek tetszett az egész, aztán bevágta a fenyőfa alá, Lányomlánya anyja pedig rám legyintett.

– Sosem talál meg semmit! Boja úgyis tudja, hogy le kell jönnie! – És egy hatalmas hajas babát hajtogatott előre-hátra, hátha fölsír. Nem sírt föl, Lányomlánya anyja pedig egyre dühödtebben hajtogatta a főbabát előre-hátra, a hátát ütögette, rázta, mint Krisztus a vargát, és kiabált: – Nem szól ez a piszok! Meg se mukkan! Becsaptak! Ezer forintot adtam érte!

– Majd becseréled – mondta a férje, belekanalazott a hallevesbe, aztán ő is ordítani kezdett: – Hívjuk le Boját, hát kihűl a halleves! Ezért igazán kár volt Tiszavasvárról hoznom ezt a nyomorult halat!

Akkor egy pillanatra megállt a kavargás. A lépcső tetején megjelent Boja. Ibolyaszemében szikráztak a gyertyák. Mindnyájan helyünkbe meredtünk, mint egy rögzített filmkép: az Öregasszony fölfelé tárta két pulykaszárnyát – gyere, kislányom! –, én a szekrény alatt hasalva pillantottam föl rá, apja a hallevesbe ejtette a kanalát, anyja pedig a hajas babát fejjel lefelé fordítva suttogta: Boldog karácsonyt…

És elkapták és cipp-cuppolták. Gyorsan énekeltünk, és fejcsóválva nekiestünk a félig kihűlt vacsorának.

Lányomlánya megint a lépcső aljában állt. Gömborrát fölkapva figyelt fölfelé. Ilyenkor minden vonása a gömborrba szaladt össze. Kicsi volt ez az orr, de a figyelem ugyancsak kigömbölyítette. Mintha szimatolt volna. Ibolyaszeme is összeszűkült, mint alig rebbenő láng, nézte az előtte meredő tizenhét lépcsőfokot. A fényes, vastag deszkákon alig csillant fény.

– Papuli – suttogta fölfelé, és figyelt. Semmi válasz. Aztán megerősítette a hangját: – Papuli! – Ismét csönd. Lányomlánya megemberelte magát, és gömborrával előrerukkolt, és megindult a lépcsőn. A vaskorlátba kapaszkodott. Fölért a lépcső tetejére, ahol kávébarna csempefolyosóról nyíltak a fehér ajtajú szobák. Benyitott az első ajtón. Sötét volt odabent. Élőfekete csempefal emelkedett körös-körül. Lányomlánya ámuldozott. Ilyennek még sohasem látta a fürdőszobát. A szélén sárga, behorpadt vízilóként terpeszkedett a kád. Lányomlánya melléje merészkedett, és megsimogatta. „Ez nem is él” – motyogta magában, aztán még egyszer megsimogatta, hátha életre kel a fürdőkád. A lefolyó hörgött egyet – talán a szomszédban vizet engedtek. Lányomlánya visszahúzódott, aztán kedélyes hangon rászólt a fürdőkádra:

– Na ne beszélj! – Nevetgélt. Hallgatózott. De a vízilókád több hangot nem adott. Lányomlánya kilibbent a fürdőszobából.

Zeg és zug. Ezt jól kitalálták – gondolta Lányomlánya –, hogy eltévedjen benne az ember. A kávébarna folyosót fehér farácsozat vette körül, mint valami villogó fogsor. Lányomlánya gyorsan benyitott a következő fehér ajtón.

Ez az Öregasszony szobája – villant át a fején, amit úgy borított a szőke haj, mint egy bukósisak; a sisak éle egészen ibolyaszeméig ért, alig látott ki alóla. Szabályos, egyenes szálú haja volt Lányomlányának, a hajsisak egészen a koponyájára tapadt. A beálló huzatban most felborzolódott.

– No, égnek áll a hajam – motyorászta –, erre mondják, hogy égnek áll a hajam. – Megsimogatta a fejét, de a bukósisak már helyreállt.

A falon függött a csodaszekrény. Olyan volt, mint egy háromrekeszes vár. Alul erkély futotta végig, de még alatta három fiók húzódott, mint tagolt lövészárkok. És még oldalt három-három kis rekesz és középen két nagy rekesz, mintha csak a vár levegőbe nyitott szobácskái lennének. A csodaszekrény tetején kis galéria futott, ott bágyadoztak a kicses-kecses porcelánok, bonbontartók, két kis váza – persze virág nélkül –, dísztojások. Mindre virág volt pingálva; Lányomlánya megfogta az egyik porcelán tojást, és megpróbálta leszedni róla a virító virágot. Nem jött. Inkább hát kinyitotta. Két aranyozott fejet talált benne, amint lángok közt lobog. „Hűséggel az egészségért” – az volt körbeírva, Lányomlánya azonban csak cirádának látta, noha a betűket már fölismerte. – Ahelyett hogy rágógumi volna – gondolta, aztán visszaejtette a dicsőségfejeket a porcelán tojásba.

A krémek annál jobban tetszettek neki. Hűha! Kezébe vette a kistükröt, és nekilátott sorban csaknem mindegyiknek. Nokedliujját belemártotta az egyik tégelybe, aztán a krémet az arcára kente. – Jó – gondolta megelégedéssel. Még kent. Jól bemázolta magát. Piros rudat is talált, azt is kinyitotta. – Ahá – gondolta huncutul –, szóval ez az a csodaszer! – Huzigálta a száján a rúzsrudat, egymásra tapasztotta az ajkait, ahogy a nagy asszonyoktól látta, és kente, kente magára a piros anyagot. Végül akkora lett a szája, mint egy oroszlánnak. Az egész gyerekarc festékből állt. Végül kis seprűt is talált, azzal meg ibolyaszeme fölött pingált nagy vastagon. Fehér, piros, fekete folt lett az arca. S ezzel, úgy gondolta, eleget is tett a csodaszekrénynek. De nem. Egy márványfedelű kis dobozban gyöngyöket talált. Annak nagyon megörült, a nyakába akasztotta. Két hatalmas fülönfüggőt akasztott a fülébe, és szaladt kifelé a másik fehér szobaajtó felé.

– Papuli, Papuli, nézd meg, én vagyok az ősember!

Benyitott. Én javában aludtam, húztam a lóbőrt. Lányomlánya fölöttem meredt, piros-fehér-fekete arcával, bukósisakszőkeségével, és nézett.

– No, Papuli… – csöndesen szólt, és megsimogatta a kis nokedlikkal az arcomat. Aztán óvatosan egy Népszavát vett föl az újságtartóból, és az arcomra terítette. – Szuszogj csak – annyit mondott, és kióvakodott a szobából.

Kinn a kávéfolyosón levetette a cipőjét, és harisnyában lépkedett tovább. Lement a tizenhét lépcsőn, megkereste a hajas babát, amit karácsonyra kapott, aztán újra föl a tizenhét lépcsőn, a hajas babát a kezében lógatta. Annak a karja kicsavarodott, bamba szemével nézegette az ősemberi ábrázatot Lányomlányán.

– Figyelj ide – mondta a zizegő hajú babának. – Most fölmegyünk a padlásra, és mindent megbeszélünk. – Azzal a kávéfolyosó végén nekieredt az újabb tizenhét lépcsőnek, nyögve húzta maga után a zizegő hajú aranybabát. – No, még csak pár lépcső. Ennyit meg tudsz tenni. – Nyekk-nyekk – nyikorgott a falépcső. Ez volt a piros lépcső. Piros linóleummal borított tizenhét lépcső.

– Húha, a magasban vagyunk! – Ott fönn is három ajtó meredt Lányomlánya elé. A bal oldalit választotta, alig vetődött be fény. Óriási szekrények honoltak ott, tele iratokkal, könyvekkel. Lapátok. Seprűk. Hatalmas üvegek, papírzsákok, ládák. Egy üres, nagy papírdobozban elhelyezkedett, ölében az aranybabával. És dudogni kezdett neki.

– Látod, látod… Milyen sötét van. Ilyenkor már leszáll az este. Azt mondják. Leszáll. Nem rossz. Mintha az este egy nagy madár volna. Nevetséges. Mindegy. Leszáll. Talán csillagok is vannak az égen. Itt, itt – fordította aranybaba fejét a padlástető behabarcsozott nádazata felé –, itt, itt, közvetlenül fejünk fölött égnek a csillagok! Itt, a tető fölött! Ha kinyúlnék a tetőn, le is vehetnék egy-két csillagot. Azok világítanak. Tudod, kik élnek a csillagokban? Ó, te nem tudsz semmit! – Megrázta az aranybabát, de az nem akart nyávogni. – Még nyávogni sem tudsz! No! Aranygyerekek élnek a csillagokban. Aranyparkokban játszanak. Aranykantár van a kezükben is, ilyen kicsi aranylovacskákat hajtanak. Milyen vidámak! Trappolnak az aranylovak az aranyparkokban, az aranygyerekek meg viháncolnak! De nem érjük el az aranygyerekeket, látod, mert nem tudok kinyúlni a tetőn.

Az aranygyerekek boldogok. Vidámkodnak. Sosincsenek egyedül, szaladgálnak, lovakat hajtanak. – Aztán Lányomlánya lehajtotta a fejét, bukósisak-haja előregördült. – Én meg itt vagyok. Veled játsszak? Nem is válaszolsz.

Bezzeg ők! Főanya mindig azt mondja: sietek, sietek… Esze ágában sincs sietni. Benn üldögél egy írógép előtt, és azt kopogtatja. Ugrálnak a billentyűk. Bejön hozzá egy úriember, a fülébe súg. Nevetnek. Brrr… Hogy utálom az úriembereket! Ki van nyalva a hajuk, a homlokukra tapad, mint valami polip! De Főanya nevet, hátrahajtja a fejét, úgy gurgulázik a nevetéstől. Bezzeg ők szórakoznak!

Apucikám… Apucikám… No, azt sem kell félteni! Berregteti az autómotort, és kinyitja az ajtót.

– Tessék csak beszállni! Elviszem én taxival a világ végére is, de ha kell, tovább, Soroksárig. És elmennek Soroksárra. Én is elmennék Soroksárra, de apuci csak idegeneket visz Soroksárra. Hogy fogja a kormányt, kanyarodik, búg a motor, sss… tépik az utat, tépnek ám veszettül…

– Majd jövök, Boja – ezt mondja apuci… és közben csak furikázik a taxival. És hogy nevetgélnek! Hátul, látom, két hölgy ül.

– Vigyen el minket Soroksárra, Pista… – nyögik a fülébe, és búgnak nevetve. A hölgyek. Pista, per Pista, nekik Pista mindenki, aki a földön él. Apu is Pista. Nem szeretem a hölgyeket, meg kell mondanom. Ezer drótba van a hajuk fölvillanyozva.

Az Öregasszony persze csak úszik a folyosón. Ő egy végeláthatatlan folyosón lakik. Körös-körül fehér ruhás betegek üldögélnek a székeken, mint a sziklákon. Bólogatnak, az asszony felé nyújtják a kezüket, hogy elérjék és belékapaszkodjanak. Azok nem tudnak szabadulni a sziklákról, mintha oda lennének kötözve. Szeretnének az Öregasszonnyal kiúszni a partra. Hogy megmeneküljenek. Tudod, aranybaba. Mert azok bolondok. Ki szeretnének úszni, újra kiszaladni a jó meleg strandra. A tengerpartra? A folyópartra? De nem lehet. Oda vannak kötözve a sziklákhoz. Az Öregasszony azt mondja nekik: mindjárt, mindjárt… csak megyek Bojához… Jön haza…

– Figyelsz már, vagy csak a fejedet lógatod? A csuda vigyen el! Felelj már! Felelj! – Lányomlánya rázta a babát, behasította a mellénykéjét, úgy kiabált vele.

– Felelj már! Nekem nem fogsz hallgatni! Mint a mormota! Nem érted? Beszélj! Beszélj!

Sikongásra ébredtem. Nofene! Micsoda sötét. És elaludtam, mint a zsák. Ki sikoltoz? Füleltem, először azt hittem, csak álmodtam. Aztán a magasból jött a hang, mintha csak az égből jött volna. Nofene! Még nem jött meg senki? De hol van Lányomlánya akkor? Az anyja azt mondta, hazajön ötre. Már fél hét. A sikoltozó kiabálás csak hallatszott.

Fölugrottam, amennyire tőlem telt, aztán ki a kávéfolyosóra. A felső részből hallatszott a vékony kiabálás. Fölcaplattam a második tizenhét lépcsőn, aztán a padlásra nyitottam.

Lányomlánya ott ült egy nagy papírdobozban, de nem ismertem meg. Mint valami ősember, pirosra, fehérre, feketére volt mázolva az egész arca. És kezében a holt aranybaba. Az egyik lába kitépve, a karja felébe tört, a mellénykéje pedig föl volt nyitva. A belsejéből vatta meg rongyocskák lógtak elő. Lányomlánya dühödt arccal tartotta el magától, fölmutatva, mint egy totemet. Rázta, hogy hullott belőle a forgács, amivel kecsesre tömték a készítői. Aranyhaja a porba lógott.

Csak néztünk egymásra Lányomlányával. Ő mint egy ősember, kezében néma áldozatával. Bólogatva szólalt meg, bölcsen:

– Egyedül vagyok.

Lányomlánya utálta a hósapkát.

– Minek nekem hósapka?

– Mert esik a hó. – Azt hiszem, bölcs választ adtam.

– Érdekes. Azt én is észrevettem.

– Nahát! – dörmögtem. – Jó a megfigyelőképességed.

– A hó a hósapkára esik?

– Igen, ráesik a hósapkára.

– És ha eláll a hó?

– Akkor nem esik a hósapkára.

– Akkor hova esik?

– Akkor nem esik sehova.

– Megáll a levegőben?

– Igen. – Elegem volt a kérdezősködésből.

– Érdekes. Ilyet sose láttam. Akkor csak áll magában millió és millió hószem, és várja, hogy én elmenjek alatta?

– Miért mennél el alatta?

– Hogy ne kelljen felvenni a hósapkát. Azt szeretném, hogy állna a hó a levegőben. Szebb is volna.

– De akkor nem lenne fehér a föld. Nem volna hó. Nem volna hol szánkázni.

– És mi volna, ha nem venném föl a hósapkát?

– A fejedre esne a hó.

– Agyonlapítana?

– Nem lapítana agyon, de beborítana.

– Csak egy fehér hókupac volnék?

– Rosszabb. Elolvadna a hó a fejeden.

– Víz?

– Víz csorogna a fejeden. Nem kellemdús.

– Becsorogna a fejembe is?

– Nem csorogna be a fejedbe, csak a fejeden. Elég az.

– Így meg látja a hó, hogy fejemen a hósapka, és kikerüli fejemet.

– Nem kerüli ki, ráesik a hósapkára.

– De ott is víz lesz belőle, nem?

– A hósapka felfogja a havat. Meg a vizet, ami a hóból lesz.

– Egy ázott rongy a fejemen. Kellemdús.

– Nem ázik át a hósapka.

– Vízhatlan?

– Fölfogja a havat. Megáll rajta a hó.

– Hideg lesz a fejem a hósapka alatt.

– Nem lesz hideg, mert addigra levesszük, és lerázzuk a hósapkáról a havat. Jó?

– Elég kellemetlen. Le-föl kell rángatnom majd a hósapkát. És közben úgyis a fejemre esik a hó.

– Kevés hó esik azalatt a fejedre.

– Leveszem a hósapkát, fejemre esik a hó. Fölveszem a hósapkát, akkor meg rászorítom a fejemre esett havat. Nem kellemdús.

– Induljunk. Nem lesz időnk szánkázni.

– Tudod, mi a baj? Akkor a hósapka meg a fejem között lesz a víz. Mert elolvad köztük a hó.

– Megszárad a hajad a hósapka alatt.

– Köszönöm. Olyan lesz, mint a priznic. A hósapka a fejemre szorítja a vizet, kinn pedig változatlanul esik a hó a hósapkára, leveszem, akkor meg a vízre esik a hó. Elpusztulok.

– Ne mondj badarságokat. A hósapka megvéd.

Lányomlánya nokedliujjával gyűrögette a hósapkát, amit az Öregasszony horgolt neki. Két nagy fülpompon is volt rajta, hogy jól védje a fülét, fehér alapon kék fülhallgató.

– Mondhatok valamit? – kérdezte ibolyázva.

– Tessék. Bár eleget beszéltél.

– Nem szeretem a hósapkát.

– Húzd föl, az a lényeg.

– Akkor szeretni fogom?

– Megkedveled.

– Aha. Értem. A hósapka az a tárgy, amit addig kell az embernek a fejére húznia, amíg megszereti.

– Fölfogod a jelentőségét.

– Aha. Értem. Spenótügy. Ellenspenót.

– Micsoda?

– A spenót az az étel, amit addig eszik az ember, amíg megutálja.

– A spenót pedig nem rossz. Van benne vitamin, egy kis fokhagymával, pikánsan elsőrangú. Vastartalom van benne.

– Ez olyan, mint az aranytartalék?

– Olyan. Vasban.

– Akkor azt nem szabad megenni. Azt hallottam, ne éljük fel az aranytartalékunkat.

– A vastartalékunkat fölélhetjük. Van elég.

– A spenótban.

– Abban is.

– És büdös.

– Mi büdös?

– A fokhagyma.

– Csipet kell bele. Jót tesz a vérnyomásnak…

– Nekem van már vérnyomásom?

– Van. Mindenkinek van vérnyomása.

– És szétdurran?

– Mért durrana szét?

– Az Öregasszonytól hallottam. Azt mondta, Olcsi bácsinak olyan magas a vérnyomása, fáj a feje tőle, csaknem szétdurran.

– A te vérnyomásodtól nem durran szét a fejed.

– Összetartja a hósapka?

Nem válaszoltam. Elhatároztam, nem engedem kizökkenteni magamat amúgy sem meglévő nyugalmamból. Felöltöztem, vártam a hósapkamozgalom végét, fekete ballonbundában, melynek a patentjai mindig kikapcsolódtak, már az is elég dühöt eredményezett. Nekem valóban emelkedett a vérnyomásom, már-már úgy éreztem, kinyomja felül a koponyatetőmet… Még egy hósapka, és durran.

Lányomlánya húzogatta magán a ballonos kék anorákot, és himbálta kezében a hósapkát. Féltem. Éreztem, ez megint a kérdések délelőttje. Néha rájött, és még azt is megkérdezte, miért vagyunk a világon. Boldogok leszünk-e valaha? Nagyobb-e a Jóisten, mint a televíziótorony? Szóval megoldhatatlan kérdéseket vetett fel. Reméltem, hogy megúszom.

– És miért hívjuk Öregasszonynak Alanyut?

– Mert még nem öregasszony.

– Mert még nem ráncos?

– Nem.

– A bőre ragyog?

– Nem ragyog, mert nem húszéves már, de jó, tisztességes bőre van.

– És Főanyunak?

– Főanyunak még tisztességesebb bőre van.

– Akkor nekem van a legtisztességesebb bőröm.

– Neked bababőröd van.

– Baba vagyok?

– Nem vagy már éppenséggel baba, kislány vagy.

– Szóval azért hívjuk Öregasszonynak Alanyut, mert még nem öreg.

– Körülbelül.

– Nem bántjuk meg vele?

– Nem. Ez humor.

– Értem. És mért humorozzuk őt?

– Mert szeretjük.

– A humor ezek szerint marhaság.

– Olyasmi. Szeretetből.

– Akkor téged Vénembernek kell hívni, Papuli.

– Elég nekem a Papuli. És elég a spenótból. És elég a fokhagymából. És a hósapkából. Elég! Gyerünk már!

– Ezt nem mondtad valami pikánsul.

– Nem. Ezt már magyarán mondom, mert a fenekedre ütök, és fájni fog, és nem fogsz tudni ráülni a szánkóra, hogy szánkázz!

Leballagtunk a völgybe. A hó kiidomult a dombokon, a fák között lágyan terült el, mint a takaró. Vastag volt és puha. Lányomlánya néha megállt, fölemelte a fejét, úgy bámult a hóesésbe, ibolyaszemét összeszorította olykor. A hósapka a fejére borult, olyan volt, mint egy sarkvidéki utazó – kicsiben.

A pályán alig volt valaki. Pálya? A Kuruclesi völgy oldala. Gondolom, azért lett Kurucles, mert innen lesték a kurucok a labancokat. Ezt nem akartam Lányomlányának feszegetni, nehogy megint magas vérnyomásig kérdezzen.

Fölmentünk a völgy élébe, s a fehér kenyérré sikált dombon lecsúsztunk. Én mögébe ültem, átfogtam a kezemmel, éreztem élő melegét, és magamhoz szorítottam. Engem is átjárt a régi szánkázások hajrája, mikor akkora voltam, mint Lányomlánya, és a vasúti töltésen lesiklottunk a mélybe. De velem nem volt senki. Egyedül talán jobb szánkázni, akkor az ember magában érzi a röpülést.

– Próbáld meg egyedül – mondtam hát.

– És ki kormányoz?

– Majd egyenesbe állítlak.

Lányomlánya nem nagyon lelkesedett az ötlettől. De csak fölvittem a domb tetejére. Én meg leszaladtam a domb oldalába, hogy ha a meredek felé kitérne, elkaphassam. De nem kellett. Ügyesen lesiklott. Azután már nagyon belemelegedett. Újra és újra leröpült. Sikongott az örömtől. Egyszer aztán a meredek felé irányzott. Le, le a csúfondáros mélység felé, ami előtt állottam.

– Dőlj balra! Dőlj balra! – kiáltottam, de hiába, a szán csak rohant felém, vagy mellettem el a szakadékba. Csizmámmal elébe tartottam, hogy visszatérítsem a szánkót az útjára. Elperdült a szánkó, Lányomlánya meg hatalmasat bukfencezett, ahogy végiggurult a lejtőn. Ott feküdt a szánkó mellett. Rohantam. Dédelgettem, mozgattam óvatosan, ő meg nyöszörgött. Rettenetesen megijedtem. De felült a hóban. Nem tört el semmije.

– Miért nem dőltél el balra?

Rám nézett megbocsátóan.

– Nem hallottam semmit a hósapkától. – Nevettünk. Fölállt. – Még szerencse, hogy Kudi velem volt.

– Kicsoda?

– Kudi. Olyan ügyesen elrántott balra, hogy egyikünknek sem történt semmi baja.

– Ki az a Kudi?

– Jaj! Aki mögöttem ült a szánon! Nem tudod?

– Nem tudom…

– Az utolsó két fordulóban már együtt jöttünk le.

– Kudi?

– Az. Átfogott, ahogy leröpültünk.

Körülnéztem, mint az ütődött. Már senki sem volt a pályán. Nem tudtam, ki az a Kudi, de hálát adtam neki, hogy megmenekültek. Szedelőzködtünk, Lányomlánya a kezében hozta a hósapkát.

– Én szeretem Kudit. És ő is nagyon szeret engem.

A nagy hószánkázás után sokáig maradtunk ágyban. Aggódtam, hogy Lányomlánya megütötte magát, és azért nem kel föl. Hánykolódtam egy darabig az ágyban, aztán kiosontam a kávészínű folyosóra.

Persze, a felnőttek már elviharoztak a dolgozóba. Főanya a levegőben gépelt, a harmadik emeleten, úriemberek jöttek a szobájába, melléálltak a levegőben, a harmadik emeleten, és a fülébe diktálták a diktandót, ő meg lepötyögtette vékony ujjaival. Lányomlánya apja valahol az űrben cirkált. Taxija nem is a hóban futott, hanem valóságosan röpült az országutakon, annyira nyomta a kakaót; két idősebb hölgyet vitt el Soroksárra, ahol már disznóölésre gyülekeztek a ruhájukból kihízott kedélyes emberek. Azt mondták a volánosnak, maradjon velünk, jókat eszünk! Nevettek, hangjuk egészen idáig hallatszott. No és az Öregasszony! Ott úszott a folyosón, úgy, ahogy Lányomlánya mondta. A betegek nyújtogatták utána a karjukat. Kócosak voltak és lebegtek – sziklákhoz voltak kötözve. Csak nyújtogatták az Öregasszony felé a karjukat, aki kedvesen úszott közöttük, gyógyítgatva őket a bolondos levegőben. Azok meg a fehér köpenye szélébe kapaszkodtak.

Hűha – gondoltam –, az egész világ dolgozik, mi meg itt heverészünk Isten hideg napja alatt. Nagy ajtónyitogatásokkal közlekedtem.

– Ne csapkodd az ajtókat! – kiáltott rám Lányomlánya a lenti szobából.

Majd adok én neked ne-csapkodd-az-ajtókat! – gondoltam, már régen fel kellett volna kelnünk, régen indulnunk kellene. Dübörögtem lefele a tizenhét fokú lépcsőn.

– Nem hallod, hogy ne csapkodd az ajtókat?! – szólt rám Lányomlánya, alvástól átnedvesedett ibolyaszemmel. Befordult a fal felé a nagy ágyon, tappancsaival átkarolta a vastag paplant.

Odalopództam a háta mögé, de láttam, hogy ébren van, szeme nyitva.

– Most mit lesel? – kérdezte nekem háttal.

– Hogy alszol-e?

– Dehogy alszom.

– Pihensz?

– Eleget pihentem.

– Akkor meg alomars! Fölkelni!

Nem mozdult. Dühödten a konyhába indultam teát főzni.

– Ne csörömpölj! – kiabált ki Lányomlánya. – Ennyi kímélet lehetne benned!

Bekukkantottam.

– Fáj a fejed?

– Nekem nem.

– De mi baj van?

– Mért kell mindig bajnak lenni?

– Állandóan egzecíroztatsz.

– Mit csinálok?

– Szóval rám szólsz.

– Csapkodod az ajtókat… Csörömpölsz… Mint egy elefánt, dübörögsz. Nem veszed észre?

– Zavar?

– Engem nem. De azért tekintettel lehetnél. Nem látod, hogy még alszik?

– Kicsoda?

– Kicsoda, kicsoda! – mondta méltatlankodva és fejcsóválva. Óvatosan kibújt az ágyból, a maradék paplant elegyengette, begyűrte. Az ágy fölé hajolt. Mintha suttogott volna, de nem hallottam, csak az ajka csücsörített.

Aztán halkan fölvette a papucsát, és lábujjhegyen ment a vécére. Az ajtókat úgy hajtogatta, mint a réteslapokat.

Csak bámultam. Körülnéztem a levegőben, füleltem, mint aki valakit látni akar. Hogy valami megmozdul, valami hangot hallok.

Odamentem az ágyhoz, az ágyneműk közt nézelődtem, aztán vállat vonva kimentem a konyhába.

Lányomlánya sokára jött elő a vécéből. Kezet mosott nagy sikálással, de halkan, közben mindig befelé fülelt.

– Nem aludt jól – mondta súgva, rám ibolyázott egyet.

Jelentőségteljesen visszanéztem rá.

– Talán megütötte magát.

Megint rábámultam.

– Forgolódott egész éjszaka.

Néztem, mint a bolond. Belemerültem a teakészítés műveletébe.

– Vagy fölhevült. Fölizgatta a szánkázás. Biztos rosszat álmodott.

Hallgattam. Mit mondjak erre? Belelógattam a bögrevizeinkbe a kis teapárnákat, melyek fölfúvódtak a forró vízben, lebegtek a tetején.

– Elég, elég! – kiáltott most rám, és a teapárnákat kirángatta a vízből. A bögrékben sötét lé kavargott. A teapárnák kis zsinóron lógtak, himbálóztak, aztán a kistányérra röpültek. – Milyen fekete teát csináltál! Nem szereti erősen a teát! Á, nem figyelsz semmire! – Félresodort kis testével a konyhaszekrény elől, maga vette kézbe a reggelikészítés gondját. Kenyeret vágott, megkente vékony vajjal. Aztán földarabolta a szelet kenyeret. Parizert vett elő a hűtőből, leszalagozta, fogával körberántotta a héját, a húst apró darabokban a kenyerekre fektette. – Szereti a parizert – mondta nagy komolyan, én hunyorított szemmel lenéztem rá.

– Igen. Mit bámulsz? Azt hiszed, mindenki a gyulait szereti meg a szalámit, csak mert te azt szereted? Ó nem, ha tudni akarod. Azok a nehéz füstölt darabok a kolbászokban! Megfekszik a gyomrát. És tegyél még egy cukrot abba a koromlébe! Keserű, mint az élet!

Nem mondom, eléggé ingerelt a hölgy, ahogy oktatgatott.

– Nem kellene talán egy csöpp rumot beletenni őnagysága teájába?

– Miket zagyválsz itt össze? Rumot a gyereknek? Okos Vénember, mondhatom!

– Talán attól életre kel – jegyeztem meg gúnyosan.

– Életre kel! Hát nincs semmi baja! Csak egy kicsit elfáradt! Még nem láttál olyat? Láttalak én már az ágyban heverészni nyolckor! Nagyon is láttalak, mikor az Öregasszony már javában takarít meg söpör, te a lóbőrt húzod! Ennyi pihenést is sajnálsz tőle? Egy kis citromot csavarj a teájába, és kész.

Gondoltam, most jobb, ha nem szólok. Békésen fölvágtam a citromot, belecsöpögtettem pár csöppet a teába. Némán sürgölődtünk a konyhában. Lányomlánya nokedliujjaival összeszedegette az elkészített parizeres kenyereket egy tányérra, szalvétát tett melléjük, megragadta az egyik teás bögrét, és beimbolygott a szobába. Hallottam, ahogy gondosan becsukja maga mögött az ajtót.

Vállat vontam, leültem elfogyasztani a magam reggelijét. Békésen és dühösen falatoztam. Levágtam egy jó darab szalámit, azt marcangoltam. Milyen jól megvoltunk kettesben Lányomlányával! Most mi lesz?

Odaosontam a szobaajtóhoz, hogy belessek a kulcslyukon.

Lányomlánya az ágy szélén ült, ibolyaszemével a paplanhalomra meredt. Kavargatta, hűtötte a teát. Megízlelte. Aztán az ágy fölé nyújtotta. Majd letette az asztal szélére. A parizeres tányérról fölvett egy darab kenyeret, bekapta. Egy darabot az ágy fölé nyújtott. Nem hallottam a hangot, de mintha mozgott volna a szája. A fejét csóválta. Később bekapcsolta a rádiót, valami muzsika szűrődött ki a szobából. Nagyokat nevetett, csapkodta a térdét, ugrabugrált. Aztán lekattintotta a rádiót, megint a paplanok fölé hajolt, egyengette a párnákat, fölpüfölte.

Rám nyitotta az ajtót, én meg a fenekemre ültem, a kezemben lévő teás bögre kiborult.

– Mit csinálsz itt? Csak nem leskelődtél? Szép dolog, mondhatom! Na, emelkedj már föl, Papuli! Nem ütötted meg magad?

– Nem, nem – motyogtam, aztán a kiömlött teát törölgettem. – De tudod, hogy sietnünk kell, bevásárolunk, holnap sok vendég jön, az Öregasszonynak nagyon sok dolga lesz…

A piacon nagyon sokáig kuncsorogtunk. Összeválogattam a húst – lábszárat vettünk, oldalast, egy csülköt, jó húsosat, meg egy félkilónyi combot. Zöldséget vettünk a levesbe, aztán újra vissza a húsoshoz, negyven deka marhahúsért. Téli almát válogattam, az Öregasszony pitét akart csinálni. Italokat is vettünk, sört, bort, pálinkát.

Lányomlánya csak szorongatta a kezemet. Nem szólt semmit, csak nokedliujjait a tenyerembe süllyesztette. És néma volt. Azelőtt annyit kérdezett, hogy majd rám szakadt az ég. Most csak csillogott föl hozzám ibolyaszemével, a gyéren szállingózó hó megnedvesítette szempilláit.

– Menjünk már… – nyúzta, húzta a kezemet, vonszolt maga után. Én a nagy kosarakat cipeltem, alig tudtam követni a hóban trappoló kis csizmája nyomát. Szipogott.

– Csak nem sírsz? – kiabáltam rá. – Mi bajod van?

Akkor már potyogtak szeméből a nagy könnycseppek, az ibolya vízben úszott, az arcán legördültek a cseppek, nem törölte le, csak törtetett előre a vastag hóban.

– De hova a csudába siessünk? Az Öregasszony csak délután jön haza… Hé! – utána kiáltottam, mert előreszaladt, be, be a kertajtón, a bejárati ajtón dörömbölt! Ahogy kinyitottam az ajtót, berepült a szobákba, ide-oda futkosott, fölszaladt a kétszer tizenhét lépcsőn, nem kiáltott, csak minden zugba benézett, aztán sírva az ágyra dűlt.

– Tudtam! – kiabált. – Eltűnt! Miattad. Mert annyit totojáztál! Eltűnt! Nem érted? – És sírt.

Alanya vánszorgott a havas park emelkedőjén. Nem mintha öreg lett volna – noha tudni való, hogy a család csak Öregasszonynak hívta becézésképpen –, hanem mert egyszerűen fáradt volt. Ő volt az, aki után kapkodtak a sziklákról a folyó-folyosón az emberek.

Elmeintézet – ez volt a hajó neve, ahol Alanya dolgozott. Már reggel hatkor trappolt a hóban, hogy beérjen idejében az elmehajóra. Óriási sárga hajó volt ez, nagy, kivilágított kabinablakokkal és sok-sok kedves, furcsa utassal. Az utasok Alanya gondjaira voltak bízva. A folyó-folyosó szék-szikláira, asztal-köveire támaszkodva várták Alanya megérkezését a téli reggelben. Aztán Alanya megérkezett, és megindult a hajón az élet. Sürögtek-forogtak a fehér köpenyes matrózlányok, hogy eleget tegyenek Alanya parancsainak. Mosdatták a betegeket, pátyolgatták, púderezték az öregeket, a fiatalabbakat pedig mindenféle édes gyógyszerekkel látták el. Megindult a reggeliztetés, a bolondos betegek vidáman és szomorúan kanalazták a tejlevest, a mazsolás madártejet. Mert Alanya nagyon szerette a betegeit. Mikor ő megérkezett, a betegek megnyugodtak, felé nyújtogatták vibráló kezüket, kapaszkodtak utána. Alanyának mindenkihez volt egy kedves szava, egy suhanó simogatása, a hajó ilyenkor elnyugodott, és aránylag békésen hajózott az álló vízen. Alanyának mindenre volt gondja – kellett is, hogy legyen –, a fűtésre, az ablakon besurranó szél elcsitítására, a színes orvosságok kiosztására, a sziklák, székek, ajtók tisztántartására, a kabinágyak fekhelyének puhaságára. Így aztán Alanyának nagyon sok dolga volt, hogy a rábízott elmehajó utasai úgy-ahogy boldogak legyenek.

Így aztán érthető, hogy hazafelé jövet vánszorgott. Egyszerűen a fáradtságtól és nagyszerűen a sok szatyortól, pakktól, melyekben kisded családjának élelmet, kenyeret, sót szállítmányozott haza, no és főleg azoktól a csomagoktól, melyekben Bojának rágógumit és Túró Rudit cipelt haza. Mert Alanya legjobban Boját szerette, Boja viszont a Túró Rudit. Így hárman szerették egymást igazándiból.

Most is cipekedve emelkedett a park havas fái közt, zöld irhabundájába burkolózva és dideregve. Mert hideg is volt. Méghozzá. A cipeléshez.

Amint a park széléhez ért, nagy csoport csíkos vaddisznócskát látott. Szuszogva hammolták a havat. Kis röffenésekkel harapdálták a nagy fák odvas törzseit. Odasündörögtek Alanyához, megszagolták a csizmáját, fölnéztek ezüstkucsmás fejére.

Alanya nem félt a vaddisznócskáktól. Azt gondolta, azok is Isten teremtményei, s mint ilyenek nem lehetnek abszolút gonoszok. Alanya tudniillik szent volt, jóság lakott a szívében. Most is ott állt a kis vadsüldők között, és beszélgetett velük, mint Assisi Szent Ferenc a madarakkal annak idején.

– Na, mit akartok? Sietnem kell, haza kell érnem. Ne tartóztassatok fel! – És csizmás lábszárával kedvesen odébb pöckölte a vaddisznócskákat, melyek szaglásztak és farukat rázva cömbörögtek körülötte. Mintha az lett volna huncut vaddisznócska-tekintetükben: „Ne menj még… beszélj még… játsszunk még…”

– Na jól van, jól – mondta, és megvakarta az egyik kisdisznó hátát, amelyik hálásan röfögött. Mondom, Alanya a középkorban valószínűleg szent lett volna, de mivel elmúlt a középkor, így csak egyszerű asszony lett a huszadik században, úgy is, mint Boja nagyanyja. A vaddisznócskák szelídek lettek a közelében, ahogy az elmelakók is megnyugodtak jelenlétére.

– De nem maradhatok ám sokáig! Itt viszem az unokámnak a Túró Rudit meg a rágót! Nagyon vár. Ha látnátok az unokámat! Olyan ibolyaszeme van, hogy még egyszer akkorára nyílik a szemében a világ! Haja sárga kis sisak, lába formás, mint a kövirózsa…

A vadsüldők kedveskedve dörgölőztek a keze fejéhez, és mintha csak utánozták volna, azt röfögték: „Kvirózsa… kvirózsa… kvirózsa…” Alanya elnevette magát.

– Ti is szeretnétek, ha ismernétek! Nagyon jó lelke van! Mint egy kicsi lámpás, ég benne a lélek… Majd egyszer megmutatom nektek, erre fogunk jönni, és ti is kijöttök az erdőből, és hozunk mogyorót meg diót, és azt ropogtatjátok, és hempergőztök a hóban. Jó lesz?

Vaddisznócskáék mormologtak, dörzsölőztek, csaknem elgáncsolták örömükben Alanyát, aki különben is roskadozott a csomagok terhe alatt.

– Nagyon vár már engem az a kislány! – toppantott most már nagyot a lábával Alanya. – Várja, hogy vigyek neki Túró Rudit… Annyira szereti a Túró Rudit…

„Trrrtrrrdi… trrrrtrrrdi…” – dörmölésztek a vadsüldők kedveskedve Alanyának, mire az csak megnyitotta a szatyrát, és egypár Túró Rudit meghámozott, és a kicsinyek közé dobta, melyek habzsolva fölfalták az édességet, egymást lökődve, nedves orrukkal a hó közt matatva.

Alanya megiramodott – így estig sem érek haza –, és becsukta maga mögött a kerítés vasajtaját, kisurrant a járda fényes hóútjára. A vaddisznócskák a kerítéshez szaladtak, úgy bámultak utána, kis orrukat a kerítés rombuszaiba dugták és nyöszörögtek.

– Jól van, jól van, na – integetett vissza nekik –, majd holnap újra erre jövök! De várjatok ám!

Azzal nekiveselkedett a dombnak, és ripp-ropp ment hazafelé, a csizma úgy nyikorgott a hóban, mint a nyenyere.

– Jaj – mondta, ahogy belépett –, nagyon elfáradtam!… – És nyújtotta a sok csomagot. Verte le magáról a havat. – A vaddisznók is föltartóztattak.

– A vaddisznók?

– Mindig várnak. Nyolcan vannak… ma a Túró Rudit is megették… És bent, ha látnád, mi van! Nagyon nyugtalanok voltak ma a betegek, talán időváltozás lesz…

– Mindig az időváltozással jöttök!

– Mit csináljunk? Valami magyarázatot csak kell adni a nyugtalanságnak! A hajón is énekeltek, gajdoltak, kiáltoztak, alig tudtam rendet teremteni… Láttad volna Hammaynét… egy széken állt, és rázogatta a szárnyait. Hogy neki az van. A két karját emelgette. Hogy elszáll…

– Elszállt?

– Ne bolondozz! Adtam neki egy lemezjátszót, akkor lejött a székről, és megnyugodott. De egész délelőtt azt nyekergette. Domján Edit énekel rajta. „Beszélj… Beszélj… Beszélj…” Ezt énekelte szegény egész nap. Ti mit csináltatok?

– Bevásároltunk. Nem azt mondtad?

– Dehogynem! – Ilyenkor Alanya már nem látszott középkori szentnek, inkább villogó szemű apácakolostor-főnöknőnek. – Vettél tarját?

– Vettem, és…

– Vettél lábszárat?

– Vettem, és…

– Vettél marhaleveshúst?

– Vettem, és…

– Bojával voltál?

– Vele, de…

– Adtál rá sálat?

– Adtam, de…

– Szvettert?

– Szvettert is, de…

– Ráhúztad a kesztyűt?

– Ráhúztam, de…

– Nem ázott át a csizmája?

– Dehogy ázott, csak…

– Megfájdult a torka?  

– Dehogy fájdult, csak…

– Megütötte magát?

– Dehogy ütötte meg magát, csak…

Ott hadonászott előttem a szent asszony. Mondom, szentsége már elillant, a messzi múlté volt, előtört belőle a hárpia. Igaz, azt mondják, mindenkiben két én lakik. Két lény. Most, ahogy láttam, a hárpia látszott működni, ahogy előttem hadonászott.

– De-de, csak-csak, és-és… de-de, csak-csak, és-és… Ennyit tudsz csak hápogni? Hol van egyáltalán az a gyerek?

– Az a gyerek a szomszédban van. Nagyon el van keseredve… A másik gyerek elveszett.

– Mit mondasz? Megőrülök! Tudtam, azért hápogsz és sunyítasz! Istenem, mit mondunk az anyjának! – Le-föl rohangált, kétforintosokat keresett. – Tudtam, tudtam! Semmit sem lehet rád bízni! Nemhogy a bevásárlást, de egy gyereket sem! Istenem! Megőrülök!

– Ne őrülj meg. Nem a mi gyerekünk veszett el! Halló! – utána kiáltottam, de ő már rohant árkon-bokron, havon, úton keresztül telefonálni a hóban állingáló fülkéhez. Én persze utána trappoltam, de a házipapucs leesett a lábamról, azután kalimpáltam. Persze a sose járó autóbusz is megjelent, úgyhogy félreugrottam, a busz végigspriccelt, tele lett a szám, szemem hólével. Köpködve szaladtam Alanya után, és kiabáltam: – Nem a mi gyerekünk veszett el! Értsd már meg, hadd mondjam el! A másik gyerek! Azért van elkeseredve! De megkeressük!

Kiabálhattam. Mezítláb rohantam utána, de ő már javában konferálta lányának a szöveget:

– Megőrülök. Apád elvesztette a gyereket! Azonnal gyere haza! Valahol… a hóban! Istenem! Ne a rendőrséget értesítsd, hanem gyere haza! Sose bízzuk rá többé! Csak még egyszer meglegyen! Szegény kis Bojám! – sírdogált a telefonba a lányának.

Üvöltöttem:

– Nem a Boja veszett el! A másik! A másik gyerek! – Álltam mezítláb a hóban, ő meg a szomszédba szaladt.

Ültünk titokzatosan az emeleten. Lehorgasztott fejjel. Alanya, Főanya és én. Hallgattunk. Főanya kisírt szemmel bámult maga elé. Lassan nyugodtunk csak meg. Nem mertem rágyújtani egy cigarettára sem, mert úgy éreztem, rögtön rám rontanak, hogy hova tettem a gyereket, noha Boja már békésen aludt a szomszéd szobában. A kávéfolyosón áthallatszott a könnyű zihálás.

– Tönkre akarsz tenni minket? – szólalt meg baljós hangon Alanya, szemében a düh földöntúli szikráival.

– Dehogy akarlak… – nyögtem.

– Akkor mért mondasz ilyeneket?

– Istenem… – Főanya fiatal hangon belesírt a levegőbe. Fölkelt, gyorsan átment a kávéfolyosón, és belesett a szobába, ahol Boja aludt. Le sem vetkőzött, fiatal-szőke haja nedvesen a ronggyá havazott, nyúzott, ócska irhabundájára omlott. Visszajött, megtörten mosolygott. – Megvan…

Dühös voltam.

– De mért ne volna meg?

– Azt mondtad, elveszett…

– De nem ő veszett el, hányszor mondjam, hanem a másik gyerek!

– De milyen másik gyerek?! – ordított rám Alanya, nem kímélve a hangszálait, de aztán észbe kapott, hogy Boja alszik, lehalkította selymes hangszerré.

– Hogy mit állhatott ki miattad ez a lány…

– Nem lány már, hanem asszony… – nyögtem dühömben.

– Éppen ez az! Anya! Tudod, milyen az anyai szív?

– Nem tudom – mondtam, és azt gondoltam, ha ilyen ostoba, nem is akarom megtudni.

Akkor egyszerre egymásra villantották a szemüket, Főanya és Alanya, és szelíden kezdtek beszélni velem, mint egy elmebeteggel.

– Na… Meséld el szép sorjában, mi történt… – Biztatóan mosolyogtak, mondom, mint egy hülyére.

– Mit meséljek?

Lányom odajött hozzám, megsimogatta a fejemet, mintegy jelezve, nem kell tőlük félnem. Alanya is közelebb húzta a székét hozzám, szemembe nézett, és gyöngéden faggatni kezdtek.

– Ki az a másik gyerek? – kérdezte Alanya előrehajolva, még mindig a zöld irhabundában pihegve.

– Nem tudom…

Alanya ingerült mozdulatát Főanya leállította, és kedvesen szólt:

– Hagyjad, anya. Nem olyan egyszerű… Mióta van itt egy másik gyerek?

– Egy napja…

– Aha. Itt lakik?

– Itt, persze.

– Egyszerűen bejött a lakásba?

– Egyszerűen be.

– De hol? A zárt ajtón át?! – kiáltott rám dühében Alanya.

– Nem tudom…

– Akkor mit tudsz? Talán a kéményen lopakodott le?

– Ma reggel már itt volt. Azt tudom.

– Hol?

– Boja ágyán üldögélt.

Egymásra néztek a hölgyek, mintha bolond volnék.

– Itt láttad először?

– Én nem láttam.

– Akkor honnan tudod, hogy itt volt?

– Boja mondta.

– Mit mondott?

– Hogy rosszul aludt. Forgolódott az ágyban.

– Kicsoda?

– Mondom, az a másik gyerek!

A hölgyek fáradtan hátradőltek, Alanya a széken, Főanya fölöttem háttartásban. Csóválták a fejüket.

– Boja beszélt vele?

– Nem, azt nem hallottam. Be volt csukva az ajtó. Csak azt láttam, hogy takargatja a paplannal.

– Szóval ő sem beszélt vele? – kérdezte fenyegetőn Alanya, mint a rendőrségen.

– Reggelit készített neki.

– Reggelit?

– Igen. Parizert meg vajas kenyeret. Hogy a gyulai kolbászt nem szereti.

Lányom észrevétlenül jelzett Alanyának, hogy bizonyára süsü vagyok, ne jöjjön ingerületbe.

– És… hm… mekkora ez a gyerek?

– Akkora lehet, mint Boja.

– Értem – mondta Alanya jelentőségteljesen. – És lány? Lánygyerek?

– Azt nem tudom pontosan.

– Ja, nem tudod.

Csend volt. Csak Boja lélegzése hallatszott a kis szobából.

– És egyszer csak itt volt. Igaz?

– Nem. Már előző nap is velünk volt. A dombon.

– Hol?

– A Kuruclesi-dombon, ahol szánkáztunk.

– Valami szomszédgyerek?

– Nem hiszem. Boja mögött ült a szánkón.

– Egyszerűen fölült a szánkójára?

– Ott volt mindenesetre.

– Honnan tudod?

– Boja bukfencezett egyet, s akkor mondta, jó, hogy vele volt az a gyerek. Megmentette őt.

– A másik gyerek?

– A másik gyerek.

– Félelmetes.

Vallatóim megint elernyedtek. Alanya egy zsebkendővel megtörölte izzadt homlokát.

– Annyit csak tudsz, hogy hogy hívják?

– Nem tudom… Hogy is?

– De Boja nem szólította?

– Nem. Várjatok csak… Valami neve volt azért…

– Na… – biztattak vallatóim hozzám hajolva. Most már én is verejtékeztem, hogy egy titokzatos lényről kell beszélnem, akit nem ismerek. De ugyanakkor tudtam, hogy van, hiszen Boja egészen belebetegedett, most is izzadtan aludt az ágyban, kimerülve. Mi is a neve? Pedig Boja valahogy mondta a nevét.

– Azt hiszem, Kudi a neve. Kudinak hívják.

– Kudi? – csapott le rám egyszerre mind a két izgatott hölgy. – Kudi? Milyen név ez?

– Nem tudom… Kudi.

– Ez magyar név?

– Nem hallottam még.

– Én sem – mondta fölényesen Alanya, levetette izzasztó zöld irhabundáját, magas nyakú pulóverét ráncigálta a nyakánál, mint aki meg akar fulladni. – Nem bírom tovább! Egyszerűen bejár ide egy gyerek, és azt se tudjuk, hogy kicsoda!

– Hát Kudi… most mondja Apa… – könyörült meg Lányom rajtam. Rám mosolygott, gyanús kedvességgel.

– Kudi! – kiáltott föl Alanya. Megint elvesztette középkori szentségét, inkább a másik tulajdonságával, hárpiaságával tündökölt. – Nem rossz! Mit kezdjek egy Kudival? Nem mehetek be a rendőrségre, hogy kérem, a férjem azt állítja, nálunk lakik egy Kudi nevezetű egyén, akinek nem tudjuk az adatait! Aki nem tudni, hány éves! Azt se, hogy fiú-e vagy lány. Hogy szőke vagy barna? Hogy adjunk személyleírást? És mindezek fölött Kudinak hívják! Hát azonnal bevisznek minket a bolondokházába!

– Meg kellene kérdezni Boját… Ő biztos tudja – mondta Főanya, de Alanya rögtön leintette:

– Azt nem lehet! Ha láttad volna! Teljesen kimerült! Belebetegedett a hiányába! Szét akarod törni a lelkét? Majd megkeressük.

– De hol? – kérdezte a lányom.

– Hol, hol! Valahol! Az erdőben! A kuruclesi dombokon! Ahol ők hármasban szánkóztak dicsőséges és zseniális apáddal! Vagy a Fény utcai piacon! Apropó! A piacon veletek volt?

– Nem.

– Hát akkor hogyan veszett el?

– Nem tudom. Mire hazajöttünk, nem volt itt.

– Megőrülök! De – mutatott rám az angyalarcú szentből dühödt fúriává változó Alanya – miatta van minden! Nem lehet rábízni semmit! Ez még azt a Kudit vagy kicsodát is elvesztette! Ez még azt is elveszti, aki nincs! Majd ő megkeresi! Ha elveszíteni tudta, majd szépen megkeresi!

Később búslakodva ültünk a vacsoránál. Boja még mindig kimerülve aludt, mi is alig mertünk a tejfehér káposztafőzelékből, amit Lányom bánatosan megfőzött azért. Ficliztük a remek húsokat, pedig mindnyájan szerettük, de nem volt kedvünk enni.

Nem így Lányomlánya apjának. Alighogy befarolt a ház előtti hóba a taxijával, berohant, és nekiveselkedett a székelykáposztának, motorjavítástól fekete kézzel meregette a nagy húsokat meg a szálas, finom káposztát. Lányom magyarázta neki a dolgot:

– Apa azt mondja, van itt egy gyerek Boján kívül.

– Ühüm – falt a taxis apa.

– Hogy ő sem látta, de itt van. Helyesebben volt.

– Ühüm.

– Mert ma reggel elveszett. Délelőtt helyesebben.

– Ühüm.

– Nem tudjuk, fiú-e vagy lány, de gyerek.

– Ühüm.

– Ma még Bojával reggelizett.

– Ühüm.

– Boja nagyon el van keseredve miatta, hogy elveszett.

– Ühüm.

– Hogy Kudinak hívják.

– Ühüm.

– Téged nem érdekel semmi? Csak falsz itt?

– Már mért ne érdekelne? Majd megkeressük. Engem szidsz? Én nem is láttam! Az Öreg mondja, hogy itt volt. Majd bemondatom az URH-ba a taxin. Biztos megtalálják.

– De mit mondatsz be? Hogy keresel egy nem lévő gyereket?

– Ne izgasd magad. Azt mondjátok, Kudi a neve. Erről mindenki ráismer. Ilyen csak egy van – mondta, és böffentve megtörölte erős, vastag bajszát a szétálló káposztától.

Hiába mondattuk be a Volán taxi URH-ján, Kudi csak nem került elő. Legalábbis Boja magatartásából erre következtettünk. Boja elszontyolodva járkált a lakásban, föl a tizenhét plusz tizenhét lépcsőn, le a tizenhét plusz tizenhét lépcsőn.

Egy éjszaka nem tudtam aludni. Kudi nem hagyott, vagyis Kudi gondolata. Vele álmodtam. Milyen lehet? Kicsi? Nagy? Leheletnyi? Tízéves? Öt? Szőke?

Hajnalban aztán, hogy a felnőttek elmentek a dolgozóba, mindent átkutattam. Szisztematikusan. Fönt kezdtem a padláson. Régi, nagy papírdobozok mélyén kutattam, poros iratok közt. Hátha ide bújt el. Gondoltam, a tudomány mai állása szerint lehet ez egy kis lézerlény is akár, aki kicsire-nagyra tudja változtatni magát. Szétfújtam minden papírlapot, pörgettem öreg könyveket. Hátha legalább a lábnyomát meglátom. Az egyik mesekönyvben ujjnyomokat találtam. Aztán rájöttem, azok csak Boja nokedliujjainak a nyomai. A padláson az üvegszekrény lapjai mögött kotorásztam. Semmi. Fölforgattam a manzárd összes bútorát. Kinyitottam a fenti ágyat, a paplanok közt bujkáltam. A fenti kis íróasztal összes fiókját kiszórtam, hátha a régi fényképek közt rábukkanok. Azokból próbáltam árnyékképeket összeállítani, hogy Kudi arcára ráismerjek, Lányomlánya vagy a saját gyerekkoromból. Nem hasonlítottak Kudira, vagy mégis, de Kudi nem volt sehol. Zseblámpával bevilágítottam a zugokba, az elnyűtt bakancsok, régi karácsonyfadíszek mögé. Feltörtem két kis ládikómat, ahol egykori oklevelek és szerződések lapultak, eltört mézeskalács szívek, jelvények, keresztek. Kudi nem volt sehol.

Széthánytam a bőröndöket, melyek a lépcső feletti beugróban állottak. Régi rokoni ruhákat ráztam szét, melyekben még anyám táncolt nyári éjszakákon. Apám harisnyáit rázogattam, melyekben végigmenetelt az orosz hósivatagon, fogsága felé. Bátyám esztergomi diákládáját föltörtem, de csak egy vízipólósapkát találtam meg egy ötven év előtti hajójegyet. Diáksapkám régi címere is itt hevert.

A kis strandszekrény rekeszeit is kiforgattam. Ezeréves fürdőruhák, gumikarikák közt kotorásztam. A függöny redői sem kerülték el a figyelmemet. A behavazott ablakközök. A könyvespolcok hátsó traktusa.

Semmi, semmi…

Azaz mégis…

Ahogy szimatoltam, megütötte az orrom valami Kudi-szag. Mintha éreztem volna ezt a szagot. Illatot? Ahogy az emlékeket forgattam-kotorásztam, megütött egy elemezhetetlen illat, amit azelőtt sosem vettem észre. Melyik tárgy volt is az?

Visszasiettem az egyik ládikához, melyben régi diákcímerem lapult. Orromhoz emeltem, megérintette szimatomat valami fanyar vasszag. A címer vasból volt, kék zománccal bevonva, annak a szagát éreztem – egyszerre visszafordult velem az idő, amikor én is gyerek voltam, rengeteg kép szaladt elém – megképzett a múlt, mert a diákcímer szaga felidézte.

Talán Kudi is ilyen lelki lény! Hol is találnánk meg a való világban, mikor ő egy másik síkban, valahol a lelki mezőkön ugrándozik? Csak nem a múlt szagában létezik, hanem a jövőjében. A jövőnek is lehet szaga?

Meglesz-e valaha? Hiszen ha Kudi van, akkor nem találjuk meg, csak Boja fejében! De ő sem tudja megtalálni, csak ha Kudi beugrik. Beugrik az ibolyavirágos fejben, mint egy kattanás. Rákapcsol a lelki áram, és megvilágítja kvarclényét. És Boja előtt kirajzolódik. Megvilágosodik Boja szeretetében.

Boján azonban nem láttam semmiféle megvilágosodást. Letörten mászkált a háromszintes lakásban, elvarázsolt zegzugaiban.

Így aztán Alanya ránk parancsolt, hogy menjünk el Bojával a rendőrségre, ott mindennek megvan a nyilvántartása, az lehetetlen, hogy ne kapjunk valami értékes információt.

A diákcímert félredobtam íróasztalom sarkába, és Bojával megindultunk búsan a rendőrségre. Most nem volt kedve hósapkázni, békésen tűrte, hogy rárángassam a kötött anyagot. Mentünk az úton, mint két medve. Egy kis medve meg egy nagy medve.

– Olyanok vagyunk, mint egy kis medve meg nagy medve – mondtam Lányomlányának.

– Mindig kitalálsz valami butaságot – hűtötte le a kedvemet, búnak eresztve a fejét.

– Gyere, csúszkáljunk egyet a jégen! – kiáltottam és előreszaladtam, hogy a kicsúszkált fényes tükrön lavírozzak.

– Majd megint összetöröd magad – intett jobb belátásra Lányomlánya. Ő nem csúszkált. Én is abbahagytam, különösen hamar attól, hogy rám szólt: – Mit szólnak, hogy egy ilyen öreg hapsi csúszkál a jégen?!

Nem tudtam felvidítani.

A rendőrség bejáratánál nagy, prémes köpenyben álldogált az őr.

– Mi tetszik? – kérdezte, és belekapaszkodott az övébe, mely úgy hurkolta, mint erős zsineg a hurkát.

– Elveszett személy bejelentését szeretnénk elvégezni.

– Fiatalkorú?

– Én? Én öreg vagyok.

– Az eltűnt személy, kérem szépen.

– Igen. Kicsi. – Lenéztem Lányomlányára, nem fűz-e valami hasznos intelmet a szavaimhoz, de ő rám se hederítve rugdosta az épület sarkát.

– Te meg ne rugdosd az épületet – szólt rá az őr. – Közvagyon.

Adott egy bilétát, és egy füstös helyiségben kötöttünk ki. Az irodai rendőr kedves ember volt, ebédelt. Bólogatott, ahogy köszöntünk, intett a fejével, üljünk csak le.

– Csak befejezem – mondta, és belekanalazott a paprikás krumpliba szafaládéval. Evett. – Kihűl – adta tudomásunkra, és nagyot szürcsölt a vastag léből. – De nincs több kenyerem.

– Leugorhatok kenyérért – mondtam készségesen, hogy jobb belátásra bírjam majd ügyünk iránt. Le is ugrottam, hoztam a tisztnek három szelet kenyeret.

– Három szelet? Reggel óta nem ettem – mondta fitymálóan, aztán kitépte a kezemből, és megtörve beletörölt egy nagy darab kenyérrel a paprikás krumpli aljába. A lecsorgó levet ügyesen elkapta a szájával, közben bíztatóan ránk mosolygott. – Nagyon éhes vagyok. Virsli kellett volna bele, nem szafaládé.

– Kolbászt hozhatok – mondtam neki, mire ő megint kegyesen bólintott, és én leugrottam kolbászért. Az őr gyanúsan nézett, de visszafelé fölmutattam a rúd kolbászt, beengedett.

Fönt az irodában a tiszt elvette tőlem a kolbászt, teljes erőből beleharapott, recsegtetve ette.

– Ilyen vacak kolbászt hozott? – És kiszedte szájából a mócsingot. – Még csont is van benne. Majdnem beletört a fogam. – Megvetően bekapta a maradék kolbászt, a lábost az iratok fölé lökte a polcon, és a kenyeret rágva rám förmedt. – Na mondja! De egyben!

– Az a helyzet… – kezdtem nyögve, míg Lányomlányára sandítottam – az a helyzet, hogy nem tudom, ide kell-e bejelentenünk, de valójában mi sem tudjuk, miről van szó, ugyanis vagy öt napja fölbukkant a házunkban egy gyerek, ugye, Lányomlánya kis barátja, talán így is mondhatom, valamiféle gyerek, nem tudnám pontosan meghatározni, honnan is való, de kétségtelen ott volt, hiszen Lányomlánya – mutattam ijedten Lányomlányára – még reggelit is készített neki. Gondolom beszélt is vele, de erről szabatos tudomásunk nincsen, így azt sem tudom megmondani, az illető elveszett gyerek beszél-e, vagy csak a levegőben lóg.

A rendőr rám nézett. Bólintott. Lehet, hogy nem figyelt. Újra köszörültem a torkomat.

– Mindenütt kerestük, a vőm, Lányomlánya apja mint taxisofőr be is mondatta az URH-jába…

– Az nem az ő URH-ja, hanem a vállalaté – mondta a bő ruhás tiszt, és fogpiszkálóval diszkréten tisztította fogait.

– Igen… szóval a vállalat URH-ájába mondatta be a nevét… Tudniillik Kudinak hívják… és nincs meg… gondoltuk, hogy a volánosok esetleg megtalálják, de semmi hír, izgatjuk ugye magunkat, bár nem gondolnám, hogy törvényellenes cselekedetet hajt végre…

– Tiltott határátlépésre gondol?

– Nem, csak olyan értelemben, hogy ő nem ebből a világból lehet… Elképzelhető, hogy átlép minden határt, és csak érzékeny lézerrel lehetne megfogni… Tudniillik arra gondoltam, ahogy kaparásztam a régi emlékeim közt, hogy esetleg csak úgy létezik, mint mondjuk egy sugárzás, egy lelki esemény, tudniillik ahogy egy emlék, ismeri százados úr az emlékeket… valahogy nem úgy léteznek, ahogy mi, de mégis léteznek, s arra gondoltam, ha olyan kicsi ez a lény, hogy csak lelki úton lehetne lefülelni…

– Kérem, ez nem idegosztály. Itt van a szomszédban a szakrendelés. Ott tessék… – Elfordult tőlünk, egy baracklekváros üveget vett le, belekanalazott, köszönésképpen ránk bólintott. – Én azért a maga helyében megvizsgáltatnám magamat…

Eléggé leforrázva tértünk haza. Gondolható.

Ám egyszer csak a fönti szobából Lányomlánya kiáltozása térített magamhoz kábulatomból.

– Papuli! Halló! Gyere! Gyere már föl!

Fölcaplattam a tizenhét lépcsőn, és Lányomlánya nokedliujjai az íróasztal sarkára mutogattak.

– Nézd csak! Megvan! Ott a Kudi! Most mondd meg! A te diákcímereddel játszik! Szabad neki?

– Szabad – mondtam, és merően néztem az íróasztal sarkán az üres levegőt.

Na, most ott álltam Kudival. Mondhatnám meg voltam áldva vele. Volt is, nem is…

Mindenesetre Lányomlánya vígan játszadozott a háromszintes házban, kacarászva beszáguldotta a kacskaringókat, zegzugokat, óriási kiáltásokkal. Vékony cérnahangját visszhangozta a ház.

– Gyere! Gyere! – bizonyára a birodalmát mutogatta.

Homlokomat kezembe temetve próbáltam gondolkozni és dolgozni. Az írógép előtt ültem. Nemsokára Lányomlánya robbant be hozzám, rám ibolyázott.

– Tavaszodik – fuvolázta.

– Na, és mit csináljak vele?

– Nem érzed?

– Érzem. De dolgozni szeretnék.

– Te csak folyton magadra gondolsz. Muszáj írni?

– Muszáj.

– Mért?

– Mert ha nem ír az ember, megfájdul a hasa.

– Mint a szülésben?

– Valahogy úgy.

– Most fáj a hasad?

– Édesem, hagyj egy percet legalább dolgozni!

– Szeretetlen vagy.

– Mi vagyok?

– Nem szeretsz. Csak írsz. Írni könnyű. Szeretni nehéz.

Mit ugráltat itt engem ez a kis pimasz, mikor éppen arról akartam írni, mi a szeretet? De megint rám szólt:

– Az írással töltöd az időd. Nem jut időd, hogy szeress. Ez álnokság.

– Ne szólj mindenbe bele.

– Látod! Ideges vagy. Ha igazat mondanak, ideges leszel. Nincs türelmed a másik emberhez.

– A csuda vigye el a másik embert! Éppen azért írok, hogy az emberek szeressék egymást!

– Arra gondoltam – mondta Lányomlánya –, honnan van a tavasz.

– A Föld forog a Nap körül. Most azon a helyen vagyunk, hogy tavasz lesz.

– A Naptól?

– Tulajdonképpen.

– Minden a Naptól van?

– Tulajdonképpen.

– Ő valami isten?

– Tulajdonképpen.

– Bölcs válaszok. Mondhatom, nagy szeretet, csak le akarsz rázni, hogy dolgozhass.

– Dehogy akarlak…

– Én úgy képzelem… a Nap valami nagy rossz és nagy jó. Mintha egy piros King-kong árnyéka vetődne a földre. Az árnyék keveredik a fénnyel. Most tavaszárnyék van. Kellemes. Hűvös. Andalító. Ilyenkor szerelmesek az emberek?

– Van, aki ősszel.

– Az ősz is enyhe.

– Az is.

– Télen is van szerelem?

– Akkor is. A hideg hó alatt összebújnak az emberek.

– És nyáron is szerelmesek?

– Nyáron pucérak. Azért szerelmesek. Befújja meztelen testüket a finom, puha szél.

– Te mikor szeretted meg az Öregasszonyt?

– Régen.

– Tavasszal vagy ősszel?

– Jaj, Boja… hagyj dolgozni! Tavasszal ismertem meg, nyáron előttem járkált finom szandálban, ősszel ránk hullottak a falevelek, télen egymás tüzénél melegedtünk. Megfelel?

– Miért szeretted meg?

– Jaj! Mert szép volt.

– A szeme?

– Dióbarna. Aranybarna zöld dió, veled volna élni jó… Ilyesmi.

– Haja?

– Arany. Lebegett a szélben. Mi kell még?

– Válla, alakja, lába, keze?

– Válla alabástrom. Áttörve kis málnaszínű pettyekkel.

Lányomlánya titokban, óvatosan lehúzta a válláról a kardigánt meg a blúzt, nézegette a vállát.

– Alakja?

– Korsó. Íves korsó.

– Lába?

– A lába, a lába… Szökellt, mint egy karcsú nádszál…

– A keze meg?

– Virág. Elomló virág… Hajlékony.

– Jó lehetett neked, Papuli.

– Jó volt. Szép volt.

– Mi a szép?

– Nem tudom…

– Csak tudjad.

– Évezredek. Kialakulnak gyönyörű formák. A tigris csíkjai… A gyíkok lüktető színei… Évezredek alatt alakultak ki. A lovak sörénye… A mozgásuk… A macskák szeme…

– Hú, de szép!

– Na látod.

– De a legszebb benn van, ugye?

– Hol benn?

– A zsákban.

– Zsákban? Milyen zsákban?

– A lélekzsákban.

– Persze, ott van.

– Nem látni. Belül. Az a legszebb, csak nem vallod be.

– Bevallom én, csak…

– Igen. Az a legszebb. Csak nem valljátok be. Hogy nem vagy egyedül, az a legszebb.

Lányomlánya az ablakban állt, alig érte fel az üveget. Az olajfa ágaira nézett, a kert megzúduló szélfuvallata mozgatta őket. Messzebb a Ferenc-hegy vonulata rajzolódott ki. A napsugárban megcsillantak a kankalin első, csöpp virágai, vadul, ibolyásan ragyogtak. A reggeli harmat olvadozott a leveleken.

– Főanya is szép?

– Nagyon szép.

– Akinek az anyja szép, ő is az lesz?

– Remélhetőleg.

Lányomlánya leszaladt. Trappolt a tizenhét lépcsőn lefelé, ajtót csapkodott, ki-be járt, fölcammogott a kétszer tizenhét lépcsőn.

Magam az írógépet vertem. Azt szerettem volna megírni…

Az Öregasszony hazajött, lenn tett-vett, szokása szerint szétrombolta a délutánunkat. Takarított. Fölverte a szőnyeget, söpört, törülgetett. Nem akartam leordítani, hogy hagyja abba, szétzavarja az álmainkat. Ráborultam az írógépre, a betűk a homlokomba fúródtak.

Később Főanya is hazavitorlázott. Röppent a szobában, morgolódott az Öregasszonnyal, halk duruzsolásuk betöltötte a lenti termet.

– Csak egyszer ne takarítanál!

– Inkább a vacsorát csináld meg, mindjárt megjön a férjed. És fáradt lesz.

A Taximester meg is jött, sárga sörényét olajfoltok tarkították. Főanyával megcipp-cuppolták egymást. Ilyen egy család, gondoltam, és az írógép betűibe fúrtam a fejemet. Homlokomat kiverték a betűk.

– Hol van Boja? – kérdezte a Taximester.

– Biztos fönn játszik a manzárdon – mondta Főanya, és megterített. De Alanya kivette a kezéből a tányérokat – ő mindent jobban tudott.

– Meg akarom már cipp-cuppolni – mondta a taxis, bajuszát pödörgette a gyerekcsókra. – De az öreg nem vesztette el?

– Nem mindennap veszti el. Csak olykor.

Én kiemeltem a fejem a betűkből, melyek a homlokomba mélyedtek. Tényleg, Lányomlányát egész nap nem láttam. Föllopóztam a manzárdba, belestem az ajtórésen.

Ott volt a színpad. Lányomlánya ibolyaszeme környéke aranybarnára volt festve. Egy óriási vázában álldogált, egy nádszál volt melléje támasztva, kezében egy csöpp kankalint tartogatott, félmeztelen vállát kis piros festékpettyek tarkázták. A sarokban régi tükör mattkodott, abban nézegette magát. Suttogott:

– Kudi… Tavasz van. Évezredek lósörénye lebeg a macskák szemében… Tigriscsíkos gyíkok szaladgálnak a napisten földjén… Én a nap leánya vagyok – suttogott a félhomályban. – Szeret engem?

Nagy üvegcsörömpölés hallatszott. Lányomlánya kiszaladt pettyezett vállával, mint egy kopott kis masamód.

– Papuli! Ez a Kudi összetörte a tükröt! Olyan aljas! Nem is szeret engem!

– De szeret. Csak nem mutatja rögtön. Ez a szerelem.

– Majd én is nem mutatom neki! A dög! – mondta, és lement a szülőket cipp-cuppolni.

A cipp-cuppolások nem nyugtatták meg Lányomlányát. Pedig cipp-cuppolták elegen. Alanya, ahogy hazajött a bolondok hajójáról, még le sem vetette a piros kulikabátot – tavasz lévén nem a beszorító zöld irhában járt természetesen, hanem egy harangszerű piros szövetkabátban, a szélre a kabát kedvesen harangozott, bim-bamm, ilyen hangot adott, mondom, le sem vetette a piros harangkabátot, már nekiesett Lányomlányának, és cipp-cuppolta. Nyávogott is hozzá:

– Te gyönyörű… jaj de imádlak!

– Imádni csak felsőbb lényeket szokás – próbált kitérni a cipp-cuppolás pergőtüze elől Lányomlánya.

– Te is felsőbb lény vagy – mondta Alanya, és megsorozta cipp-cuppal Lányomlányát.

– Ne beszélj butaságokat – próbálta kihúzni a karját Alanya szorításából. – Tudod, hogy én gyerek vagyok. Természetes gyerek.

– A gyerek az felsőbb lény! – Alanya a feje búbját puszálta.

– A gyerek az gyerek – mondta fensőbbségesen Lányomlánya úgy, hogy magam is azt éreztem, valóban a gyerekben titokzatos bölcsesség lakik. Én is megcipp-cuppoltam volna gyorsan, de szégyelltem. – Olyan, mint egy kis felnőtt – folytatta oktatóóráját Lányomlánya, Alanya csak ámult. – A természetes gyerek. A természet gyermeke. Én a természet gyermeke vagyok, nem?

– De.

– Nahát akkor. Csak ne imádj engem.

– Akkor kit imádhatok?

– Természetfölötti lényeket. Ha vannak.

– És vannak?

– Akad – mondta elharapva a szót Lányomlánya, nagyot ibolyázott Alanya szemébe. Alanya ragyogott az ibolyaárban. Arca fénylett Lányomlánya földöntúlian szép tekintetétől.

– És milyenek azok a természetfölötti lények?

– Ó – suttogta elhaló hangon Lányomlánya. – Csodaszépek. Mélybarna szemük van, benne aranydiók görögnek. Járásuk, mint a gazelláé. Hopp-hopp, így lépkednek, könnyedén. Átugranak finoman a falakon…

– Látom! – lódított Alanya, hogy Lányomlánya kedvében járjon. – Ennek a Kudinak barna szeme van!

– Kudinak? – kérdezte bizonytalankodva.– Á, rosszul látod. Ennek kék szeme van.

– De a járása! Ahogy szökell! Mint egy gazella.

– Köszönöm. Úgy jár, mint egy fóka.

– Cammog?

– Mi az hogy! És nem tisztítja ki a cipőjét! Fuj! Tele ragacs a keze! Nem jössz le onnan! – kiáltott Lányomlánya a levegőre. Alanya csak bámulta, hol lehet Kudi. – Nem lehet vele tisztességesen beszélni! Gyere le azonnal! – kiáltott föl az üvegpolc teteje felé, ahol a poharak sorakoztak. – Nézd meg. Még leveri a poharakat! – Valóban megrezzentek az üvegneműk, Alanya csak bámult fölfelé.

– Hol van?

– Ott! Nem látod? Már semmit sem látsz?

– A plafonon?

– Ajaj! Hogy mennyi bajom van vele! Ott ugrál az üvegszekrény tetején!

– Nem szereted a te kis barátnődet? – Alanya selypegve beszélt, hogy belopja magát Lányomlánya szeretetébe.

– Barátnő? Fiú ez, nem lány! Akkor nem volna ilyen rossz! Nézd, még leveri a talpas poharat! – Elhajtotta a levegőt a polc felől.

– Fiú?

– Persze. Nyomorult kisfiú. Világrossza!

– Milyen ruhát hord?

– Ruhát! Nem kell ennek ruha! Reggel adtam rá egy tiszta nadrágot, már összekoszolta! De nehogy azt hidd, hogy újat adok rá! Legyen csak meztelen!

– Megfázik!

– Fázzon! Ha nem tud vigyázni a holmijára! Most kilóg a pucér feneke. – Nagyot paskolt a levegőbe.

– Ne bántsd! – védelmezte Alanya Kudit, aki feltehetően a szekrény tetején guggolt.

– Ne bántsam? És ő bánthat engem?

– Bántott?

– Ne féltsd őt! Megvan a magához való esze!

– Mit csinált?

– Mit csinált… Mindig valami huncutságon töri a fejét. Múltkor is felöltöztem, hogy előadjunk egy színdarabot…

– Milyen színdarabot?

– Jaj! Amit el kellett volna játszanunk!

– Ki csinálta a színdarabot?

– Én! Ki csinálta volna?

– És mi a címe a színdarabnak?

– Mi a címe, mi a címe… Te meg én. Ez a címe.

– És miről szólt a színdarab?

– Miről szólhatott, ha ez a címe? Ezt olyan nehéz kitalálni? Pedig annyit gyakoroltuk.

– Akkor játsszátok el! – kérlelte Alanya Lányomlányát, aki csak dühösen meregette ibolyáit a levegőbe.

– Ezzel? – Megint odasuhintott, a poharak megpendültek. – Ez sose fogad szót! Nézd, milyen rendetlen! És csupa kosz a keze. – Gyere le azonnal, és mosd meg a kezed! – Aztán Alanya felé fordult magyarázólag: – Muszáj vele kemény hangon beszélnem, mert másképp nem hallgat a jó szóra. Ez az – jegyezte meg elégedetten, és szemével a lenti mosdó felé követte a levegőt. – Végre lejött. Egyszer meg kell hogy jöjjön az esze!

– Csak egyszerűen leugrott onnan a magasból? – álmélkodott Alanya.

– Ajaj! Ha látnád, miket tud!

– Miket?

– Mindent! Föl tud mászni a kéményre is. A múltkor is onnan parancsoltam le! Nagyon rossz.

– De mért?

– Mért? Mert fiú! Fölült tegnap a diófára. De a legmagasabb gallyak közé ám! És ilyenkor tavasszal még hajlósak az ágak! Rosszalkodni! Azt igen. Rendetlenkedni!

Kikiáltott a mosdóba: – Fejezd már be azt a pancsolást! Most kifröcskölte a vizet! Feltörölhetem – és szaladt a mosdóba, törölgetni kezdte a követ.

– Látod! – kiáltotta Alanyának. – Most eliszkolt. Mindent én csinálok helyette.

– És mi lett a színdarabbal?

– Semmi. Nagyon szép jelenetünk volt. Én fönn álltam a manzárdban egy vázában az íróasztal tetején. Eleinte olyan jól ment. Szavalt hozzám. „Ó, Júlia, mért vagy te Júlia…” Ezt szavalta. Egészen meghatódtam. Hogy ilyen szépeket talál ki. Még könnyeztem is. Beleborzongtam… hogy ennyire szeret engem. Aztán összetörte a tükröt.

– Milyen tükröt?

– Amiben nézegettem magamat. Irigykedett, hogy milyen szép vagyok.

– Ő nem szép?

– Ő – tartotta kezében a felmosórongyot Lányomlánya, és elábrándozott. Ibolyásan nézett a messzeségbe a nyitva hagyott vécéajtón át. Állt ott, mint egy mosogatórongyos madonna, nokedliujjait belevájva a vizes rongyba, lábán kis sárga cipőben, melyen megcsillant a tavaszi sárga fény. – Ő? Nem is tudom… Elállnak a fülei – mondta aztán dühösen, a földre csapta a felmosórongyot. – Biztos az anyja nem kötötte le a fülét csecsemőkorában, most aztán elállnak a fülei. Így – két gyurmatenyerét a feje mellé illesztette, és azzal legyezett, mint egy elefánt, arcára buta grimaszt erőltetett, ahogy Kudit dühében utánozta. – Mint egy lapát… olyanok a fülei. Lapátfülű, lapátfülű! – kiabálta az emeletre, feltehetően Kudi oda távozott a sok szidalom elől. – Látod – mondta Alanyának, aki hol a felmosórongyra nézett, melyből folyamatosan szivárgott a víz, hol a tizenhét lépcsőre, ahol Kudinak lennie kellett. – Most nem mer lejönni! Hékás! – kiáltott föl megint Lányomlánya. – Ugye, nem mersz lejönni, mert tudod, rossz fát tettél a tűzre!

– Ne szidd mindig – próbálta Alanya védelmébe venni Kudit, de már ügyesen csavargatta a felmosórongyot, mert a rend még a gyerekeknél is fontosabb volt. Lányomlánya már megelégelte Kudi hiányát, és utána eredt a napsütötte lépcsőkön.

Este együtt ült a család vacsora után, Lányomlánya is elvonult már aludni. Főanya fáradt kézzel eszegette a süteményt, és faggatta Alanyát:

– És milyen? Ezek szerint te már láttad!

– Hagyd már anyádat – mondta a Taxiférj egy újságba mélyedve. – Majd mi is meglátjuk azt a Kudit.

– Azt nem hiszem – mondta rejtélyesen Alanya, ő is kanalazott egyet-egyet a sütemény melletti habba. – Milyen Kudi? Valami földöntúli… Ugrabugra, fölmászott oda… – mutatta az üvegszekrény tetejét, még a Taxiember is révülten követte a mutatóujját. – Szétlocsolta a vizet a mosdóban… De mindenestül… drága lény… Csak elálló lapátfülei vannak.

– Lapátfülei? – kérdezte Főanya süteményes ujjait szopogatva. – Látszik, annyira látszik?

– Igen. Így elállnak a fülei – mutatta Alanya a tenyerével. – De nagyon szép szeme van. Mit mondjak… van benne valami természetfölötti ragyogás. Mintha nem e világból való volna! Mintha egy égi zseblámpával világítanák át.

– Természetfölötti? – ejtette le az újságot a Taxiapa is, és a levegőbe meredt.

De ekkor már Lányomlánya trappolt lefelé a tizenhét alsó lépcsőn, hálóingben, mezítláb.

– Sosem fogok neked semmit sem elmesélni – görbítette be nokedlimutatóját Alanya felé. – Te mindent elpletykálsz. Természetfölötti! Most tojt be, nagy mamlasz létére. Most érezhetitek a természetfölötti illatot! Adhatok neki új pizsamát! És moshatom a természetfölötti fenekét!

Hogy Kudi természetfölöttiségét tisztázzam, arra nekem sem volt időm, de hogy sok gondom volt vele, az biztos.

Nagyon kitavaszodott. A kertben úgy pattogtak a rügyek, mintha apró kézigránátokat hajítottak volna szét valami éjszakai kis jótékony terroristák. De ettől csak szebb lett a világ. Gondoltam is, milyen jó volna, ha csak ilyen terroristák léteznének, hogy igazi tavaszra lobbantsák a világot.

A fű egyszerre kizöldült, alig mert az ember rálépni. Mintha apró macskák nyávogtak volna halkan. Inkább az utakon jártunk Lányomlányával, és szívtuk az arany napfényt. Szippantgattuk, mint egészséges morfinisták az arany levegőt, mely az arcunkra csorgott. Nyalogattuk a szánk szélét, hogy ezt az olvatag napmézet ízlelgessük.

A kankalin! Sötétzöld levélfülei közt kipettyezett egy-egy sötétibolya virág. Ezek meg hallgatóztak, minden neszt meghallottak; attól tartottam, megértik, amit mi Lányomlányával beszélünk.

Élt a természet, na. Ahogy fogtam Lányomlánya nokedliujjait, beleborzongtam, milyen jó élni! A világ tele volt elektromossággal. Villódzott a lég, mi ott álltunk a pelyhedző olajfa alatt, egy öregember, akinek újra megpezsdült a vére, aki már mindent megtapasztalt, most mégis örült a tavasz játékának, meg egy csöpp Lányomlánya, aki minduntalan ide-oda kapkodta a fejét a nyüzsgő tavasz ágpattogására, zengett a kert, doboltak a megnyíló növénycsatornák, Lányomlányában ujjongott a csöpp ér-vér, ahogy a korai madarak csipogtak, harsánykodtak a kertben. Jó lenne mindig így maradni – gondoltam –, állni a tavaszban, hallgatni a tavaszt, szeretni egy gyereket, nem is kéne elmúlni.

Lányomlánya szava térített magamhoz:

– Azért Kudit is kihozhatnánk.

Magamhoz tértem.

– Persze. Hozzuk ki.

Lányomlánya már szaladt is befelé, bevisított a szobákba, föl a tizenhét plusz tizenhét lépcsőn.

– Kudi! Kudi! Gyere! Tavasz van! Papuli is vár a kertben! Az olajfa olyan, mint egy kezdő menyasszony! Kudi! Hol vagy? Papuli elvisz minket a Nagyrétre! Papuli szeret téged, ne félj. Ha jó gyerek vagy, nem kell félned!

Nem tudtam megállapítani, hogy szeretem-e Kudit vagy sem, mert tulajdonképpen nem ismertem elég alaposan. Bár mindennap csak róla hallottam jóformán, hogy rendetlen, koszos, és lapátfülei vannak, Lányomlánya rengeteget nyűglődött vele.

Álltam a kertben, a pattogó venyige-tavaszban. Ki lehet ez a Kudi? Itt voltunk Lányomlánya körül annyian. Szerettük, talán túlságosan is szerettük, de mintha ez neki nem lett volna elég, keresett magának egy Kudit. Kedvére, ellenére? Hiszen annyit szidta, már-már azt gondoltam, kell neki egy pofozógép, akit kedvére sújthat. Aztán meg annyira dédelgette. Persze, nem engedett a közelébe férkőzni, tulajdonképpen mindent ő csinált számára, reggelit, ágyat, betakarta, babusgatta, korholta és simogatta, meg is cipp-cuppolta, én meg csak néztem az üres levegőt, ahol Kudinak kellett lennie.

Persze most is jöttek. Lányomlánya kézenfogva vezette.

– Rendbe raktam – magyarázta nekem. – Hát nem ott feküdt a manzárban?

– Nem manzár az, hanem manzárd – javítottam ki Lányomlánya szavát.

– Nem érdekel. Nem érdekel a te d betűd – mondta fölényesen, és cinkosan Kudira pislogott ibolyásan. – Nekünk manzár. Ugye, Kudi? – Odahajolt Kudijához. – Mint egy magánzár. Ugye, Kudi? Annyit is jelent. A manzár a legjobb hely, ott az ember fönn van, és be van zárva, és egyedül vagyunk ketten, ugye, Kudi?

Nem óhajtottam Lányomlányával nyelvhelyességi vitába bonyolódni, hiszen úgyis tudtam, ha ketten vannak – ő meg Kudi –, úgyis nekik lesz igazuk, ha a fejem tetejére állok is.

– Azt mondtad, elviszel minket a Nagyrétre – állt meg előttem Lányomlánya, büszkén éreztetve Kudival, hogy van fölöttem hatalma.

– Én ugyan nem mondtam, de…

– Nem mondtad?

– Éppen akartam mondani, de…

– Na, ha akartad, az ugyanaz, mintha mondtad volna. Induljunk.

Sok ellentmondást itt is fölöslegesnek tartottam, hiszen köztudott a közgazdaságtanból és államtanból, hogy a gyermek erőszakszervezet. Általában az történik, amit ő akar. Mi, szegény felnőttek csak alattvalók vagyunk a gyermek álmában és államában.

Leszaladtunk a lejtős Széher úton és a még lejtősebb Bölöni úton.

– Látod, ez a Bölöni út – magyarázta Lányomlánya Kudinak. – Bölöni egy madár volt, arról nevezték el ezt az utat.

– Nem minden utat neveznek el egy-egy madárról – akartam okítani az ibolyás szeműt. – Bölöni egy öreg író volt, aki Ady Endrével Párizsban járt, itthon meg az írókat segítő alap elnöke lett. Őróla…

– Hallod, Kudi? A Papuli nagyon szereti a vicceket! Gondold el, amint Ady bácsi, az a homlokos költő egy madárral a vállán Párizsban járt! Nevetnem kell. Gondold el, beült a kávéházba, és a vállán ült egy Bölöni madár!

– Igenis, Bölöni egy ember volt, jó, erdélyi ember, aki az írók szervezője és barátja volt! – kiáltottam a lejtőn, de visszafogtam a hangomat, mert itt-ott már kinyílt egy-egy ablak meg zsalugáter, és vénasszonyok kandikáltak ki mindenfelé.

Lányomlánya nagyon kacagott, nagyon.

– Jaj, Kudi… gondold el, milyen lehet a magyar írók helyzete! – fuldoklott a nevetéstől, láthatóan Kudinak is tetszett a játék. – Egy vén madár lebeg a fejük fölött, és szervezi őket! És időnként lepottyant egyet az égből, a magyar írók fejére… – könnyesen nevetett már. – Papuli, te remek fickó vagy! – nyugtatott, ahogy látta, hogy az ablakozó vénasszonyok megrökönyödve hallgatják. Aztán komolyra fordította a hangját. – Kudi! Bölöni a bölömbika rövidítése. Érted? Láttam egyszer egy bölömbikát, vízimadár volt, üveg mögött kitömve, nagy csőrrel. Még te mondtad, Papuli – kapcsolt be engem is a beszélgetésbe –, hogy olyan mély hangja van, mint a dobnak! Vízimadár!

– Az nem Bölöni, hanem bölöm… Vagyis bölömbika!

– Na ugye! Kudi, gondold el, ez a bölömbika a vízben kiáltozik: „Több pénzt az íróknak! Több pénzt a Papulinak!” Jómadár lehetett!

Bele kellett törődnöm Lányomlánya szemtelenségébe, s nehogy az öregasszonyok kijöjjenek a kertkapukba, eliszkoltunk. Mindenesetre valóban több pénzt hagyományozhatott volna Bölöni mester az íróalapba, hiszen nekem rendületlenül fizetnem kellett.

Például a villamoson. Lányomlánya három jegyet kért tőlem, azt lyukasztotta ki, aztán a napsütötte sarokba húzódva figyelte a tájat.

– Minek három jegy?

– És Kudinak nem kell? – kérdezte ibolyáit dühösen rám fordítva. – Ő lógjon?

– De nem látni… Vagyis ha jön az ellenőr, ő nem látja ezt a… Kudit!

– Ahá! Most elárultad magad!

Már igyekeztem visszahúzódni én is a sarokba, mert az utasok – meg kell vallani, délelőtt volt, s ilyenkor az utasok is többnyire vénasszonyok – kezdtek ezüst fejükkel bólogatva figyelni ránk.

– De mit árultam el? – kérdeztem csöndesen, hogy a vénasszonyok ne hallják.

– Hogy csak prédikálsz! Így a becsület, meg úgy a becsület! Csalni akarsz! Egy vacak forintosért!

– Dehogy akarok csalni! Miket mondasz! De Kudi nem valóságosan utazik!

– Nem valóságosan? Hát hogyan? – förmedt rám Lányomlánya. – Mi kényelmesen utazunk a villamoson, kis díjtételért a BKV jóvoltából, Kudi meg szaladjon a jármű mellett? – Valóságos könnyek szöktek a szemébe. Dühében kidobta az egyik jegyet.

Jött az ellenőr. Az is mindig a legrosszabbkor jön.

– Ez csak két jegy – mondta az ellenőr; az utasok között állhatott, gyorsan fölrántotta a karszalagot, hogy igazoltasson.

– Ketten vagyunk – motyogtam.

– Az utasok azt mondják, hárman voltak. Egy gyerek leugrott. – A vénasszonyok kórusa úgyvanozott. – Ötven forint büntetés.

– De nincs itt semmilyen más gyerek! – kiabáltam.

– De itt volt! – kiáltoztak a vénasszonyok. – A gyerek beszélt is vele!

Nem vitatkoztam, fizettem. Az ellenőr körülményesen letépte a büntetőjegyet, s odadobta, nekem kellett lehajolnom érte. Csak már egyszer innen leszállhassunk! De mögöttem a vénasszonyok kórusa károgott:

– Nem szégyelli magát, vén fejével ilyesmire tanítja a gyereket! Csalni! Milyen lesz akkor az új nemzedék? Persze hogy nem becsülik meg magukat! Őszül a szakálla, de még mindig csalni akar! Biztos valami író, aki minden hülyeséget kitalál! Erre tanítja a gyerekét! Aztán ha fizetni kell, odébbáll! – rázták az öklüket a vénasszonyok, egyiknek a szemébe csúszott a horgolt sapka.

Én már csak futottam, elszállt belőlem a tavasz ihlete, már azt se bántam volna, ha egy bölömbika bőgne az Irodalmi Alapnál azoknak az íróknak, akiknek ilyen unokáik vannak.

– Most megint elveszett! – toporzékolt Lányomlánya a megállóban.

– Ő ugrott le! – kiabáltam dühösen. Elsötétült előttem a tavasz, már az égő napot se láttam.

– Menjünk vissza érte!

Menj, ha akarsz! – gondoltam, elegem van a hülyeségből, nem elég, hogy ország-világ vén banyái előtt lejáratnak, mint aki csalni akar, még visszagyalogoljak két kilométert.

Lányomlánya lehajtotta a fejét, nokedliujjait gyömködve visszaindult. Ment. Megállíthatatlanul. Menjen – gondoltam. – Majd megijed!

De én ijedtem meg. Azt nem tudom, mi van Kudival, hiszen azt sem tudtam, ki ez az átkozott Kudi, akiért a világ fölfordul, büntetést kell fizetnem, de azt tudtam, hogy Lányomlánya nem veszhet el, mert akkor Alanya leharapja a fejemet, de meg én is a magamét.

Futottam hát. Loholtam a villamosvágányok mentén visszafelé. Ágbogak közt, sínkövek mellett, persze hogy meg voltam rémülve. Bokrokat hajtogattam szét, a fene egye meg ezt a Kudit, csak bajt csinál!

Egy fagylaltosbódénál láttam meg Lányomlányát ácsorogni. Két olvadó fagylaltot tartott a kezében, az egyiket nyalogatta.

– Mit csinálsz itt?! – förmedtem rá.

– Fagylaltozok – mondta, és alulról rám ibolyázott.

Az öreg fagylaltos kihajolt a bódéjából, gúnyosan nézett, mint aki átlátja a helyzetet.

– És minek neked két fagylalt? Egytől is megfájdul a torkod!

– Kudinak is kért – mondta a vén lókötő fagylaltos.

– De Kudi azt mondja, nem ehet, mert megfájdul a torka – pislogott rám Lányomlánya.

Ó, magasságos isten, ne engedd, hogy megzavarodjak! A valóságos Lányomlányának megfájdulhat a torka, de a levegő-Kudit kímélni kell. Gyorsan odalöktem a fagylaltért a pénzt az öreg fagylalthóhérnak, és nekivágtam az útnak.

– Ezt a kis fagylaltot is sajnálja attól a Kuditól! Képzelem, hogy vannak nevelve ezek a gyerekek! – kiáltotta még utánam a csíkos dresszes fagylaltárus. – Nem lesz belőlük ember!

– Maga ne képzeljen semmit, ha már ilyenkor árulja a fagylaltját ártatlan gyerekeknek! – Vissza akartam rohanni, hogy elégtételt vegyek. – Én igazán demokratikusan nevelem a gyereket, magam is demokratikus gondolkodású vagyok, tudom jól, hogy a legfontosabb a demokratikus légkör…

– Demokrácia! – nevetett gúnyosan a fagylaltőr. – Terrorizálja őket, és ő beszél demokráciáról.

Megindultam, hogy pofon teremtem, de Lányomlánya lefogta a kezemet.

– Hagyjad… Csak el akarja adni a fagylaltját a demokrócióban, vagy hogy mondjátok… Ez az élet – mondta nagy bölcsen. Aztán kezembe nyomta a másik, immár csöpögő fagylaltot. – Kudi azt mondja, neked adja a fagylaltját, tudja, hogy szereted. Bár csak citromporból van. Ennyire futotta az öreg demokrációja!

Megenyhültem a kedvességétől, és sebtiben ide-oda nyalogatva a csöpögő, limonádéízű folyadékot, kézen fogtam Lányomlányát és a másik kezemmel Kudit, aki mintha fütyörészve jött volna mellettünk.

A Nagyréten már virítottak a bódék.

Szállt a ringlispíl. Föl az égbe. A hűvös szél cirógatta az arcunkat. Megint elfelejtettem minden bánatomat és dühömet, a fontos az volt, hogy Lányomlánya ibolyásan visongott a levegő aranyszarvasán – egy szarvasra kapaszkodott föl mindenképpen –, én meg a nyomában egy kivénhedt ezüsttel fölkantározott fehér gebén. De mindketten röpültünk. Azaz hárman. Mert Kudi is beszállt. Befizettem, már nem szóltam semmit. Így aztán nem sokáig örülhettem a tavaszi röpülésnek, mert Lányomlánya rám szólt.

– Ülj át Kudihoz, mert fél – mondta.

– De mitől fél, az isten áldja meg! – kiáltottam előre Lányomlánya nyakába, aki a szarvason felhőzött. – Egy fiú hogy lehet ilyen gyáva?

– Nem gyáva, csak tériszonya van… – húzta ki magát peckesen Lányomlánya, nokedliujjai remegve fogták a szarvas szőrét, nem mert alánézni.

Így aztán a következő menetnél át kellett ülnöm egy kimustrált kétszemélyes tragacsba, rossz fakerekek utánozták a robogó autójárművet.

Mentegetőztem a ringlispiles előtt.

– Én majd a gyerekkel ülök – mondtam, és beszálltam az üres kocsiba, Lányomlánya elé. A tulaj csak nézett, ahogy óvatosan beereszkedtem Kudi mellé – láttam, amint a feleségének int titokban, hogy süsü ez az ember, a levegőt nyugtatgatja.

Röpültünk.

– Fogd át a vállát! – kiáltotta Lányomlánya, és én engedelmesen átfogtam a levegőt. Lányomlánya már nem félt – Kudija biztonságban volt, az ő másik kis lezuhanható énje. Nyerített a boldogságtól, és én mindent megadtam, hogy ő boldog lehessen.

Kis tó volt kiképezve, betontó a ringlispíl mellett. Ott horgásztunk. A fémhalakra számokat pingáltak, a számoknak megfelelően ajándékot lehetett nyerni. A halak orrába karikát forrasztottak, abba kellett a mi kampósszöges horgászbotjainkat akasztani. Amíg elfordultam, Lányomlánya már ki is emelte az egyik számozott fémhalat. Vitte a játékmesternek.

– Na, milyen ajándékot akarsz? Egy kis babát? – kérdezte kávétól sötétbarna hangon a hoppmester.

– Kudi fogta… Ugye milyen ügyes? – ibolyázta le Lányomlánya a gyűrött arcot.

– Kudi? Ügyes… És ki az a Kudi?

– Az én barátom.

– Értem. És nem kell neki baba?

– Hogy kellene? Neki ólomkatona kell!

– Mért kell ólomkatona?

– Az őrzi az álmát. Neki nagyon szép álma van. Azt őrizni kell.

– És mi az álma ennek a Kudi gyereknek?

– Azt nem kötjük a bácsi orrára – mondta kedvesen Lányomlánya, és zsebre tette az ólomkatonát. – Majd egyszer elmesélem – vetette még oda az álmélkodó halászmesternek Lányomlánya, és már szaladt is a doblövölde felé.

A doblövölde volt az egész Nagyréten a legizgalmasabb. Nagy fészer. Pult. A fészer belső fala előtt egy polcon bádogdobozok emelkedtek, mint valami fémvár. Fémkártyavár. Három ilyen erődítmény volt, egy nagyon kövér néni állogatta fel a fémvárakat. Négy az alsó sorba, aztán rá három, aztán kettő, aztán a tetejébe egy. Csalafintán nehezek voltak ezek a bádogdobozok, alig dőltek el az ostromra. Mert ostromot kellett játszani. Ledönteni a bádogvárat.

A kövér asszony odacammogott a pulthoz, ahonnan dobni kellett. Nagy kegyesen lerakta a bombákat. A bombák harisnyába varrt rongyokból álló tojásdad golyócskák voltak. Azokat kellett odasuhintani a bádogvárra, hogy összedőljön.

– Te még kicsi vagy – nyámnyogta a szavakat a kövér némber, valami átható rumszag terjengett körülötte.

– De ketten vagyunk – mondta Lányomlánya.

– Azt látom – nézett kacsintva felém. – Apuci dobhat. Ő felnőtt.

– Nem vagyok apuci – mondtam félvállról, és nézegettem a gyatrán összefércelt golyókat.

– De volt apuci – hízelgett a kövér asszony, megsűrűsödött körülötte a rumlevegő. – Az ő – Lányomlányára mutatott – apucijának az apucija…

– Ne haragudjon, nincs időnk apucizni – szólt közbe Lányomlánya, aki látta, csak a vevő kifosztására göndörödik a rumasszony. – Különben az anyucimnak az apucija, de ő egyébként közvetlen rokonom is… a nagyfater.

– Te még viszed valamire – villogtatta meg három szál fogát a rumok bensőséges királynője, és el akarta vinni Lányomlánya elől a rongygolyókat. Lányomlánya visszafogta.

– De föl sem éred a pultot!

– Kudi majd dob velem!

– Ja, Kudi – megint huncutul rám kacsintott.

– Adja csak oda a golyókat a gyerekeknek – mondtam már ingerülten, mire a kövér teremtés letette Lányomlánya mellé a rongycsomókat.

Dobtam. Egyre három golyó. Kettőre nyolc. Harmadikra még egy – így aztán egyetlen golyó kajánul nézett vissza rám, mint az öregasszony.

– Ezt még gyakorolni kell! – Szája elé tette ráncos kezeit, úgy nevetett.

Most Lányomlánya dobott. Alig tudta elhajítani a rongylabdát. Hármat vert le. Aztán még egyet erőlködött, megint levert négyet. No de a megmaradó hármat már nem lehet egy dobással ledobni, azt láttam.

– Majd most Kudi segít – mondta Lányomlánya, és akkor valami csoda történt. A rongylabda elrepült, és mind a három bádogdoboz leesett. Pendülve. Magam is a levegőbe néztem. Ki ez a Kudi? Csodalény?

– Jaj de ügyes vagy! – csapta össze piszkos tenyerét az öregasszony. – Válasszál egy mézeskalácsot!

– Nem ér. Ketten dobtuk. Tartsa meg magának – mondta Lányomlánya, és kézen fogta Kudit, hazaindult.

Késő délután értünk haza.

– Papuli… Mi az a demokrócia vagy mi? Mit jelent?

– Demokrácia. A nép uralmát jelenti.

– És jó az?

– Jó.

– Az a bádogos néni is nép?

– Persze. Ő is.

– Akkor még várnunk kell a demokróciára. Ez még a Kudit sem értette meg.

Persze, nemcsak csodák történtek Kudival és Lányomlányával. A kudizmus sok baljós eseményt is tartogatott számunkra.

Egy még tavaszibb napon elindultunk. Azaz csak elindultunk volna, előbb mosakodni kellett, reggelizni, felöltözni rendesen.

Reggeli.

Lányomlánya javában hancúrozott a kádban – feltehetően Kudival, mert éktelen visongást és tereferét hallottam ki a fürdőszobából. Mindez nem akadályozott meg abban, hogy körülményes reggelikészítésemhez lássak. Ilyen körülményes csak egy vénember lehet – hallottam hangtalanul Alanya vádjait, ha látta volna tevékenységemet. De ő nem látta, már behajózott a bolondhajóra, ahol végiglibegve a sziklaemberek folyamösvényén, nyilván már nálam kevésbé bolond személyeknek osztogatta vasúti jegyeit, piruláit, no és közismert, középkorra emlékeztető jóságát – osztogatta, mint téli előzőkben a kis vaddisznóknak a Túró Rudit.

Én előre megfőztem a teát – forró víz, cérnán belelógatott papírpuffancs –, aztán kitettem hűlni a nyitott ablakba, kellemes legyen, mire felöltözöm.

Sebtiben rángattam magamra a ruhadarabokat – ez a nadrág jó, ez nem jó, ez az ing meleg, ez meg hideg – mondanom se kell, elidőztem néhány percet ruhatáram aznapi összeválogatásával, mellyel ugyancsak kivívtam volna Alanya megvető fintorát, aki már hajnali háromnegyed hatkor berregő órára föltápászkodott, hogy a hosszú tavaszi gyalogúton bebaktasson üdítő munkahelyére. Nos, mégiscsak valahogy elkészültem – előzőleg még a kertben szaladgáltam, kivittem száradni a kötélre a törülközőt, behoztam az éjszakai száradásból az uszodából hozott fürdődresszemet, közben eső keletkezett, újra kiszaladtam, hogy a törülköző ne ázzon meg… Nos, ide-oda szaladgáltam a kertben.

Mit is reggelizzek? Margarin – nem szeretem, enni kell. A műanyag dobozt körmeimmel próbáltam fölfeszíteni – behasadt a köröm is meg a műanyag fedél is –, a vaj a földre pottyant. Gyorsan körülnéztem, nem látják-e Kudiék – már jobban féltem Kudi szemétől, mint Alanyáétól, aztán összekapartam a vajat a földről, a földet nem ért részt a tányérba perdítettem, a többit bűntudattal kidobtam. (Talán a madarak megeszik.)

Gondoltam, vadászpástétomot nyitok. Nana, az nem olyan egyszerű! A dobozka – szintén műanyag, azt hiszem, ma már a szívünk helyén is egy nagy műanyag tejeszacskó pulzál – nem engedett. Fedőlapja erősen rápréselődött, úgyhogy egy laposfogóval próbáltam eltávolítani, a fedél lejött, de a hüvelykujjam bevérzett. Semmi baj – csak Kudiék meg ne lássák –, gyorsan egy csöpp vattát tettem a sebecskére, megszórtam, mint egy falat kenyeret, a hüvelykujjamat – és bekaptam. Hülye vagyok, kétségtelen, a saját ujjamat kapom be a kenyér helyett, gyorsan ráragasztottam egy szeletke svéd tapaszt, és paradicsomért mentem a kertbe, ahol már hullott a bő tavaszi eső, hajladozásomban átitatta az ingem hátát, míg találtam egy szem húszfilléres nagyságút, de az is zöld volt, tavalyról maradt a kertben, eldobhattam, gondolhattam volna, hogy tavasszal nincs paradicsom.

Gondolható az én reggeli őrültségem. Reggel szeretnék kész lenni, de nem tudok – különben is félek Kudi szemétől.

Nos, végre a reggeli. Leültem, kitámasztottam az újságot, hogy átolvassam, ki kit ölt meg – újabban mindenki mindenkit megöl, az emberrabló a rendőrt, a rendőr a maffiázót, a néger a fehért, a fehér az indonézt. Ezt olvasom el, meg hogy mekkora halat fogtak az emberek. Ez érdekel a legjobban. A nagy halakat mindig mutatják, képen is – legutóbb egy száznyolcvan centiméteres, úgynevezett tüskés halat mutattak a maga nyolcvan kilójával. Azt hitték, ki is halt, állítólag harmincötmillió évvel ezelőttről való. Érdemes harmincötmillió évig élni? Nos, így szoktam enni. Egy pástétom, egy vaj, egy kenyér, egy újság.

Nem haladok a reggeliben. Hol olvasok, akkor leáll a reggeli; hol eszem, akkor nem tudom, mit olvasok. És hol a teám?

Lányomlánya jött be ibolyavirágosan, haja turbánban.

– Csak nem hajat mostál? – kérdeztem, de még mindig a halra gondoltam, ami száznyolcvan centi.

– Csak igen – válaszolta Lányomlánya, jó, hogy a nyelvét ki nem öltötte.

– Hogy képzeled?

– Úgy képzelem – fejezte be helyettem a mondatot.

– És?

– Igen. Eltaláltad. Kudinak is megmostam, hol a hajszárító?

– Letettem a pástétomot, a szemüvegemet belehelyeztem gyöngéden a margarinba, és megkerestem Kudi őfelségének a hajszárítót. Nem mondom, hogy virágos kedvemben lettem volna.

– Csak nem képzeled – mondá most Lányomlánya –, hogy koszhodt (így beszél!) hajjal állítok az anyám elé?

– Nem – morogtam vissza, mint egy evésében és olvasásában megzavart oroszlán. Hirtelen oroszlánként láttam magamat ülni az étkezőben, amint vastag, nagy sörényű fejembe pástétomot nyomkodok, és nagy körmű mancsaimban újságot tartok.

Lányomlánya mintha csak a fejemben olvasott volna.

– Az oroszlánok szoktak olvasni?

– Persze – vettem a kártyát. – Csak előbb elvégzik az oroszlángimnáziumot.

– Mert most olyan dühös vagy, mint egy oroszlán.

Beslisszolt Kudiért a fürdőbe, aztán láthatólag kivezette. Erélyesen beszélt hozzá:

– Ide leülsz. Nem forgatod a fejedet. Lehajtani. Mélyre. Nyakban is. Nem forró, ne kapkodd a fejed! Nem égetem meg a füledet, ne tojj be! – kiabálkozott, és szárította az üres levegőt. Aztán torkaszakadtából nevetni kezdett, megállíthatatlanul.

– Most mit nevetsz, te idétlen! Elkésünk, annyit szárítgatod Kudinak azt a két szál haját! – akartam neki visszavágni.

– Két szál haj? Nézd, milyen dús! És göndör! Jól bele lehet markolni! – Majdnem elsírta magát a kétszemélyes ibolya. – Te beszélsz, olyan ősz a szakállad, mint egy… oroszlánnak! – És megint könnyesen kacagni kezdett, ahogy rám nézett. Hirtelen magam elé meredve láttam, hogy a kenyéren pástétom helyett újságszeletek fekszenek, és én azt majszolom jóízűen.

No, köpködtem aztán! Fölugrottam, hogy valamivel leöblítsem az újság ízét. A nyomdafestéket! Hű, a teám! – Ugrottam, mire a gyerekek is szétszaladtak, ki a kertbe.

Belekóstoltam a sűrű, fekete, koszhodt lébe. Pfuj! Mint a mosogatólé! És jéghideg. Nagy ívben kiborítottam a kertbe, de Lányomlánya visongott.

– Tudtam, tudtam, hogy nem szereted Kudit! Most a nyakába zúdítottad a koszhodt teádat! Kezdhetem elölről a hajmosást! – Fogta Kudi láthatatlan kezét, vezette a kerten át, de ott meg a kidobott margarinban elhasaltak. Azt hittem megőrülök! Egy gyerek is sok, nemhogy kettő! És az egyik ráadásul láthatatlan! És megígértem, hogy beviszek egy írást az újságba, ahol Lányomlánya anyja dolgozott – megőrülök!

Berohantam a fürdőszobába, és gyorsan megmostam Kudi fejét. Sikáltam a levegőt.

– Ott is! Jobban sikáld! A füle tövét!

Legszívesebben belesóztam volna a levegőbe, ahol Kudi füle tövét sejtettem. De aztán Lányomlánya utasítására ölembe ültettem a levegőembert, és gyorsan megtörölgettem.

Lányomlánya már vidáman falatozott, ő bezzeg nem az újságpapírt ette pástétom helyett, és huncutul mosolygott.

– Tudod, mit mond Kudi?

– Nem tudom, de nem is akarom.

– Azt mondja, te nem tudsz egyszerre két dolgot csinálni. Vagy olvass, vagy reggelizzél! – kuncogott.

– Kudi csak viselje magát tisztességesen, és ne az én reggelizésemet figyelje!

– Tudod, mért vagy dühös? Kudi azt mondja, tudja.

– Akkor bölcs. Mert magam sem tudom.

– Mert írni szeretsz, de eladni az írásaidat nem szereted.

– Gratulálok Kudinak. Mindent tud.

– Hogy be kell menni a szerkesztőségbe, és nyüzsögni kell. Köszönni, mosolyogni, nyalánkkodni.

– Minyánkodni?

– Hogy legszívesebben tojnál az egészre, ha megírtál valamit. Hogy csak klikkek vannak.

– Mikkek?

– Azért vagy dühös. Azért eszed meg az újságpapírt. Rendesen szeretnél élni. Írni, ahogy hegedül az ember. Magában. Aki hallja, adja át… De neked be kell vinned a szerkbe, ott mindenféle kis egéremberek összedugják a fejüket, kis bajszukkal szöszmötölnek, és csak a haver haver… és…

Ordítani kezdtem:

– Na és ha így van?! Kit érdekel? Éppen Kudit érdekli, aki az egész napomat fölborította? Igen! Úgy szeretnék írni, ahogy az oroszlán bőg, elnyújtott hangon, bele a sivatagba, a pampák nagy térségeire, ahol a széltől borzolódik a homok, izzik a csodanap, és csak szól az én hangom, behemót, nagy erővel zeng, mint karácsonykor az orgona, ha teljes erejéből nyomkodja a pap. Na és ha így szeretnék írni? Ahhoz mit szólna Kudi őexcellenciája?

Lányomlánya látta, hogy ez nem vicc. Lehajtotta a fejét, és csöndesen mondta:

– Helyes a bőgés, oroszlán.

Aztán mégis bebandukoltam a szerkesztőségbe, ahol Főanya dolgozott, virágfehér kezét a billentyűkön röptetve, mint valami törékeny selymet. Oldalamon persze a két gyerek, Kudi és Lányomlánya.

Álldogáltunk a nagy irodaépület előtt. Fölnéztünk a magasba, mint a turisták, akik először látják Manhattan felhőkarcolóit.

– Kudi azt kérde…

– Kudi ne kérdezzen semmit!

– Jó. Papuli! Megpuszilom a szakálladat!

Feszengtem. Tudtam, hogy hízeleg és átdob, akkor kitalál egy ilyen szakállpuszit. Különben is az épület előtt jöttek-mentek a klikkemberek, ahogy Lányomlánya nevezte őket, folyton mosolyogtak, folyton bólogattak, folyton a kezüket dörzsölték, én meg mosolyogtam, bólogattam, a kezemet szerencsére nem dörzsölhettem, mert mindegyikben volt egy gyerekkéz. Így aztán – félszegen hajoltam le, hogy Lányomlánya lehúzza magához a szakállamat, kis nokedliujjaival megragadja, aztán belecuppantson. (Úgy látszik, a cipp-cupp-nevelés nem múlik el nyomtalanul a kölykök feje fölött.) Így aztán röstelkedve bólogattam és mosolyogtam a klikkemberek előtt, míg Lányomlánya a szakállam ezüstjét magához rántotta és belelehelt.

Én közben köszöngettem:

– Jó napot kívánok… Á, á! Szervusz! Rég láttalak. – Szakállcsók lent. – Csókolom minden porcikáját! – Szakáll-lihegés, bólogatás fölfelé. – Csókolom!

A kis csókolni való asszonyka kétméteres volt, és férfihangon beszélt, mint ahogy Karády Katalin és Hernádi Judit énekel együttvéve.

– Jó napot, öreg Tibérió! A magáé? – nyújtotta kézcsókra a kezét, együtt csókoltunk, én az izmos asszonykezet, Lányomlánya a szakállt, meghajolva.

– Neem… – hebegtem

– Én nem vagyok a tiéd? – kérdezte méltatlankodva Lányomlánya, és nokedliujjai eleresztették ősz szakállrészem.

– Dehogynem… Csak…

– Mit csak?! – förmedt rám Lányomlánya.

– A lányomé. A lányom lánya –, idétlenkedtem a toronymagas hölgynek.

– Szép lány. Az anyja is?

– Még szebb – vágtam rá zavaromban.

– Főanya szebb, mint én vagyok? – Lányomlánya a nadrágom szélét rugdosta.

– A nagyapád arra érti, hogy anyukád felnőtt szépség – mondta basszbariton hangon a kétméteres szerkesztőnő, keblei kibuggyantak a szűk magyaros mintájú blúzból, ahogy lehajolt a gyerekekhez. – Jaj, még kibuggyannak a kebleim – viháncolt föl a mammutasszony. – Azért ez mégsem gyereknek való – és nyerítve fölnevetett.

– Láttam én már olyat – mondta legyintve Lányomlánya. – Főanyunak is van. Szép, kerek. Abból táplálkoztam.

– De nem ekkorák! – vonyított föl az óriásnő. – Milyen okos ez a gyerek!

– Jó megfigyelőképessége van – szerénykedtem.

– És Kudit be sem mutatod? – szólt rám Lányomlánya, ibolyavillogásában láttam, hogy emelkedik benne a dühszint.

– Ja igen… Ez Kudi.

– Mit mond, Tibérió?

– Hogy ez a… másik gyerek itt a jobb kezemben… ez Kudi. Egy kis…

– Hol? – forgott körbe malomnagyságával az asszony, rakott fekete szoknyája csaknem elsodorta a gyerekeket.

– Nem látja?! – förmedt rá Lányomlánya.

– Elbújt? – kérdezte vissza a kolossz.

– Itt van… – avatkoztam közbe – ilyen… fekete… göndör hajú… kisfiú. Kudi! Köszönj szépen a Kolossz néninek!

– És ez az ő kis barátja? – fogta föl a helyzetet a monstrumnő, akinek, meg kell adni, átlagon felüli gyermekintelligenciája volt. – Vagy a tesód? – kérdezte Lányomlányától, miközben bal kezével kedvesen simogatta Kudi fekete fürtű levegőfejét.

– Nem a tesóm – vetette oda Lányomlánya elég nyeglén. – Különben sem szeretem a tesózást.

A kolossz fölkacagott, szép, harminckét foga megragyogott a dús tavaszi fényben, mint egy délolasz fogreklám.

– Jaj de remek ez a gyerek! – búgta, mint a basszbariton operaáriát a nagyasszony. – Ez még tehetségesebb lesz, mint maga! De sajnos, nem hallgathatom ezt a mézédes csevelyt, le kell adnom két kisregényt, három mesebeszédet, öt rövid verset ígértem Pántlikának a NŐK-be, aztán egy animációs filmmel rohanok a Pannóniába – egerekről írtam egy társadalmi szatírát, azt hiszem, elsőrangú –, délután meg a Rádióban énekelem a saját fordításaimat azerbajdzsán nyelvből – nevetett magán öngúnnyal és tengermély hangon, aztán tovafarolt, de még egyszer megsimogatta Kudi láthatatlan fejét.

– Ki ez a nőszemély? – kérdezte Lányomlánya eléggé szemrehányóan. – Délolasz?

– Nem. Csak a nagyanyja volt az.

– Frenetikus.

– Miért? Nem szimpatikus?

– Megmondlak Alanyának. Hogy csókolgattad a kezét.

– De ez úgy szokás…

– Igen? Akkor Alanya kezét mért nem csókolgatod? Csak ennek a toronynak?

– Alanyáét régen csókolgattam. Most már arcul üdvözöljük egymást.

– Ez sokkal sikamlósabb. Megmondom.

– Azt mondtuk, nem árulkodunk.

– Ne tojj be. Csak ijesztgetlek. De Alanya nem örülne ennek a kézcsókolásnak.

– Sok mindennek nem örülünk az életben, amit végre kell hajtani – mondtam sóhajtva, és berepültünk a lengőajtón, mintha valami végtelen bölcsességet mondtam volna.

– Mit csinál ez a magyaros blúzba bújtatott dupla szexbomba? Minimáció?

– Animáció.

– Mi az?

– Hát… hogy átlelkesítik a figurákat… Anima, latinul lélek, tudod? Hogy megelevenítik filmen a rajzfigurákat…

– Minek?

– Nem tudom. Hogy éljenek.

– Mint Kudi?

– Tulajdonképpen… – motyogtam, de már jött két kövér főember, kedvesen odasasszézva hozzánk, egyik a zakója felső zsebébe mélyesztette a hüvelykujját, a másik mindkét kezét a nadrágzsebébe dugva, előre-hátra imbolygott a sarkain.

– Hová-hová? – kérdezték.

Valami kapuőröknek véltem őket, fekete vasalt ruhájuktól rejtett rendőrök is lehettek.

– A lányom…

– Igen. Azt látjuk. De hová?

– Hé! – kiáltott föl Lányomlánya. – Én nem az övé vagyok! A Lányalánya!

A két fogdmeg egymásra nézett, mint akik nem egykönnyen dőlnek be a valóságnak.

– A lányom… itt dolgozik a Dolgozóban…

– Tudsz ilyen lapról, Józsi? – vetette hátra fölényesen a felsőzseb-süllyesztő az alsózseb-süllyesztőnek.

– Józsi II-kém, én nem ismerem az újságokat, én a Tökgyalu Minisztériumban dolgoztam – vetette előre az alsózseb-süllyesztő a felsőzseb-süllyesztőnek, és egy stollwerk cukorkát dobott a szájába. Azt kezdte rágni, de mindig odaragadt a fogához a ragacscukor. Alig tudta az állkapcsát szétfeszíteni.

– Belépőjük van?

– Belépő? Be szoktam lépni…

– Hova? Az Ifjúsági Szervezetbe? – kacagott harsányan a felsőzseb-süllyesztő, és rákacsintott az alsózseb-süllyesztőre, hahotázott a saját viccén.

– Kérem, én már idős vagyok ahhoz – feleltem.

– Hagyd – szólt rám Lányomlánya. – Ő is látja.

– Hova lép be?

– Ide, az épületbe… Író vagyok, itt az igazolványom… – Előkotortam írószövetségi tagkönyvemet, hogy igazoljam, hogy író vagyok, bár a fényképen – tizennyolc év előtti – inkább északolasz gépeltérítőnek látszottam.

– Író? Azt mindenki mondhatja! – fanyalgott igazolványom fölött a felsőzseb-süllyesztő, és rászólt az alsózseb-süllyesztőre, aki az ujjaival próbálta fogai közül kipiszkálni az összeragadt stollwerket. – Adj nekem is egy stollwerket – szólt rá az alsózseb-süllyesztőre, mire elővették a cukrot, és vastag körmükkel piszkálni kezdték a vékony fénypapírt, de az beleragadt a cukorba. – Egye fene – szólt végül a felsőzseb-süllyesztő, és papirostul bekapta a rágcsás cukrot, és ő is őrölni kezdte. – Kérjenek belépőt, ott a portán – mutatott egy üvegfalú helyiségre a felsőzsebes. – Igaz, Józsikám?

– Te tudod, Józsikám II. – Már alig tudott beszélni az alsózsebes, a stollwerk úgy összeragasztotta az álkapcáját.

Odamentünk az üvegfülkéhez. A nő kontya hajhálóba volt temetve, maga is ilyent horgolt az üvegfal mögött. Nem nyitotta ki a beszélőt, az üvegen át ordítoztunk.

– Kihez? Hova? Minek? Itt dolgozik? Maga is? Író? Ja, nem ő az író! Ő gépíró? Nem tudok telefonálni, horgolok! – Félelmetesen hangzottak ezek a szavak az üvegen túlról. – Egy nőtanácsosnak ígértem ilyen hajhálót. Nem maradnak nyugton! – Dühösen levágta az asztalra a horgolást, az üvegfal mögött rejtélyesen telefonált. Nem hallottuk. – Kiordított hozzánk: – Két személy?

– Három! – ordított vissza Lányomlánya.

A kontykirálynő levágta a kagylót, kinyitotta az üvegajtót, és kiáltott a két stollwerkevőnek.

– Józsik! Halló! Ezek hárman vannak? – kérdezte ránk mutatva.

– O… e.é.e… a.á.a! – nyögte az alsózsebes.

– Mit mond? – kérdezte Lányomlánya.

– Hogy verné meg az áram! Azt mondja.

– Bemehetnek? Így hárman?

– I… a… a.a.i? – nyekeregte Józsikám I.

– Ki a harmadik? – azt mondja. – Lányomlánya odaugrott Józsi II-höz, újabb stollwerkkel kínálta, amit az bekapott. Józsi I is vett a cukorból. Még hadonásztak, de beszélni már nem tudtak, annyira összeragadt a szájuk a ragacstól.

– Titkos! Nem szabad! Bizalmas! Egy láthatatlan is van köztük! – sivított a hajhálós asszony, de mi akkor már beugrottunk a páternoszterba, ami fölemelkedett velünk.

A Nagy Dolgozóban kiugrottunk a páternoszterből a második emeleten. Ajtó és ajtó és ajtó. Elcsüggedtem. Olyan félelmetes volt, a kihalt folyosók és ajtó, ajtó, ajtó. Elfacsarodott a szívem, hogy Főanya a maga törékeny termetével ide jár dolgozni. Benn valami monoton gépek zakatoltak, a zárt ajtók mögül néha kuncogás, női kacaj, negédes suttogás hallatszott. Napfény nem ért ide be. Mi világítja meg Főanya szép szőke haját, ha a nap se fér be ide? Itt görnyedezik csak az írógép fölött, és veri, veri a betűket, hogy oldalak legyenek belőlük. Az emberek mohón belelapoznak az újságokba, melyekről még csorog a nyomdafesték, aztán eldobják őket. Ijesztő egy ilyen nagyüzem, a betű nagyüzeme, ahol szakmányban nyomják a lapokat, írják, püfölik a gépet, hogy száz meg száz oldalt telenyomjanak. Aztán elképzeltem Főanya huszonhét éves tündérlényét, ahogy átsiklik az egyik irodából a másikba, és azzal nyugtattam magam, talán éppen a kezében van az igazi hír… egy láthatatlan emberkéről esetleg, akit Kudinak hívnak…

Ahogy szokott lenni, Lányomlánya mintha látná fejemben a gondolatokat, rám kérdezett:

– Főanya… – és elcsuklott kicsit a hangja, ibolyái elernyedtek – itt dolgozik?

– Itt, itt – fogtam foghegyre a válaszomat.

– Diktálnak neki?

– Igen.

– Fölötte állnak?

– Ő ül. Mellette áll valaki, és diktál.

– Mindenféle szamárságokat?

– Azt adja nekik az atyaúristen!

– Nem diktálnak szamárságokat?

– Mindenesetre sokat dolgozik. Na – körülnéztem, merre is keressük, de csak ajtók és ajtók tátongtak mindenütt, becsukva.

– Kizsákmányolják?

– Hagyj már nekem békét, elég a magam baja! – mondtam Lányomlányának, de már vigyorgóra váltottam, mert láttam, az igazgató jön felém nagy palacsintaarcával, melyben két zavaros meggy volt a szem. Kitárta a karját, ölelni akart, de én ügyesen lehajoltam Lányomlányához, mintha megigazítanék rajta egy gombot.

– Szervusz, Tibérió! Régen voltál nálunk! Mért nem írsz nekünk? Írnod kellene… Olyan szaftosakat, mint a tokány… Azt szeretik… Régebben írtál… Akármiről… Nem fontos, hogy igaz legyen, csak szép… Mint ez a kisgyerek… Ki ez? Csak nem a lányod lánya? Hasonlít! A lányod is remek lány… Vagyis már asszony, ha ekkora gyereke van… Nem is tudtam, hogy gyereke van… Igaz, miről tudok én? Mit gondolsz? Ekkora üzemben? Azt hiszem, én vagyok itt a leghülyébb… Persze ezt viccből mondom… De nekem nem mondanak meg semmit… Én meg tettetem magam, mintha mindenről tudnék… Na ja… Ez az igazgatók sorsa… – Palacsinta csalafinta arcot vágott, mintha én is igazgató lennék. – Tudod te ezt… Te, ugye, azelőtt szeretted a meggybefőttet? – nézett a szemembe két meggyszemével, melyek úsztak a soknapi piros alkoholban. – Én most is szeretem! Legjobb a meggybefőtt!

Szónokolt volna talán még másnap reggelig is, ha Lányomlánya föl nem kiált:

– Papuli! Hé! Kudi bent maradt a felvonóban!

– Micsoda?! – hördültem föl, és figyeltem a páternoszter dobozait, de csak ismeretlen szoknyákat, combokat, vasalt nadrágokat láttam bennük.

– Ki maradt a felvonóban? – érdeklődött Palacsinta meggybefőtt-szemeivel.

– Hát nem érti? Kudi!

– Ki az a Kudi, már megbocsáss, nagylányom?

– Papuli, Papuli, állíttasd meg a felvonót, Kudi összetöri magát!

– Egy gyerek? – Palacsinta összecsapta a tenyerét. – És mekkora?

– Mint ő – mutattam bágyadtan Lányomlányára.

– Gyertek! – A Palacsinta, becsületére legyen mondva, nekilódult az emeleteknek. Mi a nyomában caplattunk, fuldokolva, mert Palacsinta, aki régi kosaras volt – még onnan ismertem –, nem kímélte a lábait. Föl a hatodikra. Mi is lihegve álltunk mellette.

Az utolsó emeletnél az volt kiírva: „Maradjon nyugodtan, a fülke átfordul!”

– Nem történhetett baj! Nem történhetett baj! – kiabálta Palacsinta, de közben az arcát tépte. – Ki ez a gyerek? És hogy veszíthettétek el?

– A barátom – kiáltotta Lányomlánya.

– Borzalmas! – Palacsinta tépte az arcát. – De nem történhetett baj! Várjatok! Lerohanok!

Palacsinta szétvetett karral rohant lefelé, s közben lekiáltott a nyitott lépcsőházban:

– Józsi I! Józsi II! Hol vannak? Jöjjenek! Megint stollwerket zabálnak? Ki fogom rúgatni magukat! Persze, most egy szót sem tudnak szólni, mert beragadt a pofájuk! Mért engedték be ezeket a kisgyerekeket egy ilyen veszélyes gépre! Józsi I! Vegye ki a felső zsebéből a hüvelykujját, mert ha én kitépem, leszakad! Hozzám! Föl, gazemberek!

A lépcsőházban a korláton kihajoltunk. Láttuk, amint a két duzzadt, fekete ruhás ember száguld fölfelé, mindegyik a száját marcangolja, próbálja kitépni a beragadt ragacscukrot a szájából. Józsi I már két stollwerket a falra kent, olyan messzire dobta a szájából. Józsi II köpködött, a lépcsőre pökte a cukrokat.

– Józsi II! Vegye ki az alsó zsebéből a kezét, ha jót akar! Ez nem a Tökgyalu Minisztérium! Ott lehetett ilyen trehány, de ez az ország menhelye! És maguk megölnek egy gyereket?

Alsózsebes előbbre került. Mögötte a lépcsőn feküdt felsőzsebes, aki beleragadt abba a cukorba, amit a társa a lépcsőre vetett.

– Józsi II… – lihegett az igazgató Palacsintafeje előtt – hadiszolgálatra jelentkezem!

– Hadiszolgálat? Megőrült? Ez nem a Tökgyalu Minisztérium! Itt fejek vannak! Hol a keze?

– Ja! A zsebemben. De már ki is vettem.

– Hova szállt a gyerek?

– Ott áll azzal a szakállas emberrel – mutatott Józsi II ránk.

– Nem az! A másik gyerek!

– Nem láttam másik gyereket.

– Ki van rúgva! Ezért fizetem? Bárki bejöhet és beletekinthet az írásokba, melyeket este az egész ország olvas?

Ekkorra szabadította ki lábát a cipőjéből Józsi I, mert az ott ragadt a lépcsőn, ő harisnyában futott az igazgató elé.

– Igazgató elvúr, kérem… – Térdre rogyott a felső lépcsőn. – A másik gyereket… csak mondták.

– Mi az, hogy mondták? Ez a szakállas főúr? Azt hiszi, az hazudik a maga szép szeméért? Ez a mi egyik régi… írónk… megbecsült… meg van becsülve… meg lesz… ezzel mi együtt ettünk meggybefőttet, Józsi I fiam! Amikor maga még a MAVAD-nál volt lesipuskás! Azonnal keressék meg nekem azt a gyereket! Maga is, Józsi II! Majd utána rúgom ki!

A két izzadt fekete kabátos leszaladt. Minden egyes páternoszterfülkébe beugrottak, kiugrottak, ki-be ugráltak, mint a békák. Józsi I az első emeleten hasra vágódott, Józsi II a harmadikon kiáltozott:

– Igazgató elvúr! Megoldom, csak ne tessék kirúgni!

– Palacsinta a verejtékes homlokát törölte, a folyosók lassan megteltek emberekkel.

– Menjenek dolgozni! Nincs semmi baj! Menjenek be az ajtók mögé! – Az emberek bekotródtak.

– Igazgató elvúr! – kiáltott föl Józsi I – A liftszerelők kimentek ebédelni.

– Most? Tizenegy óra sincs!

– Igazgató elvúr! Azt mondták, ennyi pénzért még órát sem javítanak.

– Ki vannak rúgva! Mindenki! Szabotázs! Apparátus! Államgépezet! Csináljon valamit, Józsikám kettő!

A két izzadó Józsi elszaladt.

Palacsinta arcáról már lefolyt a tészta. Vigasztalt minket, majdnem sírva:

– Meglesz, gyerekek, ne féljetek! Tibérió! Ezt ne írd meg! – nyakamba borult. – Itt minden működni szokott! Ha nincs baj. – Aztán lekiáltott: – Horkoló néni! Halló! Horkoló néni!

Az üvegfülkés asszony kényelmesen kivánszorgott az üvegkalickából, úgy kiabált föl, kezében a hajhálóhorgolással.

– Igazgató elvúr! Horgolónénak hívnak. Ezerszer mondtam.

– Most mindegy. Állítsa le a páternosztert!

A páternoszter leállt.

Az emberek a résre nyitott ajtókból lestek, nem mertek előjönni.

Egyszer csak Főanya sivított elő, lobogó szőke haját úsztatva futott végig a folyosón, és zokogva ölelte a lányát.

– Megvagytok? Nincs semmi bajod?

A tűzoltók vijjogva érkeztek. Összeszereltek, szétszereltek, összespricceltek, szétspricceltek, fölmásztak, visszamásztak, bebújtak, kibújtak, létrát másztak, leereszkedtek, átfésültek minden zugot.

– Ott van… – mutatott egyszer csak Lányomlánya a legfelső emelet padlászugára, ahol a páternoszter átfordul.

Mindenki dermedten nézett, Józsik állkapcsa előremeredt, Horgolóné leeresztette a horgolást, mint egy mutatványnál, Palacsinta tépte palacsintaarcát.

Mit volt mit tennem, azt mondtam a tűzoltóknak:

– Támasszák oda föl a létrát. – Megtették.

– Papuli, hozd le – mondta Lányomlánya anyja szoknyájába bújva, eltakarva mosolygó szája szélét.

Mit volt mit tennem, fölmásztam és lehoztam Kudit, aki feltehetőleg ott csimpaszkodott a legfölső sarokban. Hoztam ölemben az üres levegőt.

Józsi I odahajolt az igazgató palacsintájához.

– Tetszik látni, igazgató elvúr… nem látni…

– Megőrülök… – mondta Palacsinta maga elé csöndesen.

Lányomlánya megfogta Kudi kezét.

– Gyere Kudi… Fontos, hogy nem esett bajod… – Főanyához mentek, aki mindkettőjüket átölelte. Lányomlánya hosszan az anyja szemébe nézett. – Anya, téged kizsákmányolnak? Most megkapták – súgta oda, és karikalábán elslattyogott Kudival.

Főanyát persze behívatták másnap a Nagy Dolgozóba. Amúgy is bement volna, hiszen ott dolgozott, de külön zöld papírú távirattal behívatták. Hogy mi lesz ott, behúztuk a nyakunkat, de ő nem. Másfél órán át fésülte habszőke haját, hogy már lebegett az egész fürdőszoba. És kente magát. Elsősorban az arcát, vagy kilencféle krémet hordott fel az arcbőrére – nem kellene ilyen fiatal, huszonhét éves bőrt kenni, de ő kente. Ragyogott, ahogy kilépett a fürdőszobából, a krém három centiméterre elállt az arcbőrétől.

– Szép akarok lenni – mondta –, ha már behívattak.

Így aztán szép volt, a három centivel vastagabb krémréteggel az arcán. Az igazgatói irodában üldögélt, egyik lábát hanyagul átvetette a másikon, és himbálta, ahogy a könnyed nők szokták, vagy inkább idegességből. Az iroda töküres volt, minden bútort kivittek belőle, csak a szék volt, amin Őszőkesége ült, meg egy tizenkét méter széles asztal, mögötte három alak. A falon voltak még fényképek, közelmúlt történelmünk elméleti őseinek fényképei. Azok elég barátságosan néztek Őszőkeségére, aki kitartóan himbálta keresztbe vetett lábfejét.

Palacsinta igazgató elvúr ült vele szemközt. Nem pipázott, nem cigarettázott, nem csinált az semmit. Láthatóan ő is ideges volt, néha palacsintaarcát tépte idegesen, és meggybefőttszemét állandóan társaira és nem Őszőkeségére vetette.

Mert voltak társai.

Balról vékony kis ember ült vagy inkább feküdt az asztalon, nagyon kicsi, hegyes ember volt, alig érte föl az asztalt, pipázott, rákönyökölt fekve az asztalra, recsegett – Pitiánó professzor volt, az összes tudományok doktora. Historikus muzeológ, paleontológ és oceanográf volt ő, de értett a mammutológiához, a mágiához, de azt hiszem, a szívbelhártya-gyulladáshoz is. (Vagy egyszerűen az emberi szívhez?) Nézte Őszőkesége himbálózó lába fejét. Lehet, hogy tetszett neki a lábfej vagy maga a láb, de az is lehet, hogy a pisai ferde toronyra gondolt, ahonnan Galilei leeresztette ingáját, hogy vizsgálja az időt. Talán ő is szerette volna leereszteni az ingáját, de itt nem volt hozzá torony.

Jobbról linkavölgyi-linkapataki Linkóczy Ottó szuszogott, ennek megfelelően kövéren – Palacsinta előzékenyen be is hozatott még egy széket, mert a nagy testű mester egy széken nem fért el, lelógott a bal feneke. Alátoltak még egy széket, ő nyugtatta a székhordókat, elég lesz, elég, de ő a két székről is lefolyt. Enyhe kancsalsággal sandított Őszőkeségére, mintha egyszerre a mellette ülő Palacsintára is, Őszőkesége lábfejére is nézett volna. Nagyon figyelt, nem tudni, mit. Foglalkozására, pályára nézve ő emberész volt, ahogy van tehenész, méhész, gépész. Őneki az emberhez volt leginkább vonzódása, minden rangú és rendű emberhez, de legfőképpen az alul nyitott harang alakú ruhaneműt viselő egyedeihez az emberfajnak. És egyszerre kétfelé tudott nézni.

Őszőkesége csak lóbálta a lábfejét – olyannak tetszett az ülésrend, mint valami vizsga.

Palacsinta a torkát köszörülte.

– Ne haragudjon, hogy befárasztottuk…

– Be vagyok én fárasztva mindennap – mondta Szőkénk szőkén.

A professzorok egymásra néztek, mosolyogtak.

– Maga… ugye… hogy úgy mondjam… – kerülgette Palacsinta a forró kását – a… Papuli leánya?

– Talán Krampampuli – jegyezte meg mosolyogva Pitiánó, és pipáját szája másik sarkába lökte.

– Ne magyarázzunk bele a dolgokba mágiát – szólt rá ingerülten Palacsinta a szakállas törpére. – Van nekünk elég bajunk. – Aztán Szőkéhez fordult. – Mi volt ez?

– Micsoda? – lóbált egyet a lábfej.

– Itt tegnap a páternoszterben.

– Semmi.

Palacsinta a társaira nézett.

– Na látják, ő is ezt mondja.

– Pitiánó nem nyugodott.

– Hogy érti azt, hogy semmi?

Linkóczy kétfelé sandítva leintette:

– Ne keverjünk bele filozófiát. Ha azt mondja, semmi, azt is gondolja, hogy semmi. Anyagi értelemben nincs ott semmi.

– Pedig engem éppen anyagi értelemben érdekel! A legutóbbi régészeti kutatások azt mutatják, hogy az ember – anyag. Csontváza van!

– Ugyan! Csontváza mindenkinek van! Még egy rókának is! – kiáltott Linkóczy.

– De ki mondta, hogy a rókának nincs csontváza? Minden állat idővel porcosodik!

– Az ember állat?! – förmedt rá Linkóczy, Palacsinta hiába csapkodott kétfelé, gyöngéden nyugtatva őket. Idegességében a fülét nyúzta, lehúzta egészen a válláig.

– Kémia, kémia és kémia! – kiabált Pitiánó, a pipahamut az asztalra ütögette. – Igenis mindenki anyag! Nézzük meg Napóleont! Ő aztán nagy ember volt! De anyag volt, emberek! Nem pedig láthatatlan szellemfigura!

– Közel kétszáz éve lebeg a szelleme Európa fölött! – üvöltötte Linkóczy, fölállt az asztalra, és toporzékolt. Palacsinta alig tudta visszahúzni a helyére.

– Csak nyugodjunk meg, asszonyom… – tárta ki kezét Palacsinta Szőkénk felé. – Mondhatnám fiatalasszonyom…

– Én nyugodt vagyok.

Pitiánó hegyes szakállát vakarta, mint egy elfuserált egér.

– Miért nem hozta be a gyereket? – Nem is a fiatalasszonyhoz intézte a kérdést, hanem Palacsintához, aki a fülét kétségbeesésében megint a válláig nyújtotta.

– De minek? Ha nem látszik! – kiáltott rá Linkóczy.

– Akkor is, legalább itt lenne!

– De uraim! – nyugtatta őket Palacsinta.

– Így el sem tudom képzelni! – Pitiánó pöfögött.

– Maga csak azt tudja elképzelni, amit meg is tud fogni! Maga!

– Eszik az a gyerek? – kérdezte Pitiánó Őszőkeségét. – Magához vesz eledelt?

– De mért enne? – Linkóczy két tenyérrel magyarázott. – Maga szerint minden lény táplálkozik?

– Persze! Bár fogságban a madarak sokáig elhúzzák élelem nélkül.

– Csak nem madárnak képzeli?

– Ne nézzen bolondnak! Tudom, hogy ember! Annyit azért én is tudok! De ha nincs!

– Most mondja Őnagysága, a fiatalasszony, épp most mondja, hogy nagyon is van! Az ő lánya, bizonyos Boja három hónapja érintkezik vele, játszik satöbbi. Érintkezik, érti! Beszél hozzá! Akkor lennie kell!

– Ne haragudjon, asszonyom, vagyis fiatalasszonyom… – nyugtatta Palacsinta Őszőkeségét. – Én kénytelen vagyok ezt a vizsgálatot lefolytatni e szaktudósok segítségével… Tudnunk kell, ugye… itt annyi költség merült fel… kijöttek a tűzoltók…

– Kémia! Kémia! – üvöltötte Pitiánó.

– Ez csak ezt tudja ordítani – tárta szét lapáttenyerét Linkóczy kétfelé nézve.

– Igen! Minden élet így keletkezett! Oceanográfus vagyok! Az élethez víz kell, forgás, elemi anyagok… és meleg! Láttam az őstengerekben!

– Na látja! Meleg. Meleg van! Az ő lányában biztos van meleg, ha benne is ennyi van!

– Fejlődés! Én historikus vagyok…

– Talán hisztérikus!

– De uraim!

– Historikus vagyok… sok évmillió kell egy lény létrejöttéhez!

– Ugyan! Nem hallott még a sugarakról?

– Az nem szerves anyag! Kémia! Kémia!

– De mit akar?

– Fényképet a gyerekről!

– De életben sem látszik!

– Ma már mindent le lehet fényképezni! A sugarakat is!

– De ki mondta, hogy sugár?

– Maga! Épp az előbb!

– Hogy sugarak is vannak! Amik létrehozhatják! Nem ő maga a sugár, agyalágyult!

– Kikérem magamnak!

– Nem hallott még ibolyáról? Ennek a fiatalasszonynak a lányát Ibolyának hívják. Nemde? Gondoljon csak bele! Olyan véletlen a névadás? Ősök ezer meg ezer misztikus lénye bolyonghat bennünk!

– Marhaság! És maga emberész? Tökésznek se fogadnám föl!

– Őstulok!

– Csaló!

– De uraim…

– Vaskalap!

– Ez csaló!

Pitiánó és Linkóczy egymás hajának estek, tépték-marták egymást Kudi ügyében. Közben Palacsintás az asztalt verte az öklével.

– Határozatot hozok! Határozatot kell hoznom ma délig! Határozatot hozok!

Őszőkesége kiszaladt a teremből.

A három férfiú, tépett ruhában, vörös fülekkel, kihullott szakállal összedugta a fejét a tizenkét méteres asztal fölött. Vitatkoztak, halkan kalkuláltak, jegyzeteltek.

– Pedig milyen jó lába volt ennek a fiatalasszonynak – mondta linkavölgyi Linkóczy, és kétfelé nézett.

Együtt ültünk az asztalnál, az orgonaillat bezúdult a szobába. Akkora orgonák nyíltak a kertben, hogy földig húzták nagy fürtjeik az ágakat. Dús virágukból ömlött az illat, betódult a nagy ebédlőasztal fölé.

Mindenki ott ült. Én persze az asztalfőn. Ha van feje az asztalnak. Jobbról tőlem Lányomlánya, mellette Kudinak volt terítve, balról maga a Lányom, mellette a Taxikirály és az asztalvégen ki más, mint Alanya. Ő, középkori szerénységénél fogva, mindennek a végét választotta, mint csirkéből a püspökfalatot.

Kanalaztunk. Friss borsóleves volt, behabarva. Piros pettyes tejföl úszott a borsóleves tetején. A mélyén sárga galuskák hánytorogtak – a Taxiember egyszerre hat-nyolc darabot hörbölt be a levessel.

– Friss borsó – szólalt meg Alanya, hogy elvegye a hallgatás élét.

– Jaj, anya, hogy lehetne friss borsó ilyenkor? – nyávogott Szőkeség, és ő is behörbölt hat-nyolc galuskát. – Fontos, hogy van.

– De igenis, apád mondta, frissen szedte a zöldséges, ugye?

– Konzerv, de mindegy.

– Na. Konzervborsó. De nagyon finom, nem? – hagyta rám Alanya az igazságot.

– Kudi nem eszik? – kérdeztem Lányomlányától, mert láttam, hogy a mellette lévő tányérban nem fogy a leves szintje.

– Nem szereti a konzervborsót – mondta rám ibolyázva, és ő maga nagyot kanalazott a piros-fehér folyadékból.

– Akkor öntsd vissza a tálba – mondtam Alanyának szemrehányóan, mintha ő tehetne arról, hogy Kudi nem eszi a konzervborsólevest.

Taxiember közbevetette magát.

– Ha őneki úgysem kell, majd én megeszem – és maga elé vette Kudi tányérját, borsóstul és harmincnégy galuskástul, és mihamar behörbölte. – Ez jó volt. Nem baj, Kudi majd eszik a másik fogásból – mondta, és rámosolygott a Lányomlánya melletti székre.

– Ne játszd meg magad, látod, hogy Kudi semmit sem eszik! Nem szégyelled magad?! – kiáltott az asztal másik oldala felé Főanya, Őszőkesége.

– Ki szégyellje magát? – avatkoztam közbe, mert láttam, Lányomlánya szája széle legörbül.

– Ugyan, papa!

– De ha nem szereti a konzervborsólevest Kudi!

– Ki beszél itt Kudiról? Ez a gyerek, ez a Boja! Miatta van minden!

– Mi van miatta? – Alanya középkoriasan közbeavatkozott, jóságát teljes mellszélességgel – ami az utóbbi időben lett neki – bedobta. Na, nem a jósága lett az utóbbi időben, az kezdetben is volt, hanem a mellszélessége. Nagyanya korára. És félrebillent fejjel nézte Lányomlányát, mint egy sólyom a maga kis áldozatát. Nem szerettem, hogy ennyire sólymozik, nézi és nézi csak a gyereket, és imádja, s ezáltal én háttérbe szorultam, pedig mégiscsak én voltam a férje. Mindegy, Alanya sólyomnézéssel figyelte Lányomlánya keletkező könnyeit, pedig már egyszer maga a kislány is kifejtette, hogy imádni csak felsőbb lényt szabad. Alanyának ilyen felsőbb lény volt Lányomlánya. Úgy is neveztük a kapcsolatukat a vőmmel, a Taxihőssel: „Sólyom hívja Sirály kettőt…” Ez annyit jelentett, hogy Alanya elfogult Lányomlányával, reszket érte satöbbi.

– Itt a határozat – vágta ki a papírt a terített asztalra őszőkesége, és kegyesen leszedte az asztalt, ami egyébként is az ő dolga volt.

Egyszerre kaptunk a gépelt papír után, de Alanya kaparintotta meg. Piros betűs írógépen gépelték… Alatta nagy pecsét.

Alanya átfutotta a papírt, vagy csak belenézett, Főanya hozta be a következő fogást. Mertünk. Marhapörkölt volt főtt krumplival. Van ilyen. Nem az volt. Resztelt máj, csak marhapörköltnek láttam elsőre. Mindegy, ilyen is van. Még adandó alkalommal jobb is lehet.

– Remélem – szólt Főanya –, Kudi ebből azért eszik egy falatot… – gúnyt kevert a hangjába.

– Nem tudom… – mondta Lányomlánya. – Majd fölmegyek vele a manzárba… Egy kicsit megfájdult a feje… ilyenkor legjobban a manzáron szeret lenni… Fölviszek neki egy kistányérral…

Alanya sólyomkodva rámosolygott Lányomlányára oldalról, és két kistányérba kimerte a májacskát, a főtt krumplicskát, a savanyú uborkácskát. Lányomlánya fölballagott a tizenhét plusz tizenhét lépcsőn a legfelső szintre, közben Kudit biztatva:

– Gyere csak… Mindig magukkal vannak elfoglalva. Határozatok! Jelentések! Nem is tudják, milyen nehéz a gyerek élete… Megehetik a határozatukat! – És föltűntek a lépcsőn, el.

Taxiemberünk fejét lehajtva, szőke bajuszát a májszaftba mártva, halk gyorsasággal tömte magába a vajpuha májdarabokat, recsegtette az uborkát, bepasszírozta a főtt burgonyát fogai közé.

Mi ímmel-ámoltunk. Vártuk a vészt. A vihart. Mi van a határozatban?

– Leszidod a gyereket… – A taxis törülte a száját. – Még hogy szégyellje magát! Mért kellene szégyellnie magát? – Kitöltött magának egy literes pohárba sört, de a teljes üveg nem fért bele, a sör szétfutott az asztalon, belefolyt az ölünkbe.

– Nem baj – mondta szenteskedőn Alanya, és a sörben úszó határozatot kitette száradni az áprilisi napra. Szőkeségünk pedig dühödt arccal törölte az asztalról a sörhabot egy szalvétával.

– De baj – mondta. – Meginná a világ sörét.

– Szomjas – mentegette halkan Alanya a Taxiembert.

– Szomjas! Most hogy fogjuk elolvasni a határozatot?

Én próbáltam aztán kisilabizálni a sörrel átitatott, piros betűs szöveget.

„Mi… a Gyermeklélektani… turományos…”

– Tudományos – szólt rám Szőkeség.

– Persze… „Tudományos Tanács tagjai… Alulírott Palacsintás Meggybefőtt Ézsau”… – nézd, a Palacsinta, nem is tudtam, hogy Ézsau a keresztneve!

– Olvasd! – sziszegett rám a lányom.

„…valamint Pitiánó Péter, az oceanográfia, historika, mammutológia, múzeológia és paleontológia professzora, valamint linkavölgyi-linkapataki Linkóczy Ottó emberész és pécész megállapítottuk…!”

– Mi az a pécész? – kérdezte Alanya kétségbeesve.

– Aki kipécéz valamit – mondta finom böffenését visszatartva Taxiemberünk.

„ …megállapítottuk, hogy a Nagy Dolgozó páternoszterének felső légterébe szorult Kudi nevezetű egyénről nem tudtuk megállapítani, van-e vagy nincs. Ezért a kérdést fölterjesztettük az Egybesült Tudományos Egészségügyi Tanácshoz, mely…”

– Egyesült, de mindegy – legyintett a lányom.

– Ráfolyt a sör, nem tudom jól olvasni – mondtam. – „… mely megállapította, hogy nem lát tisztán a fenti kérdésben, de azt is megállapította, hogy miután a Nagy Dolgozó páternoszterének űrteréből az odarendelt tűzoltólétrán Tibérió gyermek- és zugíró…”

– Zugíró? – sírta el magát Alanya.

– Azt csak azért írják, hogy nincs állásban – próbálta sérelmemet csökkenteni Szőkeség, és egy nyugtató csókot nyomott a homlokomra.

– De… én… zugíró?

– Olvasd, nem a meghatározás lényeges, rólad ír a határozat, az a lényeges!

– „Zugíró… – motyogtam – hozta le az ölében azt a Kudi nevezetű levegőembert, vagyis nem hozott le semmit, de úgy tett, mintha lehozott volna egy állítólagos gyermeket… ezért elrendeljük a kirendelt tűzoltóköltség megtérítését fent nevezett zugíró részéről, másrészt ugyancsak fent nevezett zugíró elmeorvosi vizsgálatát – fonnyadoztam –, tekintettel… tekintettel…” – elhanyatlottam.

Ápolták, mosták az arcomat, fölöttem vitatkoztak.

– Na. Ez kellett nektek, Kudi miatt! – kiabálta Szőkeségem. – Azt akarjátok, hogy az Írószövetségből is kizárják, mert ilyeneket csinál? Még nyugdíja sem lesz! – Megint elájultam.

Mikor magamhoz tértem, a Taxiember kiabált meg a Lányom:

– Realista vagy – mondta a vőm.

– Csak az van, ami van – replikázott a Lányom.

– És hátha tényleg van?

Kérdése után magához vett tizenkét üveg Ászok sört, amit vidékről hoztam. Behűtötte előre, és most megitta.

– Látnánk – törölte meg férje izzadó homlokát szőkeségünk gyöngéden, de az elhárította magától a virágkezet, mondván:

– És ha nincs? Akkor nem lehet a lányunknak igaza? Fontosabb, ami a lélek mélyén rejtezik – mondta, kitámolygott a taxiba, és átlag százhúsz kilométeres városi sebességgel elfurikázott a Nagy Dolgozó irányába.

Ott bent, az igazgatói irodában történhetett egy s más, hiszen kifele jövet Taximesterünk a basszbariton hangú Toronynővel találkozott, aki kedvesen simogatta a nála két fejjel alacsonyabb sörtaxist.

– Remek ember maga! Hallom, hogy helybenhagyta ezt a Palacsintát.

– Odakentem a falhoz – mondta gyöngéden a vőm. – Arra van. Nem? Ezt fizetünk tűzoltóköltséget… – és egy egyértelmű karjelmozdulatot tett a levegőbe. És vett magának tizenkét üveg Tuborg sört, Lányomlányának és Kudinak két Túró Rudit.

– Végre! Valaki hazavágta ezt a Palacsintást! Ez még egy olyan mesét sem mert kiadni, amelyben a béka királyfivá változik! Pedig ez a legelemibb, nem?

– De. Viszem haza Kudiéknak a Túró Rudit! – És hosszan integetve elbúcsúzott a basszus hangon nevető Óriásnőtől.

Részünkről a Kudi-ügy ezzel el volt intézve. Az emberek lassan tudomásul vették – mint mi is –, hogy hatosban élünk: Alanya, Főanya, a Taxigróf, Lányomlánya, Kudi meg én. Tudomásul vették a szomszédok, a közértes, a Bölöni utcai teniszbajnok, az Írószövetség, a kerületi IKV. Kudi után is fizettem vízdíjat.

Csak a vénasszonyok! A vénasszonyok rengetegen vannak. Azon a környéken, ahol lakunk, különösen. Ahogy teljes erővel működött a tavasz, főleg a május nagyon tud működni, valahogy előbújtak odúikból az öregasszonyok. Egyszerűen fölfoghatatlan volt. Én még ennyi vénasszonyt életemben nem láttam. Télen is volt belőlük, de most mintha megszaporodtak volna, selyemkendőben, áttört harisnyában, férficipőben, pántlikával a hajukban, szalmakalapban, borostyán nyaklánccal, mintha a földből bújtak volna elő. Zengett tőlük a vidék, nem is a hangjuktól, hanem ahogy előtüremkedtek, bozsogtak.

Hol volt már a tavalyi hó?!

Amikor Lányomlányával bandukoltunk fölfelé a havas Széher úton, mely olyan volt, mint valami villanyfüzéres holdbéli táj, mint egy titokzatos földöntúli város, Nakonxipán! Akkor bukkant föl Kudi a kuruclesi dombon.

A vénasszonyok összedugták a fejüket.

A vénasszonyoknak a földig húzta a kezüket a sok gyűrű az ujjaikon.

A vénasszonyok fitymálva válogattak a zöldségboltban a friss saláták között.

A vénasszonyok sugdolóztak.

– Figyeli? Hárman járnak! Az a szakállas mindig három kólát vesz.

– Én hallottam, hogy az anyjának is volt már kellemetlensége miatta, bent a Nagy Dolgozóban!

– Ne mondja!

– De! El is kellett jönnie a vállalattól!

– De miért?

– Nem fizettek ki valamilyen villanyszámlát!

– Ne mondja! S az Öregasszony?

– Ja? A nagyanya? Azzal nem lehet beszélni! Az olyan elfogult. És persze, ő a rabszolga. Mindent ő csinál. Most ennek az új gyereknek is ő mos. S ahogy beszél róluk!

– Ne mondja!

– De. Félrebillentett fejjel, mint egy sólyom, csak nézi a gyerekeket. Megbolondult a gyerekszeretettől. Azelőtt elbeszélgetett velünk, de most csak rohan haza a „gyerekekhez”.

– Ez valami szerelemgyerek? Ez a Kudi?

– Nagyon meglehet. Csak nem merik bevallani.

– Én még sosem láttam.

– Én sem. De beszélnek hozzá.

– El kellene rabolni – vijjogott az egyik selyemkendős vénasszony. – Akkor megnézhetnék magukat! Hihi!

– De ha nincs is!

– Attól még elrabolhatjuk!

A bokrok között sugdolóztak, amikor aztán arra mentünk, gyorsan előbuktak a bokrok közül, és épp egy orgonaszálat szakítottak le, mintha éppen azt művelték volna. Illedelmesen lehajtották a fejüket, mintha nagyon sütne a nap.

Aztán, ahogy eltávolodtak, tovább sugdolóztak.

– A Szepivel kellene megbeszélni. Ő ért a gyerekek nyelvén.

– Igen, a Szepi!

Szepi néni egy furcsa házban élt, olyan volt, mint egy bagolyvár. Omladozó, emeletes, tornyos ház. Roskatag. A csatornák szanaszét csüngtek a tető széléről. Mikor fújt a szél, pengő-nyöszörgő hangot adtak. Kísérteties hangokat. Nyiu-pang-ping – így szólt a csatorna. Lányomlánya nagyon félt a csatornáktól, de nagyon szeretett volna bejutni a titokzatos házba. Így aztán Kudit küldte előőrsnek. Lányomlánya a magas lépcső aljában indította útnak az ő Kudiját:

– Kudi… Bemész, köszönsz illedelmesen. Körülnézel, nem szemtelenül, de szemügyre veszed a bagolyvárat… Annyira érdekel, milyen régi kincsekről mesél Szepi néni…

Kudi odabent föltalálhatta magát, mert Szepi néni konyhájából nagy vihorászások hallatszottak. Szepi néni tiszta és nyomorult gúnyában volt, ezüstősz feje villogott az ablaküvegben. Ódon hecsedlilekvárt vett elő, finom kenyeret, kevés vajat tett melléje egy tányérkára. Szepi néni összecsapdosta a kezét, úgy hahotázott, Kudi bizonyára szellemes történetekkel szórakoztatta. De nem sokáig.

Három vénasszony jelent meg. Áttört fekete selyemharisnyában, férficipőben, arcára vörös foltokat festve – az öregasszonyok előszeretettel vörös foltokat festenek az arcuk közepére – slattyogott elöl Sarkantyús néni, akinek a lábán – állítólag – csontsarkantyú nőtt a sok boszorkányságtól, így mindkét lábára kissé bicegett. Mögötte Franc néni igyekezett, szalmakalapban, franciazászló-színű selyemsállal áttekerve a nyakát olyan szorosan, hogy csak sipító hangokat tudott adni. Nyomában egy nagy bozontú vénasszony, Lánc mama, öklömnyi borostyánokkal díszített lánccal a nyakában, mely a földig húzta a fejét. Kezei is a földet súrolták, a sok borostyánköves gyűrű súlyolta le.

Erre már Lányomlánya is bátorságot merített, és beállított Szepi nénihez.

– Csókolom, csókolom… mindnyájukat csókolom! – harsogta. – Szepi néni, megmutatná nekünk a bagolyvárat?

Szepi néni jókedvűen vezetgette Lányomlányát ide-oda az ódon házban. Régi borítékokat mutogatott nekik, melyeken bagolycímer volt nyomtatva. Fönt a padláson egy kis lobogót adott Lányomlányának, aki nokedliujjai közé szorította, és integetett a lobogóra hímzett bagollyal a környék fáinak, bokrainak. S egy ládikát mutatott nekik. A ládikán bagolymintázatú véset volt, a ládikában pedig egy tűzpiros pántlika.

– Ez az én titkom – suttogta Szepi néni, ezüstkontyát fájón a tarkójához szorítva a kezével, nehogy elbőgje magát. A tűzpiros kendőn is egy kis hímzett bagolyfióka lebegett. – Volt egy icipici lányom… Nagyon szerettem, de korán el kellett mennie… Azóta pusztul az én szívem magányosságában… – és elsírta magát. – Gyertek át néha, hogy ne legyek egyedül. Egyedül lenni nem jó – pityergett.

A lenti szobában éles szemmel, türelmetlenül vártak az öregasszonyok. Sarkantyús néni egy kis lovaglópálcát suhogtatott a kezében, az egyik bőrszékre sújtott időnként, hogy csak úgy csattant. Franc néni a régi, szép faberakásos asztalt verte az öklével, csak úgy döngött. Lánc néni földig érő borostyán nyakláncát keringtette, mint a lasszót.

– Boja – szólt Lányomlányára Franc néni –, elég volt. Nem tűrjük tovább. Azonnal add ide!

– Mit? – kérdezte ártatlanul ráibolyázva Lányomlánya.

– Ne viccelj velünk! – förmedt rá Lánc néni. – Azonnal!

– De mit adjak oda?

– Azt a gyereket!

– De Franci… de Lánci… de Sarki… – próbálta őket jobb belátásra bírni Szepi néni – ne gyerekeskedjetek!

– Akkor is elvisszük! Te, Szepi, csak fogd be a szád! Te is összejátszol velük! Nem szégyelled magad? Ide azt a gyereket! – sipította Lánci toporzékolva Bojára.

– Tessék. Vigyék – mondta Lányomlánya.

– Hol van? – kérdezte Franci körülbámulva.

– Ott – mutatott az egyik bőrszékre Lányomlánya.

Franci odaugrott, de csak a levegőt markolászta.

– Hol?! – kiáltotta Lánci.

– A kályha mellett… Az íróasztalnál… A szekrényen. Talán kiment a konyhába.

A három satrafa ide-oda ugrott, hogy Kudit elkapják, fölborultak a székek, nekiütődtek az asztal sarkának.

– Add ide, Boja!

– Szabad akarata van… Én nem parancsolhatok rá.

A vénasszonyok visítva hajkurászták Kudit. Egymást is feldöntötték, ahogy szaladgáltak a konyhából a szobába és fordítva.

– Nem tűrhetjük a környéken… Mindenki retteg tőle… (Pedig senki sem rettegett, csak ők.) Félnek tőle… a macskák!

– A macskák? Érdekes! Most is az ölében van Szepi néni macskája!

– Igen? – Lánci, Franci és Sarki az egyik székre vetették magukat, ahol Szepi néni macskája üldögélt. A macska nagy kényelmes kispárducugrással elugrott, a három vénasszony pedig erre-arra orra bukfencezett. Fölugrottak, és elkezdték az öreg Miaut hajszolni. Lánci a padlásföljáróba feküdt, Franci a konyhaajtót állta el, Sarki szétterpesztette a szoknyáját, hogy az öreg Miau abba ugorjon. Sicceltek, vakogtak, miauztak, söpörték a levegőt, míg végül elkapták az idős macskát, gyorsan nyakon ragadták, és diadalmasan fogták.

– Látod, Szepi! Ez a büntetésed! Addig nem kapod vissza, amíg Kudit át nem adjátok!

És nagy vihogva kimasíroztak, összesen kilenc fogukkal. A konyhában lesodorták a hecsedlilekváros tányért, elejtették Miaut, ide-oda kapkodtak utána, közben telemázolták magukat hecsedlivel, úgy festettek, mint az öreg bohócok, amíg megint el tudták szegény macskát kapni. Összekent ábrázatukkal felmutatták az öreg macskát, hogy mégis övék a zsákmány. Szepi néni sírt.

Kudi és Lányomlánya vigasztalták. Simogatták Szepi néni ezüst fejét. Megígérték, hogy visszaszerzik Miaut, ahogy tudják. Szepi néni kissé megvigasztalódott. Kézen fogta őket, fölvitte a bagolymintás ládikához, és Lányomlányának átadta a tűzpiros pántlikát, hogy őrizze meg sokáig.

– Tudod, Boja… az embernek szüksége van valakire, akit szeret. Mindenáron. Ahogy te ezt a Kudit… Őrizd meg magadnak ezt a Kudit, legyen az övé ez a tűzpiros pántlika… erről mindig eszedbe fog jutni az igazi szeretet.

Lányomlánya magához szorította a pántlikát, kézen fogta Kudit, és hazaballagott tizenhét plusz tizenhét lépcsős otthonába. Mert esteledett.

Föltettem a gázra az ételt.

Főanya és Alanya versengtek szinte, ki tud jobban főzni. Csakhogy míg Főanya elég fiatal volt, Alanya közepesen idős. És az idős asszony többet tud dolgozni.

Így aztán eznap is, Alanya már hajnalban, mielőtt elindult volna a bolondhajóra dolgozni, elkészítette az aznapi ebédet előre. Nagy, királykoronányi karfiolt pácolt puhára a vízben, aztán a tepsit megvajazta, egy kis prézlit szórt el, és arra fektette a királykoronányi, gerezdes karfiolfejet. A tetejére vajdarabokat pötyögtetett, aztán egy csöpp tejföllel megspriccelte – ezt kellett nekem a gázon megsütnöm. Hamar eszembe jutott, hogy a sütőbe kell dugnom, így aztán a későbbiekben oda is dugtam.

Gondoltam, rántott halat is készítek hozzá – hadd lepjem meg Alanyát valami ételkedvességgel.

– Boja! Meglepjük a családot rántott hallal. Jó?

– Lepjük. Bár elég meglepetés számára, hogy mi vagyunk.

– Kik?

– Mi. Kudi, én, te.

– Nem szereti Kudit?

– De… Szeret ő mindenkit. Bent a hajóembereket is szereti, a vaddisznócskákat, akiknek a Túró Rudit is odaadta, szereti Főanyát, és persze téged is.

– És ez baj?

– Nem baj. Lehet ennyi mindenkit szeretni?

– Te nem szeretsz mindenkit?

– Nem. A vénasszonyokat nem szeretem. Lógatják az orrukat, ellopták Szepi néni macskáját… Nem lehet mindenkit szeretni.

– Hát kit lehet?

– Csak akivel nem vagyunk egyedül – mondta Lányomlánya, és kiviharzott a kertbe. – Gyere, Kudi…

Csóváltam a fejemet, és készítettem a halat. A szép csillogó szeleteket lisztbe mártottam, aztán bele a fölvert tojásba, aztán a morzsába, hogy jó sült burkolatuk keletkezzék. És sütöttem a halszeleteket.

Lányomlánya a napverte kertben fölmászott a diófára. Egyik ág, másik ág, ide-oda kunkorodott az ágakon, és közben duruzsolt.

– Na, gyere te is… Úgy. Vigyázz… erre az ágra lépj, ez erős… Le ne ess nekem! Ellátom a bajodat! Kapaszkodj… Ide ülj ebbe a szögletbe, itt erős a fa! – És maga is egy ágtőbe rukkolt, ott gubbaszkodott. – Elég nagy a nyár, mi, Kudi? Mint egy óriáskígyó. Csak fújja ránk a melegét… Mi, Kudi?

A levelek rése közt trónolt – illetve trónoltak –, a nap behunyorított ibolyaszemébe. Himbálta a lábát. A levelek zöld árnyékot vetettek rá – illetve rájuk –, Lányomlánya arca olyan volt, mint egy villogó pajzs. Fénylett, sötétlett, játszott rajta a nap és az árnyék.

– Szomorú vagyok, Kudi… És nem tudom, hogy miért. – Hallgatózott, most mintha Kudi mondott volna neki valamit. – Ja? Hogy a vénasszonyok ellopták a Szepi-macskát? Azért is. Mert irigyek az emberek. Ezt nem értem. Mit irigyelnek rajtam, hogy nekem vagy te? A szívemet akarják meglopni! A szívem kamráját! – Megint hallgatózott. Mintha Kudi hangjára figyelt volna. – Ülj már tisztességesen! Lepottyansz. Arra jöttem rá… nem lehet az ember mindig boldog. Olyan, mint ez a diófa-trónus. Árnyék is van, nap is. Egyszer boldog, másszor boldogtalan. Nézd meg ezt a vén Papulit… Néha fickándozik, néha csak dörmög. Ha írni tud, röpköd, ha nem megy a munka, morgolódik. Fele arca árnyékban van. Na és az Alanya… Az Öregasszony… Mindig aggódik… Értem, Papuliért, Főanyáért… aztán egy kicsit boldog. Főanya… hol nevet, hol csak bőg. Hogy lesz-e pénz, egészséges leszek-e? Apuci meg rugdossa a taxi gumiját, ha nem megy jól a kerék. Nem értem… Nem lehet az ember mindig boldog? Olyan ez, mint egy nagy mérleg, egyszer fönt, máskor alant? Jaj? – kiáltott, és már zuhant is lefelé kis filozófiájával együtt. Nagyot nyekkent, ott lent sírdogált, mikor kiszaladtam a kertbe.

– Mi van, Boja, mi történt? – kérdeztem lihegve.

– Kudi lelökött!

– Igen? Na megállj! – fordultam az ágak közé, de ott csak az árnyék és a nap villogott.

– Hagyjad – ült föl nedves ibolyáival Lányomlánya a fűben –, beszaladt, mert tudja, hogy bűnös!

– Mit csinált?

– Megsértődött. Azt hitte, hogy már nem szeretem.

– És nem szereted?

– De… Au… – fájlalta az ülőkéjét, ám szerencsére nem volt semmi baja. – Csak arra gondoltam, mi lesz, ha már nem lesz nekem.

– Mért ne lenne?

– Azt nem tudom. De Szepi néni is mesélte, neki volt egy kislánya, aztán csak a tűzpiros pántlikája maradt, semmi más. Meghalhatnak az emberek?

– Hát… idővel mindenki meghal.

– Te is?

– Azt hiszem.

– És mi lesz ezzel a szép szakálladdal?

– Emlék lesz.

– Ajaj! És Alanya? Én csak ülök itthon az asztal előtt, és ő soha többé nem jön haza a bolondhajóról?

– Az nagyon soká lesz.

– És Taxiapa? Üresen áll majd az autó, az ajtaja kicsapva, és hiába hívják az URH-ján?

– Te már akkor idős asszony leszel.

– És Főanya is meghal? A kerítésen át sosem fogom látni aztán, hogy lobog a szőke haja a szélben, és aranyarcával mosolyog?

– Már nagyon-nagyon öreg asszony leszel te is…

– Nem akarom! Érted? Nem akarom! Papuli! Ne haljatok meg soha! – kapaszkodott belém, mint egy kis őrült. – Nem bírom, Papuli! Nem akarom, hogy Alanya ne legyen! Soha nem akarom! Nem tudok az Öregasszony nélkül élni! Csak bámulom az utat, a kis vaddisznók várják a kerítésnél, és az Öregasszony nem jön? Papuli! Nem tudom elviselni, Papuli! A Taxiember nélkül csak hammoljam a rakott karfiolt, és keserű legyen a szám? Ő meg feldönti a sörösüvegeket, és elbukik az asztal alá? Nem teheted!

– De nem… majd nem így lesz – lefogtam a cséphadaró kis karjait.

– Nem akarom! A Főanya fogja magát, és felröpül szőke hajával az égig? És én nem látom a fellegek közt? És nézem a lónagy csillagokat, és egy csillag arca sem lesz az anyáé? Papuli – sivított –, nem akarom!

Csitítottam. Hüppögött a karjaimban, csak úgy rázkódott a teste a sírástól, reszketett a szája, kék ibolyái mélysötétre borultak. Nokedliujjainak körmét a tenyerembe vájta.

– Ugye, mindig így lesz? – Fölsírt az arcomba, simogatta a szakállamat. – Lesz egy ház, tizenhét plusz tizenhét lépcsővel, és hull a hó kint a kertben, és együtt ülünk az asztalnál… Papuli… te a főhelyen ülsz majd, egy csillag lesz a koronád, azt néha megigazítod, csáléra, és azt mondod az Öregasszonynak: Öregasszony, ma elsóztad a levest… És az Öregasszony megfenyeget a mutatóujjával… és hozza a második fogást, a rántott halat, és fölemeli a tálat egészen a plafonig, ugye, Papuli? A Taxiapa pödri a bajuszát, nagyot üt a homlokára, azt mondja: túrába kell mennem, sietve bekapom az ebédet, és az asztalt verve énekel. Ugye? És… Főanya… aranyhaja végével… átlátszó angyalokat fest majd a falakra… és itt a zöld, hol a zöld… egy nagy karácsonyfát hoz be a szobába… és kivisszük a karácsonyfát a hóba… Papuli… és te meggyújtod a gyertyákat… és a gyertyák fellobognak… és az égig fognak érni a gyertyák… És örökké égni fognak a gyertyák, ugye, Papuli?

Átfogtam. Mert sírt. Én sem voltam valami fényes állapotban. Sokára szólalt meg:

– És… Kudi is eljön majd?

– Kudi?

– Kudi.

– Igen… Talán Kudi is eljön…

– Mert én nagyon szeretem ezt a rossz Kudit is, Kudi… meg én…

Elszunnyadt. Ültem vele a fűben, az ölemben néztem félrebillent aranyapród fejét, melyen a diófa árnyéka és sugara váltakozott. Arra gondoltam, miből vagyunk mi, emberek, halsütők és kudisták. Ültünk együtt, test a testtel érintkezve, mintha soha-soha nem szakadhatnánk el.

Az asztalnál már vigyorogva ettünk. A melegbarnára sült karfiol olyan csodásan ragyogott, mint valami agykorona. Tetején a tejföl fehér selymével. Kanalaztuk, nevetgéltünk, mintha örökké élnénk. Mert az ember pillanatnyilag – örökké él.

A halszeleteket vagy egy óráig sütöttem, de nem akartak átizzani.

– Mi ez? – kérdezte a Taxiúr, belereccsentve a fogát egy halszeletbe.

– Öregapátok sütötte – mondta fölényesen Alanya, hogy ő nem lehet a hibás.

– De mi ez? – kérdezte Főanya is, aki két kézzel próbálta eltörni a halat.

– Mért? – méltatlankodtam.

– Kő ez vagy étel?

– Miért lenne kő?

– Kopp-kopp – mondta a Taxigróf, és megkopogtatta egy haldarabbal az asztallapot.

– Nem jóízű? – kérdeztem kétkedve.

– Íz? – Beleharapott egy halszeletbe az Öregasszony is. – Au! Letört a fogam hegye! Mi ez? Meg akarsz minket ölni? Azt akarod, hogy mindnyájan meghaljunk? Ennek a szegény gyereknek senkije se maradjon?

– Nézzétek, gyerekek – hozta be Főanya a prézlis tálat. – Papuli grízben sütötte meg a halat! Összetévesztette a grízt a morzsával! – Hahotáztak.

Én meg fölkaptam a tálat, és a sarokba vágtam.

– Majd máskor süt nektek halat a jó mennyei istennyila!

Hahotáztak.

Lányomlánya is ugrándozott és kiabált:

– Kudi, gyere! Gyere csak le! A Papuli grízben sütötte ki a halat. Kőkemény!

És kitárták az ablakot, Lányomlánya meg Kudi, akinek elmúlt, úgy látszik, a sértődhetnékje, hajigálták kifelé a halszeleteket a kerítésen is túl. Amire előkerült Szepi néni ellopott macskája, amit aztán nagy dirrel-dúrral elkaptak Lányomlányáék, és visszavittek a bagolyvárba.

Így múlik el a világ dicsősége – gondoltam főszakácsi mivoltomra, és boldog voltam, hogy Lányomlánya boldog, hogy Kudi boldog, Szepi boldog, a család boldog, a macska boldog, amíg élünk a nyár napfényes árnyékában.

Megnyugodtunk.

Az ezüstfejű vénasszonyok pletykáikkal és rosszindulatukkal visszahúzódtak az odvaikba, olyan rettenetes meleg volt, nem mertek kijönni a napfényes levegőre, mert féltek, hogy elszédülnek, jobban féltek, mint Kuditól.

Lányomlánya Kudit megint arra használhatta, amire akarta, amire kell.

Bátorságra, szeretetre, kíváncsiságra.

Alanya – szokása szerint – megint dolgozott a sziklákhoz kötött emberek bolondhajóján, hogy nem volt ideje velünk jönni.

Zugliget komor sziklái ragyogtak a napsütésben. Zegzugos utakon mentünk fel Lányomlányával és Kudival a dombok közé. Én hátul baktattam, Lányomlánya előreszaladt, Kudit rángatva maga után.

– Papuli, ez a Kudi úgy fél, nem mer a sziklákra fölmászni!

– Segíts neki! – kiáltottam, noha magamnak is segítségre lett volna szükségem, ahogy alápolcoltam a magam tetemes súlyát a lépteimnek.

Láttam, Lányomlánya erőnek erejével taszajtja fölfelé Kudi láthatatlan fenekét a meredeken. Nyögött, erőlködött, aztán ketten csak felmásztak a sziklára. Onnan integettek.

– Papuli, ne nyavalyáskodj! Kudi egész jól bírja.

Könnyű neki – gondoltam –, hiszen levegőből van. Lenne csak valóságos teste, majd nem röptetne úgy a sziklákon! Fölvánszorogtam hozzájuk.

– Na, csakhogy felértél! – mondta Lányomlánya, és zsebkendőjével megtörölte izzadt homlokomat, ami nem is esett nehezére, hiszen magasabban állt, mint jómagam. – Te kis aranyásó… – dédelgetett kedvére, látván, hogy ő van fölső helyzetben. – Mondd, meddig tud az ember fölmenni?

Fújtattam.

– Ameddig akar…

– A legnagyobb hegyre is?

– A legnagyobbra is – mondtam, és arra gondoltam, már aki. Én például ide is alig másztam fel. Elborzadva gondoltam az Alpok csúcsaira, melyeken hósapkás hegymászók kanyarognak fölfelé az égbe vezető úton. Hálát adtam a Magasságosnak, hogy Magyarországot viszonylag kis hegyekkel áldotta meg, s reszkető lábaimmal nem kell Lányomlányának bebizonyítanom, meddig visznek.

– Melyik a legnagyobb hegy?

– Talán a Himalája.

– Oda is felmegyünk?

– Most nem – feleltem, lucskos homlokomat törülgetve.

– Van Nőstényalája is?

– Nincs.

– Azért bírja ilyen jól ez a Kudi a mászást, igaz?

– Azért.

– Mert fiú.

– Mert fiú.

– Mint te. Ugye?

– Egen…

– Csak te már öregfiú vagy, mi?

– Egen…

– Azért te sem ijednél meg a Himalájától, igaz?

– Nem… Mért ijednék?

– Akkor menjünk még magasabbra, jó?

– Csak le ne essél… Várj… – és kapaszkodtam a nyomába.

– Ne engem félts. Gyere csak…

És előrerukkoltak Kudival. Ide szikla, oda szikla, följebb és följebb röppentek. Na, gondoltam, nem hiányzik nekem a Himalája. A sziklák egyre meredekebbek lettek, én már nem az orrommal, hanem a két kezemmel mentem előrefelé, ugyanis kapaszkodtam négykézláb mászva, mint az előemberek.

Lányomlánya – szokása szerint – kitalálta a fejemben lévő gondolatot.

– Az ősemberek is így másztak, igaz?

– Valószínűleg.

– Aztán mért tápászkodtak fel két lábra?

– Ki akartak egyenesedni – mondtam négykézláb.

– Hogy erősek legyenek?

– Talán az egyensúly kedvéért. – Visszacsúsztam. Hál’ isten Lányomlánya nem látta, háttal állt.

– Majomszerűek voltak?

– Olyasmi.

– Mint te?

– Én már ember vagyok – mondtam, és megint visszacsúsztam egy szikla alá.

– Szőrös mell, igaz? Szakáll…

Csorgott a szakállamról a veríték. Nem tudtam válaszolni.

– Mért nem borotválkoztak?

– Nem volt borotvájuk.

– És ha elmentek a főmajom fogadására, akkor kötöttek azért nyakkendőt?

Na – gondoltam –, le van ejtve a főmajom fogadása, de maga a főmajom is, csak még egyszer innen lekerüljek. És másztam fölfelé, Lányomlányáék nyomába.

– Ne menjetek tovább! Várjatok meg!

– És a főmajom szerette a kismajmokat?

– Szerette – nyögtem, és elátkoztam a pillanatot, mikor kitaláltam a kirándulást a hegyekbe.

– Amikor egész kicsik voltak a kismajmok, a főmajom akkor is fölvitte őket a hegyekbe?

– Akkor is… – pihegtem, egy-egy eltévedt sziklaközi fűcsomóba kapaszkodva.

– És hogy vitte föl?

Nem tudom – gondoltam –, semmit sem tudok, főleg azt nem, hogy vitte föl a főmajom a kismajmokat a hegyekbe. Csak azt tudom, én nem jövök még egyszer a hegyekbe…

– A főmajom csupa szőr volt… A kismajmok meg belekapaszkodtak a hátába, ő meg csak gyalogolt fölfelé, igaz? – kérdezte Lányomlánya, amikor elhasaltam. Ezt sem látta Lányomlánya, gyorsan feltápászodtam hát, és igyekeztem feléjük.

– Belekapaszkodtak… – suttogtam.

– Akkor gyere föl, mi majd a nyakadba ülünk…

Már a közelükben imbolyogtam, arcomról patakzott a víz, a szakállamban imbolyogtak a nagy cseppek.

– Huh – nyögtem a közelükben. Lányomlánya kegyesen a kezét nyújtotta.

– Ne félj… Kudi majd a másik kezedet fogja…

Na – gondoltam –, akkor meg vagyok áldva. Egy levegőember kezébe kapaszkodhatom, az majd fölhúz engem! Visszacsúsztam.

– Mért nem fogod meg Kudi kezét?

– Nem akarom lerántani – lódítottam.

– Ne félj… Kudi erős!

Az lehet, hogy lelkileg erős – ha egyáltalán van, már elátkoztam az egész Kudi-históriát –, de testileg nem bír fölhúzni engem, az biztos. Ott imbolyogtam mégis végre fönn Lányomlányáék szikláján.

– Látod, milyen jó, hogy Kudi velünk jött?

– Remek.

– Akkor most végy a nyakadba minket, lemegyünk.

Megszédültem. Nem, ezt már nem bírom. Lányomlánya a nyakamban… de már föl is kapaszkodott, és nokedliujjaival vizes hajamba kapaszkodott, vékony sarkait meg szó szerint a szügyembe vágva, lefele sarkallt. Bimm-bumm, zökkentem lefelé, de Lányomlánya rám szólt:

– Várj. Kudi is fölkapaszkodik.

– Jó.

– Jó, jó. De ahhoz le kell guggolnod! Nem tud fölmászni ránk!

Megint a pokolba kívántam az egész kudizmust, már-már azon voltam, kikérem magamnak ezt a Kudit, de csak térdre ereszkedtem.

– Még hajolj le, még… Kudi az én nyakamba ül…

Meggörnyedtem.

– Na, fönn vagyunk. Indulhatsz.

Gondolható, lefelé kezdtem imbolyogni. Rengett velem a föld. Tiii… surrantam lefelé, alig tudtam fékezni, beiramodtunk a bozótba. A nagy ágak közt kalandoztam. Egy óriás fatörzs egészen megdőlve utunkat állta.

– Szálljatok le, megkerüljük a fát – nyögtem.

– Dehogyis! Bújj át alatta. Majd mi is lehajolunk!

Négykézláb ereszkedtem, kúsztam, Lányomlányával a nyakamban.

– Hasalj le… Kudi beveri a fejét!

– A Kudi… – azt akartam mondani, menjen a fenébe, de lehasaltam, és araszoltam előre az út menti fatörzs alatt.

Nagy hang kiáltott rám:

– Tibérió! Mit csinál a fa alatt?

A kedves hang egy gyermekkori szerelmem szájából szállt felém. Ott állt az asszony – mert ő is jócskán asszony lett azóta. Dús vörös haja most is a derekáig bomlott, felejthetetlen szeplős arca pikánsan izzott fölöttem a napban.

– Mászok.

– Azt látom. Ez a férjem, hadd mutassam be… – és a mellette lévő langaléta férfira mutatott, aki akkora volt, mint egy fenyő. Fektemben kezet nyújtottam neki, az meg erősen megrázta. – Ki ez a kislány?

– Lányomlánya. És Kudi, a másik gyerek a nyakamban.

– Hol?

– Az a másik gyerek! – kiabáltam dühödten a fatörzs alatt a földön araszolva. – Kudi, Lányomlánya legkedvesebb pajtása.

– Ez a kis szőke? – és dermedten a langalétára nézett.

– Nem! – ordítottam. – A fekete. Göndör!

– Nem látom…

– Nem is látszik! Adj kezet ennek a gyönyörű, szeplős néninek, Kudi! – Na. Fogja meg legalább a kezét! – Régi szerelmem ijedten előrenyújtotta a kezét a levegőbe, megrázta a semmit.

– Maga, Tibérió, semmit sem öregedett – mondta szép régi gyerekszerelmem, és rémülten nézett a földön fetrengő izzadt tetememre, porban és izzadságban. – Mi megyünk is… Csak muflonokat akartunk nézni itt a hegyekben…

– Itt nincsenek muflonok – mondta Lányomlánya. – Ez nem olyan magas. Csak marhák vannak.

Szeplősék ijedten tovasiettek. Hallottam, ahogy a Langaléta mondja áhított gyerekkori kedvesemnek:

– Itt nincs másik gyerek. Erre esküszöm! Még egy is alig van! De mért fogtál kezet a levegővel? Milyen másik gyerekről beszélt?

Szeplősöm visszasandított, én már a földbe fúrtam szomorú lófejem.

– Hagyjad. Mindig ilyen plömplöm volt… Még jó, hogy nem mentem hozzá feleségül… – és megtörölte Langalétája tenyerét egy csipke zsebkendővel.

A csúszás-mászás után, megmondom őszintén, eléggé kimerültem. Egyrészt testileg: térdem tele volt horzsolásokkal, másrészt lelkileg: a Lányomlányával és Kudival való kirándulástól. Nem beszélve a kezemről, mellyel mégis kerestem a kenyeremet. A kapaszkodásban annyira földagadt, hogy nem tudtam írni, sőt másnap kétszeresére dagadt. Úgy meredt előre, mint két bokszkesztyű.

– Mi van, Papulek? – kérdezte kedveskedve Lányomlánya, amint látta, hogy hanyatt fekszem, és előrenyújtom a levegőbe két bokszkezemet.

– Á, hagyj a csudába!

– Dehogy hagylak – ibolyáskodott –, látom, nem tudsz dolgozni. Ilyenkor jön a dühöngés. Beütötted a kezedet?

– Még te kérded? Akkor nem kérdezted, amikor a csalánt markolásztam, miközben téged és Kudit a nyakamban hurcoltam!

– Ég?

– Lángol! – mondtam keservesen, vörösre dagadt kézfejemmel a levegőben.

Lányomlánya kisurrant, majd nemsokára vizes borogatással jött vissza, hogy becsavarja a kezemet.

– Várj – mondta. – Kudi azt üzeni, hogy ecetes vízzel borogassam, hozok ecetet is…

– Fütyülök Kudira! – kiabáltam Lányomlánya jóslata szerint. – Elég sok bajt okozott már!

– Hallgassunk csak Kudira – mondta Lányomlánya –, ő mindig tud valami jót… – ezzel kiosont a kamrába.

Nyeltem csak dühömet, fújtam a kezemet, melyet vörösre csípett a csalán.

– Na, itt is vagyok – jött vissza Lányomlánya, nokedliujjai közt kicsi kancsót hozott, ötcentiset, melyben fehér lé lebegett.

– Mi ez? – kérdeztem gyanakvón.

– Mi volna? Ecet. Várj még!

Megint kisurrant, magam meg forrtam saját levemben. Most egy nagy bádogtartállyal tért vissza, melyen egy babafej mosolygott.

– Látod ezt a gyerekfejet? Milyen szép göndör fekete haja van.

– Hol?

– Itt a fényképen!

– És mit csináljak vele?

– Jaj! – mondta nyugtatóan Lányomlánya. – Neked nem kell vele csinálnod semmit. Kudi azt mondja, ilyen volt babakorában.

– Ő is volt baba?

– Mért? Azt gondoltad, csak úgy pottyant az égből?

– Megmondjam őszintén? Azt.

– Á. Ilyen baba volt.

– És hol vannak a szülei?

– A szülei… a szülei – gondolkodott Lányomlánya, kezében a púderdobozzal –, azt mondja, sokat álmodik velük.

– Álmodik? Nofene. Kudi álmodik is?

– Miért? Mit gondoltál, Kudi valami barbár lény?

– Neem… Gondoltam, hogy nagyon fennkölt valaki. Mit álmodik a szüleiről?

– Ó – nézett az ibolyás távolba Lányomlánya –, nagyon érdekeseket… Azt mondja, édesanyja… szóval… az ő anyja… nagyon szép. Azt mondja – erősítgette nagy, seprős pilláit rám meresztve Lányomlánya –, szőke. Olyan égőszőke…

– Égő?

– Az. Ne tettesd magad. Nem hallottál még olyan szőke hajról, ami szinte lángol?

– Jó. Hallottam. Csak most az én kezem lángol a csalántól, nem érek rá a haj szőkeségével foglalkozni – sziszegtem fájdalmamban.

– Apja is szőke volt.

– Remek. Örülök neki – dühöngtem magamban, hogy a levegő-Kudi levegő-szüleiről kell értekeznem.

– Nagy harcsabajusz… busa szemöldök…

– Az is szőke.

– Persze! Hát szőke hajhoz szőke bajusz megy! Csak nem lehet valakinek szőke haja és fekete bajusza!

– És ha Kudi mindkét szüleje szőke, ő hogy lehet koromfekete? – kérdeztem kajánul.

– Nem koromfekete – tagolta lassan Lányomlánya –, puhafekete…

– Jó. Akkor puhafekete. Hogy lehet két ennyire szőke szülőnek ilyen puhafeketéje?

Lányomlánya ibolyásan elgondolkozott, mintha befele nézne.

– Kereszteződés.

– Milyen kereszteződés?

– Jaj, te is tudod, van az a… hogy egészen más lesz a gyerek, mint a szülő, mert régebbi ősökre üt vissza…

– Ő valami nagyon régi ősre üthetett vissza – mondtam gúnyosan. – Amikor még alig lehetett megállapítani, ki szőke, ki fekete. Amikor még olyan levegőszerűek voltak az emberek… Ott mindent össze lehetett örökölni. A legtitokzatosabb dolgokat… Még azt is, hogy ne lássék az ember…

– Lehet. Mindenesetre most bepúderezem a kezedet. – Azzal teleszórta a fehér porral földagadt mancsaimat. Kis nokedliujjaival belesimogatta a pórusokba a finom port, ez nagyon finom volt, úgyhogy Kudiról való faggatózásomat is abbahagytam.

– Na. Így jó lesz. Most egy-két csepp ecet – és a lavórban úszkáló vizes rongy mellé becsöppentett ecetet is. Csavargatta aztán a rongyot, majd óvatosan kettétépte, és mindkét előremeredő kezemet bebugyolálta. – Így, Papulek. – Egy törülközőt is az ölembe rakott, hogy arra eresszem a kezemet. – És próbálj meg egy kicsit nem gondolkodni… Mindig a végére akarsz valaminek járni… Ha kíváncsi vagy, hamar megöregszel – hajolt fölém, és megpöckölte az orromat. – Van, amit nem értünk, csak szeretünk. És ez a fontosabb. – Ezzel fölényesen kibillentette kis fenekét, és fölment tizenhét plusz tizenhét lépcsőjén a manzárdba.

Így feküdtem, mikor Ramazuri Dániel és Nagyorr Vince nyitott a szobámba. Elsőre megörültem nekik, hiszen tudtam, munkát hoznak, lesz miből élnünk. Ramazuri nagymester hordóhasát ütögetve „remek”, „remek” felkiáltásokat hallatott, Nagyorr Vince két és fél órás előadásban taglalta, hogy azt gondolják, írjak egy könyvet a csalánról. Nagyorr – aki egyébként mindent tudott, ami csak tudható van a világon – előadta a csalán növénytani jelentőségét, a csalánméreg kémiai képletét, a csalán fájdaloműző erejét. Ramazuri a pocakját verdesve „remek”, „remek” felkiáltásokat hallatott. Megették, amit csak a kamrában találtak, az összes májkonzervet, szardíniát, két rúd szalámit, egy doboz kínai gombát, Ramazuri nagyon szerette a gombát, megettek harmincegy tojást – „mi éhesek vagyunk” – szerény megjegyzéssel, fél kiló mézet, hat vajat, két kiló hagymát, főztek maguknak öt kiló paprikás krumplit, a szerteszét heverő háromszögletű sajtokat is megették, és még a frizsiderben behűtött négy ananászdinnyét.

– Írj nekünk – mondta Nagyorr közel hajolva bágyadt testem fölé. Szimatolni kezdett.

– Itt a szerződés – nyújtotta nekem Ramazuri barátságosan.

– Itt rettentő büdös van – mondta Nagyorr. – Mi ez? – Hatalmas orra beleszimatolt a levegőbe. – Jaj… Nem bírom! Micsoda bűz! – Öklendezni kezdett, ájuldozott. Ramazuri gyorsan az orrom alá tette a szerződést, nyújtotta a tollat. Bekötött és büdös kezemmel nem tudtam megragadni a tollat, közben Nagyorr elájult az ecetszagtól.

– Á – legyintett Ramazuri –, hiába akarunk rajtad segíteni – bekapott még nyolc sárgabarackot –, még a szerződést se tudod aláírni…

– Micsoda bűz, micsoda bűz! – kiáltásokkal Nagyorr kirohant és otthagyott. – Ezzel akarsz te könyvet íratni?

– Egy tollat se tud a kezébe fogni – mondta Ramazuri, és ő is elrohant.

Végem van… Nem tudok írni… A csalán miatt… – gondoltam, mire beállított Alanya, mi van, mi van, álnok aggódással, látván két bokszkesztyűs és büdös kezemet.

– Elég volt! Érted? – üvöltöttem rá. – Tönkremegyek! Hülyének néz az egész város! A villamoson megbüntetnek, a szomszédok följelentenek… A boltokban csak néznek, hogy mindenből kettőt veszek egyetlen gyerek számára! Most föltépte a kezemet a csalán… Kudi miatt van minden! Nem bírom már ezt a Kudit megoldani! Hülyének néz mindenki! A nyakamban viszek egy láthatatlan gyereket! Elég volt!

– Szégyelled az új álmaidat, mi? – kérdezte Alanya kellő gondossággal és gúnnyal, miközben fájdalomtól égő kezemet újra bebugyolálta.

– De nem is az én álmom!

– Bezzeg amikor szép hölgyekről álmodtál, azt nem szégyellted! – pirított rám Alanya.

– De ez megőrjít! Itt volt Ramazuri és Nagyorr, és még a szerződést sem tudtam aláírni… Láttam rajtuk, bajszuk alatt nevetnek, hogy beszélek egy nem létező alakzatról!

– Nem kell ilyen nagy gondot csinálni ebből… Nem kell neked mindent mások orrára kötni! Néha egyszerűen le kell tagadni…

– Kudit?

– Persze. Nem kell vitatkozni. Hát így lassan elköltözhetünk az országból! Kudi miatt! Le kell tagadni…

Erre törtetett be hozzánk Lányomlánya, aki feltehetőleg meghallotta a beszédünket.

– Árulás! – kiabálta cérnahangon. Nokedlimutatóujját előremeresztve mutogatott. – Elárulni, azt értenétek! Árulás! – toporzékolt Lányomlánya, fodros szoknyájába kapaszkodva. – Azért, mert nem látszik? Szépen kigondoltátok! Hát az álom látszik? A szabadság látszik? Mi volna, ha arra is azt mondanátok, hogy nincs? Nem szégyellitek magatokat?

Próbáltuk nyugtatni, de csak kiabált.

– De mi is szeretjük Kudit… Már meg se tudnánk lenni nélküle…

– Azért… mert nincs… még nem szabad elárulni! – Ibolyaszeme tele volt könnyel. Átöleltük.

Alanya végül engem biztatott, hogy Boját megnyugtassa.

– Papuli… Írasd be hegedülni… Kudit. Annyira szereti a zenét…

Na, Boja erre megnyugodott, én meg elájultam. De lehet, hogy csak az ecetbűztől.

Na, ezt jól kitalálta Alanya – gondoltam, miközben Kudival és Lányomlányával az izzó meleg aszfalton caplattam a déli forgalomban.

Kerülgettük az embereket. A tömeg olyan volt, mint valami sűrű massza, vagy még inkább egérhad.

Lányomlánya, szokása szerint, mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.

– Kik ezek? – kérdezte a nyári emberekre. Özönlöttek. Állig szakállba burkolt, nagy fejű, hatalmas fiatalember jött velünk szembe, aztán egy lány kombinéruhában, mely verejtékes testére tapadt, finom ezüstfejű úr, lenyalt hajjal, nyakkendője mellett csorgott az izzadság, megint egy lány rövidnadrágban, mezítláb, fiúk trikóban és szandálban, és persze sűrű sorban vénasszonyok, összefogózva, alig engedve utat másnak, nagy aktatáskás hivatalnokok, aktatáskájukat minduntalan a lábszárunkhoz verve. – Kik ezek? Egerek? – kérdezte Lányomlánya, de már az ő ibolyái is hervadoztak a melegben.

– Egerek – mondtam a tömegre.

– Hova törtetnek?

– Látod… Előre…

– A tengerbe?

– Persze, a tengerbe…

– De eltiporják egymást…

– Mindegy, csak mennek.

– Mert nincs senkijük?

– Azaz.

– Keresnek valakit?

– Azaz.

– Egyedül vannak?

– Azaz.

– Megőrülnek az egyedülléttől?

– Azaz.

– És majd odaérnek a Dunához, és belevetik magukat?

– Miért vetnék bele magukat?

– Te mesélted, hogy amikor az egerek vagy lemmingek annyira sokan vannak, megőrülnek, hogy annyian vannak, és egyedül vannak… Rengetegen vannak, hasonlítanak egymásra, és nincs senkijük… Mintha tükörben találkoznának magukkal… és egyedül vannak. Megzavarodnak, és belefutnak a vízbe… Nem te mesélted?

– Ja? A lemmingek!

– Ezek lemming-emberek! Százezrek, és nincs senkijük! Belerohannak a vízbe!

– Milyen igaz!

– Még jó, hogy nekünk itt van Kudi! Igaz?

– Még jó…

– Ne lépjen a lábára! – ordított fel Lányomlánya a tömegben, egy kis nadrágos fiatalembert ütlegelt a térde táján. – Nem látja, hogy milyen kicsi? Csak rohan vakon a végzetébe? Rohanjon a Dunába!

A fiatalember nagy szakállban és kis nadrágban csak forgolódott. A tömeg is helyet adva körébe gyűlt. Lányomlánya csak kiabált:

– Mit akarnak? Kirakatot nézni? Fagylaltot nyalni? Fogja már meg annak a lánynak a kezét, elájul! – kiáltott Lányomlánya a Nadrágmarcira. Az ijedten megfogta a mellette haladó kombinéruhás lány kezét, nézték Lányomlányát. – Nézzék, milyen szív alakú arca van!

– Kinek? – kérdezte bambán a Nadrágos Marci, bűzhödött pipáját kivéve a fogai közül.

– Kinek, kinek! – mondta fölényesen Lányomlánya. Nevetett. – Emberek! Látjátok? Most fölállt a vállára.

A tömeg Nadrág Márton vállára nézett. Az is a saját vállára nézett a kombinés Mancival együtt.

– Kudi! Állj föl a fejére!

A tömeg a nadrágos fiatalember fejére nézett.

– Húzgáld meg a haját! Hogy fölébredjen! Nemcsak ő van a világon!

Nadrágmarci fölszisszent, ahogy Kudi feltehetően meghúzta a haját. Kombinés Maca el akarta kapni a társa fejéről a levegő-lebegő Kudit.

– Haha! Ha az olyan könnyű volna! Kudi! – visított Lányomlánya, nokedliujjaival a kezemet markolászva biztonságból. – Táncolj a fülén!

Nadrágmárton behúzta a nyakát, a saját fülére csapott. A tömeg tapsolt.

– Oda nézzenek! – Lányomlánya a teletömött utca feletti kifeszített kötélre mutatott.

Ott a kötélen éppen az ünnepelt Kodály Zoltán százéves arcképe lebegett.

– Kodály – mordult fel a tömeg, a vénasszonyok letörölték zsebkendőjükkel a piros festéket az arcukról a melegben, a táskás fiatalemberek jegyzettömböt szedtek elő, és gyorsan rajzolgatni kezdték az öreg muzsikus arcvonásait a lebegő rongytranszparensről.

– Kudi! Menj végig a kötélen! – kiáltott föl Lányomlánya az utca fölött lebegő, kifeszített kötélre.

A tömeg fölszisszenve figyelt.

– Na! Indulj el! Úgy… Egy lépés… Ne félj, nem esel le!

– Jaj, jaj! – nyögött egy elválasztékolt hajú ezüstember, csorgott róla az izzadság, ahogy Kudi elképesztő mutatványát figyelte. – Nem bírom nézni!

– Most! Előbb a bal lábadat… Úgy… Jól van! Most a jobb láb… Lassan… nincs alattad háló!

– Borzalom! Ki az a gyerek? – nyögte a kombinés lány, egészen a fiatalember szakállába tapadva. – Csak le ne essen!

– A közepén van! A közepén van! – kiáltotta Lányomlánya. – Hajolj meg, Kudi!

Ezek szerint Kudi meghajolt odafönt a magasban, mert a tömeg fölujjongott.

– Éljen! Éljen! Hős! Éljen!

– Fogd meg a kötelet! Úgy. Két kézzel! Kapaszkodj erősen! Lengj!

Nem tudom, Kudi csinálta-e, mindenesetre a nagy transzparens Kodály Zoli bácsi óriás fejével ide-oda kezdett mozogni. Hitty-hutty. Előre-hátra, mintha Kudi válóban lengette volna! Az Astoriától egészen a ferencesek templomáig lengett a szakállas Kodály-fej, végigsöpörve a fönti fülledt levegőt.

– Menj végig, Kudikám! Az isten szerelmére, menj végig… Nem esel le, ne félj !

Az emberek lélegzet-visszafojtva figyeltek. Az öreg Kodály megnyugodott, fölötte lépkedett ezek szerint Kudi, és az Úttörő Áruház második emeletén kötött ki.

– Jól van, Kudi! Gyere le, majd kapsz egy Túró Rudit! Csak hajolj meg!

Az áruház magaslatán kinyílt egy ablak – ölelő karok nyúltak ki, vékony kis kiszolgálólányok rajongva nyújtották karjukat a levegőégbe.

– Kudi! Várj csak! Állj a kötél végére!

A tömeg fölmorajlott:

– Elég! Elég! Nem kell! Jó volt! Leesik! Elég!

– Pszt – tette nokedliujját a szájára Lányomlánya. – Ne ordítsanak! Nem cirkusz ez – mondta fensőbbségesen. Aztán fölkiáltott: – Kudikám! Hegedülj valamit!

Szívszorongva megszólaltam Lányomlánya fülébe.

– Nincs is hegedűje…

– Na, Papuli, te is megéred a pénzedet – intett le Lányomlánya, lesújtó pillantást vetve rám.

A tömeg már egy emberként az Úttörő Áruház melletti kötélre figyelt. Mit figyelt? Fülelt. Valami égi zenét hallhatott, mert teljes némaságban meredt a kötélre. Fönt mintha hajladozott volna valami, a kötél negédesen lengett.

– Bach… – nyögte Nadrágos Marci, elalélva a kombinés lány vállára hajtotta a fejét.

– Dehogy Bach – intette csöndre a lófarkos lány, félrelökve válláról a fiú fejét –, ez Kodály! Ezt nem ismered meg? – Szemrehányóan nézett, el akart szakadni a lábszáraiban remegő szakáll-fiútól, de az visszarántotta magához.

– Égi zene – mondta tárgyilagosan nekik egy hivatalnokember, zsebkendőjével a saját arcát, aztán Kodályról készült ceruzarajzát megtörölve az izzadságtól.

– Éljen Kudi! Éljen Kudi! – üvöltött a tömeg, és rohantak az Úttörő Áruház bejáratához, ahol Kudi várható volt mennyekből való leszállása után. Tomboltak. Ott a nyakukba kapták – a Kombinés Manci vitte –, és körülötte tomboló tömeg éljenzett. – Virtuóz… Virtuóz! – ordították. – Virtuóz!

– Az mit jelent? – kérdezte Lányomlánya hozzám simulva.

– Hogy csoda… ami nem is látszik!

– Ez igaz – nyugodott meg Lányomlánya. – Hátha még hegedűje volna!

A tömeg nem sokat teketóriázott. Vállán Kudival megindult a Rákóczi úti Hangszerbolt felé. Hömpölyögtek. Danoltak, énekeltek, többnyire Kodály gyűjtötte népdalokat.

Elsőnek egy rúzsaitól agyonmaszatolt öregasszony tódult a boltba.

– A legkitűnőbb hegedűt kérem!

Az ezüstfejű hivatalnok ötszázasokat lobogtatott.

– A legdrágábbat!

– De kinek, uram? Kinek, asszonyom?

Maguk mögé mutattak, Kudit ott hozták vállon.

Drága hangszereket hoztak elő a megszeppent és addig tökmagot rágó eladók. Kudi kezébe próbálgatták a legdrágább hegedűket, feltehetően, mert egy szakértő muzsikus dölyfösen félredobta a sarokba a kényes hangszereket, míg elő nem hozták a hatvanezer forintos hegedűt, amit állítólag még Kodály is a kezében tartott egyszer. Ezüstpapírba csomagolták, úgy nyújtották át Kudinak, és Lányomlánya ünnepélyesen átvette. Hullottak a tömegből az ötszázasok. Ami a földre hullott, azt összesöpörték, és egy új Nemzeti Színház javára ajánlották föl, a kombinés lány sírva szavalta a Nemzeti dalt, kétszer.

Hazalopakodtunk. A tömeg a hátunk mögött éjfélig éltette Kudit.

Lányomlánya kezében az ezüsthegedűvel surrant be tizenhét plusz tizenhét lépcsős otthonunkba. Alanya holtfáradtan aludt, Főanya és a Taxigróf is jócskán fújták már a kását. Lányomlánya suttogott:

– Azért ez a Kudi egy hős! Végigmenni a kötélen, mi? Ezek a tömegemberek… csak mennek a Duna felé, mint a lemmingek… Mert nincs a fejükben semmi! De a zene, mi? Hadd hallják! Hadd tudják meg, hogy magyarok!

Nekem már mindegy volt, hogy magyar vagyok vagy sem, hullafáradt voltam a mutatványtól. Mint az ájult zsák, dőltem végig az ágyon Lányomlányával.

Vibrált az éjszaka. A szokásos augusztusi csillaghullás beékszerezte az éjszakát – mint egy repülő ezüstszőnyeg rebbent fölöttünk. A nagy fényesség a szemembe sütött, arra riadtam. És a manzárdból valami földöntúli hegedűszó hallatszott. Valószínűleg Kudi gyakorolt.

Reggelente mindenki összegyűlt a hosszú asztalnál, hogy tisztességesen megreggelizzen. Alanya persze sietett – várták a bolondhajó utasai. Kapkodott, de csak beadta a forrongó aranyteát, a keserűbarnára sült pirítós kenyereket, kinek mit. Tojás – lágyan, halkan, három tojást ettünk ketten Alanyával. Én bontottam a tojásokat, aztán kifordítottam fehér-sárga finom belsejüket egy üvegpohárba, hogy csak úgy virítottak. Főanya – Szőkeségek szőkesége – csak ide-oda rebbent, méregkávét csinált magának, abba beleeresztette azt a vastag szirupot, amit egy fehér tubusból kellett kinyomni – tejkonzerv úszott a méregkávén, mellé apróra tépdelt sonkadarabokat eszegetett a Lányom, madárként. Lányomlánya kakaót ivott, friss kiflivel, melyért persze nekem kellett lerohannom a zugközértbe, ahol persze nem volt reggel friss kifli, így aztán töppedt tegnapi zsemléket próbáltunk beleerőszakolni Bojába, aki undorral fordította el a fejét a mézzel megkent töppedtektől. A Taxigróf szerényen reggelizett – kilenc tojásból kevert neki a felesége, Főanya rántottát, utána már csak éppen elszalonnázgatott. Kudi tejbegrízt kért, s utána nemzetiszín papírszalaggal átkötött gyulai kolbászt evett – megszerette. A tejbegrízt oda kellett pirítani, hogy jó barna legyen a széle.

Morgolódtam.

– Nem tudjátok, mi az, szegénynek lenni… Mi a háborúban – akkor voltam gyerek – csak egy darab kenyeret majszoltunk, néha elrágtunk hozzá egy gerezd fokhagymát!

– Milyen egészséges a fokhagyma – szólt rám rögtön Alanya, nehogy Lányomlánya magára vegye a mi gazdagságunkat. Félrefordult sólyomnézéssel nézte Lányomlánya reggeli hamvasságát.

– Sólyom hívja Sirály kettőt… – mormoltuk vőmmel feleségem szeretetét kigúnyolva, de Alanya rögtön ránk csapott.

– Na és? Ha szeretem ezt a lányt? – meredt Lányomlányára, aki behízelgő ibolyamosolyával megelégedéssel nyugtázta előkelő helyét a családban. – Én nem szerethetem? Nem gyönyörű?

– Csak ne imádj – hűtötte le a kedvét Lányomlánya. – Tudod… Csak természetfölötti lényeket imádhatunk…

Taxiemberünk megtörölte tojásos bajuszát.

– Szép volt éjjel az a muzsika – mondta komoran. – A hegedű… Bach volt?

– Mozart – szólt rá Lányom fölényesen.

– Kodály, Kodály és Kodály – mondta Lányomlánya szilványi öklét az asztalhoz verve. – Ennyit nem tudtok megállapítani? Ez magyar zene!

– Persze hogy magyar – mondta a Taxiapa, megcipp-cuppolta Lányomlányát, aztán Főanya is átszőkézte, ráborult hajzuhatagával – cipp-cupp, Alanya „elkésem, elkésem” kiáltásokkal besólymozta kis Sirály kettőjét, rácsőrölve cipp-cuppolta, aztán eltűntek, mint a kámfor – a Dolgozókba.

Délelőtt, az izzó napban az írógépre borulva aludtam, mikor két állig begombolt, alacsony férfi rázott fel – kék posztóruhában izzadtak –, öt kilométerről lerítt róluk, hogy nem lakossági emberek, hanem közegek. (Közeg? – kérdezte egyszer Lányomlánya. – Az mit jelent? Hogy nem ember? – De, ember – feleltem akkor –, csak a közért él, a köznek, a közösnek. Kell ilyen. – Kőzeg? – kérdezte akkor Lányomlánya. – Nem hosszú ő-vel! A kőzeg kőből van, kőanyag, ezek emberek… A kőzeg alá van nyomva a többi rétegnek… a közeg meg közvetít ember és ember közt. – Nem kizsákmányoló? – kérdezte akkor Lányomlánya. – Nem – kiáltottam tiltakozva –, inkább olyan bezsákmányoló… A népnek zsákmányol be… de nagyon szép, fekete cipőjük van… – Na, itt tartottunk Lányomlányával a közeg megbeszélésében. Megnyugodott, hogy fekete cipőjük van.)

Ezeknek is fekete cipőjük volt.

– Mi csak eljárunk… – mondta az egyikük, hajlott hátú volt, azt hiszem, a gerince meszesedett. Mintha a hátán púp lett volna.

– Hova? – kérdeztem homlokomon az írógép betűinek a nyomaival.

– Ne tessék viccelni – mondta a másik, magamban Kugli Johnnynak hívtam, pufók arca miatt. – Zene van… – tette hozzá jelentőségteljesen.

– Zene? Az szép – mondtam, s megpróbáltam a homlokomba nyomódott gépbetűket lemasszírozni.

– Hogy éjjelente zene szól…

– Zene. Az.

– Szép zene. De hangos. Vijjog. Hegedű?

– Az. Hegedű.

– Innen jön. Ebből a házból!

– Most is szól. Tessék meghallgatni, Kudi gyakorol.

Kugli és Pupi hallgatóztak. Egymásra néztek.

– Mi nem hallunk semmit.

– Na – mondtam –, ilyen halkan játszik!

– De éjjel nem tudnak aludni a környéken… Bejelentés érkezett – már lapozta is a jegyzőkönyvét. – Sok bejelentés – nézett rám sokatmondóan Kugli John. – Lánci néni, Sarki néni, Franci néni… És régebbiek, Palacsintás úrék… Nem tudnak aludni…

– Tessék – mondtam.

Kugliék zavartan körülnéztek.

– Ujjlenyomatot szeretnénk venni – mondták szerényen.

– Tessék – mondtam, és máris bemártottam a kezemet a nyomdafolyadékba ujjlenyomatnak.

– Főanyától, Alanyától, Taxigróftól már vettünk ujjlenyomatot… Ha szabadna…

Magam előtt engedtem őket a tizenhét lépcsőn.

Lányomlánya félrebillent fejjel hallgatta a hegedűjátékot. Kugliék kis nokedliujját kedvesen belenyomták a nyomdafestékbe, és ujjlenyomatot vettek tőle.

– És Kudi? – fordult felém Pupovics.

– Itt van. Tessék – mutattam az elfekvő, ezüstözött, mélybarna hegedű mellé.

– Kudi, nyomd bele az ujjad a nyomdafestékbe, ujjlenyomat kell – mondta Lányomlánya.

Kugliék előtárták a nyomdapárnát, Kudi – feltehetőleg – ebbe nyomta az ujjait. Főleg a hüvelykujját.

– Alig látszik valami – nyögte verejtékesen Pupi az üres lap fölé hajolva. – De majd azonosítjuk. És elnézést kérünk… Ezt a hegedűt lefoglaljuk.

– És ezt a tűzpiros pántlikát – mutattak a manzárdban Szepi néni tűzpiros pántlikájára.

– Ne haragudjon – fordult felém Pupi –, ezt a régi diákcímert is lefoglalnánk – mutatott gyerekkori címeremre.

Bólintottam. Mit tehettem volna?

Elvonultak nagy nehezen, azt hiszem, azt várták, megkínálom őket tejeskávéval meg kuglóffal, amit Kudi születésnapjára sütött Alanya. Nem kínáltam meg őket.

Este ennek ellenére nagy fölhajtás volt. Kudinak mindenki hozott ajándékot. Megterítettük a nagyasztalt, hat gyertyát gyújtottunk Kudi születésnapjára. A torta kukoricalisztből készült, mindenféle aranygyümölcsökkel – ananászdinnye, sárgabarack, még mazsola is volt (honnan?) a tortatésztába belenyomva. Alanya egy kis vaddisznót hozott Kudinak – porcelánból. Megéljeneztük. Főanya kis tűzoltóautót, vijjogott is, és a sötétben foszforeszkált. Sokáig néztük – láthatóan Kudi is örült. Taximester kistaxit hozott, távirányításosat – a taxi még a plafonon is száguldozott, alig tudtuk leállítani. Magam hétfajta fából faragott ládikát adtam át neki, rajta egy nagy, kacskaringós K betű volt kirakva intarziásan.

– Ezt majd csak akkor szabad kinyitni, amikor ősz lesz – mondtam magam is könnyeimet törölve.

Lányomlánya Kudi elé állt. A levegőt körülfogva kis nokedliujjai közé, szívet formált belőle.

– Kudi… – mondta elcsukló hangon, ugyancsak seprűzve ibolyaszemeit szempilláival, mint aki sírni akar, de nem mer – Kudi… – nyögte megint, kezében a levegő-szívvel – Kudikám… én édes Kudikám… – nyögött. – Kudi…

– Mondd már el neki, amit akarsz – szólt rá középkori szentségét türelmetlen nógatássá változtatva Alanya, de Főanya szőke loboncát villantva leintette.

– Kudi – nyögte megint Lányomlánya, körülforgatva rajtunk ibolyaszemét –, Kudi… Nem baj, ha nem hisznek benned… Ha nem látnak téged… – gyöngyözött az ibolyaszem – mi ketten… egyek vagyunk… Kudi… Kudi…

– Hurrá! – kiabált a taxiember, földurrantotta a jégbe hűtött pezsgőt, és a kitárt poharakba locsolta a pezsgő folyadékot. Annyi pezsgőt nyitott, hogy este kilencig térdig álltunk a pezsgőben, Alanya és Főanya aztán éjfélig törölgette a drága nedűt.

Kudi csak állt. Mintha állt volna. Azt hiszem, mindőnkhöz odajött, mert mi cipp-cuppoltuk lehajolva a kedves levegőt. Mulatoztunk, azt hiszem, még az emberhimnuszt is elénekeltük vőmmel egymás nyakába borulva, Főanya szőke hajával törölgette könnyes szemét, Alanya sólyomkodva nézte a levegőembert.

Persze az elkobzott tűzpántlikáért meg diákcímerért s főleg az aranybarna hegedűért nagyon fájt a szívünk.

Annál csodálatosabb volt, mikor éjjel arra riadtam, hogy hegedű szól. A vastag ég alatt repesett a hegedű. Beszivárgott minden zugba. A lelkünkbe. A szívünkbe.

– De elvitték a hegedűt! – szóltam Alanyának.

– Na és – felelte, hallgatva a gyönyörű, beszivárgó hegedűszót. – Kell is Kudinak hegedű? – És zokogott.

A nyár megbillent, mint egy nagy tál, lassan csordogált belőle az aranyfény. Még nyár volt, augusztus, de az esték már hűvösre fordultak. Sosem lehet elhinni, hogy elmúlik a nyár. Amikor tombolni kezdenek a napsugarak, mindig azt hisszük, hogy örökké tart majd a vakáció. Belemerülünk a meleg hullámokba, és vidáman lubickolunk bennük. Mintha az élet is örökké tartana.

Az óvatos arany, kidőlve a nyár nagy tálkájából, lassan lecsorgott a hegyeken. Este lehetett látni, ahogy a Ferenc-hegy tetején vörös tündökléssel alágördült a finom aranyzuhatag, elöntve a lankákat.

– Elmúlik a nyár – mondta Lányomlánya, kis sisakfejét megbillentve figyelte a vöröslő, lecsorgó folyót.

– El – mondtam, mert mit is mondhattam volna.

– Ne múljon el! – kiáltott föl Lányomlánya. – Állítsuk meg!

– Hogyan? – bambultam rá, miközben elszánt szorgalommal gyűjtögettem már a száraz gallyakat, gereblyéztem össze a száradt füvet.

– Papuli… Azt mesélted, hogy az erdőtüzeknél ellentüzeket szoktak rakni… hogy felégetik a tűz elől az éghető anyagokat, hogy ne terjedjen tovább a tűz…

– Na ja… Az erdőtűznél.

– Rakjunk ellentüzet! – lelkendezett Lányomlánya, égőkék ibolyát hozzám emelve. – Hogy megálljon a tűz! Hogy megálljon a nyár!

Nagy halomba gyűjtöttük össze az égnivalót. A szemétgödör tetejére gyűjtöttük.

Aztán elővettem a gyufát. Megsercintettem, az első gyufaszál eltört. A második is csak derékben maradt meg, nedvesen nyögött, elaludt. A harmadik gyufaszál is egész kicsire tört – úgy látszik, nagyon rossz fából készítették ez évben a gyufaszálakat –, kis lángja a körmömre égett.

– Újságokat hozzál, rengeteget – kértem Lányomlányát, aki hamarosan roskadozva cipelte a kiolvasott színes lapokat. Azoknak a lapjaiból fáklyát csavartunk. Lányomlánya remegő kézzel tartotta elém az egyik papírfáklyát, hogy alágyújtsak. Ez sikerült is nagy nehezen.

A kis papírfáklyát alátartottam az egybegyűjtött gazhalomnak. Perzselkedni kezdett a fű, aztán itt-ott felropogott a gally.

– Még, még! – kiabáltam, hogy új és új papírfáklyával tápláljam a lankatag tüzet.

Lányomlánya nagy halom papírt cipelt.

– Kudi is hoz papírt, jó?

– Persze. Hozzon – és csak tépdestem eszeveszetten a papírokat, hogy rádobjam a nehezen égő füstkazalra.

Lebbentek a papirosok. Színes lapok égtek. A nemrég még dédelgetett színészarcokba belekapott a láng. A szép női mosolyok fölvillantak, és odaadták magukat a lángnyelvnek. A marcona, fekete lovakon száguldó, jelmezes fekete színészek megperdültek a tűz karikáin, aztán pernyeként hullottak alá. Újsághírek hamvadtak el a gubanctűzben. Lángnyelv, lángnyelv és lángnyelv…

Lányomlánya csak bámulta a méterig fölcsapó, elemésztő tüzet.

Mi meg csak dobáltuk a színészeket, a híreket, a moziprogramokat a tűzbe.

Hatalmasan föllobogott a láng. Már egészen házunk tetejéig ért.

– Papuli… Nézd… – mutatott Lányomlánya a Ferenc-hegy aljába, ahonnan méltóságteljes gördüléssel csurrant alá a nap utolsó aranya. – Nem tudjuk visszatartani a nyarat! Kiborult a tájra, elég…

– Igen… Azt hiszem, nem lehet visszatartani a természet múlását… El kell múlnia a nyárnak…

– De annyi képet, emléket dobtunk a tűzbe – nyöszörgött Lányomlánya –, annyi színészt, azt a búgó hangú csodanénit… azt a fekete bajszos, nagy kalapos, ferde arcú színészembert, aki szemébe húzott kalappal lép mindig a mozivászonra… Nem akarom, hogy elégjenek!

– Te mondtad, hogy állítsuk meg a nyártüzet! – És hajigáltam tovább a színes fotókat, a feketebetűs híreket.

– Nem akarom, hogy minden elégjen, ami emlék! – kiáltozott magából kikelve Lányomlánya, és a tűz széléből kezdte kihuzigálni a félig égett lapokat.

– Boja! Nem szabad, az isten áldjon meg! Megégsz! – És megfogtam hátulról a grabancát, a kis nyári trikójánál fogva rángattam volna ki a tűzből. De ő csak beljebb és beljebb merészkedett, és nokedliujjaival halászta kifelé a félig elszenesedett képeket.

– Boja! Megőrülök! Mit csinálsz? Azonnal gyere ki!

Villámsebesen rohantam az öntözőcsőhöz, a tűz irányába rángattam. Szépen, körbe-karikába volt tekerve, egyre jobban összegubancolódott, rángattam, ráléptem, mint egy nagy kígyóra, téptem, vonszoltam a tűz irányába. Gyorsan megeresztettem a vizet, a csapot forgattam ide-oda, de abból nem jött víz. Elhajítottam, rohantam befele a lakásba. A kinti csapot már elzárhatták a szomszédok. Nagy vödrökbe eresztettem a benti vizet, az egész konyhában szétfröcskölt, de én csak rohantam.

Lányomlánya a tűz közvetlen közelében állt lángoktól körülövezve, a lábait kapkodta a nyaldosó tűznyelvektől, ő meg a hamvadó fényképeket kapkodta a tűz kezéből.

Odazúdítottam a két vödör vizet a tűz szélére, a lángolás pillanatra meghamvadt, aztán újra nekilendült és föllobogott.

– Azonnal gyere ki! – ordítottam torkom szakadtából a hadonászó gyerekre. Aztán egy füstroham után újra vízért szaladtam, rálocsoltam a tűzre. Huppanás hallatszott, a tűz fél oldala beesett, összeomlott, mint egy támadott vár, de a szél is feltámadt. Nem tudom, honnan jött a szél. Mintha két pofára fújta volna valami égi szellem, nekikerekedett, és belekapott a nyöszörgő tűzbe, és föllobogtatta. Bődülten égett.

Elhajítottam a vödröket, és Lányomlánya után törtem a tűzbe. Ő még mindig a színészképeket szedegette a forró hamuból, mellette nyaldosott a láng. Átkaroltam, mint valami kis zsákot, és akárhogy kapálózott, kivonszoltam a tűz szélére. A száraz földre dobtam, és lekaptam az ingemet magamról, azzal paskoltam feketedő cipőit. Ráugrottam, és letéptem a cipőket, dühömben elhajítottam a fenébe. Kis lábfejeit szorongattam.

– Meg akarsz égni? Fene egye meg ezt a nyarat! Maradj már veszteg!

– De… nézd… Ott van Kudi… A fényképek közt… Az emlékek közt… Nézd… Egészen bement a tűzbe!

Pillanatra odanéztem, mintha valóban egy göndör, fekete fej rajzolódott volna ki a lángok nagy festőcsóvái közt, a színészképek is fölszálltak körülötte, ahogy a szél megemelte őket. Fütyülök Kudira, gondoltam, fölkaptam Lányomlányát, hogy becipeljem a csap alá, és lehűtsem. De ő kiszakította a kezemből magát, és futott vissza a tűzhöz. Belement a gomolygó füstbe, hadonászott, persze én utána, de akkor már szaladt is kifelé, magához ölelve valami láthatatlan kis tömeget. Én megint a nyomába.

– A csap alá! A csap alá! – kiáltozott Lányomlánya szellemterhét cipelve.

A konyhába futottunk, a csapból fröcskölt a víz, a száradó edényekről a frizsiderre, az újonnan festett falakra, Lányomlánya egy sámlit cipelt oda, és a surrogó víz alá tartotta a lélektestet. Már ő is – Lányomlánya – csuromvíz volt, trikója válla leszakadt, kis sisakhaja szálaiból is csorgott a víz.

Rám kiáltott:

– Ne állj ott, mint egy vén szamár, hanem hozzál törülközőt meg krémet! Krémet is hozzál! – sivította.

Mit volt mit tennem, hoztam a törülközőt, bebugyoláltam vele Lányomlánya testét, szárítgattam, de ő lehányta magáról, és lélektársára csavarta, hűtögette vele, babusgatta, nyugtatgatta. Aztán ideges nokedliujjaival kinyitotta a caolás dobozt, és vékony réteget kanalazott az ujjára, és gyöngéden simogatta vele, kenegette Kudi lába szárát.

– Tetőled eléghetett volna! – mondta szemrehányóan hüppögve a sámlin, ölében feltehetően Kudi lába szárával.

Átrohantam a szomszédba a régi doktorért, aki nagy lófejét leeresztve rögtön jött a táskájával, és kezelésbe vette alélt Lányomlányát. Szépen bekente a lábfejét, fejét csóválta, szokása szerint nem szólt egy büdös szót sem, Lányomlánya meg csak nyögött, amíg Nagyló doktor befáslizta miniatűr lábfejét.

– Kudit is… Kudit is… – motyogta Lányomlánya, amikor a fönti nagy heverőre fektettük.

Szerencsére Nagyló nem kérdezett semmit, csak ujjával megfenyegetve, befejezve orvosi ténykedését eltávozott.

Annál inkább kaptam Alanyától.

– Ostoba vénember! Elégeti a gyereket? Nem lehet rábízni már egy órára sem? Mit akartak? Fölgyújtani a világot? – Bársonyos szeme szikrákat szórt, sólyomvillogása most valóban ragadozókra emlékeztetett. – Megállítani az évszakok múlását, vén majom! Maga – ilyenkor magázott – nagyobb gyerek, mint ezek együttvéve! Be kellene zárni egy bolondhajóra, ha így viselkedik, úgyis az lesz a vége!

Én persze egész éjjel virrasztottam Lányomlánya ágya mellett, hál’ isten, megnyugodott a sebe. Csak néha felült az ágyon, és kibámult a Ferenc-hegy tetejére, ahol lassan aláfolyt a nyár utolsó aranytömege, mint valami vulkán pereméről. Kapkodott maga mellett a takarón.

– Kudi! Kudi! Hol vagy? – kiáltozott. – Nem engedem! Nem engedem!

Kudi lábának fontosságáról már volt tehát valami fogalmam, Lányomlánya lába fontosságára azonban csak később döbbentem rá.

Főanya és férje, a Taxiember elhatározták, hogy Párizsba utaznak. Hova is utaztak volna, csak nem Soroksárra? Soroksáron sokszor jártak, Párizsban még egyszer sem. Érthető, hogy nyár végi úticéljuknak inkább Párizst választották.

Vágytak Párizsra. Talán régi szép templomai miatt, talán egyszerűen azért, mert Párizs Párizs. Ott nyüzsög az élet, kis gőzösök pöfögnek le a Szajnán, rajtuk vidám, daloló emberek, homlokukban csáléra vágott szalmakalap, a lányok meg olyan fejkendőket kötnek, melyek alól mindig kiugrik a hajbodor. Arra vágytak, hogy ezeken a kis gőzösökön üljenek, fejükbe csapott szalmakalappal és a szélre kibomló selyemkendőkkel.

Nagy volt a készülődés – gondolható. Párizsba menni nem lehet csak úgy egyszerűen.

Őszőkesége mindenekelőtt titokzatos utakra kezdett járni. Este hatkor.

– Minek megy el itthonról este hatkor? – kérdezte a Taximester. Nekibúslakodva ült kilenc üveg sör előtt, izmos karját végigfektette az asztal lapján. – Tudja, hogy túrából jövök… Ötszáz kilométert vezettem… Nem is. Hatszázat! Rosszul számolom! Hatszáznegyvenet! Ennyi kilométer! Fogni a kormányt! Meredni az útra! Nem kis dolog! – mondta, és behozott még nyolc üveg sört. Maga elé állítgatta, és szép sorjában fölbontotta. De egyszerre csak három üveggel ivott. – Nem is hatszáznegyven! Nem jól számolom! Hatszáznyolcvan kilométert vezettem!

Mondanom se kell, Alanya nem nagyon lelkesedett az ilyen, sörrel átgondolt úti beszámolókért.

– Hatszáznyolcvan kilométert? Te? Nincs is akkora terület az egész ország keresztben!

– De vissza is kell ám jönnie a taxinak!

– De Budapesten vagy! Az ország legszélső pontja sincs háromszáznegyven kilométerre.

– Ez igaz – jegyeztem meg csendesen, és a perpatvar elől igyekeztem a Nők Lapja divatrovatának ábrái közé rejteni a fejemet. Szép nők álltak ott sorban, X-be, Y-ba tett lábakkal.

– De közben vannak kitérők! – mondta a Taximan, miközben csöndesen kibontott még három üveg méregdrága Tuborg sört.

– Betérők! Azok vannak! – pattogott Alanya, középkori szívjóságát megint csak boszorkánysündörgéssé változtatva.

– Vezetés közben nem iszom! – méltatlankodott a veje, miközben komótosan letörölte tömött szőke bajuszáról a vastag sörhabot.

– De itthon kipótolod – fűzte hozzá csöndes megvetéssel Alanya.

– Csak várok. Várni a legrosszabb. Hova ment Őszőkesége?

– Oda ment, ahova akar! – replikázott Alanya nagy darab főtt csülköt vetve a Taxiembernek, hogy inkább evésre, mint ivásra fordítsa emésztő energiáit. – Neki nem lehetnek szabad útjai? Te egész nap az országban csatangolsz, ő meg egyszer-kétszer megy el estelente…

– Csatangolok? – horkant föl a Taxigróf, miközben egy félkilós csülökdarabot nyomott először a vastag sárga mustárba, aztán szétnyíló szájába. – Dolgozom! És nem magamért! A családért! Itt vannak a menetlevelek – mondta, és csülökzsíros ujjaival előrángatta tárcájából az elszámolási papírokat. – Tessék! Nyékládháza! Sümeg! Péterfa! Oda-vissza! Nagy ez az ország – taxin!

– Jól van, egyél – mondtam a divatlányok képei közül. – Főanya majd hazajön.

– De mikor! Jólesnék, ha hullafáradtan hazatér az ember kisded otthonába, ahol azt várná az ember, hogy legalább egy forró lavór vízbe márthassa a kuplungolástól és gáznyomástól elgémberedett lábfejeit, mondom, jólesnék, ha az asszony mellette állna…

– A lavórban – mondta Alanya, és már készítette is a meleg vizet a taxis lába alá, kitörvén belőle megint középkori és általános szívjósága. A szőke taxis lerúgta a lábáról elgyötört cipőit, és zoknistul a lavór meleg vízbe merítette csülkeit. Mondanom se kell, azért nem hagyta abba a fenti disznócsülök marcangolását, az enyves, vastag hús legördült a torkán. – No… A zoknit meg fönn felejtettem… – motyogta, aztán nagy röffenéssel előrehajolt és lemarcingolta vizes lábáról a zoknikat. – Ajaj! – nyögte, aztán a vizes zoknikat kidobta a nyár végi kertre nyitott ajtón. – Olyan az ember asszony nélkül, mint a fába szorult féreg… Bár féreg azért nem vagyok… Inkább krokodil – és nevetett saját viccén, megragadva a maradék két üveg sört, azt is begurgulázta.

– Inkább a gyerekkel játszhatnál, míg itt vársz, és áztatod a lábadat – mondta Alanya, de még egy csülköt befuvarozott a Taxiembernek. – Vagy már nem eszel?

– Nem eszem? Hát étlen haljak? Egész nap a kocsiban, izzik a nap az üvegen át, csorog a hátamról a veríték, és még ne is egyek? – Fogaival vadul belemart a barna bőrű csülökbe. – Alig ettem ma valamit… Veszprémben a vadvendéglőben – számolta ujjain – őzpörköltöt… Balatonfüreden egy süllőt roston… Tácon velőt pirított kenyérrel… Martonvásárhelyen megálltunk egy pillanatra, de ott csak gombapörkölt volt nokedlivel… Na. Megéhezik az ember. Ki hallott már ilyet, gombapörköltöt nokedlivel? Papulek, igaz, hogy rizzsel kell enni a gombapörköltöt? Régen ez nem fordulhatott volna elő… Ilyen rendetlenség… Gombapörkölt nokedlivel… – Csóválta a fejét, a csülökcsontról fogaival letépte az ugráló mócsingokat, aztán azt is zoknijai után vetette a nyár végi kertbe.

Mi egymásra néztünk Alanyával, sokatmondóan, hogy mi mások voltunk fiatalkorunkban. Talán csak azért hallgattunk, hogy ő is hallgasson Főanya távollétéről.

De nem hallgatott. Verte az asztalt, hogy hol van este nyolckor, kilenckor, tízkor – már mi is aggódtunk, úgyhogy Alanya behozott még hat üveg Kőbányai világost, a Taxiember áztatta a lavórban fáradt lábait, megitta a sört, ócsárolva, hogy magyar, és a huszonhárom üveg sörrel megvolt valahogy. De kiabált:

– A gyerekkel játsszak? Hát nekem nincs gyerekem! Sose látom! Folyton abba a Kudiba bújik, de azt is fenékbe billentem egyszer, hogy kirepül Magyarországról, de előbb még körülkeringi a Gellérthegyet!

Őszőkesége megérkezett erre a tirádára, a férje elejtette láttára a huszonharmadik üveg sört.

– Nézze, Papulek… Mit csináltak veled? – állt föl a lavórban, ujjait Főanya arcbőréhez közelítve… – Arannyal festették be a szemedet? Aranypöttyök a bőrödön? Leheletpiros arcfesték? Kék szemfesték? Óriási szempillák? Még a nyakadon is púder van, még a válladon is! Megőrülök!

– Kikozmetikáltak – mondta fölényesen a szőkeség, és ő is nagyobb hangerőre kapcsolt. – Te meg csak állsz itt a lavórban? Hát Párizsba megyünk! – sivított föl Főanya, és eszeveszett iramban csomagolni kezdett. Mindnyájan ugráltunk.

– Hát húsz perc múlva indul a vonat Párizsba! – sikított föl most Alanya.

No, ami eztán következett, az leírhatatlan. Nagy bőröndöket rángattak le a szekrény tetejéről, belehánytak vegyesen harisnyanadrágot, nyakláncot, szandált, férfiinget gyűrtek a cipőkbe, a fogmosó poharat elrepesztették, bugyikat dobtak be, nyakkendőt kapdostak egymás kezéből – nem kell nyakkendő Párizsba! – kiabált a Taxiember mezítláb végigvizezve a drága padlót, szaladgált – Párizsban minden lesz! – pesti képeslapokat szórtak be, hogy majd azt küldik haza, mert a francia drága, melltartók lebegtek, nadrágszíj, hintőpor hullott a fekete vászonkosztümre – enni is kell valamit! – sivította Alanya, és egy nagy rúd szalámit dugott a zsabós fehér blúzok közé, átöltöztek, Őszőkesége meztelenül szaladgált, hogy mit vegyek föl, mit vegyek föl? – a bőröndöket nem tudták lezárni, végül szedett-vedetten rohantak lefelé a Széher úton, az egyik bőrönd sarkába csípve lifegett egy kombiné meg egy csíkos nyakkendő, a Taxiember rohant, fél lábán nem volt zokni, csak úgy bújt be a nedves cipőbe… elindultak.

– Na végre! – ültem vissza a divatlap babafiguráihoz, mikor Alanya felsüvített:

– A szalmakalapot meg itthagyták! Mivel fognak integetni a Szajnán? A gőzhajókon?

Lányomlánya is csak állt az ajtóban.

– Kuditól meg el sem búcsúztak! – dünnyögte méltatlankodva.

– Most mit ülsz ott? A divatlapokat nézegeted, mikor utol kell érnünk őket? Kérd el Flóri kocsiját, sietnünk kell!

Hát siettünk, ami azt illeti. Flóri pezsgőszínű Zsigulijába vágtuk magunkat, és neki az éjszakának. Röpültünk, meg kell adni. Csak úgy rebbentek szét az autók az utunkból, vágtattunk a párizsi expressz nyomába.

– Papuli, most nyomd a kakaót, mert lekésünk – nyögött mögöttem Lányomlánya a nyakamba kapaszkodva. Alanyának Kudit kellett az ölében tartania.

Befúródtunk a nedves éjszakába. Röppentek el mellettünk a városok. Győrben rögtön a pályaudvarra siettünk, tudtuk, ott lassít a vonat. Alighogy beestünk, máris feltűnt a mozdony pofája. Alanya a szalmakalapot libegtetve futott a vonat mellett, szerencsére a Taxiember a sörtől való rosszullétében kilógott az ablakon, így aztán megláttak minket. Őszőkesége egyik kezével a taxist tartotta, hogy ki ne zuhanjon, másikkal ügyesen elkapta a föllebegtetett szalmakalapot. Lányomlánya meg Kudit nyújtotta föl neki, hogy megcipp-cuppolja. Megtörtént, a vonat elrobogott, Alanya azonban akkora pofont kevert le Kudinak, amilyet még életemben nem láttam.

– Meg akartok halni! Ez a Kudi a legrosszabb gyerek az egész világon! – mondta, mintha Kudi tehetett volna bármiről is, de hát Alanya így akarta levezetni középkori idegességét.

Ott maradtunk négyen – Alanya, én, Lányomlánya és Kudi – egymásra hagyva, és akkor elszabadult a pokol.

Lányomlánya jó lány volt. Csinálta időnként a hercehurcát, de a szülei azért mindig meg tudták fegyelmezni. Most aztán nem voltak itthon a szülei – Párizsban voltak, és integettek a szalmakalappal a szürke színű Szajnán –, mi lettünk jóformán a szülei, Alanya meg én.

De nem jó öregembernek szülőnek lenni. Már nem ért hozzá. Türelmetlen vagy túlszerető. Kapkod és összevissza enged. Nagyszülőnek csak ideiglenesnek lehet lenni – hiányzik a gyerekkel való harc frissesége. Mert Lányomlányával most harcolni kellett.

Megsértődött, hogy szülei elmentek Párizsba. Hogy itthagyták. Hogy elhagyták. Hogy egyáltalán elmentek. Így aztán minden rossz volt, ami csak volt a világon.

Már reggelinél kezdődött. Mit reggelinél? Már az estelinél. Mit az estelinél? Már az előző órában…

Nem óhajtott lefeküdni. „Majd, majd” – húzta az időt, mi meg, két öreg, mindenféle ajándékokkal és fogrontó édességekkel próbáltuk esti nyugovásra bírni.

– Nem azt mondta Főanya, hogy nem ehetek este cukorkát, mert elvásik a fogam? – meredt ránk ellenségesen és oktatólag. – Nem azt mondta?

– De azt mondta – hagytam rá, és bekaptam helyette a cukrot. – Mégis… nem kellene lefeküdnöd?

– Mindjárt… Ha sürgetitek az embert, elmegy az alváskedve…

Alanyával settenkedve-lopakodva surrantunk ide-oda a tizenhét plusz tizenhét lépcsőn, hátha magában elszunnyad. De nem! Egyre éberebb lett. Lekukkantottunk hozzá, de ő csak méltatlankodva nézte a tévé bűnrossz amerikai, drága pénzen vásárolt krimijét.

– Különben is… – Alanyára sandított, akinek régi, tört arany haja már a homlokába hullott a sok szolgálattól, amit Lányomlánya követelt tőle. – Különben is… Tudd meg, Kudi sosem fogja elfelejteni, hogy pofon vágtad!

– De csak azért…

– Semmi de!

– Féltettelek…

– Te csak ne félts minket! Megvagyunk mi ketten! – És megsimogatta maga mellett a levegőt.

Alanya lesündörgött hozzájuk, megsimogatta ő is a levegőt, meg is cipp-cuppolta kétoldalt, várta a hatást.

– Azt hiszed, lecipp-cuppolhatsz ekkora bántalmat?

– Ne haragudj, Kudikám – simogatta tovább feleségem a levegőt.

– Hagyjad… Pihenni akar. Nem ér rá a te bocsánatkéréseiddel most foglalkozni – mondta Lányomlánya, és magához húzta édesdeden a mellette lévő semmit.

– Akkor el is oltom a tévét, hogy pihenni tudjon… – surrant volna a hollywoodi gengszterek felé az Öregasszony megtörten, de Lányomlánya rákiáltott.

– Még ezt a kis szórakozást is sajnálod tőle?! Azt hiszed, olyan nagy öröm egész nap ilyen vénemberekkel együtt lennie?

És nézték tovább a gyilkolásokat, ő és a levegőember. Lányomlánya keresztbe vetette a lábát, mint a nagyok, és rázta lábfejét, közben összekuncogott Kudival.

– De olyan kegyetlenek ezek a filmek… – kérlelte volna tovább Alanya, de ő mihamar letorkolta:

– Nálatok kegyetlenebbek nem kellenek!

No, ezt megkaptuk, gondoltam, aztán valahogy elvesztettem a türelmemet, és erélyesen letrappoltam a lépcsőn. És, ahogy egykor – kettesben voltunk Lányomlányával –, most is lebukfenceztem az ablak alá. Nyögtem, Alanya odaszaladt, fölsegített. Lányomlánya meg se mozdult.

– Talán eltört a vállad – aggodalmaskodott fölöttem Alanya.

– Ebcsont beforr – vetette oda Lányomlánya, és tovább meredt a vérengző gyilkosokra.

Erre már végleg elvesztettem a türelmemet, és bicegve a tévéhez mentem, fensőbbséges ábrázattal benyomtam a gombot, és eltűntek a gengszterek.

– Na, most boldog vagy? – csúfondároskodott dühibolyásan Lányomlánya, elképzelhető, hogy még a nyelvét is kinyújtotta, de erre nem mernék megesküdni a félhomály miatt. – Az utcán is van egy nagy gyerek. Majdnem kétszer akkora meg erős, mint én. Az mindig elveszi a kétkerekűmet. Az éppúgy kihúzza magát, ahogy te most a sötétben. Hogy ő a nagyobb.

Nyeltem. Csak nem fogok megsértődni egy taknyos gyerek miatt? De meddig mehet el szemtelenségében? Nevelni is kellene! Hogy mért mentek el ezek a nyavalyás szülei Párizsba! Egyszerűbb mellékapának lenni, mint főállásban. De Lányomlánya nem hagyta abba szóbeli megaláztatásomat.

– Meg van az a mászóka. A parkban. Mi is oda szoktunk menni, hogy gyakoroljunk Kudival, hogy ügyesek legyünk majd a tornaórán. De az a nagy mamlasz ránk szól: „Tüni, gyerek…” Ez az ő tudománya. Érted, mire mondom – és gúnyosan beleibolyázott a szemembe.

– Nem érdekel, mit mond neked a parkban a nagy mamlasz! Én nem nagy mamlasz vagyok, hanem a nagyapád!

– Úgy beszél – fordult a levegő-Kudihoz –, mint egy isten. Figyeled?

– Nem úgy beszélek, mint egy isten, mert nem vagyok az, de nem is vagyok nagy mamlasz fiú, hanem felnőtt, megfontolt ember, aki jobban tudja, hogy mi kell egy ilyen gyerek szervezetének…

– Két ilyen gyerek szervezetének… Legalább szóban próbáljatok valami tiszteletet tanúsítani Kudi iránt… Ha már tettekben nehezetekre esik.

Az Úristen segítsen meg – gondoltam magamban –, csak el ne veszítsem a fejemet egy ilyen tökmag miatt.

– Rendben van… Mondom, okos, felnőtt, érett ember vagyok, aki jobban tudja, mi kell két ilyen gyerek szervezetének, hogy a test az egész napi hancúrozás után megkívánja a maga nyugovását…

– Nyugovás… – fuvolázta gúnyosan Lányomlánya, és átkarolta levegőemberét.

– Igenis nyugovás… és olyan szavakat használok, amilyeneket akarok… és ha nem vagyok is isten… de mégiscsak én parancsolok itt… vagyis nem parancsolok, csak irányítok… megfontolt ember vagyok… józan… a szeretet beszél belőlem… hát értsétek meg, az ember jót akar… Én már annyi mindent megértem… Ti nem tudjátok, mi volt a második világháború… Mi a nagyanyátokkal, vagyis csak a te nagyanyáddal, Boja, hiszen Kudinak nem nagyanyja a nagyanya… vagyis Alanya nem nagyanyja… de úgy szereti őt, mint a nagyanyja, bár nem is tudom, Kudinak volt-e egyáltalán nagyanyja, de nem is számít, volt-e nagyanyja, az a fontos, hogy a mi házunkban otthonra talált… mi mindent megszenvedtünk már, azt hiszitek, nem? Mi is neveltünk gyereket, tudjuk, mi való, mi nem… És tisztességes gyereket neveltünk – üvöltöttem –, aki téged szült, aki a te jó édesanyád, és írva vagyon, hogy tiszteld a te anyádat és apádat, hogy hosszú életű légy a földön, de nem is csak azért, hogy sokáig élj, hanem szeretetből meg abból a bölcs belátásból, hogy jobban tudják, mi az, ami a hasznotokra válik, mint ti, akiknek a fenekén még a tojáshéj tapad, még pisis lányok vagytok, vagyis csak te, Boja, mert Kudi állítólag nem lány, bár már magam sem tudom, hiszen nem látom, de elfogadom, hogy itt van, etetem, hegedűt veszek neki…

– A hegedűt nem is te vetted – kottyant közbe Lányomlánya.

– Mindegy! De az én házamban van! És szót kell fogadnia, és meg kell értenie, hogy nem lehet éjszaka gyilkos filmeket nézni, és le kell feküdni, és jobban tudunk mindent, mint ti, mi meglett emberek vagyunk, és a társadalom azon áll vagy bukik, hogy tisztelik-e benne a meglett embereket, akik békében tudják irányítani a világ dolgait, mi meglett emberek vagyunk, és tudjuk, mi kell a fiatal, sőt gyermeki szervezetnek, nem vagyunk istenek, azt nem mondom, de mégis mi vagyunk az idősebbek, az okosabbak, ti meg csak senki kis szarjankók vagytok, és úgy beváglak az ágyatokba, hogy csak úgy nyekkentek!

Nagy csönd lett. Fújtattam. Alanya ágyba vitte Lányomlányát és Kudit.

Nem hallottam, mit mond, de a duruzsolást hallottam. Forrtam mérgemben. Persze, most majd megy a duruzs. Most majd én leszek a gonosz, aki egyetlenegyszer azt akartam, hogy ágyba menjenek! Ilyenkor van annyi esze a Lányomlányának, hogy gyors összeesküvést sző Alanyával, és ügyesen ellenem fordulnak. Duruzs, duruzs – égre emeltem kezemet, hogy ne kiabáljak. Most majd Alanya is besólyomkodja magát Lányomlánya sirályszívébe, és kacsintanak, hogy milyen ütődött vénember vagyok! Úristen, milyen szerencsétlen lettem! Itt őrjöngök egy haszontalan gyerek miatt, ahelyett hogy írnám a munkámat! Magam is fölbontottam a Taxiember söreit, és vedelni kezdtem. Hogy csitítsam magamat.

De csak hallottam a duruzst, csak hallottam.

– Tessék elaludni! És te is gyere ki már abból a redves szobából, ne bújj bele abba a gyerekbe, csak elrontod, így hiába az én jó hatásom, én nevelni akarom az életre, a kemény életre, ami majd jön neki! – kiabáltam.

Alanya kisettenkedett a szobából, megállt a kávészínű gangon, hogy kettőnk között füleljen.

– Akkor se vagyok szarjankó, megértetted?! – kiáltozott bosszúért Lányomlánya. – Ha te vagy is a nagyöreg, a minden öregek örege, akkor sem vagyok szarjankó! És Kudi is mondja! És nem vagyok Tüni Gyerek! Értetted? Ennyit megkövetel az emberi méltóságom! Nem vagyok Tüni Gyerek! – torkaszakadtából kiabált. Alanya a falhoz lapult.

Reggel aztán minden folytatódott tovább. A végtelenségig. Egy gyereket nem lehet legyőzni. Persze nem is kell.

Lányomlánya a fényes szobában ült, beáradt a finom falusi levegő. Mert – gondoltuk – könnyebb lesz megbirkózni a szülők kéthetes párizsi távollétével a Balaton mellett, mint Budapesten. Tévedtünk.

Lányomlánya csak ült a sámlin, és mint a nagylányok, keresztbe vetett lábbal himbálta a lábfejét. És kuncogott.

– Mit nevet ez a gyerek?

– Mit nevet, hát nevet… – próbálta elütni a dolgot Alanya, aki éjszaka semmit sem aludt, mert Lányomlánya belázasodott az izgalomtól, azt pátyolgatta. – Örülök, hogy jobban lett. – Aztán odagügyögött Bojának: – Igyad meg, édesem, a kakaót, mézet is tettem bele… Na, igyad szépen…

– De nem szeretem a mézet.

– Akkor csinálok neked méztelen kakaót – mondta a holtfáradt asszony, és nekilátott új kakaót készíteni. Ezt már nem bírtam cérnával. Pláne hogy láttam, kakaókészítés közben sólyomtekintettel, félrebillent fejjel nézi kis sirályát, és kacsint, hogy nem kell engem egészen komolyan venni. Én is igyekeztem nem komolyan venni őket.

– Sólyom hívja Sirály kettőt!

– Na és ha hívja? Hagyj engem békén! És a gyereket is! – Alanya nem eléggé becsületesen könnyeihez fordult segítségért, mint a nők általában, ha nincsen igazuk. Hiszen ő is ugyanazt akarta, mint én, csak most a békesség kedvéért átpártolt Lányomlányához. – Én nem szerethetek senkit?

– De ki mondja, hogy nem szerethetsz?

– Tudom. Téged – mondta nem kis éllel a hangjában.

– Ne izgasd föl magad.

– Ne izgassam föl magam? Ezt a kis szeretetet is sajnálod tőlem? Tudod, milyen nehezen neveltem föl az anyját, most végre volna, akit békességben szerethetek, de ezt sem hagyod… – kakaózott, sírt.

– De mért ne hagynám?

– Ugyan! „Sólyom hívja Sirály kettőt!” Csak gúnyolódsz. És ha sólyom vagyok? És ha szeretem?

– Hát persze… szeresd csak… De embert kell belőle faragni.

– Faragni. Azt nagyon érted!

– Később megsínyli, ha most kényezteted. Jót akarok.

– Inkább rosszat akarj. Csak hagyj minket élni! – És lekakaózta Lányomlányát, aki csúfondárosan nézett rám ibolyázva.

Persze kijöttem a szobából. Szép nyár vége, mit izgatom magam. Lányomlánya győzött. Sikerült neki bennünket összeugrasztania. Nem beszélve erről az egész kudizmusról. Forgunk egy lehetetlen lény körül. Győz a gyerek. Ez a helyzet. A gyerek okosabb, mint a felnőtt. Hallottam, hogy nyávogva beszélnek odabent.

– Kudi nem szereti a kakaót.

– Akkor csinálok neki teát, jó? – Alanya búgó hangon nyávogott Lányomlányának.

– De csak az Earl Grey teát szereti. – Nagy kajánul hallgattam, ahogy Öl Gé-nek ejti.

– Jó. Akkor nem csinálok kínai teát.

– És nem kér bele cukrot.

– Jó. Majd mézet teszek bele. Úgyis berekedt.

– Persze. Mert Papuli nem engedte, hogy velem aludjon.

– De Papuli csak jót akart nektek.

– Nem akar jót. Mindig elcsavarog.

– Kicsoda? Papuli?

– Persze. Megy a Vér bácsihoz…

– Milyen Vér bácsihoz?

– Azzal sakkoznak.

– Ja… Olivérrel?

– És megy az Andrejkához… meg a Rikiékhez… Meg a tanácskozásba…

– Ez a dolga. De veletek is játszik.

– Kudival alig játszik.

Most folyik a bosszúhadjárat – gondoltam, ahogy selypegő hangját hallottam. Most semmi se jó. Mert a szülei elmentek.

– Ugye, te engem jobban szeretsz, mint Papulit?

Micsoda sötétség! – gondoltam. Behálózzák Alanyát.

– Egyformán szeretlek titeket.

– De… engem kicsit jobban?

– Őt is szeretem. – Alanya próbált kibújni a hurokból.

– De őt jobban szereted?

– Nem szeretem jobban.

– És engem jobban szeretsz?

– Téged… jobban.

– És Kudit is jobban szereted?

– Kudit?

– Azt akarom, hogy Kudit is jobban szeresd.

– Jól van.

Így születnek az árulók – gondoltam. Meg voltam lepve. Lányomlánya elővette nyávogó, kislányos énjét, és Kudijával megerősítve árulásra tudja kényszeríteni az Öregasszonyt! Szégyenszemre ütődötten hallgatóztam.

Lányomlánya nem elégedett meg ennyivel. Teljes győzelemre tört.

– És ugye nem szereted?

– Kit?

– Papulit.

– Jaj, kislányom! Mért ne szeretném?

– Csak azt akarom, hogy ne szeresd.

– Jól van. Nem szeretem. Hozom Kudinak a teát.

Erre már berobbantam.

– Aha! Ez szép! Ez gyönyörű! Így megtagadni az embert!

Alanya hímezett-hámozott:

– Annyira nyugtalan a gyerek, most ne ezzel gyere!

– Ezzel most megnyugtattad! Hogy nem szeretsz!

– Csak nem fogsz egy gyerekkel versenyezni?

– Nem versenyzek, csak a hazugság bepiszkít!

– Ugyan… Most nincsenek itthon a szülei…

– És ezért kell neki hazudni?

– Hagyj már a csudába!

Lányomlánya keresztátlóba merevített lábbal állt diadalmasan az asztal mellett.

– Hazudni tanítod!

– Nézd, kiöntöm a teát a földre, most Kudi sírni fog! – Alanya érezte, hogy hibázott, s ilyenkor, mint a nők nagy része, vagdalkozni kezdett. – Szeretsz-nem-szeretsz játék! Százévesek vagyunk ketten! Mit valljak még neked? Szerelmet? Itt van ez a kisgyerek – megsimogatta Lányomlánya fejét, aki diadalmasan állt az átlójában, meg gyorsan a láthatatlan Kudit is megsimogatta. – Hát nincsenek szülei! Most nincsenek! Érzékeny! Ki tudja, nem kapja-e el őket a fuvallat!

– Milyen fuvallat?

– Integetnek ott a Szajnán a szalmakalappal – Alanya hangja megbicsaklott –, aztán elkapja őket valami fuvallat. Hogy jobb ott. Gazdagabbak Párizsban az emberek! Hogy lakást lehet szerezni, könnyű állást… Ha nem jönnek vissza…

Nagy csend lett. Lányomlánya is elfehéredett. Én is, azt hiszem.

– Most mit néztek? Csak izgatom magamat… Érthető, hogy engedékenyebb vagyok a gyerekkel… Annyi ott kinn a csábítás… Szép paloták… Autók… Kirakatok. Gazdagság… Ha nem jönnek vissza?

Lányomlánya szinte megpenderült, mint akit erős ütés ért. Kiszaladt a kertbe, le a lépcsőkön. Az udvar tele volt lepkevirággal. Kis szárnyaik-szirmaik lebegtek a fényes levegőben. Mit mondjak, vagy nyolcszáz pillényi virág himbálózott a könnyű szélben. Négy szirom egy virág. Fehér, mint a lányok, ünnepi ruhában. Meg bordók. Pirosak. Halványlilák. Röpködtek a szélben. Akkorára nőttek már, mint egy meglett ember. Lányomlánya elveszett bennük, a finom szárakon selymesen könnyű száracskák lengedeztek. Zöld mező volt, a tetején teleszórva a pillangóvirágok könnyű zuhatagával. Szinte számon lehetett venni, Lányomlánya hol bujkál közöttük, ő is mint virág a virágok közt. Eltakarták, fölfedték a pillangóvirágok, mint valami sejtelmes kis menyasszonyt.

Amikor előjött, egy marék földet tartott a kezében. Nokedliujjai közül pergett a földre. Alanya felé nyújtotta. Föld a földre. Hullott a kis föld.

– Szégyelld magad – csak ennyit suttogott az asszony felé. – Gyere, Kudi – mondta, és lehajtott fővel elindult a ház mentén.

– Kudi meg Kudi meg Kudi! – kiabált magából kikelve Alanya. – A fő a Kudi! A Kudi a varázsló! Ha olyan nagy legény Kudi, mért nem intézi el, hogy legyen nekik lakásuk! Akkor nem izgatnám magamat! Hogy itt is tudjanak élni! Hogy boldogok legyenek!

– Butaságokat beszélsz – mondtam csöndesen Alanyának, aki megzavarodva nézett a pillangók virágaira. Átkaroltam, bekísértem a szobába, ahol hanyatt dőlt az ágyon, annyira kimerült.

Lányomlánya után siettem.

Hirtelen nagyon fényes lett a dél.

A szomszédban nem találtam, pedig Kudival leggyakrabban hozzájuk szokott menni, bemutatta nekik mint a barátját.

A harmadik házban lakott három lány, olyanok voltak, mint az elvarázsolt gyerekek, egyik piros, másik szőke, harmadik barna. Álltak a kerítésnél, és ők is csak szomorúan rázták a fejüket, nem látták ma Boját, pedig várták.

A lejtős úton jobbra bementem a nagy kutyás házba. A magas tornácon szomorúan ült a kutya, mikor bementem, fölállt. Nem ugatott, nem szaglászott, csak nézett.

A falu végén állt egy nagy, szürke ház, olyan magasan voltak az ablakai, hogy föl kellett kapaszkodnom, hogy belássak az ablakokon. A szoba üres volt, mintha kiszivattyúzták volna belőle a légkört. A bútorok magukban álltak, egymás csendességében. Kirajzolódott a drótfedő, amivel a sajtot szokták letakarni, de a vázában nem volt virág. Sehol senki ember.

Elindultam az erdőbe. A patakon túl felcaplattam. Mintha rám szakadt volna a hegyoldal.

Gondolható, hogy izgattam magamat. Lányomlánya eltűnt, csak néztem a Balaton fölött domborodó gyönyörű tájat, mely fölszívta parányi alakját. Hirtelen ostobának éreztem magamat. És magunkat Alanyával. Leállunk vitatkozni egy gyerekkel, akinek elutaztak a szülei. Ijesztgetjük, hogy a szülei vissza se térnek, Kudijára is épp akkor pirítunk rá, amikor a legnagyobb szüksége volna egy társra. Ostobák vagyunk. Nem kétséges. Hogy mutatta kis markában az anyaföldet, hogy az majd hazahívja a szüleit!

Persze sehol semmi. Lovas két templomtornya, egy katolikus meg egy református, már messze mögöttem derengett. A patak medrében kerestem a lábnyomokat, hátha fölfedezem Lányomlánya piskótáit. Sehol.

A vörös föld kemény volt, az útra sziklás kövek gördültek, a szőlők rendje harsány zöldbe állt. Hirtelen nagy durranás. Még egy. Mi ez? Ágyúznak? Óvatosan hallgatóztam, aztán lassan léptem tovább. Csak nem egy elszabadult rab durrogat? Ilyenkor nyár végén a rabok is könnyebben elszabadulnak! Talán fegyver van nála. De az ekkorát szól?

Megint egy durranás. Mint egy erős lövés. Ki lehet? Csak Lányomlányának semmi baja ne essék, már nem izgatott, ki kit szeret, csak meglegyen. Aztán nagy messzire elsötétült az ég. Egy újabb dörrenésre. Vad szárnyak lepték el a levegőt. Ha előbb az udvarban a pillangóvirágok világos raja édességre ihletett, ez a sötét madárraj valami komorságot terjesztett. Seregélyek! Hirtelen fölszabadultan nevettem – nem rab bujkál a szőlők rendje közt, hanem karbidágyúkat állítottak fel a szőlősgazdák, hogy a szőlőrabló, mohó seregélyeket elűzzék!

A karbidágyúk úgy voltak beállítva, hogy időről időre nagyot pukkantak. A seregélyek addig vígan lakmároztak, aztán megijedtek az erős zajtól, fölszálltak, fekete lepedőként lebegett tömegük az égen, aztán visszaszálltak a mézes szőlőfürtökre.

Palóznak határában aztán kutyául elfáradtam. Nem lehetsz fáradt, gondoltam, milyen fáradt lehet Lányomlánya, aki kisebbeket lép. Mégis elfáradtam. Egy szőlőbe vetettem be magam, mert kis nyomokat láttam a frissen kapált földön. Aha! Hátha! Osontam sorról sorra.

Földbe vájt pince oldalához érkeztem. A pince hátát fű borította. Elöl az ajtaja tárva-nyitva, a gazda valahol messzebb kapálhatott, mert inge az előre készített szőlőprésre volt vetve, kockás ing. A pince hűs homálya fogadott. Olyan volt, mint egy várbelső kicsiben. A hordók az ászokgerendákon sorjában gömbölyödtek, mint jó hasas apókák. Beleszagoltam az egyikbe – friss, üde illat szállt föl belőle – feltehetően már kimosták, előkészítették a leendő mustnak. Az ablakmélyedésben kis kéndarab – amellyel ki fogják füstölni a hordókat, nehogy meggombásodjanak! Gyertyacsonk, petróleumlámpa – álltam a pincében, és mintha jelenésre várnék, tudtam biztosan, hogy meg fogom találni Lányomlányát. Az erős atmoszférában megéreztem a közelben a jelenlétét – itt kell valahol lennie! Borzongva álltam az idegen pincében.

És ahogy kinéztem a kis pinceablakon, a diófa előtt, háttal nekem nem messze ott állt Boja! Mint a jelenés. De jelenés is volt, mert valahogyan furcsán mozgott. Föl akartam kiáltani, de megakadályozott ebben az, hogy Lányomlánya lassan és jelenésszerűen mozgott. Nem is hogy mozgott! Különböző pózokba állt. Ide-oda rakta a lábait! Pontosan láttam a késő délutáni fényben! Mint valami nagylány. Először kicsit hátravonva a térdét, jobb lábfejét kényelmesen megdöntötte, teljesen a bal lábára helyezte a súlyt. Aztán váltott. Enyhén laza keresztbe fonta a lábait. Mint valami titokzatos égi manöken. Aztán szétterpesztve a lábait erős átlóba állt. Felnőttes pózok voltak ezek, mégis titokzatosak, hiszen csak nőnemű lények állnak így. Mintha a felnőttség sejtelmes mozgásiskoláját tanulta volna ott a pince oldalában. Megint váltott. Megint a bal lábára helyezte a súlyt, jobb lábfejét meg simán előrecsúsztatva tartotta. Mindegyik pózt elég sokáig, mintha fényképezték volna! Olyan volt, mondom, mint a jelenés. Aztán megint pózt váltott, jobb lábfejét kecsesen a bal álló mögé helyezte, cipője élével támaszkodva könnyedén…

Olyan volt, mint egy leheletnyi koreográfia, a lábak titkos beszéde!

Hallottam Lányomlánya hangját:

– Kudi! Ide figyelj! Hát mindent elfelejtesz? Eddig egész jól tudtad a jeleket! Amikor olyat akarok mondani, hogy mások ne vegyék észre, a lábammal jelzek! Figyelj! Már annyiszor csináltuk! Emlékszel! A Nagy Dolgozóban! Meg a Szepi néni bagolyházában! Meg a villamoson, mikor Papulival veszekedett az ellenőr! Figyelj! Most nincsenek itthon a szüleim… talán… nem is jönnek vissza… – itt elcsuklott a hangja, de megemberelte magát – most sokszor kell a lábunkkal beszélni! És ezt csak mi tudjuk majd! Figyelj! Nézd, hogyan állok! Nézd! Bal lábamra támaszkodom, a jobbat simán előrecsúsztatom. Így. – Mutatta. – Ez azt jelenti: „Ismerkedjünk össze.” Sokszor jön oda valaki, akivel szívesen megismerkednénk, de ki nem mondhatjuk. Érted?

Na. Aztán. Most majdnem ugyanúgy állok, de a jobb lábfejemet erősen megfeszítem. – Mutatta kackiásan. – Ez annyit jelent: „Idegen.” Hogy nem lehet előtte beszélni bizalmas dolgokat. Érted?

Aztán. Figyelj! Most így állok. Átlóban. Mindkét lábamat kifeszítem. De természetesen, nehogy észrevegyék! – Mutatta. – Ez annyit jelent: „Csapjuk be!” – Nagyot nevetett. – Tudod, amikor ki akarunk valakit játszani! Figyelsz?

Na. Most ezt mutatom. Enyhén, laza keresztbe fonom össze a lábaimat. Így. – Beállt a pózba, kissé ingadozott, de a végén sikerült neki. – Ez azt jelenti: „Várjunk.” Érted? Attól tesszük függővé, hogy a másik milyen kedves!

Tovább. Most a jobb térdemet megbiccentem, a jobb sarkamat hátravonom. – Állt, mint egy tökéletes felnőtt manöken. – Ez: „Szeretni lehet.” Hogy jó ember. Hogy kedves. Bizalmas.

Aztán ez. A bal lábamra támaszkodva állok, a jobb lábfejemet e mögé csúsztatom, de könnyedén, a talpam élével érek csak földet! Így! – Kecsesen állt ott, mint egy holdbéli tündér. Kuncogott. – Ez meg azt jelenti: „Szeressük nagyon!” Ez a legjobb állás!

Összecsapta két tenyerét, nokedliujjai repdestek, örvendezett. Meghatott ez a megvilágosodás, olyan volt, mint egy jelenés. A pince homályában álltam, mint aki csodát lát.

– Boja! – kiáltottam – Boja, drága kislány! – Odaszaladtam, átöleltem, fölkaptam, égbe dobtam, annyira örvendeztem én is. Ő is. Megcsókolta a szakállamat, simogatta az arcomat.

– Te kis kábítószerem… – motyogta. – Tudtam, hogy utánam jössz, Papuli…

– Én a világ végére is utánad megyek – mondtam neki, és fölemeltem az égbe.

A pince homályában aztán eltitkolóztunk.

– Mit csinálsz?

– Lábábrázolok.

– Az mi?

– Látod. Jeleket adok a lábammal. Lábbeszéd. Én találtam ki. Hogy csak mi ketten értsük Kudival! – És megmutatta a figurákat.

– Mik ezek? – tapsikoltam.

– Lábábrák. A láb ábrái. Mint egy rajz. Lábrajz. Így titokban is tudunk beszélni!

– Boja! Ez csoda!

– Kudi már sokszor megérti! Remélem, mindig lesz valaki az életemben, aki megérti!

– És hogy találtad ki?

– Hogyan? Kipattant a fejemből. Az a legjobb, nem? Ez az én titkos jelbeszédem. Mint egy lábimádság!

Repültünk haza. Csoda volt. Hogy egy nem látszó egyénnel valaki látni való úton tud beszélni! Röpködtek a lábaink.

Alanya végtelenül boldog volt, mikor megérkeztünk, levette a hatalmas borogatást a fejéről, a sarokba csapta a vizes rongyot, és nekiállt almás pitét sütni, amit Kudi a legjobban szeretett. Lányomlánya kettő helyett is evett.

Aztán mikor elcsendesült a ház, azt mondta, Kudi csak menjen aludni, Lányomlánya kivont a mi kis pincénkbe, hozott egy nagy rajzlapot, ráfektette a szálkás kecskelábú asztalra, és egy petróleumlámpa mellett lerajzolta nekem a lábjeleit. Csak egy ceruzacsonkot talált, de nagy igyekezettel húzogatta a vonalakat, a mi titkos jelbeszédünket, a lábábrákat.

Mondanom se kell, találmányunkat részletesen leírtam vagy nyolcezer-kilencvenhárom oldalon, és komoly rajzokkal illusztrálva bevittem a tudósokhoz, a Nagy Dolgozóba, ahol annak idején Kudi kilétét is vizsgálták.

Most nem nagy, hanem kicsi szobában ültünk.

Előzőleg telefonáltam, így a bemenetelnél most nem volt baj, Józsi I és Józsi II még szalutáltak is, tenyerüket meztelen fejükhöz emelték. Pitiánó professzorral beszéltem, aki készségesnek mutatkozott a tanulmány kivizsgálására, csak annyit fűzött hozzá reszketeg hangon:

– Csak azt a Kudi gyereket ne hozzátok be… Ha lehet.

Így aztán csak ketten mentünk Lányomlányával. A kicsi szobába. Most nem volt semmi fénykép a falon eleink történelméből. Puszta kis szoba volt. Pitiánó professzor, az összes tudományok doktora, a história, muzeológia, paleontológia, mammutológia és oceánográfia tudora egész kis helyre zsugorodott, egy fejjel kisebb volt önmagánál. Összegyűrődött, s állandóan sandított, Kudit nem hoztuk-e magunkkal. Pipáját rágta. Linkavölgyi-linkapataki Linkóczy tehenész, méhész, gépész mesterség helyett ő emberész pályát választott, s így emberész mivoltában üldögélt, de a múltkorihoz dupla nagyságban, úgyhogy csak három széken fért el. Viszont kétfelé nézett, ahogy rég, egyszerre rám és Lányomlányára. A kis Pitiánó és az óriás Linkóczy egymás mellé szorulva egy csöpp íróasztal előtt nyögött.

– Bízhatsz bennünk – mondta Linkóczy, egyszerre Lányomlányára és rám nézve –, mi mindent megteszünk a találmány értékesítésére.

– Palacsintás nem jön? – kérdeztem a bizottságtól, hiszen tőle tartottam a legjobban.

– Nem. Kidobták – mondta kajánul az egérnyire összezsugorodott Pitiánó, pislogott Lányomlányára –, nem adta ki az Ördögök az Etelközben című ótudományos könyvet!

– Maradi volt mindig – intézte el a kérdést nagyvonalúan Linkóczy, és egy másfél literes bögréből ivott valami fekete lét, feltehetően kávénak álcázott rumot. Legalábbis a szobát betöltő aromából következtetve.

Lányomlánya előttünk ült a széken, mint egykor Őszőkesége, az anyja, és kecsesen keresztbe vetette a lábait. Azt hiszem, himbálta is őket.

– Mutasd – nyúlt a nyolcezer oldalas tanulmány után Pitiánó, de a kezéből kisiklott a papírtömeg, és szertesiklott a földön. Pitiánó mentegetőzött, és egyenként szedte fölfele a papírlapokat. Segíteni akartam, de Linkóczy rám szólt:

– Hagyjad. Hadd szedje. Ő dobta le. Szedje csak. Úgysem ért máshoz.

Pitiánó másfél óráig szedte a kéziratpapírt, mi addig Linkóczyval a régi szép időkről beszélgettünk, mikor Pécsett Kálváriát játszottunk, ahol ő volt a jobb lator, de nem volt hajlandó fölmászni a keresztre, csak egy sámlin üldögélt, onnan kiáltozott. Így aztán vissza kellett adni a szabadtéri belépti díjat – két rúd kolbászt kaptunk akkor egy előadásért.

Pitiánó végre összeszedte a papírtömeget, és belesandított.

– Mi ez? – kérdezte, és pipájával a feje búbját piszkálta.

– Micsoda?

– Ez az egész.

– Lábábrák – mondtam.

Lányomlánya ingatta a lábfejét a széken üldögélve.

– Lábábrák. – Mondta Pitiánó, és Linkóczy felé fordult.

– Mit nézel engem? Ha azt mondják, lábábrák, akkor lábábrák.

– Ez kacsaszó? – kérdezte Pitiánó.

– Nem. Emberszó.

– Értem – mondta, és megvakarta a feje búbját a pipájával. Valószínűleg semmit sem értett, csakúgy, mint az oceanográfiából, mammutológiából, muzeológiából és az összes tudományból, amit gyakorolt. De ő volt a professzor. – Közelebbről? – fordult felém kétségbeesve.

– Lábbeszéd.

– Lábbeszéd – fordult most Linkóczyhoz, aki megint megivott egy kávénak álcázott rumbögrét.

– Mit nézel? Ha azt mondják, lábbeszéd, akkor lábbeszéd.

Pitiánó lehajtotta a fejét, aztán kackiásan fölkapta.

– Hülyének néztek engem?

– Annak – hagyta rá Linkóczy, de közbevetettem magam.

– Hogy gondolod, kedves Pitiánóm… Szeretnénk, ha tudományosan értékelnéd…

– Egen – mondta Pitiánó, már meg se vakarta a fejét a pipájával, csak nézte az ábrákat a papírtömegben. – Ennyi láb… – Aztán fölkelt, alig volt magasabb az asztalnál, és a rajzok alapján ő is illegette-billegette magát azon a tenyérnyi helyen, ami maradt. Fuldokoltunk a röhögéstől, Linkóczynak csorgott a könny a szeméből, alig tudta visszatartani, ahogy kollégáját pipiskedni látta.

Pitiánó leállt a koreográfiában, elgondolkodott.

– Lábbal beszélni? – kérdezte Pitiánó, nem is tőlünk, hanem Linkóczyra nézve.

– Mit nézel? Lábbal beszélni, nem is kézzel! – legyintett Pitiánóra, és egyszerre nézett minket kétfelé álló szemével.

– Most mit beszél? – meredt Lányomlánya lábára Pitiánó. Lányomlánya változatlanul ingatta a keresztbe vetett lábát.

– Mit beszél? – A kézirattömbre mutatott Linkóczy, beletúrt. – Ez egyébként álló lábhelyzetben való lábbeszéd leírására vállalkozik. A kislány most ül, ha nem vetted volna észre. De így is tud beszélni annak, aki érti. Ugye, kislányom? – nyájaskodott vele Linkóczy.

– Mit mond? – rágta a pipáját Pitiánó ijedten, hogy Linkóczy, az emberész sokkal többet tud nála.

– Azt, hogy: „Fütyülök rád!”

– Honnan tudod, hogy ezt mondja?

– Látom.

– Hogy ránk fütyül?

– Nem ránk, csak rád.

– Azt jelenti? – Lányomlányához fordult, a vizsgálat rémületében.

Lányomlánya bólintott.

– De mért éppen rám?

– Ugyan. Ki nem fütyül rád? Most nézd! – Linkóczy Lányomlánya lábára mutatott, az ugyanúgy lengett.

– Ugyanúgy mozgatja – mondta sírós arccal Pitiánó.

– Ezt! – mutatott egy fügét Pitiánó orra alá Linkóczy, és fölemelkedett a helyéről. – Most ellenkezőleg csinálja! Most velem beszél! Most azt mondja, „kedvellek”! Te semmit nem értesz! Sosem is értettél!

– Én mindent megértek!

– Mafla! – intette le törpe kollégáját a hatalmas test. – Sosem hallottál még a természet jeleiről? Milyen jeleket adnak egymásnak a halak, ahogy csak elsuhannak egymás mellett! A rovarok! A darazsak! A csigák fordulásai! A madarak tipegése! A zebrák lábdobogása! A gyíkok rezzenése! A tigrisek tánca! A lepkék libegése! Te marha! Hát nem látod? Az egész természet beszél! És nem bele a vakvilágba! Hanem a másik emberhez! Akarom mondani a másik állathoz! Jelezni akar! Kapcsolatot! Szeretetet! Érted, te ősmajom! Majom? Te nem vagy majom, a majmok zseniálisak! A majmok táncolnak, handabandáznak, tagjaikkal beszélgetnek! Az egész természet beszél! Közlekedik a másikával! Játszik! Elfordul! Dolgozik! Szeret! Az egész természet, te tökkelütött! Közölni akarja, amit érez! Ami hiányzik neki! Kontaktust akar! Érted ezt a szót, te tök ász! Az egész természet kontaktust akar! Kontaktust!

És ahogy ezt a szót ismételgette, úgy ütögette szegény kis Pitiánó fejét nagy, lapos tenyerével.

– Ne üss… Ez nagyon erős… kontaktus.

– Nahát – mondta fújtatva és némileg lehiggadva az óriáscsecsemőnek beillő Linkóczy, verejtékes arcát törölgetve. – Nem emlékszel, az anyja ugyanitt ült, ugyanígy ült, ugyanígy ingatta a lábfejét… Ez az ősi nyelv… Ezt beszélik a lábak… Ez a lány csak kitalálta pontosan azt, ami a természetben van… Hitelesítem… – És egy nagy pecsétet vett elő, az összes kéziratpapírt lepecsételte, de közben időnként Pitiánó fejére is ütött egy-egy bélyegzőt, mert az mindig föl akart kelni tiltakozni. – Tudós! Nem tudni kell – megint lesújtott a fejére –, szeretni!

– De kit szeret ez a lány? – kérdezte elalélva Pitiánó, a pipája kettétört.

– Kit szeretne? – pecsételt veszettül tovább Linkóczy. – Hát Kudit!

– Hát Kudi is itt van?

– Persze hogy itt van! Ott ül a te székeden! – mondta diadalmasan a kövér Linkóczy, és egy nagy rumos csókot cuppantott a levegőember arcára.

Pitiánó elájult.

Lányomlánya boldog volt lábbeszéd-találmányával, gyakorolták is Kudival, ahol csak lehetett. Nem tudtunk egy áruházba, egy zöldségboltba, egy moziba vagy cukrászdába úgy elmenni, hogy Lányomlánya ne lábábrázott volna. Folyton kuncogtak Kudival, a felnőttek csak riadtan néztek ránk, mintha bolondok lennénk. Lehet, hogy azok is voltunk.

Rám mégis árnyék esett, valami magyarázhatatlan nagy árnyék. Lehet, hogy csak a nyár vége volt, ősz kezdete. De az is elgondolkodtatott, hogy Lányomlánya nem járt föl olyan gyakran imádott manzárdjába.

– Nem mész föl a manzárdba? – kérdeztem egy gyönyörű reggelen, mikor a fák megbillentették nagy súlyukat, a levelek enyhén sárgulni kezdtek.

– Á – ibolyázott rám felnőttesen Lányomlánya. – Kudi alszik. – S egyedül gyakorolta lábábráit.

Ekkor állított be hozzánk egy rendőr, nagy nylonszatyorral a hóna alatt. Közepes rendőr volt, közepes termet, közepes bajusz, közepes kitüntetések.

– Kérem, kivizsgáltuk – mondta erélyesen, de inkább közepesen.

– Mit? – kérdeztem ijedten, félve attól, hogy most már a lábjelek miatt is felelősségre von bennünket.

Lányomlánya merev átlós lábhelyzetben állt, miből azt következtettem, hogy „csapjuk be” a közepes illetőt.

– Megvizsgáltuk az ujjlenyomatokat – mondta a közepes rendőr, és rámolta elő a szakadt nylonszatyrából a tárgyakat. – Pitiánó professzort is bevontuk a tudományos vizsgálódásokba. Az a feltevés született, hogy az ujjlenyomatok egy bizonyos Kudi nevezetű főegyén ujjaitól származnak. Itt lakik, nemde?

– Itt? – néztem körül s egyben Lányomlányára.

– Nem tudunk róla – ibolyázott negédesen és szemlesütve Lányomlánya.

– Mindegy. Őszintén meg kell mondanom önöknek, én csak egy átlagrendőr vagyok, közepes. Engem nem érdekel ez a Kudi egyén. Hatvanhat éjszakán át voltam ideállítva őrségbe – soha nem láttam. Kétszer elaludtam, két nyári hajnalon – feletteseim azt mondták, akkor láthattam volna Kudi embert. Nem érdekel! Értik! Nem bírom tovább! A családom elválik tőlem. Ennyi szolgálat! És semmi eredmény! Le akartak fokozni közrendőrré…

– Mért, most micsoda? – kérdezte ártatlanul Lányomlánya, noha ismerte az egy csillag, két csillag rangjelzéseket.

– Őrvezető vagyok. Sokat nem eshetek. De sajnálom a családomat, akik erre az egyetlen csillagomra is büszkék. Engem nem érdekel Kudi létezése. Kimerültem. Lezárom az ügyet. Itt vannak a tárgyak: diákcímer sötétkék zománccal, valami tűzpántlika és a hegedű. Ezen a hegedűn főleg sok Kudi-nyomot találtunk. Ha nem erős a kifejezés, tojok rá. Nem őrködöm többé. De a határozat megszületett. Hinni mindenben lehet. Azt a törvény, a rendőrség sem tiltja. De hegedülni nem. Világos?

– Nem, de mindegy – mondtam fölényesen, hiszen a fontos az volt, hogy a nagy értékű tárgyakat mégiscsak visszaadta a rendőrhatóság.

A közepes s egyébként szimpatikus rendőr őrvezetőt megkínáltuk egy hazai pálinkával, ami olyan erősre sikerült, hogy rendőrünk négy és fél percig nem tudott megszólalni.

Krákogva szólt:

– Ez nem bolti… Elkobozhatnám – nyögte, aztán újra nyújtotta a poharát, színig töltöttem. Fölhajtotta, de utána már úgy kellett lekísérnem a buszmegállóba, ahol gyöngéden a kerítés aljába ültettem. Egy darabig még motyogott: – Nem bolti… hegedű… – Aztán két utas feltette a Széher úton lekanyargó buszra, feldobták, mint a zsákot.

Nagy volt az öröm, Alanya is hazajött nemsokára a bolondhajóról, mondván, a vaddisznócskák újra feltűntek a parkban, kezdődik az ősz. Örvendeztünk, de még nagyobb volt az öröm, amikor végre lerongyolódva, letépett hátizsákokkal, külföldi rádiókkal, dugi citrommártásokkal hazaözönöltek Lányomlánya szülei: Őszőkesége meg a Taxiember. Ugráltunk. El voltak persze gyötörve. Vonaton utaztak vissza több mint egy napig. Mindent az asztalra borítottak, zsebrádiókat, filléres trikókat, alumínium kávéskészletet, egy centire összeugró nadrágtartót, olajbogyót, átlátszó orkánkabátot, Alanyának egy csöpp kerámia sólymot hoztak (de túláradó boldogságában nem sértődött meg), nekem szakállfestéket (én sem sértődtem meg, tudtam, úgysem fogom sohasem használni), rulettet, alumínium Eiffel-tornyot, Lányomlányának persze bőrtolltartót, bőrmellénykét, bőrpapucsot, bőrbe bújtatott ceruzát, bőr tornazsákot, lehetőleg mindent bőrből. Ugráltunk persze örömünkben. Föl, egészen a plafonig, a Taxiember akkorát ugrott, hogy beverte a fejét, úgyhogy a felesége sörbe áztatott kendővel borogatta. Nem akartunk leállni, csak ugráltunk, mint akikben tankerős rugó van, nem is tudom, minek örültünk annyira, talán annak, hogy a legjobb együtt, egy nyomorult családnak, jobb, mint utazni, jobb, mint vásárolni.

Lányomlánya persze alig jutott lélegzethez. Anyja és apja közrefogták és cipp-cuppolták, elborították csókkal sisakhaját, ibolyaszemét, fitos orrát, seprűs szempilláit. Fuldokolt már a cipp-cuppolástól, alig tudtuk kimenteni a kezük közül. Csak fulladozva tudott megszólalni:

– És hol van a szalmakalap?

Főanya és a Taxiember egymásra néztek, lehajtották a fejüket.

– Kislányom – simogatta meg a fejét Őszőkesége, miközben párizsi krémekkel borított arcát szomorúra állította –, ott hajóztunk a Szajnán… gyönyörű egyébként a Szajna… Párizs közepén folyik… kis könyvesboltok vannak a rakparton… a francia testőrség fényes pej lovakon lovagolt a mentén…

– Szebbek, mint a magyar huszárok? – kérdezte méltatlankodva Lányomlánya.

– Hát most magyar huszárok nincsenek – enyelgett vele Főanya.

– Akkor kinn is maradhattatok volna! – vetette oda szemrehányóan Lányomlánya, ki akarván szakadni ölelő karjaikból, de Alanya középkori hősiességgel közbevetette magát.

– Csak azért mondja, mert félt, hogy nem jöttök vissza!

– Én féltem? Ő – mutatott Alanyára – gyötört mindig azzal, hogy kinn maradtok! Ő! Mindig ezzel ijesztgetett! Hol van a szalmakalap?

– Mondom… utaztunk a Szajnán… A kis gőzhajón a nyitott fedélzeten vászonponyvát feszítettek ki, onnan néztük a nyüzsgő várost…

– Jobban nyüzsög, mint Budapest?

– Százszor jobban! – kiáltotta föl önfeledten Főanya, belebódulva a párizsi emlékekbe.

– Akkor nektek is ott kellene nyüzsögnötök! – kiáltott föl vádlóan Lányomlánya nedves ibolyaszemekkel. Felém fordulva, mereven átlós pózba állt, én tudtam, hogy mit jelent.

– De mi nem akarunk nyüzsögni… Csak mondom, hogy ott utaztunk a Szajnán… A hajón matrózok énekeltek… tengerészsapkájuk szélén élénkkék szalag fickándozott a szélben…

– Mit énekeltek?

– Ó… gyönyörű volt, Boja, azt el sem tudod képzelni… Van egy indulójuk, a Marseillaise… Olyan vad, mély hangon énekeltek…

– Miért nem a Himnuszt énekelték?

– Azok franciák, nem magyarok – oktatta ki Taxihősünk a lányát, és finom francia magazinokat nézegetett a dívány sarkán, sörborogatással a fején.

– Gondolom, ti is énekeltétek azt a Majd-szebb-lesz-t!

– Persze! Együtt! Lengedeztünk az ütemére… – Főanya arca átpirult a vastag párizsi krémrétegeken.

– Akkor miért nem maradtatok kinn?

– De Boja… Nekünk velük kellett énekelnünk már csak udvariasságból is!

– Szeretem a hajnalt – mondta Lányomlánya előkelően. – Csak áradoztok az egész francia kórságról! Gondolom, most majd…

Alanya akkor libegett be egy nagy tállal, tele finom salátákkal, kis pácolt húsokkal, pácolt halacskákkal.

Taxiemberünk lerakta a fényes francia folyóiratot, és örvendezve fente a bajuszát a hatalmas tál láttára.

– Franciasaláta! Francia hal! Francia pác!

És neki akart ugrani az evésnek, miközben hálásan megcsókolta Alanya kezét, amit pedig esküvője óta nem tett.

– Tudtam, tudtam! Most majd egész nap franciasalátát fogunk zabálni! És nekem is meg kell tanulnom a „Majd-szebb-lesz”-t! Hol van a szalmakalap?

– Az beesett a Szajnába. Akkora szél volt – mondta a Taxigróf, és merőkanállal ette a franciasalátát.

– Pukkadjatok meg! – mondta egyszerűen Lányomlánya. – Kudinak bezzeg semmit sem hoztatok!

– Persze… Kudi… Mit is, Étienne? – kérdezte a férjét Őszőkesége. – Persze, a Kudi… – Látszott rajta, örült, ha odakinn elfelejtette.

– Mit, mit! – találta föl magát a Taxihomme, miközben engem is biztatott. – Vegyen, Öreg, nagyon jó, csak kicsit íztelen… – Letorkolta a feleségét. – És nem vagyok Étienne! Pista vagyok, úgy mint szaros Pista Jézus neve napján! Igaza van ennek a lánynak! Már meghülyül a francúzoktól! Nem vagyok Étienne! Pista! – Azzal ügyesen elvarázsolva a helyzetet átnyújtotta az átlátszó esőkabátot Lányomlányának. – Ezt hoztuk neki! Úgysem látszik benne! – És nagyot nevetett hozzá. – De miért nem jön le?

– Mert nem szereti a franciasalátát! – mondta fittyesen Lányomlánya, és felvonult a láthatatlan kabáttal a tizenhét plusz tizenhét lépcsőn a manzárdba.

Lenn sokáig duhajkodtunk, szégyenkezve ittuk a Napóleon konyakot, francia pezsgőt bontottunk, estébe nyúlt. Mikor fölmentünk Bojáért, a fenti díványon aludt, jobb lábfejét könnyedén a bal mögé helyezve („szeressük nagyon”), mellette ott feküdt az átlátszó esőkabát, feltehetően, de nem bizonyíthatóan Kudival magában, afölött egy rozzant szalmakalap, melyről piros-fehér-zöld színű szalag csüngött le.

A tányéron egy félbeharapott szelet Pick szalámi hirdette Magyarországot.

Mint a trombita, szólalt meg az ősz. Mármint a leendő ősz, az iskolai. Fejemet kezembe temetve ültem az asztalomnál, előzőleg a gépre borulva aludtam, az írógépbetűket próbáltam kisimítani a homlokomból, és súlyos gondokba merültem. Az olajfa megroggyantotta nagy ágait, a hegyek kék selymes ködbe burkolóztak, az ablak alatt hahotáztak az egerek, mert a macskák borzongtak a fuvallattól.

– Mi lesz most? – erre gondoltam.

Lányomlánya, mióta kitalálta magának a lábábrákat, csaknem úgy mozgott, mint egy felnőtt, tojáshéj-homlokát gondok felhőzték. S éjszaka néha kiabált álmában, mint mikor Kudit kimentette a tűzből.

– Ez az iskolatáska jó lesz? – kérdeztem aztán félénken a boltban, ahol vagy kétezer ember tolongott iskolaszerekért, magam fölé emeltem a táskát, úgy ordítottam Lányomlányának. Egy fiatal anya kezéből téptem ki a táskát. De mindent. Ki marta, bírta. Megrohamoztuk a papírboltokat. Füzeteket marcangoltunk ki egymás kezéből – apák, anyák, nagyapák, nagyanyák –, ki mihez fért hozzá. Radírt csavartunk ki egymás markából, taszigáltuk és lökdöstük az idegen kabátokat, kis tornacipőkért verekedtünk, iskolakötényeket hasítottunk szét, hogy nekünk jusson, számolókorongokért csúszkáltunk a földön, vállunkkal lökdösve egymást, kinek jut több, jártuk az iskolai galoppot, hogy gyermekeinknek mindent megszerezzünk, tizenkét rajzlapot egy ügyetlen apa hóna alól húztam ki, a tubus ragasztót annyira szorítottam, hogy az egész tartalma szegény eladólány arcába fröccsent.

De megvolt a táska! És az eszközök!

Megvallom, elég sok pénzt vittem magammal. Gondoltam, egy adag felszerelést sem könnyű megszerezni, nemhogy kettőt. Nem beszélve a pénzről, egy kedves barátomtól kértem kölcsön, aki tavasszal Kossuth-díjat kapott, így még volt pár forintja a százezerből, s ő úgyis horgászfelszerelésre fordította volna, de horgászfelszerelése volt már kilenc. Így volt pénzem az ő Kossuth-díjából. Vártam hát, mikor jelenti be Lányomlánya dupla igényét.

Átnyalábolva a végtelen mennyiségű írószert, radírt, fényes kivágólapokat, vignettákat, füzeteket, a táskát, a bekötőpapírt, álltam a bolt előtt – vagyis kiestem a boltból –, mint egy nyári Mikulás. Lihegtem.

– Ez a rajzpapír jó lesz azért? – kérdeztem félénken Lányomlányától, aki hónom alá nyúlva támogatott, hogy végig ne vágódjak a Mártírok útján. – Behasadt.

– Nem baj. Megragasztjuk.

– Ez a füzetborító? Olyan, mint a spenót!

– Egye fene – mondta bölcsen Lányomlánya. – Meg lehet enni azért.

– És ez a ceruza? Törött, nem?

– Minden ceruza eltörik. Csak idő kérdése.

– Behasadt az iskolakötény!

– Alanya majd megvarrja. Úgyis kétségbe van esve, ha nincs egy percre munkája.

– Szétesik a füzet!

– Cérna is van a világon! Összefűzzük!

– És Kudinak nem vettünk semmit! – kiáltottam föl kétségbeesve arra a gondolatra, hogy újra be kell mennem a boltba verekedni.

– Nem baj. Majd Kudi is azt használja, amit én.

Megdöbbentett, milyen könnyen veszi, de nem sok időm volt megdöbbenni, mert a papírbolt megszorult tömegéből egy iszonyú test zúdult előre, kezében a mérhetetlen mennyiségű iskolaeszközzel elhasalt az utca betonján.

– A fene egye meg! – A százhúsz kilós Linkóczy volt, a meglett emberész, ott feküdt, mint a béka. – Aki kitalálta ezt az egész marhaságot! Zöld papír, kék papír, al-radír, fel-radír, korongok, kockák, kivágós füzet, ragasztós füzet, szaros füzet! – üvöltött a földön fekve. – És hogy bírja ezt egy gyerek iskolába cipelni, mikor én nem bírom! Szevasztok! – nyögte a földön. – Neked jó, te már nagyapa vagy, de én vén fejemre még apa is vagyok! Hogy kellett nekem… ebbe a boltba jönnöm… – tápászkodott volna, szedegette az úttestre gurult ceruzákat, elkapkodva a surrogó autók elől. – A fene egye meg! Az iskola! Tudod, mit ér az iskola? Boja! – kiáltott Lányomlányára, kétségbeesve ülve az őt kerülgető lábak közt. – Na, azt. – Aztán már felvidámodott egy perc múlva, ahogy szokott, és köszönve a segítségünket, porolta két méter széles nadrágját. – Boja! Meséltem a lányomnak a te lábbeszédedet! Remek, csak annyit mondhatok – ordította, miközben a nagy artikulációtól három embert lepökött –, remek! Lábábrák! Meséltem a lányomnak, de az olyan lusta, mint a lajhár… Majd elmegyünk hozzátok… és beszéltek a lábatokkal… Szervusztok… Jön a buszom… – rohant be a tömegbe, fölkapaszkodott, azzal sem törődve, hogy a rajzpapírok szállingóztak a hóna alól, mint a lassú madarak.

Így indult az iskolaév.

A nap kitárta szárnyait, mintha hívogatná az iskolás gyerekeket az élet nagy iskolájába. Remegett a levegő. Persze mi is.

– Aztán ne nézz hátra a padból! – óvta Alanya a felmálházott Boját. Ugyanis három nap szabadságot vett ki a bolondhajóról – utazzanak egyedül, gondolta –, hogy elkészítse Lányomlányát a nagy útra. Zsebkendőket keményített, miket nem lehetett használni, mert ha beletörölte volna valaki az orrát, eltört volna az orr. Harisnyákat készített, melyeket nem lehetett felhúzni, mert olyanok lettek, mint a kőcsizma. Na mindegy. Ő felkészült az iskolára.

– Miért ne nézzen hátra a padból? Nézz csak hátra, azt csináld, ami jólesik! – böffentett közbe a Taxiapa élelmességre biztatva a lányát.

– Dehogy azt csinálja, ami jólesik! – rikoltott rá Főanya. – Ne biztasd ilyenekre! Hogy kicsapják?

– Ki csapja ki? – kiabált a taxis. – Majd én becsapok egyet!

– Kislányom – hajolt Ibolyaszem fölé a szőke zuhatag –, ne hallgass apádra, viselkedj tisztességesen!

– Szép! – mutatott visszafordított hüvelykujjal Főanyára a Taximan –, arra neveli, hogy ne hallgasson az apjára!

– Ne durvuljon, az a lényeg… – emelte föl az égre a szemét Alanya középkori ájtatossággal.

– Rám hallgass, kislányom – ragadta magához a kezdeményezést az apja –, ha valaki bánt, nyugodtan verd hasba!

– Mért verje hasba?

– Mert nem akarom, hogy nyápic legyen! Elkezdődik az élete! Ez harc!

– Ez borzalmas! – sírt föl Alanya. – Olyan, mintha háborúba menne!

– Dehogy háború! Játszani fognak! Miket beszélsz!

– Játszani? Az élet nem játék!

– Más is megette már a málnalekvárt!

A kapuban álltunk, hirtelen az olajfán teljes erőből megszólalt egy kék fejű cinke, nagyon szépen és nagyon kétségbeesve: Picipicipicipicipicipicipicip… Fölnéztünk, ragyogott a sárga napban, talán a társát hívta: Picipicipcipcipcipic… Hajtogatta a magáét. Iszonyú gyors iramban picipicelt…

– Na, menjen már, elkésik… Ne a cinkét hallgassuk!

Lányomlánya ott állt teljes vértezetben. Sisakhaja sisakként fésülve aranyra, az iskolaköpeny, mint egy egyenruha, nokedliujjai a válltáska hátába maró szíját markolták, a táska pedig egészen a fenekéig ért, csaknem lerántotta a földre… Elindult, mi meg integettünk, mint egy hajó után. Taxiemberünk az orrát szívta, Főanya zsebkendővel nyomogatta az orrát, Alanya nyíltan bőgött.

Egész nap a kapuban álltunk, vártuk, mikor jön haza. Mikor aztán már benn ültünk a nagy szobában, ahol a függönyök súlyosan hullanak a parkettra, körülvettük, kérdeztük, szóhoz nem jutott, csak marcingoltuk. De ő nem válaszolt, nem felelt, kis nokedliujjaival dobolt az asztalon, le sem vetette az iskolatáskát a hátáról, csak maga elé bámult.

– Mi van, Boja? Hát nem mesélsz nekünk? – kérdezte Főanya rázuhatagozva szőke haját.

– De. Mesélek – mondta keményen, mint egy jelentést. – Kudi elment. Oda, ahonnan jött. Én nem tudom, honnan jött. Azt mondta, felnőttem. Most már egyedül lehetek. Egyébként három napja elment, csak nem vettétek észre. Ő volt az én legjobb barátom.

Ültünk csak. Nem mertünk megszólalni. Mi több, megmozdulni sem. Este nyolcig ültünk így együtt, a szent család – Alanya, Főanya, a Taxiapa, Lányomlánya meg én. Ültünk, amíg teljesen ránk sötétedett.

Akkor még annyit mondott Lányomlánya:

– De azért ne sajnáljatok.

Hallgattunk.

Később lehajtott fővel vacsoráztunk. Tudtuk, a karácsony karácsony lesz immár, a főzelék főzelék, minden pontosan olyan lesz, amilyen. Halkan mertük kanalunkkal a szaftot, finoman szúrtuk villavégre a nedves pörkölt húsokat, a Taxiember is végtelen lassan engedte le a torkán a sört, nem hallottuk a kortyintást. Főanya kenyérmorzsákat gyúrt össze, és a kenyérbélből zavarában egy kis embert gyúrt.

– Jé! – mondta Alanya oldalt fordítva a fejét, nézve a kis emberfigurát, mint a sólyom. – Jé! – mondta, aztán elhallgatott. Zavartan hajtottuk le a fejünket.

Megcsöndesedett az élet nálunk. Egy gyerek mégiscsak kisebb rumlit csinál, mint kettő. A tizenhét plusz tizenhét lépcső némán ragyogott a napban. Nagyon rendesen éltünk.

De néha, késő délután ott találtam Lányomlányát, arcát a kerítés vasrácsai közé szorította, és kinézett a levélhullogató őszbe, a sáros útra. Lábszárait önkéntelenül laza keresztbe fonta;  „várjunk” – talán ezt akarta mondani.

Esténként pedig sokszor föllopakodtam a manzárdba. Mikor megtanult, gyakran járt oda föl. A K betűs dobozban ott hevert Szepi néni tűzpántlikája, melyet eltűnt lánya emlékére adott Lányomlányának, s ott hevert az én régi diákcímerem.

Lányomlánya pedig kinézett a befénylő csillagok alá, s magához szorította a hegedűt. Nem játszani próbált rajta – ölelte.