Könyvem egy rejtélyes lélektani eseménysorozat felderítésére vállalkozik.

Megírásánál valóságos esemény mozzanatai inspiráltak, azonban nem kulcsregényt írtam; a könyvbeli cselekmény nem valóságos; a regény figurái kitalált személyek: szituációit művészi törvényszerűség szerint, valóságos eseménytől függetlenül alakítottam ki.

Lélektani regény esetében ez messzemenően indokolt. A jellemeket száz és száz jellemrészletből állítottam össze. A főfigura és a mellékfigurák lelki fejlődéstörténetét művészi, lélektani modellálás segítségével hoztam létre.

Közismert, hogy ilyen esetekben az író nem élő személyek megmintázásával akarja vélt igazságát kifejezni, hanem belső írói indítékai alapján teremti meg alakjait.

Az emberi felelősség mélyebb értelmét kutattam. Mondanom se kell, hogy nem egyszerűen ítélkezni akartam, nemcsak a törvény köznapi értelmére, hanem lélektani felelősségre és fejlődésformára is igyekeztem fényt deríteni. Az ugyancsak kitalált kihallgatási szituációban sem ellenfelek állnak szemben egymással, hanem világnézeti pólusok esetleges végletei. A kihallgatást vezető nemcsak ítélkezni akar, hanem igazi kételyeket támasztani a vádlott lelkiismeretének legbelső rezdüléseiben.

Csakígy a mellékfigurák egy lélektani modell szereplői; a főhőssel való kapcsolatukban azt kívántam hangsúlyozni, ami az emberi élet felelősségteljes, humánus érintkezési pontjait domborítja ki.

Azt az írói látásmódot vallom magaménak, amely szereteten és részvéten alapul, mely nem csupán ítélkezik, hanem összetettebb módon akarja feltárni egy sors tragikus fordulatait.

Célom az volt, hogy az élet legkritikusabb helyzeteit is a társadalmi erkölcs differenciáltságával, bátorságával és jó szándékával tudjuk vizsgálni.

 

Gyurkovics Tibor

– Mikor tudta meg, hogy a három fiú meghalt?

– A szállóban. A menedékházban.

– Kiktől?

– Kabay Annától.

– Ő volt a másik vezető?

– Ő.

– Ő kiktől tudta meg?

– Hát ő, azt hiszem, látta őket… rögtön.

– Mikor?

– Ahogy fölhozták őket a barlangból.

– Akkor már halottak voltak?

– Mindenesetre súlyosan eszméletlenek.

– Maga nem nézte meg a halottakat?

– Nem. Rosszul voltam, engem is ápoltak.

– Később sem nézte meg őket?

– Később megnéztem őket.

– És?

– Le voltak takarva egy pokróccal, mereven feküdtek.

– Nem nézte meg őket?

– De… Mondom, hogy megnéztem.

– Levette róluk a takarót?

– Levettük.

– Milyennek találta őket?

– Nem tudom. Nagyon meg voltam rendülve… ott feküdtek meztelenül… Bálinton már foltok keletkeztek… Nemrég együtt mentünk, vacsoráztunk, gondolhatja. Gyerekesnek találtam őket.

– Egy szobában feküdtek?

– Igen. Ketten így… a szemközti fal mellett, Ferenc így oldalt.

– Mit mondott?

– Kinek?

– Egyedül nézte meg őket?

– Nem. Kabay Anna is ott volt, úgy emlékszem.

– És mit mondott?

– Hát mit mond ilyenkor az ember? Nem tudom. Hogy „borzalmas” vagy ilyesmit.

– Nem sírt?

– Kicsoda?

– Maga. Maga nem sírt?

– Nem, nem sírtam. Anna sírt, halkan. Úgy emlékszem.

– Maga mikor sírt utoljára?

– Nézze, férfi vagyok. Régen sírtam.

– Mégis?

– Nézze…

– Joga van megtagadni a választ…

– Nem akarom megtagadni a választ…

– A törvény lényegében biztosítja, hogy úgy védekezzen, ahogy tud. Ahogy akar. Nem köteles válaszolni, egy. Másodszor: úgy válaszol, ahogy akar.

– Nem védekezem. És az igazat mondom, akaratom szerint.

– Mindig akarata birtokában van?

– Azt hiszem, mindig.

– A barlangban is akarata birtokában volt?

– Rosszul voltam magam is, de azt gondolom, akaratom birtokában.

– Emlékszik, hogy valaha ne lett volna akarata birtokában?

– Ilyenre nem emlékszem. Persze vannak megterhelések, rendkívüli állapotok, amikor az akarat elszabadul, vagy talán felszabadul…

– Mire érti ezt?

– Istenre értem. Az akarat személyes funkció. Isten kiszabadíthat az akaratunkból.

– És akkor?

– Akkor… többre vagyunk képesek. Maximálisra. Mintha egy általános akaratba kapcsolódnánk, amelyik helyettünk cselekszik.

– Eksztázis?

– Nem. Ellenkezőleg. Tiszta tudattal, de önmagunk… teljesítőképességén túl. Az akarat nem önálló funkció, a személyiség része…

– Na igen. Mikor sírt utoljára?

– Sírni…

– Nem úgy, mint egy nő. Szóval könnyekkel, de egyáltalán?

– Nézze… Mikor pappá szenteltek. Van a szertartásban egy mozzanat, amikor arcra borulva kell térdelni, akkor azt éreztem.

– És?

– Három éve voltam Franciaországban, szintén barlangjáráson. Egyszerre olyan kék meg zöld fény fogott el bal oldalról, a falak csillogtak a nedvességtől, magnézium is lehetett bennük, nagyon szép volt. Mintha a saját tudatomban járnék, vagy az alatt…

– De az kellemes volt?

– Minden sírásban van valami rejtetten kellemes mozzanat.

– Azért szeretnek sírni a nők.

– Lehet. Nem tudom.

– Most, hogy látta a fiúkat halva, nem érzett ilyet?

– Nem, egyáltalán.

– Sérüléseket nem látott rajtuk?

– Sérüléseket? Kisebb ütődések nyomát. Úgy emlékszem, Sándoron leginkább. Az egyik térde be volt hasadva, a combján is láttam egy nagy kék foltot meg a szeméremrész fölött karcolást.

– A többieken?

– Nem tudnám ilyen apróra elmondani… Talán Ferenc karján volt egy hosszabb horzsolás, meg a felém eső arcrészen… nem emlékszem.

– És Bálinton? Ő halt meg a leghamarább.

– Nem, arra nem emlékszem. Sima volt az arca, szeme félig nyitva, mint a…

– Halottaké.

– Igen.

– Látott már halottat?

– Hogyne.

– Hol?

– Két paptársam is meghalt… Meg pár év előtti barlangjáráson akkor hoztak ki egy középkorú férfit, mikor mi lefelé indultunk…

– Ebben a barlangban?

– Nem. Az egy másik barlang volt.

– Mitől keletkezhettek a sérülések?

– Sok mindentől. Lehet, ahogy vonszolták őket kifelé a mentők, vagy még előzőleg, mikor befelé mentünk.

– És Ferenc arcán?

– Talán a karbidlámpától. Elaludtak a lámpák, nekiütődhetett az arcának.

– Előzőleg nem látott rajtuk sérülést?

– Nem, egyáltalán. De aztán a sötétben nem is láthattam.

– Amikor a rácshoz értek, égtek a lámpák, nem?

– Égtek, egy kivételével. Ott sem láttam rajtuk semmit, de nem is időztünk ott sokáig.

– Mit csináltak?

– Néhány percre kifújtuk magunkat.

– És?

– És elénekeltük a Himnuszt.

– Miért?

– Szilveszter volt.

– Szilveszterkor mindig a Himnuszt énekelik?

– A rádióban is. Elhatároztuk, hogy a rácsnál elénekeljük a Himnuszt. Valami kis ünnepélyességet akartunk.

– Ez a rács a román határnál van?

– Ott. Arra folytatódik a barlang, az országhatáron túl.

– Nem beszéltek erről?

– Nem. Fáradtak voltunk.

– Előzőleg sem beszéltek arról, hogy átmennek, vagy hogy ott folytatódik a barlang?

– Nem lehet átmenni. Szó se volt ilyesmiről. De a fiúk is tudták, hogy folytatódik a barlang a határon túl. Mindig elő szoktam készíteni a terepet a fejükben is, pontos térképen kirajzoljuk az utunkat, azt hiszem, meg is van otthon a rajz, piros szaggatott vonallal jelöltük be az útvonalat, a víz mélységét, amiben haladni kellett, pedig kékkel.

– Miről beszéltek a rácsnál?

– Apró-cseprő dolgokról. Nevetgéltünk. Azt hiszem, Lajos mondta, hogy jó volt, hogy nem hoztuk a lányokat.

– A lányok hol maradtak?

– Egy föntebbi szakaszon, ahol nincs víz a mederben. Ahol sátrat vertünk.

– Ők ott vártak magukra?

– Ott.

– Meddig?

– Azt nem tudom pontosan. Azt hiszem, éjfélig, amikor megtudták a határőröktől az eseményeket.

– Hogy meghaltak a fiúk?

– Hogy meghaltak.

– Mi történt a lányokkal?

– Bekísérték őket a menedékházba.

– Nem ott tudták csak meg, hogy meghaltak a fiúk?

– Ja, de az lehet. Először azt mondták nekik a határőrök, hogy határátlépési kísérlet miatt viszik be őket.

– Miért?

– Gondolom, hogy kíméljék őket. Ne essenek pánikba.

– A halálesettől?

– Igen. Meg akkor már vagy hat órája egyedül voltak a barlangban, a három lány.

– És?

– Hát… Lányok voltak. A barlangot meg kell szokni. Először voltak barlangjáráson. Először nyomasztó.

– Micsoda?

– Kire hogy hat. A bezártság, földbe zártság. Bent lenni.

– Mihez hasonlítaná?

– Nem tudom. Mindenesetre van valami nyomasztó és fölemelő érzés egyben. Mondtam ezt a franciaországi utamat. De ott a nagyság érzése fogott el. Mert hát falak veszik körül az embert, sötét van, vagy legalábbis félhomály… idomtalanná válik minden, mintha az anyaméh borulna körénk, vagy a saját lelkivilágunk. Vagy a tudat alatt mászkálnánk.

– Mitől van ez?

– Talán csak lélektani hatások. Az érzékszervek tompulnak, ugyanakkor kiélesednek. Minden misztikusabbá válik. Lehet, hogy egyszerű képzelődés.

– Hallucináció?

– Nem olyan nagy fokban. De kire hogy hat.

– Ez is szerepet játszhatott a halálesetben?

– Döntően nem. Aki átesik ezen, megnyugszik. Biztonságra tesz szert.

– Miből gondolja, hogy a fiúk átjutottak ezen?

– Máskor is voltak barlangban. Ebben is, tavaly.

– Mindegyik?

– A halottak közül kettő. Az élők közül egy.

– És beszéltek még valamit a rácsnál?

– Nem. Ja, Feri mondta még, hogy csak mi vagyunk ilyen hülyék, hogy így töltjük a szilvesztert.

– Mire értette?

– Fáradtak voltak… meg hogy talán inkább táncolni kellett volna, vagy murit csinálni, gondolom, erre érthette. Jókedvű fiú… volt. Mindig viccelt. Az iskolában is.

– Maga tanította?

– Őt nem, csak Bálintot és Sándort. De ismertem a szakkörből meg a futballpályáról.

– Maga futballozik?

– Szoktam. A tanárok csapatában. Ki is kaptunk tőlük, a gyerekek nagyon jól játszottak. Akármelyik NB II-es csapattal fölvennék a versenyt.

– Tornát is tanít?

– Tornát nem tanítok, csak földrajzot és magyart. De nevelő tanár is vagyok. Nevelő tanár is voltam. A bentlakóknál. Ferit onnan is ismertem. Mondom, jókedvű fiú volt, mindig valami csínyen törte a fejét.

– Megbüntette őt?

– Hát csak szokásosan. Inkább beszéltem vele. Csak az édesanyja élt, minden héten küldött neki csomagot. Egyszer a sekrestyében kolbászt dugott a fiókba. Ilyen volt.

– Megbüntette?

– Á! A prefektusnak azt mondtam, az egyik takarítónő felejtette ott.

– Mi lett a takarítónővel?

– Semmi. Tényleg feledékeny. Meg egy kicsit… elmaradott.

– A rácsnál nem csináltak más semmit?

– De. Egy kis piros-fehér-zöld zászlót odakötöttünk.

– Kié volt a zászló?

– A miénk. Sándor hozta.

– Minek kötötték oda?

– Hogy lássuk. Semmi különös. Ahogy a Holdra visznek zászlót.

– Akkor még senki sem volt rosszul?

– Bálint panaszkodott odafelé, a végén. Hogy ő nem jön tovább, megvár minket.

– És?

– Nem engedtem.

– Erőltette, hogy jöjjön?

– Nem. Csak hátraszóltam, hogy végig kell jönni. Nem maradhat itt egyedül.

– Miért?

– A barlangban nem lehet megállni. Alig volt harminc méterre a rács. Az egyik fiú segített neki, nem tudom, melyik. De a rácsnál nem volt semmi baja. A kulacsban volt még vagy egy deci pálinka, abból ivott mindenki. Egy csöpp jutott.

– Mindenki ivott?

– Nem emlékszem pontosan. Talán csak Sándor nem.

– A halálban nem játszhatott szerepet a szesz?

– Kizárt.

– Nem voltak legyöngülve?

– Hát annyira nem, hogy egy korty pálinka ilyen végzetes legyen.

– Mit gondol akkor?

– Hogy érti?

– Mi okozta a halált?

– Nem tudom tisztázni sehogy se. Vagy oxigénhiány, vagy valami mérgező gáz időleges szivárgása. Nem tudok másra gondolni.

– A boncolásnál nem találtak ilyen adatokat. Tudja, nem?

– Nem tudok másra gondolni.

– Lehűlés?

– Nem lehetett olyan nagyfokú. És öten életben… maradtunk.

– Igen, de ha párosul egy stresszállapottal, akkor se?

– Konkrétabb okának kellett lenni. Vagy a levegő összetétele, vagy valami gáz. Nem tudok másra gondolni.

– Felelősnek érzi magát a gyerekek, a fiatalemberek halálában?

– Nem érzem magam felelősnek.

– Lelkiismerete szerint mindent megtett, hogy ezt a végzetes kimenetelt megelőzze, megakadályozza és elhárítsa?

– Megtettem mindent.

– Gyónt azóta?

– Kérem… gyóntam.

– Mit gyónt? Megengedi ezt a kérdést?

– Hát… elsősorban a kétségbeesésemet gyóntam meg. Hogy ne essek kétségbe. Meg személyes dolgokat.

– Mik azok?

– Nem az eseményekkel kapcsolatosak. Általános… Túl reális a fantáziám.

– Hogy érti ezt?

– Istenre vonatkozóan. Hiszem Istent, élem, vallom. De nem tudom elképzelni. Gyermeteg módon. Beléje vetem a bizalmamat, egész eszmerendszeremben átfogom őt… de nem tudom úgy elképzelni, mint egy… tárgyat, követ. Vagy személyek személyét. Ha már kérdezi. Félek, hogy csak Jézusba kapaszkodom – és nem Istenbe. Ezek hajszálvékony dolgok nálunk…

– Értem. Nem látja?

– Jól mondja. Nem látom. Hiszem, de nem látom. Minden erőmet összpontosítom, és várom, hogy átemel a személyes érintkezésbe.

– Eddig nem emelte át?

– Ne nevessen ki… Fénylik, de nem látom.

– Sohase látta?

– Hát persze nem valóságos értelemben… Csak szeretnék teljesen átjutni hozzá, vele lenni.

– És mi ebben a bűn?

– Nem hogy bűn… Hiányosság talán.

– Arról is tehet?

– Nem tudom.

– És?

– Fölajánlom neki magamat. Nem tudok mást tenni.

– Mást nem gyónt?

– Hát… hogy mindig isteni mértékkel szeressek.

– Vagyis?

– Ne emberivel.

– Ne embereket?

– Így is lehet mondani.

– Azok személyesebbek?

– Hát élnek. Érezhetőbbek. De érezni nem ugyanaz, mint szeretni.

– A szerelem bűn?

– Szó sincs róla. Talán csak van, akinek útvesztő.

– Volt szerelmes? Ne válaszoljon, ha nem akar.

– Voltam.

– Mennyire?

– Azt hiszem, ez alkat dolga. Totális szeretettel közeledtem.

– Viszonzatlanul?

– Nem. Egyáltalán. Mondhatni, csak fokozódva verődött vissza az én szeretetem.

– De?

– Nincs de. Úgy éreztem, mind a ketten elveszünk. Egyszerűen, mint a hajó a tengerben. Föloldódunk, és egyikünk sincs meg. Nem marad karakterünk, szellemünk… csak kettős… semmi. A semmi lettünk. Mi nem maradtunk meg, csak az agypusztító gyönyörűség.

– Semmi öröm?

– Öröm, öröm, de fulladó öröm. Hamis öröm. A szeretet…

– Mindig szeretetről beszél…

– Nem. Szerelemre gondolok.

– Védekezik?

– Rég nem védekezem. Mintha távcsővel nézném a női figurákat.

– Mért vitte magával a női vezetőt?

– Erre akar kilyukadni?

– Egyáltalán. Akkor nem kérdezném.

– Régi osztálytársak voltunk az egyetemen. Ő is sok túrán vett részt, igen jó társ volt mindenben. Most is. Ő volt az erősebb, a különb. Végeredményben neki köszönhetjük, hogy élünk.

– És akik meghaltak?

– Azok nem menekültek meg. Nem tudom, miért.

– Ki lehet itt a felelős?

– Nem tudom. Bármily ostobán hangzik, csak azt hajtogatom, én mindent megtettem.

– Mit csinált, mikor följöttek?

– Nem találtam a reteszt.

– Milyen reteszt?

– A barlangbejáró vasajtaján volt egy retesz. Azt nem találtam.

– Kivel jött?

– A másik vezetővel, Annával.

– A többieket otthagyták?

– Otthagytuk. Nem is nagyon tudtak jönni. És csak egy lámpa volt.

– Sötétben hagyták őket?

– Nem volt több lámpa.

– Maga mért nem maradt velük?

– A barlangban előírás, hogy egyedül ne közlekedjen senki. Meg gondoltam, gyorsabban tudok segítséget hozni. A retesz is az eszemben járt. Egyik fiú, azt hiszem, Bálint meg is sértette a kezét délelőtt, nehezen nyílt. Féltem, hogy Anna nem boldogul egyedül.

– Azt mondta, nem találta a reteszt.

– Nem, először nem találtam, Anna találta meg, aztán én kinyitottam.

– És?

– Én jobb felé akartam menni, úgy emlékeztem, arra van a ház.

– És?

– Balra volt. Anna vezetett arra. Még szerencse.

– Rosszul volt?

– Mondtam, mintha köd ülne az agyamon.

– Félt?

– Félni nem féltem, csak homályos volt minden.

– Kapkodott?

– Nem cselekedtem elég tervszerűen, azt hiszem. Már ami a szokásos világosságot jelenti. Kóvályogtam valahogy.

– Éltek a fiúk, amikor maguk kijöttek?

– Tudomásom szerint igen.

– Mindegyik?

– Azt hiszem.

– Nem győződött meg róla, hogy él-e mindegyik?

– Nem volt idő. Siettünk.

– Milyen helyzetben hagyta őket ott?

– Hát… A patakvíz, a meder oldalára vonszoltuk azokat, akik nem tudtak járni.

– Kiket?

– Bálintot meg Sándort meg Ferencet. A másik három fiú meg Anna segítségével.

– Nem alkalmazott mesterséges légzést?

– Bálinton próbáltam.

– Miért?

– Ő volt a legelesettebb.

– És?

– Nem láttam hasznát, sietni akartam.

– Nem mondta a többieknek, hogy lélegeztessék, vagy próbálják életre kelteni?

– Ők is feküdtek, eldőltek a parton.

– Beszéltek?

– Csak megbeszéltük, hogy mi ketten följövünk segítségért, ott várjanak meg.

– A fiúk?

– Ők nem beszéltek.

– Nyöszörögtek, vagy hangot adtak?

– Igen. Elgyötört hangokat adtak.

– Nem ért a vízbe semmilyen testrészük?

– Nem.

– Amikor megtalálták őket, ketten: Ottó és Ferenc félig a vízben volt.

– Visszacsúszhattak.

– Milyen mély volt ott a meder?

– Vagy egy méter. A víz benne harminc-negyven centi.

– Miért nem vitték távolabb őket a víztől?

– Siettünk. Meg elég szűk ott a pad, a homokpad, amire kiláboltunk.

– Jól tudtak kifelé jönni onnan?

– A viszonyok miatt jól tudtunk volna. Én támolyogtam.

– Nem sérült meg?

– Nem. Egyszer elestem, Anna föltámogatott, és ő segített tovább.

– Ő is ivott pálinkát?

– Ő is.

– Nem gondolt arra, hogy a retesztől visszamegy az otthagyott fiúkhoz?

– Nem gondoltam. Az volt bennem: segítséget hozni.

– Tudta, hogy meg fognak halni?

– Nem tudtam. Láttam, hogy komoly a dolog, lélegeztetéssel semmire sem megyek.

– Egyik fiú sem akart jönni?

– Nem. Elfeküdtek.

– Nem próbálta, hogy még valamelyik jöjjön?

– Nem. Még nehezebb lett volna a járás. Időt veszthettünk volna.

– Hogy hívják azt a patakot?

– Fátum.

– Mért adták neki ezt a nevet?

– Nem mi adtuk. Ez van bejegyezve. Szeretnek ilyen neveket adni a barlangokban. Nem hiszem, hogy a veszélyessége miatt, lényegében nem tartozik a nehéz túrák közé. Lehet, hogy mikor fölfedezték, 1932-ben, kiismerhetetlensége miatt adták. Amikor megismerünk valamit, hirtelen minden borzalmasabb. Sok ilyen név van. Sárkány-zug, Fényes-halál, a Nagy-Buktató, Gyilkos-terem.

– Költői. Szépek is vannak?

– Ezek is szépek.

– Úgy értem, a név?

– Ja. Csodálatosság Fala, Nagy Király, Égő Mező…

– Mennyire van a menedékház a barlangbejárattól?

– Nincs messze. Jó tíz perc.

– Szaladtak?

– Siettünk.

– Reméltek?

– Nem a remény volt bennem. Úgy éreztem, csak a tüdőm él, az zihál, az cselekszik.

– Ha maga lenne a helyemben, mit csinálna?

– Hogy érti ezt?

– A megbüntetését kérné, vagy a fölmentését?

– Nem látom a vétkességet ebben.

– A megbüntetését kérné, vagy a fölmentését?

– Eleve nem látom a bűnösséget. Hogy kérném bármelyiket is?

– Anyja neve?

– Simon Rozália.

– A magáé Engelhart Simon. Törvénytelen… úgy értem, az édesanyja után kapta a keresztnevét?

– Nem. Apám is él. Most is.

– Mért adták magának ezt a nevet?

– Ne haragudjon, nem tudom.

– Soha nem beszéltek erről a családban?

– Ilyen értelemben nem. Viccelődtek velem a gyerekek, korán, meg volt egy nagybácsink, az is.

– Hogyan?

– A papsággal kapcsolatban. Hogy olyan papi név. Pap is lett belőlem.

 

Simon a kövön játszik. Simon hunyorog a napban. Simon nem látja Istent, Isten látja Simont. Ez a helyzet. A falba mélyedő sötétzöld ajtó előtt játszik Simon. Nagy, zárt kőkerítés takarja az udvart. Simon az utcakő repedésein huzigálja az ujját, guggol. Fölnéz. Az országút a házak között fut. Ritkán megy el egy-egy gépkocsi, kávésárga színű Opel, meggypiros Mercedes. Az ő házuktól vagy húsz méterre azonban elkanyarodnak az autók, arra megy a főút. Erre nem hajt be jármű. Simon olyan kicsi a napban, mint egy mogyoró. Lesült bőréből kivilágítanak barna szemei a napszítta, vékony szemöldök alól. Simon föláll, megy a főút felé. A szomszéd házon fekete, üveglappal letakart tábla: „Stoller Ákos üvegesmester.” Simon nem tudja elolvasni az írást, csak látja, csillognak az arany betűk, kacskaringóik remegnek a napban. Remeg az írás, a minta. Nem lát jól? Mereszti a szemét. Ugrál az arany írás. Nincs értelme nézni, de szép. Simon mereszti a szemét, amíg átnedvesedik. Könnyek buknak elő a barna golyóra. „Nem fogok látni?” Remegnek az arany betűk, Simon reszket a dühtől, kétségbeeséstől: mit ugrálnak?! Látni akar, erőlködik. Otthagyja az arany írást. Kifut a főútra, hogy Bandihoz menjen. Bandi a főút túloldalán lakik, egy emeletes házban. Simon szalad. „Nem tudsz vigyázni, te gyerek?!” – nagy hang kiált rá, ő az úton fekszik. „Bandi biztos vár – ez jár az eszében. – Fönn ül a kék díványon, kirakta már a hósapkás katonákat a földre.” Simon orrából szivárog a vér. A kezével odanyúl, meleg, puha, mintha nem is folyadék lenne, anyag. „Nem látsz?!” Alacsony tömzsi ember emeli fel, szakállas. Mosolygó kék szeme van, ijedtség ugrál a kék gömbökön. „Nem tört el semmid? Mért engednek szabadon itt a járdán? Itt laksz?” Simon a csuklóját fájlalja, olyan, mint egy ugratott fadarab. A kék szemű ember megnyomja. Simon nem sziszeg, pedig legszívesebben azt tenné. „Lehet, hogy eltört. Hol laksz?” Simon föl akarja emelni a jobb kezét, de az lecsüng. „Ott.” Az ember megfogja a bal karját, vezeti át az úton. „Pedig itt nem jár olyan sok kocsi.” Mennek. Mintha összetartoznának már. Legszívesebben haza se menne, beülne abba a fekete, nagy autóba, és elmenne ezzel a szakállassal. „Itt van ez a zsebkendő.” Nagy anyagot ad a kezébe az ember, ő tartja az orrához, azon is élénkpiros folt jelenik meg. „Majd eláll” – ezt mondja neki az ember. A zsebkendő szélén kék és zöld csík van egymás mellett. Szép, de nem hisz a szemének. „Messze?” „A tábla után.” Markolja az ember kezét. Kolompjukat megszólaltatja az autós. Várnak. Ő tudja, hogy nincs itthon senki, hiába csöngetnek. Nem baj, ha várnak, ő jól megvan az idegennel. Jó szagú az idegen, kölniszagú. „Nincsenek itthon?” Mutatja az idegennek, hogy föl kell emelni a vaskilincset, úgy kinyílik. Az idegen kinyitja, bemennek. Virágok közt mennek, a kert sűrűn be van nőve virágokkal, a színek, kék, sárga nagy foltok, úsznak Simon szemében. Benyitnak, a konyha vasszaga üti meg az orrokat. Mélyített barna ajtó vezet a szobába. „Nincs itthon senki?” – kérdezi az idegen. Simon most látja, hogy kesztyű van begyűrve a férfi zsebébe. Simon vállat von. Kettesben akarna maradni az idegennel. A férfi körülnéz, odamegy anyjáék esküvői képéhez. Nézi őket, azok mintha mosolyognának rá, pedig csak maguk elé mosolyognak. Süppedős piros díványukra fekteti Simont a férfi. „Nem tudom, mi a nyavalyát csináljak? Negyedóra múlva a határnál kell lennem. Tartsd így a kezedet.” Mellére fekteti Simon görbe kezét, nézi egy pillanatra a magasból, a férfi két kék szeme nagyon távol áll egymástól, szembenéznek. Simon mosolyog. „Majd keresek valakit. Szólok valakinek. Anyádék nem jönnek haza?” „De hazajönnek. Tessék nyugodtan elmenni, ha kell…” Csak megérti, hogy nem mehet el! Nem hagyhat itt magamra. Jó vele lenni. Az idegen puha fekete, nagy tárcát vesz elő a kabát belső zsebéből, abból papírpénzt vesz elő, az asztalra teszi. Több darabot. „Ideteszem a hamutartó alá.” Simon bólint. „Muszáj mennem…” Hirtelen föléje hajol az idegen, és kölniszagával együtt közelbe jön, szakálla hozzáér, mintha csak megcsókolná. „Ha visszajövök, majd megkereslek. Maradj nyugodtan.” Simon nyújtja a zsebkendőt a bal kezével. „Tartsd meg” – ezt mondja a férfi, és kimegy az ajtón. Simon föláll, lopva, elhúzza a függöny csücskét, és kémleli az idegent. Megy a virágok között. Visszanéz, de Simon nem mutatja, hogy ott van. A férfi áll egy pillanatra, aztán eltűnik a zöld ajtóban.

Simon visszamegy a díványhoz, leül. Nézi a jobb karját, mint egy fadarab. Összehasonlítja a másikkal, fölnevet, milyen más. A zsebkendő az ölében. Kék és zöld csík fut a szélén. Föláll, megy az asztalhoz, magához tornássza a hamutartót, az üvegben átlátszó, sörényes ló fut. Sose vette észre a lovat, most a ló szinte kiugrik az üvegből. Megfordítja a hamutartót, ott meg be van mélyedve a ló. Megsimogatja a lovat. Jó ló. Ujjait vezetgeti a lovon, hogy érezze. Aztán a pénzeket húzza magához, szakállas ember van azon is. Nem hasonlít az idegenre. Kár. Ez nem az az ember – gondolja Simon.

Anyja jajveszékel. „Mit csináltál, mi van a kezeddel? Kié ez a zsebkendő? Vidd vissza a zsebkendőt!” Apja anyja mögött áll, nézi őket, mintha egy fényképet szemlélne. „Most nem a zsebkendő a fontos.” Lassan, súlyosan mondja. „Kié ez a pénz, jaj, istenem, hát nem tudsz vigyázni? Mi történt?” Sok idő telik el, amíg a kompra várnak. Ott van az orvos a túloldalon, azt mondják. A piros-fehér csíkos padon gyűrött matróz ül, széttett lábbal. Elmosódottan beszél. „Most nem az a fontos (mintha az apját hallaná, nem az a fontos, nem ez a fontos), hogy eltört a karja… hanem hogy ki ütötte el. Hol van az a gazember? Én kiverném a gyerekből, annyit mondhatok. Ő biztos tudja.” A matróz megbillen az ülésen, keze kicsúszik alóla, ahogy támaszkodik. „Egyszerűen továbbáll… Ilyenek. Elgázolnak mindenkit, és továbbállnak. Ne a zsebkendőt hagyja itt, hanem maradjon a helyén. Mi volna, ha én valakit elsülly… elsüllyesztek… és otthagynám a folyóban? A legfontosabb, hogy mentsük az áldozatot. Hukk! A matróz nem mentheti, hukk, a saját süllyedő… hukk… személyét… Egy személyiség a folyóban, azt ki kell… hukk… ki kell onnan szedni…” Föláll, megigazítja a piszkosfehér sapkát, és imbolyogva megy a part felé. „Én egyszerűen kiverném belőle… hukk… hogy milyen volt, hogy ki az, és megkeresném… azt a… hukk… ha addig élek is, hogy szétverjem a pofáját…” A vaskorlátba kapaszkodik, és jön a komp. Simon nem lát a túloldalra, csak a fehér templom zöld teteje imbolyog felé. A víz, mint valami nagy élőlény, mozog előbbre. Fölötte imbolyog a matróz. A vaskorlátot elengedi, és lezötyög a partra. „Mindjárt megyünk!” – kiált föl a matróz, kicsit odébb megy, és belepisil a folyóba, zörög a víz. A matróz visszajön. „Majd mutasd meg nekem… ezt a… hukk… embert… hogy szét tudjam verni a…”

A kompon libegnek. „…a pofáját…” – úszik a hang, ahogy a matróz még a partról utánuk kiált. A víz visszhangozza a matróz „pofáját”. Simon anyjára néz, aki csak a túlsó partra mered, a kendő vastag árnyéka arcára esik. „Ne verje meg!” „Dehogy veri. Csak beszél.” Anyja előrenéz, kendőjébe van foglalva az arca, mozdulatlan. A túlsó part hegyei rázuhannak az arcra, árnyékuk időtlenné keretezi, nem törik szét, de Simon úgy érzi – ez a fájdalom. Nem az övé, az anyjáé. Simon mindig úgy érzi, sokszor az Úrfelmutatáskor is, hogy nem az Istennek, hanem ennek az asszonynak nyújtja föl az ostyát. Mindig az jut eszébe: „Ez az én szerelmetes fiam, akiben nekem kedvem telik…” Ő ez a fiú, a kompon áll, imbolyogva tartja föl a fehér kerek ostyát oda Istennek, Isten szájába, eltört kézzel, de ő az áldozat, ennek a kendős asszonynak a fia, akinek benne kedve telik. Csak el ne ejtse, törött kézzel, ezt a remegő ostyát, ezt az egészet, a hegyvidéki tájat, amit alig bír fölemelni, el ne csússzon a kompon, csak el ne ejtse ezt az asszonyt, bele a folyóba a fájdalmával együtt, el ne ejtse ezt a törékeny életet, mely a fájdalom fekete kendőjébe van foglalva, csak ne találkozzon a matróz azzal az Idegennel, hogy beverje a pofáját, inkább sose jöjjön vissza az Idegen a kölnis szakállával, ő addig tartja az ostyát, amíg bírja. Ez az egész rá ne szakadjon.

Az orvos húzza a karját. Széthúzza. Mintha egy parittyát húzna szét. „Hiába fáj, ki kell bírnod, gyerekem. Csak akkor gyógyulsz meg, hiába. Máskor jobban fogsz vigyázni. Ne csak a játékon törd az eszed.” Megfogja a karját, a könyökénél a segédkező nővér, apja meg az anyja hátrébb állnak. Fehér az egész szoba. Csempe fedi magasan, ilyen szép szobában nem is járt még. „Jó erősen fogja meg, Mária, tartsa a karját. Nem tudjuk másképp begipszelni. Azt akarod, hogy kacska maradjon a kezed? Hogy ne tudj vele fogni? Mindig szükséged lesz a kezedre, a kéz a legfontosabb. Bármilyen pályára mész. Kinézem belőled, hogy mesterlövész leszel, vagy akár kovács. Aztán jól odaütsz az üllőre, a vas csak úgy szikrázni fog, mint most a szemed. Húzza csak, Mária! Ne sajnálja! A legrosszabb a sajnálat. Akkor nem tudunk segíteni. Húzza!” Apja meg az anyja a háttérben állnak, oldalt kukucskálnak az orvos válla mögött, nem segíthetnek. „Mi a neved, fiam?” Próbálja kinyögni Simon, hogy Simon, de nem jön ki a foga közül a hang. „Simon” – mondja csöndesen az anyja, súgja, az orvos fölkapja a fejét. „Simon, remek! Szép neved van, Simon, ejnye, de szép neved van!” Bütykös, vörös keze megragadja az övét, markolássza, nyúzza, aztán int a fejével egy fehér legénynek, hogy tekerje rá a vizes gézt az odaillesztett falemez mellé. „Nagyon szép neved van, valami komótos pályát kell választani neki, komótosat. Ilyen remek névvel ne hagyd el magad, búvár lehetsz te még ezzel a névvel, hajós, amit akarsz… Jó szorosan tekerje, semmit nem ér, ha elmozdul. Eltörhetjük újra, kezdhetjük elölről. Csak egyenesbe forrjon. Na látod, milyen hős vagy te! Szép név – komótos pálya. Csak orvos ne legyél, mert akkor nem tudsz megélni. És csak az emberek nyomorúságát látod.”

Visszafelé a kompon azt mondja az apja: „Még jó, hogy az az ember pénzt hagyott itt, tudtunk adni az orvosnak.” Nézik a csillagokat. Anyja előrenéz, a túlsó partra, a csillagok kivilágítják az arcát, mint minden anya arcát a sötétségben. Átfogja Simont a nagykendővel, hogy ne fázzon, tartja maga mellett. A csillagok borzalmasan világosak, megijedne tőlük, ha nem zsongítaná a fájdalom, ha nem fogná át az agyát valami zsibbadás.

Éjjel sír Simon. „Ne sírj, kisfiam, ne sírj! Elmúlik, meglátod, megerősödsz, megsegít a Jóisten. Tudod, hogy van. Le kell győznöd a fájdalmat, vagy az győz le téged. Isten mindig ad elég erőt, hogy legyőzd, de neked is akarni kell. Az akaraterő a legfontosabb. Tebenned van akarat, sok akarat van, látja ezt a Jóisten, hogy te is akarod, hogy meggyógyulj.” Simon azt gondolja, az akarat olyan lehet, mint a parittya, amit húzni kell a végtelenségig. Meddig? Mindig kell akarni? Elcsöndesedett, és a nedves ágyban akarni kezdett. Miért kell akarni? Hogy a keze összeforrjon? Eddig nem kellett akarni, játszani kellett Bandival meg a ház előtt a kövön. Isten ezek szerint látja, hogy akarok. A nagy szuszogás hozzáúszott a sötétben, apja egyenletes lélegzete betöltötte a fülét. Az ablak kirajzolódott, anyja most annak keretében ült. „Akire Isten sok szenvedést mér, azt szereti” – suttogja neki az anyja. Simon befúródik a dunyhába, hogy elborítsa őt.

A kompon még egyszer átmennek. Anyja áll a kendőben. Arcát bekeretezi a fájdalom. Nem szól. Apja nincs itt, ötkor fölült a vonatra, bement a cementgyárba. Mondhatna valamit az anyja. De csak megint a túlsó partot nézi. Mi lehet ott? Persze, az orvos. „Csak megmutatlak neki, ne félj.” Megmutat? Már nem is fáj a kezem. „Nem az a fontos, hogy fáj-e – mondta este az apja. – Meg kell mutatni.” „Nem az a fontos…” – mindig ezt mondja. Mintha mindig valami titkosabbra gondolna, másra. Anyja most nem fogja Simont. Most olyan az anyja, mint a templomban. Este hatkor, ha harangoznak, megy a templomba. Viszi őt is. Szürke, zöld tornyú templom, nem tetszik Simonnak. Az anyja vizet szór a homlokára, és azt inti a fejével, hogy Simon is tegye. Alig éri fel a kőedényt, belekotor az ujjával, megzavarja kicsit a vizet, aztán a homlokára keni. Megy anyja mögött. Besurrannak a padba, anyja letérdel. Sárga fényben imbolyognak az alakok, öregasszonyok. Zümmögnek, énekelnek. „Ajánljuk fel szenvedéseinket Istennek!” – mondja elöl a pap. Anyja ránéz. Simon kicsit megzavarodva néz vissza rá, majd bólint. A pap vékony hangon énekel, Simon kuncog. „Mit nevetsz?” „Olyan a hangja, mint egy lánynak.” Simon elnézelődik. A templom tetején szőlők, hajó, kecskék, oroszlán, galamb van festve. Meg a nagy messzeségből kinyúlik egy hosszú kéz, finoman tart búzakalászt az ujjai között. Simon nem látja jól, férfikéz vagy női? A gyertyák fénye játszik a képekkel, hol elkapja, hol visszaadja őket. Simon hunyorog. Jó szag van. Olyan, mint a kölni, ami az Idegen arcán volt. Nem jött vissza azóta se.

A kompon anyja előrenéz. Simon nézi, mozog-e a szája; talán imádkozik? De nem. Talán fölajánlja szenvedéseinket? Vagy egyszerűen engem? De én föl se bírom emelni az ostyát! Anyja nézi a túlsó partot.

Az orvos mosolyog. Azt mondja, kovács lesz belőle, vagy mesterlövész. Földöntúlian leül a székbe, és lába közé kapja őt. Megint húzzák-vonják a karját. „El kell törni. Rosszul forrt össze.” Ordít a fájdalomtól. „Ne ordíts!” – ezt mondja már csak az orvos. Verejtékezik, a feje itt van előtte, a ráncok közt apró gyöngyök látszanak, a szemöldöke őszül. „Fogsz te még játszani, ne félj!” – nyögve mondja ezt az orvos, mintha fenyegetné, de kedveskedni akar neki. Mi lesz, ha kirántják a karját, és elszaladnak vele? Az ápolónő a könyökét tartja. Egyszer biztos véget ér a fájdalom.

Simon felkötött karral fut a labda után. A víz mellett gurul a labda, Simon lobogó hajjal fut utána. Árnyéka ide-oda ugrál maga előtt. Eléri a labdát. Lábával megállítja. Visszanéz Bandira. „Nem tudsz te dobni… ezzel a kézzel.” A pálya a víz mellett húzódik. Bandi barna nagy szemét látja a napban Simon. Nem fölényes, csak biztonságos. Kővel éles vonalat húztak a homokba a magas fák alatti sárúton; Bandié a hajóállomás felé esik, az övé meg a halászok zárt csónakjainál van. Ezek a határvonalak. Bandi előbbre jön – még három dobás, és kiszorítja őt. Simon fölemeli a labdát, meglendíti a bal kezét, Bandi könnyedén elkapja a kis rongyot. Sárga patentharisnyából van varrva. „Mondom, ne játsszuk ezt… Nem érdekes. Nem tudsz dobni ballal…” Simon beáll a maga vonala elé tíz méterrel. Bandi dob. Kiszorít, az biztos – gondolja Simon. – Nem tudok dobni ballal, nyilvánvaló. Száll a rongylabda. Átszáll fölötte. Ő fölugrik, mint egy félkezű gnóm, nem éri el. Bandi nevet. Lehuppan a labda, ő szalad utána, lábával megállítja. Kapálózva dob megint, Bandi elkapja. „Hagyjuk abba. Talán egyszer meggyógyulsz…” Bandi könnyedén, nagy ívben dob, Simon hátrál, megfordul, hogy elérje a kis rongyot. Szeme előtt ugrálnak a halászcsónakok zárt dobozai – vesztek, az biztos –, bal kezével beleüt a kis labdába, az elperdül a vonal elől – elérte. Arca már a földön, térde fölhorzsolva. „Na ugye?” Bandi közelebb jön, ő fölugrik a földről. „Ne játsszunk kiszorítóst!” Simon kiakasztja a kendőből a karját, jobb kezébe veszi a kis rongyot, meglendíti – száll, túl Bandi feje fölött. „Ne… Eltörik a kezed…” Aztán megint ő dob, Bandi hátrál. Szúr a kéztöve, sajog, Bandi hátrál, átszáll a feje fölött a labda, ő markolja a rongyot, iszonyú erőfeszítést tesz, hogy ne figyeljen a fájdalomra, dob, száll a labda, már a hajóállomásnál tartanak, meglendíti a jobb karját, mintha tőből tépnék ki, egészen a hónaljáig sajog a fájás, de a labda száll… Bandi feje fölött megint elrepül, át a vonalon, messze, lehuppan a folyó köves oldalára, bele a vízbe… ott imbolyog. Billenve úszik lefelé a vízen. Bal kezével szorongatja a jobbat, mintha nem is az ő keze volna, masszírozza, liheg. „Elúszik a labda. Minek akkorát dobni? Most elvész a labda…” Bandi nézi a nyavalyás kis gömböt. „Nem fáj?” „Ne… em. Nyertem.”

 

– Maga értesítette a mentőket?

– Nem.

– Miért?

– Mondom, rosszul voltam. Ápoltak.

– Ki értesítette?

– Nem emlékszem.

– Kabay Anna?

– Nem hiszem. Bementünk a menedékház folyosójára… Ott először részegnek néztek.

– Miért?

– Dülöngélhettem. Valami olyasmit mondtak: „Na, ezek már most készen vannak.”

– Kabay Annára is?

– Lehet, hogy rá nem. Csak rám.

– És?

– Ő beszélt aztán velük, elmondta, hogy a fiúk benn maradtak, segítségre van szükség, sürgősen…

– Mit csináltak akkor? Kik voltak ott?

– Azt hiszem, határőrök, ők is ott szilvesztereztek.

– Mit csináltak?

– Nem tudom. Azt hiszem, elindultak a barlangba, vagy előbb telefonáltak a mentőkért a városba.

– Nem a gondnok telefonált?

– De, a gondnok.

– A határőrök rögtön elindultak?

– Ezt nem tudnám megmondani.

– Maga nem akart visszamenni?

– Nem tudtam. Leültettek egy székre, törülték az arcomat valami vizes ronggyal.

– Kabay Annát is ápolták?

– Nem tudom. Azt hiszem, őt nem.

– Ő nem volt annyira rosszul?

– Nem. Ő állt, beszélt velük.

– Hol ültették le?

– A konyhában. Meleg volt a levegő. Kigombolták a ruhámat.

– Fulladt?

– Fulladni nem fulladtam, csak nehezen kaptam levegőt.

– És?

– Mit mondjak?

– Mit csinált még?

– Úgy emlékszem, kivezettek egy szobába, és lefektettek.

– Hogy szólították magát?

– Kabay Anna akkor már elmesélt részleteiben mindent. Tanárnak szólítottak, tanár úrnak.

– Mást nem csinált a lefekvés előtt?

– Nem tudom. Nem hiszem, hogy mást csináltam volna.

– Arra nem emlékszik, hogy evett volna?

– Nem hiszem, hogy ettem.

– Nem is itatták?

– De, az lehet, hogy itattak. Talán teát adtak.

– Kicsoda?

– Egy fehér ruhás nő a konyhában. Igen. Az adott meleg teát.

– Mást?

– Mást nem.

– Arra nem emlékszik, hogy valami főtt a tűzhelyen, vagy hogy lábasok voltak rajta?

– Nem tudom.

– Hogy pörkölt volt a tűzhelyen, maga fölállt, és kézzel vett a húsokból?

– Nem. Egyáltalán.

– Hogy tömte magába a meleg húsdarabokat, kapkodta?

– Nem, nem emlékszem.

– Így, ha mondom, se?

– Nem.

– Hogy akartak magának tányérba tenni, de maga csak legyintett, és kapkodta a lábosból?

– Érdekes.

– Az. Nem lényeges. Maga szerint lehetett volna hamarabb indulni a fiúkért?

– Úgy tudom, a határőrök rögtön elindultak.

– És véleménye szerint a mentősök időben jöttek?

– Aludtam, nem tudom pontosan, mikor szálltak ki.

– Mit mondtak, élt még valamelyik a halottak közül, mikor kiszálltak?

– Úgy tudom, nem élt.

– Körülbelül mennyi idő után jöttek ki a mentők, mit mondtak ott az emberek?

– Hogy… úgy egy óra múlva.

– Messze van a város?

– Hát úgy harminc kilométer.

– Véleménye szerint azonnali orvosi beavatkozással meg lehetett volna menteni őket? A halottakat?

– Erre nem tudok válaszolni. Arra gondolok, hogy igen.

– Éltek még, amikor a határőrök megtalálták őket?

– Nem tudom. Azt hiszem, éltek. Ketten.

– Véleménye szerint az azonnali szakszerű beavatkozás hiányzott?

– Hát nem volt rá lehetőség.

– Hoztak felszerelést a mentősök? Oxigénpalackot?

– Nem tudom. Az életben maradottakat beszállították a kórházba.

– Azok közül is életveszélyben volt valamelyik?

– Egyikük, azt hiszem, igen. Azt hiszem, Brandtner Ottó.

– A lányoknak nem volt semmi bajuk?

– Nem. Ők nem voltak a járatban.

– Mit mondtak, mikor találkoztak magával?

– Hát sajnáltak.

– Magát?

– Az eseményeket. Meg engem is.

– Miért?

– Hogy ilyen szerencsétlenül végződött, amit elterveztünk.

– Szerették magát ezek a lányok? Úgy értem, ragaszkodtak magához, vagy hát tisztelték?

– Jó hangulat volt köztünk.

– Őket is tanította?

– Nem. Fiúgimnáziumban tanítok.

– Honnan ismerte őket?

– Egyiküknek a bátyja az én osztályomba járt.

– Melyiké?

– Fetter Valériáé.

– S a bátyja nem jött a kirándulásra?

– Nem jött. Valami más programja volt.

– Volt arról szó, hogy ő is jön?

– Úgy emlékszem, volt.

– De lemondta?

– Nem kellett lemondania. Kialakult már december közepén a végleges névsor.

– Fetter Valériát az iskolában ismerte meg?

– Igen. Mikor jöttek látogatni a bátyját.

– És hogy vetődött föl, hogy ő is jön?

– Hát már előzőleg hallott a mi túráinkról, barlangászati szakkörünkről; látogatáskor beszélgettünk, mondta, hogy neki is volna kedve bekapcsolódni a mi munkánkba, adtam neki két vagy három barlangászati szakkönyvet, lelkesedett az ötletért és így.

– A szüleik is ott voltak?

– Ott. Velük meg is beszéltük, hogy engedjék el.

– A többi lánynak a bátyja is magukhoz járt?

– Nem. Váradi Nóra még Pécsről ismert, mikor a rokonaimnál voltam látogatóban, Hahn Ildikó pedig írt egy levelet, hogy hallott rólunk, mármint a barlangászati szakkörről, talán valamelyik fiúbarátjától.

– Magának írt?

– Nekem. Én vezettem a szakkört.

– És mit írt?

– Hogy szeretne bekapcsolódni a mi szakkörünkbe, mi a módja.

– És?

– Küldtem neki néhány szakkönyvet, leírtam, hogy körülbelül mivel foglalkozunk; ő válaszolt, és olyan levelező tag lett.

– Rendszer volt ez, hogy kültagok is odatartoznak magukhoz?

– Hát így, ha nem is vált rendszeressé, de voltak ilyen kültagok.

– Kellett ehhez írásbeli engedély?

– Volt papírjuk. Én bejelentettem a Barlangászati Társaságnál a névsort.

– Az iskolától is kellett engedély?

– Úgy emlékszem, szóltam a prefektusnak róla. De hát rám bízták ennek a szervezését, vagyis összefogását.

– Ők is eljártak a szakkörökre?

– Nem, nem jártak el… Nem is Veszprémben laknak.

– Milyen volt a hangnem maguk közt?

– Hogy érti?

– Hát baráti vagy tanári vagy milyen?

– Én tegeztem őket. Mint a diákjaimat.

– És ők?

– Ők nem. Fetter Valéria igen. De inkább csak magunk közt.

– Hogyhogy?

– Egyszer voltam náluk látogatóban, vagy nem is egyszer, többször is, meglátogattam a fiút, a családdal is jó baráti viszony alakult ki, hangulatos estéket töltöttem velük, és összetegeződtünk.

– Valériával?

– Vele.

– Ő letegezte magát?

– Nem. Valahogy jókedvünk volt, és aztán én mondtam neki, hogy tegezhet, vagyis tegezzen nyugodtan, jó barátok vagyunk.

– Maga proponálta?

– Úgy adódott. Azt hiszem, én mondtam neki.

– És tegezte az iskolában is? Mikor látogatta a bátyját?

– Hát… igen. Legtöbbször. Na, nem harsányan odakiáltott, hogy hé, Simon, de többnyire tegezett.

– A barlangban is?

– Ott nem. Nem emlékszem. Lényeges?

– A fiúk is tegezték.

– Azoknak a tanáruk voltam. Furcsa lett volna. Érettségi előtt szokás inkább nálunk.

– S a lányokat hogy készítette elő a túrára? Levélben?

– Igen. Pontosan leírtam, mit hozzanak, mire lehet szükség, hol találkozunk és így.

– A szüleik engedélyével jött mindegyikük?

– Persze. Ehhez ragaszkodtam.

– Milyen felszerelést írt nekik elő?

– A lányok részletes előkészítésével Kabay Anna foglalkozott; mint nő, jobban értett a fehérneműk megválasztásához meg a női dolgokhoz.

– S a fiúk önként jelentkeztek?

– Persze. Sokat beszéltünk erről a szakkörben, s ez afféle jutalom volt az eddigi munkájukért.

– Volt olyan, aki akart volna jönni, és nem jöhetett?

– Volt. Csak a legkiválóbbakat akartam abban részesíteni, csak nekik akartam ezt szervezni.

– Tanulmányi eredményen múlott?

– Azon is. Meg az igyekezeten, a magatartáson.

– Vallásosak voltak ezek a fiúk?

– Természetesen. Papi gimnázium, ez bizonyos légkört feltételez.

– Milyen vallási elfoglaltságaik vannak a fiúknak a gimnáziumban?

– Nincs különösebb. Reggel szentmisére megyünk, hittanórájuk van.

– Imádkoznak órák előtt?

– Nem. Csak tanítás előtt és után.

– Őszinte bennük ez a vallásos lelkület?

– Nézze, ezek kamaszkorban lévő fiúk. Azt gondolom, zömükben valódi érdeklődés van a vallás dolgai iránt, és a lelki életüket is ennek megfelelően hát… vezetik.

– Nem maguk vezetik őket?

– Hát szó szoros értelemben mindenki maga vezeti magát. Mi természetesen meggyőződésünk szerint igyekszünk őket a hit és az erkölcs általunk vallott felfogására nevelni.

– Hasznos ez?

– Hogy érti?

– A legmegfelelőbb módszernek tartja kamasz fiúkat zárt vallási rendszerben nevelni?

– Nem hiszem, hogy zárt. Mindenesetre, ha nem tartanánk hasznosnak, nem nevelnénk így őket.

– Szerelemre is tanítják őket?

– Hát szerelemre melyik iskola tanítja a fiatalokat? Mindenesetre érintjük a témának minden vonatkozását, biológiai, lelki momentumait.

– A fogamzásgátlásról tanulnak?

– Objektíve bizonyára. Nem tanítok egészségtant.

– Van olyan fiú maguknál, aki szexuális életet él?

– Nem ismerek ilyen statisztikát.

– A barlangi túrán részt vevő fiúknak a lelki vezetőjük volt?

– Hát… Négyüknek igen.

– A halottak közül?

– Kettőnek.

– Ezek szerint bizalmasabbak magával, mint az apjukkal az ilyen ügyekben.

– Attól függ, kinek milyen az apjával való kapcsolata. Közöttünk bizalmas, jó kapcsolat van. Vagy volt.

– Mi volt a célja a barlangi kirándulásnak?

– Célja? Különösebb célja nem volt.

– Hát valamiért csak csinálják?

– Persze. Aki megismeri a barlangokat, tudja, milyen szép. Aki nem járt bennük, fogalma sincs róluk.

– A szépségért csinálják?

– A barlangturisztika sok mindenre jó. Természetesen nevelési céljaink is vannak, mint minden testedzésnek, jó értelemben vett sportnak.

– Milyen nevelési célok?

– Ezek nyilvánvalóak. Erőpróbák is egyúttal, teherpróbák, közösségben csinálják, tehát az egymásra utaltság érzését is természetes módon kifejlesztik, az egymás segítésének, általában a közösen élésnek a helyzetét adják, a lemondásnak, akaraterő-fejlesztésnek a terepei…

– Miről kell lemondani?

– Nem kell lemondani. Nem ilyen értelemben. Hanem mint a lélek erősítésének egyik eszköze.

– Mire kell a lelket erősíteni?

– Ugyan. Hogy kibírja az életet, megtalálja a helyét önmagában, a világban.

– És Istenben.

– Istenben.

– Miért, az életet nehéz elviselni? Azt mondja, hogy kibírja az életet?

– Ez csak olyan szóhasználat. Hogy állni tudjon a megpróbáltatásokban.

– Annyi megpróbáltatás van az életben?

– Eleinte nem. Eleinte észre se veszik.

– Ezeknek a fiúknak az életében annyi megpróbáltatás van?

– Nem hinném. Csak hosszú távra neveljük őket.

– Nincs ellentétben a fiatalság és az állandó teherpróba?

– Éppen nincs. Ilyenkor még kibírják. Tíz év múlva késő lenne őket ilyesmire nevelni.

– Ők nem is tudnak a megpróbáltatásaikról. Vagy a rájuk váró rémekről?

– Nem az, hogy rémekről, nem tudják úgy áttekinteni az élet hosszát. Tombol bennük valami elemi erő, jókedv, szétszórt energia. Azt gondolom, ezt rendszerezni kell, fölhasználhatóvá tenni saját maguk számára, tartalékolni a fizikai, szellemi energiáikat.

– Szükségük van erre?

– A legnagyobb mértékben. Mint a katonaságra. Az is a testedzés, a hazaszeretet egy magasabb iskolája, szervezett erőpróbák során.

– Maga volt katona?

– Voltam.

– Mikor?

– Csak később kerültem egyetemre, előtte voltam katona.

– Fegyvereseknél szolgált?

– Fegyvereseknél egy évig, igen. Aztán a térképészeti osztályon, értettem a térképekhez.

– Már akkor?

– Vonzódtam hozzá. Rengeteg tereprajzot készítettem, és közben persze tanultam.

– Magának is van lelki vezetője?

– Van.

– És jól megvan velük?

– Velük? Egy ember a lelkiatyám.

– Nem korholta magát ezért a túráért?

– Nem. Mért korholt volna?

– Hogy esetleg túlságos teherpróbának vetette alá a fiúkat?

– Nem vetettem túlságos teherpróba alá őket. Tavaly ugyanebben a barlangban jártunk, többükkel.

– Azokkal is, akik meghaltak?

– Azok közül kettővel, mondtam.

– Télen?

– Akkor nem tél volt. Kora ősszel voltunk.

– Nem volt ilyen hideg.

– A barlangi hőmérséklet nem változik olyan nagy mértékben, de nem volt ilyen hideg.

– Nem beszélt a lelkiatyjával arról, hogy túlfeszítette esetleg őket? Vagy a lelkiatyja nem mondta ezt?

– Nem feszítettem túl őket. Tizenhét éves gyerekek megteszik ezt a túrát, és jól bírják. Egyáltalán nem számít nehéz túrának a Fátum megjárása, ezt minden barlangszakértő tudja. Gondolja, hogy nem vállalkoztam volna rá, ha fölmerül bennem a lehetőség legkisebb gyanúja, hogy valaki is rosszul lesz az úton. Ezt a Fátumot gyakran megjárják barlangászok, turisták.

– Nem kell hozzá engedély?

– Volt engedélyem.

– Kitől?

– A Társaságtól is meg a barlangigazgatótól.

– Nem figyelmeztette vagy óvta a barlangigazgató a túra előtt?

– Mire figyelmeztetett volna?

– Beszélgettek előtte?

– Beszélgettünk.

– Miről?

– Semmi különösről. Egy nappal előbb még ő is a szálláshelyünkre jött, csinált fényképeket a lányokról. Mi megvendégeltük, elszalonnázgattunk együtt…

– Miről beszélgettek?

– Hát… hogy másodikán majd meglátogatjuk, és akkor viszonozza a vendéglátást. Ilyesmit. Meg egy közös ismerősünkről a Társaságnál, akit nyugdíjaztak. Semmiségekről.

– Nem mondott valami jókívánságot, útravalót?

– Nem szoktunk jókívánságot mondani a barlangban.

– Maga tehát teljesen veszélytelennek ítélte a túrát?

– Teljesen.

– És mégis bekövetkezett.

– Be. Ezt nem lehetett kiszámítani.

 

Simon az ablaknál térdel, a díványon. Nem szabad kimenni. Az utcáról nagy zaj hallatszik, mintha állatok röfögnének. Fölmorajlik az utcakanyarban, aztán továbbzötyög. Gyorsabb állatok. Fölsüvítenek. Éles berregés, ez nem állat, motor. Most nem mennek templomba, sehova. Apja nyúzott, nem beszél. Anyja azt mondta délelőtt, nem kapni húst, egy szemet se. „Nem az a fontos, hogy hús nincs…” – aztán abbahagyta az apja. Az iskolában az egyik tanító megmutatta, mekkora volt Magyarország Nagy Lajos idejében. Három tenger mosta a partját. „Most is három tenger fogja mosni” – ezt mondta a tanító. Nem is őket tanítja, csak helyettesít. Énekeltek, meg a térképet nézték, a tanító kirajzolta a régi Magyarországot piros ceruzával, föl Lengyelországig, le Olaszországig meg oldalt, valami kisebb tenger felé. Nádpálcát vett elő, azzal mutatta az országhatárokat. Őt is kihívta a tanító, hogy rajzolja le, mekkora volt akkor az ország. Lesett Bandira, aki az első padban ül, hogy jól húzza a vonalat, de Bandi nem súgott. Nem tudta? De Bandi meg se mozdult. Mintha nem is akarta volna tudni. Így aztán azt a kis tengert kihagyta. „Gyere ide, fiam. Hogy hívnak?” Megmondta, a tanító nevetett. „Akkor neked duplán kell tudnod, mekkora lesz Magyarország! Nem?” „De.” „Nem figyeltél?” „Figyelek mindig.” „Akkor hogyhogy nem tudod?” Erre nem tudott mit felelni. „Nem látsz jól?” „De jól látok, tanító úr.” „Nem kell neked szemüveg?” „Nem kell.” „Hol dolgozik apád?” „Apám a cementgyárban dolgozik.” „Mi az apád?” „Gépkezelő, a gépekhez is ért.” „Az fontos. Most nagyon fontos. Majd én megtanítalak figyelni.” A tanító összeszorította mind az öt ujját egy csomóba, és azt mondta: „Tartsd így a kezed!” Ő is összeszorította az összes ujjait egy csomóba, a tanító hirtelen előkapta a háta mögül a nádpálcát, és telibe találta az ujjait. „Ne kapd el, mert annál többet kapsz!” Higgadtan mondta a tanító, mintha csak a történelmet magyarázná, sőt inkább kedvesen. „Az a fontos, hogy a körmödet érje, ne az ujjaidat. Úgy jobban fáj, és hamarabb túlesel rajta.” Megint tartotta a kezét, körmeivel fölfelé. A tanító suhintott. Ő nem kapta el az ujjait. „Jól van, fiam, derék gyerek vagy. Jegyezd meg, Magyarország hatalmas ország lesz. Érted?” Ő nem felelt, csak nézte a tanítót, jóvágású arca egyetlen űzött szemben összpontosult. „Szereted te a hazádat, fiam?” „Szeretem.” „Mindent meg kell tenni a hazánkért, fiam. Helyre mehetsz.”

Bandi nem szólt az úton hazafelé semmit. Nem is vigasztalta. Pedig még sose kapott ki. Tiszta kitűnő volt. Bandi mégse szólt hozzá semmit, mintha szégyellné magát.

Simon kifut az udvarra, résnyire nyitja az ajtót. Az egész utat betöltik a hatalmas gépek. Nagy ágyúcső mered az elején, a lánctalpak mély nyomokat vágnak az aszfaltba. A toronyban mozdulatlan, acélsisakos emberek állnak, semerre se néznek. Betölti az utcát a gépek zaja. Nyitott gépkocsi jön, hátradőlve, egyetlen merev bábként ülnek csillogó tisztek az üléseken. Nem néznek semerre. Minden jármű mögött ugyanakkora távolság. Gumikerekű alacsony ágyúkat vontatnak nyitott páncélozott autók. Aztán zárt, magas teherautó jön, kereszt forma ráfestve, fehér alapon feketével, a kereszt szárai mintha el lennének görbítve. Dübörögnek a kocsik. Megint tankok, óriási zajuk rezegteti az utca ablaküvegeit. Aztán hosszú csend. Már be akarja csukni az ajtót Simon, amikor az útkanyarban ütemes zajt hall, és feltűnnek a csillogó katonák. Hatan férnek el egy sorban, csizmájuk tükörfényes. Egészen pontosan és erősen verik oda a lábukat a kövezethez, karjukat pontos szögben lendítik. Hullámzik a sor, de egyetlen hullám emeli őket előbbre. A katonák nem mosolyognak, nem néznek sehová. Rezzenéstelen arcukon merev fény van. Iszonyú pontosan haladnak, lendítik a karjukat, vágják oda talpukat a kövezethez. Simon hátranéz, meddig tart a sor, nem látja a végét. Még a katonák magassága is egyenlő, minden sorban egyformák menetelnek. Simon úgy érzi, a gyomrába jönnek. Hirtelen a tiszt nagyot kiált, és minden katona merev – egy pontban megáll, mint a cövek. Megint ordít a tiszt, az egész sor Simon felé vágódik, és ott merevedik le. Egy lépést tesznek egyszerre. Aztán visszafordulnak. Mintha dróton rángatnák őket, semmi élet nincs bennük. Reméli, hogy valamelyik mosolyog. Nem mosolyog. Megint kiáltás, és elindulnak, iszonyú szabályosan, végeláthatatlanul a Fő tér felé.

Késő délután szalad át Bandiékhoz. Az emeletről hallatszik a cincogó hegedűhang. Bandi hegedül. Simon megáll, itt szokta hallgatni kicsit a vékony cérnahegedűt, mielőtt fölmegy Bandihoz. De hát most nincs is hegedűórája, mégis hegedül. Talán gyakorol. Hallgatja a cérnavékony muzsikát, a falnak dől. Ez az utolsó muzsika, amit szívesen hallgat. Aztán orgonák töltik be a fülét, de ő az orgonazúgáson is ezt a cincogó muzsikát hallja át. Nem tud a zenével mit kezdeni. Koncentrál Istenre a fekete társai közt, de a muzsika elszáll belőle, mint a szél a fák közül. Nagy kavargásban árad a püspöki mise, ő mereven áll a sorban, benne az orgonamuzsikában, nézi, a többiek mit csinálnak, a különböző arcokon, parasztfejeken, sima úri koponyákon, okos nyers tekinteteken gomolyog az orgonaszó. Ő Bandi hegedűjét hallja, hirtelen a füléhez nyúl, hogy ne hallaná, de a nyomorult kis dallam bekígyózik a fül csigamenetébe. Mindenki figyel pedig. Az elöljáró arcán is Bach ül, rárogy a templomi nagyság, most minden megbocsátható neki, indokolatlan krákogása is, a zene átfüröszti a szellemi jóság néma fölényébe. Az elöljáró nem nézegeti most őket, mintha a szája is mozogna a dallamra, hirtelen úgy látszik, mint egy nagy csecsemő, aki isteni dajkáját várja. Simon mégis úgy érzi, ellenáll a zenének, elfüröszti őket a zene, elmossa az agyukat, szilárd gondolataikat, föloldja értelmük aranyát. Még egyszer próbálja magát belevetni az orgonazúgásba, hogy föloldódjon, közéjük, társai és őrei közé kerüljön, elvegyüljön velük, ne legyen itt egy külön álló talp meg láb, de ahogy reverendájához ér, az érdes tapintat megint csak Bandi cincogó muzsikáját idézi föl, a cérnahegedű átvág a zúgáson.

Fölszalad Bandihoz. Bandi kis kottatartója előtt áll, álla alá szorítja a hegedűt, és húzza. Ő óvatosan lép be, nem is gondolta, hogy Bandi ennyire szép. Egyik füle eláll, arca tojásdad, de most a hegedű alatt, vagy csak mert oldalról esik rá a fény, édes kis gyermeknek látja. Szeretné, ha Bandi örökké játszana, ott állna a hegedűvel álla alatt. Izzadnak az ujjai Simonnak, mint a felelésnél. Azokat morzsolgatja, a magas ablakos, nyomott vörös szoba lüktet a félhomályban. „Nem tudok játszani…” – mondja Bandi, és bocsánatkérően mosolyog, de Simon a fejével kicsit bólint, Bandi fölemeli a leeresztett vonót, és újra cincogni kezd.

Bandi apja ront be. Kopasz, nyakkendője félreáll, liheg. „Megbolondultál? Örülünk, hogy csöndben meghúzzuk magunkat, és te most állsz neki hegedülni? Nem vagy az eszednél!” Nagy fülest ad Bandinak, annak kezéből messze repül a hegedű meg a vonó. A kottaállvány billeg, s talán az idők végezetéig ide-oda ugrálna, ha Simon oda nem ugrik, és el nem kapja. „Most, mikor úgy járnak körül, mint a kopók, ő hegedül! Eddig eszébe se jutott hegedülni! Eddig rohadhatott a hegedű a sarokban, ő élte a maga világát! Fél év előtt még úgy kellett berángatni a rongylabdái mellől, most egyszerre megtáltosodott! Mikor ez a francos ablak is nyitva van!” Az ablakhoz ugrik, és bevágja. Le-föl rohangászik a vörös szobában, Bandi lehajtott fejjel áll a kottatartó mellett. „Hát nem érted meg, hogy házról házra járnak, és összeszedik az ilyeneket? Hát meghalunk, nem érted? Csak azért vagyunk itt, mert szeretnek minket ezek a…” – itt fejével öklelő mozdulatot tesz Simon felé, aztán a szekrényhez ugrik, az aljából iratokat rángat elő, és begyűri az aktatáskába, remegő kézzel. Térdel a szekrény előtt, kopasz fején szánkázik a fény. Aztán megint fölugrik. „Meg ne halljam, hogy még egyszer hegedülsz! Egy hét múlva eltűnünk innen. Azt kibírod a hegedűd nélkül.” Kimegy. Hallatszik, ahogy lohol lefelé a lépcsőn. Simon ügyetlenül lehajol a vonóért, fölemeli, és tartja óvatosan a kezében, mint egy égi pálcát. Megint léptek kapkodása hallatszik, és Bandi apja ugrik be a szobába. „Nem! Szó sincs róla! Vidd el, fiam, magaddal ezt a hegedűt, dugd el valahová, ásd el, mit bánom én, majd meglesz, ha visszajövünk, vagy veszünk új hegedűt!” Bandi szekrényéhez rohan, közben az aktatáskájából kiesik egy vékony papír, azt hirtelen fölkapja, visszagyűri, aztán a szekrényből előrángatja a hegedűtokot, az kinyílik, piros bársonybelseje kifordul, ahogy a díványra dobja. „Add oda Simonnak! Mit állsz ott?” Bandi nagy keservesen lehajol, fölemeli a hegedűt, mintha egy édes testet venne föl, aztán nyújtja Simonnak, messziről, adná is, nem is, vagy mintha fölajánlaná. Simon alig éri el, de tartja erősen a hegedű nyakát, aztán beilleszti a tokba a hangszert, de sehogy sem megy. „Megvan annak a vájata, fiam, ne haragudj már – Bandi apja is ide-oda ugrál, be akarja erőszakolni a hegedűt a helyére, de az sehogy sem akar elhelyezkedni a kiagyalt fapárnák között –, megvan ennek a vájata pedig, ide valahogy be szokott menni, nézd meg, a fene egye meg ezt a hegedűt, legszívesebben összetörném, itt, talán fordítva?” Ide-oda forgatja a hangszert, az meg is pendül, egész kis légi hangot ad. „Még az hiányzik, hogy szóljál – szól rá a hegedűre Bandi apja, félelmetesen küszködik a kis hangszerrel a testes ember, beakad az ujja a húrok közé, megint pöccen egyet, mint egy újszülött –, hát csináld már meg, te!” – sziszeg Bandira az apja, Bandi lassan megindul felé, hátára fordítja a hegedű testét, és elhelyezi a piros bársonyrekeszek közt, mint egy kis halottat, a fedelét is rácsukja, és kicsit hátralép tőle, mintha nem tartozna hozzá. „Sok minden volt már a kezemben – mondja Bandi apja –, tényleg sok minden, aktatáskától lapátig, géppuskától tollszárig, de hegedű még nem!” Mosolyog, mintha mentegetőzne az ügyetlenségéért, az összekapkodott iratokért, a hamis papírokért, a kiabálásért, az egész háborúért, a drótsövényekért mentegetőzne, mentegetőzne az emberiségért, a kopaszságáért, a nyakkendője színe miatt, e miatt a félhomályos szoba miatt, sasorra miatt, bőre pórusaiért – nadrágjáról zavarában leveri a foltot, amit a rongy papírok előtti térdeplése hagyott, könnyedén akarja csinálni, de a folt nem jön le, aztán legyint, „egye fene” – mentegetőzik az állatból kiemelkedett emberfajta botrányaiért, Jeruzsálem aranytetejű templomaiért, a görbe izraeli utcákért, az átlyukasztott vékony zsidó Jézusért, talán még az évezredes vörös vérsejtek miatt is, az aktatáskája agyonfogdosott színe miatt, talán még a Föld létrejötte miatt is, a Földközi-tenger színe miatt, még a mentegetőzéséért is mentegetőzik, a bátorság megakadályozottságáért, őseinek petróleumboltja miatt, a láb vándorló állása miatt, talán magáért a teremtés miatt is… „Hát mit csináljunk? Hegedű még nem volt a kezemben…” – nevet, aztán kimegy.

Bandi megsemmisülve áll. Aztán elfordul, elmegy az ablakig, lenéz, valószínűleg apját akarja látni, apját, akit most szégyell, mint egy félresikeredett hőst, de aki görnyedten loholva a bezárt kapuk árnyékában mégis hatalmas apa, régi törzsek feje, családfő, kopasz feje ugrál a fák imbolygó árnyékában, szinte ugorva megy, surran, mintha tolvaj lenne, az emberiség véletlen tolvaja. Simon egyik lábáról a másikra áll, aztán óvatosan lenyúl a hegedűért, óvatosan fölemeli, nem tudja ő se, hogy kell tartani, aztán a hóna alá veszi, mint egy gyakorlott muzsikus, köhint… „Hát akkor elviszem… Ahogy apád mondta.” Csend van. Simon egy pillanatra pánikba esik, a düh szédülete fogja el, nem is lát, csak homályosan, azt se tudja, mit cselekszik, dühös Bandira, mit hallgat, hát nem is tud hegedülni, tényleg, addig csak a hegedűóráin gyakorolt, nem is tud játszani, most meg olyan gyászban van, hogy őt is fojtogatja, odamegy hozzá, megrázza, vadul, Bandi csodálkozva ránéz. „Mit akarsz?” – mondja, mintha egy idegen lenne, nyers, de émelyítő is a hangja egyszerre, kiközösítő, fölényes, Simon még taszít is egyet rajta, aztán mégis odaveti: „Majd átjössz… játszani… Hegedülni.” De Bandi erre se felel, ő meg dühösen kilép, határozottan, mint a német katonák léptek ki, elszántan, túltéve magát az egészen, jó, hogy oda nem veri a talpát a repedezett padlót borító vastag szőnyegre, kivágja magát ebből a félhomályos, most úgy érzi, fülledt szobából – megy lefelé a lépcsőn. A torkát szorongatja az izmok csomója a lépcsőfordulóban, mint ő a hegedű idomtalan tokját, mintha elhozott volna valamit a vörös szobából, nem is csak a húrozott hangszertestet, ezt a nyomorult tárgyi holttestet, a vékony zenét, a félrehajtott fejű, tojásdad Bandi esti hangulatát, ahogy a kottaállvány előtt áll, nemcsak a zenét vonta ki a tárgyak néma körvonala mellől, hanem egy darab emberi melegséget is.

Föl akar nézni az ablakba, Bandi ott áll-e, biztos ott áll, nézi őt, most fölinthetne neki, hogy „semmi baj, fiú!” – de nem teszi, egyenletesen lép, mintha a katonáktól ő is megtanult volna járni, keményen, biztosan, öntudatlanul – vagy öntudatosan? –, a tokot is jól elhelyezi a hóna alatt, lehet így menni, összpontosítva, határozottan, a fák is katonás sorban állnak, már úgy viszi a hangszert, mint valami fegyvert, a biztonság erejével, mintha megfeszülne benne valami, az akarat néma húrja. Megy.

Sokára jön át Bandi, sok nap telik bele. Ő nem megy át, most Bandinak kell jönnie. Jön is. Mióta nem járnak iskolába, most látja először. Égő barna szeme kiáll az arcából, kilángol belőle. Nem tudnak egymással mit beszélni. Megsimogathatná a karját, de ez már a nevetségesség teteje. Kimegy a konyhába, összeszáradt pogácsát visz be a viaszosvászon-szagú asztalról, azt adja Bandinak. Bandi majszolja, a morzsák leperegnek a díványra, mintha csak az első bombákra peregnének le. Nagy csattanások. „Minket nem bombáznak – mondja Bandinak Simon –, tudod, itt nincs gyár.” Bandi kezében megáll a pogácsa, egy morzsa vastag ajka fölött lebeg. Bumm! Ez nem lehet nagyon messze; a morzsa rendületlenül Bandi szája fölött lebeg. Bandi rámosolyog, kedvesen, mintha azt akarná mondani, nem baj, ha bombáznak, ez is vele jár. Megint becsapódnak a bombák, mintha a fröccsenést is hallanák, talán a vízbe dobják a bombákat? Bandi rendületlenül mosolyog, mintha megint csak meg akarná őt nyugtatni, hogy nem fél. De nedves barna szemén látszik a nagy veszély, mint áttört opál. „A hidat célozzák talán” – mondja Bandi egész halkan, hogy valami reálisat vigyen a láthatatlan bombák ívei közé. Simon látta egyszer a moziban, hogy oldják ki a bombákat a gépek, megszülik, mint anya a gyermekeit, puhán és ellenségesen. Azok meg imbolyogva szédülnek le a levegő párnáira. Simon föl is ugrik, és papírt szed elő, ráteszi May Károlyra a lapot, és rajzolni kezd: egy lebegő, nagy testet rajzol az égre, egy disznót, már tetszik is neki, ahogy röpül a disznó, Bandira sandít, aki ügyefogyottan emeli magához a pogácsát, nem eszi, mintha gipszet enne, csak forgatja a szájában a félelemtől az öklendezésig, Simon meg szeretné, ha túljutna Bandi a robbanásokon, de nem jut túl, csak rágja az ehetetlen pogácsát, a ragadós sárga port. Simon rajzol, nevetgél, hogy Bandi is nevessen, hallani, ahogy közel csapódik a bomba, üvegcsilingelés hangzik, nem is rossz muzsika, Simon valami ijedt gyönyörűségben rajzol. „Nézd csak – mondja Bandinak –, mintha szoptatná őket…” A nagy disznó-repülőre odaakasztja a lecsüngő bomba-malacokat, akik hegyes szájukkal csüngnek anyjukon, ötöt is rajzol egy puha-nagy testre, aztán a ceruzával egy vonalat húz a malacok szája és a test közé, és mondja: „Pang! Amikor leesik, érted?” Nevetnek. Simon már szinte várja, hogy újabb ihlet szülessen a bombáktól, essenek még, hogy rajzolhasson; nem kell sokáig várni, nagyot durran megint egy, ő meg rajzolja a másik anya-gépet, amint kioldja magából a malacok acélszínű bőrét. Szép. A veszély mint nedves ólom, csúszik be a vérerek közé, mint rejtett csigafonál, kacskaringózik a csigolyák dermedt tüskéi közt, Simonnak egész belenyikkan a gerince, az izgalom úgy szorítja, mintha a tüdejét kézzel szorítanák össze, fájdalmasan és a lélegzés gyönyörére vágyva, a fültöve is bizsereg – Bandi is nevet már, bólogat: szép, remek! Simonnak az ujjai is reszketnek, a vonalak megdőlnek, mintha csak tűket szúrnának az ujjai helyére, vagy ahogy lecsapott a kezére az új tanító nádpálcája – a fájdalom agyborító gyönyörűségét érzi, mint valami fölülmúlhatatlan jelenlétet az emberi sejtekben. Úgy érzi Simon, nagyobb lett önmagánál – túljutott saját szobakeretein, testkeretein, Bandit a repülők bombázó magasságába emelte, már nem bombázottak, hanem maguk is bombázók, mindenesetre röpülők, a veszélyből a veszélyt okozóvá váltak, megváltották magukat a rémület fetrengéséből a rémület gyönyörűségébe. Nevetgélnek a bombák hullása közepette, Bandi már tömi magába a sárga massza-pogácsát, ahogy nevet, kifröccsennek a szájából a darabkák, „ne nevettess, ne nevettess már!” – kiáltja fuldokolva, és jajgat a szobában, nagy szája remeg a túlélt pillanatoktól.

Csend van. Nyöszörögnek még, milyen jó ez a bombázás. „Bombázhatnának még” – mondja Bandi. „Ne hülyéskedj!” – mondja Bandinak, mert érzi, hogy Bandi érzékei elvesztették a belső valóságukat, már nem rettegik, hanem kívánják a veszélyt, mint a morfiumot, a delejt. „Örüljünk, hogy élünk” – mondja felnőttesen, mert úgy érzi, ő a papírlapra zuhant vissza, May Károly lovasfigurái közé, látja a könyv kirepedt csücskét, az agyonolvasott borító papundekliszeleteit, az elmosódó tintafoltot az indián szeme fölött. „Szépen eltalálhattak volna” – s ahogy ezt kimondja, átfogja a torkát a rémület, fuldoklik, az egész nyál a szájába szalad, ő meg szorítja a fogai közé. Fölugrik, kiszalad a konyhai mosdóhoz, és hány. Öklendezik, préseli a torkába magát a kitörő anyag, úgy érzi, a füle kireped a rosszulléttől. Rázza a fejét, szégyelli magát, kapaszkodik a konyhai mosdó vasöblébe, belehajol a pogány áldozati edénybe, mintha csak kivetni akarná magából az utólag összetorlódott félelmet. „Hánysz?” – kérdezi Bandi, ő a fejét rázza, aztán lassan nyögi ki magából a szavakat: „Nem. Csak tegnap… valamit ettem… pörköltet vagy mi a nyavalyát… meg nagyon sok kenyeret… Lehet, hogy attól…” – és már okádja is ki magából a hangokat inkább, mint a sugarat, valami torz fejhangon nyomja ki belőle a rettegés a saját anyagcseréjét. „Á, hrr. Na. Megvagyok.” Mossa az arcát, vizet vesz a szájába, kiköpi, újra, aztán lenyúl az elegánsan megvékonyodott mosdószappanért a bádogtartóba, és mosakszik. Bandi nézi, olyan félrebillent fejjel, mint mikor hegedül, csak most érdeklődve. Simon a fejét is a csap alá tartja, a fülét dörzsöli, hogy a jéghideg víztől visszatérjen az igazi eszmélete. A vászonnal marja az arcát, dörzsöli, egészen kipirosodik a sápadt arc, leereszti a törülközőt, és mosolyog Bandira.

„Hegedülj valamit, jó?” Bandinak fölcsillan a szeme, a barna gombok megragyognak, a tojásdad arc megint felölti zenei kedvességét. Simon szalad is, int Bandinak, hogy jöjjön. Kimennek az udvarra, az ősz zörgeti a száraz virágszárakat, súrlódnak egymáshoz. A téglakockák lefektetett során a sufnihoz mennek, a lakatot Simon egy titkos mozdulattal kinyitja, és kiakasztja a vaspántjából. Oldalt farakás van föltornyozva, a fa nedves szaga lebeg, mint a nedves lepedő. Simon a farakást kezdi széthányni, amíg jócskára előbukkan a fekete tok. „Na. Nem mondhatod, hogy nincs meg. Itt mindig meg fogod találni.” Kihalásszák Frank András hegedűjét a fák alól. Dédelgetve veszi kezébe a tokot, kinyitja, és finoman benyúl a hangszer fényes, mézsárga nyakáért. „Ez az” – mondja áhítattal, mintha lehetne más hegedű is a farakások alatt. „Játsszál valamit.” „Nem nagyon tudok.” „Mindegy, amit tudsz.” Bandi leül a farakásra, elhelyezi a fenekét, aztán hóna alá veszi az íves fakazettát, huzigál kicsit a vonóval. Hangol, csavarint a csavarokon, pengeti a húrokat, mint egy művész. Aztán leereszti a vonót, átgondolja, mit is tud a világmuzsikából. Aztán csak az a kis dal jut az eszébe, amit a fák, madarak napján szoktak énekelni az iskolában, olyan bukdácsolva és ütemesen játssza ő is: „Árnyas erdő-ben-szeret-nék…”

Cincog a muzsika, Bandi fölmosolyog az álla alá dugott hegedűből, Simon hallgatja, figyeli. A sufni falán szivárog a kis dallam, az utcára, a terek fölé, le a vízig vagy még tovább. Nyüzsgés támad, kiáltozás, a vasat rángatják a kapun, ütik a falapot. Aztán nagy csörtetés az udvaron, durva hangok és futkosás, kiáltozás. Fölrántják a sufni ajtaját, és két feketébe öltözött, színes szalagokkal díszített katona áll a fölszálló porban. Fejükön diáksapkaforma, ferdére csapott katonafedő, szőkeségük kivirít alóla, Simon látja, jól passzol a hajhoz a fekete szín, mint általában a szőkéknek a gyász. Olyanok, mint két derűs arcú, de szigorú kéményseprő, géppisztoly van a kezükben, és hadonásznak. Nem érteni, mit mondanak, nagyon gyorsan beszélnek, de a „jüdische” elég gyakran szerepel benne. Mutogatnak az égre, hogy bombáznak, a földre, hogy elbújni, de a hegedűt kikapják Bandi kezéből, és megfenyegetik vele. Aztán a másik nagyon alaposan visszarakja a tokba. Megint csak mutogatnak, Bandira: „Wer ist dieses Kind?” Simont megragadja az egyik az ingénél fogva, aztán elejti, ő meg motyog valamit az ordítozásra: „Ein ungarischer Mensch…” – mire azok nagyot röhögnek. „O, o, ungarischer…” – aztán a két szemüket mutatják az ujjukkal: „Siehst du nicht? Du muss ein Okular kaufen…” – és mutatják Bandi orrát, az egyik végighúzza az ujját rajta, a másik a sajátján mutatja a kampót. „Genug” – szólal meg az egyik. Irányítja kifelé Bandit, meglöki kicsit, csak annyira, hogy az kilóduljon az udvarra, és mutatja neki, vezesse csak, haladjon. Átmennek a virágok száraz szárai közt, és megfenyegetik Simont. Eltűnnek a kapuban. Bandit elrejti a két kéményseprő válla.

Utoljára a hajóállomáson látja Bandit. A környező falvakból összegyűjtött fejek nyüzsgése közt, a vastag kabátok közé szorulva. Valahogy nyüzsögnek, mint a bogarak, rettenetes némaságban. Legtöbbjük arca borostás, behorpadt. Fejük előrelóg, mintha okosság lenne a nyaktartásukban. Az asszonyok feketék, mellük összenyomódik a tömegben. Nincsenek sokan, de egymás mellé szorulva állnak. Vezényszavak hangzanak, lendületes tisztek irányítják az emberek és gépek mozgását, távolról. Minden csupa jó mozdulat, csupa szakszerű ügybuzgalom. Mintha nem is egy emberfajta lennének, hanem meggyötört barmokat terelnének össze gyors mozgású csizmás emberek. A két nép áll itt, szorgalommal és nosztalgiával, fényes csizmákkal és lúdtalpbetétekkel, meghajtott bölcs háttal és tigrisfeszülő izmokkal, kimosakodva és rongyosan. Két nép az emberiség egy-fájáról, fölnéző, hosszan néző zsidószemek és gyors villanású cselekvő szemek, hadonászó ásványzöld egyenruhás karok lendülnek pontos irányban, és hegedűujjak kapaszkodnak egymás elveszett karjába. Tereltek és terelők, védtelenek és hajtók. Simon látja ezt, a fa mellett néhány taknyos orrú gyerekkel húzódnak meg. Fekete és zöld nép, megáldva és elveszítve. De ki az áldott, és ki az elveszített? A lecsüngő fejekben távoli gondolatok keringenek, magyar jogszabályok, cipőgondok, a menekülés elcsillant reményei vízen és levegőben, svájci rokonok címe, filléres kereskedelmi árkülönbségek, örökre eltűnt kis szórakozások, babanevetés. A fölvetettekben sárga sör úszik egy hamburgi kikötőben, gyűrött babafénykép, széles harmonikaszó és rajongó benzingőz. Az uszályra terelik az összeszorult embereket. És jelentőségteljesen fölbukkan a Fő téren a masírozó katonák sora, egyetlen lépés az egész sor, a csizmák élesen vágódnak a kövezetre, Simon rémülten látja, milyen szép, milyen összeszedett és irgalmatlanul elegáns. Zeng a széles út aszfaltja, aztán cövekként megáll az egész oszlop. Bandit látja, az arca a korlát magasságában tűnik el, a nyomorult kabátokba fúródik az orra. Távolabb tőle a kopasz fej, pár szál haját föllobogtatja az októberi szél. Simon az ő régi matrózát is látja, amint a korlátok közt imbolyog. Hadonászik, a tőle jó távol állóknak tart előadást, mindenesetre van véleménye. Rettentő nagy véleménye van, mint mindenről, száll a szélben a vélemény. A katonák fegyelmezetten állnak, mint az összeszíjazott szobrok, az alakulat formája mesteri. A matróz dülöng, az uszály megy. Távolodik a parttól, a hideg belefúj a visszameredő arcokba. A víz nagy lebbenéssel ér partot a vontató nyomulásától. „Összeszorultak. Nem mondhatják, hogy most rossz testvérek. – A matróz nevet. Mutat feléjük az ujjával. – Kifogták őket, mint a halat. Kiszedték a vízből, és újra a vízbe dobják. – Megkapaszkodik a korlátban, egészen kislattyog a part meredélyére. – Nem lehet valami nagy meleg most a hajón, az biztos. Valami jobb szállást is kitalálhattak volna nekik. Így még Ausztriáig sem jutnak el. Na de hal legyek, ha addig el nem süllyesztik őket. Fogadjunk! – A távolabb állók felé nyújtja a kezét, pedig azok jó messze állnak. De ő csak nyújtja a kezét. – Fogadjunk, hogy elsüllyesztik őket, na miben? Egy üveg jamaicai!” Sorozat hallatszik, a matróz meginog, most már biztos, hogy nem veri be az Idegennek a pofáját, aki Simont elgázolta, már nem irányítja a révparancsnokságot, zajos beszéde elhal a nyárfák érdes susogásában, megperdül, és lezuhan a partról. Meg se nyikkant. A víz dob egyet rajta, aztán fölveti, ott úszik széttárt karral, megpirosítva a vizet maga körül, fél szemmel a kifényesedett délutáni égre bámul, mint régi szentek fancsali képe, a teremtés átvilágított pillanata felé száll üveges, időtlen tekintete, ahol a felhőkből „látá Isten, hogy minden jól van.” Mózes népétől nem messze, Mózes zseniális megvilágítottságában úszik, mint egy rongylabda.

 

– Együtt aludtak a lányokkal a barlangban?

– Hogy érti ezt?

– Közös sátruk volt, vagy hogy volt?

– Ők sátorban aludtak.

– És maguk?

– Mi nem vittünk sátrat a fiúkkal.

– Hát miben aludtak?

– Hálózsákban. Vízhatlan hálózsák volt velünk.

– Lehet így kielégítően pihenni?

– Legtöbbször barlangi túránál ezt használjuk. Köztudott egyébként.

– S a lányoknak mégis megfelelőbb volt a sátor?

– Természetesen. Érzékenyebbek, meg hát a változás időszakában indokolt a megfelelő védettség.

– Mennyit aludtak egy nap?

– Rendes mennyiséget. Egyébként ki mennyit akart. Több mint nyolc órát, rendszerint.

– Hány napig voltak lenn?

– Három napig.

– Előtte nagy túrákat tettek?

– Elég nagyokat, de a terep szerint elég könnyűeket. Vizes járat nem szerepelt a programunkban, csak ez az egy, a Fátum.

– Addig nem is lettek vizesek, amíg a Fátumba nem léptek?

– Délután, vagyis déltől voltunk a barlang egy másik szakaszában, a Csodálatosság Tükrénél, ott néhányan visszafelé a vizes ágat választották, mert az rövidebb volt vagy negyedórával.

– Annyira fáradtak voltak?

– Á! Dehogy voltak annyira fáradtak. Egyrészt heccből, másrészt a hosszabb úton kellett jönni azoknak, akik a fényképező felszerelést hozták.

– A halottak, akik meghaltak, szóval azok hol jöttek?

– Úgy emlékszem, Bálint és Ferenc a vizes úton jött a halottak közül, Sándor nem. De ez teljesen lényegtelen. Az életben maradtak közül Ágoston meg Ottó jöttek a vizes úton.

– A lányok?

– Ők is. Itt csak combig ér a víz.

– Meddig tartott ez a Fátumot megelőző túra?

– Azt hiszem, kettő után indultunk, és öt után jöttünk vissza.

– Körülbelül három óra?

– Olyasmi.

– Levetették akkor a vizes ruhát?

– Akkor már nem vetettük le, mert még jobban fáztunk volna.

– Annyira fáztak?

– Nem dideregtünk, de nem volt melegünk. Mindenesetre jobb volt a ruhában maradni, mint a vizes ruhát újra visszavenni magunkra.

– Nem lehetett megszárítani előtte?

– Nem volt rá idő, hogy megszáradjon.

– Annyira időre mentek a Fátumba?

– Nem hajszálpontos időre, de hét körül el akartunk indulni, s addig nem száradt volna meg a vizes ruha. Így viszont átvette a test kipárolgó melegét, és csökkent a nedvessége.

– Mennyi idő a Fátum?

– Attól függ. Mindenesetre a leglassabb tempóban is meg lehet tenni három óra alatt. Valóságos ideje két óra sincs.

– Mit jelent a valóságos idő?

– Hát hogy megy az ember, rendes ütemben.

– Így mikorra értek a menedékházba vissza?

– Nem tudom. Nem lehetett több tíznél.

– Beszéltek előtte arról, hogy nem fáradt-e valaki?

– Persze. Minden túra előtt megkérdezem, hogy érzik magukat, nincs-e valakinek valamilyen panasza.

– Gondolja, hogy ilyenkor valaki bejelentkezik, hogy fáradt, vagy gyöngének érzi magát a túrához?

– Miért ne jelentkezne?

– Volt már, aki jelentkezett?

– Nem volt. De nem is volt fáradt.

– Hát azért hárman eléggé fáradtak voltak… visszafelé. Bocsásson meg, úgy értem, hogy esetleg szégyelli magát, bevallani mások előtt, hogy nem bírja az iramot.

– Az attól függ, hogy milyen közösségben van. Nálunk bevallják, ha valakinek valami baja van. Ez természetes. A hangnemtől, a vezető iránti bizalomtól függ, azt hiszem, minden.

– Magát szerették, szeretik ezek a fiatalemberek?

– Mit mondjak erre? Az volt az érzésem, hogy szeretnek, szívesen vannak velem, szívesen vesznek részt az általunk tervezett programokban, túrákon.

– Volt valami versengés a maga szimpátiájáért, úgy értem, elismeréséért, észrevette, hogy hajtanak a dicséretét kiérdemelni?

– Versengés nem volt, de nevelő és diák viszonylatában elképzelhetetlen, hogy a diákot közömbösen hagyja, ha a tanára elismerését kivívja. Ez minden rendes iskolában is így van.

– Azt mondta, voltak, akik nem teljesítették azt a normát, hogy bekerülhessenek az induló hm… csapatba, szóval, akik a Fátumba mentek?

– Nem normáról volt szó. Egyszerűen a létszám is korlátozta önmagát, meg a legjobbak kerültek előre. Ez természetes, nem?

– De hát valamilyen rangsort csak fölállít a diákjai közt, nem?

– Hát persze hogy fölállítok. Melyik tanár nem állít föl?

– A túrázó gyerekek közül kik voltak magának a legkedvesebbek, legszimpatikusabbak?

– Nem tudom, mért kérdi. Mindegyik szimpatikus volt, becsültem őket, szerettem, jó diákjaim voltak.

– Na de egyformán szereti őket? Minden egyes diákot?

– A mi fölfogásunk szerint minden diák, minden ember kedves, szeretetre méltó, azt hiszem, ezt nem kell magyaráznom.

– Általános szeretet. És ha hirtelen emlékezetébe idézi az egyes arcokat, kik bukkannak föl, milyen sorrendben?

– Ez pusztán emlékkép. Ottó, Lajos, Bálint, Sándor…

– Ottó milyen tanuló?

– Ottó egészen kiváló. De…

– Bálint?

– Ő is, azt hiszem, négy egész hat volt.

– Sándor?

– Ő is jó, négy fölött jóval.

– Jó tanulók. Van most olyan rendszabály, mivel kevés a hely, hogy ebédet csak négy egész fölött biztosítanak a gyerekeknek.

– Nálunk mindenki kap ebédet…

– Nem magukról van szó. Csak hogy a jó tanuló közelebb férkőzik a tanárhoz, az iskola egész építményéhez.

– Az csak kívülről látszik. Én nem teszek ilyen megkülönböztetést.

– Nem rajongtak túlságosan magáért ezek a diákok?

– Rajongtak? Mért rajongtak volna?

– Nem tapasztalta?

– Nem hiszem, nem tapasztaltam semmi ilyet náluk.

– Hogy túlságosan fölnéznek magára, szentnek veszik minden szavát?

– Jól megvoltunk. Mint addig is a diákjaimmal.

– Minden tanárukkal így vannak? Így rajongnak értük?

– Nem hiszem, hogy ez rajongás.

– Van olyan, akit kevésbé szeretnek?

– Hát… vannak idősebb tanárok, ez érthető, akikkel nem találják meg olyan könnyen a kapcsolatot.

– Ha statisztikát csinálnánk, a diákok hány százaléka szereti magát mint példaképét, szellemi vezetőjét?

– Példakép… azt hiszem, túl nagy szó. Sokan szívesen vannak a környezetemben.

– Mégis, hány százalék?

– A százalék megtévesztő.

– Maguknál nincs olyan szavazás, hogy tanártitkárt választanak titkosan a diákok?

– Olyan választás van, hogy ki képviselje az összdiákságot a tanárok közül a tantestületben, olyan volt…

– Maga az, nem?

– Idén én voltam.

– És tavaly?

– Tavaly is… Nézze, ez attól is függ, hogy sok mindennel foglalkozom, szakköröket vezetek, nevelő tanár is vagyok, osztályfőnök…

– Hány osztályban?

– Egy osztályban, természetesen.

– Szóval hány százalékot kapott? Úgy értem, a diákság hány százaléka szavazott magának bizalmat?

– Hát… idén… 91 százalék.

– Igen. Nem nedvesedett át az a hálózsák?

– Hogy érti?

– Úgy, hogy a barlangban különben is van nedvességtartalom, elég magas, nem?

– Persze. De az szigetelt anyag, úgy értem, nedvességálló.

– És csak úgy a földön feküdtek?

– Hát a hálózsákban.

– Milyen hálózsák volt?

– Amit itt lehet kapni a boltokban, cseh típus.

– Nem viháncoltak este a srácok?

– Jókedvűek voltak, de nem viháncoltak.

– Nem mászott be valamelyik a lányokhoz?

– Nem értem. Mért mászott volna be?

– Miért? Nos, csak kérdem. Hogy ellenőrizte ezt?

– Hát… ezt nem ellenőriztem, de ebben a szellemben… ez nem fordul elő.

– Olyan nagy bűn volna?

– Nem tudom, szükséges-e, hogy tizenhét éves gyerekek bemásszanak tizenhat éves lányokhoz, épp a túra alatt.

– Elvileg nem lehetetlen. Nem volt valami, ami összefűzte személyesen is a lányokat, fiúkat?

– Nem. Ha erre gondol. Jóformán nem is ismerték egymást.

– Főbenjáró bűn volna, ha ilyen fönnforog?

– Nem főbenjáró, de nem hiszem, hogy állami iskolákban örvendetes volna, ha tizenhét éves diákok kapcsolatot létesítenek osztálytársaikkal.

– Milyen büntetést vonna maga után?

– Lehetetlen. Nem vagyunk nyomozó hatóság, de lehetetlen, mint ahogy állami iskolákban is az.

– Volt már rá példa?

– Mire?

– Hogy szexuális kapcsolatot létesített valamelyik tanulójuk?

– Kivel?

– Bárkivel.

– Nem vagyunk nyomozó hatóság.

– Volt?

– Nem tudok róla, hogy ez valaha is problémát jelentett volna.

– Nem került nyilvánosságra?

– Nem került ilyen.

– Van, amiről soha nem beszélnek?

– Mondtam már a múltkor, hogy azt hiszem, normál egészségnek megfelelően neveljük e tekintetben is az ifjúságunkat.

– Hogyan oldják meg szexuális gondjaikat a kamaszok?

– Azt hiszem, két vágányon haladunk. Mi a szerelmi életet is a személyiség szerves részének tekintjük, és nem elszigetelt problémának. Ahogy maga kérdezi, az olyan, mintha éppen magának, vagy hogy úgy mondjam, ennek a felfogásnak lenne fétis vagy kifejtendő tabu a hm… szexualitás. Ha már így nevezi.

– És?

– Mit és?

– Hogyan oldódnak meg ezek a problémák, hm… gyakorlatilag?

– Még egyszer el kell mondanom, hogy ez a terület a személyiség integráns része. Mi az egész embert igyekszünk jó szellemben, vallásos erkölcsben nevelni. És még egy. Nem hiszem, hogy minden szóelemzés a valóságot is adja egyúttal.

– Szóelemzés?

– Úgy értem, nemcsak szóval, hogy úgy mondjam „kibeszéléssel” lehet problémákat megoldani. Nem hinném, hogy állami iskolákban az osztályfőnökök többet tudnak a gyerekek szexuális kérdéseiről, mint mi.

– Azt sem hiszem, hogy megriadnának ezektől a kérdésektől.

– Nem riadunk meg, csak nem hiszem, hogy általánosságban érdemes lenne erről beszélgetni. Minden egyes személyiség külön útja ez, amit benső differenciáltságában kell szemlélnünk. Ehhez a szó kevés.

– Ettek a Fátum előtt valamit?

– Persze hogy ettünk.

– Mit ettek?

– Hát… mindenki tetszése szerint az előre tervezett ételekből.

– Meleg ételt is ettek?

– Meleg ételt nem ettünk.

– Teát?

– Teát sem ittunk. Nem volt kívánatos, hogy menet közben izzadjanak még jobban.

– Hideget ettek.

– Hideget.

– Mit?

– Jó darab szalonnát, volt sajt, alma, kenyér, csokoládé.

– Mindenki evett szalonnát?

– Azt hiszem, igen. Vagy Sándor, az nem. Sándor nem evett, mondta, ő nem kér, nem szereti, inkább kolbászt evett. Ha jól emlékszem.

– Elmondta nekik, milyen túra vár rájuk?

– Persze.

– Hogy mire vigyázzanak?

– Részletesen megbeszéltük, hány szifon van, ahol vízbe kell merülni stb. Alaposan tisztában voltak az egész járattal.

– Hány szifon volt?

– Három.

– Egyformák?

– Nem. Egyik sem túl hosszú. Talán három és fél méter a leghosszabb. Aztán vagy kettő és másfél, ilyenek.

– Ezekben meddig ér a víz?

– Különböző.

– Általában?

– Általában derékig, combig.

– Kinek az ötlete volt ez a túra?

– Nem ötletünk volt, hanem régebbi tervünk, mint ahogy előzőleg is jártunk a járatban. Mint egy teljesítmény. Ahol sporttal vagy testedzéssel foglalkoznak, ott ez nyilvánvaló, valamilyen különleges alkalom, de nem rendkívüli. Ahogy…

– Ahogy?

– Mit mondjak? Ahogy az ejtőernyőugrás is furcsának tűnik annak, aki sohasem ugrott. De annak, aki ért hozzá és kedveli, természetes, sőt érdekes, szép.

– Valami plusz. Feszültség, izgalom?

– Egyszerűen: szép feladat.

– Ha kívülről képzeli el, és kivetíti, mint egy képet maga elé, elég különös játék, szilveszter éjjel bebújni egy barlangi vizes járatba, ahol háromszor vízben kell haladni, teljesen sötét van, ránk borul a föld, tapogatózva haladunk, botorkálunk a föld alatt, fejünk fölött közvetlenül a barlang plafonja, mi haladunk a sötétben. Nem tudom, hogy ez a boldogság-e.

– Nem boldogságról van szó. Az élet egészéről.

– Mint erről az alagútról?

– Dehogy. Semmi ilyen összefüggés nincs. Csak egy kis étape a teljesebb fejlődéshez. A belső erőfeszítések higgadtabb egyensúlyához. A nyugalomhoz, amit az erőfeszítés transzformált békéje ad. A távlathoz, mely nagyobb, mint egyszerűen a mindennapi lét.

– Minek nyugalom ezeknek a fiataloknak? Sajnos örök nyugodalomra tértek.

– Ez éppen olyan kiragadás, mint a többi, ne haragudjon. A barlangászok nagy része nem pap vagy piarista diák. Mégis mennek. Föltartóztathatatlanul. Nem volna helyes egyetlen kiragadott példával eléjük állni, hogy ne menjenek barlangba. Egyébként úgysem lehet lebeszélni róla őket.

– Elgondolkoztató. De hova vezet ez a barlangi út?

– Sehova. Ha úgy tetszik. Szabadságba, ha ezt akarja. A lélek szabadságába. De nem úgy, hogy derékig lehetünk vízben, mert azt fürdőkádban is megtehetjük. Az élet hosszabb távú megértésének egy azzal összefüggésbe szorosan nem hozható nyugalmába, mit mondjak?

– Mondja.

– Önmagunk legyőzéséhez, ha ez tetszik magának.

– Le kell győznünk önmagunkat?

– Le. Ha már így kérdi. A legyőzés a lét egy ki nem élezettebb formája. De ezt maga is éppen olyan jól tudja, mint én. Teilhard írta az egyik kínai útja idején, valahogy azt, hogy minél tovább él, annál inkább érzi, hogy a nyugalom önmegtagadásból áll. Ami annyit jelent, ahogy ő írta, határozottan elfogadni, hogy semmiféle jelentősége nincs annak, hogy boldogok vagy boldogtalanok vagyunk.

– Elég áttételes, amit mond. Közvetett legalábbis. Gondolom, szereti Teilhard de Chardint?

– Szeretem.

– Hány éves lehetett Teilhard, amikor ezt írta?

– Úgy ötven körül.

– Gondolja, hogy ez a szemlélet tizenhét éves korban is megfelel?

– Vannak szemléletek, melyek minden korban megfelelnek.

– Gondolja, hogy tizenhét éves korban sincs semmi jelentősége annak, hogy boldogok vagy boldogtalanok vagyunk? Ahogy maga mondja.

– Nem lehet minden kérdésre egyszerre felelni. Ahhoz egyszerre száz nyelven kéne beszélni, egyetlen szájjal.

– Értem. Teilhard-t tudósnak tekinti, vagy fantasztának?

– Senki se vonja kétségbe tudományos eredményeit.

– Nos, mégsem mindenki teilhard-ista.

– Én sem vagyok az.

– Nem találja fantasztikusnak Teilhard végkövetkeztetéseit?

– Aki egész koncepciót hoz létre, mindig működik a fantáziája is.

– Vagy megáll az ismeretlen előtt.

– Aki pesszimista.

– Maga?

– Én? Én nem vagyok. Egyébként nem vagyok se tudós, se nagy ember.

– De kis körben mégis nagy ember. Vezető.

– Amatőr szerep. Egyébként a magam bizonytalanságaival együtt.

– Maga nem tartja fantasztikusnak Teilhard Omega-pontja felé való földöntúli szellemi sűrűsödést a híg anyag lábaiból kikelt emberiség számára?

– Ismétlem, Teilhard átfogó világképet, magyarázatot akart adni, vázlatot az elképzeléseiről, amelybe természetesen belevitte a maga lelkesedését is. Freud, aki sokkal reálisabb dolgokkal foglalkozott, azt hiszem, legalább olyan fantasztikus módon próbálta titokzatos egységbe foglalni elgondolásait, mondhatnám, idealisztikusabb módon a maga nyers tudat alatti szövevényét vagy absztrakt tudatfelettijét.

– Amennyire tőle telt, tapasztalati úton.

– Hagyjuk ezt. – Mit mondott a lányoknak?

– Mikor?

– Amikor maguk a Fátumba indultak.

– Mit mondtam volna?

– Elbúcsúztak?

– Nem kellett nagyon búcsúzkodni. Úgy volt, hogy rövidesen visszatérünk. Azt mondtam, hogy várjanak.

– És ők vártak?

– Vártak. Amíg meg nem tudták…

 

Simon nézi a vizet. Ez ugyanaz a víz, ami otthon folyt. De ez szürkébb. Idegenkedett most ettől a víztől, ami olyan kedves volt számára odahaza. Ott folyónak tűnt, kiáradt a hegyek közt, földrajzi szabadságot hordozott, folyt. Itt mintha nem is folyna. Úgy érzi, ahogy őgyeleg a Duna-parton, mindig idegen marad ebben a városban. Szépek a hidak, de a villamosok rögtön gépivé is teszik; otthon egy szekér vagy ember ballagott át néha a távoli hídon. „Megszentelte” emberi mivoltával. Itt szervezés folyik, praktikus élet, mintha okosan terelnék az embereket.

Nincs elég harisnyája. Anyja gondosan becsomagolta a két párat, amit hozott, az egyiket megstoppolta keresztjeinek selymes hálózatával. Ült a díványon, félrehúzta a függönyt, és lehajtott fejjel foltozta az ő jövendőbeli híres nagyvárosi harisnyáját. Apja azt mondta: „Nem a harisnya a fontos…” Reggel igyekszik úgy fölvenni, hogy a sarkát ne húzza végig, nehogy a foltozás hátul kibukkanjon a cipőjéből. A talpához ér a nagy csomó, a szára pedig nemhogy a térdéig nem ér, hanem a bokájáig. A vasárnapi kimenő nem sokáig tart, lelkükre kötötték, hogy ne mászkáljanak el, két óra múlva vissza kell menni, mert még kicsik a város méreteihez. Első útja a folyóhoz vitt, vonzotta a lehetetlen azonosítás.

Következő vasárnap már mindenki szabadabban mozog. A fiúk nagy, sunyi mozdulatokkal beszélnek semmitmondó kis terveikről. Van, aki rejtélyes mozikról beszél, ahol vadnyugati cowboyok száguldanak fehér lovakon végig a prérin, úgy beszélnek Big Billről, mintha a nagybátyjuk lenne. A másik azt mondja, ismer olyan cukrászdát, ahol egészen sötét bokszok vannak, a vörös lámpa még az asztal sarkát sem világítja meg, nincs messze, itt van az első mellékutcában, ott aztán lehet… Hogy mit lehet, azt már nem hallja Simon, biztos csókolózni. De kikkel? Mikor egy lány se jár a gimnáziumba, igaz, a margitosokkal közös megnyitójuk volt a templomban. Na de a templomban csak nem ismerkedtek meg? Igaz, kitelik tőlük. Brenner, a hangadó, rövid, erős hajjal, tömpe orral, mintha csak két lyuk lenne az orra, a Ligetbe akar menni, ott lőni lehet, panoptikumot nézni, állítólag Frankenstein, a rém is ott van, leöntve viasszal. Simon húzza a harisnyáját, igyekszik a foltot alul hagyni, meglökik, ahogy húzza, továbbmennek az ágya mellett. Nem tartozik senkihez, talán nem is fog. Hagyja, hogy sürögjenek-forogjanak körülötte, majd csak elmennek. „Te nem jössz, Simon?” Brenner rá is ki akarja terjeszteni áldását, nyilván. „Nem… majd mindjárt.” „Hova mész?” – az ajtóból szól vissza Brenner. „A Duna-partra, talán…” „Valami kis tyúk, mi?” „Á. Egyedül.” Brenner megfenyegeti kedvesen az ujjával Simont: „Nem is vagy te olyan ügyefogyott, mint amilyennek látszol. Na szevasz!”

Simon várja, hogy elül a zaj. Brenner trappol végig a folyosón, kileng a nagy ajtó, és apró nyikorgása jelzi Brenner végét. Simon lehúzza a harisnyát, a másikat is előkeresgéli a szekrényből, aztán körülnéz. A szemléltető polcról levesz egy folyóiratot óvatosan. Leül vele az ágyra, nézegeti. Szép színes képek a Természettani Tükörben. Egy csodaruhás figura éppen a tenger mélyébe száll. Olyan, mint egy Mars-lakó. Most nem ez a fontos – gondolja Simon, apja észjárása szerint, kitép belőle két lapot, és visszaviszi a folyóiratot. Bebugyolálja a harisnyáit a finom fényű papírba, aztán mezítláb sietve a cipőjébe lép. A csomagok kicsit nagyok. Nem az a fontos. Befűzi a cipőt, odaszalad a szekrényhez, a kis tükörbe bámul. Mellette Morvay szekrénye, belső falán talpig kivágva Bette Davis, arcán sejtelmes félmosoly. Simon becsukja a szekrényt, nehogy meglássa a felügyelő, ha bejön. Aztán veszi a fényes csomagjait, megy. A folyosón csöndben lép. A Klauzúra kinyílik, és Kellner tanár jön, föltartott, sietős fejjel, ahogy mindig jár. Haja kicsit őszbe játszik, reverendája suhog az oldalán. Mindig úgy jár, hogy suhog a reverendája, ez külön tudomány. Pedig szorosan összefűzi a derekán az övet, a cingulust, mellére is simán ráfeszül a fekete szövet. Olyan, mint egy fekete katona, rá van öntve a ruha. „Laudetur…” – surran el mellette Simon. Kellner tanár megáll. Egy helyben áll, nézi Simont. „Szervusz, fiam!” Nem szól mást, de Simon nem mer továbblépni. Aztán indul, még egyszer azt mondja: „Laudetur…” „Hova mész?” „Szabad idő van… kimegyek.” „De hova? Van valami programod?” Mi programom, programom lenne? „Csak úgy kimegyek… egyik távoli rokonom lakik itt a városban… ahhoz megyek. Nem fontos.” „És mit viszel?” „Semmi különös… Ebédről maradt az a kakaós sütemény, szereti a süteményt, öreg néni, azt viszem neki…” „Rendes gyerek vagy. Egyébként látom, igyekszel. Tanultál már előzőleg latint?” „Az otthoni pap tanított egy kicsit… Anyám akarta, ministráltam neki… ő adott egy kis könyvet is, a »Játszva latinul«-t, abból is.” „Helyes. Egyébként nem azt mondjuk, hogy Laudetur… Kimondjuk, hogy Jesus Christus. Jesus Christus fontosabb, mint a Laudetur. Érted?” „Igen.” „Örülni kell, ha valahol megvallhatjuk, hogy Jesus Christus. Ha valaki azt hallja, hogy Laudetur, még azt is gondolhatja, hogy jó napot.” „Aki nem tud latinul.” „Úgy, ahogy mondod. Jobb, ha hallják, hogy Jesus Christus, nem?” „Igen.” „Egyébként nincs kedved egy kicsit bejönni hozzám? Mutatnék neked régi képeket. Vagy nagyon sietsz?” „Ne… em… Nem nagyon sietek.” „Gyere, ha van kedved…” – és fejére tette finom kezét Kellner atya, és mentek visszafelé, a Klauzúra felé. Kellner atya keze olyan volt a fején, mint egy áldás, érzi, hogy rendezetlen hajtövei bizseregnek a finom kéz alatt. A kulcs olajosan-halkan siklik a Klauzúra zárjában. Ide nem lehet bejönni diáknak, se nőszemélynek – ahogy Brenner fölényesen mondja. A nagy oszlopokon nyugvó lépcsőrendszer szürke fényt vet, az ajtók vastag fából készültek, festésük, mint a lakk, de nem olyan harsány. Az egész lépcsőház súlytalan, lebeg. „Följebb megyünk eggyel” – mondja Kellner atya, és elengedi Simon fejét, mintha most már magától kellene emelkednie. A lépcsőkorlát kemény fájába nincs dísz faragva, csak egy enyhe, elegáns vonal. A vasdíszek nem ábrázolnak semmit, elvont kacskaringók, de mégis tömören törik meg a teret. Félhomály van, az ablakok nagyok, de színes üveglapok kék-pirosa, piros-sárgája töri meg. Simon még reménykedik is, hogy az ablakokon fölbukkan valami ábrázolat, ahogy az otthoni templomban a kosarat tartó, fehér ruhás Erzsébet, szélesre sikerült üvegmosolyával, de semmi. A színes üvegek játéka mégis barátságossá teszi a lépcsőfordulót – annyi hely van itt, hogy embertömegek elférnének, s talán épp ez teszi, hogy olyan légies, fölöslegesen tágas. Az ablakmélyedést nagy, szürke márványlap borítja, jó asztalnyi, de magasan van. Simon föl sem érné. Akár ott is el lehetne lakni – ez jut eszébe, a nagy lépcsőkön haladva Kellner atya suhogó reverendája mellett. A levegő mozdulatlanul áll, mint egy földöntúli barlangban. Simon megbotlik egy lépcsőben, Kellner atya megfogja. „Nem baj, csak itt csendben kell lenni” – mondja kedvesen. Valóban csend van. Sehol egy lélek. Szaga sincs. A plafon magasan van, fehér görbülete irreálisan könnyű, puha, mintha nem is anyagból volna, hanem a lélek meszelt fehérségéből. A kemény vonalú oszlopok és lágy vonalú minták áhítatra dermesztenek. „Na erre” – mondja halkan Kellner atya, és befordulnak a keresztfolyosóra. Simon csodálkozik, hogy „00” van kiírva az egyik ajtóra, mintha elképzelhetetlen volna, hogy itt természeti funkciókat is végeznek emberek.

Reverendája mögé nyúl Kellner atya, s valahonnan a fenekéből húz elő egy kulcscsomót, halkan beakasztja az ajtóba az egyik sokfogú rézkulcsot, és kinyitja. A kis küszöbön túl még egy ajtó van, sötétbordó kis párnákat szorítanak rá csillogó fejű jancsiszögek. „Gyere csak” – vezeti hajlékonyan a férfi, lábát az ajtó belső oldalán elhelyezett nagy sörényű lábtörlőbe törli kétszer-háromszor könnyedén. A parkett ijesztően fényes, még a saját mozgását is látja benne Simon, ahogy az ablak tükröt vetít a csöndes szobába. „Abba te is beletörülheted” – mondja Kellner atya, és Simon ijedten látja, hogy ormótlan kis cipői poros nyomokat hagytak a farekeszek finom szálkái közt. Hirtelen lehajol, és kezével elsimítja a két foltot. „Hagyd csak, nem érdekes…” – veti oda az atya Simonnak, és az íróasztal mögé megy. De Simon csak sikálja a talpát a rőt sörényű lábtörlőben, valósággal porzik alatta. Áll ott. „Na nézd csak!” Kellner leül a fejedelmi székbe, mint egy fekete király, magas támlája nagyúri módon keretezi hajlékony termetét. Simon közelebb lépked, lábujjhegyen, aztán a földre ereszti a finom papírba csomagolt harisnyákat. Kellner atya föláll, fölveszi a földről a csomagot. „Csak nem teszed azt a süteményt a földre” – és az íróasztalra akarja tenni, aztán meggondolja magát, az egyik fiókból lágy papírt vesz elő, azt alácsúsztatja a harisnyáknak, úgy teszi le a politúr és a bordó posztóbetét finom illeszkedéséhez. „Nehogy átzsírosodjon” – mondja mosolyogva, és Simon legszívesebben fölordítana, hogy azok az én rém koszos harisnyáim, el kéne kapni őket a méltóságteljes asztalról, a kis fekete márvány íróasztalkészlet mellől, és szaladni vele világgá, az ő foltozott harisnyáival, meg sem állni hazáig, az otthon temetett porig, be a zegzugos sírkövek közé kéne vele futni, ahol nyomorult dőlt fejfák hirdetik a kendőzetlen örökkévalóságot, agyagba süllyedt kövecskék ajánlják fel földi maradványaikat egy-egy kendős anya-asszonynak, lassú léptű, fekete kalapos férjnek, akik egy-egy jobb pattogtatású kövön rózsaszínre festett szájjal és már kalaplevéve mosolyognak az időtlen lagziknak, tánctalan húsvétoknak. De nem meri elragadni a harisnyáit a politúrozott asztalról. Kellner atya meg már elébe is tárja a könyvet. „Tolle, lege…” – teszi elé éneklő hangsúllyal, ő meg ölébe veszi a vékony és mégis súlyos könyvet, mely ragyog a portalan levegő tetején. „Tudod, ki mondta ezt? Persze hogy tudhatnád… Szent Ágostonnak mondta az Úr. Vagyis üzente. Szent Ágoston a legnagyobbak közül való. Bűnös nagy élet után terelte őt az Isten az igazak útjára.” Azzal visszavonul az íróasztal mögé, maga is könyvet vesz, fekete bőrbe kötött, kisebb méretű könyvet, melynek a lapjai oldalt aranyosak. Simon kinyitja a maga könyvét, és vértanúkat talál benne. Egy-egy lap úgy hajlik, mint a nehéz, de engedékeny tészta, alig mer benne lapozni. Föl-fölpillant, Kellner atya nem nézi-e őt, de az csak ül, hátradőlve a fejedelmi bőrszéken, piros jelzőszalagjával ide-oda hajtogatja a könnyen csapódó kis könyvét, és végtelen gyors szájmozgással, néha behunyt szemmel, néha egész kicsit bólintva sustorog, az „sz”-ek halkan csapódnak ki a száján, mintha egyenesen Istennek súgna szerelmes szövegeket. Simon nézi a vértanúkat, kifacsart nyakkal, kerékbe törve, vastag olajban főzve, van, amelyiknek a feje éppen legördül, mint egy alulról mosolygó labda, közben nyakából nyolc-tíz helyen kifröccsen az elvágott erek mikor-hogy sikerült vére. Vad zsoldosok állnak a remegő, de bátor remeték, szentek mellett, talpig páncélban, pálcás emberek ítélkeznek, jó arcú, hízott fekete bírák az elgyötört vértanúk fölött. Megint fölpillant, hogy meddig kell nézni egy-egy képet, aztán túl gyorsnak tartja a lapozását, így alaposabban szemügyre veszi az ördögi kínzásokat s még inkább a környezetet. Az olajfőző mellett a háttérben derűs olasz táj lebeg, kedves, lágy fák ringanak az alig lebegő szélben, messzire fölbukkan egy-egy szamarat vezető gyámoltalan asszony, halványpiros kendővel. Meg fehér városok játékkockái bukkannak elő az irtózatok mögül – valószínűleg élő régi emberek, akik mit sem csodálkozva néznek a kínzatásokra. Egy piros őr, bohócruhában, leeresztett lándzsával figyeli egy egészen kirajzolt, rigóforma kecses madár festékbe lehelt énekét. Valószínűleg régi madarak – gondolja Simon –, valószínűleg jobb sorsra érdemes madarak, melyek idővel megrebbennek, és hírt visznek az igazságtalanságok felől azoknak, kik kiszabadítják a vértanúkat kínzóik keze közül. Kellner atya sziszeg maga elé, ő meg Szent Sebestyénig jut el, nagyon szép ifjú. Nőies haja mezítelen vállára gördül, kedves bizakodó tekintete fölfelé szárnyal. Alig van odakötve a fához, csak épp egy kecses szalaggal, de nem mozdul el, sőt össze sem esik, pedig nyilak állnak ki belőle. Gyöngéden elhelyezett nyilak, szép combja megdől, és azt is átfúrja egy pompás nyílvessző, a befúródás mellől csipkésen folyik a vér lakkja. Megreszkető vállából is nyíl áll ki, mintha fehér nyírfát ütöttek volna át. Na meg a nyakából is, a nyakán keresztül fúródik egy, mintha az elől emelné föl a szemét, az arcát az ég felhős, de derűs tekintete felé. Kellner atya leemeli a virágos tetejű porcelántartó fedelét, és Simon felé nyújtja: „Végy belőle, fiam.” Apró, ásványzöld sokszögű cukordarabkák halmozódnak a tartóban, Simon azok közül próbál leemelni egyet, de nem jön. „Összeragadtak. Cukor, hiába…” – mondja, és a márványnyelű aranyozott írókéssel piszkál le Simonnak egy darabot a cukrok tetejéről. Simon aggódva figyeli a műveletet, aztán bólintva megköszöni a cukrot, majd eltünteti a szájában. Tele lesz a szája illatos mentaízzel, ami tulajdonképpen Kellner atyából is árad, de most ő úgy érzi, mintha véríz is keveredne hozzá, csak forgatja a szájában. Mentaszaga van a könyvnek is, vérszaga van a cukornak is. Nézi csak Szent Sebestyént, szeretné megkínálni egy kis mentacukorral. De az csak fölfelé néz. „Melyik tetszik neked, fiam?” Simon gondolkodás nélkül Szent Sebestyénre mutat, Kellner atya elismerően bólint. „És mi tetszik rajta?” Erre mit mondjon, leginkább talán a körülfekvő, ugyancsak derűs, napvilágította táj, meg… „Leginkább az arca… olyan, mint egy lányé…” „Szép arca van, kétségtelen. Szereted a lányokat?” „Nem hogy szeretem, csak arra hasonlít. Meg a nyíl tetszik rajta, még a tollak is rajta vannak…” „A nyíl… a szenvedés nyila. Isten kiválasztja magának hőseit.” Kellner atya fölkel, méltóságteljesen föléje áll. „Vidékről jöttél, ugye?” „Vidékről…” „Nem baj az, fiam. Sok nyers erő van a vidékben. Igazi tisztaság…” Maga elé néz, elmerül láthatatlan gondolataiban, hosszan. „Na, mára elég volt. Majd legközelebb megint nézegeted, csak szólj, ha kedved van.” Simon föláll, és rémülten látja, hogy a Természettudományi Tükörbe csomagolt harisnyái kikandikálnak a fénylő asztalon, a szétnyílt csomagban. Magához veszi hirtelen, közben gyűri is a papírt, pedig nyilvánvaló érzése, hogy Kellner atya tud a harisnyáiról, tulajdonképpen nem is kellett látni, hiszen itt mindenről tudnak, vagy tud maga Isten, kár itt jobbra-balra hazudozni. Bűnös súly nehezedik rá, a harisnya súlya, milyen egyszerű lett volna megmondani az igazat. Itt igazán nem érdemes hazudni, nem is lehet. Valahogy fizikailag lehetetlen, a pókhálószerű finom lelki szövedékekbe beleakad a hazugság, az összes bűn. Kellner atya végigkíséri megint a lebegő lépcsőkön, és zajtalan kulcsforgatással elbocsátja őt.

Szalad végig Simon a folyosón, le a nagy kapuig, ahol Adolf bácsi áll aranyszegélyes sapkájában, kicsit tiszteleg is, mint egy hordár. „Igyekezz!” – szól utána, ő meg rohan le a Duna-partra, a kiszemelt lépcsőkön lefelé a délután eldugott vájatába. Előszedi összegöngyölített harisnyáit, és mélyen a Dunára hajol, sikálja, mossa a csomós pamutot, amely most sokkal nagyobbnak mutatja a lábát a kezében, mint amekkora. A víz elkapja és visszaengedi a harisnyát. Hű, szappant nem hoztam! – kap észbe Simon, de aztán csak mos tovább, nem az a fontos, hogy szappan van-e… A délután nagy árnyékában óriási alak mered fölébe a partról, mint egy bástyafokról, Brenner. Arca puszta arc, sima és kegyetlen, de nem ellenséges. „Mit csinálsz, Simon?” „Semmit” – veti oda neki, és már csavarja is a csurgó harisnyákat, jó erősen megmarkolva. Aztán bevágja a nedves csomagot a folyóiratba, jól összetekeri, és indul fölfelé. „Itt kóricálsz?” Brenner arcán nem tudni, látja-e Simon bensejét vagy sem, talán nem is érdekli. „Itt.” „Én is hamarabb hazajöttem a Lizséből, nincs ott már semmi. Elhurcolták a régi rémeket, a lányok, kisfiam, meg nagykendőbe öltözött cselcsik, mondanom se kell. Hogy meddig tart ez a népvándorlás, nem tudom. Igaz, te is falusi srác vagy, mi? Te, ott is pisiszagú minden lány? Valahogy nem mosdanak igazán. Enyhe kis szag, de hát azért, kisfiam, a gyárban legalább megmosdanak. Meg kell mosdaniuk. Apámnak van egy ellenőre, az külön zuhanyozót csináltatott a lányoknak. Nincs igaza? De hát azok meg olajosak. Mit csináljunk? Legjobbak mégis ezek a pesti csibék, ezekben a szappanszagokban, de azok meg olyan kényesek, mint a limonádé… Mit csináljunk?” Ahogy Brenner mellette jön, olyan kicsinek érzi magát, mint az út köve, beletaposva a szürkeségbe. Brenner zsebre rakja a kezét, rövid hajából fölfúj egy-két szálat a korai szél. Nézeget, fejét forgatja, aztán csak előremered és bandukol. „Nem is tudom, miért jöttél át a polgáriból, harmadikban. Nem kellett különbözetit tenned?” „De kellett.” „Igaz, te jó tanuló vagy, engem nem nagyon érdekel a tanulás, megvallom. Tudsz kártyázni?” „Zsírozni meg kirakóst…” „Ne röhögtesd ki magad. Huszonegy vagy póker. Pénzben játszunk, kisfiam!” Mennek. Simon szorítja a vizes csomagot. „Mennyi zsebpénzt kapsz?” „Hát…” „Szóval semmit. Nem baj az… Majd adok én valami dohányt, ha kell… Csak szóljál…”

Simon sietteti a lépteit, késő van. „Hova rohansz? Megvár az a suli, ne félj! Az öreg Kopasz lustább, mint mi vagyunk…” De Simon fut, hogy beérjen csöngetésre. Az öreg Kopasz – ahogy Brenner mondja – már ott áll a lépcsőfordulóban, nem szól, a Laudeturra is csak bólint keret nélküli arany szemüvege alól. Simon fölszalad, a szobában csak néhányan ődöngnek, a távoli sarokban képeket nézegetnek. Ma este hétkor litánia van, Simon gyorsan kicsomagolja a harisnyáit, amikor látja, hogy a jobbik pár egyik fele nincs meg. Na, ez hiányzott! Elúszott volna a Brenner miatti kapkodásban, vagy az úton csúszott ki valahogy? Most már mindegy. A foltos, vizes zoknit fölhúzza, gyorsan belebújik a cipőbe. Brenner vágódik be az ajtón. „Na, szólt valamit a Kopasz?” „Nem, nem szólt.” „Ne légy mindig betojva! Én odamentem hozzá, és megkérdeztem: tanár úr, nem tetszik tudni, a kis Simon bejött már? Mert odaadtam neki a karórámat, nehogy elkéssen. Azt felelte, bejött már, és maga is igyekezzen, közben a karórámra meredt, de nem merte megkérdezni: hát nem ez a maga karórája? Megmondtam volna neki, hogy az a másik karórám.” Nevet, nézi, Simonnak tetszik-e a stikli. Levágja magát az ágyra, keresztbe fonja a feje mögött a kezét, és a Yankee doodle-t fütyüli. „Ne fütyülj” – szól rá egész halkan Morvay. „Miért?” „Képeket nézünk, nem akarom, hogy bejöjjenek.” „Meztelen képek?” „Majdnem” – mondja Morvay, szeplős arcán, kapkodó, de egyenes szemén mosoly ugrál. A feje kicsi, mint egy ököl, de erős, nagy válla van, abból ugrik ki a fej. „Akkor nem érdekes.” Brenner fütyül tovább. „Mondtam, hogy ne fütyülj, bejönnek.” „Annál jobb” – veti oda az ágyról Brenner, és fújja a magáét. Morvay leteszi a képeket, Brenner ágyához megy, fölébe áll és mosolyog. „Beverjem a képedet?” „Verd” – mondja neki Brenner, de meg se mozdul, csak fütyül tovább. Morvay megragadja Brenner hajtókáját, és kiemeli az ágyból, mint egy gyerekbabát, Simon ágyára dobja, hogy csak úgy reccsen belé az ágy is meg a test is. „Na!” – csak ennyit mond Morvay, és megy vissza a helyére, a képekhez. Brenner föláll lassan, és a nagyfiú után megy. „Ne dobálj engem” – mondja egész halkan. Morvay megfordul, kedvesen mosolyogva néz a sima arcú, rövid hajú, ideges srácra. „Miért?” – kérdezi, szája szélét kicsit legörbítve. „Ezért” – adja meg a választ Brenner, és hatalmasat leken a szeplős ábrázatra. Morvay recsegve-ropogva dől be a furnérszekrénybe, Bette Davis csipke melltartós képe alá, ott kalimpál a ruhák közt, Simon egyik vizes harisnyája a képére esik, az akasztós rész rászakad. A vizes harisnya kiröpül a szekrényből, és az ablak felső kilincsén köt ki. „Imádkozzunk, gyerekek!” – lép be Kopasz, vagyis Drégely atya, Morvay kikászálódik a szekrényből, és imára kulcsolja a kezét. „Indulunk a litániára, sorakozó!” Fölsorakoznak az ágyak mellett a fiúk, igyekvő suttogással, szemben az ajtóval, Simon harisnyája a felső kilincs aranyán himbálózik. Csönd van. Lassú csöppek esnek a harisnyából, a víz kopog az ablak lenti bádogborításán. A fiúk kuncognak. Hallatszik a cuppogás, mint a halk eső. „Kié az a harisnya?” Csend. „Kinek van vizes harisnyája?” – kérdi még egyszer Drégely atya. „Enyém” – áll ki a sorból Simon. „Nem ő dobta föl!” – hallatszik a lányos arcú Tóth Béla hangja. „Nem érdekel, ki dobta föl. Írd le, fiam, ötvenszer: »Vizes harisnyám az ablakkilincsen csüng.« És gyere be majd litánia után az irodámba. Induljunk.” Mennek le a lépcsőn, a nagy kápolna tölgyfa ajtói metszett betéteikkel most sarkig vannak tárva, azokon tódulnak be a diákok. Minden mellékoltár fölött egy-egy nagy kőszent áll. A főoltár meddő arany, fölötte Calasanti gondozza a szegény gyerekeket. A padokat sűrűn belepi az iskola csöndes serege, a sorok végén minden harmadikban egy-egy fekete őr áll, kicsit figyelmesen az osztályára néz, de nem int rendre senkit. A gyerekek torlódnak, de nem rendetlenkednek, előbbre ülnek az egész kicsik, Simonék középen, mögöttük már lazább, visszafogottan hányavetibb mozgással sodródnak be az idősebbek. Különböző fejek. A legtöbbjükön kamaszfény csillog, de látni egy-egy elszánt, magas szárú cipőt, vastag harisnyás lábat, előreszimatoló vagy magába mélyedt fejet, amelyiken rajta van a cserkészet vagy az Úr fegyelme. Mint később a felnőtteken. Nem változnak aztán, a szemüveg, a szimatoló értelem, a váll beesett vagy megtartott belső alázata éppúgy megmarad, mint a széles, fiatalos jókedv, elkalandozó figyelem vagy a nyers érdeklődés a világ színes dolgai iránt. Talán meg lehetne mondani, kiből mi lesz? A kápolnában portrék vannak – finom röntgenképei a jövőnek. Szétszóródnak, de a tervezőirodákban meglelni egy pontos gyerekmozdulatot, nagyvonalú, megbocsátó mosolyt, a strandon egy tétova, ideges szemhunyorítást, ahogy a nap vagy a szentek fele néz, a fürdőruha színe is egyezik a lélek színével. Meglelni a kórházak segítő szagú folyosóin az igyekvő gyereklendületet, kapkodó szájzugot, leeresztett hanyag-finom válltartást, segítő, okos matematikai kezet, még ahogy az injekciós tűt vagy a konyakos poharat tartja is, gyárcsarnokokban egy fakó hangszínt, rosszul fölemelt artikulációt, tömzsi ujjat a gép hátán, az elmaradottak iskolájában egy beletörődő, nedves tekintetet, félrehúzódó, nedves befelé nézéssel párosuló tanártekintetet, kézlegyintést, ahogy akadémiák görcsös betűin is a bal kéz erőlködését, az agy feledékeny zárlatait a nagy pillanatokban, meglelni apák jótékony otthoni üvöltésén a rend szaggatott jelzéseit, piros fejű dühükön a régi ingerlékenység gyorsan elmúló hullámait, kártyázók kapkodásán a múlt árnyéklapjait, egy szalvéta lecsüngő szélén az örökös várakozást a sebtiben elfogyasztott ebédekre, törtető kis arcrándulások nyilvánulnak meg fegyelmezett nemzetközi tárgyalásokon, cserkészgőgök palástolt rendreutasításai igyekvő titkárnők félig nyilvánított ciklusain, keresgélő könyvlapozások modern könyvekben az imakönyv emlékei szerint, aggályos szájköhögések a kimondhatatlan igazságok fölött a gyónások félrefordított fejű suttogásaiból, óvatos áhítatok surrannak át az áldozás utáni arcból a föltártan is eltakart szerelmi arcokba, imára kulcsolt kezek összevissza játéka dobol az utazási irodák türelmetlen pultjain, befelé fordított cipők nagyvonalúságba csapnak át a felnőttkor kinyilatkoztatásai közepette, a mindent-jobban-tudók elejtett alapállásából – meglelni mindent a kápolnából és az iskolából, egyéniségeket és nem egyéniségeket, alkalmazkodást és alkalmatlanságot, meglelni, mint megjelölt és láthatatlan arcokat, hevülő cigarettarágást, milyennek-mutassam-magam külső nárcizmusát, egy selypítést, egy raccsolást, egy szemöldököt, ami a múltból maradt. Simon csak a cipőjére koncentrál, mennyire nedvesedik át a harisnyától, még az hiányzik, hogy az irodában a cipője is folyni kezdjen. Akkor aztán azt is leírhatja ötvenszer: a cipőmből víz csorog. Persze hogy víz csorog, mindenki látja. Nem is néz Istenre, az előtte lévő aranyoltárra, ahol villogó zöld miseruhában egy szemüveges, olajos hajú pap hajlong, aki jobban emlékeztet egy moziszínészre, mint saját magára, de még kedvenc ezüst hajú, bölcs mosolyú papjára sem néz, aki sohasem térdel föl előreeső könyörgéssel a támlához, hanem nyugodtan nyugtatja fenekét a pad alsó szélén – csak a cipőjét figyeli Simon, ami lassan nedves nyomot hagy a pad alatt is fényesre csiszolt parketton. Saját bőrével igyekszik átmelegíteni a harisnya vizét. In nomine Dei.

Az irodában Kopasz – magában már ő is inkább így szólítja – nézegeti az írását a csüngő harisnyáról, keret nélküli szemüvege alól föl-fölpillant Simonra, valószínűleg mind az ötven sort elolvassa, nem csapják-e be. „Na, címezd meg ezt a borítékot a szüleidnek, ugye, élnek a szüleid?” „Élnek” – mondja Simon, és a kérdés merevségétől egy percre benne is átsuhan, ki tudja, élnek-e egyáltalán, több hete nem látta őket. „Na, akkor megcímezheted.” Simon címez. Állva ír, a tolltartó torkába annyira mélyen bemártja a tollszárat, hogy egy pillanat alatt csúszik a keze a kék tintától, mintha vérezne a keze. „Nem látsz?” Kopasz vékony, kellemetlen hangon beszél, nem mintha akarná. „Látok… Drégely atya.” Elszédül, mert majdnem azt mondja neki, Kopasz atya, még jó, hogy nem Kopaszkámnak szólítja, mint Brenner, annyira belement a fülébe, hogy nem tud ettől a nagyszerű névtől szabadulni. „Akkor írj egy rendes borítékot” – és sorra adogatja neki a megcímzendőket, de a negyediknél magának is be kell látnia, hogy nem lát jól. Drégely nyugodt, egy szemészeten rendszeresített látásélesség-vizsgáló táblát vesz elő az irodai szekrényből, és böködi lefelé a betűket, számjegyeket. Simon hamar téveszt, hunyorog. „Neked szemüveg kell, nem kétséges. Azt is írd le szüleidnek, hogy küldjenek egy szemüveget.” Simon nem gondolta volna, erre egy kicsit maga is megretten, de mit írjon, főleg? Ülnek otthon a szülei, böngészik a levelet, amin ötven sor van a csüngő harisnyáról és még egy sor, hogy küldjenek szemüveget. „Nem tudom leírni, tanár úr.” „Nem tudod? Hát eddig azért csak írtál valahogy?” „Írtam, de most, úgy látszik, elborult előttem minden. Jobb lenne, ha a tanár úr írná le.” Kopasz kék szeme ugrál a fényes szemüveg mögött, mint egy kék kanári, aztán odakanyarít pár sort egy lapra, és beteszi a borítékba. „Na, jól van. Majd megcsináltatjuk neked a szemüveget itt az iskolában. Csak megírtam, hogy rád ismerjenek, ha meglátnak.” Ez vicc, ezen legalább mosolyogni kellene, ilyet Drégely soha nem enged meg magának, de Simon jelenleg nem tud mosolyogni. Kimegy.

Gyónni kell.

Közös gyónás. Na, nem úgy, hogy együtt vallják meg bűneiket, mint a régi keresztények, hanem kötelező gyónás, illetve áldozás. Van, akinek már választott lelkiatyja van. De ezek már rutinosak, a legtöbbjük egy-egy osztály előtt tolong, hogy a papjához bejusson. Az osztályfőnökök a tanteremben gyóntatnak. Kit válasszak, majdnem olyan, mint a párválasztás, bár az őszinteség itt még semleges. Simon is keresgél, napok óta gondolkozik a választékon. Drégely félelmetes gyóntatónak tűnik előtte, bár azt mondják, nem ad sok penitenciát. De nem is a penitencia a fontos… Mikor Kellner megint fölhívta magához, és Madonnákat nézegettetett vele, a végén azt mondta: „Választottál már magadnak lelkiatyát?” Mentaszag áradt belőle, világi kedvesség, állt a dupla ajtóban, és elképzelhetőnek tűnt kegyelmessége. „Nem, nem választottam” – felelte akkor Simon, de most mégis az Egérfejűt választotta, aki fölhúzott vállával valóságos papnak tetszett. Nagyokat köhögött, és vékonyságában benne volt az Úr irgalma. Egér megkegyelmez – gondolja Simon, de nem volt világos előtte, min is kell kegyelmezni. Egérnél kevesen vannak, mikor Simon az ajtó elé áll. „Te is ide jöttél, mi? Mégis csak hittant tanít… Gondold el, ha a Kopaszt választod, és algebrát kérdez közben…” Két áhítatos van előtte, mögéje meg bevágódik Morvay, siet, meccsre kell kiérnie az Üllői útra, szombati meccs van, nem akarja elmulasztani. „Hadard le, ami eszedbe jut, elkésem a MATEOSZ-t. Tudod, mekkora kapus ez a Grosits? És öklöz! Kifut! Henni hiába jó, nem tud kifutni. Szépen véd, ugrik, mint a tigris, de nem tud kifutni. Én Grositsot tenném be… Ha megengeded, neked úgy sincs semmi bűnöd” – és már törtet is be az Egérhez. Egy pillanat múlva visszajön. „Hű, öregem, gyónócédulát elfelejtettem, nincs egy negyedíved?” – és már hajtogatja is kutyafuttából a gyónócédulát, de olyanra sikerül, mint egy csákó. „Csináld már meg nekem, írd rá a nevemet, majd te beadod… megmondom az Egérnek. Kösz.” Újra bemegy, aztán nemsokára jön ki.

„Rendes srác vagy… verd át az Egeret! Nehogy azt mondd neki, hogy paráználkodtál, arra kényes. Na szevasz! Kettő-null, mit kettő, legalább négy-null a MATEOSZ javára!” És elszalad.

Simon még befejezi Morvay gyónócéduláját is – a falon írja rá a nevét. Negyedív, félbehajtva, belül, középen a név, alatta az osztály, aztán kívülről, alul rézsút áthajtva, elegánsan, mint valami játék repülő.

Simon sötétben szokott gyónni, akkor is keveset. Az otthoni pap azt se figyelte, ki az, nem mondott semmit, csak a penitenciát (mindig három miatyánk, három üdvözlégy), az ember elhadarta a tiszteletlenséget, a hazugságot, engedetlenséget meg a szemérmetlenséget, aztán kész volt. Bár a szemérmetlenséggel sosem volt tisztában, jobb bemondani, mint elfelejteni. Szemérmetlen a bőr, a szőr, a test mindenféle zuga, a lányok nyálas szája, ez nyilvánvaló. Ilyenek pedig mindig vannak az ember fejében. Most bement az osztályba. Egér elmélyedve olvassa a breviáriumát. Az asztalon gyónócédulák. Itt a tábla, a dobogó meg a katedra. Világos van, a nagy tanteremben azelőtt felelni szoktak. Itt nem lehet gyónni! „Itt vannak a gyónócédulák…” – motyogja Simon, Egér bólint és átveszi, meg se nézi, a többi közé dobja, lila föloldókötele a földre lóg. „Na mondd, fiam…”

„Gyónom a mindenható Istennek és Isten helyett neked, lelkiatyám…”

„Igen – mondja Egér. – Mit akarsz Istentől?” Simon megdöbben. Fogalma sincs, mit akar Istentől, talán leginkább egy szemüveget. Jobb, amikor csak ledarálja az ember.

„No, mi lenne az, amit kérsz Istentől?” Mit kérjek? „Isten nem szerencsejátékos. Nem packázik velünk. Azt adja, amit mi kérünk tőle.” Én nem gondoltam, hogy szerencsejátékos. Én… egyáltalán nem gondoltam felőle semmit.

„De kérni is tudni kell. Ez nagyon fontos. Ehhez pedig ismerni kell gyöngéinket, hogy kiegyenlítsük magunkat. Miben vagy gyenge?” Gyenge? Hát elég jól tanulok…

„Testileg elég erős vagy?” Nem mondhatnám. Nem szoktam verekedni, de nem ártana…

„Kérj bátorságot. Nem vagy nagy fizikumú ember. A fizikumot csak a lélek pótolja. A bátorság. Ne félj a veszélyektől. Úgy látom, nem nagyon hetvenkedsz. Nézz szembe a gyengéiddel, sportolj. Megerősödsz, meglátod. Nemcsak izmokban, akaraterőben, lélekben. És az sokkal fontosabb. Isten nem szerencsejátékos. Amiben gyöngék vagyunk, pótolja erőnket küzdeni tudással. Én sose tudtam gyorsan futni. Mégis kosaras voltam, mert Isten megnyújtotta a karjaimat… A kegyelem tiszta út… Aki odaadja mindenét, annak visszaadja önmagát. De ahhoz tiszta szív kell. Semmi sanda tekintet. Vigyázz! Nem pótlékot kell kérni, Istentől nem lehet kierőszakolni a kegyelmet, hogy teszek rá, még többet teszek rá, mint a rulettra… Tiszta kérés, tiszta ajándék. Ne kísértsd a te Uradat, Istenedet…” Nyilván már régen magának beszélt. Simon gyorsan bemondja a bűneit. Szokásosak. Még részletesen el akarja mesélni, hogy a harisnyáit Kellner atya asztalára tette, de Egér, a nagy Egér, már félredőlt fejjel feloldozza. Itt térdelni a dobogón, a nyílt téren, Egér el se takarja az arcát… de már botorkál kifelé, mint valami túlvilágított barlangtérből, Egér pedig már tűnődik a világ esendősége fölött…

Este Simon gyorsan bebújik az ágyba, az utolsók közt mosdik, nyomja a saját belső világa, a párnába tapad. S ahogy a párnát markolássza, egy finom puha zokni akad a kezébe, kigöngyöli, két rendes darab. A nagypofájú Brenner, a hetvenkedő cselédhistóriával! Nem messze már az igazak álmát alussza. Valójában egy harisnyát akart kérni Istentől. Piszokul ismeri az embert ez az Egér. Lehet, hogy mindig nála fog gyónni. Álmában is az Egeret látja, egy lebegő katedránál ül, kis, ősz sörtés fejét egy vékony ceruzával megkaparja, és arra gondol, milyen nyomorult az ember…

 

– Hány lámpájuk volt?

– Három lámpa volt a fiúknál.

– Magánál nem volt lámpa?

– De. Nálam fejlámpa volt.

– Az is elaludt?

– Az nem aludt el, azzal jöttünk ki a barlangból.

– A fiúknál milyen lámpát hagyott?

– Mikor?

– Mikor benn maradtak a barlangban.

– Náluk nem maradt lámpa.

– Sötétben hagyta ott őket?

– Akkor már csak az én lámpám égett. És nem lehetett egyszerűen átszerelni valakire. Nem beszélve arról, hogy minél előbb ki kellett érnünk a barlangból.

– Azt mondta, a sötét rossz hatással van az emberre a bezárt térben.

– Eleinte.

– És ők túl voltak már az első ijedségen.

– Hát… sajnos, ez volt a legkevesebb.

– Milyen sorrendben haladtak befelé a barlangba?

– Nem tudom pontosan.

– Ki ment elöl?

– Én mentem elöl. Mögöttem Ottó jött, azután Sándor.

– Kabay Anna? A másik vezető?

– Ő a közepe táján. Elosztottuk, úgy tapasztaltság szerint.

– A végén ki haladt?

– Ágoston. Ő is jól ismerte az utat, volt már a járatban.

– A lámpák?

– Azokat is elosztottuk.

– Láttak?

– Amennyire kellett, láttunk. A végén is volt lámpa, középen kettő.

– Milyen távolságban haladtak egymás mögött?

– Rendesen. Úgy két méterre.

– Lehetett rendesen menni, vagy görnyedve?

– Hát ez barlangi út. Volt, ahol föl lehetett egyenesedni.

– Milyen magas általában a járat?

– Nem túl magas. Két méter, van, ahol persze alacsonyabb.

– És a szélessége?

– Négy métertől kettőig változik körülbelül.

– Szűkebb sehol?

– De… Egy-két helyen még szűkebb.

– Hideg volt?

– December. Persze nem volt olyan hideg, mint kinn a szabadban. Kinn akkor mínusz egy-két fok lehetett.

– És benn?

– Benn? A barlangnaplóban pontosan fölírtam. Úgy emlékszem, tizenegy fok.

– És a víz hőmérséklete?

– Az kilenc.

– Ebben kellett menni több mint két órát?

– Nem mentünk vízben, csak rövid ideig.

– Nem gondolja, hogy ez rendkívüli túlterhelést jelentett a fiúk számára?

– Nem gondolom. Ismerem a szakirodalmat, sokkal hosszabb túrákról írnak, minden különösebb megerőltetés nélkül. Minden következmény nélkül. Nem beszélve, hogy tíz éve járok barlangtúrákra magam is, ilyen korú fiatalokkal is, négy-öt órás vizes túrákon is részt vettünk.

– Hány kilométert tettek meg a barlangban töltött három nap alatt?

– A barlangnaplóból pontosan kiszámítható. Talán harmincat se.

– Mikor először voltak a Fátumban, akkor is egybekapcsolták más túrákkal?

– Akkor nem kapcsoltuk egybe.

– Akkor is kihagyta a rossz tanulókat?

– Nem rossz tanulásról van szó. Ez közös ügy, amibe önként kapcsolódnak a diákok.

– De akkor is jutalomból vitte el őket?

– Hát az menet közben, a szakköri munka közben kialakul. Vannak, akik lelkesebbek, jobban érdekli őket.

– Volt olyan diák, akiből ellenérzést váltott ki a maga lelkesedése?

– Nem az én lelkesedésemről volt szó, hanem az övékéről.

– De hát mégiscsak maga inspirálta őket, maga magyarázta meg, hogy milyen szép, érdekes egy ilyen vállalkozás.

– Van, akinek hiába magyarázzuk. Azok egyszerűen el se jönnek a szakkörre, vagy lemorzsolódnak.

– Hány tagból áll a szakköre?

– Hát… vagy húszból.

– És hányan maradnak ki évközben?

– Nem sokan. Négy-öt diák.

– Miért?

– Miért? Más érdekli jobban őket, mást sportolnak, erősíteniük kell a tanulásban.

– Volt olyan, aki egészségi okokból maradt ki a szakkörből?

– Egészségi okokból?

– Hát hogy nem bírta, vagy nem engedélyezték neki.

– Nem volt ilyen.

– Megvizsgálták a gyerekeket alaposan egy-egy barlangi túra előtt?

– Közvetlenül előtte? A barlang bejáratánál nem volt orvos.

– Azt gondolom. De milyen orvosi vizsgálatra alapították, hogy ezek a fiúk teljesen egészségesek?

– Hát… a barlangjáró igazolványhoz sportorvosi vizsgálat kell. Nem beszélve, hogy ezek a fiúk rendszeresen sportoltak.

– Versenyeztek?

– Kosaraztak, kézilabdáztak. Volt, aki rendszeresen síelt.

– Mindegyik?

– Ha jól tudom, mindegyik. Talán csak Ferenc nem.

– Őneki is volt sportorvosi igazolványa?

– Volt, persze. Anélkül nincs túraengedély.

– Miből áll a sportorvosi vizsgálat?

– Apróra nem tudnám megmondani. Mindenesetre szív és tüdő elsősorban. Meg mozgásszervek.

– Arról volt tudomása, hogy Ferenc enyhébb reumás megbetegedésen esett át gyerekkorában?

– Nem volt tudomásom.

– És hogy enyhébb fokú szívrendellenességei maradtak vissza kamaszkoráig?

– Nem volt róla tudomásom. Nem hiszem, hogy nagyobb fokú lehetett volna, hiszen tornászott, meglehetősen jól, emlékszem, egyszer Balajthy mesélte, a tornatanár, hogy milyen jó magasugró, százharmincat ugrott, jelölni is akarta a városi bajnokságon.

– Beszélgettek befelé menet a barlangban?

– Persze. Persze nem állandóan. De annyit, amennyit kell.

– Kell?

– Olyan értelemben, hogy ne teljesen némán haladjunk, monotonan.

– Mert?

– Hát ez, azt hiszem, természetes. Egyrészt nem kínzóeszköz egy ilyen túra. Másrészt mindenki beszélget, mintegy kapcsolatot tart a többiekkel.

– Hogy?

– Nem kifejezetten célzatosan, de hogy ne burkolózzon önmagába, ne érezze magát egyedül a barlangban, a sötétben.

– És mit beszélgettek?

– Mondom, nem tervezzük meg, ez természetes, inkább ami adódik. Ez is, mint egy lánc, összekapcsolja az embereket.

– Mégis?

– Hát… gyerekes dolgokat. Ami adódik. Hogy a lányok mivel fognak várni minket, Ottó valamilyen matematikai stikliről mesélt Sándornak, hogy az utolsó dolgozatát indigóval írta… Ilyeneket.

– És a többiek?

– Azokat nem hallottam. Hátrább jöttek.

– Lassan mentek?

– Nem. Rendes ütemben. Észre se vettük, hogy telik az idő.

– Miről beszéltek még?

– Mondom, ilyeneket. Általában kinti témákról.

– Miért?

– Hát hogy ne állandóan azzal legyünk elfoglalva, hogy megyünk. Ez természetes. Igyekszik az ember olyan témákba kapni…

– Maga irányította a beszélgetést?

– Nem irányítottam. A matematikai stikliről nem is tudtam előzően.

– Maga miről beszélgetett velük?

– Mondom, hogy inkább ők beszéltek. Azt hiszem, Sándor vetette föl azt is, hogy Kafka milyen sötét író. Ebben az évben tanultunk róla.

– És?

– Hogy ő nem tudta megszeretni. Hiányzik belőle valamilyen derű. Hogy kitalálja a fantasztikumot…

– És maga mit felelt?

– Hát… nem tartottam nekik ott a barlangmélyben előadást. Meg inkább Ottó válaszolgatott neki. Hogy dehogy találja ki… Sokkal mélyebbről ír, mintha kitalálná, semmi köze a szimbólumhoz… És hogy csak a sötétségből fakadhat az igazi derű, a világosság… Nem volt ez szervezett beszélgetés, csak ilyen félmondatokra emlékszem…

– Hogy?

– Ezekre. Aztán mentünk. Azon vitatkoztak, hogy Kafka istenhívő volt-e, vagy sem. Persze nevetgélve…

– Maga mit mondott?

– Nem mondtam erre semmit.

– És maga mit gondol?

– Nem úgy olvasok, hogy állandó mérlegre teszem az írók istenhitét.

– Na de valamit csak gondol róla?

– Olyan fontos ez? Az istenhit nem mindig a konkrét isten hite. Azt hiszem, Kafkában van valami ősi rettenet, ha már kérdezi. A kiszolgáltatottság érzete.

– Ez istenhit?

– Nem… Erről szó sincs. Csak a kötetlen szabadosság ellenében valami függésekkel átszőtt… fölemelő nyomorúság.

– A siralom völgye?

– Nem. Sötét tévedések terhe, ellebegő véletlenek fátuma, pokoli reménytelenségek aktái… Mit mondjak?

– Amit akar. Mi ebben a fölemelő?

– Nem tudom. Még egy-egy félresikerült vagy kínzó emberi kapcsolatban is érzek valami kapaszkodást nála… Mint a templomsötétben valami derengést. A rosszban valami homoknyi jót…

– Belemagyarázza. Nem tartozik rám. Ha igazán ismeri, Kafkánál, azt hiszem, éppen minden befejezett és sötét, terhesen lezárt.

– Ahogy gondolja.

– És beszélgettek még valamiről?

– Ott nem volt ilyen… részletes, gondolhatja.

– Na de szó volt még valamiről?

– Mentünk. Meg azért el voltunk foglalva a járattal. Ide lépni, oda lépni. Láncszerűen adja tovább az ember, amit tapasztal. Elaludt Lajos lámpája, aki a közepe táján jött, s az utolsó akkor, Ágoston, előbbre adta az övét valamivel.

– Nem próbálták meggyújtani az elaludt lámpát?

– Próbálkoztak vele, de átázott a gyufájuk, mondtam, majd a rácsnál meggyújtjuk újra.

– És meggyújtották?

– Nem tudtuk ott sem meggyújtani.

– Nem volt gyufájuk?

– De, nálam nejlonban volt öngyújtó, de a lámpa sehogy sem akart meggyulladni. Az az igazság, hogy sárral is el volt tömődve, nem tudtuk teljesen rendbe tenni.

– Idegeskedtek?

– Nem idegeskedtünk, csak láttuk, hogy igen hosszadalmas volna rendbe hozni, s akkor még javában égett két lámpa.

– Mitől lett sáros a lámpa?

– Lajos hozta a lámpát, valószínűleg a patakvízbe ért bele, vagy a sáros falnak ütődött.

– A szifonokon hogy hozták át a lámpákat?

– Hát föltartva, a víz fölé tartva.

– Volt arra hely a szifonokban?

– Volt. A fejük mellett hozták a lámpákat.

– Nem kellett teljesen lemerülni egyik szifonban sem?

– Nem, nem kellett.

– A legszűkebb szifonnál mennyire lehet a plafontól a víz?

– Vagy húsz-harminc centiméter.

– És ott hogy haladtak?

– Hát görnyedve haladtunk.

– A fejüket kitartva a vízből?

– Igen. Félig úszva, félig lépve, néhány méterről van szó.

– Úszni is kellett?

– Na, nem a szó szoros értelmében, csak átlábolni, vagy mit mondjak?

– Mindenki tudott úszni?

– Tudott. Egyébként nem kellett úszni, mert a láb leért javában. Inkább kúszni kellett egy kicsit a vízben.

– Bálint lett először rosszul. Hogy vette észre?

– Előreszólt valaki, hogy Bálint nem akar továbbjönni, megvár minket.

– Ki szólt előre?

– Azt hiszem, Sándor. Igen.

– Mit mondott?

– Hogy: „Atya, a Bálint nem érzi jól magát. Azt mondja, megvár minket itt a szárazon.”

– Utána volt még szifon?

– Nem volt már utána szifon.

– Bálint nem mondott semmit?

– Nem.

– És maga azt felelte, hogy végig kell jönni?

– Azt. Nem állhatott ott egyedül. Nem beszélve arról, hogy egy helyben, vizes ruhában nem állhatott ott.

– Annyira veszélyes lett volna?

– Nem életveszélyes, de jobb, ha mozog az ember az átázott ruhákban.

– Nem okozott ez a vizes ruha túlságos lehűlést? Úgy értem, annyira erős lehűlést, hogy a szervezet nem tudta újra aktivizálni magát?

– Rövid idő volt ez csak… aránylag.

– Na de a hidegnek, az átázott ruháknak, didergésnek nincs olyan pszichikai hatása is egyúttal, amely pánikba hajszolja a szervezetet, csökkenti az ellenállóképességet, különösen ilyen túlterhelt helyzetben?

– Nem volt túlterhelt helyzet.

– Igen, de nincs ilyen visszahatása a szervezetre?

– Abszolúte nincs. Sajnos fönnmaradt német iratok, szakmegfigyelések leírják a maguk kegyetlen objektivitásával, hogy koncentrációs táborok foglyain alaposan kikísérletezték a szervezet hidegtűrési fokát.

– Éspedig?

– Hogy sokkal hidegebb vízben, három-négy fokos vízben fél órát is állatták a zsidókat, derékig vízben, amíg…

– Amíg meghaltak?

– Amíg irreverzibilis lett a hőanyagcsere.

– Voltak, akiket életre keltettek, kísérletképpen?

– Voltak. Pedig azok igazán le voltak gyöngülve.

– Ehhez képest…

– Nem ehhez képest, csak ez – objektíve – elenyésző megterhelést jelentett a szervezetek számára. Nem beszélve arról, hogy ugyanolyan körülmények között a többiek életben maradtak.

– Igen. A rácsnál mit mondott Bálint?

– Nem mondott semmit.

– Nem látszott rajta, hogy mennyire rosszul van?

– Nem volt olyan rosszul.

– Mit tanácsolt neki?

– Mindnyájuknak mondtam, hogy mozogjanak, magam is azt tettem.

– Nem adott masszázst, vagy nem végzett vele légzési gyakorlatot?

– Nem. Nem akartam, hogy a többiek is túlságosan odafigyeljenek, meg csak rövid ideig voltunk a rácsnál, indultunk vissza.

– És úgy dideregve énekelték a Himnuszt, meg ünnepeltek?

– Nem ünnepeltünk, csak elénekeltük, ittunk egy korty pálinkát, aztán fordultunk is vissza.

– Mennyi ideig voltak a rácsnál?

– Nem sokáig. Vagy öt percig.

– A többiek nem észlelték, hogy Bálint rosszul van?

– Akkor már nem volt rosszul. Csak nem akartam, hogy indokolatlanul pánikba essenek. Tudja, hogy van.

– Visszafelé is segített neki valamelyik fiú?

– Nem. Magam mögé vettem, és indultunk is.

– És jött rendesen?

– Jött rendesen. Egy darabig.

 

Simon magasat ugrik. A tornaterem közepére van állítva két lábas, nagy rúd, azon keresztbe fektetve egy hosszú nádpálca. Tomcsányi, a tornatanár civil, nem öltözik át melegítőbe, mint a másik, Jedlics. Idősebb már, talán azért nem. Azt mondják, fiatalkorában remek tornász volt, atletizált. Jó, nyúlánk teste van most is, nagyvonalúan mozog, zöld gyapjúzakóját fölrántja mindig a vállára, igazít idegesen egyet rajta, mintha újra belebújna. Kicsit selypesen beszél, mondhatni, nyálasan. Égkék szeme van, nem dühös. A másik, Jedlics, mindig dühös, szúrós barna tekintete igazi harcra vall, mintha küzdene, feszítene. Tomcsányit nagyon szeretik, nem kínozza őket, könnyű gyakorlatokat ad, és engedi őket rengeteget labdázni. Van, amikor csak bedobja középre a labdát, fütyül egyet, és odaszól Brennernek vagy Sadánszkynak, aki villámsebesen futkos a linóleumon, hogy: „Sada, majd vigyázzon a labdára…” Magázza őket, de nem úgy, mint Jedlics. Jedlics szembeáll, ránéz az emberre szúrós szemével, és azt mondja: „Hol a címer? Maga nem hord címert?” A címer kék, a címer aranyozott, a címer íves pajzs alakra van vágva, fölső csücske is le van nyisszantva, a címer vékony posztóból van, a címeren finom aranydrótból görög betűk, a címert patentok fogják a mellhez, a címer odatapad a trikóra, a címer lecsüng, a címer mindenesetre fontos. A címer összekunkorodik, a címer elkallódik, de a címernek meg kell lennie. Nem lehet, hogy a címer ne legyen meg. „Maria métér Theu” görög rövidítése áll rajta: „Mária Isten anyja.” Tulajdonképpen nem rossz szöveg, Simonnak az jut eszébe, gyönyörű, hogy egy földi nő az Isten anyja. Tudniillik Calasanti, a piarista rend alapítója Szűz Mária oltalmát kérte a csavargó olasz gyerekekre. Szedett-vedett, rongyos srácokat gyűjtött egybe Calasanti, akik az utcákon kallódtak, ebből lett a rend. Ma már nem látszik meg ilyen kifejezetten ez a szegénység, ez a szegénygyerekség, ahogy Simon belegondol Brenner öltönyeibe vagy Kellner visszafogottan csillogó szobájába, vagy egyszerűen Kellner nyaktartására gondol, de meg kell adni, ő is ide jár, a foltozott harisnyáival. Mindegy, az a fontos, hogy a címer meglegyen, a címert meg kell találni, mert Jedlics egyszerűen ránéz az emberre (pedig ő civil, sőt tréningruhás), nem büntet, nem is irgalmaz, Jedlics néz. Motyog valamit, és rohan keresni az öltözőben a címert a patentok helyére – s azóta nem veszti el az élete árán se. Nem rossz azért a fegyelem, az ember nem veszti el a címert.

Tomcsányi most nagy majomkarjait lendítve, könnyed és nem teljesen összefüggő utasításokat ad kedvesen selypítve – „ide hoszd, fiam, aszt a szőnyeget… ne vacakolj vele…” – mert elfelejti, hogy már magázza őket, és átcsap gyermeki tegezésbe. A magasugró nádpálca mögé cipelik a szőnyeget, hogy arra huppanjon az ember. Simon eleinte mindig szemből akarta átugrani a nádpálcát, de rájött, hogy így nem megy. Figyelte, hogy ollóznak a fiúk, és most már ő is ollózik. Egész alacsonyan kezdte, de ma már magasnál tart. „Emeld magaszabbra Szimonnak a létcet… Szimon törekszik, majd meglátjátok, Szimon viszi valamire, míg ti csak röhögtök folyton… Szimon, leveheted a szemüvegedet, annyit bisztos látsz, hogy átugord a létcet…” – és Szimonnak szárnyakat ad a biztatás, szemüvegét a lányos arcú Tóth Béla kezébe nyomja és röpül. Átviszi. „Jól van, Szimon. Belőled lesz még valami, Szimon.” Elfordul, hanyagul megtörli az orrát egy lobogó zsebkendőbe, evickél nagy tagjaival. „Tegyük még magasabbra, Szimon? Nem félsz, hogy levered?” „Tegyük, ha a tanár úr gondolja.” „Nem én gondolom, te mafla, te gondold.” „Tegyük magasabbra.” Így emelkedik Simon mind magasabbra a levegőben. „Na, eszt már levered… talán hagyjuk… Így is jeleszt kapsz.” „Tegyük még feljebb, tanár úr.” „Én nem bánom, csak szajnálom, ha huppansz.” Följebb teszik a kaján pofák a nádpálcát, Sadánszky csak gúnyosan néz: belebuksz ebbe, kisöcsém, ezt még én se viszem át. Simonnak már nem az ugrás a fontos, a magasság, Sadánszky meg a többiek. Két tornacipős lába letapad a linóleumra, meggörbülve a futás előtti pillanatban, egyik keze a melle előtt, másik a jobb combja mellett, ha most lefotóznák, örök példája lehetne az indulónak, a koncentrálónak, a túlszárnyalónak. Félszőke haját kisimítja kemény homlokából, melyen már egész kicsi, gyerek-ráncok keletkeztek, arccsontja a figyelem jármába merevíti a fiatal bőr puháját, szeme pedig egy láthatatlan pontra szegeződik. Nem néz semmit, nem villannak föl benne a tornaterem kedves zugai, a félrelökött labda töttyedt magánya, az ablaknyitó kallantyú fényesre fogdosott vashurka, sem a falvédő deszka fényes szögekkel kivert lemeze, a félrehúzódott osztály is csak egy elmosódott fehér pamacsos, kék gatyás pacni, nem lát, nem látja a részleteket, de még a célt sem, a kissé meggörbült nádpálcát sem, közvetlenül a levegőbe mered, negyven-ötven centire maga elé, a gondolat megsemmisítő árkába, mintha a szemével is önmagába kapaszkodna, szinte érzi, mintha a szemmel fogni is lehetne, a szemizmok is feszesek, minden csupa tónus, valahogy önmagát nézi, nem is tartalmilag a kis Simont, hanem a zárt testben összpontosuló erőt, a robbanásig feszített energia személyes rendszerét, mely olyan, mint egy kielégülés előtti pillanat, egy végtelenségig föltorlódó pillanat, és fut. Megremeg a nád, de Simon átszáll fölötte, kirepül egészen a szőnyegen túlra, és karikázik tovább, de benne van a fölülmúlás személyes étvágya, mohósága és csillapíthatatlan öröme, mintha nem is csak ezt a magasságot, de önmagát is átugrotta volna. Tomcsányi oda is fut hozzá, nem ütötte-e meg magát, de ő már talpon van, vidáman veregeti a combját, Tomcsányi dicsérgeti. Aztán sorakoznak is, s ahogy Simon körülnéz, az arcokon látja parányi hatalmának a visszfényét, a jótékony becsülést, a nagystílű elismerést a „menők” szemében is. „Te leszel a másik rajparancsnok, Szimon…” – mondja aztán Tomcsányi, és a félcsapat élére állítja. Nem ő a legmagasabb, egyáltalán, mögötte áll Morvay, ökölnyi fejével és kétszer akkora vállaival, de ő a legelső a félcsapatban. „Jó, csak ne olyan folyékonyan, Tom… Nem kell azért szembeköpni…” – súgja mögötte Morvay a fülébe, és még valami disznóságot is hozzáragaszt a névhez, de Simon nem röhögi el magát, most valahogy az arcizmait is jobban tudja fegyelmezni, és Morvay viccelődésében is inkább az elismerést érzi, mint a piszkálódást. Indulnak az öltözőbe.

Gyetvay szónokol az egyik öltözőpadon. Ő aktív sportoló, az FTC-ben játszik, ificsapatban, joga van. Remek labdaérzékű fiú, az atlétikával nem sokat törődik. „Rendes srác vagy, Simon. Nem is gondolná az ember. Már az, hogy jól tanulsz, magában nem valami jó jel. (Röhögés.) Hogy szemüveged van, dupla rossz. (Röhögés.) Hogy a fejed nagyobb, mint a feneked, az nem baj, mert van, aki a fején ül. (Derültség a középbalon.) Hogy enyhén kacsázó járásod van, az megbocsátható, hiszen láttuk, hogy tudsz röpülni. (Általános nevetés.) A legnagyobb baj az, hogy nem veszed le a nadrágod.” Gyetvay maga az öltözőpadon áll, nem túl frivolan, mindenesetre trikóban, más nincs rajta. Azt rebesgetik, hogy Óbudán fölszedte valamelyik nagymenőnek a lányát, aki beleesett, „odáig van érte”, „Gyetvás azt csinál vele, amit akar” – suttogta Tóth Béla, örökké csodálkozva, hogy ilyesmi lehetséges, Gyetvay erős, Gyetvay ügyes, Gyetvay valójában férfi. Simon tapasztalata szerint Gyetvay azóta még kevesebbet tanul, viszont bízik a szerencséjében, „s a bizalom, kisapám, több, mint az igyekezet” – nem packázik Simonnal, sőt szereti őt, becsüli. Mégis, szeretné magához hasonlítani. Gyetvay most is egy fiók-Dávidhoz hasonlít, mit fiókhoz, maga Dávid, nem is a legrosszabb kiadásban. Őszinte érdeklődéssel mondja ezt is Simonnak, csak a puszta vicc kedvéért, mást talán nem is mond az évek folyamán, csak viccet.

Simon megy ki az öltözőből, lóbálja a tornazsákját, most mondhatnak akármit. Eszébe jut az otthon hagyott Márta a nyúlánk testével, ahogy egymás mellett nőttek, mindig azt gondolta, elveszem feleségül, kétségtelenül. Ahogy apjára, anyjára nézett, mégsem a házasság jutott az eszébe, hanem valami szentség. Anyja a kompon áll, a fájdalom háromszögű kendőjébe foglalva, az az érzése volt, neki ezért az asszonyért valamit be kell áldozni, persze ezek homályos érzések voltak, de az iskolacímer mégiscsak ezért tetszett neki elsősorban. Márta nem anyjához hasonló, úgy értve, hogy nem lenne belőle soha a háromszögű kendő asszonya. „Isten anyja.” Márta élénk szemű lány, de nem kétértelmű, nem „homályos”, inkább tiszta kép. Márta szép. Simon átszaladt hozzá, ha tehette, és vitt neki szilvát, cukrot, ami volt. Márta kegyesen fogadta. Egész kis gyerekek voltak, de talán már egy hajszállal nagyobbak, semhogy a testiség kék bűvöletén könnyedén átessenek. Érződött rajtuk, mint kutya-macska kölykökön, a viháncolás melege, de ez nem volt olyan nyílt, ami mezítelenné tette volna őket. Emlékszik Simon, amint egyszer átment egy marék szilvával Mártához, az valami kis fürdőruhát próbált magára, nagy kék virágok voltak a nyers anyag pirosában. Simon elájult a gyönyörűségtől, ahogy meglátta a kis babatestet, de Márta olyan okos hangot tudott megütni, ami hamar a helyére billentette az eszét. Nem volt abban a hangban valami huncutság, homályosság, inkább csak önmaga bizonyosságát hirdető elvontság. Simon szeretett volna odafutni hozzá – hétéves se volt –, és a lábfejére szorítani az arcát, de Márta csak azt hajtogatta: gombold be a melltartómat… ami egy vékony pánt volt, megjátszott nőiesség, önmagatudás. Így aztán, bármennyire szerette volna a földhöz verni önmagát vagy a kis vidéki lábfejet, mely tömzsi bokában végződött, átölelni, csak a melltartógombbal vacakolt az elmulasztott ihlet pillanatával és kihűltségével. Aztán napoztak az udvar kis porában, Márta elmondta az összes gondját-baját az elsőből, hidegen fecsegett, de nem játszott papást-mamást. Pedig szép volt, nyúlánk és nagy homlokú, nyílt szemű, szép, pontosra formált szájú, szemében inkább az értelem, mint a nedves tűz csillogott. Ujjai vége kicsit balra hajolt, ezáltal előkelő és vidéki volt egyszerre, Simon legalábbis így látta. Fürdőruhája, amit akkor valami idegen rokontól kapott, alig takarta el a köldökét, a nap nagyon vékonyan csillant a lehetetlenül kis pihéken meg a karja apró szálain. De nem lett belőle test, fulladt valóság, pedig Simon nagy történeteket hallott a padlások szerelmi műtermeinek fülledt izgalmából, a foglyul ejtett csigagyönyörűségről. Márta így nagyon szép volt, talán még szebb, mint a valóság verítékei közepette lett volna, de mégiscsak absztrakt maradt, ideál. Nézni és nem fogni való, inkább festményekre, mint élőlényekre hasonlító. Lehet, hogy ez még csak fokozta a szerelem kis erejét, átemelte az általánosba, mert megvalósulatlan maradt, de valóságos. Így Márta is a legszebb maradt, nem élt, de élő, nem igaz, de igazi.

Simon most is arra gondolt hirtelen, Gyetvay szavaira, hogy Márta hol van. Nyilván elsodorta már régen az idő. Három éve otthon se látja soha, azt mesélték, valami erdélyi rokonokhoz költözött. Egy pillanatra irigyelte is Gyetvayt az öltözőpadon, ahogy szabadon lebegett gatyátlanul ég és föld között, a mesebeli óbudai meztelennel. Mert hogy az meztelen, az nem kétséges. Hogy az nem Márta, az sem kétséges. Mindenkinek megvan a maga párja – gondolja fanyarul Simon –, nyilván olyan, amilyet érdemel. Bár a teste, mint elfogadhatatlan katlan, égett az ágyában éjjelente, nem tudta elfogadni a saját gyönyörűségére, inkább csak maga ellenére. Egérrel is tanácskozott erről, de Egér általánosságokat mondott csak, hogy: „Az Úr megtöri a testet, de el nem veszti azt…” Meg hogy: „A test is Isten ajándéka, nem az ördögé. Mi tesszük ördöggé a testet…” Szép mondások voltak, de Simon nem tudott mit kezdeni velük. Már-már sandított a másik nagy gyóntatóra, az állandóan köhintő Bódira, aki olyan magas volt, hogy önkéntelenül állandóan lehajtott fejjel járt, surranva a fekete szoknyában, rekedtes hangján állítólag misztikus szövegeket és gyakorlati jó tanácsokat súgott a gyónók fülébe. De Simon a tornazsákját lóbálja vidáman, mert érzi, lassan az osztály minden tagja respektálja, megy föl az árfolyama.

Simont beavatják titkos szertartásaikba a fiúk, hogy elismerésüket kivívta. A nagy orgona mögött ülnek a templomban, az énekes mise alatt. „Gyere csak…” – mondja Gyetvay, a világ fejedelme, és kegyesen vezeti őt az orgonák mögötti zugokba. Előbbre kispapok állnak, és tornásztatva a nyakukat, énekelnek a kápolna alattuk fekvő realitásába. Meg Nyerges is ott áll, a nyitott szájú énektanár, aki azt se veszi észre, ha légy száll az orra előtt, csak énekel, még ha rászól is valakire, énekelve teszi: „Ne hü-lyéskedj, fi-am…” – és kizengeti a dallamot, kicsit fejbe kólintja a gyereket, és énekel tovább, előredőlt, lelkes ábrázattal vezényelve, mindig ugyanúgy.

Kis bársonypárnákon ülnek a fiúk, a java van itt, Sadánszky, a Tóth Béla, a lányos arcú, Morvay, Gyetvay persze és egy, aki csak figyel, hogy nem jön-e valaki – Weber. „Csak nem fogjuk végigaludni a misét?” – mondja Gyetvay, és Simon olyan elemi erejű igazságot lát benne, hogy ő is közéjük ül. Már osztanak is. Tarokkozni már régen megtanították, de hogy itt a „mennyekben”, az igazán… Belemelegszik Simon, óriási partikat játszanak, az orgona zúg, Nyerges énekel. Gyetvayval lenni jó, Gyetvay maga a természet, a natura, egyetlen mozdulatában évmilliók természetessége van benne, vízkék szeme a kételkedés nélküli igazságot bámulja és hordozza egyben. Gyetvay a világ fejedelme, anélkül, hogy világi volna, a természet gyermeke, anélkül, hogy közönséges volna. Gyetvayval Simon úgy érzi, elvegyül velük, ő is ember, egy közülük, nem pedig az örök feszítő, jókedvűen önmagát felülmúló versenyző. Gyetvayból olyan pogányság árad, ami föloldja Simont, anélkül, hogy elsüllyesztené. De Simon mégsem Gyetvay, mindenkinek megvan a maga Gyetvayja, de a saját Simonját kell hurcolnia. Gyetvay Simonban látja a tudás és szellemesség magasiskoláját, de Gyetvay Gyetvay marad, Simon Simon. Ezt az egyenletet nem lehet megtanulni. Simon is igyekszik kibújni a maga bőréből, de csak a maga bőre kedvéért, és így nem lehet. Egyszer csak belényilallik az egész kápolna, az élő papok csendje, akik magányuk sokszor nagyon keserű, sőt rosszízű mélyén mégis felöltik magukra a reverenda fekete terhét, amit eleinte gyönyörűségnek mondanak, elindulnak a mindennapok klauzúrájában keringve, hogy sehova se jussanak, csak önmagukba ütközve felordítsanak a rémülettől: „Elég magamból! Adjatok egy idegen embert!” A szerzetes felőrli önmagát – így gondolja Simon, és akármilyen felőrlés, de mégis az. Fényes bútoraik és csillogó könyveik közt nincs senkijük. Eltávolodnak gyermekségük fölfedhető igazától, anyjuk is úgy néz rájuk, mintha fölöttük állnának. Huszonnyolc éves korukra idősebbek az apjuknál, anyjuknál, egész háznépüknél. Rangjuk van, de senki se látja lelkük vasrácsa mögött az összetört szív-diót, nyomorult kézzel facsart gyümölcsét, meggyét a szívnek, melyből sercen még az eleven vér. A fekete papi ruha anyaga alatt szőrös mell borul, melynek egyetlen dobbanása az emberi visszafogottság. „Istennek kitárva, embernek bezárva…” – mondja a régi mondás, és mentacukorral a szájukban alszanak el a jól ápolt lepedőkön.

Simon föláll. „Ne haragudjatok… én ezt nem csinálom.” „Mit?” „Nem tudok… itt kártyázni…” „Na, ne hülyéskedj, eddig egész jól megvoltál, most bolondulsz meg? Ha már egyszer elkezdted, csináld végig! Egy bűn az egy bűn…” „Nem bűnről van szó… becsapásról… Önmagunkat is becsapjuk, őket is…” „Eddig nem voltál ilyen hülye, ne haragudj. Most akarsz mennybe menni?” „Nehogy beköpj minket!”

Gyetvay azért elviszi magával nagy útjaira. Minden zegét-zugát ismeri a városnak, életbölcsessége hetvenéves parasztok természetességével vetekszik. Nem akarja oktatni vagy bevezetni a földi tanok titkaiba, csak bolyongnak együtt a lüktető körutakon, elnyelő esti mellékutcákon, ózöld bort isznak a kockás terítőkön, s ami igaz, igaz, Gyetvay okosabb, mint gondolni. Aztán elkanyarodik, és egy magányos utcán magára hagyva Simont, eltűnik a kezdődő sötétségben.

Alacsony utca. A főutaktól beljebb, sötét tónusú ablakok mellett vezet el Simon útja. A torka majd kiszakad a valóság homályos körvonalaitól. Az utcasarkon csapszék villog, gyűrt ruhájú részegek dőlnek neki az örökkévalóság pultjának. Ki-kiömlik a sejtelmes utcára a nyers nevetés. Kihalt egyébként a hely. A távolabbi kórház emeleti ablakain fehér ápolónők néznek ki, szippantanak egyet a sejtelemből, és visszahúzódnak munkájuk gyorsaságába. Simon maga sem tudja, mit akar. A hosszú utca végében lassan imbolygó nőalakok bukkannak fel, méltóságos mozgásuk fáradt állatok szomorú eleganciájával vetekszik. Arcuk csodálatos. Nem vad, és nem okoskodó, mint a polgárasszonyok álarca, nem is játékos, mint az épen maradt leánygyerekeké, csak olyan, mint egy távoli seb. Titokzatosságuk nem a nemüknek, hanem a sorsuknak szól. Harisnyakötőjük, kombinéjuk hivalkodó, úgy öltik magukra, mint a szerszámokat, gyakorlottan és hanyagul. Persze. Hogy öltenék? Simon csak ül egy félrehúzott széken, egészen a sarokban, kicsit előredől, karját a térdére fekteti, mint a nagy öregek, és csöndes hangon beszél. Teljes erőből beszél, tulajdonképpen mindent elmond, bár semmi értelme. „Tudom, nevetséges, amit mondok, én magam is legszívesebben kinevetném magamat.” És a kis koszos, durván berendezett szobában (két puszta ágy, rendetlen szekrények, éjjeliszekrény, a sarokban szürke mosdó) az otthoni falu bezártságáról beszél, a kőmerev utcákról, a soha ki nem nyíló kapukról, ahol még a kutyákat is megfojtják, hogy ne kelljen enni adni nekik, a nőstény kutyákat fojtják meg, nehogy szüljenek. Alig van kutya a faluban. Csak ritkán hallani egy-egy kutyavakkantást az éjszakában, távolról jeleznek egymásnak. A lány egyáltalán nem érti őt – mit akar, mi van? –, de mégis megsejt belőle annyit, hogy hagyja beszélni. Vékony teste kedves egykedvűséggel fekszik a félig nyitott ágyon, teljesen meztelenül, nem szégyenkezve, de föl sem híva magára a figyelmet, isten ajándékaként fekszik, egyik térdét fölhúzva, oldalról kimosolyogva Simonra, két karját a tarkóján összefonva. Az utcáról, közelből erős férfibeszédet hallani, a sűrű rolókon át alakok imbolyognak. A benti körte huszonötös, egy rózsaszín üvegvirágba van foglalva, a fény a lány mellé esik, árnyékával kiemelve vékony medencéjét, finoman horpadt hasát. Kintről szöszmötölés hallatszik, a konyhából; amikor jöttek, nem volt ott senki. De Simon otthon érzi magát, egyre a bezárt falu jár eszében, mely bezártságával már-már olyan, mint egy kisváros. A lány messziről nézi őt, sötét szeme van, sötét rajta minden, lehet, hogy cigány. Igaz, hogy annyira szép is. A beszéde városi teljesen, alakja is inkább hosszúkás. „Vedd le a szemüvegedet…” – mondja Simonnak, az mosolyog ezen az ostoba kívánságon, aztán egy könnyű kanyarintással leveszi. „Így is látsz?” „Látok.” „Mindent látsz rajtam?” „Mindent” – mondja Simon, és vissza akarja tenni a szemüvegét. „Nem… ne tedd vissza. Inkább mesélj még, a kutyákról.” „Mondom, nincsenek.” „Akkor azt meséld, hogy nincsenek.” „Szóval… komolyan mondom, akár elhiszi, akár nem…” „Az lenne jó – mondja a lány az ágyon, leeresztve a másik térdét is, hogy egészen síkká válik a fiú előtt –, ha ide jönnél, és itt mesélnél az ágy szélén… És az lenne jó, ha nem magáznál. Én se vagyok sokkal idősebb nálad, elhiszed?” „Elhiszem.” „Mégis, mit gondolsz, mennyi vagyok?” „Nem tudom, mennyi lehet.” „Gyere ide, megmondom.” Simon föláll, elmegy az ágy széléig, leül a lány oldalán. Ott van előtte a kis test, egyszerűen. „Na, mennyi lehetek?” Megfogja Simon kezét, arcához vonja, majd vékony, izzó hasára vezeti. „Nem tudom pontosan.” „És nem pontosan?” Simon kezét akkorra már annyira égeti a tűz, hogy se a kutyák, se a lány életkora nem jut eszébe. „Bolond gyerek vagy. Tizenkilenc éves vagyok. És akár hiszed, akár nem, karácsonykor én is szoktam imádkozni. Olyankor leengedem a hajamat, és énekelünk, mindenféle otthoni énekeket. Akarod, hogy énekeljek neked?” „Énekeljen” – mondja rekedten Simon, és átmelegedett kezét óvatosan visszahúzza a lány testéről. Nézi a lányt a szépség mulandó fogságába zártan, íves fekete szemöldökét, ahogy alóla elúsznak a szemek éneklés közben, fölugranak a plafonra, és nedvesen ragyognak. „Kész vagy, Zsóka?” – szól be egy eleven öregasszonyhang, a lány énekel még egy kicsit, aztán hirtelen felül, és megcsókolja Simon arcát, jobbról-balról. „Béke veled” – a katolikus liturgia férficsókjain is sokszor át-átdereng ez a mozdulat, Simon ködösen még a püspök arcán is látja ezt a csókot, testvércsók, mely az élet harctalan magasába emel. Mögötte sorakoznak a fekete paptestvérek, anyja is időtlen háromszög-kendőjébe foglalva áll valahol az alakok mélyén, fönn a karzaton a régi haverok szemtelenül integetnek, ott sorakoznak a régi gyóntatók is, Egér meg Bódi is, a nagy fejű bölcs, az ünnep isteni magasába emelkednek a régi kőszentek is – de a békét, a megtisztító, nagy békét mégiscsak ettől a mezítelen lánytól kapta, aki kis énekeket dúdolt az ágyán, mielőtt elbocsátotta őt. Simon kényszeredetten veszi elő összegyűrögetett pénzecskéjét, mint Júdás a rosszul megszolgált ezüstjeit. „Ne butáskodj. Hiszen csak énekeltünk.” Simon visszanéz egy pillanatra, a lány is nézi még őt az ágynemű rendetlen halmai közül. Pax tecum.

 

– Bálint lett először rosszul?

– Az. Bálint.

– Odafelé. De visszafelé?

– Visszafelé is.

– Sokára?

– Nem, nem sokára. Alig jöttünk a rácstól ötven métert.

– Hogyan lett rosszul?

– Hát… lemaradozott. Nyögött.

– Nem mondott semmit?

– De… Hogy nem tud továbbjönni.

– És? Maga?

– Hát… biztattam, hogy jönni kell, nem hosszú az egész…

– Elég volt a biztatás?

– Nem. Segítettem neki.

– Hogyan?

– Átfogtam a hóna alatt, és támogattam.

– Ketten jöttek?

– Ketten.

– Nem vesztette el az eszméletét Bálint?

– Nem. De nagyon nehezen tudott jönni, nehezen vette a levegőt, támolygott.

– A szifonokon hogy jöttek át?

– Ahogy tudtunk. Húztam, igyekeztem a felszínen tartani.

– Lemerült a vízben?

– Nem merült le.

– Nem ivott a vízből?

– Nem hiszem, hogy ivott. Az arca beleért a vízbe, de nem hiszem, hogy ivott.

– Nem estek el?

– Nem, nem estünk el. Akkor még elég jól bírtam magam. Az utolsó szifonnál térdre buktunk, de ott nem volt olyan mély a víz.

– Nem beszéltek?

– Hát… beszéltünk, annyit, hogy igyekeztem tartani benne a lelket.

– Gondolt arra, hogy nem érnek ki?

– Én?

– Maga.

– Nem, nem gondoltam.

– Mit gondolt, mitől van rosszul a fiú?

– Nem nagyon gondolkodtam ezen, örültem, ha jövünk. Engem is nagyon meglepett, hogy ilyen rosszul van, és ilyen hirtelen.

– Nehezen jöttek?

– Elég nehezen.

– Bálint sem mondott semmit?

– Hát nem nagyon beszélt.

– Jajgatott?

– Hát… kínlódott. Mondom, a levegőt nehezen vette, a tagjai is valahogy elernyedtek. Annyit mondott, hogy köszöni, hogy hozom.

– Mit köszön?

– Hogy segítettem, támogatom. Valami olyasmit mondott, hogy nem tudja, hogy hálálja meg nekem, ha kiérünk a barlangból.

– Mért mondta ezt?

– Azt nem tudom. Érezte, hogy segítem, minden erőmet beleadom…

– Maga is rosszul volt akkor már?

– Nem voltam rosszul, csak cipeltem.

– Hogy fejezte ki magát Bálint, összefüggően, vagy hogyan?

– Azt mondta: „Az isten áldjon meg, hogy hozol. Atya, te nagyon rendes tag vagy…” Valahogy így mondta.

– Tegezte?

– Tegezett. Engem is meglepett, hogy így beszél, de hát ez volt a legkevesebb.

– Mintha be lett volna rúgva?

– Nem, nem volt fölhangolt, csak motyogott.

– Végig egyedül hozta?

– Nem. Eleinte ő maga is jött, csak támogattam. Aztán mindjobban elveszítette az erejét, akkor már nem nagyon bírtam, vonszolni kellett, magam is elfáradtam.

– És rosszul lett?

– Nem voltam teljesen rosszul, de nagyon elfáradtam.

– Világosan látott, tudott a maga körüli dolgokról?

– Akkor már nem mondhatnám. Összefolyt minden, nem úgy, hogy ne láttam volna, csak az egész állapot olyan sűrű lett, áthatolhatatlan.

– Pánik?

– Nem pánik, de…

– Félt?

– Rossz érzés, nyomasztó. Akkor segített már nekem Bálintot hozni a mögöttem jövő fiú, Ottó.

– Ketten hozták Bálintot?

– Ketten. Akkor már a feje lelógott, cipeltük.

– Ottó nem volt rosszul?

– Nem. Ő elég jól bírta magát.

– Jobban, mint maga?

– A végén, azt hiszem, jobban.

– Ő sem mondott semmit?

– Nem nagyon. Csak hogy kibírjuk, végig.

– Meg volt rémülve?

– Nem. Csak amikor a másik fiú is rosszul lett, Ferenc.

– És mit szólt, amikor sorban rosszul lettek?

– Ő?

– Nem. Maga.

– Mit szóltam? Nem szóltam semmit. Vonszoltuk Bálintot, ahogy tudtuk.

– És Ottó? Ottó mit mondott?

– Ő se nagyon szólt. Félt, azt hiszem. Nem tudom, ő mondta-e, valami olyasmit, nehogy itt mindnyájan bekrepáljunk.

– Viccesen mondta?

– Akkor már nem nagyon volt kedvünk viccelni.

– Nem énekeltek kifelé jövet?

– Nem. Eszünk ágában se volt.

– És nem imádkoztak?

– Nem.

– És Ferenc mikor lett rosszul?

– Nem sokkal Bálint után. De akkor már Ottóval ketten hoztuk Bálintot. Nem tudom pontosan.

– Hogy vették észre?

– Sándor előreszólt, hogy Feri rosszul van, meg akar állni.

– Maga mit mondott?

– Mondtam, hogy nem lehet megállni, nemsoká kiérünk, segítsen neki valaki.

– És ki segítette?

– Sándor. Ő hozta egy darabig.

– Égtek akkor még a lámpák?

– Nem tudom, hogy volt. Azt hiszem, akkor égett még egy lámpa.

– Látta őket?

– Láttam, amennyire látni lehetett. Inkább jöttünk.

– Nem álltak meg?

– Megálltunk egyszer, de nem túl sokat tanakodtunk.

– Mért álltak meg?

– Bálintot meg akartam nézni.

– Milyen volt?

– Sápadt, alélt… Próbáltam lélegeztetni, amennyire lehetett, de nem sokra mentünk vele. Így aztán továbbindultunk.

– Nem estek pánikba a fiúk?

– Nem szóltak semmit. Én mondtam nekik, hogy nem kell félni, nem vagyunk messze, próbáltam tartani bennük a lelket.

– Bálint milyen fiú volt?

– Hogyhogy milyen fiú?

– Azt mondta, a lelkiatyja volt.

– Igen.

– Hogy tudná őt jellemezni?

– Hát… mit mondjak? Jól tanult, mondtam, nem volt olyan jó kedélyű, mint Ferenc, sokat tanult, inkább olvasott.

– Visszahúzódó volt?

– Nem, nem volt visszahúzódó. Ebben a csapatban mindenki föloldódott, jól megvoltak egymással.

– Elkülönültek a többiektől, úgy értem, ez a társaság külön csoportot alkotott?

– Nem alkotott külön csoportot. A szakkör alaptagjai voltak…

– És iskolában, belül? Nem irigyelték őket, vagy hasonló?

– Egyáltalán. Az lett szakköri tag, aki akart.

– Nem láttak a többiek ebben valami hősködést, virtust?

– Mért láttak volna? Ugyanolyan szakkör volt, mint a többi. Kit mi érdekelt. Sportnak számított ez is.

– A többi szakkör is sportköri jellegű volt?

– Nem, nem volt sportköri jellegű. Ez sem volt csupán sport, ebben sok minden egyesült, a természetrajzi érdeklődés, a sport, a biokémiai adatok…

– Szóval mégiscsak valamilyen elitnek számított, ha ilyen sokoldalú volt?

– Egyáltalán. Talán érdekesebbnek számított.

– Mindig maga vezette a szakkört?

– Én. Én alakítottam.

– Mikor?

– Három éve.

– Miért?

– Eddig nem volt. És magam is megszerettem a barlangászatot.

– Mit szólt a prefektus, mikor elkezdte? Nem kellett hozzá az ő engedélye?

– Dehogynem. Mért szólt volna valamit?

– Hát hogy ilyen újdonság. Bálint mikor jelentkezett a szakkörbe?

– Úgy emlékszem, tavaly.

– Magától?

– Magától.

– Maga nem beszélt vele?

– Dehogynem beszéltem. Nálam jelentkezett.

– Nem kellett rábeszélni?

– Nem. Ismertem év eleje óta, mondtam, lelkiatyja is voltam. Én is úgy gondoltam, hasznára lesz, ha eleven természetközelségbe kerül, sok elméleti anyaggal foglalkozott, jót tesz neki, ha csapatban van, kirándul, ennyi volt az egész.

– Nem volt félénk, ijedős?

– Bálint? Egyáltalán.

– Szóval arra értem: nem képzelhető el, hogy pánikba esett, megijedt, és ez valamilyen formában átragadt volna a többiekre?

– Nem. Ez jobban meglátszott volna rajta.

– Maga szerint semmi szerepe nem volt az ijedségnek, rémületnek a rosszullétben?

– Döntő mértékben nem. Az, hogy sorban lettek rosszul, biztos kihatott rájuk lelkileg valamelyest, de nyomós oknak nem tudom felfogni.

– Előkészítette őket arra, hogy mit csináljanak, ha rosszul lesznek?

– Itt a barlangban? Hát nem azzal indultunk, hogy mihez kapjanak, ha rosszul lesznek a barlangban, gondolhatja. Elvileg ismerték a szakirodalmat, beszéltünk róla, hogy ez erőkifejtés, de nem ijesztgettem őket azzal előre, hogy mit csináljanak, ha rosszul lesznek. Ez fel sem merült. Azt hiszem, ez érthető.

– Mesélt nekik a szakkörön olyasmit, hogy voltak, akik meghaltak a barlangjárás közben?

– Ez rendkívül ritka. Köztudott, hogy a barlangjárás nem veszélytelen, de nem soroltuk föl naponta a barlangászat hősi halottait.

– Hősi halottaknak tekinti őket?

– Hősi halottaknak! Ez csak kifejezés. De nem közönséges halál, sajnos.

– Rendkívüli?

– Rendkívüli, ha úgy tetszik. A bombázásnál is hősi halottnak mondják, ha valakit agyonüt a bomba, véletlenül. Mindenki tudja, hogy a barlangjárás milyen. Ezt érzi is, aki belép a barlangba.

– Depresszió?

– Kire hogy hat, mondtam már.

– Nem képzelhető el, hogy rájuk így hatott?

– Nem észleltem náluk ilyen tünetet. Három napja voltak a föld alatt, valami jelét kellett volna látnom, ha valamelyikükre depresszív hatást tesz a barlang.

– Nem képzelhető el, hogy ilyen lelki természetű ok indította el a rosszullétüket?

– Nem. Konkrétabb okának kellett lenni.

– Igen. A lámpákat nem próbálták visszafelé meggyújtani?

– Egyet próbáltunk, de el volt tömve iszappal. Nem vacakolhattunk ezzel sokáig.

– A sötétben való menetelés nem lehetett túl kellemes. Erre nem gondol?

– Persze. Nem volt kellemes. De ez csak egy kis tényező… a halál tényéhez képest.

– És Sándor meddig hozta Ferencet?

– Amíg ő maga is rosszul nem lett.

– És akkor?

– Akkor az hozta őket, vagyis segítette, aki tudta. Lajos meg Kabay Anna.

– Ők nem voltak rosszul?

– Ők se voltak valami fényesen, de tudtak még segíteni.

– Kabay Anna is rosszul volt?

– Ő sem volt teljesen rendben, de megközelítőleg sem volt olyan rosszul, mint én.

– Mi lehetett az oka?

– Fogalmam sincs.

– Mindenki más rosszul lett?

– Eléggé kivoltunk, mire arra a helyre értünk, ahol végül is hagytuk őket.

– Mindenki?

– Mondom.

– Azok is, akik életben maradtak?

– Azok is. Mintha egy nagy menetelés után lettek volna. Amikor kivergődtünk egy homokpadra, örültek, hogy leülnek. Már akik járni tudtak.

– És nem gondolt arra, hogy ha vizes ruhában órákig várnak ott, még nagyobb az életveszély?

– Arra gondoltam, mi itt magunk nem megyünk semmire. Minél előbb komoly segítséget kell hozni.

– De az sem segített.

– Az sem.

– Mit gondol, Isten tervében hogyan szerepel egy ilyen halál?

– Nem tudom.

– Előre ki van számítva?

– Mért kérdezi ezt? Mért lenne kiszámítva?

– Na de elkerülhető?

– Ezt éppen olyan jól tudja, mint én. A természet rendje törvényszerűségekkel van teli, ez nem jelenti azt, hogy minden percről percre meg van határozva… a szabadság és törvényszerűség egymásba folyik…

– De Isten nem maga a természet?

– A természetnek megvan a maga függő szuverenitása.

– Nehéz. Szóval Isten megmenthette volna a fiúkat, ha akarja?

– Isten mindent megtehet.

– De nem akarta őket megmenteni?

– Isten nem Gut bácsi. Szabadságot dobott a természetbe, az emberi küzdelem szabadságát is például. De ilyen alapon minden betegségért Istent tehetnénk felelőssé.

– Meggyóntatta a fúkat, mielőtt eljött?

– Dehogy gyóntattam meg. Igyekeztem segítséget hozni.

– A maga fölfogása szerint ezek a fiúk esetleg bűnben haltak meg?

– Ezen nem törtem a fejemet. Isten nem hagyja el a veszendőket.

– Az utolsó percben valami fényt gyújt számukra, elvont értelemben?

– Nem tudom. Isten nem emberi ésszel gondolkodik.

– Maga elcserélte volna valamelyik fiúval az életét, ha megmentheti?

– Elméleti kérdés. Nem cserélhettem el.

– Nem bántja, hogy maga életben maradt, ők meg meghaltak, ugyanolyan esélyekkel?

– Hiába bántana. Így történt.

 

Simon kinyitja az ablakot. Óriási harangzúgás tódul be rajta. Egészen betölti a termet, a hálóágyak fölött lebeg. Mintha most mindent kiszorítana. Szétrepeszti a fejét, a szekrények vékony furnérlemezei beleremegnek. A templom itt van a közelben, a ragyogó dél ide sugarazza a tornyot. Mozdulatlan magasságból szállnak a tetemes hangok, kiröpülnek, mint láthatatlan madarak. A torony zsalureteszei közt kibővül a harangzúgás, fojtott robbanásként terjeng a levegőben. Utolsó órában latindolgozatot írni – ez is csak Kellnertől telik ki. Megint megjelenik, fölvetett fejjel, finom szürke hajjal, sötétkék borítókba kötött dolgozatfüzetekkel a hóna alatt – „osszátok ki” –, fölírja a dolgozat címét, és nem szól semmit. Mindent tudni kell, előre kell tudni. Önálló fogalmazás Horatiusról. „Horatius pogány költő, ne feledjétek el, nehogy valaki azt írja nekem, a szent Horatius… Csak az igazat.” Csak nem rá gondol? Igaz, az utóbbi időben nagyon kiszínezte a latinokat. Az egész egyházi latint átvitte a rómaiakra. Olyan természetesnek találja, hogy az egyház Róma folytatása a maga latinságával. Olyan impozáns az egész épület, mintha a kétezer év Róma fellegvárain alapulna. Mintha a püspökök is latinok lennének, nem pedig olaszok, franciák, lengyelek. Külön lebeg az egyház, latin elvontságában, mintha nem tartoznék semmilyen nemzethez. Vagy tartozik? A néger püspökök is latin arcúak lesznek. Kifehérednek. A dzsungel bozótjaiban finom beszédű papok keresztelik az ijedt arcú bennszülötteket. Rómaira. Római katolikus a vallás, nem kétséges. A papi beszéd latin monológokat közvetít a világ zugaiba. Aranyozott monstranciák áttételesen Róma fénykorát hirdetik, a folytatólagos kultúrát. A szertartások nemhogy bevonnák az anyanépeket, hanem magányos tohuvabohuként zárkóznak papjaik karja közé. Csupa hagyományba, folytatásba, Európa kialakult logikarendszerébe, melynek ősalapja a latin. Nem is vallás ez így – nyelv. A papok külön missziót teljesítenek, mint nemzetközi tisztek, elkülönülő egyenruhájukban. Nem a föloldást, a bekapcsolódást segítik elő, hanem a tiszteletet, mint a latin folytatást a nyelvek barbár rendjében. Latin vallás, mely nemcsak megváltást hirdet, hanem rangot. Az egyedi ember Jézus Krisztusa csak a falvak útkeresztje, egyébként még a föloldozást is latinul kapja a bűnös. Krisztus misztikus teste, ezt világosan kell látni, a kultúra finom hajója, melyen nagy tudású, szervezett sereg utazik a mindenkori kor megismerési, filozófiai szintje felé. Ez a rend is, a piaristáké, a kornak megfelelően ellátott, jól fűtött és kiművelt szobáival, áhítatos latinjaival pókhálófinomságúra árnyalt szervezet, mint az egész papság lényegében. „Arról ismernek titeket, hogy szeretitek egymást” – talán még inkább helyettesíthető azzal, hogy arról ismernek meg titeket, hogy műveltek vagytok. Finomak. Latinok, szellemtudományiak, árnyaltak, egyúttal elvontak, az igazi igazságra törők, a múlt folytatói, fölülről ihletettek, értők, másokkal ellentétben, túlzóan pozícióban lévők – a lélek pozíciójában lévők –, ahogy a latinok voltak a barbárokkal szemben. Ez nem gőg – ez szellemi hatalom, a képesebbek előnye a képtelenebbekkel szemben, a magyarázók előnye a magyarázatra szorulókkal szemben, a történelem latin világossága. Jézus tudott-e latinul? – zavarodott latinságában hirtelen erre gondolt Simon a harangzúgásban, a latindolgozat előtt. Jézus most nem személy, fölszögelt test, hanem egyházi latin király, aki piros palástban áll, talán valamilyen koronája is van, s akinek sose vetettek sorsot köntöse felett. Butaság – gondolja Simon a második emeleten, kihajolva a hálóterem ablakán a harangzúgásban, megszokva az egyházi latin rendet, a misék aranyszövegét, a bentlakásos meleget és ennivalót, egy kicsit tagjává lett a latin iskolának. Minek ezen tűnődni? – gondolja Simon, de mégis idetartozónak érzi magát. Jézushoz tartozom, vagy az egyházhoz, az egyházi latinhoz, most, latinóra előtt? Dehogyis, egyelőre jó tanuló vagyok, jó latintanuló, ez a lényeg. Horatiusról azt fogom írni…

„Elmarad a latindoga!” – szalad be Morvay, és már szedi is a holmiját, siet ki a terepversenyre, motorozni. Vastag harisnyát vesz, masszív bakancsot. „Ki mondta?” „Ki mondta, ki mondta? Államosították az iskolát, be vannak tojva a papok, mi lesz velük…” „Hogyhogy államosították?” „Hogyhogy. Így. Megszűnnek a papi gimnáziumok, az állam veszi át őket.” „És mi hol tanulunk tovább?” „Hol tanulunk, most az érdekel. Valahol tanulunk, ne félj! Az a fontos, hogy a latinóra elmarad. Majd meglátjuk, mi lesz holnap.” „Latint nem is fogunk tanulni?” „Marha, csak annyit mondhatok. Hát neked annyira hiányzik a latin? Vagy éppen Kellner, a kölnizett fejével? Na szevasz, megyek, gondold el, nem tudtam volna kimenni az edzésre a félhülye Horatius miatt!” – és Morvay fut, zörögnek a léptei a régi kövön.

Másnap kell elköltözni a kollégiumból. Simon kora reggel a kápolnába megy, a tanárok egyenként vágódnak be misézni. A főoltárnál nem misézik senki, a mellékoltárnál sorban jelennek meg a hajnali miséket elmondani. Fölbukkan a sok ismerős fej, Daróczy, aki kacsázó lábával hozza a letakart kelyhet, szokása szerint körülnéz, ki fog neki ministrálni – senki. Csak nem fog idejönni ministrálni hívni? – gondolja Simon, és egészen magába húzódik. Daróczy kémiaórái jutnak az eszébe, a kegyetlen kémiaórák, pontos egyenleteikkel, mégis úgy érzi, most cserbenhagyja a lendülő miseruhát, szerencsére Daróczy már hajlong maga (bánja a bűneit, mea culpa, mea culpa…), már túl is van a lépcsőimán, siet fölfelé az oltárhoz. Jön Zenthe is, apró ezüst fejével, alig döccen, nem néz semerre, csak óvatosan a lába alá, hogy el ne ejtse a kelyhet, mint egy öreg pincér. Schuler is megjelenik, tiszta arcán csak az egyetemes elkötelezettség él, régi földrajzi folyóiratok becsületes böngészése, ő mise közben is olyan, mint egy ügyetlen civil, Simon mindig szorongott, ha ő mondta a nagymisét, hátha eltéveszti. Konrád méltóságteljesen jön, sose ismerte ki Konrádot Simon, de szerette. Vékony ősz haja fényesre, vizesre van fésülve, mint mindig, fáradt szemében bölcsesség ül. Magányos pap, társaival sem érintkezik, visszahúzódik kicsit mindig szomorú lelkébe. Meghajlik az oltár előtt, és lassú léptekkel fölmegy. Simon ellenállhatatlan vágyat érez odamenni hozzá, mintha túlságosan egyedül lenne az öreg. Öreg? Nem öreg, talán ötvenéves, de magánya öreggé teszi. Simon fölkel, odamegy Konrád oltárához. Az jön, és kezdi a misét, mint egy titkos latin beszédet. Konrád gyorsan misézik, nem várja be a feleleteket, beszédjük, suttogó latin szavaik mégis egymásba kapcsolódnak. Térdel Konrád mellett, mint egy társ mellett, kicsit örül is, hogy kifejezésre tudja juttatni szimpátiáját. Megy a mise. Ketten miséznek, ketten mutatják be az áldozatot, két ember. Simon úgy érzi, ez az ember – pap. Magányos, krisztusi pap, egyháztalanul s most mégis az egyház áldozataként. Konrád fölemeli a kelyhet, ő meg lehajtja a fejét. Krisztus? Ki az? Ott a kehely vérében vagy a világmindenségben? Egy pillanatra ő is szeretné emelni a kelyhet. Konrád szép nagy lelkével együtt. A kápolna ilyenkor homályban úszik. A nagy, kiterjeszkedett kórusrész nem is látszik, de tudni lehet, hogy ott van, mint egy elfelejtett madár. Az orgona ezüsttollai egy helyben remegnek a levegőben, amit imbolygó gyertyák hatalmas szürke ravatallá emelnek. Elkerülhetetlen a halál érzése a kitágult aranytemplomban, a kőszentek, mint barlangok cseppkőnyúlványai, fölemelkednek, és elvesznek a rejtélyes magasságban. Lábuk még tapintható, fejük a semmibe vész. Összekeverve, Szent László, Szent István, Szent Alajos, Szent Ignác, a néma kő természeti jelentésévé változva: urai földnek és időnek. A parkett reális sárgája töri szét a tompaszürke reggelt. A kis dobogón Konrád csillogó feketére suvikszolt cipője nyikorog a reverenda szoknyája alatt, ide-oda lépeget, mint egy nagyon kicsi, túlvilági táncban, elkötelezve a feltételezett Isten lebegésének. Csiszolt körme megkapaszkodik az oltár asztalában, rávetül saját kelyhének mézsárga fénye. A kelyhet előző osztályától kapta, érettségi ajándékra. Mindig azzal misézik, gyermekei kelyhéből, mintha egy kicsit az ő emlékezetükre is cselekednék, az ő fiatal vérüket is magához venné, pogány áldozatként. Simonnak az az érzése, Konrád szereti az embereket, de nem mutatja. Isten távoli és ködös, mint maga az Ószövetség – zsidó, és tűrhetetlenül harcos, mint a történelem. Egész fiatalok voltak, mikor Konrád spiccesen jött be tanítani – mélyen és elegánsan ivott, nem látszott rajta semmi részegség, csak tűnődő tekintete homályosította élénkszürke szemeit. Ilyenkor magyaráz, ritka önpillanat, játékosan dob oda szavakat, melyek a gyermeki fülek csodálkozó mulandóságába hullnak. „Az Újszövetségben még hiszek, de az Ószövetségben egyáltalán…” – mondta mindnyájuk megdöbbenésére, már aki odafigyelt hátsó padi újságolvasásából, gombozásából, mert Konrád nem tartott fegyelmet, legtöbbször egy gyereknek magyarázott, bármilyen kicsi volt az, legtöbbször Simon volt az. Konrád mégis igazi papnak tűnt rendíthetetlen társai közt, talán az egyetlennek, aki odaadta szomorúságát, gyermekkori szőlőskertjeit, sikeredetlen férfiszépségét, álomgerendáit rozzant házuknak, rebbenő fénymadarait Istennek. Anyjának élt – soha nem mesélt anyjáról, de nyilván őmiatta és általa lett pap. Végtelenül érzékeny, de vidéki pap, aki Isten szolgája lesz. Ő is ügyelt magára, finom fejmozdulatai, illatosítottsága, halk kézemelése mégis annyira különböztek Kellner emberi mutatványaitól. Az élet maga – az elveszített élet – szólt ezekben a mozdulatokban, sok lemondás, asszonyvágyódás, szomorú, félig értett, de teljesen elfogadott küzdelem a test mindennapjai ellen. Sohasem nevetett. Soha nem szólt semmit Istenről, nem nézett a feljebbvalóira, csak ki, a nagy, rácsozott, homályos üvegablakokra, nem teremtett szociális közösséget a gyerekekkel – semmilyen formában nem volt cserkész. Mert a papi közösségnek is megvolt a maga pionírcsapata, a cserkészség. Simon nem értette, hogyhogy nem találja sehol a cserkészetben Konrádot, még egy alkalmi ünnepségen sem. A cserkészet fogta össze a csapatszellemet az iskolában, Simon hamar közéjük jutott. Nem volt kötelező a cserkészet – jószolgálat volt, a kiválók, a jobbak csapata. Egyenruhájuk, a mustárbarna rövidnadrág, a csatos öv, mely reccsenve csukódott össze derekuk körül, a zöld zsinórra fűzött fényes síp a katonás ing felső zsebében, a feszesre húzott harisnya az egyház belső katonaságát jelezte. Játékosnak tetszett a szórakozás, de titokzatos módon mindig megerőltető volt – hegymászás, sátorverés, még a szalonnasütés is a programnak megfelelően zajlott le –, nemigen lehetett hibázni; az a csapat hátrányát, sőt az egyén hátrányát is jelentette. Simon hamar rajparancsnok lett, jól mozgott, pontos volt, és tetszett neki a pontos utasítások kedvességébe rejtett hatalom mustársárga jelenléte. Kiskatonák voltak, sorba álltak, gyakorlatoztak, vizes árkot másztak, a közösség kiadta a maga betonformáit. Simon is bebetonozta magát a kis sárga közösségbe, az egyformaság csak látszatra volt meg, a kitartás, küzdőképesség leheletfinom hatalommá nőtt körükben. Simon érezte, egyre fölébük kerekedik okosságával, kitartásával, érdeklődésének korlátlanságával – hamarosan megbízható kezese lett a száztíz kilós civil vezetőnek, aki férfigondjait félretéve, vasárnaponként velük gyakorlatozott a budai hegyekben vagy arrébb. A jótékony száztíz kilós gyermeteg játéknak fogta fel a cserkészetet – Simon hamar megérezte az emberek irányíthatóságának réseit, és adandó alkalommal maga vezette a csapatot; az infantilis óriást játékbábnak lehetett tekinteni – programjaik egyre merészebbek és szervezettebbek lettek Simon irányításával. Simon egyedül volt – társakra vágyott. Kicsi volt – erős akart lenni, mindez úgy nyilvánult meg a csapatban, ahogy akarta. Lassan vezetőjük és irányítójuk lett, mégpedig nem is a legkellemetlenebb fajtából való, hiszen valóban jobban értett a legtöbb dologhoz, még sportban is, mint a többség. Kicsisége megszűnt, idegensége az egyenruha kellemes egyformasága alatt meghúzódott, szemüvegét futás közben levette. Erőt érzett, csapatmozdulatokat, melyek az ő tagjaiban voltak elhelyezve – a közösség jótékonyan föloldotta. De hiába kereste, várta, hogy Konrád fölbukkanjon a menetelő csapatban, mikor a papok is átöltöztek, és a cserkészet félkatonai civil uniformisában jártak a kirándulóhelyek falvainak ápolt főterén vagy csillogó és elhanyagolt cukrászdáiban. Konrád nem volt köztük. Nem mehetett oda Konrádhoz, hogy megkérdezze, miért nincs a cserkészet élén, ha kell, akár mint szellemi vezető, Konrád vasárnapjait is kis szőlőkertű bátyjánál töltötte, csöndes ebédeken. Most, ahogy térdelt Konráddal a lelket befogó utolsó kápolnában – kettősség lopódzott Simonba: a fegyelmezett, világos rendű cserkészcsapat kis lelket emelő ereje és Konrád naiv ájtatossága: a katonás egyházcsapat fegyelme és ennek a magát odaszánó, csöndes papnak laza békéje. Mégis térdel, és ez a legfontosabb, talán utoljára, Konráddal, az emberi nyomorúság krisztusi papjával, akiben Calasanti szegénygyerekeket összegyűjtő lemondása élt. Mormolják Konráddal a latin egyház szövegeit, nem is a tartalmát, hanem a közös kis sustorgást, mint egy szerelmes beszédet egymással vagy Istennel: „Etcumps… spi… spi… utuo… spi… tsi… mitsi… velcse… kriász… ksztra… credere… tsi… tsi… intri… bé… krszt… vre… vre… supr… credere… mrte… krszt… myst… ops… blá… susturometris…” – a végtelenségig. Talán elbúcsúznak, elszakadnak, szakítanak egymással, helyesebben, mint a szerető szeretők, elválnak, de el nem szakadnak egymástól: Isten békéje és a militáns egyház olvad itt Simonban egybe a latin beszéd puha magánhangzóiban: „O-i-u-o-i-u… E-o-á-i-á… I-o-i-ó-a-a-á- e-e-i… E-e-i-u-e- u-u-e… I-e-e-i-á- i-á-i- i-e-i…” – mint egy elveszített dal. Mennek be a sekrestyébe, Simon elöl, pontosan összefont kezekkel, az ima zárt tartásával, aztán eszébe jut, hogy Konrád sose fonja szorosra az ujjait, lazán egymásra kulcsolja, egymás mellé ejti az ujjait, megadóan, most ő is átcsúsztatja ilyen tartásba, megáll, oldalt fordul, hogy beengedje Konrádot a kitárt sekrestyeajtóba, aztán bemegy mögötte. Lesegíti Konrád miseruháit, a nagy test körül foglalatoskodik, kibogozza az összekötött ruhát. Sehogy sem akar kibogozódni, Simon izzad, csak már túl lenne az egészen, de egyre jobban beköti Konrádot a miseruhába, az meg türelmesen vár. Végre körmével kibontja a csomót, átbújtatva Konrád fején a karinget, vigyázva, össze ne borzolja a vékony fésűvel élesre fésült emberi hajat. „Köszönöm” – ezt mondja Konrád, nem tudni, a ministrálásra érti-e vagy a csomó kibogozására. Simon áll még egy darabig. „Hova mész lakni?” – kérdezi Konrád. Simon nem tudja hirtelen, hova kéne mennie, jól megvan ő itt, aztán eszébe jut, hogy mindennek vége, vége a bentlakásnak, az egész iskolának, hogy már nem az ő tanára áll itt, egy felnőtt idegen. „Nem tudom, az iskola… megszűnik-e” – motyogja. „Nem szűnik meg. Mért szűnne meg? Majd jönnek új tanárok, azok tanítanak titeket. Tanulni csak kell. Hol fogsz lakni?” „Nem tudom, majd…” „Adok egy címet, anyám unokaöccse itt lakik a Benczúr utcában, lehet, hogy el tud helyezni, ha itt akarsz maradni Pesten…” Fölír egy címet ott a sekrestyében, Simon átveszi, rajta a sor, hogy most azt mondja „Köszönöm”. Egy pillanatra még befogja a tekintete a faburkolatú sekrestyét, a szekrények tetejére faragott fa-Krisztusokat, a ruhák arany-zöldjét meg liláit, aztán kimegy az életbe.

Kis szoba, amit Konrád ajánlott neki, sose szólnak semmit, valami minimális pénzt fogadnak csak el, és ő egyedül alszik. Elmaradnak a hálótermi csatározások, a társak szuszogó jelenléte, a közösség állandó oldó és feszítő hatása, magányos tanuló Simon, mint minden diák a szabad utcákon, ahol jön-megy.

Civilek állnak a dobogón. Ők is meg vannak riadva, se nem akarják bántani Simonékat, se nem akarják respektálni, ez érthető. Az osztály ugyanaz, a kréták ugyanazok, a katedra, a dolgozatok láza ugyanúgy belopódzik lassan a fejekbe, mint annak előtte. A tanárok mások, napi ruhájukban szaladnak be órát tartani, egyik-másiknak a felesége is fölbukkan a folyosón, némelyik tejet hoz az aktatáskájában, a folyosón tízóraizik. Eddig megszokta Simon, hogy a tanárok nem emberek, nem is esznek, nem is cigarettáznak, nem is élnek, egyáltalán. A Klauzúra most is le van zárva, de most egyáltalán nem lehet átmenni, mintha egy elrekesztett birodalom volna. Csomós, a számtantanár nekidől a Klauzúra üvegablakának, valami vasárnapi meccsről értekezik kollégájával, szemüvegét leveszi, és a zsebkendőjével törli. Felnőtt férfiak ezek, nem pedagógusok – gondolja Simon. A fekete reverenda az egyéniségek rejtett különbsége ellenére egységesítette eddigi tanáraikat. Legtöbbször úgy jutott az eszükbe mindegyik, mint tanár, pap, valami általános ember. Ezek meg itt – férfiak. Tömzsik, nyúlánkak, göndör hajúak vagy meghajlott hátúak, de egyedi férfiak. Mindnek más kalapja van. Valahogy kívül hordják egyéniségüket – ezáltal sebezhetők lesznek, és kevésbé követendők. Már a nyakkendőiken észre lehet venni, milyenek, mi történt velük. Persze Simonék ellenállnak. Nem is az intézkedésnek, ami történt, mert azt nem értik, de a változásnak. Megkeresik az új szisztéma apró gyöngeségeit, és sokatmondó arccal figyelik a leevett kabátokat, gyűrött zsebkendőket, de még az elegáns, selypítő igazgatóban is találnak kivetnivalót. „Zsírozza a haját…” – mondja még az ártatlan Tóth Béla is, a lányos arcú, miközben majd minden pap kenőcsözte magát. Hat év együtt élt ifjúsága megfeszül, mint valami tágíthatatlan húr, nem eszmeileg, de magatartásban. Simon jegyzetelni kezd. Valóságos kis újság keletkezik a följegyzéseiből – szórakozásnak is jó, az egész osztály vele tart. Rendkívüli ügyességre tesznek szert, ahogy azok a börtönlakók, akik ki akarják játszani szerény eszközeikkel őrzőiket. A sietős hétköznapi tanárokat a maguk gyámoltalan eszközeivel leplezik le.

Kende jön be, a némettanár. Maga is fél, azt se tudja, kit államosítottak, őt-e vagy a gyerekeket, arra nem is gondol, hogy talán az iskolát. Előre fél minden diákmegmozdulástól, s ehhez nagyothall. Nem akar vagy nem mer észrevenni semmit. Kicsit húzza a lábát, összeráncolja a szemöldökét, részben hogy sajnálják, részben hogy féljenek tőle. Egyik se történik meg. Megalakul a diákbizottság, annak a vezetője – egy szadista hajlamú fekete fiú, kinek a fél kezét elroncsolta az akna – áll mindig Kende mögött, és a füle mellett fenyegeti – humorosan – az osztályt, csendre-rendre inti őket, de olyan trágár szavakkal, hogy maga Kende is kapkodja a fejét, pedig azt mutatja, hogy nem hall belőle semmit. „Piszkok, rohadtak! Fogjátok be a rühös pofátokat, mert különben szétrúgom a valagatokat… A tanár úr ma nem fog dolgozatot íratni veletek… (Kende bólogat, ezt megérti), de ezt a k. üvöltést nem tűri! És olyan büdös van itt… (Kende megint bólint, ezt értheti), mintha valaki összeszarta volna magát… Nyissátok ki azokat a k. ablakokat, és addig menjetek ki a folyosóra vagy a… (Kende már elfordul, az Simon érzése, hogy egyedül ő tart a nagyhangú Vándortól, de egyetlen fiú sem).” „Menj a francba, Vándor!” – szólal meg tömören Brenner, a sportújságból fölpillantva. „Szétrúgom a pofádat, ha nem kotródsz ki” – válaszolja Vándor, és már áll a balhé. Irtózatos verekedés kezdődik, elsősorban Brenner és Vándor közt, de a többiek is bekapcsolódnak, egyesek intik a dühöngő ifjúságot, hogy „azért ezt mégsem lehet…”, mások Brenner igaza mellett verekszenek. Kende téblábol köztük: „Na de gyerekek, ki kell menni a folyosóra…” – néhányan nyugtatják a szenilis öreget, hogy „nincs semmi baj, tanár úr, ez mindig így szokott menni…” – még a tanári szék is röpül a fejek fölött, krétákkal dobálóznak. „Szólni fogok az igazgató úrnak…” – mondja Kende, de maga se mer indulni, mert fél, hogy azt tartják majd róla, hogy nem tud rendet tartani a diákok között, és őt is államosítják vagy bélistázzák. Az első pad fölborul, a tinta kicsurog a padlóra. „Linóleum, tanár úr, majd föltöröljük…” – mondják Kendének, aki a fejét fogja rémületében. A nagy fehér burák is lebegnek a hozzájuk vágott tornacipőktől, „hát leszakad, gyerekek…” Kende nem tudja, mit csináljon. „Még sose szakadt le…” – jegyzi meg a leggyámoltalanabb, Finta, aki derűsen szemléli a verekedést. Doppler most tér vissza a WC-ből, a felmosórongyot hozza fenyegetésül: „Abbahagyjátok, vagy odavágom ezt a rongyot!” – de senki nem respektálja. Erre bevágja az összekapaszkodott tömegbe a rongyot, de az Kende mellett köt ki a táblán, irtózatos freccsenéssel. „Marhák vagytok, hát még ezt a vén szart is eltaláljátok!” – próbál rendet teremteni Kálmán, egy lelkiismeretes, igyekvő diák. Minden visszafojtott energia fölszabadul, olyan a terem, mint egy ivó, már senki sem tudja, mért verekszik, a falon lógó fizikai szerkezetek szemléltető tábláit is leakasztják, azt a nyüzsgő gyerekek feje fölött bevágják a padsorokba, élesen repül, és leveri a szekrény tetejére állított hegedűtokot. „Kárt okoztok!” – kiáltja Kende tehetetlenül, de a fiúkban egyre jobban elszabadul a telhetetlen rombolásvágy, az egyik szekrény lyuggatott furnérlemeze is beszakad. „Vigyázzatok, jön a diri!” – kiáltja Simon, amire mindenki megáll. Kapkodnak, helyére szalad mindenki, törlik a sebeiket, a ruháikról a piszkot, föltámogatják az eldőlt padot, egyenesbe ülnek lassan. Simon föláll, és tiszteletteljes hangon bejelenti: „Tanár úr, ilyen nem fog előfordulni, tessék megnyugodni…” Nagy röhögés támad, de mégis sikerül Kendét nagy nehezen megnyugtatni, hogy átvészelje ezt az „átmeneti” időt.

A fiúk nem nyugszanak. Túlfegyelmezett életük most kiborul, mint utcára a tej. Ha valaki megkérdezné tőlük, mit akarnak, maguk se tudnák, fogalmuk sincs. De „szórakoznak”. Pillanat alatt megérzik azt a leheletnyi lazulást, amely elegendő számukra a szétfröccsenő semmit akaráshoz. Gyetvay és társai a hátsó padokba húzódnak, és onnan irányítják az anarchiát. A tanítás egy időre a gyöngébb tanárok kezében megfeneklik. Mi ez? Ellenállás? Vagy egyszerűen a kirobbanó visszafojtottság? Elvi harc? Mi ellen? Szó sincs ilyesmiről, hiszen a diákok java része igencsak nehezen jött ki a papokkal, de amit nem lehetett velük, lehet „ezekkel”. Kende persze a célpont, a leggyengébb, a legelesettebb, de a gyerekek kegyetlenek. Simon Gyetvay pártján áll, Gyetvay respektálja Simon tudását, ők ketten a „vezérek”, egyik láthatóbban, másik láthatatlanabbul. A magas teraszon kőkorlát fut vasbetétekkel, a bombázásból visszamaradóan egyik rész le van dűlve. Gyetvay megszervezi, hogy a rettentő nehéz betonalapú korlátot lecipeljék az osztályba. „Minek?” Mert ezt már senki sem érti. Úgy áll az osztályban a korlát, mint egy monstrum. Röhögnek, nem is tudják, mit kezdjenek vele. Végül Gyetvay határoz, az ajtó elé kell cipelni, eltorlaszolni a bejárást. „Hülye vagy, ezt Kende se tűri” – próbálják inteni az óvatosabbak, de a tömeg csak odavonszolja az ajtó elé. Izzadnak, dolgoznak, mint a kőművesek. „Na! – Gyetvay megelégedéssel szemléli a művet. – Lélek az ajtón se be, se ki…” Megnyugodva visszaül a helyére, és rejtvényt fejt. Jön Kende, próbálja nyitni az ajtót, a torlasz nem engedi. „Mi van, fiúk?” Gyetvay int, hogy ne is válaszoljanak neki. „Gyerekek, itt vagytok?” Néma csend. Aztán suttogás: „Hülye vagy, idehívja az igazgatót! Csinálni kell valamit!” Gyetvay az ajtó mögé áll, onnan kiabál, Kendének: „Mindjárt, tanár úr, itt vagyunk.” „Na de mi van veletek?” „Mindjárt, itt annyi baj van, ezek a rohadt kőművesek itt hagytak valami korlátot, azt próbáljuk elmozdítani, tessék várni.” Telik az idő, a röhögés visszafojtottan hullámzik az osztályon. „Mindjárt kitalálunk valamit.” „Na de hogy kerültök ti oda be?” „Mindjárt, mindjárt…” „Valakinek ki kell menni hozzá, srácok, ez még elmegy az igazgatóért!” „Gyerekek, én visszamegyek a tanáriba, szólok az igazgatónak, az csak tud valamit a dologról…” „Mondom – súgja Gyetvay –, tessék várni, tanár úr, drága, mindjárt segítünk. Valaki ki fog menni.” Maguk is meg vannak ijedve, mert nyilvánvaló, hogy a diri kegyetlen, kicsapja az egész osztályt, ha rajtakapja őket ezen az őrültségen. „Másszon ki valaki az ablakon, át a WC-ablakhoz, onnan ki… a folyosóra, vissza kell tartani az öreget, nehogy az igazgatóhoz rohanjon…” Kinéznek. Harmadik emelet. Visszahőkölnek. „Gyerekek, elég. Befejeztem veletek a munkát, megyek az igazgatóhoz.” „Tanár úr, tessék várni, az ég szerelmére, mindjárt, mindjárt… Simon mindjárt kimegy…” Nincs sok választás. Simon föllendül a párkányra. „Ne félj, az a legfontosabb – magyarázza Gyetvay –, jövünk már, tanár úr! Simon útban van…” Röhögnek. Simon nézi a fényes párkányt, alatta az udvaron nagy vasak, mész, építőállványok. „Csak az a fontos, hogy ne nézz le… fél lépés az egész… Mi tartunk ezen az oldalon. Átlendülsz, vagy végigtipegsz a párkányon, ami neked jobb. Ott már megfogódzhatsz, a WC-ablak mindig nyitva van.” „És ha nincs?” „Dehogy nincs, magam láttam az előző tízpercben.” Simon fönn áll az ablakban. „Ha lezuhan, te leszel a felelős, Gyetvay!” „Dehogy zuhan le, most mit ijesztgeted?” „Ezalatt a korlátot is el lehetett volna cipelni…” „Tanár úr, mindjárt!” „Siessetek, nem várok.” Simon fogja a rücskös falat, beletapad a keze. Megkapaszkodik az ablak fájában, jól markolja. Csúszik a kezem, az az érzésem – gondolja, de nem mondja. Előrelép a vékony szegélyen egy kicsit, csusszantva, a WC felé. Másik lábával megtámaszkodik a nyitott ablak belső szegélyén. Gyetvay fogja a lábát. „Ne félj!” Gyetvay fölmosolyog rá, fölnéz, mint egy istenre, látja a szemében, hogy valójában neki is imponál, nem beszélve arról, hogy az élénkzöld szemben a szeretet eksztatikus fókusza nyílik – igen, Simon azt érzi a mélység fölött, sose szerették így, senki, mint ez a Gyetvay, a levegő áhítatos mérlegén áll, a veszély nagy karjai között, mely az emberek fölé emeli. Kimagaslik közülük, ők fölnéznek rá, ez a pillanat talán még a lezuhanást is megéri, egy ilyen szeretet, egy ilyen hatalom, a pillanat emberentúlivá növeli Simon árnyékát az ég keretébe vágva. Mint a morfiumot, érzi meg a veszély édes zamatát a szájában, a nyál irtóztató gyönyörét, kétségbeejtő rángását a torkának, mely most, mint valami lehetetlen tömlő, fogadja be a levegő nemző erejét. Fogai összeszorulnak, egymásba harapnak, mint értelmetlen állatok, fehér csontlapjaik iszonyú egységbe zárulnak – mint önmaga szerelme, áll ott fönn, aki önmagát szorítja a halál és a társak rajongása fölé. Lassan megindul egy verejtékcsepp a homlokára, agyába, mint forró tűk, hatolnak a pillanat szaggatásai: Elveszni! Eloszlani! A föloldhatatlan görcsök résnyire nyílnak, ügyetlen kapaszkodása Istenbe, kis lányhajakba most egyértelművé válik: a falba kapaszkodik, ebbe az emberi borzalomba, mely szürke függőlegesével a semmi fölé mered. A gyönyör végtelen ajándéka szállja meg: az elveszés gyönyörének agyborító enyhülete. Ezer évig tart ez a pillanat, az idő sűrűvé és áthatolhatatlanná válik, az emberi idő értelmetlen szűkössége kitágul, nem napok és apró ismeretek, tapasztalatok lassú gyűjteménye, hanem a földöntúli erők rántják egyetlen pontba az átélés végtelenjét. A szerelem sem adhat többet – villan át Simon agyán, karjai remegnek a veszély falába való tapadásban, térdében a remegés időtlenné fokozza a rémület édességét. Teste egész vékony felületével beletapad az elutasító fal merev szürkeségébe, ujjai araszolva haladnak a másik ablak felé. Keze csúszik az osztályablak peremén. Most. Gyetvay fölnéz rá, szemében rajongás és egy kis tétova bánat, hátha meghalunk, de szeretete túlcsap minden izgalmon – mint a hipnotizált, mered Simon szemébe, aki fölemeli őt a vállalt veszély társas gyönyörébe. Csak ez az élet – villan át Simon agyán –, a többi semmi, a többi hangyamozgás a térben, ez a fölfokozott idegállapot, agysejtjei öntudatlan rémült kémiai imát mormolnak, mint a fekete állatok – csak ezt a percet add nekem, ó, Uram, ezt a fölfokozottságot –, az áldozások és misék rejtett izgalmában is ezt, a lemondásban legyűrt érzékek küszöb alatti táncában is ezt, az időnek ezt a borzalmas sűrűjét, mely megsejteti egy másik lét sűrűjét, földi jelenlétünk gonosz vagy isteni tavaszát add, Uram! – lebeg Simon a harmadik emeleten. A WC-ablak falát fogja már, átlépve a másik térbe, rendszerbe, időbe, egy másik ablakba. Jól gondolta, be van csukva az ablak. „Na?” Gyetvay ijedt hangja óvja, mint egy szerető, a WC-ablak tartóvasa kiáll, azt fogja Simon, hiába nyomja az ablaküveget, nem enged… „Törd be…” – súgja neki Gyetvay, az egyetlen társ a földön, aki férfiúsága nyers erejét hasonítja át rá – zumm! Beveri öklével az üveget, és keresi a reteszt. Alig vérzik – villan át a gyerekes csíny és naiv hősiesség sűrű halmazán a gondolat, tapogatja a kilincs kis vasát, és teljes erejével fordít egyet rajta. Az ablak belendül, ő meg röpül egy álló örökkévalóságon át, a szürke fal mellett, barlangok sötétjén, nagy vizek zöld színű hullámzásán, az ég lehetetlenül kifordított teknője alatt, bukik kifelé, hatol befelé – mint egy égi szerelem engedékeny testébe, úszik a határtalanban, bebukva a WC párkányára. „Bent vagyok!” – kiáltja utolsó erejével Gyetvaynak, a földi férfiasság társának, és elterül a kövön. „Mi van, Simon?” Már nem ad választ, Gyetvay egészen kihajol az osztály párkányán, fülébe édes szavak óvó izgalma úszik: „Átért… Meghalt? Nem hiszem… Él… Átért, ha mondom… Ott van. Odaát…” Gyetvay szalad az ajtóhoz, Kendével értekezni. „Tanár úr, tanár úr… Simon kimászott önhöz… vagyis a WC-be, tessék szíves a WC-be menni!” „Micsoda? Miért menjek a WC-be?” „Drága tanár úr, Simon megüthette magát, ne tessék otthagyni, ki tudja, mi van vele, tessék szíves lenni érte menni, itt a WC mellettünk, ott fekszik kiterítve… Nem hagyhatja ott a tanár úr, ki tudja, mi van vele?” „Majd jelentem az igazgatónak…” „Most ne az igazgatónak tessék jelenteni… Különben is, a tanár úr órája következik, a tanár úr felelős, mi van Simonnal.” Gyetvay a bezárt ajtón át győzködik Kendével, aztán Kende csak rászánja magát, hogy bemenjen a WC-be. Ijedt arccal közelít, sose járt itt, meglátja Simont a kövön feküdni, mellette kis vértócsa. Megijed Kende, visszafut az osztályteremhez, bekiált: „Vérzik! Mit csináltatok? Mit csináljak? Jelentem az igazgatónak!” Gyetvay pedig hiába emelteti a beszorult kőkorlátot, az egész gyereksereg alatta görnyed már, az meg se mozdul. „Beakadt a kilincsbe!” „Nekem mindegy, hogy beakadt-e a kilincsbe, én megyek most már, szólok az igazgatónak!” „Nem Simon akadt be, te bal… fácán – tompítja le a mondatot Gyetvay. – Ne tessék az igazgatóhoz menni, inkább Simont életre kelteni, vizes zsebkendőt a fejére, ilyeneket! Azonnal, még valami baja lesz!” Kende szalad vissza a WC-be, a fekvő Simonhoz, a csapnál megvizesíti a zsebkendőjét, azzal törülgeti Simon homlokát, arcát. Gyetvay nem tudja kiakasztani a korlátot a kilincs alól, nem tudják elmozdítani. Nincs mit tenni, magát az ajtót kell kiemelni, az egykettő megy is. Kiemelik az ajtót, szaladnak a WC-be, ott találják Kendét Simon fölé hajolva. „Na jó, hogy itt tetszik lenni, tanár úr! Fogjuk meg – szól Kendére Gyetvay, és emelik is Simont, viszik be az osztályterembe. – Nem fekhet a WC-ben!” Kende egyetértően bólint ijedtében, és emeli ő is a testet, viszik a korlátig. „Most mit csináljunk?” – kérdi Kende ijedten. „Mit, mit? Nem állhatunk itt vele a folyosón!” „Nem jön az igazgató?” – kérdi valamelyik srác, erre aztán Kende is megtáltosodik, emeli Simont át a korláton, így adják kézről kézre, mint valami hőst. „Tessék bemászni! – szól Kendére Gyetvay. – Nem kell, hogy az igazgató meglássa magát, hogy itt ácsorog az osztály előtt!” Átsegítik Kendét a gyerekek, nagy nehezen bemászik a korláton. Aztán sebtiben az ajtót is beillesztik, csöndben hallgatóznak. Kende meg akar szólalni, de Gyetvay a szájára teszi a kezét, hogy nem ajánlatos beszélni, amíg hallatszik az igazgató vékony, vaspatkós lábainak kopogása. Simont meg az első pad tetejére fektetik, ütögetik az arcát, törülik a vizes zsebkendővel. Simon derengeni kezd, látja a fölébe hajló fejeket, akik ijedtek is, büszkék is, Kende távolabb tördeli a kezét, hogy nem lesz-e valami komoly baj. Gyetvay az üvegszilánkoktól fölhasított kezet törli le és kötözi. „Csak az ijedségtől lett rosszul biztos – biztatja Kendét, aki még mindig azon motyorászik, nem kellene-e az igazgatónak szólni. – Csak a vér látványától ijedt meg – hallja maga fölött Gyetvay hangját Simon. – Simon sose bírta a vért. Emlékszem, egyszer mentünk kirándulni a papokkal, tetszik tudni, még régen, akkor véletlenül rávágott egy baltával a kisujjára, abból is ömlött a vér, akkor is ilyen rosszul volt…” Erre már Simon se tudja megállni mosoly nélkül Kende rémült arcát, aki már azt se tudja, kinek az ujját vágják le, a papokét, vagy az övét… Ekkora hazugságra is csak Gyetvay képes, mindegy, fő, hogy magához tér. Megrázza a fejét, nem egész világos még a terem, a padok vaslába, a fekete tábla nagy foltja, a gyerekek nyüzsgő arca – érzi most, hogy mákonyosan körülveszik, mint csapatuk hősét, a kis közösség maga fölé emeli pillanatnyi rémületében: és ő rosszullétének igájában tartja őket. De ezek félhomályos gondolatok, fölkel, mint az alvajáró, mint a részeg, és elindul. Öntudatlanul Morvay padjához megy, kibontja a táskáját, és előveszi a motoros fiú tízóraiját, zsíros kenyér van benne zöldpaprikával. Azt kezdi majszolni, jóízű izgalommal, a foltoknak tűnő gyermekarcok lebegnek körülötte. Félrehúzódva nézik. Kende megnyugszik annyi egészség láttán: „Jól van, fiam, egyél csak, egyél.” Nevetnek.

 

– Milyen lánynak ismeri Fetter Valériát?

– Hogyhogy milyen lánynak?

– Úgy értem, közelebbről ismeri, nem?

– Közelebbről? Hát mondtam már, bekapcsolódott a mi szakköri munkánkba, lelkesen részt vett a kirándulásokon…

– Több túrán jelen volt már?

– Ezen. Ezen a legutolsón, most a barlangban.

– Igen. És szakkörökre, szakköri összejövetelekre ő is eljárt?

– Dehogy járt el. Hát ők nem Veszprémben laknak. Győrben.

– A bátyját tanította maga?

– Igen. Ő az én osztályomba járt.

– Ő is szakköri tag volt?

– Ő is.

– Milyen tanuló volt?

– A bátyja, Egon?

– Igen, most arról beszélünk.

– Jó tanuló, magyarban egészen kiváló. Nem azért maradt ki a kirándulásból, mert valami kifogás merült volna fel ellene, már mondtam, más programja volt.

– És a lányt elengedték magával a szülők.

– Ez kérdés vagy megállapítás?

– Kérdezem, igen.

– Velem? Egy kiránduló közösséggel, nem?

– lgen, igen, úgy értem, persze. Hogy fejezzem ki magam, szóval a lány mindenáron részt akart venni ezen a kiránduláson?

– Nem értem, mit akar kérdezni. Hogyhogy mindenáron?

– Szóval annak ellenére, hogy a bátyja nem ment, ő mégis részt akart venni ezen a barlangjáráson, vagy minek nevezzem?

– Részt vett.

– A bátyja nem ellenezte ezt a részvételt?

– Mért ellenezte volna?

– Nem. Csak kérdezem.

– Nem ellenezte.

– A bátyjával maga milyen viszonyban volt?

– Hogy érti, milyen viszonyban? Mint a legtöbb diákkal, amennyire baráti lehet egy diák és tanár közti viszony.

– Volt már túrán magával a lány bátyja ezt megelőzően?

– Volt. Kétszer is.

– Akkor is tagja volt már a lány, a húga, a szakkörnek?

– Ezt nem tudom. Azt hiszem, csak tavaly tavasszal lépett be a lány, akkor jelentkezett, úgy emlékszem.

– A fiú szerette magát jobban, vagy a lány?

– Nevetséges. A diákjaim voltak… Helyesebben a fiú közvetlenül a diákom, tanítványom, a lány meg, mondtam, szakköri tag és afféle jó barát.

– Lelkiatyja, vagyis vezetője volt a fiúnak maga?

– Nem, csak egy darabig.

– Éspedig?

– Vagy két évig, két és fél évig.

– Aztán a fiú mást választott?

– Nem kérdeztem. Mindenesetre hozzám nem jött rendszeresen gyónni, mint előzőleg. Gondolom, mást választott.

– Mi lehet ennek az oka?

– Megvallom, nem tudom. Persze nem ez volt a legfőbb gondom, nem is nagyon töprengtem rajta. Sokszor van úgy, hogy ebben a korban a diákok ukmukfukk lelkiatyát változtatnak.

– Mikor volt ez?

– Micsoda?

– Hogy a fiú elhagyta magát… úgy értem, lelkiatyát változtatott…

– Körülbelül egy éve.

– A lány akkor még nem lépett be a szakkörbe?

– Még nem. Nem is jelentkezett.

– Gyakran látogatták a szülei a fiút?

– Igen. Lényegében minden héten. Ez afféle kirándulási program is volt, eltölteni az időt Veszprémben.

– A lány mennyi idős?

– Tizenhat. Tizenhat múlt.

– Tizenhat. A fiú tizennyolc?

– Igen. Most fog érettségizni.

– A lány mindig a családdal jött látogatáskor?

– Mindig… Hát eleinte még nem. Négy évvel ezelőtt még csak tizenkét éves volt…

– És?

– És unta volna. Akkor még otthon maradt egy-egy barátnőjével, rokonnal. Most, úgy két éve, másfél éve, rendszeresen jött a családdal, aztán, mondom, könyveket is kért, szóval érdekelte a dolog.

– Más sportokkal is foglalkozott a lány?

– Más sportokkal? Ja, kézilabdázott az iskolájában, meg úszott, de nem versenyszerűen, csak a maga kedvtelésére.

– És milyen volt a magával való érintkezésben?

– Milyen volt? Milyen lett volna?

– Én kérdezem.

– Normális. Lelkes, fiatal, ismeri őket. Tele vannak még lendülettel…

– Lelkesedett a barlangászatért, a szakkörért?

– Hát lelkesedett, ha már maga is részt vett, meg tanulmányozta a szakkönyveket is.

– Maga biztatta, hogy vegyen részt ebben a szakkörben?

– Nem kellett biztatni. A másik két lány is magától jelentkezett.

– Valami híre csak volt annak, hogy maga milyen kitűnő ember?

– Kitűnő ember vagyok? Honnan veszi, hogy ilyen hírem volt?

– Hát az emberek nem kerekednek fel csak úgy, egy idegen városban, hogy gyertek, induljunk el Veszprém városába, keressünk meg valakit, aki a barlangászatban eligazít bennünket.

– Nem tudom. Azt tudják, hogy a Barlangászati Társaságnak a tagja vagyok, vezetek ilyen szakkört, amilyen az országban elég ritka, így aztán fölfigyelhettek rá…

– És vasárnaponként is kérdezősködött a lány, ez a Fetter Valéria, hogy milyen a barlangi túra stb.? Úgy értem, látogatáskor.

– Kérdezősködött? Hát szóba került egy és más ilyen témakörből.

– Mennyi időt töltött a családdal így látogatáskor?

– Változó. Egy óra, két óra.

– Ott bent az internátusban?

– Nemcsak ott. Volt, hogy együtt ebédeltünk a családdal.

– A városban?

– Igen.

– Valamelyik vendéglőben?

– Persze.

– És maga reverendában ment ilyenkor?

– Nem, civilben mentem.

– Átöltözött?

– Átöltöztem.

– Minden látogató családdal ilyen jó viszonyban volt, hogy ebédelni ment velük, vagy más nyilvános helyre?

– Voltak más családok is, akikkel elmentünk a városba.

– Igen. Átlagos lánynak tartja ezt a Fetter lányt?

– Átlagosnak? Jó képességű, fogékony, igyekvő.

– Úgy értem, hogy nincs-e benne valami rendkívüli.

– Jobb képességű, mint az átlag, ha így kérdi.

– És… olyan értelemben, hogy lelkesedik valamiért, nyilván ebben is az átlagosnál túlzottabb mértékben…

– Nem mondanám, hogy túlzottabb mértékben, inkább komolyan veszi, amit csinál.

– Nézze, itt van ez az írás, látja, ez abban az iskolában látott napvilágot, ahova Fetter Valéria jár. Ilyen diákújság. Ez alig a szerencsétlenség után három héttel, nemrég jelent meg. Nézze meg.

 

Barangolás a Fátumban

Mindnyájan ismerjük annak a tragikus kimenetelű túrának a szomorú oldalát, ami a Fátum megjárásakor történt. Ezekről a dolgokról nem is akarok írni. Magam is abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy részt vehettem ezen a barlangjáráson. A barlangjárás ismeretlen a legtöbb ember előtt, nem is tudják elképzelni a szépségét, fölemelő voltát. Leírhatatlan élmények várják az embert a barlangban. Külön világ, mintha az ember valóban egy más világ hatalmas és titokzatos áramkörébe kapcsolódna be. Minden elvarázsolódik, régi mesék jutnak az ember eszébe. Hogy sorjában kezdjem, már jó előre terveztük a Fátumnak, helyesebben a Kékhegyi-barlangnak a megjárását. (A Fátum csak egy elenyésző része.) Már ősszel beszéltünk róla, milyen csodálatos lesz, ha ott töltjük a szilvesztert, ebben a különös világban lépünk át az óévből az új évbe. Budapesten találkoztunk, pontosan reggel háromnegyed nyolckor a Keleti pályaudvaron. Nagy lelkesedéssel érkezett meg mindenki, az egyik fiú gitárt is hozott. A lányok jöttek később, mondanom se kell. Egyikük majdnem lekésett a vonatról, úgy húztuk fel a már mozgó kocsira. (Na, nem kell megijedni, alig ment a vonat.) Mindnyájan jól felszerelkeztünk, pléddel, hátizsákokkal, a fiúk sátrat is hoztak, amiben persze mi aludtunk, és nem ők. Elemózsiát is jócskán vittünk, már egész úton a vonaton jóízűen fogyasztottunk belőle. A városból aztán egy kis vonatra ültünk, ami hosszú döcögés után elért a barlangi székhelyre. Itt sem időztünk soká, épp csak bevásároltunk egy kis csokoládét, sajtot, aztán indultunk is a barlangba. Nem tudom nektek leírni, mi várt ott ránk. Mint egy elvarázsolt birodalom. A termek jéghideg tükrei visszaverték az arcunkat, a barlang elhaló némaságában egyre befelé úgy lépkedtünk, mint a szellemek. Úgy érzem, sose fogom elfelejteni, amíg élek. Tompaszürkétől az óaranyig, jégkéktől a türkiszzöldig, mindenféle színt vertek vissza a lámpa fényében a titokzatos falak és oszlopok. Másnap, pihenés után, újra nekieredtünk a Feneketlen Nappal járatnak, ami olyan fényes valóban, mintha fönn járnánk a Nap, nem is a nappal birodalmában. A nedvesség olyan vékony rétegben húzódik a falakon, mintha fény folyna rajtuk. Az évezredek által lerakott cseppkövek hol föntről, hol lentről képződnek, olyanok, mint valami nagy fa üvegtövisei, mintha magából a földből állna ki ez a nagy fa. Vagy éppen egy elvarázsolt tündér varrótűi lennének vagy a boszorkány kötőtűi. Aztán a Fényesség Szája, a Zöld kígyók Terme, a Foglyok Trónusa… föl sem tudnám sorolni a szépségüket, az eleven éjszaka és az elveszített nappal összes színelváltozását, ahogy ragyogtak ezek a termek, ezek a járatok a szépségtől. Estére elég fáradtan értünk a táborhelyünkre, aztán jóízű vacsora után hajtottuk álomra a fejünket. Megjártuk még a Négyfejű Hóhér, az Eleven Tűz, a Karcsú Liliom termeket, ahol egy új kis beugrót is fölfedeztünk, amit Kishóhérnak neveztünk el, talán a rideg pompája miatt. Visszafelé egy patakmederben haladtunk, ahol jócskán fel kellett húzni a szoknyánkat, ha nem akartuk, hogy átvizesedjünk. (Nem is szoknya volt rajtunk, hanem tréningruha, mondanom se kell.) Itt lábolva, a falak cikázó világosságában értünk vissza a táborhelyre, ahol aztán lepihentünk, illetve vártunk a fiúkra. Sajnos, másképp történt, mint ahogy elterveztük, de a barlang szépsége bennünk él, amíg csak mi is élünk.

 

– Nos? Mit szól hozzá?

– Miért, mit kellene szólnom?

– Mi a véleménye róla?

– Mi lenne? Nem találok benne semmi különöset, semmi érdemlegeset.

– Néhány héttel a haláleset után, a tragédia után. Nem tartja túlzottan derűsnek?

– És ha az? Mit csináljunk vele?

– Maga nem érzékeli, hogy mintha nem is fogta volna föl a halálesetet, a balvégzetű kimenetelét a dolgoknak?

– És ha nem fogta fel?

– Miért?

– Hogyhogy miért? Hát honnan tudjam én azt?

– Na, de mi lehet az oka maga szerint, hogy ennyire elment mellette a megrendülés helyett?

– Egyáltalán nem biztos, hogy a megrendülés helyett. Nem beszélve arról, hogy hátha épp ezzel akarta túltenni magát a megrendülésen. Gondolhatja, hogy százan és százan állíthatták meg a városban, mi volt, mit tud, hogyan történt, ki a felelős, ők hogy menekültek meg… hátha éppen elege volt az otromba kérdezősködésből, és egyszerűen dokumentálni akarta, hogy az éremnek két oldala van…

– Két oldala?

– Úgy értem, hogy azért a megtett út szépsége – az ő számára – nem veszett el. Bármilyen szomorú és balvégzetű volt a dolog kimenetele, hát ezt ő is írja.

– De minek ezt három héttel a halál után leírni?

– Nem tudom. Talán éppen ezért, hogy ne érezzék rajta is a tragédiának a szagát, mintha valami bűnös szövetkezésben vett volna részt.

– Mért, ezt érezhették?

– Én nem tudom. Éppen úgy nem tudom, mint maga. Csak találgatok.

– Nem gondolja, hogy a lelkesedés, ami a barlangjárást jellemezte, mindent elsöpört a szemében?

– Biztosan látta ezt a szépséget, különben nem írná le.

– De nem érzi, hogy ez a túlfűtöttség, ami még a halálon is, hogy így fogalmazzam, túlteszi magát, ez az, ami túlzott, furcsa?

– Nem érzem.

– Nem veszi észre, hogy olyan dolgokat plántált bele, ami nincs tekintettel semmire és senkire már?

– Kicsoda?

– Maga. Hát nyilván nem magától lett ennyire átszellemült?

– Ehhez nem tudok mit hozzáfűzni. Ha ezt akarja belemagyarázni…

– Én nem akarom belemagyarázni, csak megrendít ennek a lánynak a hangneme, a vicces kifejezései, az átszellemültsége, néhány óra vagy hét leforgása után attól… hogy a társai meghaltak ott…

– Épp ez mutatja, a kis viccek és minden, hogy túl akarta tenni magát ezen, és nem a féktelen és vak lelkesedés vagy valamilyen titkos egzaltáltság kerítette hatalmába, és íratta vele ezt a vacak kis cikket, bocsásson már meg… Nem látok benne semmi rendkívülit… Hogy nem az általam fölkavart lélek túlbuzgalma ez, rajongása a rejtelmes szépségekért, a természeti tüneményekért… Ha ezt akarja kihozni. Nyilván nem a szuggesztióm hatása alatt írta, hanem otthon, teljes magányában, gyermeki megrendülése egyszerűségében, amiben nem látok semmilyen fondorlatot…

– Szó sincs fondorlatról… Ellenkezőleg, nyíltságról, föltártságról, odaadásról.

– Minek? Minek való odaadásról?

– Hát… nem? Azt hiszem, csak elfogultsággal lehet ilyesmit írni, így írni… Ilyen könnyedén és kellemesen… Nem gondolja, hogy a maga szellemi befolyása hatott rá ilyen nagy mértékben? Nem kell felelnie.

– Ugyan. Mire befolyásoltam volna? Hogy legyen részvétlen, túláradó vagy micsoda?

– Nem. Csak hogy ebben a befolyásolt állapotban megszűnik minden.

– És?

– És mi azt hajtjuk végre, amit ez az állapot diktál.

– És mit diktál?

– Nem lényeges. Lényeges csak a befolyásoltság. Tulajdonképpen ez a maga cselekedeteinek a lényege, nem?

– Micsoda?

– Hogy olyan állapotba emeli az embereit, ha úgy akarja, tanítványait, amikor mindent ésszerűnek, szépnek, csillogónak látnak, igaznak…

– Pedig hamis?

– Nem, nem erről van szó… Csupán arról, ha már így, közvetve kell kérdeznem, hogy elfogadtatja velük a maga elgondolásait, nem úgy, hogy maga parancsot adna, hanem a felsőbbség érzetével…

– Pedig nem igazak az elgondolásaim?

– Nem igaz vagy hamis voltukról van szó, érti maga ezt. Egyszerűen arról, hogy befolyásolja őket, anélkül, hogy parancsot adna nekik. És nem egyszerűen befolyásolja, hanem olyan állapotot teremt bennük, hogy ők maguk kívánják mint legszemélyesebb vágyaikat végrehajtani… ami tőlük idegen…

– Idegen? Hát mindenki önként jön ezekre a kirándulásokra. Nem beszélve, saját maguk, egymás közt is tervezik előre ezeket, nem az én két szememért csinálják!

– Lehet. De csak nem azt akarja mondani, hogy ők maguk csodálatos ötletnek tartották, vagy maguk álltak elő azzal, hogy a szilvesztert mély alagutakon, derékig vízben, állandó túlfeszített tempó közepette töltsék a föld alatt?

– Hát ők is lelkesedtek érte…

– Éppen ez az. De nem egyszerűen a maguk feje szerint… Ez nem az ő saját világuk.

– Hogy barlangban járjanak, túrázzanak, földrajzot, geológiát tanuljanak, hiszen ez minden fiatalt érdekel…

– Igen, de ez egy olyan ideál, olyan cél, amit nem ők találnak ki, nem a saját fejük szerint van…

– És az baj? Hogy többre akarom őket nevelni, mint… a hétköznapok embereit?

– Nem, az nem baj, egyáltalán. De talán egy kicsit fölbillen a mérleg a különlegességek oldalára, ha már a halál veszélye sem érdekes, csak a túlfeszített cél, valami rejtett szépség…

– Na de ezt nem tudhattuk előre… Ez teljesen független attól.

– Maga mondta, hogy nincs részlet. Én is azt hiszem. Nem lehet egyszerre lelkesedni a barlangok szépségéért, és észre nem venni három fiú halálát, csak egy vak, befolyásolt állapotban… Persze ahogy gondolja. Azt hittem, érti, amire gondolok.

– Értem, persze. Csak nem igaz. Szabad lelkű embereket akarok nevelni.

– Éppen ezt kétlem. Az az érzésem, hogy ez a szabadság a maga gondolatainak a szabadsága. És nem az övéké.

– Ezt mivel akarja bizonyítani?

– Nem bizonyítok. Nem bizonyítok semmit. Csak gondoltam, átgondolja, mire jut így.

– Most?

– Nem most. Egyáltalán. A végén.

 

A régi rendházba nem lehet már a Klauzúrán át bemenni. Az üvegezett ajtókat lezárták, a homályos, átláthatatlan ajtókra keresztbe vaspántokat szereltek, egyik végükön nagy lakatot akasztottak rájuk. Nem mintha valaki be akart volna törni hozzájuk, vagy mindenáron meglátogatni őket. Simon a közös épület közötti átjáróban áll, nézi a magasba nyúló ablakokat. Csöndes egyszerűségükbe zárkóznak, olyanok, mintha sose nyitná ki őket senki. Ezek a papi folyosók ablakai, bizonyára most is szellőztetnek, takarítanak, de hogy mikor? Talán hajnalban vagy éjszaka. Simon megindul a decemberi délután félsötétjében, a hó világította aluljáró szélén. Hideg van. Szél fúj, a hó az arcába sodródik, mint apró fehér szemét. Mar a szeme héja, a látás vak örvénybe fúl, a szemüveg alá is bemásznak az apró hószemek. Elhomályosodik a szemüveg, le kell venni. Tényleg nem látok – gondolja Simon, eszébe ötlik a régi kép Drégely atyával, amikor a szemüveget kapta. Úgy hallotta, Drégely kiutazott Olaszországba. Igaz, olaszt is tanított, de ilyen hamar…

Simon áll a havas bejáratnál, a kavargó hó most még jobban a szemébe vág. Mintha valami visszatartaná, valami éles fehérség a szürke épülettől. Most, ahogy megint fölnéz a néma ablakok zárt négyszögeire – mint a börtön. Eddig sose jutott eszébe. A papok ki-be jártak, vidáman és egyszerűen, de elegáns lakói voltak a városnak. Most mint a foglyok, mint az elzártak. Így megváltozik az ember a környezettel. Az átjáró hatalmas ürege, mint valami szürke barlang, ásít a pesti délutánban. A zord mintákat a hó puha vonalai sem oldják fel. Ezen át kell menni – ez jut Simon eszébe, valami körülfogja, bezárja. Eddig a papok élete volt maga az élet, nyilvános és elvegyülő; most csak ezen a barlangon át közlekedtek a világgal a saját mélyükből. Simon erőfeszítést érez a térdében a haladásra. Nehezen emeli egyik lábát a másik után, kezében a levett szemüveg, nem lát, de megy. Az elnéptelenedett városi utcán alig megy valaki, egy-egy siető női fej sürgős randevúra, egy-egy férfi fölhajtott gallérral a meghatározhatatlan útján. Egy gépkocsiban a hó föltornyosult kis ráncain túl egy sapkás férfi csókolózik egy hátrahajtott fejű nővel, aki láthatóan didereg, mindig összefogja a nyakán a télikabát nyitott kivágását. Simon föl is teszi a szemüvegét, előremered a hóesésbe, de a férfi már nem csókolózik, begyújtott, és vékony sárutat vágva elhajtott a tér hideg négyszöge felé. Teljesen mindegy, Simont lehangolja a gépkocsi modern látványa, a tél zárkájának, szegényes menedékének tűnik számára az elbújt autó. Kicsinyesnek tetszik számára a város a maga emberi ködfoltjaival, betér a nagy kapu alá, ahol a porta barna négyszögében Rotter ül beesett arcával, a másik portás, nem az iskolai, ez nem kedves, ez mogorva, a papokat őrzi, magas fekete csákóval a fejében. A portán óriási óra ketyeg, lassan és kimondhatatlanul halkan jár az üvegfedél alatt. Bemegy az öreg portára, ahol eddig mindig Laudeturt köszönt, most nézi a magas rolós asztal előtt ülő Rottert, és azt mondja: „Jó napot!” Az nem felel a köszönésére, csak mereven néz Simon arcára, még azt se mondja, mi tetszik. A sarokban régi barna fogas, oldalába két esernyő van betűzve, fényes fogantyúval. Az utcára néző ablak redőnye le van engedve. Szűk, mélyzöld irodai lámpa ég Rotter asztalán. Hátul két csomag van letéve, az egyiknek a csomagolópapírján látja fölírva Konrád Alajos nevét. Szögletes és mégis nőies írás, látszik, hogy erőlködtek vele, a tintaceruzát többször megnyálazták. Hirtelen nagy szeretet fogja el Konrád után, úgy érzi, egyensúlyt teremthetne benne; amióta a rokonainál lakik, még nem is látta, igaz, ők se beszélnek róla. Nem is Konrádhoz jöttem – gondolja, de már mondja a nevét: „Konrád tanár úr… itthon van?” „Őhozzá jött?” Rotter nem néz már rá, egy megvonalazott papírt les maga előtt, amin apró számkötések vannak, azon vezetgeti az ujját. „Csak kérdezem, hogy itthon van-e.” Olyan, mint egy titkosrendőr. „Konrád tanár úr elköltözött.” „Elköltözött?” „El.” Rotter nem óhajt további fölvilágosítást adni. „Hova… hova ment Konrád tanár úr?” „Hazautazott Zánkára. Az édesanyjához.” Simon nem tudja, miért, sajgó fájdalmat érez, hirtelen nagyon hiányzik neki a vékonyan fésült emberi fej, a lazán összekulcsolt kezek. Majd írok neki – határozza el –, írok. „Bódi tanár úrral szeretnék beszélni, ha itthon van.” „Honnan?” „Honnan, hát a… lelkiatyám, úgy értem… beszélnem kell vele.” „Maga ide járt?” „Ide, ha megismer.” „Nem ismerem meg” – mondja Rotter, fölnéz a tanári névmutatóra, noha biztosan tudja kívülről is az adatokat. „Bódi… Bódi… – motyogja, és keresi a névsorban. – Nincs itthon. Azt mondta, vacsorára visszajön. Keresztelőre ment egy családhoz.” „Megvárhatom itt?” „Itt? Hát itt magam is alig férek el… Nincs már sok idő, hogy megjöjjön…” Simon kilép a fülkéből, csöndesen becsukja maga mögött az üveges, faragott ajtót, kilép a szürke hallba. Hideg, élettelen. A magas mennyezeten nagyon halvány sárga, nagy bura ég, alig világítja meg a zugokat. Mindenfelé ajtók, behúzódó, reménytelen ajtók, Simon nem is tudja, vezetnek-e valahova, talán a konyhába, raktárakba. Nagy fejű kilincsek rajtuk, aranyra szidolozva. A lépcsőház, mint egy lehullott bomba, nem jön senki. Cipője a hólétől átázva a szegélyeken. Kabátja nyomorult, régi, a kirepedezett szövetről leszedték a régi sujtásokat, rejtett gombolást varrtak rá ócska gombokkal. De a kabát is szűk, szétáll a mellén. Lassan kalapot kell hordanom – gondolja teljesen indokolatlanul, ahogy megérinti vizes haját. – Civil, normál kalapot, a régi diáksapka semmire se jó. Mit vár itt? Itt fog állni, ebben a szürke lépcsőházban, órákig? Kimegy a nagy ajtón, alig tudja kilendíteni. A hó esik, befúj az ajtón is a szél. Az alagútba áll, kissé a sarkára, hogy ne ácsorogjon itt a kapu előtt, de mégis lássa, ha megjön Bódi. Egyre sötétül a város, csak a hó fehérsége tartja ébren. Elsétálhatna a Dunáig vagy legalább a nagy térig, de akkor elveszíti szem elől Bódit. A legszörnyűbb az, hogy Egeret otthagyta, és ezt a Bódit választotta. Persze, Egér… Egér nem mondott semmit, ami eligazíthatta volna, bár tudta, hogy Egér igazat mond… De valami gyakorlatit, megfoghatót várt Bóditól. Tulajdonképpen fél tőle. Borzalmas. Óriási feje van, összeszűkült, a szem sarkaiban vizenyősen összeszűkült nézés, teljesen beteg tekintet, az értelem meggyötört fénye. Okossága is olyan, mint a hangja, köhint, hosszú-nagy kezét maga elé tartva. De filozófiai cikkeket ír, értekezik, tudósszámba megy. Imbolygó fejében van valami utálatosság. Mért várja itt akkor? Mit mond neki, hogy mondja el az elképzeléseit? Talán jobb is, ha fölkerekedik innen a sarokról, és elmegy. Fölbukkan egy magasra húzott váll, vékony esernyő-fej, a hóesésben is szabad sörte: Egér. Közvetlenül mellette megy el, Simon utánaköszön hirtelen: „Laudetur…” Egér visszafordul, mosolyog, bólint. „Engem vársz?” Olyan, mint egy hívás… „Nem, tanár úr, csak… köszöntem.” Egér megemeli a kezét kedvesen. „Szervusz” – mondja, és eltűnik a forgóajtóban. Most már tényleg el kell mennem, még az hiányzik, hogy Egér Bódival lásson fölmenni. A kápolnában is az volt a legkínosabb, hogy a két fal oldalán helyezték el a nyitott gyóntatószékeket, a hátsó, távolabbi padsorok mellett sorakoztak a gyónók, jobb oldalon Egérhez, bal oldalon Bódihoz. Mikor Egértől elpártolt, nem is ment gyónni a kápolnába, hanem Bódihoz föl, a szobájába. Azzal áltatta magát, hogy ott nyugodtan és hosszabban lehet beszélni, de az az igazság – nem akarta, hogy Egér lássa. Egér az egyházi indexet is nagyvonalúan alkalmazta. Ezen sem tudott eligazodni. Baudelaire-fordításokat olvasott akkor, és azt hallotta, hogy a Fleurs du mal, A romlás virágai indexen van – halálos bűnnel olvassa őket. Megkérdezte Egeret, mit csináljon A romlás virágaival. „Mit olvasol?” „Hát A romlás virágait.” „Franciául?” „Nem. Magyarul.” „Az Összes költeményeket?” „Nem. Tóth Árpád fordításaiban.” „Az csak egy része.” „Igen, de azok a versek…” „Nézd. Nem a versek külön-külön vannak indexen. És Tóth Árpád nincs indexen. Az egész ellen hoztak határozatot, az egész szelleme ellen. És te nem úgy olvasod, és ezek csak részletek… Ne aggódj folyton…” De ő nem tudott belenyugodni Baudelaire-be. Bódival akarta mindenáron tisztázni az indexet, pedig érezte, Egérnek van száz százalékig igaza. A hóesésben fölbukkant Bódi köhögő alakja, nagy, bóklászó feje, legszívesebben elfutott volna, mégis feléje ment lucskos cipőjében. „Laudetur… Vártam a tanár urat…” Bódi fölemelte vizenyős, rémítő tekintetét, és behízelgő-ködös hangján hívta magával: „Tessék… tessék… Most jövök… Esik a hó… Hrrr… Egészen átfáztam…” – És mentek föl a lépcsőn, nem úgy, mint annak idején Kellnerrel, ez még kellemetlenebb volt, mert személyesebb. Majd ott őszinte lesz, majd Bódi szobájában… „Na, gyere, gyere…” – kinyitotta az ajtaját, csöpögött mindene, tele lett az egész fényes szoba hólével. „Nem baj, gyere…” – téblábolt ide-oda Bódi, Simon restellte, hogy még megnyugodni se hagyja ezt az öreg, tehetetlen fajankót, aki életképtelenebb, mint ő. Kopogtak. Egy szolga jött be, kérdezte Bódit, behozza-e a vacsoráját, vagy lemegy a közös terembe. „Hozza csak… Úgysem vagyok éhes.” Köhög. Nyög. Prüszköl. Dörzsöli a keze fejét. Állandóan fázik, mindig didereg a legforróbb napban is. Beteg. Simon azt szeretné mondani, talán zongorázzon valamit, ott áll a zongora, azt mondták, Bódi gyönyörűen zongorázik, ez nagyon imponált Simonnak, talán ha zongorázna, elülnének a személyes aggodalmak, nem kéne beszélni semmit, csak nézni a billentyűkön futkosó ujjakat, és Bódi keze is fölmelegedne. Inkább zongorázhatna. Csak ne érjen hozzá, emlékszik, néha dédelgetően a keze fejére tette a kezét, attól megborzongott, most fölüvöltene. „Na. Letérdelsz akkor, gyónni akarsz?” Mit gyónjak – gondolja Simon –, mit mondjak – azon kívül? Hát letérdelhetek – készülődik Simon, de a szolga éppen hozza a vacsorát. Csöndesen surran, visszafogottan, annál rémisztőbb, ahogy a fatálcán leteszi a spenótot és a beleejtett fasírtot, kis kenyeret. „Spenót?” – kérdezi a szolgától Bódi, noha látja, hogy spenót. „Spenót, igen…” – feleli halkan a szolga, és háttal kihúzódik a szobából. „Gyere, egyél. – Simon megrémül a kedvességtől. – Közben is beszélhetünk.” Leül a nagy ember a spenót elé, Simonnak is nyújt egy kanalat, szemben ülnek a kis asztalnál. „Közösen elfogyasztjuk, jó?” „Nem kérek, tanár úr… Ettem, nem is vagyok éhes.” „Akkor is… Remélem, nem zavar, hogy együtt eszünk?” „Á! Hogy zavarna?” – és már ijedten bele is kanalaz a zöld, szálas masszába, viszi a szája felé a főzeléket. Bódi is eszik egy keveset, bólogat, mintha értené az egészet, ami a világban folyik. „Na, ha nem kifejezett gyónás… mi van veled? Mi a baj?” Mért lenne mindig baj? – gondolja Simon, és leerőltet még egy kanállal a közös spenótból. „Nem, nincs baj… Ellenkezőleg… Meg akartam beszélni, hogy… arra gondoltam, lassan döntök is a hivatásom felől, szóval, hogy mi lennék…” „Nocsak. Ez szép. Éspedig?” „Pap akarok lenni.” Bódi tovább kanalaz, bólint, ránéz barlangi szemével Simonra, megint bólint. „Nagy dolog. Nagy elhatározás. Nem szabad elhamarkodni. Vegyél a fasírtból is.” Eltöri a kanállal a fasírt derekát, és odatolja Simon elé a felét. „Mikor jutottál erre az elhatározásra?” Simon nyel egyet a fasírtból, forgatja, nyeli. „Régen gondoltam rá. Úgy érzem… papnak való vagyok.” Bódi megint ránéz, kicsit mintha mustrálná is, mint a lovat, bólint, megtörli a szája zöld szélét a szalvétával. „Nem korai?” „Nem hiszem.” „Tudod, most minden fölfordult. Sokakban keletkezik az az érzés, hogy nekik az Isten oldalán a helyük. Még egy jó év van előtted az érettségiig. Itt van a szalvéta. Gyere, üljünk egy kényelmesebb helyre.” Leül a bordó karszékbe, maga mellé ülteti Simont, térdére teszi közvetlenkedve a kezét. „A fiatalság kiszámíthatatlan. Mennyit imádkozol?” Simon nem törte rajta a fejét, úgy érzi, tele van istenkereséssel. „Hát… imádkozom meg gondolkozom.” „Buzgón kell imádkozni, kérni a Szentlelket, hogy világosítsa meg a lelkedet, hogy milyen erős az elhatározásod. Most azt gondolják sokan, Istennek segítségre van szüksége, ebben a helyzetben… no, szép gondolat, szép elszánás, de Istennek magának kell hívni… Éreztél ilyen hívást?” Simon hallgat. Kifejezett hívás, mint egy sugallat? Ő odaszánja magát, ezt érzi. Megfeszíti magát, hogy Istennel legyen. Isten erejében. „Nem egyszerű. Nem az. Istennek nincs szüksége senkire… úgy értem, nem Istennek van szüksége ránk, hanem nekünk Istenre… Ez két különböző dolog, nagyon könnyű összetéveszteni.” „Éppen ez az. Én úgy érzem, nekem van szükségem rá… Az erejére, a tisztaságra.” Bódi feláll, görnyedten megy hatalmas testével a szobán át, mint egy elriasztott madár. „Kételkedtél már Istenben?” – kérdezi, és fölgyújtja a kisvillanyt a könyvespolcnál. Végigsimítja a zongorát, s ez az egyetlen mozdulat olyan finom, olyan nehéz, hogy Simon mindent megbocsát neki. „Most az ellentmondások kereszttüzében égsz. Várj Istenre, azt mondom, várj egy személyes hívást, egy láthatatlan bólintást.” Áll ott a könyvespolc előtt, megtámaszkodik, bölcs. „Jézus olyan személyes valóság számomra…” Simon belegabalyodik. „Jézus… más. Jézus nagyon személyes. Bizonyára értesz engem. Ahogy le van festve, ahogy élt itt a földön. De Isten nem ilyen földi valóság… csak. – Áll még ott egy darabig. – Na gyere, föloldozlak…” – mondja aztán a nagy alak, Simon ügyetlenül letérdel (mindig a sima padlóra kell térdelni, ide-oda görög a térdein, hogy ne annyira fájjon), és várja, összekulcsolt kézzel, Bódi föloldozását. Az nyakába akasztja a lila pántot, és mormogja a föloldozás szavait. Aztán azt mondja: „Menj, gondolkozzál. És ami jelenleg a legfontosabb, valld meg Istent. Ne feltűnően, de állhatatosan. Mindenütt, ez most a legfontosabb.” Bódi áll a pirosas lámpa félkörében már, görnyedten bólogat, Simon kibotorkál a folyosó sötét világába.

Simon átszellemülten jár-kel a városban. Mintha egy idegen közösségben járna, lesunyt fejűhalandók között, figyeli az embereket. Meg szeretné szólítani őket, hogy mit tartanak Istenről, de azok reális problémákkal vannak tele, a kirakatokat nézik, új süteményeket esznek a cukrászdában, kitárják az utcán az újságokat, és olvassák. Félig jól öltözöttek, igazítják magukon a ruhákat. Föl vannak villanyozva, nem nagyon figyelnek Istenre. Ő pedig gyötrődik, mint az állat. Összehúzódzkodva áll a villamosban, minden templom helyét pontosan tudja, a nyüzsgő tömegben nemcsak fejet hajt, hanem keresztet vet magára. Néha-néha rámered egy-egy idegen, mintha csak azt figyelné: tüntet ez itt? Minek hányja a keresztet? Már-már kényszeresen kiterjeszti istenvallomását mindenre. A könyveit teleírja „In nomine Dei”-vel, az iskolába is elviszi magával az evangéliumot. Már-már arra gondol, hogy a tízórai előtt is keresztet vet, de a cukrászdában, ahová egyszer elmegy Konrád rokonaival, keresztet rajzol magára a torta elfogyasztása előtt. Azok nem szólnak, csak főlehajtva fogyasztják édességeiket. Simon magától is retteg, megvallja-e igazán Istenét, legszívesebben az öreg Kendéhez is odamenne, megragadná a kravátliját, és vallomásra bírná. Az iskolában folytatják a civil tanárok destruálását, remekebbnél remekebb módszereket találnak ki, különösen Simon. Mikor Móricz, az elpuhult történelemtanár jelentésre hívja ki, haját idegesen hátravetve mindig a homlokából, beleszövi a megjegyzéseit is, miközben a tanár beírja az osztálynaplót: „Csak ketten hiányoznak… Fenyő és Adler… megfáztak a kiránduláson, teleették magukat meggyel…” Az osztály röhög, mert szegény Móricznak mindig egy nagy piros folt van a kabáthajtókáján, nem tudja eltüntetni. „Igen. Mit mond, Simon?” „Meg a hajnali vonatot lekéste Szalay, csak a következő órára tud bejönni…” Szegény Móricz jár vonattal, mindig lohol végig a nyolcórai utcán. „És Vándor az unokahúgáéknál maradt, készül a holnapi számtandolgozatra, nem akarja, hogy kitegyék az iskolából…” Móricz hivatkozik mindig a sógorára, aki számtant tanít az egyetemen. Csak kapkodja a fejét szegény Móricz, de örül, ha nem veszi észre őket. Van egy fiatal tanárnő is beosztva hozzájuk, nagyon értelmes, nem lehet kifogni rajta, szeretik is, persze nem kímélik mint idegent. Körülveszik, egészen szorosan mellé állnak, de ő nem jön zavarba. Tanulnak is, nem lehet kifogása az iskolának ellenük. Szakköröket szerveznek, amire a tanárnőt is meghívják gazdaságtanvitára. „A társadalomtudományi és történelmi szakkör közös ülést tart, melyre szeretettel meghívjuk az érdeklődőket…” – írják fel a táblára az órája előtt. Van, aki gukkert hoz, és a hátsó padokból nézi a tanárnőt. Végeláthatatlanul kínozzák a tanárokat, még az jár jobban, aki enged nekik, a haverságban megérzik a közösséget. Az új, fiatalos énektanár órájára behozatják Szántó hegedűjét, és kérlelik a tanárt, hadd játsszon nekik nótákat. A tanár felül az első padra, és hullámos szőke haját hátravetve hallgatja a fiúk trágár énekeit. „Csak ne olyan hangosan, engem is kivágnak…” – és velük nevet. Mit tegyen?

De csak Geleit vágják ki. Gelei nyomorult, Gelei ügyetlen, Gelei kapkodja a fejét, Gelei mindenbe belekeveredik, a legotrombább helyzetekbe, Gelei tarthatatlan. Gelei a beteg csirke. Ő marad egyedül a folyosón, amikor már be kell jönni, Gelei azt hiszi, minden órán lehet enni, Gelei olyan feltűnően súg, hogy mindig beírják a leggyámoltalanabb tanárok is. Szokás szerint Kende órája előtt nagy zűrzavar van. Morvay kiáll a dobogóra, és onnan vezényel, miközben a srácok üvöltenek. „Jön már a bika, jön már a bika…” – harsogja az osztály, így várják Kendét. Utána pedig mindenki föláll a padra, s egyetlen óriási lendületben a földre ugranak, „hangolnak”, egy elnyújtott trágár szó segítségével. Így megy ez. Szokásos verekedés, felfordulás. Közben Geleit, a gyámoltalant fölrakják nagyító szemüvegében a szekrény tetejére. „Ne hülyéskedjetek, nem tud lejönni!” „Akkor majd onnan hallgatja az órát.” Gelei fönn kuporog, látszik, fél, valóban nem mer lejönni. „Ugorj már le, nem maradhatsz fönn!” Az általános zűrzavarban beállít az igazgató. Kende hozta magával – nem bírta tovább cérnával. Mindenki a helyére sompolyog, az igazgatótól tartanak, csak Gelei kuporog a szekrény tetején. „Te, fiam, nem mész a helyedre?” – kérdi veszélyesen gúnyosan az igazgató. „Mennék én, de nem tudok.” Azt hiszi, ez jó válasz. „Mit csinálsz ott?” – folytatja a kérdezősködést selypítve az igazgató. „Itt kuporgok” – és néz le a számára rettenetes mélységek mélyébe. „Gyere le!” „Lemennék én, ha tudnék!” Az igazgató fölnyújtja a kezét Geleinek, de az csak a fejét rázza, nem fogja meg a kezet. „Nem mer lejönni, tornából is föl van mentve” – mondja valaki hátul. Gelei nem jön le, Geleinek létrát kell szerezni – Geleit másnap kicsapják. Nem kérdeznek, nem keresnek tetteseket, Gelei röpül. És egész életében sínyli, hogy fönn guggolt a szekrényen.

Az éjszakai élet tovább folyik. Simonék úgy érzik: szabadok lettek, nem is tudni, mi alól. Az addigi laza szimpátiák szorosabb csoportokba állnak – összebújnak a diákok, mint esőben a nyáj. A benti formák, mustárnadrágok, kirándulások megszűnnek, a hívebb cserkészek komoly arccal, jelentőségteljesen járnak-kelnek az osztályban, sokatmondóan tűnődnek Isten sorsán, a kezük pirosra van mosva, a benti kápolna helyett most a Várba járnak misére, ostrom előtti ruhákban meghúzódó, úribb öregek közé. „Az úri öregek rendje – mondja rájuk Morvay, és elmélyed sportújságjában. – Kölnizkednek is már?” Brenner is nevetségesnek látja Isten társadalmi jelentőségét. „Azt hiszik, Isten majd megvárja őket a XX. században, enyhén félrefordult fejjel az Úri utca sarkán, a Fehér Galambnál, és megint meghívja őket ringlire és egy krigli sörre – jó misehallgatás után…” „Mit fognak hímezni most úriasszonyaink az oltárkendők helyett, csöndes szagos délutánokon, fiaik jobb érdemjegyei érdekében? Míg férjük hazavárja őket pipás otthonába a fiatal papok nagyvonalú oldala mellől…” Fölbomlik az ifjúságuk, mint egy rosszul fűzött fonál. Gyetvay, Simon is közéjük tartozik – az ellenállásban saját erejüket próbálják fölérezni. Ha van saját erejük. Ők is elmennek a Mátyás-templomba – ahol fekete a levegő a nagy, lezárt falaktól, ahol régebbi királyok emléke él. Simon a padsorok mögött áll, arrébb Morvay, Tóth Béla, jobb oldalon pedig Brenner és Gyetvay a lányok áldozó arcát mustrálja. Simon az egyetlen jó tanuló köztük, megbecsülik, a kis anarchista közösségnek imponál a tudása, szellemi ereje. Simon a fölfelé meredő templombelsőt nézi, a kőbe ontott szellemet. Magasan van, az emberek feje fölött, a vasárnapi ruhás társaság összetömörülve hallgatja a semmitmondó szentbeszédet. A pap is mit mondjon? Hogy Isten igaz és időtlen. De a történelem nyomorult ágyásába ásott emberfejek aktuális esőt és villámlást kívánnak, egyéni terméseik ma használható igazát. Isten vár. De az emberek kidugják a fejüket, hogy elérjék a mindennapi napot. Isten könyörületes. De ezek a vasárnapozók kertjük ledöntött kerítéseiért most már vasbeton kerítéseket követelnének, ahol vigyázzban álló virágok hirdethetnék a magasság parcellázott erejét. Isten hol van ettől? – kérdezi a jámbor. Nem kelnek ki az ő magvai az elhatárolt erkélyek zacskóban hurcolt virágföldjében. Simon nézi a lányok öntudatlan arcát, az ősz fejek rezgetve éneklik a „Boldogasszony anyánk”-at. „Nagy ínségben lévén, így szólít me-eg hazánk…” – fújják, és a magasba meg a pap lehunyt arcára néznek. Nem olvasnak újságot, mert a hírek, enyhén kifejezve, pontatlanok. Nem figyelik a világ folyását, mert nem folyik a világ, vagy éppen nem arra folyik, amerre a parcella van. Elbizonytalanodott anyák minden anyához hasonló arccal aggódnak fiaikért. Néznek, néznek a Mátyás-templom falai felé, a falak nem vernek vissza semmit. Most kéne belülről hinni, de belülről nagyon kevesen tudnak hinni, kell nekik a jó rend, a biztonság támasza, a társadalmilag hitelesített funkció. Mit ér az Isten társadalom nélkül? – ezt gondolja egy anya a harmadik padsorban, és még arra gondol, lelép az utolsó imádság előtt, és hazaszalad, hogy friss legyen a bundás zsemle a szerény ünnepi ebédhez, még jó, hogy egy kis mandulalikőrt készített tegnap a kislány délutáni összejövetelére, vesz hozzá valami kekszet. Az emberek arca eltorzul a történelemben. Elkövetkezett egy kor, amikor erős szemmel kellett nézni a levegőbe, hogy áthatoljon rajta az emberi szem. Gyetvayék, Simonék is csak kapkodják a fejüket. Mert az emberiség, akár palántafejű, akár ép gondolkozó, egyre határtalanul érzékeny – az igazságra. Nem arra a nagyra – de legalább a mindennapi igazságunkat add meg nekünk ma. A sajtó, a hírek, a rádiók igazságára. Mert az ember kíváncsi. Kíváncsi a politikai perek pontos leírására, a hiteles átlagtermelésre, a szarvasmarha-állomány pusztulására vagy gyarapodására. A színházi vezetők tényleges hatalmára, a statisztikák hitelére, nagyon kíváncsi a bajokra vagy a mezőgazdaság ápoltságára, a kukorica pontos évi hozamára. A repülőszerencsétlenségek magyarázatára kíváncsi – kis dolgokra, két csavarra, a vezető éberségére, a stewardessek halálára. A tegnapi soroksári betörésre. A rák elterjedésére, az atombomba utóhatásainak elemzésére a japán legyőzött tengereken. A dollár értékére. A korrupt milliárdosok hálószobáinak villanykörtéire, a tébécészérum fölfedezésének egy kis részletére – s a történelem gondozóinak nincs módjukban tájékoztatást adni az objektív részletekre az átmenet nagyobb távlatú szakaszában. Így igaz. A történelem nem adja meg a mindennapi igazságunkat. A templom vasárnapi társasága kapaszkodik az ünnep elfoszló hangulatába, mered meztelen szemével a levegőbe, hogy megragadhasson valamit; Simonék, az úriasszonyok, a rózsaszín arcú lányok – nem tudnak megragadni semmit. A nagy hit nem segíti őket át a kicsi hithez, a mindennapihoz. Isten elvontan lebeg a hajóban, mint egy elérhetetlen madár, a madár röptét ki figyeli? Ők nem tudnak megragadni semmit; nem lehet hinni – semmiben. Nem lehet elhinni semmit. Olyan most ez a templom, mint a bezárt tér, valami zárka, ahol végtelenül fontos az információk pontossága, különben az ember hallucinálni kezd. Az emberiség így hallucinál. A hiteles tájékoztatásnak nem az a jelentősége csupán, hogy ontsa a mindennapi igazságot, hanem az emberek közérzetének is ez az alapja. A templom mostani hajójából nem lát semmit – se a marhatenyésztés, se a rákkutatás igazságát. Hiába nyitja ki az újságjait – nem találja meg a feleletet. Az emberiség elbizonytalanodik – már abból se hisz el egy szót sem, ami igaz. Fél, hogy becsapják, fél, hogy elhallgatnak valamit. A kötetlen, hitetlen ember pedig prédája a magánynak, nem is akar elhinni semmit, legyint, eltávolodik. Itt állnak a fiúk, nem ellenállnak, és nem kiállnak – egyszerűen nem hisznek semmit, nem hisznek el semmit, nem kíváncsiak semmire. Védekeznek, elfordulnak a hitetlenség árnyékába.

Az éjszakai élet így még erősebben folyik tovább – Simonék, Gyetvay és társai bebarangolják a hitetlen anarchista éjszakát. Szerény pénzüket összeteszik – mindig akad egy húszas. Beállnak, elő-beatjei a kornak, egy-egy ivóba, félrehúzódnak szedett-vedett, félfelnőtt ruháikba, és kortyolják, hajtogatják a rumot a Mária tér sarkán. Simon is köztük áll, így mintegy hitelesítve van az ivásuk. Kimennek Morvay külvárosi zugkocsmájába, ahol még régi pincér szolgálja fel előkelően a piros abroszú, magányos vendéglőben a málnaszörpöt, rummal. Hogy ettől hamar be lehet rúgni. Szövetség ez – ahogy négy-öten ülnek, nevetnek, és nem hisznek semmiben. „Nem lehet hinni” – állapítja meg vékony hangon a lányos arcú Tóth Béla, és egy szuszra lehajtja a málnát rummal. Nevetnek. A fényes bádogpult mögül nem figyel rájuk senki, ők meg nagy dorbézolást csapnak fillérjeikből. A padló olajos, az emberek hitelesen állnak a kocsmában – csizmájukon sár. Mi kell még? Ez az ifjúságunk – gondolja Simon –, itt ülünk egy halhatatlan csehóban, nem hiszünk semmit. Kicsit énekelünk. Régi templomi énekeket dzsesszesítenek, a tenyerükkel verik a taktust. „Máriát dicsérje lelkünk, Máriát dicsérje szánk…” Irtó jó ritmusa van, ha az ember fölgyorsítja a dallamot, és kiélezi a ritmust. Csak ennyit kell – fölgyorsítani a dallamot, kiélesíteni a ritmust. Nagyon fontos. „Őt, ki által Isten annyi sze-ent kegyelme szá-álla ránk…” Fütyülni is lehet. Verni az asztalt, a lázadás semmi kis ihlete ez, minden ellen. A cserkészek ellen, a jól ápolt úri papok ellen, a bezárt iskolák ellen… mindenért. „Maguk nem valami szent dalt énekelnek?” – támolyog oda egy testes, borostás ember, szürke zakó, kopott cipő van rajta. „Mi dzsesszt éneklünk, bátyám.” Gyetvayt nem kell félteni. „Na, de ez alapjában véve egy Mária-ének, nemde?” „Úgy is föl lehet fogni” – mondja Morvay, még bólint is hozzá, úgy is. A kis, rövid hajú, szürke ember megragadja Gyetvay zakóját, és úgy emeli föl, mint valami pelyhet, nagy frászt kever le neki. Gyetvay ráesik a székre. Gyetvay se rest, egyetlen ütéssel a bádogpultra küldi a szürkeruhást. Simon fölugrik. „Ne üsd, ne üsd, azt mondják, egy régi pap…” „Na és? Attól még üthetem. A piszok. Alattomos állat.” De Simon lefogja Gyetvayt, aztán fütyörészve eljönnek a piros terítős asztalok mellől, Pest sovány éjszakájába. Tehetetlenkednek. Semmit sem hinni, semmit sem csinálni. A lecsüngő plakátok szélébe kapaszkodnak, azokat tépdesik röhögve. Szórják szét a szélbe. Kezébe nyomják egy-egy kései járókelőnek. „Itt az írás, olvassátok!” Dülöngve éneklik a szent dzsesszt. Simon és Tóth Béla újabb plakátfoszlányokkal foglalatoskodik, két rendőr sétál oda hozzájuk kényelmesen. „Jó estét, jó estét, fiatalurak. Mivel foglalkozunk?” „Mi… kérem, mi semmivel.” „És mért tépdesik a plakátokat?” „Mi nem tépdessük. Itt lebegett a szélben…” Tóth Béla találékonyan ezt feleli. „Lebeg a szélben? Talán nem tetszik a plakát szövege?” „De, minekünk nagyon tetszik…” „Ez egy patkányirtásról szóló hirdetés csak…” „Csak?” „Igen.” „Figyeljük magukat régóta. Minden plakátot letépnek…” „Nem… Csak ami lelóg. Különben is, Bélának WC-re kell mennie, nincs nálunk papír…” A két rendőr nem valami fogékony az elemi szükségletek iránt. Rendőrőrszobára kísérik őket. Utána egy szürke kocsiba teszik, a lányos arcú Tóth Béla meg van szeppenve. Mennek a sötét éjszakában. A bádogkocsi remeg az aszfalton, sokáig tekeregnek, már legalább harminc kilométert tettek. Kár, hogy nem Gyetvayval kapták el őket, az kivágná magát. Simont egyedül hallgatják ki a hajnali szoba gyújtatlan világában. Kiforgatják a zsebeit. Notesz, egy-két bejegyzéssel, naplótöredékek iskolai jegyekről. Egy toll, félig megtöltve (most látja, a fél zsebe tintás, meg kell csináltatni a tollat), zsebkendő, szemüvegtok, milyen kevésből áll egy ember. Meg érettségi jegyzetek. Ezek a leggyanúsabbak. Géppel, sűrű sorokban. „A forradalom bukásának okairól.” Ez a forradalom, ez a leggyanúsabb. „Milyen forradalom ez?” „Melyik?” „Amiről itt írnak.” „A negyvennyolcas forradalom. Érettségi tétel.” Nem túl barátságosak. „És mire szolgál ez?” „Megtanulni, ebből is érettségizünk.” „Igen. A forradalom taktikája?” „Milyen forradalom taktikája?” „Na jó. Csak kérdem. És tudja ezeket a tételeket, ahogy maga nevezi?” „Hát tanultunk már róluk, csak itt össze vannak foglalva.” A nyomozó nem túl kedélyes. Gyanakszik. Kérdez. Ő felel, mint az iskolában: „Az egyik fő probléma volt, hogy az akkori vezető réteg megoszlott az ellenállás mikéntjét illetően, vagyis… hogy milyen módszerekkel kell megszervezni az elnyomás ellen az erőket…” „Milyen elnyomás?” „Hát az osztrák elnyomás ellen.” „Osztrák. Igen. Aztán?” „Nagyobb vonatkozásban az is… – itt felelget egy nyomozószoba alján, érettségizik. Hát nem értik, hogy ő diák, egyszerű senki, aki történelmi adatokat mond fel a félhomályban? – …az is, hogy a parasztságot nem lehetett kellőképpen tömöríteni… érdekeltté tenni a forradalomban. Jobbágysorban sínylődtek, a földosztás föl se merült…” „Na, hagyjuk ezt, kisfiam… – A nyomozó fáradt és ingerült. – Pontokban, egy kicsit gyorsabban, foglalja nekem össze inkább.” Összefoglalni? Hát most miket mondjak? Ezekkel nem lehet zöld ágra vergődni, itt nem fogja semmivel kivágni magát, ha ezek a plakáttépést akarják ráhúzni. „Szóval, a legelső ok, ha megengedi, hogy így fogalmazzak: Beatus ille, qui procul negotiis…” „Igen. Mit ért ezen?” „Hát a kisnemesség bizonytalanságát…” „Aztán?” „Aurea prima sat’ est aetasquae vindice nullo… Hogy nem volt kellőképpen fölkészítve a katonaság… nem volt tapasztalata a múltból…” „Értem. Maga latin iskolába jár?” „Igen, nyolc éve tanulok latint, a vezető részeket latinul szoktuk összefoglalni.” „Nem is rossz. Tudja, van egy lányom, az most megy majd gimnáziumba. De ők nem tanultak még latint. Folytassa.” „Quo usque tandem abutere, Catilina, patientia nostra? Arra értendő, hogy az egyszemélyes vezetésre túl nagy gond hárult… Ezt sokan kifogásolták… gyorsabb előrehaladást szerettek volna az összecsapásokban…” „Kire értették ezt?” „Széchenyire.” „Jó. Nézze, látom, maga értelmesebb ember. Minek keveredik ilyen vacak ügyekbe? Mondjon még valamit.” „Exegi monumentum aere perennius…” „És ez?” „Hogy a vezető bízott a forradalom halhatatlanságában…” „Elmehet. Csak annyit mondok, ne keveredjen ilyen bizonytalan ügyekbe… Nem akarom még egyszer itt látni…” Simon kijön a hajnali utcára, a nem latin világba. Az utcán már nem égnek lámpák, a villamoson néhány ember ül, fázósan.

 

– Mi lett a fiúkkal?

– Eltemettük őket.

– A barlang közelében?

– Nem. Először rendes temetést akartak, de aztán azt gondolták ki, hogy a klastrom udvarában temetik el őket, mint a gimnázium halottait.

– Kik gondolták ki?

– Kik? Egyszerre… ez úgy elterjedt.

– Na de volt valaki, aki kérte, kérvényezte?

– Aztán maguk a szülők kérvényezték, intézték el a hatóságoknál.

– Engedélyezték?

– Természetesen. Néhány paptársunk is ott fekszik. Egy kis meghitt zuga ez a kápolnakertnek. Nyírfák, egy-két pad…

– Mit ért azon, hogy elterjedt?

– Nézze… nagy port kevert fel ez, gondolhatja. Az egész gimnázium, iskola, a környező vidék… maguk a diákok szülei… ezt közös ügynek tekintették…

– Hogy meghaltak a gyerekek?

– Nem a halált. Közös részvét vett körül bennünket.

– Nem szenzációt láttak ebben?

– Miben? A temetésben?

– Hát… az egész ügyben.

– Azt nem tudom. A temetés egy szertartás.

– Na de nem szokták minden halottjukat a klastromudvarban eltemetni.

– Nem. De úgy érezték, ez a méltó hely, vagy hogy oda jártak ezek a gyerekek. Nem szoktak ilyen körülmények között meghalni a diákok.

– Nem. Hogy érti, hogy a környező vidék?

– Mindenki ismeri az iskolát, elég jó híre van, azt hiszem, szeretik a környéken is…

– Támogatja a környék az iskolát?

– Támogatja-e? Anyagilag?

– Nem anyagilag. Anyagilag is támogatja?

– Nem. Az iskola templomában van persely a gimnázium javára, helyesebben az itt tanító papok, induló szerzetesek neveltetésére.

– És abba szoktak dobni?

– Abba.

– Jelentős összeg gyűlik be így havonta?

– Nem tudnám megmondani. Pár ezer forint.

– És most is ennyi gyűlt be?

– Most több.

– Sokkal több?

– Ebben a hónapban sokkal több gyűlt be.

– Mire fordították?

– Nem fordítják közvetlen a befolyt összeget valamire, gondolhatja. A papok éppúgy gazdálkodnak, mint a civilek.

– Most ezt az aktuális összeget nem ajánlották fel a megholtak javára vagy a hozzátartozóiknak?

– Nem. Először arra gondoltak, hogy valami sírkövet állítanak, és ebből fedezik…

– És?

– Úgy tudom, beszéltek az elhaltak szüleivel, hogy mit szólnának hozzá…

– És mit szóltak?

– Nem fogadták el.

– Nem is állítottak emléket, sírkövet nekik?

– De állítottak. Nem tudom pontosan, a diákok gyűjtöttek-e pénzt rá maguk közt, vagy a szülők külön, de állítottak síremléket.

– Kik szervezték ezt?

– Mondom, nem tudom. A temetés napjára kész volt a sírkő.

– Milyen?

– A sírkő? Szép… Sötétvörös kő, gránitból… egy modern, szép kereszt van faragva.

– Krisztussal?

– Krisztus nélkül. Sima kereszt, a széle nyersen hagyva, a törésvonalak nincsenek csiszolva, mint egy nyers kő… vagy fa. Amit kereszt alakúra vésett az idő.

– Sírfaragó készítette?

– Az egyik diák édesapja.

– A meghaltak közül?

– Nem. Úgy tudom, az egyik kezdő diák édesapja… kőfaragó, szobrász, az készítette. Úgy mondták.

– Sima kereszt?

– A lapjai csiszoltak.

– Nincs rajta semmi?

– A nevük, a három név és az életkor.

– És valami bibliai idézet vagy „Béke poraikra”?

– Nem. Nem az van. Középre azt faragták: „A Fátumon át a fény felé!”

– Ezt faragta rá a kőfaragó?

– Ezt. A diákok határoztak így. Afféle búcsú.

– És mire értendő?

– Mire értendő? Hát… bizakodás. Valahogy elvenni a szomorúság élét… a gyász súlya helyett.

– Bizakodás?

– Igen.

– A halál utáni életben?

– Sok minden van ebben. Hogy az élet nem fejeződik be a halállal, az is, igen. Meg hogy az élet akármilyen, végeredményben nagyobb távlatai vannak, messzebbre mutat. És hogy le kell küzdeni mindent, ami akadály, ami visszatartja az embert a fénytől, az igazság fényétől… Nyilván maga is érti.

– Ilyen áron kell leküzdeni?

– Nem ilyen áron, de ha már így történt.

– Nem volt ennek az expedíciónak büntető jellege?

– Büntető jellege?

– Igen. Hogy valami penitenciaként mentek volna a barlangba, az erőfeszítés, a megerőltetés révén megtisztulni?

– Milyen bűnökre való penitencia?

– Én nem tudom. Magától kérdem.

– Nem, nem volt semmi ilyen.

– Nem beszéltek erről korábban?

– Egyáltalán.

– Hogy, mint vallásos fiúk, ajánlják fel szenvedéseiket az Istennek vagy valami ilyesmit?

– Nem. Elmondtam, nagy általánosságban milyen célok vezéreltek minket, nem is célok, hanem mint sport, szórakozás, fegyelmezett közösségben való élet, mit jelentett elvileg. De arról nem volt szó, hogy vezekelniök kell valamiért.

– Nem is imádkoztak lenn?

– Közösen nem. Rövid fohászt mondtunk induláskor, Isten segítségét kérve. De mindenki maga végezte el a saját belátása szerint az imádságot.

– Volt, aki fennhangon imádkozott?

– Nem volt.

– Maga sem?

– Csak a misét mondtam.

– Ott is misézett?

– Miséztem.

– Vitte magával a… szükséges hm… kellékeket?

– Vittem.

– És a diákok részt vettek a misén?

– Persze hogy részt vettek. Felváltva ministráltak.

– Hangulatos lehetett. A föld alatt.

– Nem hangulatnak szántuk.

– Na igen. És sokan voltak a temetésen?

– Sokan.

– Kik voltak ott?

– Hát személy szerint nem tudom megmondani. Iskolatársak, szülők, a városból…

– Mégis, hányan?

– Több ezer ember.

– Küldtek értesítést a temetésről?

– Nem küldtünk külön értesítést. Tudott róla mindenki.

– Maga hogy értékeli ezt?

– Mit?

– Ezt az… összefogást?

– Nincs ebben semmi különös összefogás. Ismerik a gimnáziumot.

– Olyan szellemi gócpontnak tekintik?

– Nem tudom, hogy minek tekintik, talán érzik, hogy igazi szellem uralkodik a falai között.

– Tud olyan világi iskolát, amelynek ilyen nagy volna a kisugárzása?

– Igazán nem ismerem a világi iskolák hatásfokát.

– Mégis, ahol ennyien összejönnének, közös megmozdulásként?

– Fogalmam sincs. De hát ott temetés sincs – ilyen formában.

– Maga temette őket?

– Nem. Az igazgató.

– Ez is valamilyen fokozat szerint történik?

– Nem fokozat, így döntöttek.

– Kik?

– Az iskola vezetői.

– De maga is ott volt a temetésen?

– Ott, hogyne.

– És beszélt?

– Pár búcsúszót mondtam.

– Mit?

– Nem tudnám szóról szóra felidézni.

– Elmondaná mégis, miket mondott?

– Szent Pál-idézettel kezdtem: „A bálványáldozatok felől pedig tudjuk, hogy mindnyájunknak van ismeretünk. Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít. Ha pedig valaki azt hiszi, hogy tud valamit, még semmit se ismer úgy, amint ismernie kell.”

– Mért idézte ezt?

– Ezt idéztem. Hosszan keresgéltem a Bibliában, ezt idéztem.

– Mire?

– Semmire. A Biblia nem recept, amit ráolvasunk valamire. Olyan sűrű, hogy föl se igen bontható.

– De valamit csak mondott?

– Mondtam néhány személyes szót az elhunytakról, fölidézve testi, érzéki valójukat, ahogy jártak-keltek a földön.

– Sírt?

– Sokan sírtak, persze. Én nem sírtam, ha ez fontos.

– Mégis, valami mást nem mondott?

– Hogy értetlenül állunk a sír előtt. Értetlenül, értetlenkedve, de nem lázadva Isten ellen. Mert Isten mindig velünk van, és nem ellenünk. Isten szeretete… Nem tudom, mit mondtam.

– Nem jegyezte fel?

– Nem. Fejből mondtam. Olyasmi volt a vége, hogy a kiismerhetetlen, de várakozó Isten kísérjen titeket az utolsó úton.

– Igen. Nem voltak, akik lázadoztak?

– Lázadoztak?

– Hát akik nem tudták elfogadni ezt a… magyarázatot, ezt az egész tragikus ügyet?

– Nem lázadozott senki.

– Nem kapott fenyegető leveleket?

– Fenyegető leveleket? Nem kaptam.

– Akik magát hibáztatták volna?

– Nem kaptam ilyen levelet.

– Mindenki belenyugodott a maga akaratába?

– Az én akaratomba? Isten akaratába.

– Na de maga közvetítette ezt az akaratot, nem?

– Én nem közvetítettem Isten akaratát abban, hogy meghaljanak, magam is értetlenül álltam ezzel az akarattal szemben.

– De fölvállalta ezt az akaratot?

– Mit tehettem volna?

– Hát… hogy kételkedik vagy szembefordul.

– Szembeforduljak Istennel? Minden erőmmel belekapaszkodom.

– Nem érezte egy pillanatig sem, hogy tévedett?

– Én? Miben?

– A túrában. Egyszerűen a túrában.

– Nem.

– Hogy nem mindent számított ki jól, valami egész kis hiba csúszott a tervezésébe, az erőfeszítések adagolásába vagy a lélektani hatások fölmérésébe?

– Nem éreztem ezt.

– Átnézte a barlangszakértői véleményeket?

– Átnéztem.

– És egyetért velük?

– Mindegyikkel hogyan értenék egyet?

– Három szakvélemény szerint maga mindent megtett, amit ezzel a túrával kapcsolatban meg kellett tennie. Az előkészületei megfelelőek voltak, ezt a túrát nem tartják életveszélyesen megerőltetőnek; leírják, hogy mások is sokszor és eredményesen megtették ezt a túrát; megfelelőnek találták a hálózsák alkalmazását, az étkezést, nem tartották a vizes ruha állapotát olyan veszélyesnek, hogy abból ilyen események következzenek; az előző túrákat sem olyan megerőltetőknek, hogy azok kihatottak volna a Fátumra. Egy szakvélemény viszont azt mondja: a túra túlerőltető volt, a túra lelki légköre nagyban befolyásolhatta a gyerekek elcsigázottságát, a vizes ruhákban való haladás is negatív hatással lehetett az eseményekre…

– Ezzel természetesen nem értek egyet.

– Rosszindulat nyilatkozik meg ebben?

– Nem rosszindulat, de eredendő elfogultság.

– Éspedig?

– Maga is olvasta. Ez a szakvélemény világnézeti okokból is – rejtetten – helyteleníti, hogy egyáltalán, mint pap, vállalkozom ilyen túrákra. Beleszövi azt is, mintha a gyerekek valami fanatikus állapotban hajtották volna végre ezt a túrát – pedig ilyesmiről szó sem volt, ez merő feltételezés. Kapóra jött…

– Mi jött kapóra?

– Hogy az illető az egész vallásos nevelésre kiterjessze a kifogásait. Ez érthető.

– Mi az érthető ebben?

– Hát érthető, hogy vannak olyan szemléletű emberek, akik a vallásos nevelésben eleve valami ellenségeset látnak, akik a maguk meggyőződése szerint joggal harcolnak az ilyen nevelés ellen, ahol tehetik.

– Nem tartja objektívnek ezt a szakvéleményt?

– Objektív? Ilyen esetben nem az adatok objektivitásáról van szó. Maga az álláspont kérdése… az első mondatok hangütése… megállapítható a szakvéleményből…

– Volt olyan szakvélemény, amely azt vetette fel, hogy szervezni kell egy ugyanilyen túrát, ugyanilyen feltételekkel, és az tapasztalati anyagot nyújtana az esethez.

– Nyilván.

– Egyetértett ezzel? Ilyen második Fátumot szervezni?

– Nyilván igazolta volna, hogy a mi barlangjárásunkkor aktuális, különleges tényezőknek is fel kellett lépniök.

– És ha ezek a maga által vélt tényezők ismét fölléptek volna?

– Megvizsgálták a barlang levegőjét, a víz kémiai összetételét – kizártak minden veszélyes tényezőt.

– Na de előre nem látható körülmények ugyanúgy felléphettek volna akkor is? És emberekkel kísérletezzenek?

– Ha önként jelentkeztek. Természetesen nem helyes, ha áldozati modelleket keresünk, de meggyőződésem, hogy minden baj nélkül, eredményesen hajtották volna végre a túrát.

– Maga megszervezte volna ezt a kísérleti túrát?

– Semmiképp nem az én feladatom lenne.

– Na de maga vállalkozna, hogy indul egy ilyen túrán?

– Természetesen. Bármikor.

– Nem hiszem, hogy középkori istenítéletektől kellene várnunk a tények igazolását a huszadik században is. Tudja, hogy az egyik gyerek zsebében, a Bálintéban találtak egy idézetet?

– Nem tudom. Milyen idézetet?

– Csak ennyi volt: „Bízza magát az eseményekre, mihelyt érzi, hogy azok erősebbek magánál.”

– Teilhard-idézet.

– Maga adta neki?

– Nem. Kinek az írásával van?

– A gyerek saját írásával. De nyilván nem önmagától idézte.

– Beszéltünk erről. Teilhard-t mint természettudóst, mint geológiai, antropológiai tudományokkal foglalkozó embert ismertettem előttük. Lehet, hogy akkor fölolvastam nekik egy-két eredeti mondatot.

– Mire értette ezt az idézetet a fiú?

– Nem tudom.

– Nem voltak olyan kínzó lelki problémái, melyeken túl akarta tenni magát ezzel a fölfogással?

– Nem hiszem. Teilhard sem azért írta ezt, mintha meghaladták volna az erejét a problémái. Az kétségtelen, hogy az egyház nem engedélyezte a hiperfizikájára vonatkozó elképzeléseinek, írásainak a terjesztését, ezért is küldték kifejezetten földrajzi jellegű konkrét kutatásokra Kínába. Ez nem volt könnyű helyzet a számára, de mint az idézet is mutatja, nem szembenállást, hanem bensőséges belátást váltott ki belőle… Minden utat jónak látott, hogy isteni kutatásainak medrében haladjon.

– Nincs ebben az idézetben valami keserűség?

– Nem hiszem. Inkább az van benne, hogy az erők játéka is a felső erőket szolgálja, Isten az út végén felbukkan, akár az életben…

– Akár?

– Akár a halálban.

 

Istennek könnyű – gondolja lázadozva Simon, ahogy leszáll a hazai kis vasútállomáson. Régen volt itthon – a nagy, ormótlan üvegcsarnok a piszkosszürke tábláival, rekeszekre osztott ablakaival mindig visszarántotta a múltjába, a kíméletlen gyermekkori évek légkörébe. Sötét hó fedi a pályaudvart, a sínek elvesznek a halvány világosságban. Még áll egy ideig a vonat, aztán megy tovább. Körülnéz, de senki ismerős nem bukkan föl, a fák ágai behajolnak az állomás magas platójára. Ez az utolsó út – vagy fölveszik az egyetemre, vagy… Meglódítja kis kézi csomagját, és indul haza.

Esti órákban még a kapuban sem áll senki. Hatkor már befejezik itt az utcát az emberek, az ablakok mögé húzódnak, ahol tehetik, még a zsalut is becsukják. Magas kőfalak veszik körül a házakat; ez nem szabad falu, hanem a kerítések mögé rejtett zárt település. Nem lehet belátni az udvarokra. Kutya alig van, legfeljebb a falu felső végén, az erdő alján, ahol még magányosabbak a házak. Az emberek munkából, némi italból vannak összetéve, fogalmuk sincs Istenről. Nem mehet oda senkihez, hogy megkérdezze, mit gondolnak a maguk kis helybéli Istenéről. Nyilván azt mondanák: fiam, ez a te dolgod! Pedig Isten nem egyszerűen hit – cselekvés is. Mindig ezt érzi, ezt nem tudta megmondani Bódinak sem, mert az csak köhögött. Istent nem elhiszik az emberek, Isten megnyilvánul. Az egyszerű embereknek hiába nincs fogalmuk róla – neki van róluk, tartja őket a kezében, mint az ütődött madarakat. Fölveszik a baltát, kisöpörnek, átkiáltanak a vízen, a tyúkokat hajkurásszák, lemossák a szaftos edényeket – magatartásuk Istené. Így gondolja Simon. Réges-régen nem elmélkednek Istenről, nincs is mit elmélkedniök, eszükbe se jut. Isten megvalósítja magát bennük – gondolja tehetetlenül Simon, annyira istentelennek látja most a faluját. A hajóállomás kis kocsmájában röhögnek az emberek. A kiszűrődő világosságban néhány vörös fejet látni, fogatlanokat, borostásokat, fáradtakat. Egyszerű kis trágárságot mesélnek, fehér pálinkájukat lötyögtetik a tömzsi, vastag pohárban. Nem kell külön jelentkezniök Istennél, rágondolniok, semmit – egyszerűen odaszánták magukat egy életformának, melyben minden Isten helyén van, a disznólkodás, a pálinka, az élet egész értelmetlensége. Egy magasabb régióban oldódik föl, az emberi élet naivitásában. A szőlőből itt van a hátizsákjába dugott kapanyéllel Franci bácsi, sötét arcán hunyori gondolatok ülnek. Józsi, a Vízügytől, olajfekete haját tömörre fésülve viccelődik vele. Belenyúl a Franci zsebébe, és patront keres, aztán a kapanyélhez viszi, mintha megtöltené. „Ezzel aztán fácántyúkot is lőhetsz!” – repes ki az ablakon a hang. Jani, a „tulaj”, vagyis a boltvezető, széles makkász-arcával pirosan nevet bele a levegőbe, öblíti a kemény poharakat. „Azért jár ő a szőlőbe, azért jár! – Nagyon nevet a viccén. – Másfajta tyúkok után szaladgál ő oda olyan szaporán mindennap! Hallottam…” Franci szélesen, szégyenlősen elvigyorodik, mint egy elemista – boldog már a csíny gondolatára is. „Levágjam ezt az ablaküveget egy perc alatt, levágjam?” – ugrik föl az egyetlen asztal mellől dülöngve Mihály bácsi, az üveges. Hosszan kotorássza zubbonya felső zsebét, aztán egy papírtokból gyönyörű fényes szerszámot vesz elő – a gyémántvégű üvegvágó modern fába van foglalva. Azt villogtatja. „Te aztán be tudod vágni! A Dunába!” – öblöget a makk király, fémfoga villog. „A másik kocsmából reggel kidobtak. Hogy részegen nem szolgálnak ki, menjek haza!” – mondja Mihály bácsi, tele tüdőből röhögve. „Az igaz. Idejön nekem negyed kilenckor, hogy én szolgáljam ki. Hát ha ők voltak részegek, mért magát hibáztatták? Biztos ők voltak részegek!” Mihály bácsi ingadozva kiszórja a nadrágzseb tartalmát, aprópénz. Egy forint tíz. „Ebből már nem sok jut” – motyogja. „Nézzék, azt a két üveglapot bízták rá tegnap, hogy vágja be – az egész tízforintos munka, igaz, Mihály bácsi?” „Igaz, igaz… – nevet az öreg, hogy a könnye is kicsordul. – S azóta kétszáz forintom úszik… De most bevágom, ide figyeljetek… – és hadonászik az üvegvágóval. – Fogadok veled egy tízesbe, hogy bevágom egy perc alatt!” A két kis üveglap csúszkál a terítőn, élére állítva. „Hát lerántja az egész terítőt a pohárral együtt, nem érti?” – óvja a fölszerelést a boltos. „Megfizetem, apa, mindent megfizetek, ne félj!” – hadonászik az öreg Mihály, akit Simon valaha istennek gondolt az arany betűs neve miatt. Dudál a komp. A városi fényképész ront be, dudorodó hasú, elnyűtt ember, sápadt arccal, fekete ujjakkal. „Ki van a kompon? Maga tudja, Samu bácsi, maga a legjobb kompos. Maga a vezető!” „Én nem vagyok senki – feleli az alacsony, kopaszodó, vörös emberke. – Én betegállományban vagyok, nem tudom, ki az isten vezeti a hajót.” „Mindig megvárják a vonatot. Most elmennek. Mikor megy a következő?” „Ő nem tud semmit, betegállományban van!” – bizonygatja Jani úr, és a fényképész felé bök, hogy mit adjon neki. „Jó a vized, János?” Az legyint, kinyitja a gumicsővel meghosszabbított öblítőcsapot, igyon a smucigja. Iszik is. „Biztos a Krámer van rajta, az nem vár meg soha. Mikor megy a következő?” Találgatnak, ki lehet a kompon, aki nem várta meg a fényképészt. „Bevágjam ezt az üveget, na, fogadsz velem, hogy most bevágom?” A fényképész megigazítja a szemüvegét, nézi értetlenül a jó Mihályt, aki a gyémánt üvegvágóval hadonászik. „Nem tudsz te már bevágni. Ki vagy készülve. Minek iszol annyit?” „Én? Hogy én sokat iszom? Alig ittam reggel óta… Huszonkét féldeci. Az sok neki. Nyámnyila ember.” „Ne itt vágd be, ne ezen az asztalon, ripityára törik az üveg, mozog az asztal, nem érted?” – és ellódítja az öreg Mihályt Jani. A vízügyes meg magyarázza a fényképésznek: „Tudod, melyik, a Fiala anyja. Az a nagytestű…” Rángatja a karját, foga hiányos. „Melyik Fiala? A sütödéből?” „Dehogy. A meszes úton amelyik lakik… Én még olyan részeget nőben nem láttam. Itt feküdt, itt a földön… Igaz, Jani, hogy itt feküdt? A betonon.” „Így van. Rongy részeg volt.” A vízügyes rángatja a fényképészt. „Tudod, van az a malter-taliga, vasból, az maga egy mázsa. Abba dobták az asszonyt, úgy tolta haza a fia. Hát én még olyat nem láttam. Szegény fiúnak majd leszakadt a karja. Az asszony is megvan egy mázsa. De nem akarta ott hagyni az anyját a földön…” A fényképész a fejét csóválja, „Bevágjam, fogadok, hogy bevágom. Le a szélét, aztán kész…” „Majd holnap.” „Ki lehet a kompon, aki nem vár egy percet?” „Nézzétek, ki van itt! A Simon! Na, Simon, te hazajössz?” Ütögetik a vállát. „Igyál valamit! Mit akarsz inni? Már nagy gyerek vagy. Adj neki egy kupica barackot, Jani!” Simont taszigálják, megjöttél, nahát, rossz bőrben vagy. Odafent se lehet valami jó… „És aztán mire tanítottak a papok? Meg tudod azért a lányokat csöcsörészni?” – imbolyog Mihály bácsi, az isten. „Mutatok neked olyan fotókat, ha beugrasz…” – a fényképész jelentőségteljesen iszik még egy pohár vizet. „Csak nem leszel te is pap?” – mered a szemébe Franci, hátán a csőre töltött kapával. „Mért ne legyen pap?” „Most?” „Akkor is. Azoknak mindig jó dolguk van” – jelenti ki a vízügyes. – „Megtalálják a módját, hogy a fekete szoknya alá bújtassák a menyecskéket!” Röhögnek. Simon áll, faluja szélén, sápadt arcával, behomályosodott szemüvegével. Mihály bácsi imbolyog a gyémántvágóval. „Nem számít a csöcsörészés. Én azt mondom, van Isten, mindig is azt mondtam. Ugye, Jani, én mindig mondtam, hogy van Isten, akár hiszik, akár nem. A többi nem számít. Ha meg pap akar lenni, hadd legyen. Teszerinted is van, ugye, fiam?” A csöndben Simon nem tudja, mit is válaszoljon. Mihály imbolyog: „Nem ad ő ilyen frinc-franc dolgokra, hogy milyenek az emberek. Egyszerűen van és kész!” Simon ügyetlenkedve megissza a pálinkát, a terítő megrándul, a kis üveglapok lezuhannak. Nagy csörömpölve törnek szét rengeteg darabra… Csend lesz, mintha angyal szállt volna közéjük. „Na, te már mehetsz” – mondja Simonnak a fényképész. Indul is, „Kétszáz forintot elivott, mit sajnálja ezt a vacak húsz forintot, majd összedobjuk…” – söpörgeti Jani, vörös arcával hajlongva, az üvegcserepeket. „Még megfizeted ezt, fiam, meg fogod fizetni! – kiáltja Simon után Mihály bácsi. – Ne gondold, hogy olyan egyszerű ez… Te törted szét!” „Nem is ő törte szét, maga ugrabugrál itt… Menjen haza!” „Látja, ehhez nincs joga. Azt mondhatja, hogy hagyja el a helyiséget, de hogy hazamenjen, ahhoz nincs semmi köze…” – hallatszik a messzi estébe az ivóból. Közeledik a komp, kis zöld lámpája csillog a víz fölött. Simon továbbmegy, az emelkedőre tér, a betonozott járdán lépked hazafelé. Az ablakból alig szűrődik ki valami. Néhol recsegő rádióhangok szólnak, elfojtva az ablakok mögül. A sötét udvarokon fahasábok merednek, az ólak tisztára vannak meszelve.

„Tudod, ki jött haza? Nem is gondolnád…” – anyja mindent egyszerre el akar mondani, apja csak behúzódva ül a sarokban, az imbolygó gyertyák karácsonyi fényében. „Szebb, mint valaha. Az arca. De mégis borzasztó. Mind a két lába béna. Meg van bénulva. Leesett valami fáról, aztán béna maradt. De ez a legkevesebb. Mondom, gondold el, tolószékben megy egész nap az utcán…” Apja sötéten hallgat. „Nem az a fontos, hogy tolószékben megy” – jegyzi meg, súlyosan szívja a cigarettát, mint aki nagy tervekre készül. „Nem az a fontos, nem az a fontos… De az is fontos. Mert nagyon rendes lány volt. És szerette Simon. Mi is szerettük őt. Hát rá se ismernél! Az arca most is szép. De gondold el… nyomorékon ül egy tolószékben. És mintha az ördög szállta volna meg! Ilyet még nem láttál, a Márta, a te kis Mártád! Akit annyira szerettél. A lelke is megváltozott. Mintha az ördög forgatta volna ki. Majd meglátod holnap, majd meglátod. Hogy visszajött, nagyobb baj van, mint eddig valaha. Akár hiszed, akár nem, a tolószék aljában egy csecsemő fekszik! Az ő saját csecsemője! És fogalma sincs, hogy ki az apja! Még jó, hogy nem voltál itthon. Mért is nem jöttél haza legalább a nyáron! Te, és nincs apja a gyereknek. Gonosz lett az a lány, én mondom, gonosz. Hát az egy angyal volt! A szeme… a szája… most is szép, de gonosz.” Apja rászól az anyjára. „Ne károgj már… Ki tudja, mire kellett az a gyerek? Azt hiszed, neki nem kell valaki? Inkább bátor!” De az anyja csak hadarja a magáét. „Bátor? Mi ebben a bátorság? Ahelyett, hogy vállalta volna, amit rámért az Isten.” „Isten” – apja legyint, ahogy eloltja a gyufáját. A fene sem érti. „De ő! Őt érti a legkevésbé az ember. Más szent lesz a tolószékben, nem pedig ilyen! Gondold el, fiam, gondold el! Nincs erre magyarázat. Ez jó falu volt mindig, Isten óvta ezt a falut. Most meg nincs meg az apja. Azt hiszed, szégyelli? Nem. Odateszik neki bebugyolálva a kisgyereket a lábához, ő meg karikázik végig az úton…” „Nem az a fontos… Legalább lesz valakije, ha felnő a gyerek…” – sötétlik az apja a sarokban. – „Nem szeretett az soha téged. Figyeltem én, nem szeretett. Most meg tolókocsival…”

A karácsonyfa ég. Kis gyertyák imbolyognak rajta, hárman állnak a szobában. Anyja kiszalad, megnézi az egy szem csirkét, kisült-e már. Ketten állnak az apjával a kis fa előtt. A szegényes bútorok beimbolyognak a fénybe. Itt a dívány, amin Bandival kuporogtak. Bandiról senki se tud semmit. A múlt összeszalad egyetlen lehetetlen érzésbe, föld nélküli, valóságtalan érzésbe, mint valami sötét bűntudat. Szeretné Simon kiráncigálni az élő világosságra ezt az egész múltat, a vastalpú katonákat, Bandi hegedűvonóját, Márta régi kis fürdőruháját. Hirtelen megérinti a csuklóját, a törés rég beforrt, el is felejtette. Az autós idegen arca fölrémlik, mint egy kölniszagú folt. Az egész oly reménytelen. Ki kellene emelni a múlt faluját a semmiből, és föltartani az égre, hogy igazabbak, szebbek legyenek a történetei. Simon úgy érzi, itt áll apja mellett, és úgy erőlködik, hogy szinte belepattan. Szeretne megfogózni a lehetetlen levegőben, hogy új ereje legyen élni a szenvedések fölött. A maga kicsisége annyira nyomja, mint a kő. Tehetetlennek és elgázoltnak érzi magát, szellemét nyomoréknak, befüstöltnek, a karácsonyi gyertyák piszkosan bekormozzák. Valami tüdőremegést érez, olyan gyöngeséget, amit erőnek erejével el akar törölni. Olyan erő szállja meg, mely azt sugallja: soha nem elhagyni magunkat, soha nem tudomásul venni a valóság gyönge foltjait. Csapatokat lát maga előtt, akiket a végsőkig hajszol, hogy kiemelje őket a gyöngeség csapdájából. Nem megállni, az jár a fejében, az emberek nem tudják, hogy nem szabad megállni. Az élet váratlan, mint egy tövis – csak kemény bőrrel lehet védekezni ellene. Vagy mi kerekedünk fölül, vagy a személyes és pánikszerű, csoportos gonosz. Az emberek nem tudják, miért kell keménynek lenni. Csak élnek bele a vakvilágba, de ha nem edzik őket, összetörnek, mint a selyemgubó. Az egész falu, az egész táj beroskad az alul lévő hátak tojáshéja miatt. Az ember gyönge.

„Pap akarok lenni, apám.” Csöndben mondja. Az apja nem felel, nem mozdul. Állnak ketten a félfekete éjszakában, nézik a kis nyomorult fát. Nagy messziről hallatszik a komp visító kis dudája. A vízen száll a hang. Aztán semmi, sokáig. Apja kinéz a konyha felé, nem jön-e már a vacsora. A vízről elnyújtott, beivott hang hallatszik, fiatal hang, mint valami lányé: „Hát itt hagyol engem?” A csöndes, nyomorult faluban hidegen száll a hang, a víz fölé száll. Aztán mintha csak botorkálna valaki a sötétben. „Hát… itt hagyol engem?” Nem sír az illető, nem is panaszos a hangja, inkább csak mintha megállapítaná a maga szomorúságát. Vergődik a hang a sötét levegőben, a komp motorzúgása félig elnyeli. Kavicsok súrlódnak a vízparton, mintha valaki a meder oldalán szaladna. A kikötő nyúzott drótkötelei csikorognak a szélben ide-oda. „Mért hagyol itt engem?” A betonon tétova járás a hajókocsma előtt, ami már rég bezárt. A nagy fák sötéten susognak, a hideg ágakon alig zörög a levél, de a zaj mégis nagy. Hallatszik, ahogy a víz visszavágódik a komphíd állványzatához az elberregő komp nyomából. Súrlódik a víz, újra súrlódik.

Anyja hozza a csirkét. „Nincs más, örüljünk, hogy ez van.” Félsötétben esznek. A madár széttrancsírozva fekszik, barna bőrével villog a gyertyafényben. A combok lekaszabolva merednek a csirke oldalából. A finom, pikkelyes bőr egy-két helyen fölszakadt a sütésben. A comb csonkja kiáll, mint a bunkó, az ízület vájata sötétvörösre sült. A mell föl van szakítva, mint egy áldozatnak, a fejetlen csirke oldalra fordul a metélő kések alatt. Apja vörösbort tölt mindhármuknak, nem szólnak semmit. A levegő nehéz. Apja fölemeli a poharat, elnéz az üveg fölött, aztán iszik. Visszateszi a poharat. Eszik tovább, lassan marcangolja a húst. Anyja ölbe tett kézzel ül, nézi kettejüket, mintha vad férfititkokat hordoznának, nem sejtett dolgok balvégzetét. Simon ügyetlenkedik a csirkével, olyan száraznak érzi a húsát, mint a szálkás fát. Rágja. A comb szétrágott húsa kinyílik a kezében, mint egy szilánk. Egyenként leszaggatja a combról a tartóinakat. Apja tölt, fölemeli a poharat, elnéz az üveg fölött, iszik. Anyja egy kis tört krumplit majszol a villával. Simon nehéznek érzi a levegőt. Kortyol egyet a borból, a piros meleg átjárja a torkát. Megtörli a tenyerét az asztalkendőben, csuromvíz. Alig tudja fogni a csirkét, elcsúszik a kezéből. Lassan megjelennek a homlokán is a verejtékcsöppek. Anyja féloldalasan nézi őt a gyertyavilágban. Apja lassan rágja az ételt, ide-oda forgatja a szájában. Tölt, emeli a poharat, elnéz az üveg fölött, iszik. Leteszi a poharat. Simon is emeli a poharát, kicsit kortyol belőle. Sötét van kint, nem hallatszik semmi. Az ablak négyszöge beugrik a szobába. Simon érzi a homlokán a verejtéket, nem törli le. „Töröld meg a homlokod, fiam” – egész csöndesen mondja az anyja, nyújtja az asztalkendőt. Simon megtörli a fejét. Újra a csirke után nyúl, aztán a tálból vesz inkább. A mellehúsa villog a csirkének. A kezét is meg kell törölnie, az ujjai csupa vízben áznak. Foga közé veszi a csirkehúst, tépdesi szálanként. Aztán leteszi a csirkedarabot a tányérra. Inkább egy falat kenyeret tör. A szájához emeli, lassan majszolja. Anyja lehajtja a fejét, a villával széttöri a krumplit, aztán összeszedegeti a tányérról, lassan a szájához viszi. Apjára néz, az a kezében lévő lerágott csontot figyeli. Közelről, mintha alaposan vizsgálná. Rág egy darabot róla, aztán leejti a tányérra. Megtörli a kezét a kendőben, aztán a száját is. Tölt magának, emeli a poharat, elnéz az üveg fölött, iszik. Csönd van.

Simon a régi díványon fekszik, kinyújtózva. Lába egész a falig ér, megtapogatja a talpával, mintha onnan kéne lerugaszkodnia. A dunyha beborítja, az éjszaka is, az ablak alatt fekszik. Régi álmok foszlányai kergetőznek benne. Egy összezárt élet gyönge emlékei. Följebb húzza magára a dunyhát, lábfeje kimered. Összehúzza magát, összegubancolódik. Belefúrja a fejét a párnába, az erős vászonszag ott van az orránál. Anyja kezét látja, ahogy tördeli a krumplit a villával, eres kézzel. A krumpli mintha recsegő hangot adna, mintha fájna a krumplinak a tördelés. Simon feje forrón fúródik a párna kemény anyagába. Oda van vetve erre a párnára, mintha csak odadobták volna, áldozatra. Ég a szeme, hullafáradt, de az álmok a szeme héján lebegnek. Nedves kezét kinyújtja a hűvösebb levegőre. Mintha a falu hideg párájába kapaszkodna. Gyönge és erőtlen, mint egy nyomorult állat. A hideg levegő a markába szorul. A víz messze csapódik a partokon. Ügyetlen madárhang rebben a folyó hidegsége fölött. Barna sirály lehet, ide-oda verődik a kialuvó éjszakában. Simon összeszorított szemhéja alatt nem születik meg a karácsonyi álom, csak az izzasztó fáradtság. Egész teste vízben ázik, mintha a Dunában menetelne. Bódult agyában sűrű vörös foltok lüktetnek, mint a bor alvadt tócsái. Majdnem alszik.

„Most… papnak lenni!” A reccsenő sarokból apja suttogása formátlanul kavarog. A két felnőtt test, őt világra hozó, akkor egymásba fonódó két test most döccenve dobja magát a magány sarkaiba. „Hagyd már… még meghallja!” Anyja zsírosan, fáradtan sóhajt, és elfordul a dörmögő, nehézkes párjától.

„Na de akkor is… Az egész világ fölfordult… Azt se tudni, lesznek-e még holnap… Nem a ruha a fontos… Azt hiszi, majd urizálhat egy plébánián… Látod, a mi papunk is lesunyt fejjel jár… Nem olyan világ van… hova gondolsz? Se fizetés, se munka, csak a kis rongy fekete reverenda… Abból nem lehet megélni… Látod, bezárják az iskoláikat… Mi lesz velük? Szétszélednek a világban? Most nem fontos a lélek meg ezek a marhaságok… Ugyan… Mit fognak csinálni, ha az állam nem ad nekik munkát? Egy fillért se? És milyen munkát adjon? Egy pap nem ért semmihez. Nem tud egy kapát megfogni, könyvelni, nem tud. Nem tud egy tervrajzot megcsinálni. Ugyan! Modern a világ. Senki se kíváncsi rájuk, te is tudomásul vehetnéd egyszer. Azelőtt is az ment papnak, aki – nyomorék. Ütődött, vagy hiányzott belőle valami. Mért? Nyomorék az én fiam? Vagy nincs benne elég férfiasság? Szégyen az ilyen. Azelőtt még azt mondta az ember: kiemelkedik a maga sorából. De most! Éppen most, mikor bele a legnagyobb nyomorba, a bizonytalanságba? Hogy aztán később kapkodjon, hogy mit is csináljon magával? Könnyű most azt gondolni: papnak megyek! De később nagyon nehéz! – Dörmögés, forgolódás, szuszogás. – Akkor már kapkodhat. Kiugorjon, azt akarod? Semmi-ember legyen, azt akarod? A falu szégyene, a mi szégyenünk legyen? Most nincs mögöttük se föld, se szőlő, se vagyon. Egy szál gatyájuk sincs. Majd küldözheted neki az alsóneműt a rendházba. Ha nem a börtönbe! Nem értem én ezt a kölyköt. Egész igyekvő, rendes gyerek volt. Most hősködnek, persze, elképzelem, hogy hősködnek, megszokták a papi rendet, a finom iskolát, most aztán hősködnek, amíg be nem ütik a fejüket. Hát az állam se hülye! Nem fog ellenségeket neveltetni! Kígyót melengetni a keblén…” „Nem ellenségek a papok. Sosem ellenségek. Becsületes, igaz emberek” – anyja csöndesen súg a párnába. „Nem arról van szó, hogy becsületesek-e. Hogy minek tartják őket! Az a fontos. Én adjam papnak a fiamat? Az egyetlen gyermekemet? Nem is fogják engedni… Nem is engedik a papoknak, ugyan, csak nem gondolod?” Szöszmötölés, hallani, ahogy kimegy a konyhára lassan, ott a konyhacsap alá vizel. Aztán továbblép. Tölt magának, iszik, nagyot nyösszint az ivás után, szinte látni is, ahogy a fejét csóválja. „Áhh. Papok. Nyomorékok!” Megint tölt, hallatszik a kortyolás, a torok magányos hangja. Visszajön. „Nem tudok aludni. Ez a gyerek tönkretesz minket, meglátod. Nem az apjára gondol, meg az anyjára… Nem értem. Sose vettem észre, hogy ilyen ütődött lenne… Csak a szembenállás dolgozik benne… Biztos. Most azt hiszik, valami hősiesség ez a marhaság… Nem lesz egy szakmája vagy papírja… Semmit nem tudnak a papok, semmit, értsd meg… Nézd el, milyen a testük… Mint a fölfújt labda mindegyik. Nem lehet egész életben imádkozni… Elpuhulnak, elernyed a kezük is… Fogtál már pappal kezet? Na, nem fogtál. Mert én fogtam. Én nem voltam úgy oda, mint te, én kezet fogtam velük… Ugyan. Olyan a kezük, mint a papír. Nem szorítják meg a kezedet, csak tartják… Ilyen ember legyen? Azt akarod? És pont most? Jaj, csak aludni tudnék! Karácsony… Ez karácsony. Jobb lett volna, ha elgázolja az az autó, még az is jobb lett volna… Tudtam én már akkor, hogy valami baj lesz… Nagy baj…” A víz messze súrlódik a parton, kisodródik az oldalra valami nagy uszály nyomában. Talán ott is karácsony van, kis cincogó muzsika szűrődik be a dörmögés közé.

Simon úgy jár-kel a házban, mint a visszafogott lélek. Apja nem mond nappal semmit. Az ünnepek múlnak, a konyha mosdóvizével, a vaskályha szagával, a kikeményített fehér ingekkel, a hátradőlt székek passzivitásával. Simon csak mászkál, kimegy a régi kamrába, a fahasábok ugyanúgy feküsznek évek óta, a kamra most olyan kicsi, mint egy hideg ól. A télies kertben a régi virágok tövét is foltos hó borítja. A kőkerítésen nem látni át. Az ég szürke, visszataszító. Simon a régi falépcsőn a padlásra megy, a limlomok közt lehajtott testtel jár. A tetőablakon az utcákra lát. Mintha nem is laknának emberek a községben, a hó dermedten üli meg az utcákat. Távol valóban fölbukkan egy bebugyolált furcsa alkotmány, állig pokrócokban ott ül Márta, lábánál egy csöpp csomaggal. A nagy, kemény téren áthajt, igazgatja, fordítja a kocsit, aztán lassan távolodik, kézzel hajtva a gumikerekű kocsit. A falu misztikus világa csöndbe burkolja az elhagyatott eseményeket. Simon egy nagyon régi, sárga lapú könyvet talál, a régi betűk sötét-feketén tántorognak a hideg napon.

 

Kovács Ferencné Varga Anna elleni tanúkihallgatás, majd tortúrája…

Examen

Kinek hínak?

Varga Pannának.

Hány esztendős vagy?

Valami huszonöt.

Micsoda hitben vagy?

Pápista hitben vagyok.

Vagyon férjed?

Vagyon.

Hány esztendeje, mióta férjhez mentél?

Hét esztendeje.

Éltél-e valamely babonasággal?

Soha nem.

Az Uraddal nem kerültél össze Babonaság által?

Nem kerültem.

Másokat valamely Babonaságra nem tanítottál-é?

Nem tudom, hogy tanítottam volna.

Itt helyben lakozó Rigó Pannát nem tanítottad-é valamire, tudniillik, hogy véres ingét mossa meg, és annak vizével pogácsát süssön, és két Galamb szívét vegye ki, és tartsa a nyelve alatt, míglen valami érzékenységet azon két Galambszívben érezne, azután vegye azon két szívet, szárogassa meg, és törje porrá, annak porával pedig pogácsát vagy perecet süssön. Item, hogy a keszkenőt lopja el a férfiútól, és azon keszkenőbe tegyen korpát, maga vizeletével áztassa meg, és azon korpát keszkenőstül a füstre aggassa föl, míglen meg nem szárad, és megszáradván levegye a füstről, és azon száraz korpából mindennap egy-egy kicsinyt vessen az égő tűzre, és így a férfiúnak utána kölletik járni: az kié volt a keszkenő?

Mi a véres inget illeti, hogy azt megmossa, és pogácsát süssön annak vizével, nem mondottam, a korpa felől sem tudok semmit is, hanem mondottam neki, úgymint a Rigó Pannának, hogy két Galamb szívét vegye ki, és tartsa a nyelve alatt, míglen érzékenységet tapasztal benne, és azután szárogassa meg, és süssön akármit véle, adja annak, akinek akarja, és fogja szeretni…

 

Primo. Tudja-é? Látta-é? S hallotta-é? a Tanú, hogy Tartsán lakos Kovács Ferenc Házos Társa Varga Panna élt volna valami Boszorkányságokkal, azaz: Természet ellen való dolgokkal, kenésekkel és más olyan eszközökkel?

Secundo. Látta-é? Tudja-é? Hallotta-é? a Tanú, hogy éjszakának idején megváltoztatván említett Asszony avagy másvalaki ruházatát, ablakokon, ajtólyukakon macska képiben avagy más formában járt volna?

Tertio. Tudja-é? Látta-é? Hallotta-é? a Tanú, hogy reggel hajnalban a mezőben mezítelenül harmatot szedett volna az említett Asszony és mi végre?

Testis primus Stephanus Pap annorum circiter 25… Hallotta szájából Kovács Ferencnek, midőn Mednyánszky János Boszorkánynak mondotta feleségét, mit tehetek én róla, hogy boszorkány, meg is esküdött Mednyánszkynak arra, hogy látta testi szemeivel újhold vasárnap Kovács Ferencnét a maga háza előtt anyaszült meztelen állani, azután megkerülni a körtefát, fölvette magát, és elrepült…

Secundus testis Paulus Boricsky annorum cir. 33. Catholicus… Vallja, hogy látta Kovács Ferencnét, midőn 6 lovon csézán Balaton Martinhoz az ajtó hasadékon bement éjszaka, elszedte Martinnak lábait, kezeit, derekát, oldalait, a bőre húsát lefosztván, mint a ruhát, csak úgy szedte mind csontját, mint levesből a húst, s az inát megforgatván, sőt visszaforgatván, megint berakta, s abban volt Contractus, vagyis inkább zsugorodott…

Tertia testis Catherina Sülle annorum 39… Látta, amidőn Kovács Ferencné Horváth Mátyásnénak Leány Gyermekét (aki másképpen is születésétől fogva nyomorult beteges lévén, váltott Gyermeknek tartatott) új fazékba beletévén, szárazon tüzes helyre állítani, hogy meggyógyítsa, akinek a testén a főzéstől származott sebeket látta, a két lába szára, az alfele, két sódérja és kezei meg lévén égve, nem is tudja, ha az égés sebhelyei halálosak voltak-é vagy nem.

Quartus testis Mathias Dubics annorum 46… Midőn az szántóföldeknek osztásánál több Kis Tartsai Lakosokkal együtt hazamentenek volna, a Fátens is maga házához menvén, az inge izzadástól nedves vala. Felesége lefektette, az ki is, midőn kialudta magát, maga Istállójában lévén az ágyok, Felesége is mellette feküdött, egyszer Kovács Ferencné, kit is szaváról ismert meg, odajövén mondotta e Fátensnek, menj odébb, ez Fátens felele, miért mennék amaz felelé, majd melléd fekszem, és meg kell tenned nékem, kire a Fátens, nem biz én, mert van nékem Feleségem, arra Kovácsné felele, azt e feleséged azt nem is hallja, azután mély álmot eresztett e Fátensre, hogy marhái előtt lévő Jászolyba vitte, favillák és gereblyék s holmi faszerszámok közé, Kovácsné pedig nyöszörgött, meg kell lenni, kutya, ott is ébredett föl azután a Jászolyban…

Quintus testis Paulus Fodor, annorum cir. 22… vallja, a Dunán Csolnakon mentenek és jöttenek által, de Csónak Nád Tutaj volt, a Fátens is akkor emberi ábrázatban volt, de amikor a hátán ült Kovácsné, sárga lónak látszott, amikor pedig a Város alá jöttenek volna, a Fátenst otthagyták, és gyalog egy gatyában hazament, azután vitték el ötször, de nem voltak olyan sokan, réteken, vizeken és a Makai szőlők között Sirató István szőlőjében hordozták. Nem ismert többet közülük Égetőnénél, Balog Mihálynénál, Kovács Ferencnénél, az a bal combján nagy pörsenést mutatott is, mikor a Csolnakban álltak, mint az Ördög pöcsétjét. Mindezeket keményen megparancsolták neki, hogy senkinek el ne mondja, mert a mezőben a kútba ölik, sokat gyötörték, nyomták ezenkívül is, de mindenkor arra kényszerítették, hogy esküdjék közékben, de nem cselekedte. Harmadfél holnapokig hordozták és nyomták a Fátenst…

 

Puncta interrogatoria

Ő vesztette-é meg Tálos György gyermekét?

Ő vesztette meg Dévény Istvánt?

Hány esztendeje annak, hogy a gonosszal szövetséget vetett?

Kicsoda vette arra, vagyis tanította?

Kikkel járt és mily helyeken ördöngösségeinek elkövetésében, kik azok, micsoda nevek, és hol laknak?

Gonosszal paráználkodott-é, és volt-é valami köze ővele, és micsoda?

Ante torturam

Egy asszony vette rá, Dévény második felesége volt, és Thököly háborúságos idejében meghalt. Lónak csinálták 12 ördögök. Aranyruhában, éjszakának idején, búza szélinél.

Nyéki meghólt, Dévényiné ült reája.

Tallósi meghólt, Tóth Mártonné és Menye Német Jánosné meghólt.

Révész Mihály velük járt, az ki leghatalmasabb volt.

Nagy Fődímesi Hegedűs János Ángya szőrfírges lábú asszony.

No. 12 voltak együtt.

Fél esztendeje, hogy az ördög katonaruhában, lábai olyanok voltak, mint a lónak, vele vétkezett, azelőtt pedig egy hétben egyszer.

Nyéki harangozó Mátyásné mortua.

 

…Te nem Isten, nem tisztellek, Te Ördögök Ura, Tégedet Urallak, Te szent, nem hiszlek. Boldogságos Szűz, nem tisztellek, Ti Ördögök, titeket imádunk, ti lesztek a mi Uraink Isteneink…

 

Hol vetted azokat a sok babonás eszközöket, amelyeket Házadnál ágyadban találtattak, és mi végre tartottad, úgymint: Az idétlen holt gyermeknek ingecskéjét, sokféle kenő Zsírokat, különbféle mesterséges Nyűgöt, akasztott ember kötelét, kígyó hártyát, csontocskákat, pixiseket és többféle száma nélkül való gyanús nevezetű portékákat és mi végre?

Akinek zsellérje voltam, egy öregasszony, az is adott benne, és magam is szerezgettem, csak azért, nem volt akkor egyéb dolgom, reá értem.

Amidőn boszorkányságod felől először vádoltattál a Csongrádi Bírák előtt, akkor micsoda szókat vallottál?

Egyebet nem szólottam, hanem azt mondottam: hogy én minden bizonnyal tudom, hogy énnékem hóhér pallosa által kell elvesznem.

Felül említett Cselekedeteinek és Társainak vallását ante torturam sponte et benevole meg mondotta, in tortura egészen ratificálta, mindazokat maga halálával authenticálta… Melyek után ellene mondott a Törvénynek súlyával fejét elüttetvén. Teste megégettetett.

 

Simon nézi a bódult levegőt. Mintha az ő mellére is boszorkány ülne, a lélek egzaltáltságának boszorkányai, a nyomott falu padlástere, a kígyózó néma por, az elrablott Bandi gyerek lelke, a falu zsugoriságból kiirtott nőstény kutyáinak vinnyogása, a víz alattomos sodra, nemzedékek tanulatlansága, a kiforgatott emberi képzelet, a lovak szőrös szaga, tolószékek nyikorgásának rossz muzsikája, hiszékenység és hit kotyvaléka, a századok néma bosszúja, munkásköhögések káromkodó zöreje, eltévedt hegedűszó sivítása, hasak vegetatív püffedtsége a nadrágszíj alatt, az állat-ember szőrének zizegése, a kifejletlen emberagy savós ütődése a koponyához, a megalázott kövezet vastalpú zenéje a verdeső katonák alatt, a fekete éjszaka tébolyremegéseinek tévedései, a vallatók és vallók ostoba dialógusa, rossz főzelékek kenőcsei, hirtelenbe tódult szeretkezések elhibázott öklelése, a letaposott fű nyöszörgése, a tej erjedt folyadéka, a megválthatatlan világ.

 

– Mások is jártak maguk előtt a barlangban?

– Mondtam, számtalanszor.

– Ilyen korúak is?

– Úgy tudom, még tizenhárom éves gyerek is volt a barlangban.

– S a Fátumban, a vizes járatban?

– Ott is.

– Minden következmény nélkül?

– Minden következmény nélkül.

– A barlangban nem volt semmi rosszullét ez előtt az eset előtt?

– Komoly rosszullét nem volt. Az igazgató mesélte, még régebben, hogy egy régi turista rosszul lett a barlangban, de nem a túrától.

– Hanem?

– Csak utólag derült ki. Tartalékos tisztek egy csoportja járt benn a barlangban vagy négy éve. Jókedvűek voltak, az egyikük, valami százados, jelenleg főkönyvelő, a kelleténél többet ivott – bemenet.

– És?

– Az rosszul lett a rácsnál.

– Mennyit ivott?

– Úgy mesélték, már nagyon harsányan indult befelé is. A szállóban jócskán vett már magához alkoholt. Négy féldeci rumot ivott, meg kínálták pálinkával is. A végén rosszul lett. Na de attól a levegőn is rosszul lehet lenni.

– És mi történt vele?

– Semmi. A rácsnál vették észre, hogy ugyancsak keresztbe áll a szeme. Nem vesztette el az eszméletét, de fulladt.

– Aztán?

– Aztán a másik oldalon hamar kihozták a levegőre. Akkor még nyitva volt a rács…

– És mások?

– Másokról nem tudok.

– Az egyik szakértői vélemény említi, hogy még valaki rosszul lett a barlangi túrán, két évvel ezelőtt. Egy felnőtt.

– Ja igen. Nagyon enyhe rosszullét. Kis nyomást érzett a tüdejében, támolygott, szédült – a végén. Na de nem lett semmi baja.

– Erről nem tudott megelőzően?

– Nem tudtam.

– Igen. Maga mit csinált a tragédia után?

– Mit csináltam? Fölvettünk egy rövid jegyzőkönyvet, és indultunk haza.

– Mást nem csinált ott?

– Nem. A barlangigazgatóval beszéltünk még egy keveset. Ő is teljesen értetlenül állt az események előtt.

– Mit tartott a halál okáról?

– Hát erre ő sem tudott választ adni. Megint csak arra lyukadtunk ki, hogy a levegő aktuális szennyeződése vagy az oxigénmennyiség hirtelen megcsappanása…

– Mitől?

– Nem tudtuk. Már arra is gondoltunk, hogy a határon túl valami vegyi üzem szennyét a Fátumba eresztik.

– Na de nem ittak olyan mennyiségben a vízből, nem? Azt mondta.

– Igen. Nem tudom. Esetleg a víz föloldotta mérget, és annak a párolgása… Nem tudom.

– A szakértői vizsgálatok arra is kiterjedtek, mint tudja. A vízben nem találtak semmi ilyen szennyeződést.

– Nem találtak. Persze, esetleg lehet, hogy ez is valamilyen aktuális helyzet volt, s azóta a Fátum kitisztult.

– A szakértők a határon túli szervekkel is érintkezésbe léptek, és kizárták ennek a lehetőségét.

– Na igen. Nem tudom.

– És azután hazajöttek?

– Hazajöttünk.

– Együtt?

– Hát a három lány meg Kabay Anna, a másik vezető.

– És mit csináltak, vagy mit beszéltek?

– Gondolhatja. Le voltunk sújtva. Nemigen beszéltünk.

– Mégis?

– Hát… próbáltuk egymást megnyugtatni, a fölzaklatottságot elcsitítani. Próbáltak engem is nyugtatni…

– Magát?

– Nem voltam valami jól, gondolhatja.

– Vádolta magát?

– Nem vádoltam, mert mindent megtettem, amit lehetett. Előtte is, utána is. De mégis. Borzalmas volt, ugyanazon a vonaton vissza, ahol nemrég jöttünk, vidáman, derűsen, gondtalanul… Most meg hat emberrel kevesebben.

– Nem tudták, mi van a kórházban?

– Mondták, hogy a másik három fiú túlkerült az életveszélyen. Mégis aggódtunk értük.

– Aztán?

– Aztán Budapesten elváltunk egymástól, ki-ki ment haza.

– Mit mondott nekik?

– Semmit. Mit mondhattam volna? Próbáltam lelket önteni beléjük, és azt, hogy írjanak, mi van velük, hogy értek haza…

– És írtak?

– Írtak aztán, hamarosan.

– Mindegyik lány?

– Mindegyik.

– Mit írtak?

– Hogy megvannak. Olvasták, hogy eljárás indult ellenem, hamar megtudta mindegyik… Az újságokból. Írták, hogy jelentsem be őket tanúnak. Tudja, milyenek az ilyen fiatalok. Úgy érezték, meg kell védeni engem az igaztalan vádak ellen.

– És még mit írtak?

– Ezeket. Hogy… a Hahn Ildikó írta azt is, hogy hajlandók egy új túrára, ugyanabban a barlangban, mintegy kísérletképpen bebizonyítani, hogy mennyire ártalmatlan.

– Hogy ők lemennének?

– Igen. Hogy bármikor újra indulnának… Tisztázni kéne a dolgokat. Nagyon izgatta őt… őket.

– Maga mit válaszolt?

– Nem válaszoltam még mindegyiknek. Ildinek megírtam, ne izgassa magát, szó sincs ilyen újabb lemenetelről – hát tudja, ez olyan gyerekes dolog is –, hogy az igazság biztos kiderül.

– Na de mi az igazság?

– Valami rajtunk kívül álló, objektív véletlen – csak erre tudok gondolni. De ezt már nem lehet rekonstruálni.

– És maga, belső lelkiismerete szerint… mire ítélné magát, úgy értem, miben hibáztatná magát, függetlenül a törvénytől?

– Nem tudom miben hibáztatni magamat. Emberileg mindent megtettünk.

– Persze… értem. De tudja, hogy van. Nem akarok személyes dolgokat belekeverni, de magam mindig úgy vagyok, hogy a bizonytalan kimenetelű dolgokban magam ellen fordulok. Hogy hol vétettem, hol voltam gyöngébb, mint kellett volna…

– Ez nem volt bizonytalan kimenetelű. Az lett.

– Tudom. Most ne ebben akadjon meg. De az ember is a része minden cselekvésnek, a természetben, a társadalmi dolgokban, az utcán, a baleseteknél… tudja, mire gondolok. Valahogy csak beleszövődik az ember jelenléte, éppen aktuális ereje, idegállapota, hangulata a dolgokba… Ő is egy figurája a történésnek. Neki is megvan a maga helyzeti energiája… mit mondjak? Kisugárzása…

– Azt akarja mondani, hogy negatív kisugárzásban voltam, vagy a döntő pillanatban gyengének bizonyultam, ugye?

– Nem. Csak egy szereplője volt az eseményeknek, mégpedig főszereplője. A dolgok nem teljesen függetlenek tőlünk. Még egy kapun való bemenetel sem csupán az objektív kapufélfától, a tartóvasaktól, ajtólemeztől függ… Az ember jelenléte aktív góc, szellemi erő, amely kihat az eseményekre, még egy kapunyílásra is… El lehet képzelni, hogy a Fátumban is kialakult egy olyan lelkiállapot, melyben a maga szerepe döntő volt…

– Rosszul hatottam rájuk, amikor kezdtek csüggedni? Ilyesmire gondol?

– Talán nem ennyire konkrétan. De csak föllépett egy negatív lelkiállapot, mely magára is hatott… Nem beszélve pánikérzésről, depresszióról…

– Mit kellett volna tennem?

– Nem vádolni akarom. Kérdezem. Nem lett volna jobb végig velük jönni, kihozni őket, ha lehet, a levegőre?

– Nem lehetett. Nem bírtuk már. Sürgős segítséget kellett hozni. Nem tudtunk volna együtt kijutni. Talán a másik három gyerek is oda vész…

– Vagy lámpával hagyni őket magukra? Nem így a sötétben?

– Nem volt több lámpa. Minél előbb ki kellett jutni segítségért. Nem tudtuk a többi lámpát meggyújtani. Nem volt időnk ilyennel vacakolni. Hát sietnünk kellett.

– Értem én. És ha esetleg nem maga megy segítségért?

– Miért? Én tudtam legbiztosabban az utat, a leggyorsabban én járhattam.

– De maga mondta, hogy olyan rosszul volt, hogy maga is segítségre szorult.

– Akkor is. A többiek még rosszabbul lehettek, nem tudtak volna segítséget hozni.

– De hogy velük marad, érti? Ott marad köztük, az talán valami lelki biztatást, biztonságot adott volna. Nézze, magukra maradtak, teljesen magukra a sötétben. Vezető, felnőtt ember nem maradt velük – ilyen krízisben… Erre gondolok.

– Megfontoltam ezt akkor. Így döntöttem, s azt hiszem, még nagyobb baj származott volna, ha még későbben vagy nagyon soká jön a segítség… Eltévednek a barlangban, ha ugyan el tudtak volna valameddig menni.

– Vagy végighozni őket, ahogyan lehet?

– Nem lehetett. Én már nem bírtam hozni senkit. Kabay Anna jobban volt, de egyedül nem hozhatott hét embert, ez világos.

– Csak, mondom, arra gondolok, hogy az ember utólag állandó lelkiismeret-furdalásban él: ha így tettem volna, ha nem ezt csinálom stb.

– Gondolhatja, hogy eleget gyötrődtem ezen. De legjobb belátásom szerint most is úgy látom, ezt kellett tennem. Segítséget hozni, segítséget, a leggyorsabban.

– Az a véleményem, hogy a baleseteket is két ember követi el. Az áldozat is. Nemcsak egyszerűen elütik az embert – valamilyen módon maga is hozzájárul: tétovázik egy átkelésnél, későn néz szét, a saját belső bizonytalanságával megy át az úttesten…

– Itt sajnos nagyobb dolgok játszottak közre. Az áldozatok teljesen ki voltak szolgáltatva az eseményeknek. Vannak fatális helyzetek.

– Na de, ha jól értettem, maga éppen arra akarja nevelni az embereit, hogy legyen kitartásuk, állják a sarat, hogy így mondjam, edzve legyenek a maguk belső bizonytalanságával és az életkörülményekkel szemben… erőt gyűjtsenek az életfeladatok leküzdésére, képesek legyenek bármilyen lelki válságban határozott, kialakult lélekkel megállni…

– Igen. Visszájára fordult a dolog. De azt hiszem, nem az én hibámból.

– Nem érzi, hogy túl nagyra emeli a mércét?

– Nem hiszem, hogy itt a mérce magas. Az események rajtunk kívül álltak.

– Nem gondolja, hogy ezzel a veszélykereséssel esetleg akarva-akaratlanul kihívja az ember a sorsot? Hogy túlbecsüli a saját erejét, keresi a veszélyt?

– Szó sincs róla. Számtalanszor tettünk ilyen túrákat.

– Ezek szerint újra nekivágna ilyen túrának? Vagy épp a Fátumban?

– Természetesen. Újra elindulnék. Nem jutottam más belátásra, nem juthattam.

– Vissza kellene lépnie az elméleteitől.

– Ezek nem elméletek. Ez maga az élet.

– Na de hogy ilyen programokat szervez, amikben azért el van rejtve egy adag veszély – nem tartja ezt jellemzőnek?

– Mire nézve?

– Magára nézve.

– Bocsásson meg, egyáltalán. Igen sokan foglalkoznak barlangászattal, érdekes, szép, emberi természettel együtt járó sport, szórakozás…

– Mégsem annyira gyakori, hogy emberek – de még tanárok vagy szakemberek, tudósok – elinduljanak a szilveszterüket egy vizes barlangban tölteni…

– Nem gyakori. De csak azt csináljuk, amit mindenki csinál? Egyébként nem találok benne semmi különöset. Sokan vannak, akik ilyesmivel foglalkoznak, csak nem tudunk róluk, nem kerül nyilvánosságra, mert nem keveredik bele ilyen véletlen a játékba.

– Na de mégiscsak egy szűk kisebbségre jellemző ez a fajta igény, a veszély határán való sport vagy szórakozás, ahogy maga mondja…

– Akkor a kisebbséghez kell sorolni engem is. Az lehet, hogy nem tartozunk azok közé, akik színes papírcsíkok alatt vagy konfetti-záporban pezsgőzünk – ha ezt jobbnak is találja. Vagy meleg szobában, eldőlve a fotelban, nézzük a televíziót, és jókat nevetünk a bemondásokon. Csinálja ezt elég ember. Ezek szerint nem tartozunk közéjük.

– Kik közé?

– Ezek közé a mulatságos emberek közé. Bizonyára rengeteg szilveszterezőt szállítanak be a mentők, végveszélyben – akik pedig tisztességes polgári módon táncolnak a piros lámpák alatt, vagy maguk megnyugtatására részegen fújják a trombitát. Ezek a békés polgárok a maguk állóvizébe éppúgy belefulladhatnak, mint aki nem ezt csinálja. És nem tartozik ide – de Barnard professzort ünnepli a világ, miközben a keze között halnak meg az emberek, vagy néhány hét múlva mondanak búcsút az életnek.

– Nagyon sokan, azt hiszem, a nagy többség korainak tartja az ő kísérletezéseit, sőt elítéli. Magának mi a véleménye?

– Nem tudom megítélni ezt a kérdést orvosi szempontból. Az emberélettel nem lehet kísérletezni. De egyrészt ma már világszerte csinálnak szívműtéteket, másrészt rengeteg beteg hal meg abban a stádiumban, amelyben Barnard egyáltalán operál, még remél…

– A kísérletezés híve?

– Mondom, hogy nem vagyok az ilyen kísérletezés híve. De azt is be kell látnunk, hogy az emberiség előrehaladása mindig nagy áldozatokkal járt. Vannak, akik népekkel, nemzetekkel kísérleteznek a hatalom nem is mindig egészen jó szándékú pozíciójából. És rengeteg áldozatot szednek.

– Mire érti ezt?

– Arra értem, hogy az emberiség életének megvannak a maga erőviszonyai – csoportok, elvek hatnak, megy a világ, az autókaravánoktól az üzemi fejlesztésekig, az építkezéseken, felfedezéseken, társadalmi harcokon keresztül az értelmes emberi fölszabadulásig… Rengeteg üzemi baleset, társadalmi baleset, lelki baleset a velejárója az ember történelmi nyüzsgésének, jóhiszemű vagy elfogult akarati harcának. Mindenki akar valamit, csoportok, népek akarnak valamit, orvosok akarnak valamit, lemerülnek batiszkáffal a tenger nyolc-tízezer méteres mélységébe, mert akarnak valamit – s az akaratot utólag ratifikálják az események. Nemcsak harc ez – az ember akar valamit. Még jó, ha meggyőződése tiszta. Legtöbbször nem is az, maga is tudja – inkább pozíciót akar, meghatalmasodni akar, sokszor erejével, tehetségével nem is arányban. De a meggyőződés tisztasága nagyon fontos. Nagyon fontos lenne tisztán akarni – bizonyára tisztább lenne a világ a tiszta akaratoktól…

– Igen. Minden cselekedetben akarat nyilvánul meg, én is azt hiszem. Éppen ez az. Valami személyes akarat ebben a barlangtúrában is megnyilvánul. Erről van szó. Most nem szorosan a büntető törvénykönyvről, hanem a személyes akarat szerepéről. Milyen ez az akarat?

– Melyik akarat?

– Nos, ez az akarat. A magáé, mely éveken át alakult, nyilván, mint mindenkié. Van ebben nagyon sok személyes jelleg, nem? Hogy ilyen. Ezeknek a túráknak a mozgatója mégis a maga személyes akarata, az életének kisugárzása, ezt nem lehet vitatni. Belejátszik az a magányos ember, aki maga, a szerzetesi szoba összezsúfolt gondolataitól a kitartásról való eszméjéig, a maga fizikai egyetlen létébe zárt személyét illeti, érti, mire gondolok. Magának kialakult ez a… minek nevezzem… nevelési eszméje, hobbija, szenvedélye… föl lehet jellegzetesen ismerni… ez Engelhart Simon eszméje, ha szabad így fogalmaznom. Ez nem véletlen. Ez a maga kísérlete, mondhatjuk. Nem a gyerekek találták ki a túrát, nem a gyerekek egészségi megmentéséről volt szó, hanem egy szenvedélyes nevelési formáról, hatásról. Nem a paptársai ajánlották, hogy menjenek a barlangba. Nem az egyház eszméje ez. Ezt az akaratot maga hordozza, egyedül, ezzel hat, ezért maga felelős, ha rossz, ha aztán jó…

– A végén úgy lesz, hogy én kitaláltam egy veszedelmes társasjátékot, kísérletet, mely azonnal áldozatot követel.

– Legalábbis maga az inspirátor. Nem vitás. Nagyon leegyszerűsítve: maga akart a barlangba menni, maga akarta a barlangba vinni őket, nem más.

– De közel sem azért, hogy ilyen veszélyeknek tegyem ki őket.

– Most nem is a szomorú eredményről van szó… csupán. Arról, hogy ilyen személyes akarata alakult ki. Erre értem én azt, hogy az ember ilyenkor lelkiismeret-furdalást érez. Ha ilyesmivel kell megütköznie.

– Nézze, nem tudom, meddig akar jutni. Ne higgye, hogy a lelkiismeretem olyan, mint a pokróc, mindegy a tét, csak előbbre és előbbre hajszolni az embereket egy lehetetlen úton a fanatikus kitartásig…

– Valami csak vonzza magát ebben?

– Nem vonz semmi… Különösebben. Ilyen irányba. Azonkívül azt hiszem, éppen azt szeretné az ember elérni, hogy ne a személyes akarata nyilvánuljon meg az életében, az általa képviselt cselekedetekben.

– Hanem?

– Hanem Istené. Éppen a személyes akarat bizonytalanságától szeretne szabadulni az ember Isten megismerésével. Azt hiszem, ez egy papnál nem érthetetlen.

– Nem, egyáltalán. Csak nem értem, Isten milyen kihatása, akarata egy ilyen túra.

– Nem erről van szó. Az ember alárendeli magát Istenének, egészében. Éppen az a lényeg, hogy ne mi hassunk, hanem mintegy Isten akarata, jelenléte hatoljon a világba.

– Mindegy. Nézze, nekem nagyobb gondjaim lennének a lelkiismeretemmel a maga helyében. Én még ha egy aktát alaposan elintézek is, állandó kételyeim vannak: mindent helyesen mérlegeltem-e, felderítettem-e; még ha egy cipőt veszek a gyerekeimnek is, fölmerül bennem a mérlegelés, előtte, utána… még egy ellenszenv leküzdésében is. Akkor maga van a jobb helyzetben, mert kivetíti lelkivilágát a vélt isten nagyságába. Úgy érzem, személyes játékaiba nagyon is belevonja az Istent, aki, úgy látszik, nem mindig jó partner ehhez. Az az érzésem, nem véletlen, hogy maga ezeket a túrákat választja.

– Hogy érti ezt?

– Valami személyes akarat is megnyilvánul ebben. Magának is lehet valami szüksége ezekre a túrákra… Hogy épp ezeket választja. Mintha az élmény zaklatottságában vagy nagyszerűségében, veszélyességében maga keresne valamit.

– Mit keresnék?

– Nem tudom. Én is kérdem. Mintha önmagát fölülmúló erőpróbákba sodortatná magát. Mintha ki akarna csikarni valamit ezekből az erőpróbákból – valami megküzdést, mintha mérkőzni akarna a sorssal.

– Mit akarnék kicsikarni?

– Ezt én még kevésbé tudom, mint maga. Magának jobban kell ismernie magát, s miután nem az az ember, aki félrevezeti magát – mélyre láthat.

– Nem tudom, mit kéne látnom.

– Én sem tudom. De az akaratot is stimulálja valami. Maga az egyén kialakult szellemi rendszere, belső indítékai. Mik lehetnek ezek?

– Nem tudom, mire céloz.

– Nem célzok semmire. Csak adva van egy akarat, mely egyszerűen szólva, vonzódik a nagy feladatokhoz, az átlagon felülihez, a rendkívülihez. Hősi alkat. Mintha önmagát is stájgerolni akarná, ösztökélni, mintha nagyobb adag kéne a valóságból, veszélyesebb adag, hogy elérje a cselekvési küszöböt – örömét leli a nagy vállalkozásokban. Mintha nem volna elég a lenézett mindennapi adag a valóságból, engedje meg. Hiánya lenne a valósággal szemben, kevesellné a mindennapokat. Az akaratot morfinizálná ezekkel a nagyobb adagokkal. Zsongítaná, fölfokozná a cselekvés varázslatát… Valami hiány pótlására.

– Hiány? Milyen hiányra gondol?

– Na, nem valami közönséges hiányra. Vannak, akik csak eksztatikus élményközegben élnek. Abban érzik, hogy vannak. Na mindegy. Mit csinált, mikor megérkezett a rendházba?

– Mit csináltam? Hullafáradt voltam. Lemosakodtam.

 

Simon katonaruhája zsebeit forgatja. A nappal égeti a szemét, mint valami poros, éles tűz. Benyúl a szemüvege mögé – hatodik órában van szolgálatban. A járatlan hegyek nagy zöld vonulatai imbolygó tisztasággal rajzolódnak a nyári égre. A szőlők vastagodnak a napban. A zöld ruha átitatódik a melegtől, a vállra akasztott géppisztoly súlyától hozzátapad. A mindennapos rend egyértelművé teszi az ember életét. Sok minden belefér egy napba. Az étel a fáradtság szalmaízét adja… Száraz. Lenyelni is nehéz, de a test fáradtságán túl átlendül a szikrázó napba. A ruha vizes. A trikó tapad. A test irgalmatlan, a gyakorlat izzó pántjaiba fogja. Ezt nem lehet kibírni. De ki kell. Miért is? Ledobhatná a gázálarcot a francba, kiállhatna a sorból, föltartva egyik kezét, halkan: „Én nem bírom. Én nem vagyok erre alkalmas, főhadnagy elvtárs…” A többiek is kúsznak. Térddel, előre – semmilyen cél felé, nyögnek, könyökük fölhorzsolódik, Balog Pista jobbra, Neményi balra. Sisak a fejükön. Meddig kúsznak? Az ágak az álarc vásznát tépdesik, a tüdő egy rossz szivacs. Egyenként nem bírják. Egyesével fulladoznak, öklendeznek, a főhadnagy valamit ordít hátul, a nap a nyakszirtet üti, a körmök alá fekete föld szorult. A fűcsomókon elcsúszik a kéz a megerőltetés izzadságától. Ahogy megtámaszkodik a könyökén, érzi, remegnek a válla felé szaladó izomhullámok, a váll tetején vibrálnak. Nem tudom megtámasztani magam, ez rosszabb, mint negyven fekvőtámasz. Nem tudom kinyomni magamat! Végigszaladnak a hullámok a karon, mint egy görcs, fogja össze a bicepszet a fáradtság. Nem látok! Egyedül nem látok itt a magam fizikai rendszerébe zárva, a hajamtól nedves talpamig – egyedül, én, Engelhart, fiam, egyedül, maga nem lát? Magának szemüvege van? Engelhart, fiam, maga csak nem hisz Istenben? Engelhart, ne hülyéskedjen, itt az erdőszélen maga teljesen egyedül van, nem a közösség tagja, Engelhart, maga egy magányos ló, itt ki van szolgáltatva a nem múló kínzó érzésnek, hogy nem bírja, nem is bírhatja, maga nem tud erőfeszíteni, maga csak gondolkodni tud, Engelhart, maga képzelődik, de teljesíteni valamit, egy futást, egy kúszást, Engelhart, mi? Az már nem megy. Azt már föladja, abban már összezavarodik, megütközni valamivel, azt nem, azt elkerüli – inkább gondolkozik helyette, inkább lerajzolja, maga eszes, Engelhart, de maga nem bírja! Maga erőlködik, Engelhart, maga egyedül van, a fűcsomók és bokrok világában, az évmilliárdos Földön maga úgy kúszik, mint egy eltévedt majom, csapatától elszakadt emlős, maga sír, Engelhart, fiam, maga egy rongy alak, itt az erdőszélen, arra kell menni, nem látja, ne támolyogjon – meg kell találni a reteszt, ami kinyitja az egészet, kiszabadítja magát a nyomás alól, a magány alól, a barlangszerű elzártságából; Engelhart, én ezt nem gondoltam volna, nézze, mindenki bírja, mindenki, minden ember, de maga nem bírja elviselni a tolószék látványát, nem bírja elviselni az ütést, amit Brenner mér Morvayra, maga félti az állkapcsát, maga nem viseli el a mezítelen test látványát, Engelhart, hát hogy lehet ilyen? Maga anyámasszony katonája, nem mer a combjához nyúlni ennek a rózsaszín lánynak? Mi? Maga beszél itt megváltásról, anyámkínjáról, de nem bírja elviselni Bandi arcát a kompon, az elvitt zsidó arcokat, a vastalpú németeket, a foltozott harisnyát, ne dugdossa, Engelhart, látom, akkora lyuk van a gatyáján, hogy kilóg az ülepe, ejnye, Engelhart, maga pofázik, de még Szent Sebestyén képét sem bírja elviselni, ahogy szép nyakából szivárog a vér, nézze, legördül a válla fészkébe, de maga nem néz ide, Engelhart, inkább a földbe tapad, remeg a lábina, saját véredényeinek a magányába van bezárva, agyába besülve, ejnye, Engelhart, magának nincs humora, meg kell tudni ezt csinálni, maga az apja kezét sem tudja elviselni, maga Istent keres, Engelhartkám? Inkább Istent, mint hogy rendesen végigkúszna egy gyakorlatot, térdét föltörné, behasadna, mint mindenki, ez a legelemibb kibírni, volt már maga nővel, Engelhart? látja itt a fiúkat? Ezek leállítják az ökrös szekereket, és megragadják az alkalmat, hogy finoman fejezzem ki magam, maga megragadta az alkalmat? Vagy nem is volt alkalma, Engelhart, ne vicceljen velem, én is férfiember vagyok, hasítsa le a bugyit, vagy tegyen már valamit, Engelhart, maga magányos ember, kilyukasztja a gyomrát a magányától és a fölajánlkozástól, Engelhart, maga minek ajánlja föl magát? Minek, az úristenért, legalább azt mondja meg, itt nincs szégyen, ez egy hadsereg, ez egy haveri brancs, itt mindenki megbocsát, de mi az istent kell megbocsátani, hát nem maga a felelős egyedül a világ bűneiért, a tolószékért, az elmulasztott percekért, a ferde szemű lányokért, Engelhart, Bandiért se maga felelős, az anyja kendőjéért se, hát értse meg, olyan maga, amilyen, kisebb, szemüveges, állhatatos, kapaszkodó, de nem baj, Engelhartkám, a világ helyrehozhatatlan, a világ adódik, de legalább együtt legyen, ne ott külön a bokorban fulladjon bele a gázálarcába, ne szarja össze magát, maga egy érzékeny idegrendszer, látom én, jó, meg van értve, én is az voltam, senki sem akar csak úgy katona lenni, de bírja, legalább kibírja, és nem egyedül kaparássza a földet, legalább nézze, balra Balog, jobbra Neményi, visszaröhögnek magára – előre! Igen, főhadnagy. Ez a fáradtság, ez a lehetetlen érzés – ez maga a lét, ez maga az ős semmi, a megfoghatatlan rosszullét, az elementáris elhagyatottság. Ezt bírjam ki? A létet? Balra Balog, jobbra Neményi, a kantinban egy pohár bort fognak inni, káromkodnak, és… igen, főhadnagy. Együtt. Ez itt, ez a másik erőfeszítés, ez a másik kúszó, érthető, ezek azok az emberek, együtt vannak, csak ezen túllendülni, ezen a fáradtságon, ezen a holtponton, az agyam idegszálain túllendülni, az emberségen túllendülni, át az emberfelettibe – dehogy emberfeletti, most zsong, most már nem fáj, most már lehet élni, milyen könnyű, látja, milyen egyszerű, amit egyedül maga nem tud, fiam, hát egyedül még egy rendes tigrist se tudna legyőzni, Engelhartkám, de együtt. Egyedül nincs élet, az egyedül-élet a vég, de velük, a többiek szép kínjával, az isten áldja meg, balra Balog, jobbra Neményi… már tud kúszni, menni, vidám, Engelhart, maga nagyszerű fickó!

Simon a társát keresi, valahol elmaradt az erdőben. Megvárja. Le kellett volna váltaniuk őket rég. Mi ez, próba? Vagy egyszerűen elfelejtették őket? Landler Petyát nem is érdekli biztos, vagy egyszerűen tudja, hogy ő helytáll érte. „Petya!” Semmi hang. Visszamegy egy kicsit. Le, a szőlő mellett, húzza a géppisztoly a mellét, a nedves ruha rátapad. „Petya!” Az erdő áll, mint egy kivágott rajzkép. Egyben, zölden. „Na, mi baj van?” – Petya fölocsúdik, egészen a lábánál. „Te alszol?” „Dehogy alszom, csak itt ledőltem. Tudtam, hogy nem mész el. Mi az istenért nem küldenek váltást?” „Állati fáradt vagyok én is…” „Ülj le.” „Dehogy ülök. Gyere, még egyszer bejárjuk a terepet…” Petya fölkászálódik, veri le a piszkot a holmijáról. „Nincs egy perc nyugtod. Gyere, legalább meggyet eszünk” – és már indul, nagy hanyagul a fák felé. A szőlő melletti meggyfák piros gömböket tartanak tömötten, egészben szakítják le a csomókat. Végre! Az ujjaik maszatosak a piros létől. Egy percnyi megkönnyebbülés. Öt hete szolgálat. A piros lé becsorog a tenyér ráncaiba. Az ég akkora, mint egy imbolygó léggömb. „Legalább kaját küldhetnének. Szarnak ránk.” Petya egykedvűsége még a ruhájára is átragad, gyűrött, a gomblyukában fűszálak. „Már előbb is eszünkbe juthatott volna.” Majszolja a meggyet, zárt szájjal rágja a húsát, szorítja ki belőle a vörös folyadékot. „Úgy nézel ki, mint egy bohóc! – mutat rá röhögve Petya. – Csupa vörös az arcod.” Röhög. „Ott! Nézd, ott mozog!” – mutat Simon a kezdődő magasodó bokrok közé. „Hol?” „Ott, nem látod?” Most nem látni semmit. Vaddisznó idáig nem merészkedik. Most megint látszik a sűrűben törtető mozgás. Félgyors, az ágak alacsonyan rezegnek. „Hé! Ki az?” Petya leakasztja a géppisztolyt, kibiztosítja. Simon ráteszi a kezét a csőre, int, hogy várjon. A mozgás leáll, lehet vagy kétszáz méter. „Állj, vagy lövök!” – Petya nagy hangon odakiáltja. Semmi mozgás. „Semmi.” Leereszti a fegyvert, visszazár. Megint megmozdul a bokortömeg, most gyorsabban, egyre gyorsabban. Simon int Petyának, hogy kerüljék meg, egyikük hátulról, másikuk szembe. Szalad is le a lejtőn, hogy a mozgás elé tudjon kerülni. „Ne lőj!” – mondja még Petyának. Az fölfelé siet a mezsgyén, kapaszkodik. A mozgás fölgyorsul a bokorban. Simon szemmel tartja, és fut lefelé, a mozgás elé. Kiakasztja a válláról a géppisztolyt, kezében viszi, zötykölődik. A mozgás az ő irányába tart, de följebb az erdőbe. Túl szándékos – gondolja, fut tovább, Petya már eltűnt a másik oldalon. A mozgás előbbre tör, de Simon levág egy darabot a kerülőből, közelít. Micisapkás fej bukkan elő, fekete pulóver. Simon megtorpan. „Állj, vagy lövök!” Megemeli a pisztolyt, kattan a biztosíték. A fej továbbfut. Simon is megindul. Rohan át a tisztásokon, ahova kénytelen volt kitérni a fickó. Rá kéne lőni, legalább mellé – gondolja. De fut. Elszabadul a lejtőn, mintha a zsinegjéről engedték volna el. Rálövök egyszerűen, muszáj. De fut tovább. Minden erejét megfeszíti, a fej eltűnik. Simon fut. A fej most tápászkodik a földről, újra továbbugrik, de Simon egész közel van. „Álljon meg, lövök!” Tíz méter. Fölbukkan a fekete pulóveres hát. Alulra kéne célozni. Fut. A pasas megint elbukik. Egész közel. Mellé lövök – gondolja Simon, de már egy lépésre van. A fiú föltápászkodik vele szemben, ő belerohan, a fiú kiüti a kezéből a fegyvert, egy sorozat a rándulásból a közeli fa élén csattan, ők összekapaszkodnak, Simon szinte rázuhan, a géppisztoly mellett henteregnek. Simon átöleli a fiút a karjai alatt, magához szorítja, mint egy nagy szerelemben, az vergődik, arcával a válla mellett, a fülére sújt. Simon szorítása enyhül, a fiú még egyszer üt, a szemüveg lerepül Simon fejéről, nem is látja tisztán, ki az ellenfele. Az kapálózik és rugdos, fölébe kerül Simonnak, kirántja magát az öleléséből, és bever egyet az arcába. Simon előtt elsötétül a világ, de megint magához rántja a fölébe tornyosuló vézna, de erős alakot, aki megint kitépi a karjából magát: mint egy eszeveszett tánc, mozognak, a fiú megint üt – aztán elhanyatlik, melléje dől. Hátul Petya áll, fordítva van kezében a fegyver. „Mért nem lőttél bele, te hülye?” Simon ül, ajkához nyúl, érzi a meleg vért. „Most tényleg úgy nézel ki, mint a bohóc!” – röhög Petya, ő is próbál mosolyogni. „Mi az istennek nem lőttél bele?” „Nem akartam…” – motyogja Simon. „Nem akartam, nem akartam… de ha bekrepálsz, ne csodálkozz! Nézd, a marhája… még kés is volt nála… Ez megérdemelné, hogy kinyírják.” „Nem akarta használni a kést…” „Nem akarta, te egy nagy marha vagy. Lelőjem, egyszerűen?” „Dehogy lődd…” – Simon az ajkát tapogatja, föláll. „Semmi irat persze, na, majd ellátják a baját…” Petya arcra fordítja – az ájult fejre rásüt a nap, értetlenség és szomorú gyávaság feketéllik a korai ráncokban. „Még jó, hogy ki nem nyírt. Azt mondd meg: mért nem lőttél rá? Hát rá kell lőnöd, ne hülyéskedj! Ennyit igazán megtehetsz. Ez nemcsak a te érdeked, az övé is… Ha megöl, pedig az elején nem is akarta, úgyis fölakasztják. Csak a lábába bele. Ez az ő érdeke. Nehogy azt hidd, hogy őt kíméled, ne áltasd magad azzal. Á!” – legyint fújtatva Petya. Lomhasága mögött tettrekészség, vagány egyszerűség húzódik. „Most várjuk meg, amíg fölébred a fiatalúr… Aztán még egyszer fejbe vágom. Én bejelentem, hogy te nem ide való vagy. Teveled lenni itt életveszély. Mindenütt életveszély. Szereted az életveszélyt, aztán megijedsz tőle… Á! – legyint megint, nézegeti a kézifegyver agyát, nem lett-e véres. – Be se tört a feje. Sokért nem adtam volna, ha betörik a feje…” „Talán nem is akart disszidálni…” „Nem akart? Mért nem kérdezted meg fojtogatás közben: mondja, uram, ugye, maga nem is akar disszidálni? Ne fojtogassuk egymást, igyunk meg egy pofa sört, aztán menjen, amerre lát… Édesanyjának kézcsókom. Húgainak küldök majd cukorkát… Hány húga van? Talán a húgocskájával kirándulhatnánk a környező hegyekbe. Én értek a természetrajzhoz… természetrajzzal akarok foglalkozni… Na, nem az emberek természetrajzával… magával a Nagy Természettel. A nagyon nagy Természettel, ami betölti a mindenséget… Vagy szereti a vizet? Én nagyon szeretem a vizet, vonz a víz szépsége… együtt fürödhetnénk a környező tavacskákban, folyócskákban, ha van kedve a húgocskájának vagy önnek, kedves disszidáló barátom… Ideál! Baromság! Agyamra megy már a te idealizmusod… Menj a fenébe! Még együtt fogunk kinyíródni a te kegyelmességed miatt. Azért azt nem gondoltam, hogy ilyen hülye vagy… Hát leránt a mélységbe magával együtt az ilyen! Mire megmagyarázod neki az igazságot…” „Nem akartam neki magyarázni… El akartam fogni…” „Igen. Hogy megértesd vele, milyen helytelenül cselekszik szegény, szegényke. Uram, én megmondhatom magának, én igazán többet tanultam, hogy maga rossz úton jár. Pillanatnyi elkeseredés. De a pillanatnyi elkeseredésen úrrá kell lenni. Meg kell feszítenünk magunkat. Higgye el, én tudom. Magam is voltam szerencsétlen. Az embernek ki kell vágnia magát a szerencsétlenségből. Ha megfeszíti magát, az eredmény nem marad el. Ki kell kényszerítenie a sorstól az… menj a francba! Elég volt. Vagy eltűnsz valami nyugodalmasabb helyen, vagy bejelentem, hogy nem vagyok hajlandó veled jönni. Hát az életveszély, ez kész lebukás!” „Jó, jó… majd megbeszéljük…” – remeg a szája széle, zsebkendőjével az arcát törülgeti. „Nem az a fontos… hanem hogy elintézted…” – Petya legyint, odamegy a fiúhoz, rázza a vállát: „Hé! Ideje lesz fölkelni, kedves barátom! És becammogni az őrségre!” Megragadja a fekete pulóvert, a fiú motyogva fölül. „Neem… Nem akarok… Mi az?” „Nem akarok… Majd adok én neked nem akarok… – Fölrántja a földről, a fiú támolyog, maga elé tartja a kezét. – Most ne játssza meg magát, lódulás előre!” Meglendíti a srácot, az lefelé indul a lejtőn. Simonék mögötte mennek, Petya ráfogja a géppisztolyt. A fiú a feje búbját tapogatja. „Még egyet kapsz, ha sokáig tapogatod!” – Petya megböki hátulról a fiút. Mennek. Nagy léptekkel lefelé, aztán rátérnek a szőlő melletti kis dűlőre. Távolról már látszik a messzi völgyben a falu széle. Zötykölődnek. „Jaj, drága uraim, ne kísérjenek be, az istenre kérem magukat! Nem akartam én semmit… Nem akartam én semmi rosszat, meggyet láttam, azt akartam szedni. De úgy megijedtem a kiabálástól, hogy futni kezdtem. Higgyék meg, drága uraim, hát ha valamit akarok, nem most jövök, hanem a sötétségben. Nekem az anyámat el kell tartanom, beteg asszony, nincs senkije rajtam kívül, isten a megmondhatója… Én rendesen keresek a kőműveseknél, egész rendes pénzt keresek, én itt jól megvagyok, nem is tudok mást beszélni, anyámat el kell tartanom. Alig tud mozdulni szegény… Annyira meleg volt, hogy erre jöttem. Eltévedtem. Nem jártam soha erre, és eltévedtem. Biztos megértik, maguknak is van anyjuk… Jaj, de fáj a fejem! Én megígérem, nem jövök többet erre… soha nem jövök… igazán… Csak az anyácskámat láthassam még egyszer… Nem tud az meglenni egyedül, nem gondozza azt senki… – Hátra-hátra nézeget, de azért ütemesen halad, nagy léptekkel előttük. – Nekem rendes munkám van… Apám olyan korán meghalt. A testvéreim ki tudja, hol vannak. Ez a sorsa annak, ki jót akar. Ha most bevisznek, végem van… Azt fogják hinni, le akartam lépni. De nem akartam! Eszembe se jutott… Megvernek engem, agyonvernek, ne tessék bekísérni engem! Megmondom a címemet… Tessék megkeresni, ha nem igaz, amit mondok… Elszakadt a szvetterem is… Ez az egyetlen ruhám. Minden pénzt odaadok az anyámnak. Nagyon beteg. Talán meg sem éri az új évet. Legalább addig maradhassak vele, akkor jelentkezem, ha valami baja lenne, isten ne adja… Olyan jó emberek maguk, biztos megértik… Nem lehet engem most bekísérni, ezt nem éli túl az én jó anyám…” „Menjen a fenébe! – Simon akkorát ordít, hogy mind a ketten megriadnak. – Lóduljon! Futás! Piszok csirkefogó!” Magánkívül ordít, a fiú hátrakapkodja a fejét, aztán nekiindul, fut, hátranéz, iramodik. „Ne tessék lőni, ne tessék!” Petya megkövülten áll, aztán fölemeli a géppisztolyt, de Simon leüti a csövet. „Hagyd, hadd fusson!” Petya értelmetlenül néz, föl se fogja, mi történik, a fiú háta ugrál a bokrok közt, befelé fut a faluba. Ők állnak. Az erdő mögöttük elmaradt, a dűlő szélén szőlő meg fák. Elhal a futás zaja, a kapkodó lábaké. Simon a meggyfákhoz megy, tépegeti a gyümölcsöt, és tömi magába. Arcára fröccsen a lé.

A vonat kígyózik a Balaton mellett. Simon az ablaknál ül, a nagy víz simán kiterül. Alacsony pára ül a vízen, a kék világos festéke elcsúszik a felületen. A fák fekete ágai nagy sárga leveleket tartanak, a vonatablak elkapkodja a tájat. A parti nyaralók kihaltak, a fehér zsaluk betámasztva, a piros korlát nedves az esőtől, nagy csöppek gyűlnek össze a csövek alján. A strandok homokja nedves. Egy fa kiugrik vörös leveleivel a többi közül. A kis állomásokon nem száll föl senki, a restik tátonganak az ürességtől. A vonat füstszaga fojtogat. A kalauz jön, tiszteleg, nézi Simon szabadságoslevelét. „Ilyenkor már nem érdemes nyaralni…” – mondja, Simon vállat von, mit csináljunk? Megy a vonat, a part befelé hegyesedik, elszórt villákkal, sáros utakkal. A szőlőkből is inkább a karók látszanak, a levelek kiritkultak.

Simon leszáll. Az állomáson toporog, aztán kimegy a pályaudvar mögötti útra. A falu magasan fekszik, túl a település finom házain. Egyetlen főutca fölfelé, nem jön senki. Mintha mindenki elköltözött volna. Simon bakancsa csattog a vizes köveken, nem is érti, mért jött. Az út lassan emelkedik. A kis domb tetején van a templom, ázott teteje, ócska falai vizesek. Az egyik kútnál végre fölbukkan egy asszony, vizet visz. A vödörbe fröccsenve ömlik a friss víz. „Itt fölmegy, aztán a templom előtt balra, ki, ki egészen a szőlők mellett, ott van egy kis bolt. Attól vagy száz méter fölfelé, az a fönti utca, a negyedik vagy ötödik ház…” Simon elkanyarodik a templom mellett, csöndessége körülfogja az épületet. Az utca sáros, a kövek kidudorodnak. Simon bakancsa csúszkál a köveken, ahogy kapaszkodik. A kis bolt hideg. Alacsony fekete asszony panaszkodik a horgas orrú öregembernek, hogy nem jön föl ide a teherautó, szatyorban kell fölhozni a tejet, tojást. Meg akarja a lenti közért buktatni. Ennyi az egész. Beszélnek, mintha Simon bent sem állna, pedig itt háromszáz ember él, mind munkás, bányában dolgoznak. És nincs semmi. Szóda? Öt napja egy üveggel se kapott. Sört meg két hete. Meg kellene írni valami újságnak. Nem írják meg, ne féljen, senki sem írja meg. Szegény asszonyok semmit sem kapnak. Nézze meg, pezsgő van meg gin. Ezt vegyék? Ebből éljenek? Mi lenne, ha pezsgőt innának? Tej helyett például? Én igazán mindent megteszek, többet nem tudok tenni. Fölcipelem gyalog a szatyorban, amit lehet.

„Valami csokoládét kérnék… Mogyorós csokoládét…” – mondja végre Simon. „Az van, kérem, csokoládé, az van.” Nagy táblát nyújt át Simonnak, az meg a felső zsebébe süllyeszti. Kilép, fölkanyarodik a kis útra a fönn kucorgó házak felé. A fák lassan kitakarják a tömzsi házakat. Mikor végre bemegy, nagy csöndesség van az udvaron. Kutya sehol. Áll az udvaron Simon. Nem valószínű, hogy jó helyen járok. Egy idős asszony jön ki az ajtón, nem is néz Simonra, egy lavórral siet a reterát felé. Eltűnik. Visszajön, Simon közelebb megy hozzá. „Konrád tanár urat keresem…” Az asszony bólint, lehajtott fejjel megy előre, int, hogy jöjjön Simon is. Ő is lehajtja önkéntelenül a fejét. Bemennek. A konyha tiszta, de edények, lepedők mindenfelé. A tisztaszobába mennek. A kis ablakokon beszűrődő gyér világosságban fekszik Konrád. Föltornyozott párnákon, arcát a fény felé fordítja. „Hát így vagyunk” – súgja az öregasszony a fiúnak. Odamegy Konrádhoz, megemeli a hónaljánál fogva, átöleli, és följebb ülteti. A kis éjjeliszekrényen orvosságok halmozódnak. „Jött valaki?” Konrád hangja messziről jön, mintha az örökkévalóságon át beszélne. „Egy fiatalember van itt, egy katona, fiam. Nyugodj meg már. Ezt az orvosságot vedd be…” – nyújtja neki az öregasszony, Konrád fölül teljesen, és a vizes poharat a szájához viszi, nagy kortyokban nyel. Az öregasszony Simon mellé sodródik, halkan mondja: „Morfiumos… Hát így vagyunk…” „Ki az, anyám?” Az öregasszony int Simonnak, hogy mondjon már valamit. „Hmk… Tanár úr… Én vagyok itt. Engelhart Simon, ha tetszik rám emlékezni… Szabadságon vagyok, és eljöttem…” Csönd. „El szokta veszíteni az eszméletét, most hoztam haza a kórházból egy hete.” Simonnak eszébe jut a csokoládé, nyúl érte, aztán leereszti a kezét. „Te vagy az, Simon? Szervusz! Szervusz, fiam! Mért jöttél?” Simon felé fordítja az arcát, nézi őt a sejtelmes világban. „Csak úgy, gondoltam, eljövök…” „Jól tetted, rendben van. Gyere közelebb. Jól van. Le is ülhetsz ide, valahova. Megerősödtél.” „Hát sokat gyakorlatozunk meg miegymás.” „Nem baj… Nem baj az. Én is voltam katona. A katonaság nem árt… – Lassan beszél, közben fejével anyját keresi. – Adni kéne ennek a fiúnak valamit… Valami ételt vagy…” „Nem kérek én semmit, köszönöm.” „De, de csak egyél. Hozza be azt a kolbászt meg szalonnát, ami van még, édesanyám…” Az öregasszony szomorúan kitipeg. „Szép itt most a domboldalon. Rég nem voltam kinn. A fák meg a víz. Most már nem is megyek ki többé…” „Dehogynem.” Ügyetlenkedik – széket hoz, leül a meggyűrt arc elé, valami borzalmas szag árad mindenfelé, öklendezik magában Simon. Talán a csokoládét legalább felmutatja… „Á! Honnan tudtad, hogy a végét járom?” „Nem tudtam… – aztán gyorsan folytatja: – El akartam már jönni régebben, csak most kaptam szabadságot. Gondoltam, felhasználom… ide jövök.” „Jól tetted. Na, egyél egy falatot…” Az öregasszony a kis asztalra teszi az ennivalót, nagy karéj kenyeret, kolbászt, szalonnát, kést. A kendőt szétteríti. Simon kényszeredetten arrébb viszi a széket. „Egyél. Hadd lássam, hogy esznek. Én már nemigen eszem. Nem kell.” Végtelenül fáradtan Simon felé fordítja a fejét, finom ősz haja most is élesre van fésülve, bágyadt körmei ragyognak a dunyhán. „A nyáron még azt gondoltam… tanítani fogok valaha. Soha. Adjon egy kis savanyút is neki, édesanyám. Eltette a kovászost?” Az öregasszony nem szól, kimegy. Simon próbál törni a kenyérből meg a kolbászból. Nem tudja lenyelni, az kizárt. A torkában van az egész gyomra. Konrád mosolyog. „Jó, hogy eljöttél. Régen nem volt itt senki. Ki is jönne erre? Jaj!” Valami nagy fájdalom akasztja be magát, az arc eltorzul, mintha belső kezek tépnék szét. Simon forgatja az egyetlen falatot a szájában, a szekrény fél ajtaja nyitva, ott lóg Konrád reverendája. Hosszan, egészen a szekrény aljáig. Simon csodálkozik: ilyen nagy az ember? „Milyen a víz?” Simon nem tudja, mit feleljen, nem is érti a kérdést. „Szép a víz? Nagyon szép szokott lenni ilyenkor. Amióta elkerültem, alig voltam itthon, harminc éve. Most itthon lehetnék egy kicsit. Már nem emlékszem a Balatonra. Biztos szép.” „Nagyon szép.” Simon átveszi az uborkát az öregasszonytól, és gyorsan beleharap. A savanyú lé leömlik a torkán. „Na ugye, jó? Kell a savanyúság… Én is megpróbálom…” – nyújtja a kezét az anyjának. „Nem tudsz most enni uborkát, fiam…” – nagyon szelíden mondja. Simon nézi Konrádot, sose gondolta volna, hogy tegezi valaki. Hogy tegezheti. Konrád csak kinyúl az uborkáért, beleharap, aztán elfordul, megint eltorzítja a fájdalom. A savanyú lé legördül a szája mentén. „Jaj! Nem megy. Gondolhattam volna, semmi nem megy. Jaj…” – csöndesen mondja. „Várj, fiam, hozok friss vizet, fölfrissítem a testedet…” Simon föláll, hogy hozzon vizet. „A fiatalember biztos megbocsátja nekünk, ha lemoslak.” „Nem kell már… Nincs értelme. Nem kell már lemosni.” Az öregasszony csak indul a lavórral, kimegy. „Fiam – mondja elhalóan Konrád, lassan megigazítja az elfeküdt hajat a fején –, ott van az asztalon az a fekete könyv. El akarok búcsúzni. Vedd azt föl. Add ide.” Simon a Bibliáért nyúl, viszi Konrádnak, az kinyitja, lassan lapoz benne. „Csak a zsoltárokra gondolok. Az Ószövetség már… Csak a zsoltárokra… Keresd meg nekem… A harminckilencedik zsoltár…” Simon forgatja a piros szélű könyvet, peregnek a lapok. „Igyekezz, fiam. Végem van. Szeretném…” – mintha némán beszélne. Simon idegesen keresgél. „Ez az? Az éneklőmesternek, Jeduthunnak, Dávid zsoltára… Mondám, vigyázok utaimra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel, megzabolázom szájamat, amíg…” „Igen. Ez az. Olvasd… föl nekem, fiam. Megzabolázom…” Simon lassan olvas. „Elnémultam, vesztegléssel hallgattam a jóról, de fájdalmam felzaklatódott…” „Igen. Ezt… Szembe akarok nézni… Most. Nincsen tovább…” Simon hallgat. Ki kéne szaladni az öregasszonyért. „Na. Mondd…” A finom ősz fej föllebeg az őszi táj fölé. Szeme maradéktalanul keres valamit, mint egy madarat. Az ablakon át beúszik az utolsó táj, a fák ordító színekben pompáznak a messzi nagy víz fölött, mely mintha ringatná őket. A házak régi sorban állnak, mintegy vigyázzban, hogy ez a falusi ember visszatérjen a nyomorult anyaföldbe. Kitágul a vidék, mint egy nagy tüdő, szippantja be az elrugaszkodó permetet, lelket, esőket. Konrád a föld fölé emelkedik, a halhatatlan kínba. Át-átdobja a fejét a párnán, le-föl jár ég és föld között. Hova akar emelkedni? „Fölhevült bennem az én szívem, gondolatomban tűz gerjede fel, így szólok azért az én nyelvemmel…” Konrád mosolyog. „Jelentsd meg, Uram, az én végemet és napjaim mértékét, hogy milyen mulandó vagyok.” Konrád mosolyog. „Ímé, tenyérnyivé tetted napjaimat, és az én életem teelőtted, mint a semmi. Bizony merő hiábavalóság minden ember, akárhogyan áll is!” Simont fojtogatja a könny. Torka összeszorul, alig préselődik ki a hang. Konrád arcán őszi reflexek vágnak végig, a kis ablak négyszögéből bocsátja el őt a táj. Még bólint, mosolyog, arca dermed. „Bizony árnyékként jár az ember; bizony csak hiába szorgalmatoskodik; rakásra gyűjt, de nem tudja, ki takarítja be azokat! Most azért mit reméljek, ó, Uram? Tebenned van bizodalmam. Ments ki engem minden álnokságomból, ne tégy engem bolondok csúfjává!” Simon már nem tud olvasni. Nem látja a szöveget. Konrád ajkán a mosoly a semmibe vész, szeme a plafonon köröz, teste zihál. „Mondd…” – végtelenül halkan suhan a szó. „Megnémultam, nem nyitom fel szájamat, mert te cselekedted. Vedd le rólam a te ostorodat; kezed fenyítéke miatt elenyészem én. Mikor a bűn miatt büntetéssel fenyítesz valakit, elemészted, mint moly az ő szépségét. Bizony merő hiábavalóság minden ember.” Nagy csönd terpeszkedik a szobában, a reverenda hosszan lóg a nyitott szekrényben. „Halld meg, Uram, az én könyörgésemet… figyelmezzél kiáltásomra… – Simon nyögve olvas, arcán megjelenik a könny. – Könnyhullatásomra ne vesztegelj; mert én jövevény vagyok tenálad, zsellér, mint minden én ősöm.” Konrád keze az ágydeszkára hull. „Ne nézz reám, hadd enyhüljek meg, mielőtt elmegyek, és nem leszek többé!” Simon fogja a könyvet, nem mozdul. Az eső zörög a kis csatornán.

A vonat ugyanúgy megy vissza, mint oda. A Balaton szélesen fekszik, a kevés ember nyakba húzott fejjel siet a tócsák közt. A természet nedves nagy csöndet áraszt, az eső vize lehalkította a fákat. Az országút aszfaltja fényesen csillog. Nagy ponyva csattog egy teherautón, a vezetőkabinban elmosódott emberek ülnek. Mintha könny futná be az ablakot. A boltban délben is ég a villany, hogy kivilágítsa a korai sötétséget, talán épp Konrád elveszett gyerekkorát, amikor még mezítláb szaladt át az ismeretlen szomszéd faluba, hogy kenyeret hozzon és békességet. A kis nyomok összekeveredtek a többi nyommal, már csak a letaposott út látszik a nedves fű között. Az ágak nedvesen, furcsa szabályossággal merednek az elgyötört égre. A földi sétány tele van levelekkel, az eső odatapasztotta őket. Simon látja a látható világot, a kialakult törvények biológiai egyszerűségét. Hideg van. A sarokba fúródik, lábát fölteszi a fűtőtest szélére. Büdös, cigarettás a benti levegő, az átvezető ajtó a vonat ütemére nyikordul egyet-egyet. A Balaton fölött nagy pára lebeg, elnyeli a töménytelen vizet, eggyé válik vele, mint lélek a földdel, emberi pára a természet párájával. Simon zsebében zörög a csokoládé papírja. Benyúl érte, kiveszi, az arany tehén békésen áll a papíron. Tapogatja a csokoládét, a kis mogyoródarabok kidudorodnak a zizegő papír alatt. Letépi a borítót, kibontja, a csokoládé színe olyan, mint a földé, itt-ott megolvadt. Az ezüstpapírból kikandikál. Simon föláll lassan, lehúzza a vonatablakot. A savanyú szél arcába fúj, egy-két esőcsepp ugrik a szemközti ülésre. Simon kidobja a csokoládét. A töltés oldalán legurul a kis csomag.

 

– Amikor megérkezett a rendházba, kivel beszélt először?

– Az igazgatóval. Jelentkeztem nála, hogy hát… beszámoljak.

– Igen, beszámolt. Aztán?

– Elmondjam, hogy mit mondtam neki?

– Nem, köszönöm. Mit csinált aztán?

– Körülvettek, kérdezősködtek a többiek is. Erről beszéltünk, gondolhatja, egész délután.

– Vannak barátai?

– Vannak. Kettejükkel szorosabb a kapcsolatom, ha úgy érti.

– Azokkal külön is beszélt?

– Külön is. Bejöttek a szobámba, és beszélgettünk. Mint a közönséges emberek, nem gondolja? Remélem, nem téveszti meg, hogy reverenda van rajtunk. Volt egy kis gin, azt ittunk, és beszéltünk.

– Igazat adtak magának?

– Hogyhogy igazat?

– Szóval, hogy véletlen baleset, kiszámíthatatlan dolgok következménye a halál?

– Igazat adtak.

– És a túráról mi volt a véleményük?

– Nézze, az egyikük teljesen egyetért velem, ahogy a fiatalokat nevelem. Edzem, ahogy maga mondaná.

– Mennyi idős?

– Fiatalabb nálam vagy hat évvel.

– Afféle tanítvány?

– Nem is ismertem előzően. Ő is sportköri tag, jól kosárlabdázik, szereti a gyerekeket.

– És a másik nem annyira szereti?

– Ezt nem arra értem. Ő befelé fordult ember, elvonatkoztatottabb dolgokkal foglalkozik. Magányosabb…

– És ő mit mondott?

– Ő sem hibáztatott. Csak ő nem így érti a személyes példaadást, nézze, ezt is az ember alkata határozza meg nyilván. Nem tud olyan gyorsan kontaktust teremteni, nem tudja föloldani a gyerekeket, nem is szeretik annyira…

– Mint magát?

– Mondjuk, mint engem. Vagy ezt a másik kollégát. Ő azt vallja, az igazság kiderül, ha nem is visszük házhoz, így mondaná. Ő valóban veszélyesnek tartja a konkrét beavatkozást mások életébe. Na de egy pap hivatása mégiscsak az, hogy ha kell, beavatkozzon mások életébe.

– Kárhoztatja a maga módszereit? Hogyan barátkoznak akkor?

– Nem kárhoztatja, csak túl aktívnak tartja. Éppen ez az elvontság vonz engem benne. Tiszta ember, hozzáférhetetlen. De hát hozzáférhetetlen, ez mást is jelent.

– Ő nem kevesli önmagában a cselekvőkészséget eszerint?

– Hát nem. Mondom, azt tartja, önmagában kell szentesülni az embernek, ha ez igazi – kihat az emberekre, kisugárzik. Megérzik, mint egy valódi tárgyon, az igazságot, amit hordoz. Sokszor irigylem, hogy csak befelé fordul, szembenéz Istenével, és bízik abban, hogy háttal az embereknek is hasznukra válik.

– És?

– Nézze, valóban annyira mély ember, hogy a jobbja megérzi. Aki szereti, nagyon szereti. A többség élettelennek tartja, tudja, milyenek a fiatalok.

– Pedig őket meg kell hódítani.

– Meghódítani? Na nem. Csak meg kell értetni velük a céljainkat, sőt a maguk céljait is. Egy ilyen elvont magasságban, háttal nekik, sokszor fenyeget olyan veszély, hogy az egészből nem értenek semmit.

– Honnan jött rá, hogy szemben kell élnie a diákjaival, úgy értem, cselekvően, aktív közelségben?

– Nem tudnám megmondani. Mindenáron aktivizálni akartam őket, hogy rám figyeljenek, át tudjak nekik adni valamit abból, amit szeretnék.

– És rájött, hogy mi a módja?

– Olyan dolgokat kell számukra produkálni, amik őket is érdeklik.

– Mindig ilyen közvetlen volt?

– Közvetlen? Hogy érti ezt?

– Hogy hamar megszerették?

– Nem mondhatnám. Nézze, a magunk diákélete más.

– Szerették a diáktársai?

– Nézze, azt hiszem, szerettek. Na nem mindenki. De volt egy kör, egy kis csoport, amelyikbe én is tartoztam.

– Akkor is ilyen népszerű volt?

– Nem. Egyáltalán. Eleinte egyáltalán azt éreztem, nem akarnak befogadni. Később kerültem közéjük, ők akkor már együtt jártak. Mindig éreztem a kívülállást egy ilyen közösségben. Azért is akarom úgy nevelni a közösséget, hogy ne érezzen ilyen különbségeket.

– Később bevették?

– Bevettek, ha úgy tetszik. Sok funkcióm volt, rajvezető lettem, elég jól tornásztam, értettem egy-két dologhoz… föloldódott az az idegenség, amely eleinte körülvett.

– Észrevétette magát az eredményeivel, nem?

– Ha így akarja mondani.

– Szereti a vizet?

– A vizet? Hogy érti ezt? Vizet iszom leggyakrabban.

– Na nem úgy. Az úszást, a vizet magát mint látványt.

– Szeretem, persze. Víz mellett nőttem fel, hamar megtanultam kapálózni benne… Valóban szeretem a vizet. Mindig ott szerettem volna élni, ahol víz van meg hegy.

– A falujában volt?

– Volt. Hegy is, víz is. Lehet, hogy azért.

– Hogy imádkozik?

– Hogy imádkozom? Nehéz kérdés. Vannak sztereotip részek, amiket a breviáriumban elmondunk, vannak kifejezettebben koncentrált állapotok. Ez, azt hiszem, természetes.

– Mikor kezdett imádkozni?

– Gyerekkoromban.

– Na nem úgy. Valódiból.

– Volt egy papom a gimnáziumban. Az nem beszélt soha ilyen dolgokról, talán ilyen ember volt, mint az én barátom, befelé forduló, magának élő. De nála mindig azt éreztem a templomban, hogy átforrósodik a levegő… Volt valami felsőbb töltése. Egyszer ministráltam neki, és akkor azt éreztem: megfogalmazás, szavak nélkül is kontaktusban vagyok az Istennel.

– Vele is beszélt?

– Meghalt már.

– És akkor tanult meg így imádkozni?

– Valamire rátaláltam. Lehet, hogy nem olyan magas fokon, mint ő… De ebben az állapotban kitisztulnak a dolgok, noha homályos ez az állapot. Nyilván a köznapi életben is van ilyen, mint mikor egy egyenlet megoldására hirtelen rájövünk, intuitív módon. Még a régi kápolnában volt. Óriási félköríves ablakok voltak, a hajnali fény alig úszott be. Áhítatnak lehet nevezni, vagy nem tudom. Véresen és valódian éreztem Krisztus áldozatának az igazságát az ő miséjében. Hogy ez a lény meghalt, ismételhető örökkévalóságában. Hogy az oltárnál nemcsak liturgia folyik – vér, ha nem érti félre. Áldozati vér, Isten Báránya vére. Ha érti, miről beszélek.

– Igen. Afféle elragadtatás?

– Nem. Tisztább volt a fejem, mint bármikor. De nem logikai vagy akarati úton fordulok Isten felé, hanem az ő kegyelme emel magához ebben a rendkívüli állapotban.

– Föl tudta aztán is idézni ezt az állapotot?

– Hát nem mindig. Nyilván az ember tele van emberi viaskodással, elterelő gondolatokkal.

– A barlangi miséken fel tudta idézni?

– A barlangi miséken? Nem volt célom a barlangi miséken… mindenesetre azt éreztem… ebben a közösségben a gyerekek tiszta odaadása igazi és közös áhítatot teremt. Azt éreztem, bennük is megpendül valami. Jó közösség… volt.

– A közös nagy vállalkozás is hozzájárult ehhez?

– Nagy vállalkozásról nem volt szó. De az biztos hozzájárul, ha akár egy ilyen kis közösség őszintén egy dolgot akar, egy dologban hisz. A közösségben van ilyen erő.

– Igen. A paptársai szerették a szemináriumban?

– Paptársaim? Nézze, ez egy zártabb közösség, mindenki a maga gondjaival van elfoglalva.

– Nincs meghittebb kapcsolat? Úgy értem, akikkel a közös gondjait megbeszélné az ember?

– A legszemélyesebb dolgokkal az ember maga birkózik meg, azt egy ilyesfajta közösség nem oldja meg.

– És milyen oldhatja meg?

– Ez nem azon múlik, hogy apróra megbeszélik az emberek a lelki problémáikat, mint a televízióban a Rólad van szó rovatban vagy a szerkesztőségi üzenetekben, ismeri ezeket, hogy szerelmes vagyok, mit kell tennem. Ezek nevetséges dolgok. Egy közösség, igazi csoport általánosabban hat. Föloldja az embereit, hogy a maguk problémáit szabadabban kezeljék, áhítatosabban, igazabban. Ehhez a szemináriumi közösség talán merev.

– Merev? Azt hittem, oldottabb.

– Ne higgye. Egy kicsit versenyeznek magukban az emberek, ez érthető, nagy erőpróba az ilyen élet eleinte. Állandó készenlét, nagy vizsgák terepe, azon a néhány naiv és önfeledt diákon kívül ott az ember igazán befelé fordul – és ez szükséges.

– Élnek a szülei?

– Élnek.

– Velük nem beszélt?

– Ja, utána? Egy napra hazautaztam, tudtam, izgatnák magukat.

– Aggódtak magáért?

– Hát ez érthető. Anyám folyton aggódik. Szegénynek nagy megpróbáltatás. Sok küzdelmébe került, hogy papot nevelt belőlem, sok áldozatba. Talán többe, mint nekem. Most úgy érzi – romba dőlt minden. De megértettem vele, hogy Isten milyen próbákra állít minket, sokszor arra, amiből a legkevésbé sem derül ki, mi a célja velünk.

– Ezzel a barlangtúrával mi célja volt? A maga gondolatai szerint?

– Nem tudom, hogyan is tudnám? De túl kellett jutnom a kétségbeeséseken, mindenesetre az nagy teherpróba volt. Úgy éreztem, tovább vájkálnom magamban a felelősség után – bűn. Elveszek a lelkifurdalásban. Így kellett határoznom. A csapásban is Istent keresnem, ha úgy tetszik. Lehet, hogy túl ridegnek tetszik ez az álláspont…

– Apja nem mondott semmit?

– Apám? Apám nem akarta, hogy pap legyek, semmiképpen. Nem is jött el a szentelésemre.

– Olyan ellentét volt maguk közt?

– Nem komplikált ellentét. Ő egyszerű ember, ösztönösen ellenezte a papságomat. Nézze, ő életképes, valamirevaló embert akart belőlem, biztos így mondaná. Ügyvédet, orvost. Én meg nem lettem „valamirevaló” ember.

– És most mit mondott?

– Nem nagyon beszéltünk.

– Haragban vannak?

– Nem vagyunk haragban. Csak eszünk, ülünk együtt, anyám beszél, mi meg hallgatunk.

– Nem tett semmi megjegyzést az egészre?

– Nem. Mikor megérkeztem, alighogy bementem a szobába, levetkőztem, anyám, szegény, aggodalmaskodott, ő meg azt mondta csak: „Mondtam.”

– Nem örült neki?

– Nem. De nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Az ember felnő, és természet szerinti szülőitől elszakad, nem szeretetben – szemléletben. Apámnak mindig idegen volt a hitvilág, amiben én élek. Nem mint hitetlennek, hisz ő a maga módján – emberi módon.

– És maga?

– Én – szükségszerűen – a természetfeletti életbe vetem a bizodalmam. Bizonyára embertelennek látja ezt. De az ember jobban kötődik természetfeletti származásához, mint a természeteshez. Meg se tudna maradni emberi módon Istene mellett.

– Hogy érti ezt?

– A mi életünk nem a valóságos élet. Reálisan ez a per is olyan nehéz és kiúttalan. Néha egy-egy beszélgetés után azt érzem, olyan reménytelen, hogy valamit megértessek abból, amit élek, ami velem történt. Így vagyok apámmal is. Anyámmal is, de valahogy ő ösztönösen megérzi, hogy Isten nem hagyhat el engem. Nem a per kimenetelét illetően – az erőimet illetően. Minden papnak megvan a maga természetfölötti menetrendje – láthatatlan vasúthálózatával. Ez a hivatásunk. Ezen a terepen a realitások csak olyanok, mint a vasúti őrházak, melyek mellett elszáguld a vonat. Ez néha embertelennek, életidegennek látszik, de nem az. Sőt. Mélyen, teljesebben emberi.

– És nem gondolja, hogy ebbe a földöntúli térképbe erősen belejátszanak olyan tulajdonságok, amik nagyon is emberiek? Olyan állomások, amelyek felelőssé teszik az embert az emberekkel szemben is, nemcsak Istennel?

– Igen. De az ember nem mérhet emberivel, ez a mérték nem vezeti el az emberekhez sem. Isten hamar megszorítja az embert.

– És akkor?

– Nem tudom megmagyarázni. Isten túl nagy hozzánk. Csak túl nagy úton lehet elérni, azt hiszem. Megérinteni, mint egy lehetetlen célszalagot, igen. De hát ezek elméletek. Az ember erőlködik, erőlködik, tudja, hogy van…

– Ilyenformán Isten borzasztó?

– Szó sincs róla. Képzelődés. Az ember borzasztó. Isten csak az Ószövetségben borzasztó, vagy Adynál… mit mondjak? Az emberi mivolt borzasztó, és azt vetíti ki nagy borzalommal… Istenre. Isten gyöngédebb, mint mi vagyunk. Összehasonlíthatatlanul.

– Megnyugtatta Isten, gondolom, az események után.

– Megnyugtatott? Egyáltalán. Inkább fölzaklat, ha tetszik, próbára tesz. De nem arra, hogy revideáljam az álláspontomat.

– Szokott álmodni velük?

– Álmodni? Kikkel?

– A meghalt fiúkkal.

– Igen.

– Mit?

– Apróságokat. Egy tanteremben látom az egyiket, nevet, a másikat egy látogatáson a szüleivel.

– Gyötrelmes álmok?

– Nem gyötrelmesek, a legtöbb. Nem tudom, hogy nem élnek.

– Soha?

– Alig. Apróságokban jelentkezik néha a lehetetlenség érzete. Ferenccel sokat futballoztunk, mindig ő szalad a másik oldalon, lobog a haja, nevetve integet, kéri a labdát… Olyan keservesen kell szaladni a labdával, úgy értem, elfogy alólam a fű, a talaj… Ez az álom visszatér. Még a labdát is megrúgom, teljes erővel, feléje, hogy átíveljem a teret köztünk, hogy odahelyezzem eléje…

– És?

– Mondom, lehetetlenségérzés fog el… Ismeri… Mikor nem érünk el egy vonatot, vagy az állomás romba dől. Futok a labdával, hajszolom, már akadozik a lábam, és át akarom ívelni neki, nagy erővel megrúgom a labdát, de nem száll el, csak egy kicsit… ott marad a labda, mintha egy vasgolyóba rúgnék, csak a golyó mégis érthetetlenül könnyű, nincs ellenállása… Badarság. Ilyenkor aztán úgy ébred az ember, mint akit agyonvertek. Eleinte nem is értem. Aztán később eszmélek, hogy Ferenc nem él…

– Büntetés?

– Büntetés, büntetés. Ne higgye, hogy nekünk csak kétszer kettőre jár a fejünk. Bűn és büntetés. Áldozat és föloldozás. Ne nézzen masinisztának.

– Ideges vagy fáradt?

– Nem vagyok ideges.

– Hogy tanult?

– Hogyhogy hogy tanultam?

– Úgy értem, módszeresen, vagy egyszerre értette meg az egész anyag lényegét?

– Semmit sem lehet egyszerre megérteni. Eleinte tanultam. A polgáriban sokat tanultam, nap mint nap. Aztán is… Aztán kialakul valamennyire az ember személyisége és… tud. Nem az anyagot, a dolgok összefüggését.

– Akkor?

– Akkor már nem úgy tanultam. Megértettem, és tudtam, miről van szó… az adatokon túl.

– Ezt is olyan egy összegben kapta?

– Igen. Így is lehet mondani. Mint egy robbanás, amelyben benne vannak az ismeret elemei, de nem ez a lényeg.

– Hanem?

– Érti. A dolgok végtelenül áttekinthetőek lesznek.

– Kialakult az elmélete, a hite?…

– Nem a hit alakult ki. Az ember örökké hisz. Örökké a hit folyamatában van – ezért Isten felel. A személyiség alakul ki, hamar megfog egy dolgot, az események kusza hálózatából lecsapódik a lényeg.

– Minden tárgyban?

– A legtöbben.

– Jó tanuló volt?

– Köszönöm, jó.

– Mi volt a legborzalmasabb, amit megélt?

– Ma faggat.

– Nem. Tehát?

– Nem tudnám megmondani.

– Mégis?

– A legborzalmasabb lenni.

– Lenni?

– Igen. Azt érezni egyáltalán – hogy elégtelenek vagyunk. Isten számára, az emberek számára, az igazság számára elégtelen figurák vagyunk.

– Gyarlók?

– Nemcsak az. Borzalmak születnek az ember elégtelenségéből. Kicsik és nagyok, de majdnem állandóak. Ilyen egy fizikai fáradtság, egy verseny elvesztése, egy történelmi pillanat tragikuma vagy egyszerűen az elalvás… Mit mondjak?

– Elalvás?

– Igen. Amikor minden kész egy emberben, hogy aludjon, pihenjen, természetszerű és törvényszerű lenne – és mégis a halál kapujában érzi magát: nem tud elaludni. A lélek ugyan kész, de a test erőtlen. Erőtlen, hogy megszabaduljon önmagától, zakatol, van, de nem a nagy értelemben, hanem a kicsiben, vegetatíve, mint egy poroszló, aki a végtelenségig strázsált, de már értelmetlen az őrködése, értelmetlen az egész. A test maga őrködik, pedig nyugodnia kéne. Azt mutatja ez az állapot: nincs kész a mai nap, túl kész van a mai nap; az őrületig viszi az embert, összezavarodik, a gondolatok hiába száguldanak – légüres térben állnak. Ebben nem az a félelmetes, hogy gyötrődik az ember, hanem hogy nincs miért gyötrődnie… és mégis azt teszi. Nyilván ismeri. Van a Bibliában egy példabeszéd, mely azt mondja, hogy ha tudná a ház gazdája, mely órában jő el a tolvaj, vigyázna, és nem engedné, hogy az ő házába törjön. Ez ennek a fordítottja. Az örök rettegés vegetatív, ócska formája. Aggódni – semmiért. Gyötrődni – üresen. Ne haragudjon, nem ezt akartam mondani.

– Hanem?

– Az irgalmatlan vegetatív állapot. A test élete, akármilyen bonyolult, de mechanizmus. A lélek nem mechanizmus. De a testi mechanizmus megöli a lélek szabadságát. Mint a szerelem.

– A szerelem?

– Igen, ha akarja. A szerelemben kicserélhetetlen lélekállapotok találkoznak a test fölfokozott mechanizmusában. Ha ez állandósul, méreg. Olyan, mint a morfium. Rabságba ejt, nincs belőle szabadulás. Circulus vitiosus. Ezt éppen olyan jól tudja, mint én. Az örökké szerelmesek elveszett emberek. Saját mákonyukat akarják fölidézni az ingerek és élmények reménytelen hálójában. A lélek nem tud szabadulni a testétől. Ne értsen félre. Nem a bűnös testtől – ahogy maga hamar rám fogná –, a rendszerré, rögeszmévé sűrűsödött testtől. Megfosztatik minden szabadságától, ha szabad szenvedőt használnom. Ezáltal még az igaz szerelem érzését is elvesztik, mint a kártyás az örök izgalomban a játékszenvedélyt leredukálja alsóbb ingerekre, a végén kopkázik.

– Kopkázik?

– Mindegy. Amikor kétfelé osztják a lapokat, egyik az enyém, másik a tied, fölemelik, amelyik nagyobb, az nyert. Brutális élvezet – a játék bonyolult gyermekkori szenvedélye és tisztasága helyett. Mindegy, nem lényeges.

– De. Ne haragudjon.

– A veszély is ilyen. Az egész nap. Az egész nap, ha az ember eredendően és komolyan éli, olyan, mint egy határtalan veszély, örökké szembenézni egy lehetetlen vagy, ha úgy tetszik, elégtelen helyzettel – hogy lennem kell. Na, nem tudatosan. Közben dolgozik, eszik, fárad, főleg fárad! És a végén ledől az ágyába. Ez nem lét, ez semmi. Nem akarom ezt fejtegetni.

– De, hallgatom.

– Nem a lét szomorúságáról van szó – hanem egyszerűen a telítetlenségéről. A legtöbb ember rááll egy vágányra – nincs gondja vele, él, lélegzik, ha kell, nem vesz levegőt, ha lehet, böfög, megrendül az anyja temetésén. Mechanizmusba dobja magát – megy az élet, anélkül hogy ő élne. Nem kell minden percben lenni. El lehet nyomorodni; a részegekkel sem az a baj, hogy isznak, hanem hogy úgy zsongítják magukat, hogy ne érezzék a vészt. Zsonganak. Mint a szerelmesek, csak nem legalább valami szép testért, egymásért, hanem a magány önfertőző vizében. A gondolataik nekiütődnek a koponyájuknak, azt hiszik, ez a visszaverődés – maga az élet, emlékeket öklendeznek fel, melyek kifejezik emberi korlátoltságukat. Nézzen meg egy ilyen kocsmát, dülöngő emberek harmincéves hőstetteket magyaráznak szétdúlt aggyal, semmiért, növényi fokon. Bocsásson meg. Elragadtatom magam. De így van. Lemondanak a veszélyről – lenni, megmérkőzni a napi lét új lehetetlenségével.

– És?

– És, és. Gyűlölöm ezt a veszélyt, mert azáltal, hogy ennyi szerelmet, ennyi alkoholt vonultatnak fel vele szemben, mert meglévő veszély, nem kétséges, misztifikálják is. Nem néznek szembe vele, nem vállalják – csak akkor szabadulnának tőle, ha vállalnák –, helyette agyonaltatják, elcsöndesítik és – megnagyítják.

– Ezért?

– Igen. Ezért azt szeretném, ha akik a közelemben vannak, nem félnének a veszélytől. A végtelen vagy a mindennapi veszélytől. Néznének szembe vele. Mint egy ismeretlen állattal, jöjjön. Vagy ő eszik meg engem… vagy én őt. De ez mérkőzés, legalább.

– Ne haragudjon, volt szerelmes? Még egyszer kérdezem…

– Voltam. Azért mondom. A veszélyt nem lehet lebontani ilyen személyes kapcsolatra. Bele kell halni… vagy túl kell élni, épen.

– Isten dicsőségére?

– Ha úgy tetszik.

– Isten figyel erre?

– Isten mindenre figyel. De most nem Istenről van szó. Magunkról. Ki kell váltani magunkat abból a rabságból, amibe a mindennapok morfinizált veszélye andalít. A degradált emberi létből, minden áron. Szabadságot kell nyernünk – önmagunkkal ellentétben is.

– Önmagunkat megtagadni?

– Nem. Talán önmagunkká válni. Túl nagy szó. Mi a mi önmagunk? Ebbe könnyű a fantasztikumot belemagyarázni.

– Szembe akarja nézetni az embereit a veszéllyel, nem?

– Szembenézetni! Egyszerűen, hogy el tudjanak aludni, Isten dicsőségére. Ha ilyen humbug kell magának. Éljenek…

– Említette, hogy az ember egy-egy történelmi pillanatra is elégtelen… Azt hiszem, értem. Miféle ez?

– Miféle? Nagaszakit senki sem tudja ép ésszel elviselni. Egy ilyen történelmi pillanatot Truman elnök vagy Einstein árnyékában. És sok egyebet. Ehhez az emberi embertelenséghez igazán edződni kell…

– Mikhez?

– Ezekhez. Maga is tudja. Nem barlangászatról van szó, nem a szifonok félméteres mélységéről… Az emberi botrányról, hogy egyik ember a másiknak… hm…

– Farkasa?

– Legyen. Farkasa.

– De mégis… mire céloz? Tessék. A koncentrációs táborokra, a mai értelmetlen zűrzavarra Nyugaton, az elfogult társadalmi rendekre, melyek szám nélkül szedik az áldozataikat?

– A veszélyre.

– Veszély ellen veszélyt, amiből kinő az ember. Elvitték valamelyik hozzátartozóját, vagy megölték, vagy véletlenekre céloz, ne haragudjon, nem értem. Mire akarja ezeket a fiatalokat nevelni?

– Legalább el tudjanak aludni. A század botrányai – nagy szavak – miatt.

– Nem önmaguk miatt?

– Az ember társas lény. Az ember önmagában nem tud meglenni. Volt egy gazdaságtantanárom, pap, egyébként iszákos ember, nem fontos, az diktálta ezeket az első mondatokat egy füzetbe. Tudniillik még nem volt tankönyv. Nem volt rendszeres ideológia – különösen a papok kezében.

– Ezek a maga emberei, hogy úgy mondjam, túlságosan nagy veszélynek lettek kitéve. Tényleg elaludtak.

– Köszönöm. Voltak, akik tervezetten aludtak el, veszély nélkül, gázkamrákban.

– Hozzátartozói?

– Hozzátartozóim? Egyáltalán. De erről minek beszéljünk?

 

Simon bemegy az üzembe. Olaj, olajfolt mindenütt. Rohan, hogy elérje a bélyegzést. Végig a hármason. A leghosszabb villamos. Elérhetetlen rajta a cél. Az ember föláll a peronra, és nincs vége sohasem az útnak. Mintha ki lenne írva a villamosra, a túlzsúfolt és mégis ember nélküli villamosra: ez a munkások járműve. A fáradtság kiárad, mint egy szag. Nem a fölkelés szaga, a beletörődés még aznap délutáni szaga. A kalauz reménytelenül törtet át az amúgy is jeggyel utazók tömegén. Nagy farú, drága asszonyok lökődnek odébb, nem is értik, minek odébb sodródni, hiszen ők fölkeltek, megmelegítették a tejet, benyomták a cuclit a gyereknek, behurcolták őket időre az óvodába, jó játékok közé – az Isten legyen irgalmas. A Lehel tér még azzal az óriás, ostoba templommal kegyeletet is szórt rájuk, a papok hasának „In nomine Dei”-ével. Már elkanyarodik a villamos. Van rajtuk zakó, nyakkendő is, hogy ha lefürödnek a közös zuhanyozóban, fölkössék – na, nem magukat –, kiléphessenek a budapesti délután Tejbüféinek andalgó szüzei közé. Este hatkor minden fényes, a sertéspörköltön úgy áll a fény, mint hajdan a királyok koronáján. Lángos – balra. Tizenhat éves ribik árulnak nagy, izzadt lepényeket – már átvenni is jó a kezükből az olajos tésztát. Addig? Addig – rohanunk, Simonnal együtt, bélyegezni, az ókori portás nem az elrejtett dinamitot figyeli a táskában, dinamit nincs, hanem az „üzemi szarkák” pár perces ajándékát. Isten legyen irgalmas az üzemi szarkáknak. Meg nekünk. Mindenkinek van jegye – kezelhető, meg váltott –, de a kalauz úr mint az egyenruhások tagja kiforgatja ám az ideológiai defetizmusban hánykolódók zsebeit. Álmos az ember. Négykor, ötkor kel – álmos. Lehunyódik a szeme, mint a mesebeli madárnak. A munkásosztály álmos. Délre vagy tízre fölébred, megkalapál egy lemezt, elcsavar egy iszonyú csapot, világosan látja osztályhelyzetét. Hogy is lehetne – ekkora tömeget – olajtalanul az üzemi ebédlőbe vinni? Majd lemosakszik, hogy az ottanvaló tisztviselők között tisztességesen ebédeljen. Ne törölje ki a marhapörköltöt a kezével. Ne igyon. Minek iszik? Gyártson. Gyári termékeket állítson elő – vagy melléktermékeket – Ipari Segédanyaggyár. A mellékfinomítók mellékfinomítója. A főmérnök szakállas, már 1953-ban. Igazi szakáll. Azt mondja, mindig balra folyjon az olaj, erre terelődik, itt vannak a csövek. A bajuszos beállítja. Lányhangja van. Huszonnyolc éves. Huszonnyolc éves korban az olaj – arra folyik, amerre kell is folynia. Simon rövid kék-szürke nadrágban jár. Simon komolyan veszi a termelést. A tartályok iszonyú erővel pótolják a termelés elégtelenségét. A bajuszos művezető lányhangon udvarol egy reménytelen esetnek, akinek van melle, de nincs hozzávalója… A hangár felső terében, hol nincs termelés, tizenöt éves korban kell megvilágosítani az emberi anatómiát. A lányhangú művezetőt – joggal – kicsapják, nem azért, mert anatómus, hanem mert ez az üzemi ebéd sajtóját tekintve – nonszensz. Azelőtt bádogos volt, azt mondja, jobban fog keresni.

Simon téblábol. A csapok, melyeket rábíznak, nem zárulnak el – a vegyi üzem megy azért tovább… Azt mondják, a főmérnök a korai vadászszakállban reakciós – de érti a szakmáját. Hogy merre folyjon az olaj.

Simon csak szalad. Bélyegezni, ebédelni, vissza, csapot elállítani – az üzem megy. Amíg föl nem robban.

Nem nagy robbanás – két ember hal meg. Túlfűtött kazán, van ilyen. A mutató nem működött. Kétheti kivizsgálás, itt minden elavult. A módszer, a pótszer, a lányoknak nem engednek idejében WC-re menni, nem csoda. Hümmögések. Olajban főtt nyakkendők bólogatnak a reménytelen villamosozókra. Titkárok, vezetők, álszakállak tanácskoznak egy üzem légterében. Simonnak könnyű, Simon segédmunkás, olajfuvarozó. Arcát belepi az olaj. Az esti dalkörben énekel. Kodály-dalokat tanulnak; azt mondja az egyik srác – jó termetű –, unalmas. Nem szárnyal. Olyat kéne, ami szárnyal. A behelyettesítő énektanár vidám dalokat hoz, peregnek a dallamok. Az ünnepélyen nem hallatszik a szóló. Elnyeli a trombita. Minek egy kazánnak fölrobbanni, ha nem izélnek az emeleten? Ez csak Segédanyaggyár. Melléktermékeket termel. Vannak fontosabb üzemágak. Félni kell, nem beszélni. Nincsenek szabotázsok – minek? Az egész gyár félig áll – gyűlések vannak, termelhetetlen anyagok, szervezett tusolás. A tisztviselők félnek a legjobban, nem is értik, miért. Talán összeesküsznek? Vagy misére mennek suttyomban? Lehet, tőlük minden kitelik, nem fogják fel az üzemi ebéd értelmét. A faliújságra disznóságokat írnak. Kivizsgálás. Ki tud ilyen szavakat fölírni? – tűnődik az üb. Négy hétig vizsgálják, sokkal tovább, mint a robbanást. Ez erkölcstelen (?). Aláássa az emberek világképét. Az olajosakét meg a fehér köpenyesekét. Nem kéne aláásni. „Nem magadnak termelsz, mit erőlködsz?” Gyanús, aki dolgozik. Simon nem tud nem dolgozni. Hajt. A munka – munka, a teljesítmény – teljesítmény. Az emberek elkerülik. Egyedül öltözik a bádogszekrényes öltözőben, egyedül kel, egyedül dolgozik. Melyik brigádba kéne tenni? Ne tegyük semelyikbe, az a legjobb. Járjon-keljen az üzemben. Majd észreveszik, hogy lóg. Lóg? Na nem úgy, hogy nem dolgozik – kilóg. Meg kéne neki mondani, hogy ne lógjon ki. De nem tud nem kilógni, eleve kilóg. Ne jöjjön el a fölvonulásra, nem kell mindenkinek eljönnie. Vagyunk elegen. Vagy osszuk be aznapra inspekcióba. Majd nézi a tartályokat, a tartályok falát, a kihalt üzemet, egyedül. Elvégre kell valami ügyelet. És ne énekeljen, nem kell az énekkarba járnia. Talán túl fáradt is, nem tudja kipihenni magát, ha énekel. A gyárba azért bejárhat? Be, be, csak ne énekeljen.

A lánynak hiába szép a melle, nem lehet megmenteni. Ebben az olajban. Minden olajos, a keze, a füle, még a popsija is. Vihog, elmegy a moziba, és vihog. Olyan őszinte, mint egy repülőgép. Berreg, száll, ha be van gyújtva. A szerelem nem személyekhez kapcsolódik, hanem testekhez. Simon dúltan ébred a kis konyhában, a lány már elment a Tejbüféhez. Vagy egy délelőtti moziba. Ha kell, elmegy egy moziba, perecet rágcsál, és kialussza magát. Simon a konyhában nézi a csapot. Ugyanolyan csap, mint a gyárban, csak víz folyik rajta, nem olaj. Az asztalon egy darab kenyér, vaj kibontva, kétforintos kolbászból egy darab. Az emberek nem tudják elhinni a kétforintos kolbászt. Simon hiába hiszi – egyedül hiszi. Az emberek körülállják, és nevetnek az üzemben, mikor azt mondja, kétforintos kolbász. Röhögnek. Ezért, apám, nem érdemes. Nem hiszünk a kétforintos kolbászban, a reggeli lapokban, a röpgyűlésekben, akármit mondanak – már eleve nem hisszük el. De a kétforintos kolbászt főleg nem. Azt nekünk ne akarja senki bemagyarázni, főleg nem egy ilyen úrigyerek. Úrigyerek? Hát világéletemben nyomorogtam, küszködtem, helytálltam, tanultam – akkor is. Nem hiszünk az ideológiai kolbászban, a gyomrunk ürességében, a fölrobbant tartályokban, néhányan le-föl szaladgálnak, odaterelik az embereket a félgépekhez, pozíciójuk látszatában. S az egész mozdulatlan. A lány meg elmegy moziba, valahogy azt érzi: nincs fontosabb annál, mint nem dolgozni. Már harmadik napja nem megy be az üzembe. Majd bemegyek egyszer. Most annyira nincs kedvem. Te azért csak járj nyugodtan…

A termelés döcög. Végeredményben egyetlen igazán komoly hiba van ebben a termelésben – Simon. Ha meggondoljuk, sok a hátráltató erő az üzemben. Akik valahogy visszafogják a munkát. Na nem mintha ők nem dolgoznának, a munkával leplezik az aknamunkát. Ez a legveszélyesebb – dolgozik, és visszafog mégis mindent, érted, Kontra elvtárs? Mit értek? Hogy van, aki dolgozik, és visszafog. Visszafog? Hát abban az üzemrészben ő dolgozik egyedül! Persze, én is ezt mondom. De a többiek nem mernek a gépekhez nyúlni már – érted, Kontra elvtárs? Mit értsek? Hogy szégyellik magukat előtte, Kontra elvtárs. Hát te is szégyelled, nem? Én szégyellem magam? Mért szégyellném, még soha nem szégyelltem magam senki előtt, megdolgoztam a magamét, miért kellene szégyellnem magam? Nem ez a lényeg, Kontra elvtárs. Nem ide való. A lány se jár dolgozni, érted, Kontra elvtárs? Visszatartja, azt mondod? Én nem tudom, Kontra elvtárs, de sokkal egyszerűbb lenne az üzem élete, a mi életünk is, Kontra elvtárs, ha nélküle üzemelnénk… Nélküle üzemelnénk? Mért? Most mondom neked, Kontra elvtárs. Versenyez, lefőz itt másokat, zavarba hoz, politizál… Gondold meg, Kontra elvtárs. Politizál, úgy érted, ellenség? Én nem mondtam azt, hogy ellenség, Kontra elvtárs. Azt te mondod, ezek szerint te jobban tudod. Na de igazán értelmesen beszél a szemináriumon, nem is tudom, ki érti jobban… Érti, érti. Érteni könnyű, Kontra elvtárs. De vajon úgy gondolja is?… Én nem tudom, Kontra elvtárs, ha te azt mondod, ellenség, te sokkal jobban értesz az ellenséghez, Kontra elvtárs… Ki kell rúgni. Tudod, milyen a munkásarisztokrata, Kontra elvtárs. Veszélyes, nagyon veszélyes, külön csapat, te is tudod, Kontra elvtárs, mi sohase voltunk munkásarisztokraták, ezt be kell látnod, Kontra elvtárs, az a legveszélyesebb, mi megszenvedtünk azért, hogy most ezen a helyen álljunk, értesz engem, Kontra elvtárs, a munkásarisztokrata pedig azt hiszi, hogy mi nem tudunk semmit, Kontra elvtárs, hát te tudod a legjobban, hogy mi mit gürcöltünk még együtt a Finomítóban… ezt nem lehet most csak úgy elfelejteni, jönni a termeléssel, Kontra elvtárs, végeredményben nem a termelés a legfontosabb, hanem a meggyőződés, Kontra elvtárs… A munka, az más, Kontra elvtárs, de hát végeredményben te tudod, hogy ha ellenség is… Kontra elvtárs, nagyon szépen ki kell rúgni…

Simon térdel. A szeminárium temploma olyan sötét, mint a szurok. Az emberek visszahúzódnak celláikba, fölkészülnek a holnapra. Minden ember fölkészül a holnapra, de csak a pap igazán, mint egy szakember. A papnak mindig holnap van, a holnapi mise, a holnapi küzdelem, a folytatólagos. Simon is ebben él. Olyan tréning ez, amely valóban kifeszíti az akaratot, mint a hosszútávfutás. De nem lehet egész nap imádkozni. Különösen Simonnak nem. Tevékenység is kell, nem egyszerűen a menetrend, hanem egyéni cselekvés. A társak elérhetetlenek – Simonban még az is fölmerül, hogy figyelik. Na nem úgy – csak egyszerűen. Ahogy a társai bekanyarodnak egy-egy szobába, kissé lehajtott fejjel megnyomnak egy kilincset, szerényen és végtelenül, mint a jó surranók. Az egyedüllét nyilván szükséges – ki van szolgáltatva, helyesebben tárva az ember Istennek. De ki ez az Isten? A szervezet áthálózza az egész városkát, az épület hallgatag zugait, mintha ez a szervezet élne, lélegezne. Megfoghatatlanul. Lebeg a folyosók kopott köve fölött, az elkanyarodó falak mentén, a festés mintái fölött. Ez a szervezet maga Isten? A gyötrelmes és végtelen Isten? Simon keresi a társak arcán ezt a fölfedezhetetlen Istent, aki zugokban és társakban lakik, de azoknak az arcán a sima ima ül. Nevetnek, bólogatnak, de újságot nem olvasnak. Simonnak az jut az eszébe, ez egy papgyár, papüzem, ahol előre gyártott elemekből állítják elő a kész papokat. A második év végén minden este úgy fekszik le, hogy holnap tisztázza ezt valahogy, vagy magában, vagy valakivel a vezetők közül, hogy ezt nem így kell, ez védekezés, elzárkózás a lehetetlenül nagy Isten elől, aki a középkori elvonult hegyek celláiban igazabban ragadta torkon vezeklő embereit, akár némaságra, akár kétkezi munkára szorítva őket. Az anakhorétákra gondol, akik rettenetes homokodúikba húzódtak, keselyűk és patkányok közé, hogy már a szaguktól kiszívassák eleven vérüket. Simon békétlen, mint a keselyűk. Térdel, de odafönn verdes a reménytelen szuroktemplom modern fafaragásain, a templomtér hideg magasában. A gondnok is olyan kövér. Iszik, vidám, dalol, mint egy hentes. De szereti a gondnokot, mert emberségében meleg vér folyik. „Én, barátom, azt mondom – mondja neki a gondnok, megsimogatja akaratos fejét –, Isten nem jön ám, hogy bajainkban segítsen. Ismered? Ady. Ady tudta. Isten végtelenül magányos, nem akar velünk egyszerűen szót érteni. Na, igyál egy korty cseresznyét, ma még ihatsz egy pohárkával. Tudod, mi a legfontosabb? Meghalni tudni kell, egyszerűen, mint egy selyemhernyónak. Föláldozva magunkat a selyemért, beburkolózva Isten szövevényébe… A rendfőnök úr annyi mindennel el van foglalva, hidd el: nem egyszerűen veletek van elfoglalva, értsd meg, ez egy üzem, papokat állít elő, költségvetése van, tárgyalásai az állammal, az állam nem rossz gazda, bárhogy is látszik, magyar állam, emberi állam, tudja az emberi mértéket – itt élned s halnod kell. Majd rájössz, hosszú távon. Az élet nem puszta hit, nem kiélezett cselekvések mezeje – igyál egy utolsó kupicával, mit szólsz, van egy hegyi öregasszony, az hozza nekem havonta, fázom a templomban az adventban, a rorátékon, tiszta, remek ital, mint a jéghideg álom –, megszervezett nagy összhang, könyvelés, műhelygondok, látod, most is elment ez a kárpitos, át akartam húzatni az ágyaitokat, mert aludni is kell, feküdni rendesen, hogy a test békében legyen, de egyszerűen elment, mert nem tudok neki tizenkét forintos órabért adni. Szomorú, de így van. Én megadtam volna neki a tizenhármat is, nem árt, ha egy ilyen ember itt dolgozik, a város legjobb szakembere – de, barátom, nincs pénz. Megértheted. Ez egy város. Kisváros. Európában. Mit mondjak, Kelet-Európában, a Balkán szélén, erőviszonyok mentén. Nem lehet csak hitben gondolkodni, csak a tiszta, merő hitben. A hit az emberek fejében van, az élet meg kint az udvaron, a ti mindennapi húsotokat nekem elő kell állítani a helyi vágóhídról. Hús kell, nem? Nem akarsz mindennap spenótot enni, de a spenótot is be kell szereznem a piacról. Tudod te, kikkel tárgyalok? Kofákkal. Helyi termelőkkel, ha szépen mondanám. Néha tojás is kell, fehérje, könnyű fehérje, nemcsak Krisztus vére. Remélem, nem értesz félre. Én is lázadoztam. Amikor végeztem, Rómába akartam menni, tolmácsnak, olaszul végeztem. Nézd, itt vagyok. Kialakul egy menetrend. Az ember eleinte azt hiszi, különjáratok indulnak a számára, Isten felé röpítik. Egyedül ülhet a vonaton. Nem ülhet egyedül a vonaton. A vonat tele van zsúfolva emberekkel, köhögnek, cigarettáznak, mikor le akartam én is mondani a cigarettáról! Nézd, a harmincadikat szívom… kártyáznak, élnek az emberek, barátom, itt élnek, hic et nunc, s ehhez nagyszerű manőverek kellenek, ha csúnya is a szó. Isten elbújik. Nem az események felszínén van, azt hiszed, a felszínén van? De a spenótban is benne van, amire nekem meg kell alkudnom a piaci szállítóval. Nagy tételben, egy évben nagy pénz, a tojás, a szalonna – nem rossz az ellátásotok, azt hiszem. – Simon félszegen bólint, mert azt érzi, ez az ember a maga mindennapjaival többet tud az egyházról meg a Corpus Christi mysticumról, mint a lélekvezetők az elhívott lelkigyakorlatokon, akik modern amerikai írókat idéznek betétül – Isten dicsőségére. – Na így. Istent ismered, ki ismeri? Szeretlek téged, mert megfeszülsz. Belegebedsz – nevet –, de nemcsak szorítani kell; lazítani is. Élni kell, barátom, az élet áramában fölfedni Krisztust. Úgy látszik, hogy a rendfőnök úr nem tanít, nem csinál semmit, tárgyal, németül idézi Goethét jobb óráiban, de a rendfőnök úr – maga az egyház. Nem mondhatja az állami vezetőknek, itt van ez az Engelhart Simon, ez kezébe venné… Ez őrjöng a hitétől, már megbocsáss, ez tudja, ki a Jézus Krisztus. Nem lehet csak kiváló emberekkel dolgozni… Te azt szeretnéd, ha csupa aszkéta és vad hős mászkálna itt… Tudod, milyen kevés aszkéta van? (Én nem vagyok aszkéta – gondolja Simon, a kis pohár alját nézve.) Állítjuk elő a drága papokat, tízesével, százasával, ha tetszik, de egy nyugodalmas plébánián a falu zsír-közösségében földuzzadnak, mint a tömlő, és emberi papok lesznek. De (fölemeli a hangját, megint tölt) papok! Nehogy azt hidd, hogy mindennap meg kell halni a hazáért. Vannak, akik állandóan véreznek. Nézd meg az írókat is, a te íróidat, akiket bálványozol, állandóan aggódnak, cikkeznek, népeznek, hogy így mondjam, magukat a nép érdekében stájgerolják. Mit szól ehhez a nép? A nép él, hal, tojást eszik, sört iszik újabban, szalonnát vág, de van, mint egy bivalytest. Mi lenne, ha a te íróidnak kellene bivalytestnek lenni, és nem művelődni a nép dicsőségére?… Na, nem lebeszélni akarlak a lázongásról. Lázongj! Hőzöngj, ahogy ma mondanák… De közben itt egy nép van, egy ország, egy egyházacska, belátod, hogy ez csak egy egyházacska, amit hússal és tojással el kell látni… A rendfőnök úr ezt teszi. Tárgyal, mondanátok ti, de közben helytáll, barátom, nem elvonulva, mint a középkor szerzetesei – fekete fényes autókban helytáll egy bonyolultabb Istenért. Az egyszerűbb Isten azután következik, messze, a halál egyszemélyes árnyékában. Eleinte azt hisszük, nem kell élni, nem kell enni – mintha egy expedícióra elég volna a hitünk. Nem. Az expedíciót – Istenig vagy csak egy egyszerű Déli-sarkig vagy barlangig – meg kell szervezni. Reálisan. A hit túlmutat ezen, tudom. A hit maga az expedíció. De ruha kell hozzá, alvózsák, kutyák, szánok vagy sátrak – kézzelfogható, apró szeszélyes, de konkrét hitek. Nem lehet nagyban hinni. Úgy, átlagban. Az éppen olyan, mintha egy színész kiáll, és tehetséges, de nem rögzíti a mozdulat fényes pontosságát. Dilettáns az, fiam. Mi profik vagyunk. Isten profijai…”

Simon még egy utolsó kedves cseresznyét iszik, aztán nem alszik három napig. Nem hinné el ennek a testes embernek, ha nem mosolyogna közben. Ez maga az egyház, az Anyaszentegyház? Szeretné kiélezni a hitét, mint egy borotvát, hogy átvágja a reális emberek torkát. Akkor miben különbözik ez a gyártól, ahol olajban úsztak az emberek a maguk termelési nyomorúságában, miben különbözik a szépségesen verejtékes ágyak ijesztő egyhangúságától, Anna melleitől? Aki moziba akart menni, egyre moziba, perecet rágni, hogy az üdvözítő vásznon tétován megjelenjen az Üdvözítő? Miben különbözik a bajuszostól, aki élményei intenzitásában fedte föl a női testet? A szakállas mérnöktől, aki a gyerekeinek jó nadrágot akart venni az olajfinomító prémiumából? Üzem – üzem, ehhez képest a katonák legalább egyenruhában járnak és gyakorlatoznak. Isten legyen irgalmas a papneveldéknek, az olajfinomítóknak, a vasútállomásoknak, a falusi gyilkosoknak, a részeg emlék-böfögőknek, a nagy mellű lányoknak. És kinek ne legyen irgalmas? Van ebben a szervezeti Istenben valami körmönfont, történelmi az anakhoréták borzalmas hitével szemben, időtlen keselyű-hitével szemben. Isten vagy a szervezet? Isten nem szervezkedik, van.

„Maga szervezkedik, fiam?” A rendfőnök mélyen ül, egy nagy fotelban. Simon illedelmesen hallgatja. Szervezkedem, nevetséges, azt hiszem. Olyan kicsi ez a város, mit lehet itt szervezkedni? Szabad szombat délutánjain kimegy a városba, az igaz. A helyi zenekar modern zenét játszik. Civilben megy, az is igaz. Van az egyetlen szürke ruhája, régi kendermagos, de kivasalja. Nyakkendőt köt, elindul. „Hova mész, Simon?” „Még nem tudom… járok egyet.” A többiek nem öltöznek át, kettesével sétálnak egyet a kanyargó folyóparton, valószínűleg a holnapi tananyagot beszélik, vagy a formális logikát. Nézik a lehulló őszt, a folyó felszínén sodródó leveleket, a kis kikötő kék festésű dobozkáit. Simon kimegy a szigetre, ahol a fák rajongva állnak ki a földből, szürkére mosott, erős gyökereikkel. Itt-ott párokra bukkan, akik heves csókolózásba menekülnek a kinti tárgyilagos látványok elől, egymásba fúródnak, mint a bogarak. Belefulladnak a kisváros délutánjába, egymás felejthető torkába. Rettentő magányosnak látja ezeket az egymásba kapaszkodókat, a déli ebéd meg az iskolai feladatok után kiszaladókat. Otthon apa ül, és anya. Félrefordult, andalgó fejjel gondolnak lányukra, aki randevúra robog. Szereti ez a Péter a mi lányunkat, korai, de szereti. Majd rendesen megfogja a kezét, járkálnak a városban, egy-egy puszikát váltanak, Péter meg egyetemre megy jövőre, és vár, amíg Ildikó végez. Hosszú, gyönyörű évek – gondolja a kisvárosban anya, amíg egymásra várnak. – Mi is hét évet vártunk apával egymásra, és lám, most is itt ül, újságot olvas, szelíden böffent, most látom, rám mosolyog – hogy tud még mindig mosolyogni; emlékszem, mindig olyan titokzatosnak tűnt ez a mosoly, kicsit csábítónak, kicsit szégyenkezőnek –, örökké enyém ez a mosoly, kisajátíthattam magamnak azzal a hét évvel, jó, hogy nem engedtem neki, pedig mi is ugyancsak égtünk, de nem engedtem akkor azt a bugyit levenni, csak összeszorítottam a lábam – elmúló gyönyörűség, finom középkorú asszony lettem, és lám, nem dőlt össze a világ, aztán mégis, igazándiból az egymáséi lettünk, szabályosan megtanultam, mi az a házasság, a házasélet, azt hiszik sokan, aprópénzre kell váltani az örömöket, a megnyugtató és fölkavaró simogatásokat – nem kell, jön az magától, a család szent, itt ülünk, milyen csendben, apa milyen szépen olvassa az újságot, elég jól keres, kis ügyek ezek, de a város megbecsült tagja, ügyek védője, állampolgár. Nem kell úgy egymásnak esni, várni kell, várni a legszebb tulajdonképpen, lehajtott fejjel nézi az ölében Ildikó új mellényét készülni, tulajdonképpen csak várni szép, vagyis nem, de a várás hozza ezt a békés beteljesülést, ezt az otthont, jaj, akinek nincs otthona! Mért, azt hiszik, ő nem sikongott halkan, eleinte? Két gyerek, nagy boldogság, az élet kialakult, most Péter milyen szépen udvarol, Ildikó átveszi a stafétabotot anyjától, a szerelem elhúzódik, még jó is, hogy Péterke, a kis drága fürtös Péter – aki belefúrja magát Ildikó csókjába a padon, nem is csúnya fiú, nekem is határozottan tetszik – elmegy, és levelez majd, csöndes sorokat ír, és ha Ildikó is egyetemre megy, együtt járhatnak a menzára, hangversenyre, egy-egy csöndes pesti cukrászdába, telik az idő, idővel egy vastag karikagyűrűt is vesznek, most az a nagyon vastag karikagyűrű a divat, még jó, hogy megengedhetik maguknak az ilyen apró ékszereket, mintázni is lehetne, és majd Ildikó is így fog ülni az öregedő Péterrel, aztán ők engedik ki az újabb kis Ildikót, az újabb fürtös Péterrel, bár lehet, hogy akkor megint rövidebb lesz a hajdivat, így ülnek, végtelen sorban majd az Ildikók és Péterek, a díványon, a meghitt ebédlőkben, a világ rendesen halad, az államoknak csak lesz annyi eszük, hogy kikerüljék a bajt, már csak Ildikó és Péter miatt is, majd megegyeznek, meg szoktak egyezni az államok, kisebb-nagyobb nézeteltérések árán, de megegyeznek, meg kell egyezniök, a béke szent, a család szent, az otthonka szent, a házikabát szent, tulajdonképpen minden szent, ezt a pamutot, fonalat is jól vettem, érdemes volt beugrani Budapestre, ez is szent fonál, majd jól fog állni Ildikó szent mellén, nem csinálom nagyon szorosra, elég erős melle van, nem akarom, hogy nagyon kiugorjon, Béla tanár úr sem szereti, ha nagyon kiugrik, ha nagyon feltűnően öltözködnek, Béla tanár úr milyen régen volt náluk, csak nem haragszik a családra, vagy éppen túlságosan tetszik neki Ildikó, nem lenne csoda, vagy egyenesen én, Ildikó mamája, nem mondom, snájdig ember azzal a kis bajusszal, és végeredményben szabad ember, agglegény, Béla tanár úr is bizonyára az atomháború ellen van, neki se lenne jó, de kinek lenne jó egy atomháború? Mindenkinek van hozzátartozója, betevő falatja, végeredményben nem lehet egyszerűen háborút indítani, mikor Ildikónak ez a mellénye készül, estére meg tojásrántottát fogok adni egyszerűen, van itthon kefir, az nem hizlal, nem mintha apa hasa olyan nagy lenne, de újabban rendetlenkedik a szíve, drága szív, erős mellében dobog, jé, elaludt a kisöreg, újabban délután elnyomja az álom, nem csoda, sok a gondja hétközben, küszködik a családjáért, nem hagyja magát, szívesen kinulláznák a kollégák, ó, ismeri ő a kollégákat, csak szemben olyan kedvesek, de irigylik az ő szép házasságukat végeredményben, tele vannak zűrrel, az a Tóni is belebotlott valami kis színésznőbe, hogy elzüllött, istenem, már egyedül is iszik, azt mondja Béla, látta a Talponállóban egyedül inni. Na, erre már nincs kifejezés, milyen jó esze volt ennek a Tóninak, mondhatni, élesebb, mint az én Bálintomnak, aki itt édesdeden alszik, de egy nő, egy ilyen nő csak megzavarja az ember fejét, Péter sose lesz ilyen. Nem is beszélve Oszkárról, aki a harmadik házasságával bajlódik, mindig ott kell hagynia a lakást, menekül, mint a kutya, nem is tudom, ki mossa most az ingeit, szegény, ezek a nők kiforgatják mindenéből, vagy Elemérnek jobb? Bujkálni azzal a nővel? KRESZ ürügyén, továbbképzés ürügyén együtt mennek be Pestre, minden héten háromszor, nevetséges! De hol kapnak szállodát? Biztos valamelyik barátja, züllött barátja átengedi nekik a lakást, förtelmes! Az új népeknek alig van mit enni, azt mondják, Afrikában nem csendesül el a harc, egymást irtják, hiába, nem kész még az a nép, nem érett meg az államalapításra, még jó, hogy itt egy ilyen rendes ember akadt, mint Szent István, aki jobbkezes volt, és erősen fogta az ország torkát és almáját. Az a fontos, hogy Péter megbecsülje magát, még jó, hogy rá merem bízni Ildikót, az az érzésem, Péternek mindig jó helyén van az esze, a keze, mindene, kemény férfi, aki nem ijed meg egy kis lemondástól. Sajtot is fogok nekik adni, itt tartom ezt a Pétert vacsorán, az állam most egész rendesen gondoskodik a tejtermékekről, igaz, kisebb visszaélések vannak, ez szemtelenség, ez a hordár az állomáson, igazán, harminc éve ismeri őket, és ahogy arra a tízforintosra nézett, amit a kezébe nyomtak! Már semmi sem elég nekik, persze, meg akarnak gazdagodni, egy ilyen hordár is meg akar gazdagodni, nézzék meg a taxisofőröket, jobban öltöznek, mint ők maguk, mint Bálintom a két és fél diplomájával, és minden csak az idegenforgalom, már itt is alig lehet magyar beszédet hallani, de hát abból jön a pénz, okosan teszi az állam, ha politizál, nem hagyja magát, mért, más államok is politizálnak, fönn akarnak maradni, nemcsak erkölcsileg, anyagilag is, egész kedves emberek ezek az új vezetők a közértben, nyakkendőben jár a főnök, ő már nem is szolgál ki, csak irányít, de milyen kedvesen köszön neki! Mindig megkérdezi: Ildikó? Szép a lány, na. Már nem szégyen, ha szép, már nem kell direkt csúnyán öltözni, végre, végre öltözni lehet, szabad! Nem rosszul szervezték ezt, öltözhetünk! Csak ezek a japánok nagyon erőszakosak. Mért nem hagyják Amerikát, szegény Amerikát rendesen fejlődni, Amerika nem akar rosszat, bár elég sok baja van a négerekkel. Igaz, ha Ildikó egyetemre megy, ott is lesz néger, borzalmas, ha belegondol, nem is érteni, honnan van annyi belőlük, igaz, lehet, hogy egy részük arab, csak ő négernek nézi őket, neki mindegy, sötét, az sötét, de nem félti Ildikót, nem olyan fából faragták, hogy egy négerrel, itt van neki az ő Pétere, Péter majd vigyáz rá, ott nem lesz semmi baj, már külföldi cigarettát teszek az asztalra, jó, hogy lehet kapni itt is, legalább színesek, Péter szereti a külföldi cigarettát, nem rongálja annyira a tüdőt, a szerveket, meg a lehelet is jobb, ami nem utolsó szempont, ha szegények egy-egy puszit váltanak…

Nem!

Simon a kisvárosi ablak csendéletét látja, oson a szürke ruhában, maga is úgy érzi magát, mint a tolvaj, a fölforgató. Ődöng utcáról utcára, agya vörös az erőlködéstől, ha eszébe jut, hogy Péter milyen jó srác volt, haver tulajdonképpen, és ez lenne belőle? Beül a homályos sarokba a kis kultúrház utolsó sorában, és hallgatja a zenét. Péter és Ildikó előbbre ül, szerencsére, nem látják, nem is hallanak semmit, talán magát az ordító zenét sem, egymásba olvadva ringatják testüket, mielőtt hazamennének megenni a kefirt. Mélyen peng a gitár… „… nyílik még a sárga rózsa, el ne hidd… el ne hidd… Ne hallgass a hazug szóra… el ne hidd… hogy mindent megbocsátunk… el ne hidd… hogy elhallgatunk vezényszóra… el ne hidd… bárki szédít… el ne hidd… el ne hidd… hogy mi mindent megbocsátunk…”

„Türelmesnek kell lenni a világgal, fiam… Lehet, hogy maga helyesen gondolja, nem vonom kétségbe a jó szándékát. – A rendfőnök vörös arcú diplomata, okosan ül ősz hajával Simon előtt. – Rágyújt? Van ebből a külföldiből, nem tudom, ismeri-e, én nagyon szeretem, könnyű, L. M., tiszta marad az embernek a lehelete tőle. A gyóntatószékben fontos, majd rájön. Tudja, eleinte azt hittem, hogy ez az L. M. azt jelenti, hogy Lady and Man. Általános cigaretta, valami finom egyenjogúságot hirdet… Ilyen bolond az ember. Nem, egyszerűen azt mondják, két magyar… Látja, mindenhova eljutunk, tehetséges nép ez, hiába… Ligeti és Molnár… Nézze, itt van az oldalán, ki gondolná, apró arany betűkkel: Ligett & Myers – Incorporeted Richmond, Virginia, USA. Itt, nézze, hát nem nagyszerű. Két magyar… Nem?”

„De.”

„Szívjon el egyet, ha dohányzik, meglátja, milyen csöndes cigaretta, békeidőkre emlékeztet, maga már biztosan nem emlékszik a Coronitasra. Aranyvégű cigaretta volt. Még egy kis dalt is költöttek róla: »Aranyvégű cigaretta, te parányi jó barát…« Nos, nem ez a lényeges… Értem én magát. De nem mindenki érti. Tudom, mit akar ezzel a zenével, jó is, hogy hallgatja, jó is, hogy másoknak is meg akarja mutatni…” (Tegnap mutattam meg egy magnetofontekercsről négy srácnak. Elég hamar ideért a híre. Vagy volt ott valaki más is? Nem, csak ők, még az ajtót is bepokrócozták, nem mintha szentségtörés lenne, csak maguk akartak lenni, semmi kis ügy, most ezt akarják a nyakába varrni? Piti ügy. Egy óra múlva mindent tudnak itt.)

„Az az igazság, a legkényesebb dolog beleavatkozni mások életébe. Ezt talán még nem látja elég világos fejjel, úgy értem, fiatal. Nem vonom kétségbe egy percre sem a jó szándékát, ismerem magát, legjobb tanulóink egyike, a hittel sem áll hadilábon… De ez összetettebb probléma. A beavatkozás mértékét nagyon meg kell találnunk, a jó szándékú beavatkozás is megtámadhatja a lelket. Ezek a fiatalok, akik magával a Sárga rózsát hallgatják – nehogy azt higgye, hogy nekem nem tetszik, dallamos, fájó, nekem is tetszik –, ezek a fiatalok nem olyan erős lelkek, mint esetleg maga. Na ugye, nem rossz ez a Ligeti és Molnár?”

„Nem.”

„Mást hallanak ki belőle. Volt itt nyolc évvel ezelőtt egy nagyon tehetséges fiatalember, az Bartókot terjesztett itt, pedig Bartók aztán igazán nagy művész, tiszta művészet, ugye, de nem a művészetről van itt szó. Egyelőre, legalábbis. A fiúk megbolondultak – nevet –, na, nem volt olyan veszélyes, ne értsen félre, Bartók, ugye, nagyon nagy, látja, mi is szerveztünk tavaly egy Bartók-estet, ért engem – de a hatás nem mindenkire azonos. A fiút, akármennyire kedves volt számunkra, útjára kellett bocsátanunk, úgy tudom, nem is lett pap, valami jó mérnök lett belőle. Az más. Azért egy pap és mérnök közt van különbség.”

„Én pap leszek.”

„Nos, éppen azt mondom. Magányos papnak kell lennie itt, legalábbis eleinte… És nagyon érdekes gondolat, amit hirdet, hogy utolsó évben gyakorlatra egy-egy plébániára kimenjenek a kispapok (mikor hirdetem én ezt, egyszer ha elmeséltem néhány srácnak, milyen egészséges lenne kimenni vidékre egy időre, hogy kikerüljön az ember ebből az állandó menetszerűségből, kikerüljön egy kicsit a vergődő tagok közé…), de megoldhatatlan. Igaza van, hogy az maga az élet sűrűje, de milyen sűrűje, nem is gondolná, ugyan magam nem voltam kifejezetten plébánián, de gyakran ellenőriztem őket… de annyi mindent kell itt is megtanulniok, még ez az öt év is kevés, biztos maga is érzi, nem lehet ezeket csak kutyafuttában megszervezni. Lassan, előkészítve, óvatosan… nem elkapkodva…”

Csöndes koppantással jön a háziember, és hozza a szerény vacsorát. Illedelmesen mozog, leteszi a kis asztalra a tálcát, surranva távozik.

„Ennyi az egész. Nézze, ezt eszem, azt mondják, egészséges. Tartson velem. Újabban lehet kapni kefirt, nem hizlal, mégis táplál…”

„Nem, köszönöm.”

„És bármilyen javaslata van, elgondolása, megbeszéljük. Örülök, ha segít nekem, nekünk, bármilyen gondolatát szívesen vesszük, igyekszünk a gyakorlatban is tenni valamit érte. Nekem mondja el, bármikor álljon elő vele, nagyon szívesen meghallgatom… – Föláll, gyöngéden átöleli Simont. – Pax tecum” – mondja.

Pax, csupa pax a világ, csupa világbéke, világbékések a kolostorok falai, a tárgyalótermek, a Play-Boy magazinok, a leállított csatornák, az emberek személyes óraláncai, világbékések a repülőjáratok, a magán úszómedencék, a katalán földek, Péterek és Ildikók, prefektusok és kihallgatók, világmegállítók és világmegváltók, Mansonék és Calley főhadnagy, világbékések a görög ókori romok. A tejáru valóban békés, a hit békétlen. A közösségek értetlenül néznek egymás szemébe – nincs mit akarni, nincs mit összefogni, legföljebb valami ellenében, és nem valamiért. Elkülönülnek az emberek valami kedves hitetlenségbe, csak ne történjen semmi. Hát olyan fontos akarni?

De Simon le van takarva, a püspök kimondja az igéket fölötte, hogy hivatása szentségébe avassa. Simon a földön fekszik, paptársaival, fölötte zúg a szöveg, a zsolozsma, a csönd, az egész világ betakart csöndje. Nincs föloldás, csak Istenben. Aki hisz, annak végig kell járni egy utat akkor is, ha hite nem mutat időt, el kell hordoznia önmagát az összes válaszútig. Simon, ahogy fekszik arccal leborulva a pappá szentelés liturgiájában, belekapaszkodik Istenbe és a fekete pokrócba.

 

– Beszélt aztán a szülőkkel?

– Szülőkkel?

– A meghaltak szüleivel?

– Ja… Beszéltem.

– A temetésen?

– Nem. A temetésen nem beszéltem.

– Elkerülték egymást?

– Nem kerültük el egymást, mért kerültük volna el? Csak néhány szokványos kondoleáló szót váltottunk.

– Később kereste meg őket?

– Nem kerestem meg őket. Bálint szülei írtak, hogy szeretnék, ha meglátogatnám őket.

– És?

– Természetesen elmentem hozzájuk.

– Civilben?

– Civilben. Mért fontos ez?

– Nem fontos. A szülők voltak otthon?

– A szülők. Meg az öccse, tizenhat éves fiú. De az a másik szobában volt.

– Milyen volt a látogatás?

– Milyen? Hát… szomorú. Gondolhatja.

– Mit akartak a szülők?

– Nem akartak semmi különöset. Beszélgettünk.

– Miről?

– Bálintról, természetesen.

– A barlangi túráról?

– Arról is. Meg elsősorban a régi Bálintról, diákoskodásáról.

– Kérték, hogy meséljen nekik róla?

– Persze. Bálint nagyon közel állt hozzám, legkedvesebb tanítványaim egyike volt, nagyon szerette a magyart… verseket is írt.

– És mit mesélt róla?

– Hát amit tudtam. Például… még tavaly egyik dolgozat előtt kijött hozzám, azt meséltem el… Kijött, hogy ő nem írja meg a dolgozatot…

– Miről írtak?

– Adyról. Ady szerelmi lírájáról.

– Mért nem akart írni?

– Titokzatoskodott. Faggattam, de csak kitért.

– Mégis, megtudott valamit róla?

– Csinszkával nem tudott mit kezdeni, azt hiszem, ez volt a fő baj.

– Éspedig?

– Hogy érthetetlen előtte… Csinszka fiatal volt, gyereklány, s hogy üldözhette Adyt a szerelmével, ilyenek jöttek ki. Csinszka csak egy hm… közönséges nő volt, akit Ady bálványa vonzott, nem látta meg benne a készülő roncsot, egészen belevörösödött, össze nem illőnek tartotta őket, hamisnak az egész szerelmet…

– Ilyenekkel foglalkozott?

– Hát ilyenekkel. Az izgatta, hogy Csinszka olyan fiatal volt, éretlen, ahogy ő mondta.

– Szerelmes volt a fiú?

– Azt hiszem, igen. Erről nem beszélt, csak úgy általánosságokat.

– És Adyt hibáztatta?

– Nem, Csinszkát. Hogy a végén otthagyta Adyt nagy betegen, ő meg flangált a halálos ágy mellől…

– Megírta aztán a dolgozatot?

– Meg. Meg kellett írnia. Azt írta: Csinszka, Ady kis hóhéra…

– Ezeket mesélte a szülőknek?

– Hát nem pontosan, csak inkább a szavait idéztem, a fölháborodását.

– Sírtak?

– Hát… sírtak.

– S maga?

– Én sem voltam valami fényesen. Olyan valóságosan tűnt elém a gyerek, mint soha.

– A barlangról nem beszéltek?

– De, arról is. Mik voltak az utolsó szavai… Tudja, hogy van. Nyomorult dolog az ilyen… Meddig volt magánál… Milyen lélekkel ment a túlvilágra…

– És mit mondott?

– Mit mondhattam volna? Magam is úgy gondoltam, hogy Bálint ragyogó lelkű fiú volt, akihez nem fért semmi alantas. Különben is ez lényegtelen volt.

– Micsoda?

– Tudja. Milyen lélekkel ment át? Egy ember lelke készen áll a halálra, ha kell, biztos, hogy föltárul előtte a lehetőség… mint egy áthatolhatatlan fal, a semmi. Biztos, hogy az idegrendszer rejtélyes ködbe burkolja az elmúlás közelségét. Na, nem ezt mondtam nekik, hiszen ez maga a tény, az számít, ami előtte van. Bálint készen állt a halálra.

– Készen állt?

– Nem arra, hogy meghaljon, hanem az életével. Az idegrendszer esetleges páni félelme nem azonos a lélek szabadabb rugaszkodásával. Képletesen, Bálint el tudott rugaszkodni, biztosan. Nem ő az egyetlen, akit ilyen korban ragad el a halál. Egyszer el kell rugaszkodni. Valahogy minden ember élete az, hogy egyszer elrugaszkodjon, az idő akármilyen rövid vagy hosszú – át kell élni azt, hogy meghalunk. Ha lebontjuk a tragédiát, csak erre kell gondolnunk.

– Ezzel nyugtatja magát?

– Mért nyugtatnám? Ahogy ismertem a gyereket.

– Nem gondol arra, hogy hosszan élhetett volna, boldogan, hasznosan, emberi melegségű életet?

– Az idő ki van szabva.

– Úgy érti, Isten úgy döntött, ennyi ideje jut Kettesi Bálintnak az életre, a boldogulásra?

– Ilyet Isten nem dönt. De a halál ténye elkerülhetetlen tény, amivel bármilyen korban számolnia kell az embernek. Ez a dolog lényege.

– Az élet lényege?

– Nem az élet lényege. Velejárója, értelmezési pont, melyben kitárul a jövő.

– A túlvilág?

– Nem a túlvilág. A túlvilágra nem lehet spekulálni. De Istennel való érintkezésünk létünk egyetlen értelmes alapja.

– Hisz a túlvilágban?

– A túlvilágban? Hinnem kell, mint föloldott létünk egyetemes megoldásában.

– Hogyan képzeli a túlvilágot?

– Nem képzelem. Hiszem. A hit nem képzelet. Olyan elfogadás, melyet a kegyelem titokzatos áramkörébe von.

– Személyes létünk megmaradna?

– Nem képzelődöm, mondom. Nem úgy képzelem, hogy Kettesi Bálint lengedezően járkál a nagy mezőkön, rózsák és liliomok között. Karján a barlangi sérülésekkel. Ady Csinszkájával a fejében. De a halál időtlenre váltja személyes lényét. Esetleg olyan sűrű szellemi egzisztenciában, melyről fogalmunk sincs, reális fogalmunk. Kérdések. Hogy szállt föl Szűz Mária a mennyekbe, nagy diadallal? A lét összetett szférákból áll, melynek síkjait, lehetőségeit, kiteljesedését vagy, ha úgy tetszik, beteljesedését nem ismerjük, legfeljebb nyomaiban sejtjük.

– Minden embernek van… ilyen beteljesedése?

– Minden embernek.

– S pokol? Bűnhődés?

– Nem tudom. A pokollal nem foglalkozom.

– Nem hisz benne?

– Hihetek. A poklot nem értem, nem fogom föl, mit mondjak? Csúnyán hangzik, de nem érdekel. Hiszek az emberben, hiszek az Istenben. A poklot nem számítom ki mint az emberi büntetések vesztőhelyét. Isten látja, elveszíthet-e valakit a pokolra. Nagyon kell látnia.

– Senki se kerül a pokolra, hogy így mondjam?

– Nem tudom.

– Igen. Nem gondolja, hogy Bálint is túlságosan belekapaszkodott ebbe a túlvilági hitbe? Hogy rosszullétében föladta az emberi körzethez való ragaszkodást, és átlépett egy isteni révületbe, bizakodásba, és erejét föladta?

– Nem gondolom. Bálint nem filozófiailag halt meg, hanem egy reális rosszullétben. Ez két különböző dolog. Elképzelhető, hogy a bágyadtság egy fokán mindenki elveszti az élethez való igenlését, de ez idegrendszeri probléma, az orvosok talán felelni tudnának rá. Ez az állapot homályos állapot, az idegrendszer, hogy úgy mondjam, lecsendesedik…

– Nem vett ilyet észre?

– Azt észrevettem, hogy rosszullétükkel szemben érthetetlenül passzívak, kiengedik magukat a kezük közül. Ezért is rohantam segítségért. De ez olyan, ami nagyon hasonlított egy jó mérgezésre, amikor a méreg, az agy aktivizálatlansága, elaltatja az életösztönöket.

– Ezen hogy segített?

– Ezen nem tudtam segíteni, ez olyan, mint egy holt súly, amit kézzel nem lehet fölemelni, se ráhatással, beszéddel, egy időn túl. De nem erre gondoltam. Bálint egész életére, mely utólag úgy látom, sínen volt… Nem a meghalásra, hanem Istenben való életre. Ezt is mondtam a szüleinek.

– Ez megnyugtatta őket?

– Nem csupán megnyugtatni akartam őket, hanem igyekeztem a magam által vélt teljes igazságot elébük tárni…

– Hogy mindegy, Bálint az idő melyik pillanatában hagyta el a földet?

– Nem. Nem stupid emberekről van szó. A véletlen tragédia kegyetlenségén nem segítenek az általános elméletek. Csak azt szerettem volna érzékeltetni velük, Bálint ebben az eszmekörben élt, igazán, tisztán, mint tizenéves fiú… minden idegszálával valami felső tisztaságba kapaszkodott, melynek megvan a maga múltba vetett ragyogása… Élő hitű emberke volt, a barlangi túrától függetlenül.

– És ezt a hitet magától kapta?

– Dehogy kapta tőlem. Mért kapta volna tőlem, ez kegyelem, mint minden nagy dolog. Ilyen volt, ilyen lett, mint ahogy idővel félrefésülte a haját, és nem hátra. Eddig élt, addig élt, készen volt Isten teljesebb befogadására… nem mintha ezt így szóról szóra meg akartam volna értetni a romba dőlt szülőkkel.

– Nem is értették?

– De, azt hiszem, jól beszélgettünk, ha már az ilyen beszélgetésnek van valami földi haszna, az itt maradók csak kegyetlen marcangolják magukat: ha előbb érkeznek a mentők, ha nem mennek el a túrára, ez teljesen érthető… Vissza akarják tartani az itt maradók a halottaikat, mint egy öngyilkosságnál. De ebben az ember nagyon magányos, ezt maga is tudja.

– Mit mondott, későn érkeztek a mentők?

– Mért mondtam volna? Magam sem gondolom így, ezt nem lehet egyértelműen megállapítani… Valahogy emberi megnyugvást kell keresnünk.

– És megnyugodtak?

– Megnyugodtak? Ilyenbe nem lehet belenyugodni. Az apja hajtogatta a maga pálinkáját a részeg elérzékenyedésig… Igaza volt. Az anya egyetlen érve az volt: de olyan fiatal volt… Igazuk van, nem?

– És az öccse!

– Az öccse nem volt benn. Néha átment a szobán, dúdolt, maga mögött nyitva hagyta az ajtót, és bömböltette a magnetofont. A Sárga rózsát, ezerszer.

– Célzatosan?

– Nem hiszem, hogy célzatosan. Bömböltette.

– Aztán eljött?

– Eljöttem.

– Mit mondtak?

– Semmit. Hogy jöjjek el máskor is, beszéljünk Bálintról, én ismertem a legjobban, szeretett, meg ilyeneket, én voltam vele utoljára.

– És a másik szülők?

– Azok megkerestek a rendházban.

– Előre írtak?

– Nem írtak előre, egyszerűen megjelentek.

– És Ferenc szülei?

– Azokat még nem kerestem meg, ők sem engem.

– És mit akartak Sándor szülei?

– Eljöttek. Ugyancsak beszélni a fiukról.

– És mit mondott nekik?

– Mit mondtam volna? Az igazat. Hogy milyen derekasan helytállt, még ő hozta egy darabig Bálintot, végig nem volt semmi baja… Ahogy igaz is.

– És ők?

– Ők? Az volt az érzésem, engem akartak megnyugtatni… olyan túlzóan derűsek voltak a dolgokhoz képest.

– Magát akarták megnyugtatni?

– Valahogy így. Hogy ők tudják, mindent megtettem, Sándor csak a legjobbakat mondta rólam… igazán kellemetlen volt. Áradoztak. Hogy megtalálták a Sándor naplóját… ilyeneket.

– És mik voltak benne?

– El is hozták. Mindenféle túlzás, kamaszos lelkesedés… A fele sem igaz rám nézve.

– Mégis?

– Mondom, túlzások.

– Magasztalta magát?

– Az enyhe kifejezés. Hogy megtaláltam az igazi embert, aki az élet útjára vezet… A papok közül csak őt választanám, benne minden emberi megvan… Elfogult, csaknem szerelmes sorok… Kamaszkor.

– És?

– Hajlott a misztikumra… sokat küszködött a bűntudatával, mindenben bűnt látott… Kiforrta volna magát, de lehet, hogy pap lett volna belőle.

– Ilyenekről is írt?

– Hogy a sötét erők megszállják a világot – mintha egy régi per iratait olvasná. Ördögi kísértéseknek vagyunk kitéve, melyek behálózzák a világot… A legnagyobb csalétek a szerelem… Nagyon drága fiú volt…

– Ezt csak magától tudhatta.

– Tőlem, mit?

– Hát hogy a szerelem ilyen… hm… veszélyes.

– Á! Egyszer beszéltünk arról, hogy a szerelem… valami szakkörön talán… hogy a szerelem nem mindig tiszta. Vagyis összekuszálja az embert… Akkor ő nagyon kikelt magából, hogy a szerelem sötét állapot, nem szabad szerelmesnek lenni…

– És maga?

– Én? Én mondtam, hogy nem így van. Van jó szerelem is, ami fölemelő egységbe fogja a párokat. Attól függ, Isten mit szánt nekünk.

– Mit szánt nekünk?

– Úgy értettem, alkat dolga, ezt el is mondtam. Vannak, valóban, akiket megzavar a szerelem.

– És ő?

– Ő végletesen fogalmazott. Rákontrázott. Hogy a szerelemben az ember elfelejt gondolkozni; értelmes fiú volt. Meg kell menekülni, mint valami gonosztól. Hogy a középkorban sok ember azért került a gonosz hírébe, mert a fantáziájával kihívta maga ellen azokat… Fölszabadított olyan erőket, melyek jobb, ha békében vannak. Valóságos kiselőadást tartott a gyerekeknek, mondom, középkori iratokat idézett, ahol ártatlanok kerültek a gonosz hírébe, pedig csak nem tudtak a szerelmükkel mit kezdeni… Boszorkányok, eretnekek lettek… szembefordultak a tiszta világgal, ártatlanul, a szerelem tébolyító hatása alatt. A Gonosz lett úrrá rajtuk, az rendelkezett velük.

– És maga?

– Én megmagyaráztam nekik, hogy volt ilyen fölfogás – mely jóra és gonoszra osztotta a világot, most is van –, és az is van, hogy az egyik érzés épít, a másik rombol, ezt nehéz elválasztani a szerelem állapotában, de ennek nincs ilyen nagy jelentősége. Szeretni – tiszta dolog, a legszebb.

– Nem gondolja, hogy túl komolyan vette őket?

– Kiket?

– Hogy ilyen bonyolultan magyarázta meg az egyszerű dolgokat?

– Nem hiszem, hogy jobb, ha később értik meg, milyen bonyolultak ezek a dolgok.

– Nem gondolja, hogy túl nagy életszemléletre készítette fel az embereit?

– Nem készíthetem fel másra, mint amit gondolok. A tanító dolga, hogy elébük tárja, amit maga tud, gondol.

– Nem zavarta meg őket ezekkel?

– Mért zavartam volna meg? Ezekkel mindenkinek meg kell mérkőznie előbb vagy utóbb. Azt hiszi, jobb, ha a huszonötödik ágyban ébrednek föl egy számukra reménytelen valóságban? Az alkat úgyis mindent kidob, ami nincs ínyére, mindent felfog, ami vonzza. Az igazság kicsiben, nagyban ugyanaz.

– És a szülők?

– Mondom, a szülők engem nyugtattak, hogy a fiuk a legjobb kezekben volt. Még én voltam zavarban. Hogy Sándor olyan elragadtatással beszélt rólam, gondolhatja… Úgy készült erre a kirándulásra… Sorba tette a holmijait az ágyon, átszámolta, mit is kell vinni, mi legyen a poggyászban… céduláról kipipálta, újra meg újra átnézte… mintha tudta volna, ahogy ők mondták, hogy nincs több út…

– Bocsásson meg… Halló! Igen, én vagyok. Kicsoda? Kit? De, igen, őrnagy elvtárs… Kicsoda? Frank András? Most? Hát… abbahagyhatom… Persze… Egyáltalán… Szó sincs róla… Igen, őrnagy elvtárs, teljesen egyetértek… Gyermekkori barátja… Két napig van itt? Én is azt gondolom, persze… Ez a legtermészetesebb… Köszönöm, őrnagy elvtárs… egy pillanat… Azt telefonálja az őrnagy elvtárs, egy gyermekkori barátja van itt, Frank András, külföldről, maga is jogász, nem tudom, ez hogy tartozik ide… De maga biztos tudja, kiről van szó… Itt van. Szeretne beszélni magával.

– Köszönöm.

– Na de hogy most megvárja magát, vagy…?

– Köszönöm. Nem. Ne haragudjon.

– Én nem haragszom. Nem akar vele beszélni? Azt mondja az őrnagy elvtárs, hogy visszamegy külföldre két nap múlva, azért jött Szegedre, szeretne magával találkozni…

– Nem. Talán, hogy most nem… lehet. Nem.

– Rendben van. Halló! Igen, itt vagyok. Őrnagy elvtárs, szóval nem tudjuk megszakítani most ezt a beszélgetést… Igen… De tudja, ki az, de nem… Hogy ez… formailag nem lehetséges… Igen… Inkább, inkább a mi… hm… hibánkból, őrnagy elvtárs… Ezt kéne mondani… Nagyon köszönöm. Nem… Hogy ez formailag lehetetlen… Nem tudom, ez az álláspontja… Referálok, igen, természetesen, őrnagy elvtárs… Én köszönöm… Igen… Várjunk csak… Egy pillanat. Szóval, és mit mondtak a Sándor szülei?

– Hogy újra rám bíznák a gyereküket, ha indulnánk a barlangba.

 

„A megyei bíróság… Engelhart Simont… tanár, veszprémi lakos… – büntetlen előéletű, munkáját kimagaslóan jól végzi… – 3 rendbeli gondatlanul elkövetett emberölésben bűnösnek találta, s ezért 4 évi szabadságvesztésre és 5 évre a közügyektől eltiltásra ítélte… a büntetés végrehajtását 3 évi próbaidőre felfüggesztette… Az ítélet jogerős.”

– Mikor vesztette szem elől a lányt?

– Körülbelül tíz perc múlva.

– Addig látta?

– Addig láttam. A fejét a hullámokban.

– Mit csinált?

– Én?

– Maga.

– Próbáltam megfordítani a csónakot. Abba az irányba, amerre ő volt.

– És?

– Nem tudtam megfordítani, képtelen voltam.

– Nagyok voltak a hullámok?

– Nem. Hatvan-nyolcvan centisek. De nem tudtam megfordítani a csónakot. Én magam voltam a legjobban megdöbbenve, azelőtt ez nem fordult elő.

– Micsoda?

– Hogy ne tudtam volna kedvem szerinti állásba hozni a csónakot.

– Azelőtt is volt ilyesmi, hogy valakit vissza kellett hozni a csónakba?

– Nem volt. De jól kezelhető csónak volt, ismertem évek óta. Könnyű gumikajak, kétszemélyes, remekül biztosítva a fölborulás ellen. Teljesen biztonságos.

– Szóval azelőtt is használta?

– Mondom, rendszeresen, évek óta. Sokkal nagyobb hullámokban is biztonságosan, kedvem szerint fordultam vele. De most valahogy olyan makacsul jöttek a hullámok, képtelen voltam megfordítani Vali irányába.

– A szél merről fújt?

– Északnyugatról. A part felől, rézsút. Az egyik zsinór is elszakadt, a kormánylapát használhatatlan volt. Evezővel nem tudtam megfordítani, sodort a víz, el a parttól.

– És Vali?

– Valit csak rövid ideig láttam, mondom. Úszott, próbált úszni a csónak felé.

– Tudott úszni?

– Tudott, remekül úszott, odahaza uszodába járt rendszeresen, de már itt a Balatonban is láttam úszni, nagyon jól úszott.

– Előzőleg is voltak ketten a csónakban?

– Voltunk. Már előző nap mutattam neki a csónakot, a part mentén. Még ki is szálltunk a csónakból, le lehetett állni, és mutattam, hogy erővel sem lehet fölborítani, ha belecsimpaszkodik az ember, alig tudtuk fölborítani kézzel is.

– Mért mutatta ezt neki?

– Hát… hogy milyen biztonságos, meg játékból.

– Ketten voltak?

– Akkor a bátyja is ott volt.

– És most?

– Most nem. Ő a parton maradt valamelyik haverjával.

– Nem látták magukat, hogy bemennek a csónakkal?

– Dehogynem. Integettek még, aztán befelé mentek a telepre.

– Nem hallotta, hogy viharjelzéseket adtak?

– Nem hallottam.

– Mikor beszálltak is, erősen hullámzott a víz?

– Később sem voltak erős hullámok. De mikor beszálltunk, egyáltalán.

– Jó idő volt?

– Elég szép idő. Kis szél fújt, de inkább kellemes.

– Hirtelen kerekedett a vihar?

– Nem kerekedett vihar. Erősödött a szél, a hullámzás is erősödött valamit, de semmi vihar nem volt. Vitorlások is voltak a vízen, kényelmesen úsztak.

– Azokat se tudta elérni?

– Kicsoda?

– Maga.

– Nem. Nem is akartam már, be is sötétedett.

– Olyan késő volt?

– Nem volt késő, egyáltalán.

– Mikor szálltak csónakba?

– Úgy hat körül.

– És mikor szállt ki a csónakból Vali?

– Nem tudnám pontosan megmondani. Hét előtt, gondolom.

– Addig?

– Addig csónakáztunk a part vonalán.

– Mennyire a parttól?

– Hat-hétszáz méterre.

– Voltak a közelben?

– Kik?

– Egyáltalán, fürdőzők, csónakosok?

– Nem voltak, közvetlen közelben nem volt senki. Mondom, távolabb néhány vitorlás.

– Miért mentek csónakázni?

– Miért mentünk? Hát szórakozásból, élvezetből.

– Vali kérte, hogy vigye őt csónakázni?

– Mondom, már előző nap mutattam nekik a csónakot. Aznap megint lehoztam a partra.

– Hogy bemenjenek?

– Hogy ha kedvünk lesz, bemenjünk.

– Vali mondta, hogy menjenek be?

– Nem tudom. Ott volt a csónak, természetes volt. Nem emlékszem, hogy kérlelt volna, hogy menjünk csónakázni. Én sem invitáltam, egyszerűen mentünk és kész.

– A bátyja mit szólt hozzá?

– Semmit. Ők fürödtek a barátjával, aztán mondom, mentek befelé a telepre, integettek egy darabig.

– Vali a vízből szállt be?

– Nem, dehogy. A móló mellé vontattam a hajót, a mólóról szállt be.

– Miben volt?

– Fürdőruhában, meg volt rajta egy szvetter.

– Nem lehetett valami meleg.

– Nem volt hideg. Csak a szél fújdogált.

– És maga miben volt?

– Én is fürdőruhában meg tréningfelsőben.

– Előzőleg megvizsgálta a hajót?

– Meg, természetesen.

– Akkor még nem volt megrongálódva a zsinór? A kormánylapát zsinórja?

– Nem, nem volt.

– Nem volt összecsomózva vagy valami?

– Nem, nem volt.

– Egy darabból volt, azt mondja?

– Egy darabból volt. Csodálkoztam is, hogy elszakadt.

– Nem tudta összekötni, vagy valahogy megjavítani?

– Nem, az képtelenség lett volna, idő se volt rá, meg képtelenség fölállni a csónakban, vagy hátramenni, és valamit kezdeni a zsinórral…

– A csónakban mit csináltak?

– Semmit, semmi különöset.

– Mind a ketten eveztek?

– Igen.

– Ki ült elöl?

– Vali. Én a kormányt is kezeltem.

– Beszéltek?

– Beszéltünk.

– Miről?

– Mindenféléről. Gyönyörű volt a víz, zöldben-kékben játszott, kis felhőkön áttört még a nap. Ezekről.

– Felhős volt az ég?

– Nem voltak sűrű felhők, inkább csak szépek.

– És? Miről beszéltek még?

– Ami adódott. Azt hiszem, igen, szóba került Jacques Piccard-ék batiszkáfja.

– Érdekelte ez Valit?

– Hogyne. Különben őt minden érdekelte, élénk eszű lány.

– És mit mesélt maga neki?

– Mondom, ezt a merülő tengeralattjárót. Akkoriban olvastam róluk, azt meséltem.

– És?

– Erről beszélgettünk. Hogy majdnem tizenegy kilométerre lemerültek a Csendes-óceánba, egy tenger alatti szorosba… A víz alatti életről, szépségeiről… mondta, hogy ő is látott egy régebbi színes filmet a tengermélyről… Azért lelkesedett… Hogy az élet kezdete is a víz volt… mit szólok a Biblia teremtésmagyarázatáról… ahogy Mózes leírta… hogy legyen mennyezet a víz között, amely elválassza a vizeket a vizektől… Hogy nem túl naiv leírás-e?

– És?

– Mondtam, hogy leírás és kész. Mint egy leegyszerűsített magyarázat. Ő meg azt fejtegette, hogy az az érzése, a fejlődés visszatér a vízhez, ahogy a vízből kezdődött. Érdekes dolgokat mondott. Mondom, művelt, értelmes lány. Hogy már a görögök az elemekkel, alapelemekkel magyarázták a világot. De hogy az élet milyen véletlen ennyi bolygó között éppen a Földön. Mennyi feltételnek kellett egybejátszania, hogy valami, évmilliárdok alatt, létrejöjjön. A tűz és a víz egyensúlyából… az éppen ideális távolság a Naptól, a víz életszerűvé válása… Hogy nem hiszi, van még élet más bolygókon is, az általunk befogható rendszereken belül… Ez valami kivételesség, melynek a hordozója a meleg mennyisége és nem utolsósorban a víz. Azért vonz bennünket a víz. Mint ősanyag. És hogy abból kecmergett ki az élet a szárazföldre, és évmilliók után az ember is visszatér, onnan akarja táplálni, megmenteni a hűlő Földet. Ilyeneket.

– Maga?

– Hát élveztem, olyan lelkesen beszélt, energikusan.

– Mást nem beszéltek?

– A szemközti partról beszélve aztán József Attiláról beszélgettünk. Mint hogy Szárszóról.

– Ő?

– Ő is, én is. Azt mondta, nem hiszi, hogy József Attila öngyilkos lett.

– Hanem?

– Hogy véletlen baleset volt.

– Hogyhogy?

– Hogy József Attila roppant lelkierejű ember volt, akármilyen nagy fokban rátörtek a szorongások, kételkedések… Nem hiszi, hogy öngyilkos lett volna. Beakadhatott a felöltője, ahogy átbújt a kocsik alatt, és a vonat elindult.

– És maga mit mondott?

– Amit tudtam. Hogy kamaszkorában is furcsa természetű ember volt, rendkívül egyéni, eredeti módon látta a világot, beszéltem egyszer egy makói ügyvéddel, aki osztálytársa volt a gimnáziumban, hogy már akkor hajlott depresszióra, elkomorulásra… és akkor is kísérelt meg öngyilkosságot… Ilyen fölfokozott élettűzben a reális lét kontrollja könnyen elvész, semmissé válik, nem számít…

– És ő?

– Ő kitartott az álláspontja mellett. József Attila valami nagyobb egészre vágyott, mindenáron, ezt kereste, voltaképp Istent kereste, számtalan verse azt mutatja, hogy gyermeteg-tiszta módon, közvetlenül beszél Istenről… De nemcsak Istenről, hanem Istenhez, ahogy ő mondta, mintha telefonon beszélne… Biztos voltak reális élményei szerinte.

– És maga?

– Én azt mondom, nem hiszem, hogy József Attila istenhívő lett volna, de istenkeresése is inkább általános művészi kivetülés egy apa, egy világ-apa felé, a gyermekkori élmények fölfokozott hiányérzete. Azt hiszem, ahogy mondtam, hogy József Attila igazán ateista volt, ha nem is istentagadó, de isten nélküli…

– Ezen vitatkoztak?

– Nem vitatkoztunk, beszélgettünk. Hogy éppen ez az, mondta Vali, az istennélkülisége már olyan volt, ami a befogadás egyetlen feltétele, annyira hiányzik, hogy megérkezhet… Nagyon tűzbe jött, szokása szerint…

– Veszekedtek?

– Dehogy veszekedtünk.

– Nem csináltak semmi mást?

– Nem. Vali levette a szvetterét, és kicsit napozott.

– Azt mondta, nem volt nap.

– Hát légfürdőzött, ha ez megfelelőbb.

– Mi volt rajta?

– Mi lett volna? Fürdőruha.

– Kétrészes?

– Kétrészes.

– A parton nem beszéltek arról, hogy esetleg meg is fürdenek, szóval hogy kiszállnak a csónakból?

– Nem beszéltünk.

– Csónakáztak.

– Csónakáztunk.

– És maga nem találta furcsának, hogy így ketten bemennek csónakázni?

– Mért találtam volna furcsának?

– Mért nem a fivérével ment csónakázni?

– Mondtam, hogy az egy barátjával volt. És hárman nem fértünk volna el a csónakban.

– Mikor jött meg a fivére barátja?

– Aznap reggel.

– Előző nap már gondolt arra, hogy csónakázni fognak?

– Nem volt ilyen határozott gondolatom, gondoltam, itt a csónak, mért ne használjuk ki.

– Kié a csónak, a rendházé vagy a magáé?

– Az enyém, személyi tulajdonom.

– Ott lenn tartotta Zánkán?

– Nem. Vonaton vittem le magammal.

– Régóta jár Zánkára üdülni?

– Van a rendnek ott egy kis üdülője, vagy négy éve le-lejárok én is.

– Mindig leviszi magával a csónakot?

– Mindig.

– Azelőtt is csónakázott így másokkal?

– Persze.

– Lányokkal, fiúkkal?

– Paptársaimmal.

– Diákokkal?

– Nem voltak lenn diákok.

– Azelőtt is volt, hogy így bevitt volna egy lányt csónakázni?

– Mondom, nem.

– Nem találta ezt… hm… rendhagyónak?

– Nem.

– Mégis hogy pap… meg egy fiatal lány… csónakázzanak a Balatonban?

– Miért? Épp ebben nem volt semmi, azt hiszem.

– S az emberek, mit gondol, mit szólnak ehhez?

– Nem tudom. Azt hiszem, minden normál gondolkodású egyén természetesnek tartja. Miért, a papok valami faramuci emberek, akik nem fürödnek, nem csónakáznak, nem beszélnek nőkkel, fiatal lányokkal, akár mint tanítványaikkal?

– Vali a tanítványa volt?

– Nem volt szorosan véve a tanítványom, mondtam, hiszen fiúgimnáziumban tanítok…

– Nem gondolt arra, hogy egy ilyen vízi kirándulással esetleg kompromittálja a lányt?

– Kompromittálom? Ugyan. Mint pap?

– Nem. Mint férfi.

– Nem tudom, miket gondolhatnak maguk a papságról, az egész papi hivatásról… nem hiszem, hogy minden civil így gondolkodik, a többség semmi esetre sem… De különben az ember nem sokat ad az emberek véleményére, különösen nem az ilyen véleményekre…

– Teljesen természetesnek tartotta?

– Teljesen. Régóta ismertem Valit, gyerekkora óta, jó barátságban voltam a családdal, az ő rokonaiknál laktak Vali meg a bátyja… találkoztunk…

– Na igen. Jó. Személyes dolgokról nem beszéltek a csónakban?

– Nem.

– És másról, általánosságokról?

– Erről a fiúról mondott néhány szót, a bátyja barátjáról, valami egyetemista volt.

– Mit mondott?

– Hogy milyen nagyképű. Nem tud vele mit beszélni már reggel óta.

– Szimpatizálni kezdtek a lány meg ez a fiú, volt ilyen benyomása?

– Nem, ellenkezőleg. Hogy csak hőzöng, semmi nem számít neki, ami itteni, magyar, leszólja az egész országot, ha meghall egy magyar számot, már befogja a fülét… csak az amerikaiakért rajong… mármint a zenében, irodalomban… Hogy itt sose lesz igazán nagy élet, nem is tudja, mit kezdjen diploma után valami nyomorult kisvárosban, ahol csak por van meg nagy ivások, de Pesten se jobb, azok csak majmolják azt, ami külföldről bejön… de mindig másodkézből… Az egész zene meg minden csak utánzat… dühvel beszélt róla… Hogy mindent lenéz. Kis pocsolyaország… Provinciális itt minden, még a szerelem is… Nincs egy kéglijük, ilyeneket idézett Vali, utálkozva beszélt a srácról… Minden jó elfuserálódik itthon, mert a minimális körülményeket sem lehet megteremteni se az életnek, se a művészetnek, aztán csak deformálódnak a fiatalok, hőzöngenek, de fogalmuk sincs, miért. Aztán harmincéves korukban, annak rendje-módja szerint, begyepesednek egy funkcióba, egy félig zsíros állásba… egy rossz családi ágyba… Provincia.

– Nagyon modernül beszélgettek.

– Valit izgatta ez a hang.

– És magát?

– Hát… én nem tapasztaltam ezt a fiún, igaz, csak félórát beszéltem vele. Ellenkezőleg, szimpatikusnak, értelmesnek láttam, elég műveltnek…

– Megmondta Valinak?

– Persze. Én éppen ellenkezőleg látom, a mai fiatalok igazán értelmesek, tele vannak nyers igazságkereséssel, szépek, fejlettek… nem adnak úgy az előítéletekre… nem nyomorította meg őket a háború, a sok nélkülözés, erőszak, valahogy természetesebbnek látom a fejlődésüket.

– És?

– Vali ez ellen is ágált. Hogy nem lehet velük igazán mély dolgokról beszélni, komolytalanok. Hogy a gátlások nemcsak ártottak a régebbi nemzedéknek, használtak is, bonyolultabbak lettek, finomabbak…

– Magára értette?

– Mért értette volna rám?

– A meglettebb emberekre.

– Igen. Talán az apjára gondolt, finom, művelt ember. Jó légkörben nőtt fel a lány. Hogy a régebbi emberek európaiabbak… nehézkesebbek, de igazabbak… Ez a srác olyan, mint egy EMKE-fiú…

– És maga mit mondott erre?

– Mit mondtam volna? Nevettem. Nem vérre megy az ilyen dolog, de tetszett nekem Vali dühösködése. Még utánozta is a fiút, ahogy megy, a vállát rángatva… virágos ingben, oldalt kicsit fölborzolva a haját… jót nevettünk.

– Kigúnyolták a fiút?

– Nem, dehogy… csak nevettünk.

– Összevesztek?

– Kicsoda?

– Maga meg Vali?

– Dehogy vesztünk.

– Kinek az ötlete volt, hogy Vali fürödjön?

– Ötlet? Egyszer Vali azt mondta: mi lenne, ha megfürödnék?

– És maga mit felelt? Engedélyezte?

– Nem kellett ehhez engedély.

– Mégis, mit mondott?

– Valahogy vállat vontam, és azt mondtam: mi lenne?

– Vállat vont? Látta magát?

– Igen, hátrafordult, rám nézett, nevetve, még a haja a homlokába ugrott, azt kisimította…

– Nem evezett?

– Nem. Beemelte az evezőt.

– Maga sem evezett?

– Nem. Ringatózott ekkor a csónak.

– Ő ezt a mondását engedélynek vette eszerint?

– Nem hiszem, hogy engedélyt akart volna kérni.

– De a beleegyezését, nem?

– Nem tudom. Mit szólnék hozzá, nem volt ez kérvény vagy faggatózás.

– De csak mint jártasabbnak, idősebbnek a tanácsát akarta ezzel kérni?

– Lehet.

– Nem is akarta megtiltani neki, hogy fürödjön?

– Nem.

– Miért?

– Teljesen veszélytelennek láttam.

– Őbenne sem merült föl, hogy talán veszélyes?

– Nem hiszem, nem mondta egy szóval sem.

– Erről nem is beszéltek mást?

– Nem.

– Hogy vigyázzon a lemerüléssel?

– Tudtam, hogy nagyszerűen úszik.

– Még általánosságokat sem mondott?

– Micsodát?

– Hogy ne ússzon messzire, vagy fogja a csónak szélét?

– Nem úszhat és fogja a csónak szélét egyszerre.

– Nem akartak együtt fürödni?

– Nem.

– Maga nem is akart megfürödni?

– Nem akartam. Gondoltam, ha ő visszajön, talán bemegyek egyet úszni én is. Egyszerre úgysem lehetett elhagyni a hajót.

– Aztán?

– Annyit mondtam, ne oldalt szálljon fel, megbillenhet a csónak, az orrában csússzon le.

– És?

– És így is történt.

– Nem tett valami előkészületet?

– Milyen előkészületet?

– Mármint Vali, gumisapka vagy…

– Rövid szőke haja volt…

– Aztán?

– Aztán tempózott egyet-kettőt.

– És?

– És egy perc alatt elsodródott a hajó, legalább tíz méterre.

– Mit csinált?

– Integettem neki, hogy… nem is tudom… hogy ússzon a csónak felé…

– Ő ússzon?

– Meg nekiálltam megfordítani a csónakot az irányába, mondtam.

– És?

– Egyre távolodott, megrémültem, hogy nem jutunk közelebb…

– Pánikba esett?

– Nem tudom, hogy ez pánik-e. Elszakadt a kormánylapát egyik zsinórja, mondtam, akkor csak az evezővel próbálkozhattam.

– És Vali?

– Ő is próbált felém úszni.

– Aztán?

– Még az evezővel is integettem, mert egyre jobban távolodott.

– Mért integetett az evezővel?

– Mért integettem, hogy valami jelt adjak, hogy jövök… De akkor már ötven méter is lehetett köztünk. Már csak egy fejet láttam, egy pontot…

– Sötét volt?

– Nem volt teljesen sötét, de alkonyodott.

– Aztán?

– Aztán még mindig erőlködtem az evezővel… Eltelt egy idő, eltűnt Vali a szemem elől, teljesen sima volt a víz, úgy értem, nem láttam sehol.

– Nem kiabált?

– Először kiáltottam.

– Mit?

– Még az elején. Mit kiált ilyenkor az ember? Ostobaságokat. Hogy erre gyere!

– Ő nem kiáltott?

– Nem.

– És aztán mit gondolt?

– Eltelt egy idő. Vagy negyven perc. Tudtam, hogy belefulladt.

 

Simon a közös ebédlőben ül. A papok lehajtott fejjel, egyenletesen esznek, mint a fekete madarak. Az ősz aranysávokban üt az asztalra, a fehér abrosz villog. A nagy tálban fényes leves úszik. Egy-egy répa kikandikál a sárga folyadékból. A tészta hosszú, kitekeredik a kanálból. Mint egy jóléti állam. Alig beszélnek, nincs is mit beszélni. A délelőtt vasárnapi nyüzsgése után a fényes dél vegetatív csöndje ez. Mindenki éhes, egyszerűen és szerényen. A reverendák apróra vannak gombolva, kicsit katonai módon. Az igazgató nem a látogatások híve, nem is titkolja. Rend legyen, tanulás, előrehaladás. Csöndes asszonyok szolgálnak föl, hazagondolva. A fehér kötények ó- meg x-lábakat mutatnak, még nem kell harisnya, de a pihék már borzonganak. „Gyerekek, ha valaki kér külön zöldséget, jó a levesben főtt zöldség…” Fölemeli a külön fehér tányérra halmozott puha növényeket paptársai felé az igazgató. Néhányan azt mondják: „Köszönjük, nem…” – mosolyognak, tovább esznek. Senki se vesz. „Egyetek, jó ez” – mondja a gondnok, és lesodor magának három-négy főtt répát. Megsózza, aztán a késhegyre vörös paprikát vesz, és megpermetezi a nedves zöldséget. Villára tűz egyet, bekapja, ízleli. Csend van. Másikat is fölszúrja, viszi a szájához, a répa fele letörik, a tányér széléről a földre hull. „Ügyetlen vagyok” – csóválja a fejét a gondnok. Simon lenyúl a földre a főtt répadarabért, fölemeli, tartja a bepiszkolódott eledelt. Hova tegye? – „Rakd ide a tányérom szélére, már úgysem eszem…” A gondnok hátradől, a többiek lehajtott fejjel kanalazzák a fényes lét. Nem döntik meg a tányért, az igazgató is befejezte a kanalazást, végignéz rajtuk. „Megint rengetegen jöttek. – Dobol az ujjaival az abroszon, ugrál az ujjai közt a fény. – Féltik őket, mint tyúk a csibéit.”

A paprikás csirkére tejföl van löttyintve. A galuska hosszúkás, kunkorodik, mint a fehér állatka. Bíbelődnek az összenőtt csontokkal, operálják a foszló húst. „Töltsön, Mariskám, a tanár uraknak. Isten éltessen benneteket! Hányas, Endre?” – emeli a poharat az igazgató, a gondnok tele szájjal bólint, hogy mindjárt, nyeli a nokedlit. Várnak a gondnok válaszára, tartják az egydecis talpas poharakban a bort. A gondnok lenyeli az ételt, köszörüli a torkát. „Mindjárt. – Föláll, odamegy a tálalóhoz, kinyit egy kis füzetet, az ujját vezeti benne. – Hatvankettes, igazgató uram, hatvankettes, gondoltam, megbonthatjuk Mária tiszteletére…” Megtörli a kendővel a száját, nagy suhogással visszaül a helyére, ő is emeli a poharat, odabólint az igazgatónak. Isznak, egy hajtásra valamennyien. Leteszik a poharat. Nekiállnak újra a csúszós csirkének. A villákon nokedlik ugrálnak. Csöndesen esznek. „Te nem iszol, Simon?” „Köszönöm, igazgató úr, majd utána. Nem tudok közben inni.” A csirkék fogyadoznak, kinek mi jut, nyakkal összekötött hát, szárny, egy-egy püspökfalat. „Együtt szoktunk inni. Mennyi van ebből a borból, Endre?” A gondnok lenyeli a falatot, megtörli a száját, föláll, megy a tálalóhoz, a kis füzetet lapozza. „Kilencvenkét liter, igazgató uram, kilencvenkettő.” „Most bontottad.” „Igen, de tegnap, a háznagy úr mikor itt volt, emlékszel, igazgató uram… már fogyasztottunk belőle…” „Igazad van. Na. Ez is megvolt. Nem rossz az ebéd, ugye?” Körülnéz az igazgató, néhányan feléje mormolnak. „Nem rossz, egyáltalán, nagyon jó.” „Jól főz a mi Mariskánk. Jól van, Mariska.” A kövér asszonyka elpirosodik. „Igyekszem, igazgató úr.” Aki megáll, elveszik a tányérját, az illető bólint, hogy köszöni. „Igyekszünk? Ez kitűnő, legalábbis szerintem. Sok szülő jött, azt hiszem. Beszéljetek velük, hogy az adventi lelkigyakorlatra eljöhetnek ők is, rokonok, testvérek. Olyan vezetőt hívok, aki civil nyelven beszél. Ért a regényekhez, zenéhez… Beszéljetek velük. Nem árt, ha többen vagyunk ebben a közösségben. Na. Nem. Én csak egyetlen palacsintát kérek, Mariska, ez borzasztó sok volt. Nem kérek kettőt, nem.” Mindenki egy palacsintát kér, a fehér túró kibomlik a villa nyomán a szép tésztából. „Ti azért egyetek. Nekem vigyáznom kell. Nem ártana, ha mi is bevezetnénk a kocogást az udvarban…” Nevetés. „Hol kocogjunk, igazgató uram?” „Igen, kérek még egyet, Mariska, ennek nem lehet ellenállni…” „Az udvaron kocoghatnánk… igaz, hogy a diákok kinevetnének.” Nevetés. „Akartok még egy pohárral?” „Nem, nem fontos” – mondják. „Mariska, töltsön a tanár uraknak, aki kér, még egy pohárkával. Én már ebéd után nem iszom. Ez az íz, ami a palacsinta, nem is tudom, miből csinálják.” Mariska körbejár a szép nyakú kancsóval, a tanárok húzódoznak, ő erőlteti. Csöndesen isznak, ízlelik az italt. De az igazgató már föláll, készülődik az imádsághoz, a többiek is fölállnak. Mormolnak. „Na, isten veletek! Este találkozunk.”

A nagy nap bever a hallba, a régi faburkolat faragásai közé. A szülők várják a csemetéiket. Csomagokat szorongatnak, egy-két melegebb holmit, elemózsiát papundeklidobozokban. Beözönlenek a diákok. Nyüzsgés, csókolózás, nahátok. „Meghíztál!” „Tanultál rendesen?” „Milyen lesz a bizonyítványod?” „Mindennap tisztítsd meg a körmödet, ilyen körömmel nem lehet járni…” „Hogy vagy megfésülve? Nem hagytam neked fésűt?” „Ne állj mindig oldalasan. Húzd ki magad!” „Hányas lett a latindolgozatod?”

Simon átmegy a hallon, a nyüzsgő emberek felé bólint, bemegy a fogadóba. „Ő az!” – suttogják itt-ott. „Kicsoda? Az osztályfőnököd?” „Nem. Dehogyis… Csak az internátusban… Sokkal jobb, mint a többi.” „Velünk focizik. Két gólt rúgott!” „Szemüveges és focizik?” „Ő az!” – A fejek forognak, keresik a csodát. – „Ő, aki bement!” „Mi az? Szigorú?” „Nem azt mondom. Kirándulni megyünk!” „Téged is tanít?” „Állati fej.” „Ó, mondom, hogy ő. Ilyen tanárunk még nem volt!” „Azért mosolyoghatna.” „Nem tudod, milyen kedélye van, mi, Sanyi? Apa, beiratkozom hozzá a szakkörbe, jó?” „Nem feleltet jegyre, beszélget… Semmi röpi. Egy sor se!” „Ne félj, év végén nem lesz olyan kedélyes!” „Húzni fog, gondolod?” „Kíméletlenül. Látszik az arcán.” „Ne nevettesd ki magad! Vészmadár.” „Barlangba megyünk, apa. Valami külföldi társaságnak is a tagja…” „Ő az.” „Ha látnád, hogy úszik, kijött a tornaórára velünk, lehagyta a Satát. Komolyan, lehagyta a Satát, apa, a tornatanárt…” „Kívülről tud minden verset.” Nagy zaj a fiúk közt, átkiáltanak egymáshoz. „Mindegy, görög vagy angol. Vagy modern, mi, Tahókám?” „Megtanultam már, ne félj, azóta úgy bevágom, mint a miatyánkot…” „Képzeld, apa, Tahókám nem tudta a verset, a Disznófejűt… azt a hosszút! Te is tanultad, biztos.” „Persze, Csokonai.” „Ady, de mindegy. A Tahókámat kiküldte a katedrára, hogy meséljen akkor nekünk valamit, amit tud, bármit, otthonról vagy szerelemről vagy a sportról; tudta, hogy Tahókám sakkozik… Akkor mesélj a sakkról – mondta neki. Tahókám nagy nyögve belekezd, hogy… hogy… képzeld, nyögdécsel, hogy új csillag tűnt fel a sakkozás egén… Fischer Bobby személyében. Azt mondja: jól van, bátran. Minden nemzetközi versenyen ott van az élvonalban. Jól van – azt mondja –, az élvonalban. Már tizenhat éves korban megnyerte az Egyesült Államok felnőttbajnokságát… igaz, Tahókám? Erre egész csöndesen kijavítja: tizenöt. Állati. Mindent tud!” „Na gyerünk, kimegyünk a Csárdához, jöttök, Tahókám? Aztán fölállt a padban, tudniillik beült a Tahókám padjába. Fölállt, és elmondta elejétől végig a verset, apa… De hogy! Mi? Sinkovits nem szaval úgy…” A fiúk nyüzsögnek, mint a buborékok. Rájuk se lehet ismerni. A nagy hall, a márványoszlopok közti levegő megtelik élettel. Az épület, a gimnázium környéke, az emberek belseje.

Simon a fogadóban ül. Azt mondja neki Fetter (intelligens, finom mérnök, halkan, meggyőzően beszél), azért hozták a fiukat, Egont ebbe az iskolába, mert olyan jókat hallottak róla. „Rólam?” „Nézze, körülírhatnám, mondhatnám, hogy ennek a gimnáziumnak amúgy is országos híre van. Most nem a vallásra gondolok. Őszintén szólva, a nevelésre gondolok. Annyit meg tudok állapítani, hogy a legtöbb iskolában oktatás folyik. Helyes, rengeteg adat van, ismeret; indokolt, hogy a gyerekek jó tárgyi ismeretekkel legyenek fölruházva, ez ma már elengedhetetlen. Azt is tudom, hogy jól vannak megszervezve ezek az ismeretek, jól gondolták ki az egészet. De az iskolai nevelés. Valahogy azt tapasztaltam, ez az, ami a gimnáziumokból hiányzik. Ért engem. Nem arra gondolok, hogy itt kordában tartják őket. Az iskoláknak nincs átfogó szellemük. Ennek van. Ez kétségtelen. De ezen túlmenően idegenkednék ettől a szellemtől, ha csak szellem volna. Ennek is megvannak a maga korlátai, hátrányai. De én a személyes nevelésre gondolok, egy emberre, akiben élet van, aki a maga lendületét akarja átadni, vagy ha nem is akarja – egyszerűen így csinálja. Egon személyiség, már most is valaki, anélkül, hogy túlbecsülném. Az az igazság, hogy az általánosban is az volt a probléma, hogy nem volt, akire fölnézzen…” Simon lenéz, a szemüvege mögül az előtte fekvő asztallapra meg az iratokra néz. Tanárok, tanárság? El kéne mondani Fetternek, hogy igaza van, nem abban, hogy őhozzá hozták a gyereket, hanem hogy egyes emberek nevelnek, nem pedig a tanári kollektíva. Elmondhatná az ő egyes embereit, Egeret és Bódit, de főleg Konrádot, akinek a haja élesre volt fésülve még Zánkán is, az utolsó szobában, elmondhatná a mozdulatait, az egyéniség csöndességét – azt, hogy meg tudott halni. Konrád már az örökkévalóságban hever, mint egy rovátkás kő, csonttá egyszerűsítve, de Konrád él, mint a gesztusok ősalakja, egy forma a nemzedékek szaladó idejében. Konrád ezt már nem érzékeli, valami ilyesmit akart elmondani neki, mikor meglátogatta az utolsó zánkai úton – hogy, hm… tanár úr, köszönöm. Konrád alig tanította, különben is az ember egyéniség, aki kibomlik a maga idegtörvényei szerint, mint egy belső biológiai gumó, de az emberre hat egy-két személy, nem is rokon, nem is oktató, hanem mint fölemelt mozdulat a semmi ellen, mint egy szobor. Mikor Rómában volt, a tele műemlék Rómában, rohant az autóbusz, és a modern sportcsarnok előtt állt egy szobor – élesre kaszabolt vasból, ég felé tartott kézzel, mint egy ágas fa, sokan szidták is: mi ebben a natúra? fitymálták, és modernkedőnek mondták, pedig a paptársai értettek a művészethez, nem voltak igazán elfogultak, nem a natúra a fontos, mondta akkor Simon, a szupernatúra –, állt ott a szobor, és Róma legfontosabb tárgya lett, a rekord szobra állt ott, az önmagát fölülmúló teljesítmény szobra, mely kivetkőzve önmaga natúrájából, a többletet dobja a világba, szétnyíló karjaival, az áldozat szobra aki fölöslegének rettentő dinamizmusával hirdeti a – mit is? Nem tudom. Hirdet. Igaza van, Fetter úr – mondhatná –, én talán sose leszek olyan, mint ez a szobor. Ez a fölmagasló. Ez a leszólt. De a biológia is fegyelem és fölösleg, mint évmilliárdos tehetség. Azért lett élet a földön, mert tehetségesek a sejtek, végtelenül tehetségesek, nem amennyire éppen kell, hanem fölülmúlóan, tehetséges a máj, a szervek kialakulása, a földi élet összes képződménye, tehetségesek a madárság előtti hüllők, pusztulásuk is végtelenül tehetséges, nyomorúságuk is fölülmúlja önmagukat – hogy élet legyen a földön, szín, kibomlás. Benépesül az élet, a dombok háta tehetséges fákkal, akik magukba gyűjtve a törvények bizonyosságát, kidobják ágaikra a belsőből fakadt piros leveleket – ez maga az emberi esztétikum egyetlen alapja: olyan időtlen igazságot megragadni, mely a szépség memorandumát hirdeti: egyetlen levélbe, fába, hegyívbe fogva az egész halmazát. Enélkül semmi az élet, Fetter úr – mondhatná most ennek a finom mérnöknek, aki rá akarja bízni a fiát –, szorgos termelés és gyári munka, meg lehet ismerni ezeket az embereket, a többlet könnyű hordozóit, meg lehet ismerni a börtönökben, a szélhámosok trükkjeiben, a szeretetre áhítozó tolvajok belső zsebében, az üzem olajos egyedeiben, a földek nagyléptű parasztjaiban, igen, Fetter úr, ez a szobor kiált az ő mozdulataiban, a jobbítók irtózatos esztétikai igazában még akkor is, ha egy sziklafalnál agyonlövik őket, mint Federico García Lorcát vagy Che Guevarát. Bele vannak bolondulva ezek az emberek a természet szépségébe, bele vagyunk bolondulva – aki érzi ezt, azé a forradalom, na, ne ijedjen meg, Fetter úr, a mi belső forradalmunkba, hogy csak szépen érdemes élni… És meghalni. Mit mondjak, Fetter úr? Ezt nem tudom most önnek elmondani – ehhez élnünk kell, mindennap, ehhez meg kell tudni halni, Fetter úr, mindennap élni, és mindennap meghalhatni. Ehhez nyomor kell, lelkünk érezze végtelen nyomorát, hogy erről a trambulinról már a végtelenbe ugorjon. „Nem a rendszeres nevelésre gondolok, tanár úr…” Én sem. Nemcsak a sokszorosra, a megint csak biológiai állandóra, hanem a biológiai kivételre, mely az állandóért van. A tehetség is az állandóért van. Az egyes is a tömegért. Vagyis az egyesekért. Ennek nincs más módja, Fetter úr, mint a szeretet. Nem lehet csak teljesíteni, nem is bírja senki, nem lehet csak alkotni, nem is bírja senki – szeretni kell elfogultan, hogy higgyünk teljesítményünk tárgyában, Fetter úr, lehet, hogy én sose leszek olyan, mint a rekord szobra, a túlmutatás szobra, de szeretem a teljesítményt az emberi lényekben, a nagy teljesítményt, mely vágyja szeretete tárgyát, mint futó a messzeséget. Az emberi kapcsolat a legnagyobb kelepce, Fetter úr, mert szerelmi zsongásában, a teljesítmény tárgyát nagyon közel hozza, le akarja élni az életet, a csókban, az ágyban, az értelmek agyzsongító közegében, de én nem erre a szeretetre gondolok, én az időtlenre, a szemlélőre, az elfogadóra, talán kicsit Mártára is gondolok, aki a tolószékében a lábához tétette a gyerekét, miután folyóparti kalandokban vonszolódott a homokra, és lábatlanul szeretkezett. Talán Bandira is gondolok, aki hegedült a bombázásban, hogy aztán elkallódjon a lágerekben, a gázkamrákban, vagy új mosolyt öltve külföldön hordozza időtlen szomorúságát. Talán anyám kendőjére gondolok, amely örök keretbe foglalta egyszerű fejét, talán a ki kell bírni-re gondolok, ami minden ember életének hiteleme, rejtve, vallva. Talán Jézus Krisztusra gondolok. Az emberek keresnek maguknak jézuskrisztusokat, mondom, Fetter úr. De ez a szeretet, melyről én beszélek, semleges, de nem személytelen, Jézus Krisztusra is ráfogták Mária Magdolnát, de ő nem Mária Magdolnát szerette, hanem Mária Magdolna szeretetét. Lényét, az időben kibomló nagy szeretetű lényét, mely csak annyit tudott: szeretni kell… talán a zugutcai kis éntelen kurvára gondolok, Fetter úr, aki nem érti, hogyan kell szeretni, de kell. A szeretet a legnagyobb szépség – magába foglalja az időt. Olyan, mint hogy a világ van, totalitásába foglalva a világ hibáit és nagyszerűségét. Erre a fölszánásra gondolok, Fetter úr, ilyen van az ön lányában, a Valiban is. „Rám bízhatják a gyereket, Egont, Fetter úr…” – végül is ennyit mond, hogy ne kelljen beszélni.

„Én elmegyek Simonnal egyet járni – mondja a tizennégy éves Vali –, megmutatja nekem a püspökséget, igaz, Simon?” Nyújtja a kezét, a szőke haj csillog a napban. Van ennek valami jelentősége? Vali kezének? „Egon úgyis focizni akar délután, menjetek, nézzétek meg.” Nevet. Kézen fogja Simont, és vezeti. A szülők integetnek, megfordulnak, és Egonnal a meccsre mennek, a délután arany. Kis utcák. Semleges terek, fölkunkorodó kis veszprémi utcák. Simon megy, Valival. Szemüvege csillog, vékony arcára ráfeszül a bőr, haja a homlokába hullik, egyetlen civil ruhája ünneplő szürkébe vonja régi termetét, vállai annyit emelt egyenességét. Vali már fönn szalad a felső utcán, integetve hívja: ugye, erre kell menni? Szalad, mint egy csikó. Piros kardigánja szétnyílik a szélben, rövid haja az arcát verdesi. „Úgy unom őket, hogy azt el se tudom mondani. Jó, hogy lelépünk, mi? Te se szeretsz velük lenni, mi?” „Dehogynem. És az ember nem csinálhatja mindig azt, amit szeret. Nézd, itt bemegyünk, ebben a nagy házban lakik a püspök.” A fehér ajtók eltakarják a csendet. „Nem fognak minket itt megverni?” – kérdezi Vali. „Dehogy vernek. Gyere csak. Látod, ez aztán kert.” A nagy utak sárga kaviccsal vannak beszórva. Néhány szürke meg fekete kő tarkítja. Vali azok közt keresgél, guggolva, kislányos térdein apró pihék. „Én pedig unom őket. Olyan kevés ember van, akit szeretek, mint itt a fekete kő. Látod, nagyon kevés fekete kő van. Nézd, ezt nézd!” – mutatja Simonnak az egyiket. „Most a püspökséget akarod megnézni, vagy a kavicsokat?” „Mindegy. Most a kavicsok vannak… Ezt nézd meg, mondom. – Nyújtja Simonnak a fekete követ, mely ovális horpadásában vékony vonalat hordoz, vége felé hegyesedik. – Mint egy szív. Fekete szív… Nem rossz, mi? Majd ezt adom címnek.” „Milyen címnek?” „Írok most egy regényt, az lesz a címe: Fekete szív… Jó, nem?” „Regényt?” „Á, csak összevissza írok, mindenféle butaságokat, tudod, amiket a lányok szoktak… De rejtjelesen… Minden szóra egy egészen más szót találok ki, és azt csak én tudom… érted? Például színeket. Csak olyan kevés szín van. Így aztán variálnom kell. Még olyanokat is, amilyen színek nincsenek. Ha nincs szín, ki kell találni, nem?” „Biztos – mondja Simon. – Gyere, menjünk be a palotába, van egy régi képtár.” „Most pillanatnyilag nem érdekelnek a képek… Tudod, ilyeneket: aranyszürke, barnászöld, feketelila, ólomkék, nedvesbarna, tejsárga, hínárzöld… Ilyenekkel kell dolgoznom, nemcsak egyszerű színekkel, gondolhatod… Aranyzöld, az fát jelent, mohazöld, az házat… Szóval semmi összefüggés, ne hidd. Az, hogy szeret, például tűfehér. Hogy mért, magam sem tudom. Anya kékkék. Egon halvány rózsaszín, ugye, muris?” „Muris, menjünk a palotába, mindjárt bezárják.” „Hagyd most a palotát, nesze, itt van ez a fekete kő. Faragj nekem belőle valamit.” Simon tenyerébe ejti a kavicsot. „Ebből nem lehet faragni, ez olyan pici.” „Ne vacakolj. Akkor lereszeled” – és már szalad a kert végébe. Alattuk a hegy oldala, sziklás, bokros, meredek oldal. Kitárul a völgy, elnyúlik a másik hegymagasságig. A nagy épület végéhez érnek. A ház sarka a meredekre rukkol, a peremén vagy ötven centi mohos törmelék van. „Na, ide jöttünk, és nem a palotába.” Vali büszke, mint aki vezeti Simont. „Jó. Most már menjünk vissza.” „Mindjárt. Te nem akarod nézni? Nálunk olyan buták a tanárok. Egon is mondta. Én is eljövök ide tanulni.” „Ide nem jöhetsz, ez fiúgimnázium.” „Nem számít. Gondolhatod, én már fiúsítva vagyok otthon, a két fiú közt… Na, csak mondom. Most menj ki az utcára, majd jövök, csak valami dolgom van.” Simon elindul visszafelé a kavicson, kezében a fekete kővel. Lassan lép. Nyomai reccsenve látszanak meg a sűrű kőben. „Az utca végére menj… Itt, itt az utca végére, majd átintegetek!” Simon kimegy a fehér kapun: visszafordulok – gondolja, de aztán halad tovább. A délutáni nap megvilágítja a kihalt utcát, olyan a járda fénye, mint az alumínium. A vasárnap csöndessége még fokozza a fényt. Egy ház ablakából, a függöny mögül csöndes fej néz ki. Talán csak abbahagyta az olvasást, és most kinéz egy percre. Simon az épület másik oldalához tart. Vali hangja kiált a túlsó oldalról: „Na, jössz már?” Simon az épület végéhez fut. Földbe gyökerezik a lába. Vali az épület oldalán tapadva jön át a sziklaperemen, a mohos törmeléken oldalazva, arccal a falnak. „Na, jövök már! – Lihegve szól. – Ne szólj rám, mert leesem… Csak nézz!” Simon el akar indulni a peremen, aztán azt gondolja, biztos halál. Ketten a mélybe esnek. Ez kétségbeejtő. Hogyan is nem gondolt arra, hogy a gyerek valami játékon töri a fejét? Istenem! Most az egyszer… Most az egyszer,mindig most az egyszer van, az ember mindig csak kér, kér valamit, most az egyszereket kér, nevetséges. Vali szőke haja eltakarja a fél arcát, a hosszú perem közepén van, egyensúlyoz, oldalazva lép-lép egyet, megcsúszik, térdre esik. Lassan föláll. Istenem, most az egyszer… Mindig most az egyszer. Ha Isten ilyenekkel foglalkozna. Bennem van a hiba, ez lehetetlen, hogy egy gyerek ezt csinálja. Érzi, hogy elszabadul a kezemből, egyszerűen leszerel, nem tudok rá vigyázni, azt csinálja, amit akar. Mindig kérni, mindig reszketni, és Isten látja ezt. Isten lát engem, én meg nem látom őt… ez a helyzet. Még ijedtében föl is néz Simon, hol van, merre lehet az az Isten, aki büntet és irgalmaz. „Isten nem jön ám, hogy bajainkban segítsen…” Ki is mondta? Egér? Vagy Ady? Vali kapaszkodik, most a két tenyerével a falnak támaszkodik, csak le ne nézzen… Megismétlődnek a dolgok. Eszébe ötlik a piarista udvar, a mélyében a vasakkal és hordalékkal, mikor ki kellett másznia a WC-be. Gyetvay miatt, hogy Kende ne menjen az igazgatóért, mindenkinek van egy Gyetvayja, egy bujtogató jó szellem, rossz szellem, Gyetvay azóta kanadai mérnök, lehiggadt, és nem mászkál a sziklafalon, ez közröhej, ez a lány a sziklafalon, ez direkt keresi a veszélyt, ez a… most ollózik megint a fal mentén, térdharisnyája éppen a térdkalács alatt szorítja össze a lábát, minden részlet élesen kiugrik, mint egy szerencsétlenségben, még a kockás szoknya külön színeit is látni véli – nem közönséges színeket használok az íráshoz… Aranyszürke, tejsárga, hínárzöld, tűfehér az, hogy szeret. Hogy mért, magam sem tudom… Most az egyszer… Mindig most az egyszer, Isten sehol, Istent nem érdekli a veszély, Istennek látnia kell ezeket a véletleneket… Egyetlen és borzalmas Isten… Egér mondta ezt? Vagy már idézetekből áll a feje? Itt van Vali, egész közel, csak ne rántsa őt le a mély, valami mélység, most az egyszer. „Ne add ide a kezed. Leesem. Ne szólj rám még… Szédülök.” Na, ez hiányzik, ez szuggerál engem, vagy én szuggerálom őt. De hát én igazán nem akarom. Nem lehet mindent egy lapra föltenni, nem lehet belsőleg sem hazardírozni. Szerencse. Véletlen. Isten nem akarja. Nevetséges ostobaságok. Vali imbolyog, kiugrik hozzá az utcára. „Na látod, hogy semmi bajom! Ne vágj olyan szerencsétlen arcot.” Vali megigazítja a térdharisnyáját, elpattan benne a gumi. „Na, most ez is. Még jó, hogy nem a falnál történt.” Igazgatja, de nem marad meg a lábikrája fölött. „Nem baj, majd letűröm. Téged nem zavar, igaz?” A kisváros izzó fénye arcukba csap. Mennek, elhaladnak a palota előtt, a portás kiköszön: „Jó napot, tanár úr…” A kis utcákon egyenletesen lépnek, mint a két kitanult csirkefogó. Simon nem szól semmit. Soha többé nem maradok vele. Soha többé. Így. Soha többé. Hogy vigyázzon rá? De azt mondják, otthon a legilledelmesebb, legkedvesebb lány. Meg itt is, a látogatások alatt. Eddig nem volt semmi baj. Tavaly nem is beszélt, csak lóbázta a lábát. Soha többé.

„Ha nem beszélsz hozzám, azt hiszem, hogy haragszol.” Mennek. Csak egyszer visszaérjenek, ez a lényeg. „Nem volt semmi baj?” – kérdezi majd Fetter, jó arcával, csöndesen. Á, mi lett volna? Mi lenne? Mi lehetne, drága Fetter úr?

Tűrhetetlenül nagy a hallgatás. Vali fölnéz rá gyermeki bizakodása teljes erejével. Kőkék szemében éles és mégis bánatos fény bujkál. Az ön lánya ilyen, Fetter úr, nézze, a nézését is… mintha veszélyben lenne, de elfogadja a veszélyt, megmérkőzik vele, mint a műtőasztalon, akit nem lehet elaltatni, bár benne áll a kés…

„Nézd, mi megy a moziban… A Zorba… Ezt az egyet meg kell néznünk, Simon. Ha most nem jössz el velem a moziba, azt hiszem, hogy haragszol, és mindig haragudni fogsz. Nem fogok ilyet csinálni soha. Megígérem. Ünnepi becsületszavamra megígérem. Van közönséges becsületszavam is… de ha azt mondom… Nézzük meg ezt a filmet, és akkor tudom, hogy megbocsátasz…” Halványsárga szemöldöke alól megint kéken néz. Arccsontja most kiáll, mint a vágtató paripának, aki a szélben megfeszül. Meg akar bocsáttatni magának.

A film alatt nem szól egy szót sem. Simon azt se látja, miről szól a film, csak vége legyen, ki innen, ki a világosba, ez csak vele fordulhat elő, hiába akar jót, túl jót akar. A törvények kicsúsznak a kezéből, a személyes törvények… belelopakszik valami véletlen, amivel nem tud mit kezdeni. Ez mással biztos nem fordul elő. Mindenre ráveszi egy gyerek is. Ráveszik egymást, ez mintha kettős akarat lenne – egyikük sem akar semmi különöset, csak túl nagy a lét bennük, mint egy kiáradó folyó. Nevetséges. Fekete sziklás tájak, röhögő Zorba-fej, kimért angol arc és zene a végtelenségig. Ez nem műalkotás, ez nem műalkotás – hajtogatja magában, mint az imamalmot. Árad a zene, a fekete asszonyok kiállnak a kapuba, néznek, rettentően néznek, igazuk van, azt lehet érezni, égnek a maguk gyötrelmes igazságától, kivetíthetetlen igazától és kegyetlenségétől, a kés pedig villog, mint az eljátszott veszély. Nem lehet ezt a személyes veszélyt kijátszani, ez az emberekben van, mint az ólomméreg, ezzel hiába néz szembe az ember… ez elragadtatás. Az elragadtatás van az emberekben, ezt is meg kellett volna mondani Fetternek, ennek a lánynak az apjának, az elragadtatás a szeretet végső formája. Hogy tiszta forma-e, nem tudom, Fetter úr. Ez az, amit nem tudok. Meddig feszítheti magát az ember? Az odaadás és az elragadtatás közt olyan nagy különbség van. Az elragadtatásnak is van igazsága? Vagy még nagyobb igazsága? Ne, a kést… Eltakarja a gyerek szemét, micsoda barom volt, hogy ide bejött… azt mondták, ez a legszebb film, mindenre ráveszi ez a gyerek, ő meg hibát hibára halmoz. „Ne takard el a szemem, akkor még rosszabbra gondolok.”

„Nekem tetszett ez a film.” Vali megkönnyebbült a harag elmúltával. Legöngyölt harisnyával jön mellette. Még oda se érnek idejében a látogatás végére. „Az tetszett, hogy úgy táncolt… emlékszel? Mikor a fia meghalt, a kisfia. Hogy csak táncolt, táncolt, ugye, Simon? Hogy fölkapta a lábait, és táncolt a homokban. És az angolt is megtanította táncolni. Mit gondolsz, az angol is megtanulta… ezt?” „Mit?” – ez volt az első szó, amit kinyög Simon. „Hát ezt az… egészet. A szenvedést. Tudod, én azt hiszem, ez az angol nem tanulta meg a szenvedést. Hiába volt szomorú. Az más volt. Az angol nem tanulta meg, azt gondolom. De nem is kell mindenkinek megtanulni. Ő szépen visszahajózott Anglia derűs tájai felé. Zorba meg ott maradt, ahol volt. A sziklák közt, a fetrengő homokban. A kegyetlen öregasszonyok között. De Zorba Zorba volt. Te tudnál így szenvedni? Vagy táncolni, Simon?” A kis mozi reménytelensége veszi körül Simont. Mintha egy föld alatti teremben lennének bezárva, egy kijuthatatlan barlangban. A látogatásnak vége.

Kireszeli Simon a fekete követ. Az idomtalan kő alig enged a keserves munkának. Nem is formálódik, nem is adja ki egy igazi forma körvonalait. Satuba fogja, két gumipánt közé, hogy el ne csússzon. Belül szürke-fekete a kő, a pora olyan, mint a halott emberek pora. Csöndes, embertelen kő. Évszázadok koptatták és fényesítették, reszelt felülete érdes. Csak a kéz állandó tapogatásától lesz tükörfényes. Az alagsorban dolgozik Simon, az asztalos műhelyében. A gondnok sürög-forog. „Látod, mennyi dolga van Vermes bácsinak? Voltak itt látogatók a kápolnában, iparművészek. Tudod, milyen szószéket terveztek? Meg oltárt? Egyszerű faoltár lesz, mint a katakombákban…” „Csak legyen, aki megcsinálja.” Vermes bácsi kék kötényben dohog, ennyi munka, könnyű kitalálni, de megcsinálni! „Nézze, majd Simon tanár úr segít magának, igaz, Simon?” Simon reszel, eltörik a kő fele. „Te mit csinálsz?” „Játszom.” „Egy kő? Na, ebből nem hozol ki semmit.” „Mondom, hogy csak játszom.” A kő ellenáll, reped. Új formát kell keresni, a törésfelületek durvák. „Te mindig csak valami extraságon töröd a fejed. Játszol, játszol… aztán valami extraság sül ki belőle. Bár én is. Nézd meg azt az oltárlapot. Most már nem tudok lemondani róla. Vermes bácsi, az isten áldja meg a keze munkáját, szebb lesz, mint ahogy tervezték. Kidobatom a régi nehézkes oltárt. Levegő kell az embereknek, és tisztaság. Mit gondolsz, milyen jól illik majd a hófehér templomba… ez a pácolt fa… Én is így vagyok. Hoztam egy korty italt a dolgozó embereknek.” Előveszi a lapos üveget, és Vermes bácsinak nyújtja. Az elmosolyodik. Megtörli a keze fejével a poros száját, bólint, húz az üvegből. „Mindig ilyen a gondnok atya. Már éppen haragudni kezd rá az ember – aztán elpárolog a haragja.” „Mért haragudna rám, Vermes bácsi? Hajtom magát? Vagy mert valamit akarok? Olyan sokan vannak, akik nem akarnak semmit. Jól megvannak a maguk odújában, eléldegélnek.” „Nézze, nekem magas a vérnyomásom, cukrom van, vigyáznom kell magamra, nem félek a farkastól. Mondhatom, nem? Igaz, Simon? Igyál te is egy kortyot, nem mintha mindig inni kéne. De néha kell.” Simon letörli a szürke port a kezéről, húz egyet. „Te vagy az egyetlen ember a városban, Profi atya.” „Nana, megint ne túlozzunk! Vermes bácsi húz egyet még a faoltárra… – Vermes fejcsóválva kortyint megint – nézd, úgy csinál, mintha itatnám, nem félek a farkastól. Elvisz a farkas, visszahoz, már kétszer körülszaglászott. A Bárány visszahoz, ez egy furcsa társasjáték. Én sem iszom mindig, már három napja semmit nem ittam. Maga hány éves, Vermes bácsi?” „Ha ennyit tetszik beszélni, gondnok úr, elfaragom a maga drága diófáját. Hatvannégy vagyok.” „Hatvannégy! Gyönyörű kor! Egy jó tízessel odébb van. De addig elvisz a farkas. Csak nem azért haragszik rám, mert akarok valamit? Itt egy egész város nem akar semmit. Egy egész nagy ház. Nézze meg ezt a fiatalembert, ez mindig akar valamit, lehet, hogy akasztófán végzi, vagy börtönben, azt nem is merem mondani, hogy a csapszékben. De akar valamit. Most is egy ilyen ócska követ farigcsál, amiből nem lesz semmi. Előre megmondhatom, semmi sem lesz. Ez adva van. Az embereknek külön életenergiájuk van, mindegyiknek egy külön. A magáé, Vermes bácsi, végtelen. Ahogy megfogja a fát, az már életenergia. Föl lehet ismerni. Egy ember, ahogy végigmegy a folyosón, föl lehet ismerni az energiáját. Egy színész kilép, és megvan a színpadon az életenergiája. Ezeknek a mai fiataloknak, ajaj! Szidják őket, de micsoda életenergia egy-egy ilyen emberke! Igaz, Simon?” „Igaz.” „Fejtsd csak a kövecskédet. Látja, Vermes bácsi, ennek az embernek megvan az életenergiája. Ez olyan, mint a potenciális energia, bármikor elemébe hozható… Neki van ilyen. Most követ farag. Isten legyen irgalmas neki! Na, egy János-áldást, és munkára! – Isznak, Vermes meg Simon. – Dolgozni aztán, nem lustálkodni, követ faragni, fát faragni… embert faragni…” Bevágja az ajtót.

A kő egyre kisebb, alig fér el Simon ujjai között. Szürke már a portól, alig érzékelni valamit. De lassan kiadja egy kis kereszt formáját. Alig hasonlít rá, mert kő is még, de már kereszt is. „Azt mondják, mindenkinek jut egy kereszt – mondja Vermes bácsi. – Az a fontos, hogy el tudjuk cipelni. Ezt nem lesz nehéz elcipelni. Ügyes a tanár úr…” „Igen, csak kéne bele egy vékony lyuk, hogy föl lehessen fűzni.” Simon fölmutatja a kis keresztet. „Tudom, hogy azt nekem kell megcsinálnom, nagyon jól tudom… – és már dolgozik is rajta Vermes bácsi, előbb nagyobb, majd kisebb kerületben, finoman pengeti a reszeléket a lyuk két oldalán. – Magának is könnyebb a lelkének, ha valami lehetetlent akar. Én nem bánom, ha eltörik. Engem ne okoljon. Okolja magát. Olyan finom lesz rajta a vágás, hogy el fog törni, meglátja. Ha eltörik, ne engem hibáztasson. El fogja veszíteni… Magát okolja…”

 

– Mikor beszélték meg, hogy találkoznak a nyáron?

– Kivel?

– Fetter Valériával.

– Nem beszéltük meg.

– Akkor hogy találkoztak?

– Véletlenül.

– Igen. Nem is tudta, hogy ők is Zánkára mennek?

– Tudtam. De nem beszéltük meg, hogy találkozunk.

– Csak úgy odament?

– Mondtam, ott van a rendi üdülő, szoktam ott pihenni egy-két hetet…

– Mégis, hogy tudott arról, hogy a lányék odamennek?

– Egy látogatás alkalmával beszéltük, hogy Vali meg a bátyja lenn fognak nyaralni Zánkán egy rokonuknál.

– És az időpont?

– Mondták, hogy augusztus tíz körül.

– És hol találkoztak?

– Ott lenn, Zánkán.

– Csak úgy?

– Még a látogatás alkalmával beszélték, hogy Budaiéknál fognak lakni. Megkerestem őket.

– Mikor lement, hány napra?

– Még aznap átnéztem hozzájuk. Magamnak se volt különösebb társaságom.

– Azt mondta, a rendi üdülőben lakott.

– Most nem volt hely. Nem tudtam a rendi üdülőben helyet kapni erre az időre.

– Hát nem ott lakott?

– Mondom. Egy villában vettem egy kis szobát.

– De a rendieknél étkezett?

– Nem étkeztem a rendi üdülőben. Elláttam magam, sokkal egyszerűbb volt.

– Messze volt?

– Nemcsak hogy messze. Ki-be járni, mindig pontos időben.

– Mennyi ideig volt lenn?

– Tíz napja voltam lenn, hogy csónakázni mentünk.

– És mikor látogatta meg a rendtársakat?

– Nem látogattam meg, nem is volt nagyon ismerős köztük, más városokból jöttek, meg öregurak…

– Igen. És átment Budaiékhoz?

– Igen, átmentem.

– Könnyen megtalálta őket?

– Könnyen, persze. A patikus mondta, hol laknak.

– Maga is ismerte őket előzően?

– Nem, nem ismertem.

– Örültek a gyerekek?

– Igen, örültek.

– Aztán a tíz nap alatt találkozgattak?

– Igen.

– Mindennap?

– Mindennap.

– Hívták?

– Mindig megbeszéltünk valami kis programot, egy kis kirándulást, fürdést, alkalom szerint.

– Meghívták ebédre Budaiék, hogy egyenek együtt?

– Meghívtak, természetesen.

– Gyakran?

– Igen, elég gyakran.

– Értem. Mennyi időre volt ez a barlangi túrától, mikor meghaltak a gyerekek?

– Hát az télen volt. Ez meg most nyáron.

– És nem zavarta már ez az emlék?

– Micsoda?

– Hát hogy az történt. Ilyen balvégzetűen?

– Nem zavart? Nem tudtam rajta változtatni.

– És nem gondolta, hogy Vali fölidézheti magában azt a tragédiát? Ő is ott volt a barlangban, nem?

– De. Nem gondoltam, hogy az ő személye külön fölidézné.

– Nem is beszéltek arról?

– Miről?

– Ami a barlangban történt.

– Nem, nem beszéltünk.

– Szóba se került?

– Nem.

– Hát miről?

– Nem tudnám magának elősorolni. Rengeteg téma akadt.

– Mit gondolt, mi történt, mikor Valit elvesztette a szeme elől a vízben?

– Vége van, arra gondoltam. Elveszett a hullámokban.

– Nem kiabált?

– Senki se volt a közelben.

– Nem gondolt arra, hogy utánamegy, ha nem tud a csónakkal, csak úgy?

– Gondoltam, hogy csak csónakkal tudnék rajta segíteni. Meg se találom, el sem érem.

– Mégis, nem jött magára valami cselekvésvágy, hogy utánamenjen?

– Mondom, a csónakkal akartam. Hogy úgy kimenthetem.

– S hogy beleugrik?

– Nem tudtam volna már megtalálni, eltelt elég sok idő. Sodort a víz is.

– És mire gondolt?

– Mondtam, hogy elveszett.

– S ebbe csak úgy belenyugodott?

– Belenyugodtam? Mért mondja ezt? Meg akartam a csónakkal keresni.

– És kereste?

– Aztán már sok idő telt el, de persze hogy kerestem, néztem mindenfelé, merre lehet. Nem sok reményem volt.

– Mit érzett?

– Mit éreztem? Ugyan.

– Na de nem gondolt arra, hogy valahogy fölkutatja, élve-halva?

– Nem segíthettem már. Eltelt az idő.

– Félt?

– Nem féltem.

– És nem akart csak úgy utánaugrani?

– Hogyan?

– Hogy lesz, ami lesz?

– Nézze. Végzetesen éreztem magam. Gondoltam arra, hogy beleugrok a vízbe.

– Hogy öngyilkos lesz?

– Hogy öngyilkos leszek.

– És?

– Nem volt könnyű.

– Mért nem tette meg?

– Mért nem tettem meg? Nem tettem. Visszatartott az egész életfelfogásom – Istennel szemben nem tehettem meg.

– Istennel szemben?

– Igen. Van ilyen, ha nem gondolja. Arra jutottam, nem tehetem meg.

– És mért nem ment ki azon a parton?

– Nem tudtam. A hullámok arról jöttek, nem tudtam a hullámokkal szemben vezetni a csónakot.

– Gondolta, hogy felelősségre vonják?

– Gondoltam, de tudtam, hogy nem az én hibámból történik.

– Nem okolta magát?

– Okoltam annyiból, hogy nem beszéltem le, hogy fürödjön. De teljesen felfoghatatlannak tűnt, hogy ez történt. Kiszámíthatatlannak. Mindenfélét gondoltam, volt időm rá.

– Szerette Valit?

– Szerettem, persze. Azt hiszem, nem ugyanarra gondolunk.

– Élvezte a lány a veszélyt? Kereste, hogy úgy mondjam?

– Nem, nem kereste. Egészséges, természetes lány volt.

– Nem gondolta, hogy nem maguk ketten hozták össze ezt a dolgot, hanem maga?

– Én?

– Maga.

– Nem gondoltam ezt.

– Hogy valami közös véletlenben bűnösek, vagy, ne haragudjon, hibásak?

– Nem gondoltam ilyet. Ezek túl misztikusan hangzanak.

– Nézze, röviddel előzően egy barlangi túra következtében, amit maga vezetett, három ember az életét vesztette.

– Nem az én hibámból.

– De mégis, maga volt annak a túrának a szervezője. Most ez? Nem volt ez túl sok?

– De. Túl sok volt.

– Gondolta, ezt is Isten méri magára?

– Isten méri rám? Így történt, vannak fatális esetek. Nem tudtam akkor filozófiailag ezt elrendezni magamban, gondolhatja.

– Volt rá ideje.

– Volt rá időm, akkor sem tudtam.

– És mit csinált akkor?

– Mit csináltam volna? A hullámok irányába tettem a csónakot, és eveztem.

– A túloldalra?

– Igen, a túloldalra.

– Volt valami támpontja?

– Hát elég sötét volt.

– Akkor?

– A túlsó part átcsillogott a kezdődő esti fényben. Tudtam, hogy Földváron a legnagyobb fény az a magas épület, a Hotel Kikelet. Arra vettem az irányt.

– És evezett?

– Eveztem.

– Mennyire ismerte Valit?

– Hát ismertem eléggé.

– Sokat voltak kettesben?

– Miért lettünk volna kettesben? Ha úgy adódott, kettesben voltunk, beszélgettünk. Itt meg a bátyjával együtt.

– Milyen lány volt Vali?

– Hogyhogy milyen lány?

– Külsőre?

– Szép. Fiatal lány. Rövidre vágott, gesztenyebarna haj, csodálkozó szemek, kész. Elég határozott, kisportolt alak.

– Szebb az átlagnál?

– Nem figyelem az átlagokat. Fiatal teremtés, tele ezzel a varázzsal, ennek a kornak a kedvességével. Nem látszott filmszínésznőnek.

– Nem is voltak ilyen ambíciói?

– Milyenek?

– Hogy hangsúlyozottan jól mutasson, úgy értem, ebben a korban természetes, hogy tetszeni akar.

– Nem. Nem sokat adott a külsejére.

– Festette magát?

– Nem.

– Milyen ruhákban járt?

– Milyen ruhákban? Nem tudom. Fogalmam sincs.

– A gyóntatója volt?

– Nem voltam a gyóntatója.

– Mégis, azért személyes kapcsolat csak volt maguk között?

– Mondtam, persze.

– Hogy tudná jellemezni ezt a kapcsolatot?

– Hogy tudnám? Sehogy. Nem gondolkoztam ezen.

– Mégis? Tanár és diák?

– Nem. Nem volt a diákom.

– A tisztelője volt magának?

– Tisztelőm? Dehogyis. Inkább baráti kapcsolat, talán haveri, ha úgy tetszik.

– Nem volt ehhez túl nagy a korkülönbség?

– Úgy látszik, nem.

– Mégis, hogy értelmezné azt, ami maguk közt volt?

– Nézze, nem érdemes erről beszélni. Úgysem értjük meg egymást. Maga egész másokat gondol.

– Egyáltalán. Csak szeretném egy kicsit közelebbről megérteni. Ez így első hallásra nehéz.

– Maga, azt hiszem, két csoportra osztja a világot, férfiakra és nőkre.

– Azt hiszem, mindenki erre osztja. De nem erről van szó. A férfi és nő kapcsolatáról, mint barátságról. Hisz ebben a lehetőségben?

– Persze. Egyrészt pap vagyok. Másrészt Vali egy fiatal teremtés, aki tele van fiatalos szellemi kíváncsisággal, érdeklődéssel…

– Az ő részéről igen. És maga?

– Én? Számomra is nagyon kedves volt. Ritkán találkozik az ember olyan fiatalokkal, lányokkal, fiúkkal, akikben ennyi őszinte, elfogulatlan vágy van, mindig többet és többet megismerni a világból.

– Más ilyen… hm… barátnője, barátja is van?

– Természetesen.

– Tizenhat éves?

– Mondtam, hogy a szakkörbe is több fiatal lány bekapcsolódott.

– Azokkal is ugyanígy volt?

– Ugyanígy! Nincs két azonos kapcsolat. De igen jól megvagyunk azokkal is.

– Hogy együtt nyaralnak, szórakoznak?

– Nem volt ez együttnyaralás vagy szórakozás. Adódott. S ha úgy adódik, természetesen másokkal is így lennék.

– Nézze, nekem az a véleményem, függetlenül ettől az esettől, hogy férfi és nő közt a barátság mindig érzelmileg nagyobb töltésű, akárhogy is van. Sőt a mélyebb kapcsolatok mindig személyesen baráti jellegűek is. Eleinte. De óhatatlanul kialakul egy személyesebb rászorultság egymásra, éppen a baráti jellegnél fogva, éppen mert nem egyszerűen férfi és nő áll egymással szemben. Legtöbbször, akik a barátságban hisznek, ez nem jön felszínre. Önmaguknak sem vallják be, nem is azt mondom, hogy titkolják, de ez adja a barátság, az ilyen barátság savát-borsát. Ez elvontan, legalábbis, mindig valami mélyebb kapcsolat, nem olyan, mint egy férfibarátság.

– Nem hiszem, hogy megértjük egymást. Maga változatlanul és kiküszöbölhetetlenül férfiban és nőben gondolkodik. Én emberben. Gondolhatja, hogy a gyóntatószékben számtalan olyan problémával, intimitással találkozunk, ami meghaladja az egyszerű őszinteség fokát. Az emberi élet ki van terítve, a maga számtalan nyomorúságával, titkolt és bevallott reményeivel, ferdeségeivel, nagyszerűségével együtt. Megszoktuk, értjük. A világi szeretet, ha már erről van szó, egészen más jellegű. Én is azt hiszem, hogy a világi barátságok nagy részénél múltbeli vagy jövőbeli remények bujkálnak, sokszor nagyon nemesre, szépre aszalódva, alakulva. Hosszú távon ezek vagy megtisztulnak, vagy megmaradnak a maguk leselkedő vágyainak árnyékában, magam is így gondolom. De mi nem a világi szeretetben élünk végül is. Az emberi semlegességben, egy nagyobb áramkörben, ahol a szeretet, egyszerű szóval, tiszta. Éppen azért, mert nem közvetlenül a személyre irányul – hanem a személy segítésére, szépségére –, olyasmi ez, mint mikor egy versenyen drukkolunk egy embernek, hogy mindig többre vigye, teljesebb legyen, igazabb. Éppen ez adja meg a kapcsolat semlegességét. Nagyon leegyszerűsítve: minket nem egymás köt össze, hanem az istenszeretet. Aki ezt nem élte át, annak fogalma sincs erről.

– Milyen versenyen drukkolunk a másikért?

– Ez csak példa. De minden emberért drukkolunk, hogy megtalálja istenét, megigazuljon, magában nem igaz senki. Amint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is, nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Istent. Ezt nem személyes kapcsolat által lehet elérni, egyáltalán. Az ilyen személyes kapcsolat persze hogy oda jut, ahova maga mondja. Krisztus sem önmagának kedveskedett, ahogy Szent Pál is mondja: „A Te gyalázóidnak gyalázásai hullottak rám.” Ilyen dolog ez, bármilyen furcsán hangzik nyilván magának. Hogy ugyanazon indulat legyen bennetek egymás iránt. De hát ez messze vezet. Nem kötelességünk, sajnos, megérteni egymást.

– De mi ebben a szerepe a személyes szeretetnek? Csak nem azt akarja mondani, hogy minden egyes embert egyformán szeret? Valit és az öregurakat a rendben?

– Az emberi természet személyes különbségeket tesz, személyes különbségeket érez. De ez nem természetes vallás, egyszerűen, gondolhatja. Az igazi szeretet minden személyes különbséget elmos, mert nagyobb szeretet. Aki ezt nem érzi, nem keresztény. A szeretet fölold, olyan, mint a béke.

– Vali nem is beszélt soha magának az ő személyes dolgairól?

– Hogy érti ezt?

– Hogy valamelyik fiú iránt érez valamit, udvarolnak neki?

– Mesélt ezekben a napokban egy otthoni fiúról, akivel jár, ahogy ma mondják a gyerekek.

– És mit mondott?

– Mesélte, hogy minden délután megvárja őt vagy az uszodánál vagy a mozinál vagy valahol, ahova éppen Vali megy.

– És panaszkodott Vali?

– Dehogy panaszkodott. Mulattatta őt a dolog. Inkább szeretettel beszélt a fiúról, mondta, milyen jóvágású, ő is szeretne vele beszélni, de nem nagyon lehet. „Hogy a fiú csak néz engem, képzeld. Hogy mit néz rajtam? Én nem tudnék valakit ennyi ideig nézni” – mondta.

– Maga mit mondott?

– Mit mondtam volna? Hogy a fiú szerelmes, nyilvánvaló.

– S Vali?

– Vali azt mondta, ha ez a szerelem, akkor abból nem sok jó származik. Nézni.

– És kifejtette véleményét a szerelemről?

– Nem. Csak annyit mondott, hogy sose tudna olyanhoz hozzámenni, aki nézi. Hogy ő úgy képzeli, a szerelemben mindig kell lenni valami erőviszonynak, küzdelemnek. Nevetett. „Hogy hol én nézzem őt, hol ő engem. Hogy legyen kiszámíthatatlan, mint egy verseny.”

– És maga mit mondott?

– Amit gondolok. Hogy ez nem szerelem, amiről Vali beszél, ez egymás pusztításához vezet. Ez öldöklés, nem küzdelem. Ez csak vibráció, amit magunk számára keltünk, a fiú szerelmében sokkal több az igaz, mert az a másik fél számára akar jót, szépet. Hát ez csak fecsegés volt. De Vali kardoskodott amellett, hogy nem marad meg egy szerelem, ha az egyik néz. Unalmas. Elveszti a varázsát, a mindennapos kétséget. A szeret-nemszeret értést. Az igazi szerelem a levéltépés, mikor az akácfa levelét tépjük, mondta, szeret-nem szeret-nagyon kicsit-tiszta szívből-igazán… Gyerekségek. Ahogy ilyen korban elképzeljük.

– Mit gondol, mennyire hatott maga Valira?

– Hogyhogy hatottam?

– Hát mint komolyabb tudású ember, mint felnőtt, nem gondolja, hogy hatott rá valamennyire?

– Hát ahogy természetesen hatunk egymásra, egy-két ismeret erejéig.

– Nem gondolja, hogy túl nagy hatással volt Valira, ha ez nem is volt észrevehető?

– Túl nagy hatással? Nem hiszem.

– Nem vonzatta különösebben a maga életfilozófiája, egyénisége?

– Nem gondoltam erre. Nem hiszem. Ő eléggé önállóan gondolkodott, mint láthatja is…

– Ajándékozott valamit neki?

– Én? Ja, egyszer egy kis keresztet, még kislány volt. Kőből kifarigcsáltam, ő talált egy fekete követ. Játék.

– Megvolt még?

– Mikor? Ja, a nyakában hordta, egy kis láncon. Egész kis kődarab volt, inkább hasonlított egy… X-re, nem nagyon sikerült.

– Még most is rajta volt, mikor a vízen voltak?

– Igen. Kabala. Azt mondta, jobban tud felelni.

– Mást nem ajándékozott neki?

– Nem. Egyszer egy görögdinnyét.

– Görögdinnyét?

– Igen. Meglátogattam őket tavaly, afféle családlátogatáson, akkor vittem egy görögdinnyét. Hirtelenében nem tudtam mást.

– Örült neki?

– Minek? A görögdinnyének? Nem is evett belőle. Mi ettük meg a családdal.

– Igen. És mikorra ért át a túlsó partra?

– Mikorra? Nem tudom pontosan. Kilenc-tíz óra tájban.

– Akkor sem kereste?

– Akkor már nem. Tudtam, hogy nincs remény.

 

Simon a Fő téren áll. A nap izzadt karikákat dob a kirakatokba. A nyakkendők boltja egy sárga nejlonnal van belül takarva, alatta, mint a színes kígyók, vonaglanak a selymek. Simon arra gondol, kellene egy nyakkendőt venni. Mindig ez a szürke ruha, olyan, mint az egyenruha, már maga is utálja. Nyakatlanul, befejezetlenül érzi magát, ugyanakkor ragaszkodik hozzá, mint egy kínai. Á, majd otthon! A Fő térre torkolló utca egyik házán középkori beépítés, a régi román csipkedísz sejteti a régi házak várjellegét, a zömök ablakrés geometriai szépséget hordoz. 1278. A számok otromba vésővel vannak a rózsaszín anyagba ütve, de időtállóan. Talán egy molnár vagy egy bognár lakott benne, az udvar tágasan van kiképezve. A múlt ilyenformán történelem, elveszti egyedi jellegét, egy kor ugrik elő az épületek sarkaiból, pedig nyilván ugyanúgy szerettek, ittak, hadakoztak az emberek, mint most. A múlttal nem lehet mit kezdeni, történelemmé válik, óriássá és picivé, és mégis ez a múlt, ez a folyamatosság az emberiség lelke. A kis magyar városok lelke, sínylődésük és emberi nagyszerűségeik kis küzdőtere. Nem lehet innen elmenni. Simonnak eszébe jutott Drégely, akiről azt hallotta, hogy Dél-Amerikában van egy piarista kolónián, gyakran ír a rendtársainak. Jól megvan, átképezte magát spanyolra, de azért olaszt is tanít. Talán ma se hordana szemüveget, ha Drégely nem mondja. Azóta se romlott a szeme, még a szemüveges mindig kérdi is: kell magának egyáltalán szemüveg? A lányos arcú Tóth Béla is kiment, pedig azt csak magyarul beszélve tudta elképzelni. Autómérnök Japánban. Nem rossz. A világ átjáróház lett, pedig Simon mindig azt kereste ezekben a kisvárosokban, hogy az egyik oromzaton, szintén elnagyolt betűkkel, csak ki kéne írva lenni: „Itt élned, halnod kell.” A sors kemény gubóba zárja az embereit, egy városba, egy tájba, országba, de főként népbe. Nem abba a népbe, a nagy magyar népbe, hanem egy nyelvi és történelmi, földrajzi s főleg szellemi gubóba, mely korlátaival növeszti ki elidegeníthetetlen selymét. Ez a kis nyakkendőbolt éppúgy elhagyhatatlan a maga nyomorult kereskedelmi kultúrájával, mint mellette a lógó fél marhák a világos hentesboltban. Ezek azok az emberek, ezek azok a boltok, az erőlködő írók színes kis könyvei sorba állítva a kirakatban, a szellem egyedüli áramlásai. A fehér kabátos rendőr, aki nem sokat törődik az idegennel, s egyáltalán a közforgalommal se, de hát itt nincs is közforgalom. A várrom kicsi. Alig látszik a dombon, inkább törmelék. A WC örökké zárva. Egy kis kerti szék pedig ki van állítva a női bejárathoz, de zárva van. Az egész vártér is elhagyatott, a kis műanyag italbolt tulajdonosa könyököl a félig üres polcok előtt, kinéz, nem is nagyon töri magát. Néhány zacskó cukor, pálinka, sör, papírpoharak, egy csap. Nem nagyon díszes. Egy lány, feltűnően szép lány keresztbe tett lábbal áll egy négylábú vaskazetta előtt, ami fehér ronggyal volt letakarva, alatta sárga lángosok. A lány elnéz, le a dombról, kezét félig az arca elé tartja. Az ásatások évek óta ugyanúgy állnak, kis piros-fehér lécekkel elhatárolva a nem folyó munkálatok. A nagy parkban két autó, idegen rendszámokkal, bennük fényképezőgép, színes folyóiratok, gumiállat. A Tanítóképző nagy ablakai porosak, nyár van, olyan, mint egy raktár, nem használják semmire. Innen le se lehetne lőni senkit, Kennedyt se. Az elkanyarodó nagy út kivezet a poros kis utcák felé, egy nyomókút szájából lassan csöpög a víz, alul a kövezet mutatja a talaj egyenetlenségét, a síkos talpak koptatását. A kapuk alacsonyak, a sárga falba mélyesztve barna faburkolat látszik, a leveleknek csak egy fűrésszel vágott rés. A házszám magában áll, egyszerűen huszonkettő. Az utca nevét nem találja Simon, de különben is mindig ugyanazok az utcák, József Attila, Kossuth, Rákóczi, Lenin. Minden városban, igaz, nem nagy dolog. Egy fiú a parkban játszik, tizennégy éves forma. Egy új, kétemeletes ház virító tetejére akar feldobni egy petyhüdt gumilabdát, kis srác asszisztál neki. A labda az eresz alatti falat verdesi. A fiú megint dob, az ablakpárkányról pattan vissza a labda, és leül a homokba. Tényleg magasan van. „Megengeded, hogy megpróbáljam?” Simon már bánja, hogy szólt, a fiú nem válaszol, nézi. De most már mindegy. Fölemeli a labdát, csak félig van benne levegő. Meglendíti a karját, dob, a labda az eresz alól visszahull. Talán nem is lehet feldobni. Még egyszer a labdáért megy, nekirugaszkodik, nagyot dob, a labda eltűnik a lapos tetőn. Nézi a két gyereket, azok visszanéznek rá, mint egy idegenre. „Egy kis cukorra hadd adjak pénzt” – egy új tízforintost nyújt a nagyobb fiúnak, az csak áll. A kicsinek nyújtja, az csak áll. Kár volt már belebonyolódni. Aztán megint a kicsi markához viszi a pénzt, az elhúzódik, Simon elvörösödik. „Vesztek rajta egy kis fagylaltot.” A kicsi markába nyomja a pénzt, az lesütött szemmel áll. „Nem tudjátok, hol van a Naphegy utca? – A kicsi megrázza a fejét. – Itt kell lenni valahol a közelben… Fetteréket nem ismeritek? Erre van valahol.” „Itt le kell menni a térre, onnan jobbra vezet egy kis utca, annak a keresztutcájában laknak.” A nagyfiú egy szuszra eldarálja. „Köszönöm.” Simon továbbindul, a nagyfiú fölkiált egy láthatatlan gyereknek a tető irányába: „Hozd már azt a labdát, ne vacakolj!” Simon lemegy a kis térre, visszanéz a két gyerekre, látja, a kisfiú leteszi a földre a tízforintost, aztán mennek be a házba. Magyarországon.

A zöldséges bódéja körül legyek szállnak. De a gyümölcs gusztusos, a karalábé le van csupálva, fényesre törülve, halványzöld színe ragyog. A paradicsom már áttetszően piros, inkább világos a gyors éréstől. Narancs nincs. „Görögdinnye van, kérem. Most görögdinnyének kell lenni. – Az árus fölemel egyet, ütögeti, visszateszi. – Meglékeljem?” „Nem, mindegy. Attól sem lesz jobb.” „Na, ebben nem fog csalódni, igaz, kicsit nagy. Nem baj? Kilenc kiló hatvan.” „Nem baj… Csak úgy viszem…” Milyen hülyeségeket mond az ember Magyarországon. Simon nevetségesen egyensúlyoz a nagy dinnyével. Hol az oldalához fogja, hol a tenyerén viszi, mint egy fölfúvódott cintányért. Minek ez a görögdinnye? Az úton lovas kocsi hajt át, még az is megnézi. Leghelyesebb volna nagy erővel elgurítani a járdán lefelé, begörögne egy reménytelen ház kapuján, ahol egy-két gyerek nekiesne.

„Nézzétek, ki van itt! Na, ez igazán rendes dolog! Mi az? Görögdinnye? Na, tanár úr… ez igazán. Még nem is ettünk az idén görögdinnyét. Nézd, Lajos, mit hozott nekünk ez a drága ember!” Fetterné azt se tudja, hova kapjon. Leteszi a kötést, az alapkötést, amit száz éve köt minden vidéki asszony a lányának meg a fiának, és az ura után kiált. „Addig ide tessék leülni. Mit hozzak? Hozzak egy feketét vagy valami italt? Esetleg hideg sört, tanár úr? Hozok hideg sört. Jaj, de örülök! Lajos! Nem tudom, hol lehet a férjem. Nemrég jött meg a munkából, más ember rendesen pihen, de ő a WC-ajtót javítja. Hogy bemennek a legyek. Tudja, ebben az országban annyi légy van, azt hiszem, nincs még egy ország, ahol ennyi légy volna. Voltunk Szicíliában is, de nehogy azt higgye, hogy ott ennyi légy van. Sehol! Én nem ölném meg, higgye el, nem tudok semmit megölni, semmit. Még a legapróbb bogarat se. Volt már Szicíliában? Milyen butákat kérdezek. Mesélte a múltkor, hogy volt. Jaj! Nem tudja elképzelni, tanár úr, milyen egy ilyen kisvárosi nyár. A semmi. Maga a semmi. Még jó, hogy van az a rendes uszoda. Egy hete jöttünk meg Franciaországból, a sógornőmék laknak ott. Jaj, persze, tudja, hisz írtunk egy lapot magának. Megkapta? Persze hogy megkapta, már egy hónapja. Hogy mennyit emlegettük! Elmeséltem a sógornőmnek magát, mondtam, hogy nincs még egy ilyen ember. Azt mondja, náluk a papok egész modernek. Bicikliznek, autóznak, na, mondtam, itt nem jut arra, hogy autójuk legyen. Persze, nem is az autó számít… Nem volt nap, hogy szóba ne került volna. De, komolyan mondom! Várjon, adja már ide azt a dinnyét, csak beszélek itt. Lajos! Ide üljön le. Vagy behűtöm a dinnyét, na, ne gondolja, hogy frizsiderbe, de van egy olyan mély kutunk, jobb, mint a jégszekrény. Kávét hozok…”

Bemegy az asszony, Simon maga ül a verandán. A színes üvegek kockásan vetődnek a terítőre. Fonott, régi fehér székek. Egy nagy szekrény, rajta füzetek, Egon bizonyítványa. Jeles, jeles, jeles… jeles… Simon maga is elgondolkodik, hogy lehet az, hogy ilyen jó bizonyítványa van a fiúnak, nem sokat tanul. Csak nem kedvez neki? Egon jófejű gyerek, de nem sokat törődik az egésszel, inkább zenét hallgat, kirándul. Hogy magyarból nem érdemli meg, az biztos, ha belegondol. Majd szigorúbban fogja fogni. A falon kis kép: A nyitott ajtóban ácsorog egy kétéves kislány, féloldalra dűtött fejjel. Előtte nagy kutya, fehér nagy kutya, majdnem eltakarja. A gyerek szája sírásra görbül.

„Ja, azt nézi, tanár úr? Vali. Ugye, nem lehet ráismerni? Olyan, mint egy utcagyerek. Bezzeg most! Én nem tudom, mi ütött belé – képzelje, öltözik! Emlékszik, hogy nem sokat adott magára. Valami fiú lehet a dologban. Az uszodából se jár haza pontosan, de én szabadságot adok neki. Ne haragudjon, ha én nem adnék neki szabadságot, hol találna? Egy ilyen kisvárosban. Tessék a kávé, Lajos mosakszik a tanár úr tiszteletére. Csak nem állítok be ilyen koszosan! Tisztelik ám itt magát. Igaz, hol nem? Én nem vagyok híve a fegyelmezésnek, tudom, hogy maga sem. Ahogy mondta – szabadságra nevelem őket. Na, Egont nem is kell. De Valira ráfér. Mindig csak a könyveket bújja. Amiket magától kapott. Mi az, most már barlangászattal fog foglalkozni a kislányom? Nem elég magának a fiam? Tegyen bele cukrot. Franciaországban teljes szabadság van, mondanom se kell magának. Nem is értem, mi folyik ott. Esküszöm, mi sokkal tisztességesebben járunk, mint ők. Nem mondom. Lányok mezítláb az aszfalton, fekete fiúkon csüngnek. Sokszor mégis örülök, hogy Magyarországon élünk, már csak a gyerekek miatt is. Na, nem mintha félteném őket. Mondja, tanár úr, mit csinál maga az én gyerekeimmel? Megbabonázza? Nem lehet semmilyen észrevételt tenni… a Simi azt mondta, a Simi nem értene vele egyet… még a kuglófra is azt mondják: A Simi nem szereti az édességet, nekünk se kell megenni! A kuglófot! Most mondja meg! Nem haragszik, biztos tudja, hogy Siminek szólítják. De nem lehet bírni velük. Sokszor arra gondolok, egyszerűbb lenne, ha a lányomat is maguk nevelnék. Vagy maga. Most meg ez a barlangászat. Mióta Egon volt magával a barlangban, nem lehet bírni Valival, hogy ő is megy. Mit csinál maga velük? Katonát akar belőlük? Terepjárókat, alpinistákat? Na, csak viccelek. Hősöket? Már néha magam is haragszom magára. Többet kíván tőlük, mint egy felnőttől. Maga is ilyen gyerek volt? Persze. El tudom képzelni. Futni, ugrani… Képzelje, most Vali valami lőtanfolyamra jár, tízeseket lő. Hogy minek? Én, őszintén, jól megvoltam lövés nélkül. Elég volt a háború. Na, maga nem marad el a francia papoktól, nem féltem. Azok nem hajtják így a gyerekeket. Na, csak viccelek. Mindenre van elméletük. Délután nem merek ledőlni egy negyedórára, mert maga, érti, maga nem engedné meg! Csak végignyúlok egy percre a kereveten, Vali átmegy a szobán, lerúgom a cipőmet, mert szorít, azt mondja, ha ezt Simi látná… Hát kicsoda maga? Az isten? Lassan beköltözik a hálószobánkba. Ha tíz percet ráhúzok vasárnap, már bekiabál valaki: A lustaság fél betegség! Ez biztos a maga mondása. Maga európai mértékeket alkalmaz, kedves barátom. Ez itt mégiscsak a Balkán. Ne felejtsük el. Már én is rettegek magától. Mit én is? Csak én. Lajos este tornászik. Ne mondja el neki. Fekszik az ágyon, és tornászik. Emelgeti a lábát, egy-kettő, egy-kettő. Nem tudja, hogy látom, különben nem csinálná. De a másik szobában ülök, és a rádió oldala tükröződik. Lajos, mondd, olvasol? Azt mondja, igen, most olvasni fogok. Ismeri ezt a kegyes hazugságot. Fölforgatta a családot, szóval, kedves tanár úr. De örülök, hogy látom! Milyen volt a fekete? Megtömtem, az igaz. Tudom, hogy szereti a feketét, és csak erősen! Bár minden ilyen erős lenne! Mint maga.”

Simon a fekete aljára néz. Ez jó család, de ilyen alig van. A családokat kívülről kell szemlélni, lélekhosszú távon, akkor föl vannak öltözve, kimértek, mint egy francia négyes. Nyilván nincs baráti család, semmilyen család – ez illúzió. Magunk vagyunk. A szülők két bástya, be lehet velük rossálni. A gyerekek a futók, csak keresztül-kasul rohangálnak a táblán… Milyen jó, hogy nincs gyermekem… Nincs családom… Nincs senkim. Lelki szegény vagyok, mint a verebek. Milyen jó verébnek lenni, Siminek, a Nagy Szürke Verébnek, akire csak Istennek van gondja, és neki Isten csipogó dicséretére. Az emberek borzalmasak, ha kiteszik a belsejüket. A magány emésztő, de szabad táv. Mint a futónak, belefuthat a világba vagy jó esetben Isten célszalagjába. Hogy bírják ki egymást? Rengetegen nem bírják ki egymást, nem csoda. Egy nap egy zavaró feleséggel, és vége a gondolatoknak. A munka szabadságának. És akik elválnak? Külön a maguk újonnan szerzett nyomorúságával, félbehagyott életével, az olasz válások tortúráival vagy közös megegyezéssel? A bútorok, a tv. Kié lesz a tv? És a gyerekek? Ember szelídítette gyerekek? Hazajön apu, a nagyon nagy apu, aki csokoládét hoz és mikulást? Karácsonykor itt alszik? Hol aludjon? Nem. Este tizenkettőkor elindul a város másik felébe, hogy a kihalt úton egyedül menjen a kicsiny Jézus születése napján. Legalább egyedül van. Apu – ez olyan tág fogalom. Mondanák ma. Apu gyakorlatilag nincs, apu egy elvi jelenség, a mérnök, a kereskedő, a lakatos, apu a mosolyok apja, az ajándékok apja, az unalom apja. Hogy unjuk aput! Apu milyen borzasztóan unalmas. Ahogy erőlködik, beszélget, uramisten, beszélget velünk, akiket jókedvében nemzett a nemzet és maga dicsőségére. Apu nem használható. Mint a föltépett cukorstanicli, amiből megzabáltuk a cukrot. Legyen neki jó napja. A hülyének. Az apának. Az, aki elhagyott minket. A szemét alak, végeredményben. Végeredményben minket mindenki elhagy, mert anya meg szomorú. Az az idegen bácsi, aki olyan körmönfontan ül csak, és zenét hallgat, az még rosszabb. Félelmetes az az ember. Hallgat, és idehozza azt az idegen szagát a mi jól kialakult lakásunkba. Anya kávét ad neki, anya újabban cigarettázik, ügyefogyottan cigarettázik, mintha ezzel bosszút állhatna az elment emberen. Anya milyen idétlen! Eseng, magyarázkodik, egyedül van, mint a lepra. Igen, ez az egész egy lepratelep, mi tudjuk. De még kitart, végsőkig kitart ez az anya, ez egy rendes tag legalább, ez gürizik, Magyarország gürije van benne, többet edz, mint az elhanyagolt Szűts Lala. Újabb meccsre készül, de mi itt, a magányos gyerekágyban látjuk, hogy újabb meccs nem lesz, drága szűcslaláné, mi ezt jobban tudjuk, mint ön, ez az eltiltás örökre szól, a maga szűzi lelkének, a maga családi lelkének, eleinte azt hiszi, egy évre, két évre, de mi, igen, mi, ez a lenézett nemzedék, ez a révült zenét hallgató, atombombás nemzedék tudja, hogy nem egy év, nem két év, ez a családi letiltás örökre szól, maga csak járjon, asszonyom, a munkahelyére, vásároljon az ABC-ben, lelkiismeretesen, fillérről fillérre, de mi, tetszik tudni, mi tudjuk, hogy ez a maga kipurcanása, anyukám, ez az elhagyott feleségek panoptikuma, ezt Madame Sériée megrendelheti a viaszöntőnél, ezen rajta lesznek a nemi ráncok, lélekráncok, ha tetszik, nemcsak az elhagyatottság ráncai, a saját ráncai, miket tűvel sem lehet összefoldozni, az maga a tragédia, ami elől sehova nem lehet menekülni! Mi addig eljátszunk babáinkkal, katonáinkkal, kifestőkönyveinkkel, de ez maga a tragédia, egyszerűen. „Tessék lefeküdni!” Tudjuk. Nekünk le kell feküdni vékony lábú paplanaink alá, úgyahogy mindenünk megvan, de nincsen semmink, nagyságos asszony, tőlünk mindent elvettek, észrevétlenül, mint hernyótól a levelet, nem szövünk új gubót, mi már jól megtanultuk, hogy lefeküdni, lefeküdni, lefeküdni – ez az egyetlen megoldás, beletemetkezni az egyetlen vágy üres álmába, a halott vágyba, mely meg sem született bennünk, de hamar lefeküdni a jó test mellé – Amerikában, Franciaországban, Dél-Magyarországon – lefeküdni, mindenáron, hogy legyen egy ágy, ahol fölébredünk. Ágyban akarunk fölébredni, tökéletesen nyomorult ágyban, de ágyban, megvédve álmaink hidegétől, a sárkánytól vagy a torkot szakító késpengétől. Jó a test, jó a test – ismételgetjük magunkban, mint az indiaiak a lelket. Mi a testet ismételgetjük. Na és? Inkább jöjjön apu, az a borzalmas apu, a maga becsomagolt vagy gyertyagyújtós ajándékaival, míg mi a konyhában gubbasztunk, és várjuk az ünnep végét? Énekeljünk, és közben arra gondoljunk: Pásztorok, pásztorok öklendezve? Apukra gondoljunk, akik a félrecsúszott nyakkendőben izzadnak a fa mellett, és nézik a gyertyák nem-krisztusi, de fénylő fényét? Együk meg vele a toroköklendező halvacsorát, miközben lessük, mikor jár le az utolsó busz ideje? A legutolsóé? Hogy hazamenjen? Haza? Hova? Új nők puha karjaiba, ahol fogadja őt az itthagyott semmi? Tartár nem kell? Nem kell tartár! Öntsük rá a rohadt világra, Nixonra, Goldwaterra, a nemi szocialistákra vagy a melléküzemágakra. Egy nagy löttyentés a melléküzemekre! A kisiparra, anyám! A helyi kisiparra, aki nem tudja megjavítani a csapot tíz hónapja, csöpög, mert nincs tizennégy forintunk, hogy kiegészítsük az ötvenhatot hetvenre. Apa, a tökéletes, adhatna 14 forintot, akkor rendbe jöhetne minden. De tizennégy forint két féldeci konyak, anyám, amit a te feledésedbe feccölt bele ez a nyomorult öregember, aki alig negyvenéves. Ugyan, anyánk! Tartárt az egészre! Borsot tettél bele? Mustár? Egyél még, leányom, szereted a tartárt? Nem szeretem! Gyűlölöm a tartárt, és ha egyszer kezem közé akad egy fickó, aki szereti a tartárt, azt mondom neki: ki innen! Ki a lepedőn hagyott foltjaival, a lihegésével, a rám tapadó testével – ki innen! menjen a francba! nekem elég volt a tartárból! Ráöntöm a fejére, az akármilyen szép szemöldökére, a mellére, a szerveire, ki innen, barátom, nem eszünk tartárt! Szabad akarok lenni! Szabad, nem ahogy elő van írva a szociáldemokráciába, nem egyenlő akarok lenni – szabad! Az isten verje meg! Zenét nekem, zenét a füleimnek – hogy ne érezzem szagát a szüleimnek! Semmi mást, csak zenét, igaz, otromba, földúlt zenét, amely nem vezet sehova, csak önmagamban, ne nyúlj hozzám, te átok, nem a két szemedért hallgatom az andalító Sárga Rózsát… El ne hidd, hogy mi mindent megbocsátunk! Nem. Nem ismerjük a mentségeiteket. Majd magyarázzátok egymásnak – minekünk ehhez az ünnephez semmi közünk! Mi magányos létezők vagyunk. Mi látjuk, merre megy ez a hajó. Ne dúdoljátok, hogy: „Este, este árnyak ingnak, és becsukjuk ablakinkat!” Nem csukjuk be! Jöjjön, aki jönni akar! Egy arab vagy egy szerecsen, az idegenlégióból akár! Csak ne legyen nyakkendője!

„Tudtam. Tudtam, hogy nincs nyakkendője! Hát nincs annyi pénze, hogy egy nyakkendőt vegyen? – Vali kipirulva, az uszoda páráitól áthatva áll a veranda ajtajában. – Hát még egy nyomorult nyakkendőre se telik?” Kimegy, ledobja az úszócuccot.

„Ne törődjön vele, velünk is ilyen. Szemtelen.”

„Dehogyis.”

„Te Lajos, ez a Vali olyan szemtelen a tanár úrral, hogy az már megengedhetetlen.”

„Persze. Ilyen. Örülök, hogy itt vagy. Egon is mindjárt jön. Ne haragudj, de a WC-t, érted, nem lehet bezárni. Tele van léggyel.”

„Dehogyis. Csak gondoltam, meglátogatlak titeket, erre jártunk egy csoporttal a Bükkben.”

„A Bükkben?”

„Igen, itt kirándultunk, gondoltam, ha már itt vagyok, benézek hozzátok.”

„Jól tetted. De mit kerestek ti a Bükkben?”

„Gesztenyét, ha ez jó.”

„Gesztenyét, hallod, Ágnes, gesztenyét! Ráismerek a tanár úrra! – Fetter kimosakodva ül le a verandán, ajkán duzzadt foltok. Beszél. – És mit akartok ti a gesztenyével?”

„Á, csak úgy mondom. Kirándultunk, a csoport elszéledt, én meg ott maradtam magamban, gondoltam, beugrok. Egon?”

„Egont nem találod itthon. Megy-jön. Én nem tudom, hol lehet, de alig vetődik haza negyvennyolc óra után.”

„Az a helyes.” Simon mit mondjon?

„Hallod, Ágika, azt mondja, az a helyes. Nem csoda, ha nem járnak haza. Hol az a görögdinnye? Nem görögdinnyét hoztál, azt mondták?”

„De. Egy görögdinnyét. Nem… csak… hogy valami…”

„Ágika, hozd be azt a rettentő görögdinnyét!”

„Jó, jó… hozom már. Látja, ilyen. Görögdinnyéről szó se volt, de ő már ilyen. Szóltam a lánynak, Katinak, hogy hozza be. Vali! Vali, hol vagy? Nem lehet ezeket előszedni.”

„Nagyon jó. Te, tudod, hogy jobb bizonyítványt adtál Egonnak, mint amit érdemel? Ne adj jobb bizonyítványt. Hadd érezze, mi a műveltség. Én, megmondhatom neked, többet tanultam akkoriban a papoknál, mint az egyetemen. Volt egy történelemtanárunk, az az összefüggéseket tanította, érted, az összefüggéseket…”

„Na. Már görögdinnyét eszünk?” Vali leül, néz az abroszra.

Kati hozza a görögdinnyét, tálcán, imbolyog rajta a golyó. Haja hátra van fésülve, valami rézcsat fogja össze hátul, középen elválasztva. Kötény van rajta, arca szabályos. „Nézd meg, mindig cigánynak nézik, már festeti a haját. Hogy ő inkább vörös, mint fekete.” Kati imbolyog a dinnyével. Lábszárai merednek a kurta szoknyából. Éles homloka kiugrik a lámpafényben.

„Civilben milyen muris, mi, anya?” – mondja Vali. Nyúl a dinnyéért. Kati átadja a tálat, a dinnye lecsúszik a sima felületről, a padlón nagyot reccsen. Vali fölkapja a fejét. „Nem akartam…” Kati fölemeli a félbetört dinnyét, nem tudja, mit csináljon vele. Aztán azt mondja: „Most mi legyen?” „Mi legyen, mi legyen, ha már ilyen ügyetlen vagy. Inkább ügyeskednél, mint hogy a hajadat festeted.” Lajos is lehajol, szedegeti a tört dinnyerészeket, magokat. „Én vagyok a hibás” – mondja Vali. Kati kisündörög a lábával. „Te még ilyen agyalágyult lányt nem láttál, kérlek. Ezen nem lehet eligazodni. Ilyet is csak mi tudunk kifogni. Néha azt hiszem, megért két szót, aztán olyan, mint egy fogyatékos.” „Az is, hagyjad már, apa…” – röstelkedik Fetterné. „A menhelyről való. Vegyél, kérlek, tied az elsőség” – nyújtja Simonnak a kést a házigazda. Simon keservesen szeletel a dinnyéből. „Hogy jutott eszébe dinnyét hozni, tanár úr? Nálunk senki se szereti a dinnyét.” Vali a késével pöcögteti a tányér szélét. „Mindenki szereti, és fogd be már a szádat.” Fetter jelentőségteljesen ránéz a lányára. „A legédesebb az, hogy amíg taknyos gyerek volt, tegezte magát, most meg finnyáskodik.” Fetterné elveszi Vali kezéből a kést. „Most is tegezhetem, ha csak az kell.” „Persze, az sokkal barátságosabb, Vali… – Simon kezet nyújt a lánynak. – Na, akkor szervusz!” Vali jól megrázza Simon kezét. „Egy kis rumot hozass be, Vali, azzal leöntjük, jó?” – fordul Simon felé Fetter. Simon vállat von. „Igen. Franciaországban mindig leöntöttük egy kis rummal a dinnyéket, emlékszel, Vali?” Fetterné a lány után kiált. „Nem emlékszem” – hajol vissza az ajtóba Vali, és rákacsint az anyjára.

„Nem értem ezeket a fiatalokat. Ez a Vali is teljesen megbolondult.” „Ugyan, apa, hagyd már. Nem kell a tanár úrnak bemutatni a fiatalokat. Ez a foglalkozása.” „De akkor is. Még jó, hogy a mieink a hajukat nem növesztik meg. Én nem tudom, hogy van, de nem engedném. Nézd meg, hova jut a világ. Mit szólsz Amerikához?” Mit szóljak – gondolja Simon –, mit szóljak e pillanatban Amerikához – Magyarországról? „Rettenetesnek tartom. Azért kézbe lehetne ezt venni. De nem akarják. Elszabotálják az erőteljes intézkedéseket. Állítom, egy hónap alatt rendbe lehetne tenni egész Amerikát. Persze nem ilyen kesztyűs kézzel. Hogy a vádlott nem kíván vallomást tenni! Más megyeszékhelyre akarja vitetni magát, mert ott elfogultak! Mivé válik így a jog, nem? Egész tűrhető ez a dinnye. Nagyon jó gondolat volt. Vágjál még egy darabot. Mit szólsz ezekhez a Mansonékhoz? Példátlan, nem?” „Hát szomorú. De milyen lehetett az a környezet, beleértve Sharon Tate-et…” Simon rázza a fejét, hogy nem kér dinnyét. „Kicsodát?” „Sharon Tate színésznőt, aki ezekkel együtt szórakozott. Azt hiszem, az ilyesmi nem véletlen, vagy legalábbis nem egészen véletlen.” „Csak nem azt akarod mondani, hogy az áldozatok a hibásak?” „Nem. De valahogy összefügg, hogy éppen őket, éppen ilyen brutálisan. Valami rettenetesen kihívó lehetett abban az életmódban, amit azok éltek, ami egy ilyen őrültnek pláne megzavarhatta a fejét. Nyolc hónapos terhesen… hm… éppen Mansonékkal viháncolni…” Simon már bánja is, hogy ezt mondja, mert Fetter rákap. „Hallod, anyuka? A tanár úr még védi őket! Ez döbbenetes. Te a gyilkosokat véded? Hát ezek minden emberi formából kivetkezett, fogyatékos páriák! S az ifjúságban is ez lappang. Nem tudnak már normálisan élni, hasis, marihuana, pornográfia nélkül élni. Azt hiszik, csak ilyen veszélyben és izgalomban lehet. Ez minden fekély kezdete. A bűnözés is jó – mert veszélyes. Izgalmas. Fölfokozott idegállapot. Ugyan. Tudod, kinek volt a jelszava: veszélyesen élni? Mussolininak! Ez a fasizmus kezdete. A veszély méreg. Hidd el nekem, mi tapasztaltuk ezt. Te már nem emlékszel rá… Ártatlan kis cserkészetekkel kezdődik, közös énekekkel, tüntetésekkel, földúlt társadalmi szokásokkal, izgalommal. Veszélyesen élni, ismerem ezt… Először tüntetni, aztán ölni. Ne viccelj, el se hiszem, hogy ezt mondod. – Vali az ajtóban áll, könnyű ballonkabátot terített magára. – Veszély. Nem bátorság ez, hanem önbátorítás. A gyávák eszköze. Mint aki annyira fél, hogy kimerészkedik a tetőre…” „Ne már, apu. Ugye, nem haragszik meg… ugye, nem haragszol, ha elmegyek? Megbeszéltem valakivel, hogy hétre találkozom, nem tudom már lemondani…” „Dehogyis!” „És mi lesz azzal a barlangi túrával, amit ígértél? Csak ígéret marad?” „Nem, nem. A téli szünetben megcsináljuk. Mondjuk, szilveszterkor. Eljössz velünk?” „Persze, azért kérdem. Addig még úgyis találkozunk. Na, megyek is. Viszlát, társaság!” Vali int egyet, és kimegy. „Azt meg se kérded, hogy megengedjük-e?” – kiált utána az apja. „Igen, tanár úr, nem túl veszélyes ez egy lánynak?” „Hát ők nem jönnek a vizes részbe. Azt hiszem, nagyon szép lenne nekik is. Mért lenne veszélyes? Ha Egont elengeditek…” „Csak ne legyen nagyon veszélyes. Csak ne legyen valami baj! – Fetterné föláll, megigazítja ruháját. – Persze a rumot várhatjuk.” Kimegy. „Ez a lány, ez a Kati se épeszű, azt mondhatom neked. Még megérjük, hogy ez is elmetszi a torkunkat. Akkor is azt fogod mondani, hogy mi vagyunk a hibásak? Hogy befogadtuk? Akkor ne mondd azt, ha látsz minket itt átvágott torokkal, hogy mi is összeszűrtük vele a levet! Temess el bennünket tisztességesen, a római katolikus anyaszentegyház békés szertartásai szerint…” Nevetnek.

Simont egy kis szobába fektetik, az éjszakába nyúló beszélgetésből már nem szabadul. Málnaszínű szekrény, két kis szék, kerek asztal meg egy dívány van benne. A merev, friss ágynemű lenszagú. Vali szobája volt, amíg át nem alakították a házat. A szekrény középső rekeszében még itt hever egy-két füzet, színes írásokkal, négy-ötféle tintával. Aranyszürke bársony kék-lila tengerzöld selyemfehér fekete-arany mélynarancs kőfekete március-zöld tűfehér tűfehér tűfehér…

Simon hanyatt fekszik, amikor kopognak. Abbahagyja az imát, kiszól: „Tessék.” Kati somfordál be, papucsban, kordbársony köpenyben, kancsó vízzel, pohárral. „Behozom még ezt… hátha meg tetszik szomjazni…” „Sose iszom éjjel. Köszönöm.” Kati megáll egy pillanatra, hajából kiszedte most a csatot, úgy áll ott, mint egy dúlt menyecske, szétálló haja valóban cigányos. „Szerettem volna valamit elmondani a tanár úrnak…” „Majd holnap elmondja. Reggel beszélgetünk még, jó?” „Nagyon fontos… Nem tudom elmondani senkinek… Én… én már nem vagyok lány.” Hallgatnak. „Holnap elmondja nyugodtabban…” „Nem. Holnap nem tudom elmondani. Most csak feküdtem a hátsó kertben, és az jutott eszembe, olyan forró vagyok, most el kell mondanom valakinek, én nem tudom másnak elmondani, biztos meg tetszik érteni… A menhelyből egy magas fiúval sétáltam az erdőben, nem beszélt az semmit, csak hozzám nyúlt… tetszik érteni. Valahogy megrontott. Nem akartam, sehogy sem akartam, de olyan erős volt, olyan hatalmas… Mi lesz velem? – Szeméhez emeli a kezét, a könnyeit törli. – Nem tudom megmagyarázni… Tetszik tudni… elgyöngültem, eleinte viaskodtam, de elgyöngültem aztán, feküdtem csak, mint a bábu… Én nem tudtam, hogy ez így megy… Azelőtt olyan rendesen szólt hozzám, fagylaltot is vett, ültünk a kis presszóban… Segítsen rajtam!” „Ne izgassa magát most. Reméljük, nem lesz semmi baj. Majd holnap beszélgetünk. Most menjen aludni. Jó éjszakát!” „De ne hagyjon magamra ezzel a rettenetességgel! – Simon díványához térdel a lány, kezét a kezére teszi, kapaszkodik bele. – Nem tudom, mit kezdjek magammal… én öngyilkos leszek… Már arra is gondoltam, hogy van itt Fetter úrnak az a sok altatója…” „Butaság, Kati. Nem szabad ilyet tenni, sohasem szabad öngyilkosnak lenni. Na menjen, Katikám, jó éjszakát, menjen lefeküdni szépen.” Simon fölül, eltolja a lányt, az fölegyenesedik. „De nem tudok most aludni. Nem tudok megnyugodni. Arra gondoltam, hogy elmondom magának, ha nem talál olyan alávalónak, biztosan nem vagyok az. Meg vagyok rontva. Érzem a testemben, ég az az egész… Nem tudok most egyedül elaludni… Ha megengedné…” Kati hirtelen kibújik a bugyijából, a fekete nadrágot a karfára dobja, és leveszi a köpenyét. Áttetsző ingben áll ott, melle látszik a lámpafényben. „Csak egy percre bebújok, aztán megnyugszom. Megtisztulok, ha megengedi, meg fogok tisztulni…” A dívány széléhez megy, Simon kilép hirtelen az ágyneműk közül. „Ne marháskodjon! Menjen lefeküdni. Nem lesz semmi baja. És különben is hogy képzeli? Megjátssza itt magát?” Kati nekitapad a testének, átöleli. Nedves szaga Simon arcába csapódik, a sűrű haj a nyakát éri. „A csuda vigye el! Hát nem érti meg, amit mondok?! – Erélyesen megfogja a két karját a lánynak, eltolja magától, aztán penderít egyet rajta. – Menjen aludni, és nyugodjon meg!” Megszorítja a karját, az ajtóhoz vezeti, és kituszkolja. „Ne, ne… Ne küldjön el! Meg fogok halni…” Simon rázárja az ajtót. Jó dolog, nem mondom. Itt ez a nadrág is. Kinyitja a szekrényt, és bevágja az aljába. Minek kellett idetévednie?

 

– És átevezett a túlpartra?

– Áteveztem.

– Közben sem gondolt rá, hogy Valit megtalálhatja?

– Néztem persze mindenfelé, de sehol semmi.

– Mit érzett?

– Mit éreztem? Rettenetes volt.

– Imádkozott?

– Nem tudtam imádkozni. Azt hiszem, gondolkodni sem.

– Nem gondolta, hogy elfogják?

– Mért fogtak volna el?

– Mért? Hát hogy meghalt a lány.

– Sajnos, ez nem rajtam múlott.

– Na de tudta, hogy felfüggesztett börtönbüntetésre van ítélve. Ha most így elfogják, gondolhatta, hogy felelősségre vonják.

– Legfeljebb látszatra. De azt tudtam, hogy mi történt. Magam és Isten előtt tisztán álltam.

– Na de hogy rászánta magát… ilyen kalandra, azzal a tudattal, hogy előzőleg ez a barlangtúra történt, nem is olyan régen, és most újabb veszélybe sodorja magát és másokat.

– Veszélybe sodrom? Hát ki gondolta, hogy öt perc alatt eltűnik? Ki tudhatta ezt előre? Nem volt ebben semmi kaland.

– És mit csinált a parton?

– Mit csináltam? Kivonszoltam a csónakot.

– És?

– És kerestem egy helyet, ahol legalább partra lököm.

– És talált?

– Találtam, vagy húsz méterre.

– És akkor még mindig a csónakkal vacakolt?

– Kivonszoltam.

– És?

– És magam se tudtam, mihez kezdjek, gondolhatja, teljesen meg voltam semmisülve.

– Nem szólt be a strandra?

– Nem volt ott senki.

– Na de nem keresett egy rendőrt vagy víziőrsöt vagy valakit, aki segíthetne?

– Késő este volt.

– Nem is ment a rendőrségre?

– Nem mentem.

– Nem is akarta elmondani valakinek?

– Nem. Mit mondjak el? Hogy belefulladt egy lány a vízbe? Tudtam, hogy nincs segítség.

– Hogy fölkutat egy víziőrsöt, amelyik legalább utánanéz a dolognak?

– Teljesen reménytelennek láttam, hogy nekiinduljanak a sötét víznek, és reggelig pásztázzák az üres Balatont. Mit lehetett tenni? Semmit. Beletelik újabb egy-két óra, míg indulnak, sötétség borítja a vizet, ezen az oldalon hiába keresik.

– Nem is gondolt arra, hogy a lány valahol bent kapálózhat a vízben, és utolsó erejével próbálja fenntartani magát?

– Nem gondoltam erre.

– És mit csinált?

– Eszembe jutott, hogy egyik barátomnak van Földváron egy nyaralója, azokat megkeresem.

– És megkereste?

– Nem emlékeztem az utcára, tudtam, hogy kinn laknak, Szárszó felé. Arra mentem.

– És mikor ért oda?

– Nem jó irányba mentem. Sokáig gyalogoltam, vagy húsz percig. Aztán eszembe ötlött, hogy rossz irányba megyek, nem Szárszó felé laknak.

– Nem is jártak már az úton?

– Nem nagyon.

– De valakivel csak találkozott?

– Egy-két emberrel. Meg bementem a postára, megnéztem, hány óra.

– Hány óra volt?

– Kilenc óra tíz.

– Nem gondolt arra, hogy áttelefonál Zánkára?

– Nem üzemelt a posta.

– Senkinek se szólt?

– Nem szóltam. Nem akartam pánikot kelteni, úgysem tudtak volna semmit se tenni.

– És hova ment?

– Eszembe jutott, hogy a Hunyadi utcában laknak a barátomék, a dombnak fölfelé a harmadik vagy negyedik utcában.

– És megtalálta?

– Aztán megtaláltam.

– Otthon voltak?

– Sötét volt, de fölzörgettem őket.

– És?

– És bementem.

– Mit szóltak?

– Persze meg voltak lepődve.

– Mit mondott nekik?

– Mit? Egyszerűen, amit tudtam kinyögni. Hogy egy lánnyal csónakázni mentünk a túlsó parton, az kiszállt a csónakból, elkapta a víz, elsodorta, nem tudtam megfordítani a csónakot.

– És?

– És hogy a lány belefulladt a vízbe.

– Mit szóltak?

– Mit szóltak volna? Borzalmas volt.

– Nem mondták, hogy jelenteni kéne?

– Nem, nem mondták.

– Tudták, hogy maga ellen eljárás volt a barlangjárással kapcsolatban, fél éve?

– Tudták.

– Nem gondolták, hogy telefonálnak a túlsó partra?

– Nem.

– De miért?

– Arra mentek a hullámok, kizárt dolog, hogy ő kijut, ha én a csónakkal nem tudok kijutni.

– Az újabb felelősségre vonástól tartott?

– Nem tartottam. Mindegy volt, ilyen súlyos esetben a felelősségre vonás már teljesen mindegy volt, gondolhatja. Egyszerűen megbénultam, mintha kifosztották volna az agyamat.

– Cselekvőképtelen volt?

– Nem voltam cselekvőképtelen, de alaposan kivoltam. Kimerültem.

– Mit csinált?

– Hát… teát adtak, meg valami idegnyugtatót. Ők is meg voltak rendülve. Sírtam idegességemben. Mindenáron át akartam jutni a túlsó partra.

– Semmilyen intézkedést nem tettek? Mi lett a csónakkal?

– Van egy húszéves fiuk, annak mondtam, hozza fel a partról a csónakot, helyezze biztonságba.

– A csónakra volt gondja?

– Dehogy. Egy mondat volt az egész, mellékes.

– És maga mit csinált?

– Át akartam jutni a túlsó partra.

– És?

– Az ő autójuk elromlott. De a lakójuk, valami német férfi, mondta, hogy áthoz.

– És áthozta?

– Át.

– Mikorra értek Zánkára?

– Tíz után valamivel.

– Ott aztán mit csinált?

– Elmentünk Budaiékhoz. Elmondtam, mi történt.

– Mit mondott?

– Hogy Vali beszállt fürödni, elsodorták a hullámok, belefulladt a vízbe.

– Ők addig nem is keresték magukat?

– Vali bátyja telefonált a nagybátyjuknak Tapolcára, akkor érkezett, előttünk vagy húsz perccel. Autóval jött ő is.

– Nem tettek magának szemrehányást?

– Dehogyis. Épp eléggé meg voltunk rémülve.

– És?

– Elmentek a rendőrségre. Vali bátyja meg a nagybátyja. Bejelenteni… meg hogy tegyenek valamit.

– És maga?

– Én nem mentem.

– Lefeküdt?

– Dehogy. Vártam.

– Nem gondolta, hogy mégis maga adhatja a legpontosabb felvilágosítást arról, ami történt?

– Tudtam, hogy semmi remény. Össze voltam törve.

– És ők?

– Ők elmondták.

– Hánykor jelentették?

– Fél tizenegykor lehetett.

– És?

– Kiküldtek egy víziőrsöt, az kutatta Valit.

– Meddig?

– Hát… egy óra harminckor tértek vissza, hogy nem találták.

– Mi történt azután?

– Vártam. Aztán három óra után letartóztattak.

– Mit mondtak a rendőrségen?

– Mondták, hogy két óra hosszat keresték…

– Mikor tudta meg, hogy a lány él?

– Másnap délben. Vali Földvárról hazatelefonált, hogy megvan, él, és érte mentek kocsival.

– Tudta, hogy a lány átúszta a vizet?

– Nem tudtam. Ott tudtam meg a rendőrségen.

– Tudja, hogy ezt egy gyakorló sportoló sem tudja megtenni fölkészítés nélkül, rendszeres edzés nélkül?

– Tudom.

– Viharban ez teljes képtelenség. Nem mondták ezt a rendőrségen?

– Persze. A víziőrs nagyon lemondóan nyilatkozott még éjjel. Azt mondták ők is, semmi remény. Annyira lehűl a test, és fizikailag is képtelenség.

– Mit érzett?

– Mit éreztem? Hogy elveszett. Minden…

– Nem vádolta magát, hogy viharban fürödni engedte?

– Gondolhatja, mi volt a fejemben. De nem volt vihar.

– Várjon csak… Itt van a Vízügyi Rendőrség jelentése. „Zánkán a kikötő viharjelző kosárral nem rendelkezik. Így a vízre menő személyek a közelgő vagy meglevő viharról jelzőberendezés hiányában tudomást nem szerezhetnek, hacsak azt viharágyúból vagy rakétából nem jelzik, jelen esetben parancs hiányában nem történt meg…” Parancs hiányában… Na. Nem a vihar számít. Tudja, hogy mennyi ideig úszott a lány?

– Hát legalább öt, inkább hat óra hosszat.

– Tudta, mikor ért partot?

– Nem tudtam.

– Tudta, hogy a parton összeesett?

– Nem tudtam, honnan tudtam volna?

– Tudta, hogy aztán, úgy vizesen, fürdőruhában keresett magának éjfélkor menedéket?

– Nem tudtam.

– Tudta, hogy bement a Kikelet Szállóba, hogy lepihenhessen egy kicsit?

– Nem tudtam.

– Tudta, hogy mit mondott neki a portás?

– Nem.

– Hogy nem engedheti be így, csak személyi igazolvánnyal?

– Nem engedheti be?

– Hogy ne játssza meg magát, inkább menjen valami kéglibe aludni?

– Nem tudtam.

– Hogy azt kérte, hogy legalább egy törülközőt adjanak, amivel letörli magát?

– Nem tudtam.

– Hogy egy köpenyt adjanak legalább?

– Nem tudtam.

– Hogy átúszta a Balatont, majdnem belefulladt, csak egy kicsit akar megpihenni, legalább itt a hallban?

– Nem tudtam.

– Hogy a portás azt mondta, itt nem lehet vizesen a hallban üldögélni, menjen másfelé?

– Nem tudtam.

– Tudta, hogy egy másik, kisebb szállodába is bement a lány?

– Nem tudtam.

– Hogy ott is kért szállást, és nem kapott?

– Nem tudtam.

– Hogy ott is azt mondták, sokan jöhetnének ezzel a mesével, minden este tele lenne a szálloda huligánokkal, ha ezeket beengednék?

– Nem tudtam.

– Hogy egy forró teát kért, hogy majd megfizeti holnap, és nem adtak?

– Nem tudtam.

– Hogy a portás onnan is kizavarta?

– Nem tudtam.

– Hogy nem tudott az utcán hova menni? Tudta?

– Nem tudtam.

– Hogy ha nem találkozik két cseh turistával, akik tudtak valamit magyarul, az egyik szlovák volt, akkor összeesik az utcán?

– Nem tudtam.

– Hogy ez a lány meg fiú kísérte be az egyik szállodába?

– Nem tudtam.

– Hogy nekik volt személyi igazolványuk, és velük szóba állt a portás?

– Nem tudtam.

– Hogy a szállodában nem volt hely, és elküldték őket IBUSZ-szobát keresni, de legalább adtak egy forró teát?

– Nem tudtam.

– Hogy aztán a lány adta rá a szvetterét meg a térdharisnyáját, és úgy jöttek?

– Nem tudtam.

– Hogy ezek az idegenek aztán megkeresték neki az IBUSZ-szobát?

– Nem tudtam.

– És hogy megetették, tojást süttettek neki, teát főzettek neki, ágyba dugták?

– Nem tudtam.

– Hogy ők is kivettek egy szobát, hogy mellette lehessenek egypár órát?

– Nem tudtam.

– S reggel segítettek neki telefonálni, hogy megtaláljon valakit ebben a rohadt országban, tudta?

– Nem tudtam.

– Akkor mit tud maga? Csónakázni?

……

……

……

– Ne haragudjon. Elragadtattam magam.

……

……

– Szóval… volt ideje átgondolni, hogy a lány meghalt.

– Sajnos, volt. De megmenekült.

– Nem gondolt arra, hogy túl sokat játszik a véletlennel, hogy talán túlzásba viszi… ezt… hm… szóval kísérletezést?…

– Nem játszottam a véletlennel. Ez tiszta véletlen volt.

– Nem érzi úgy, hogy már másodszor fordul elő ilyen balvégzetű… hm… kirándulás, hogy túlságosan rábízza magát az eseményekre?

– Egyáltalán. Máskor is kiszállnak a csónakból fürödni, ilyen elképzelhetetlen volt.

– Nem érzi úgy, hogy ezek az események a módszerei ellen vallanak? Hogy érdekes módon mindig úgy csoportosulnak a dolgok, hogy abból ilyen bajok származnak?

– Nem tudom így felfogni.

– Hogy túlságosan kihívja a sorsot, vagy hogy mondjam, ez már visszaélés valamivel, valami ismétlődő törvényszerűséggel, mint egy istenkísértés?

– Nem tudom így látni. Teljesen rajtam kívül álló események sodortak ezekbe a helyzetekbe, a magam részéről, akárhogy is vizsgáltam magamat, nem találtam kísérletnek.

– Arra gondolok, hogy az ember előzetesen is felel az eseményekért, mintegy magában hordozza azok végzetszerű lehetőségét, talán nem is lehet ezt pontosan kielemezni, de minden ilyen történés összefügghet legbenső, legrejtettebb indítékainkkal, valahogy mint a környezet és magunk titkos kapcsolata, hogy a véletleneket kicsit előkészítjük a magunk átláthatatlan folyamataival?

– Nem találtam ilyen összefüggéseket.

– Kételkedett már Istenben?

– Rég nem kételkedem.

– Nem érzi úgy, mintha Isten, hogy a maga nyelvén mondjam, valamit jelezne ezekkel az eseményekkel magának? Mintha valami intést adna, mintha az egyéniségének a sajátságait venné célba, figyelmeztetné?

– Nem hihetek ebben.

– Akkor miben hisz?

– Istenben. Az emberi jó szándékban és szeretetben.

– Gondolja, hogy ez elég?

– Isten a legtöbb, akiben hihetek.

– Nem érzi magát vétkesnek a lány életének a veszélyeztetésében?

– Nem érzem magam vétkesnek.

 

Simon körül elsötétült a víz. A nagy zöld tarajok feketére válnak. A halvány esti jelek kicsillognak lassan a fényben. Egyenletesen kell evezni. Imbolyog a csónak, erre-arra dűl. A természet hűvös és kíméletlen. A szél belekapaszkodik a tréningfelsőbe, a cipzárt súrolja. Előbbre kell jutni, messze van a túloldal. Az északi part lassan távolodik. Simont bezárja a nagy víz. Körülfogja, mint egy élő kelepce, minden létezés lehetősége. Nagy a csend, mintha irgalmatlan lepel bukna a tájra. Csak a víz surrog, ahogy a hajó orrához ütődik. Simon torkában úgy áll a keserű íz, mint lenyelhetetlen folyadék. Ebben a természetben nem lehet megtalálni – senkit. Ez a természet arra való, hogy fölvesse és elnyelje áldozatait, kialakítsa őket, a kapcsolataikat, aztán természetesen, mint természet, visszanyelje magába. A puszta emberi eszközök – műanyag lapok, faevezők, verdeső kormánylapát, mint valami leszakadt gyík, a nedves zsinór – utolsóként őrzik az ember jelenlétét. A víz kinyúlik a láthatatlanba, nem oldja fel az emberi ágaskodást, hanem újra és újra a saját börtönébe zárja. Kicsit előbbre. Nem is a célért, nincs emberi cél ebben a csónakban. Kijutni? Hova? Partot érni, misézni, köszönni, hálát adni, átkozódni, verset mondani, tanítani, hatni, berendezkedni? – ezen az elemen nem lehet berendezkedni, ahogy nem lehetett a föld izzó hátán, a fortyogó lávafolyamok között sem. A határtalan sötét víz egyre jobban körülveszi a hajóst, foltja a csillogásban a felületre úszik, látja önmagát, mint egy torz alakot, aki kapálózik a víz felszínén, erőlködik, izzadsága lassan a homlokára gördül. A haja közt is áll a meleg víz, testének vegetatív kivetítődése, víz a vízből, elem az elemből, kegyetlenül visszahatva egymásra, idegenül egymásnak, mint só és könny, tóvíz és verejték. A magány, a kiküszöbölhetetlen magány zárja körül a hajóst, aki ezen az elemen társakat keres, társakat hoz be a természet veszélyes és lényegében közömbös terepére. A természet kialakítja a benne úszkáló-verdeső ember magányát. A tóban egyedül van az ember.

Vali ötszáz méterre van Simontól. Elérhetetlenül, a földi távok pontos mértéke szerint, ahogy ezt a párizsi egyetemen meghatározták, ennyi elég ahhoz, hogy két ember ne lássa, ne érezze egymást, ne tudjon egymásba kapaszkodni, ne tudjon segíteni egymásnak. Közéjük fekszik a víz, mint egy hideg, nagy bálna, mely sötétzöld testével jobban elkülöníti őket, mozgékony ellenállásával, mint ha kőfalat, ólomfalat húztak volna közéjük. Lassan megfordul. Még egyszer próbálkozik, hogy lásson valakit – semmi. A víz verdesi az arcát, magasra csapnak a hullámok. A part felé próbálkozik, nem lehet messze, még egy kilométer sincs. A hullámok a szájába csapnak, le kell állni, tempózni, taposni függőlegesen a vizet, mert lejjebb-lejjebb bukik. Még egyszer. A szájába tolul a víz, köhög. Most a kezével, lábával egyszerre tartja fönn magát – nem lehet arra úszni. A túlsó part felé kapálózik, távoli fények tűnnek elő, köztük egy magasabb épület fénye. A hullámok megemelik. Nagyon messze van. Nem lehet elérni. De arra kell úszni. Belekapaszkodik a vízbe, mint egy rejtélyes anyába, aki sima hátán hordozza természetes gyermekét, mint jó elem, hánykolódik alatta, lendíti egy-egy csapással előtte. Hirtelen azt gondolja Vali, a víz jó. Emeli, hajtja. Haja az arcára tapad, azt érzi, a nagy elem körülveszi, nincs egyedül. A természetben van, mint madár a levegőben. Egyenletesen, csak egyenletesen. Mindjárt kiérek, pár óra alatt. Nem kapkodni. Barátságosan körülfog a víz. A vállpántját érzi, ahogy igyekvő húsába vág. Az izmok játéka megindul, mint egy természetes rugó – elem az elemben, természet a természetben –, megegyeznek a ritmusaik. Talán csak ringatóznom kéne, és kivinne a hátán. De nem hagyhatja el magát, a hullámok meg-megtaszítják, és elveszti azt a ritmust, melyet a természet ismer, mint a nemzés ritmusát, a lovak váltakozó lábainak ritmusát, kígyók siklásának ütemes siklását a göröngyös földön. Az ősi törvények rettenetes természetességét. Nem szabad elveszíteni, fölbomlik a kar meg a láb ütemes egyensúlya, a csukló meg a hát nem felel a víznek, és jaj neki! Csak szeretettel lehet úszni, szeretve azt az elemet, amelyet alánk ad a sors. A csillagok lassan át-átbuknak a felhőkön, Vali a mindenben úszik, egyetlen a ringó világban, belekapaszkodva az ősanyagba, a természet barátságos bizalmába. Megigazítja a vállpántot, kirúg, tempózik, messze a part.

Simon leáll, a csónak ring a vízen. Körülnéz. Mint az erdő kellemetlen sötétje, verődik körös-körül vissza a víz – senki. Milyen mély lehet a víz? Öt-hat méter legalább. Vali elveszett. Maga előtt látja a széles pofacsontot, a kicsit közelebb levő kőkék szemeket, az orr egyenes vonalát. A haja nedvesen a homlokába csapódott, görcsöt érez Simon a gyomrában, most úgy érzi, mint aki az életet vesztette el. Az egybekapcsolódás lehetetlen mélységét. A természetet vesztette el, talán nem most, de most érzi, Vali képzeletbeli arcán ilyen erővel. Az emberi mozdulatok pontos és meleg békéjét – még hogy integetett, mikor eltűnt! Maga előtt látja kiemelt kézfejét, mint mikroszkóp alatt, ugranak elé a kicsire vágott körmök, a természetes emberi anyagok most az ő halálát hirdetik, a természet halálát. Csak erőfeszítés van meg természet – gondolja Simon –, bennem erőfeszítés él, küzdelem, és nem béke. Gyötrelem, és nem harmónia. Ez a sír, a hullámok sírja most már örökre magába zárja az életet, az egyszerű élet ritmusát. Mindig erőlködni! Elébe villan, ahogy Vali előtte ült, és nevetve evezett saját végzetébe – a háta simán csillogott a délutáni napban. Fuldoklik Simon, mintha füstöt nyelt volna, a vízszag most öklendezteti, mély hullaszagot hoz, kripták és elnyomorított végtagok szagát. Kihajol a csónakból, és a vízbe okádik, de nem jön ki belőle semmi, csak a nyál csorog a száján, a könnye az arcán, a görcs a köhögést a gégéjébe nyomja, arca szétfeszül. A csónak szélébe kapaszkodik, majdnem fölbillen, aztán visszaegyenesedik. Nem bírja lenyelni a nyálát, csak jön föl, föl, egyre erősebb hullámokban, a vízbe köp. Ordítva köhög, mint egy fulladó, ki a természeten kívül került, aki nem tud levegőt venni, aztán nyöszörögve lélegzik. Mintha kiszakadna a belseje az elveszett természet kifordítása után. Evezni kell. Akárhogy is. Nem lát, kapja az evezőt, és csapkodja a vizet. A fuldoklástól kigördült könnyek a szája széléhez érnek, megrázza a fejét, hogy elperegjenek, de a saját ízétől, mint a magány fertőzetétől, újra öklendezni kezd, ellenállhatatlanul. Fojtogatja, összeszorítja a köhögés, mint egy marok, már nem tudja leállítani. Nem tudja kiadni magát, nem tud megszabadulni magától, most, hogy rátört a víz nagy kerületje, az eltűnt Vali képe – érzi, az egész benseje tódulna ki a száján, megszabadulni kívánva magától, de görcsbe fogva magát. Orrából folyik a könny, letörli a keze fejével, öklendezik és nyüszít egy ember önmagától, a természet elveszített idegenségétől. Talán nem most… de Vali képe ugrik elé, ahogy még utoljára visszanézett. Maga előtt látja a talpa vonalát, mint egy kivágott magazinban, amint a csónakon végiglépdel… gyerekláb. Megragadhatatlanul, elveszve a nap utolsó ragyogásában. Minden elveszett.

Vali nyaka fáj, ahogy kitartja a vízből, szinte görcsöt kap. Megcsavargatja a fejét, előrehajtja, de azt sem lehet túlságosan, nem engedi a víz. Oldalra dűti a fejét, ráfekszik a vízre. Így úszik. Arcát félig a vízbe mártva, kezét a vízbe merítve. Nem hideg a víz. Érzi, ahogy a hónalján végigcsurog az úszás iramában. Mióta úszom? Nem az úszás a fontos. Rúgni, tempózni, lökni. Nem az úszás a fontos. Rúgni… Körös-körül nem sokat látni, csak a víz anyaga csobban. Rúgni… Végigmondani. „Tudom, hogy nincs bocsánat…” Nem tudom. Rúgni… Egyenletesen végigmondani. Vali tempózik, a sötét vízben még a magasságból sem látszik, Isten magasából. Halak, emberek. A víz tele van állattal! Millió állati lény él a vízben, s egy ember. Úszni csak. „Tudom, hogy nincs bocsánat…” Lehetetlen, hogy egy sor se jusson az eszembe. Rúgni… Nagyon szaggat. Mi ez? A combtő? Csak a testemet elfelejtsem… Hogy valamit jelentsen… Marhaság. Vali mosolyog… Elnyeli arcát a víz. Talán ha víz alatt úszom egy darabig. Lebukik. Nyolc tempó. Megállni. Lefelé taposni a vizet. Milyen mély? Áll a vízben. Hátra kéne fordulni, és úgy lebegni. Megpróbálja. Csöndes ég, a csillagokat eltakarják a felhők. Magasan vannak a felhők, eső nem lesz. Mennyi ideig nem lesz eső? Még négy óra hosszat? Vagy hármat? Nem lehet lebegni a vízen. Visszafordul a víz-ágyban, elveszti ütemét. Kapkod. Ne kapkodj, fiam. Végig kellene mondani. Végig? El se tudom kezdeni. „Tudom, hogy nincs bocsánat…” Hát legyél, ami lennél… Nem. Dehogyis. Na, itt az ütem. Úszni. Egy. Megint egy. Most! Húzni, egyenletesen. Milyen szép. Megy. A víz befogadja, átöleli. Most! Majd végigmondom. „Este, este árnyak ingnak…” Butaság. Most úszni kell. Nagyobbak a hullámok? Hajtják a hullámok? Előre? Közelebb van az a nagy fényesség? Közelebb van. „Légy, ami lennél, férfi… Légy, ami lennél, férfi…” Igen! Úszni! Elfeledni a testet. Megered az eső, pár csepp hullik. A haja mellett érzi a cseppeket. Ez nagyon gyorsan jött. De csak kis eső, szelíd eső, szép eső… „Légy, ami lennél, férfi…” Nem tudom. Begörcsölök. A combtő szaggat. Megint leáll, a jobb combtövét a kezével meggyúrja egy pillanatra. Simán. Na. Fényesség, a part messze imbolyog, a szálló fényei kiragyognak. Milyen jó, hogy ilyen szállodákat építenek az emberek, ilyen hatalmasakat, jelszállodákat, fényszállodákat, adó-szállodákat, tele emberrel, kapó-szállodákat – a folyosók zegzugain ugrik a villany. „Légy, ami lennél, férfi – A fű kinő utánad!” Vali repes. Ütemben van. A szállodák jók, hatalmasak. A lépcsőn odaszorított aranyrudakkal szőnyeg van. Le-föl járnak az emberek. Az emberek… Csupa ember, hogy mozognak. Együtt vannak az emberek. „A fű kinő utánad…” Az emberek együtt nyüzsögnek a szállodákban. Tányércsörömpölés. Vagy csobban a víz? Csobban a víz, jó. Az emberek rengetegen vannak. Mint egy táncteremben, keringenek az emberek a nagy hallban, sok lezser ember. Fürdőköpenyben, magyarok, csehek, lengyelek. A föld emberei, kinőve a víz árkából, a szélére egy ekkora szállodát építettek, rendes emberek, jó tervezők, a munkások jól megépítettek. Mindenütt vár egy szálloda. Meg lehet szállni. „Tudod, hogy nincs bocsánat…” Milyen földöntúli szállodákat építenek az emberek. Lehet, hogy elporladnak a szállodák? Anyu.

Simon evez. A víz egyenletesen dobja, elfolyik mellette, dobja. Na, megy ez. Evezni kell. Miről mondjak még le? Az egész életről? Talán itt, itt a legmélyebb. Nem fejessel – lábbal. Egészen a fenékig. Valahol hánykolódik egy azóta mozdulatlan test. A haja úszik a vízen. Elsüllyednek a hull… elsüllyednek a halottak? Fönnmaradnak, úsznak szépen a vízen, mint a képek, cikáznak, és ragyogó arcukat az üres égbe tartják? A felhők nem alacsonyak. A karja… a karját eszi a víz, mint a mosószer. Rágja, oldja, rágja, oldja. A körmök mentén fölpukkan egy-egy buborék. Lábbal kéne beleugrani. De nem bírja kiengedni a levegőt. Majd fölvetődik. Ő is fölvetődik. És a két testet eggyé sodorja a víz nyugalma. Az az érintetlen test, az a selyemgubó! A szeme nyitva van? Nyitva van a szemük a vízbefúltaknak? Na, reálisan. A kék szem az égre mered, dehogy mered, forgatja a víz, mint a játék babát. A verejték elönti Simont. Nem lehet így meghalni! Konrád a zsoltárt is elmondta. Melyik zsoltár? Le van ejtve a zsoltár. Az egész élet, a maga kialakult rendszerével le van szarva. Becsapja az élet az embert, mint egy WC-ajtót. Ronda. Az a vicc… A gyárban hallotta: mi a különbség a hasmenés és a halál közt? Semmi. Mindkettőnél ki kell menni. Ronda. Tréfa – ad Deum. Istenhez tréfálódzunk. Márta mért ült a tolókocsiban? Mért? Mért tört el a kezem? Simon a jobb csuklóra néz, sebesen forog önmaga előtt az az eltört, idegen kéz, nem látszik rajta semmi. Bandi hegedül a fáskamrában. Nem is a fáskamrában hegedült. A hidakat lebombázzák. A szállodákat lebombázzák… Milyen nagy már a szálloda! Akkorára építették! „Nem az a fontos…” Apja eszi a csirkét, bort tölt, iszik. Nem néz rá. Az ember az apjáért él. Szeretem ezt az embert? Mély ráncok vágódtak az arcába – az ember az apjához tartozik. Az engedte a magot, az csinálta, mint halhatatlan óriás. Ezt gyűlölni kell? Meg kellett volna mondani neki, egyszer, egyetlenegyszer: Apa… Mi ketten… Az autósnak kölniszaga volt. Elgázolta. Nem jött, azóta sem jött… Simon mindig várta, hogy egy év után, nyolc év után… beállít. „Van levelem?” Flegma hangon kérdezte anyjától. Még tíz év után is, húsz év után is… „Nincs leveled, fiam.” A vassisakos német katonák a Balatonban fekszenek. Nem német katonák fekszenek, hanem a két orosz repülő, akiket tavaly halásztak ki, több mint húsz év után, itt feküdtek alattam. Fölrepültek, azt mondták: „Mása megvár. Szergej, ha ismernéd Mását, azt te nem tudod… Még ezt a felszállást megcsinálom, megmondtam a főhadnagynak, aztán haza… Nem akarom, hogy az utolsó percben… lelőjenek… Úgy nézett rám, mint a hülyére. Vigyázz, ezek idegen gépek. Ezek gépfegyvereznek… Mása azt mondta, három gyereket akar. Az iskolába beállt tanítani. Sztálin – ratatta – Sztálin – ratatta – kapd balra a gépet, nem látod, Szergej? Sztálin azt mondta a Vörös téren… Ne olyan mélyre, Szergej, ez a víz! Mása, azt hiszed, hogy engedte? Majd hazajössz. Én tisztességes lány vagyok… Szergej – ratatta – ezek többen vannak… Ne a vízre… Sztálin mondta… ne a vízre… – ratatta… Kis házuk van.” A számozott kitüntetésekről megállapították a személyazonosságukat és katonai… katonai… díszpompával… Számozott kitüntetések. Előkerült a repülőroncs, a géppuska, az ülés vasváza. Minden előkerült. Irgalmazz nekünk, nemzetközi isten! Gyetvay Kanadában. Gyetvay tud, tanult, abbahagyta a hippiséget… úriember lett. A lány az ágyon énekel. „Kész vagy, Zsóka?” Van, aki moziba szeret járni, és perecet rág. Márta nem rág perecet, a tolókocsiban maga elé téteti gyermekét, a homokpartok gyermekét. Bódi zongorázhatna, ha Bódi zongorázna, talán Isten is odafigyelne. De Bódi nem zongorázik, megsimítja a zongorát. „Pap legyek?” Vali teste azóta… Lesüllyed a víz fenekére a hulla… vagy lebegteti a víz? A harisnyát nem kellett volna Kellner asztalára tenni. Hogy sütemény. Nem kell hazudni. Meg kellett volna mondani Kellnernek: Tanár úr, ez az egyetlen harisnyám itt az asztalon… Csak később vesszük észre. Még jó, hogy a határon azt a késes fickót elengedte. Vali a sziklafalon mászott, barna haja aranydiószagú volt, baromság. Mikor kezd foszlani? A láb lebeg, mint egy földöntúli szerelemben? Le-föl száll? A mi szárnyunk a láb – baromság! Fölemelkednek a női lábak az égre, és szárnyalják az ég kék magasát, kitárva a kitáratlan belsejüket. Pokróccal lesz letakarva, mint ő volt a papszentelésen? Megnézheti? A láb le-föl lebeg, mint egy gyönyörű ritmus, a szerelem ritmusa, az élet ritmusa… Kende miatt kimászott az ablakon. Az ő lábai is lebegtek a mély fölött. A veszély, mint a dinamit, teletölti az agyat – gyönyörűség, de mögötte nincs semmi. Úgy kéne mindenkinek meghalni, hogy lezuhan. Ez az egyetlen halál. Evezni kell. Milyen szép a part, egész közel van. Már az ablakokat is látni. Az ablakokat! Majd a partra ér…

Vali úszik. A hónalja mellett elcsorog a víz. A test elszakad önmagától, és több lesz, mint önmaga. Zsongás. Egy-kettő. Brazíliában kék az ég. A fej zsong, mint egy megrúgott labda. Túl… Az erőkön túl. A test kitárva egy lehetetlen ütemben, a szerelem vizében és zöldjében, fölülmúlhatatlanul. A vízből származtál. Mi ez? Ütődik? Ütődik az ember? Hova ütődik? Jaj! Ez a talaj! Nem, ez nem lehet igaz! „Tudod, hogy nincs bocsánat…” Kik halnak meg az időben? A vízben, a mozdonyok előtt? „Légy, ami lennél…” Csak vissza ne bukjak a vízbe! Vali támolyog. Még a nyakamig ér. Kicsit úszom. Úszni jó. Fürödni jó. „Mi lenne, ha megfürödnék?” A mellemig ér a víz.

Simon fekszik a csónakban. Koncentrálni! Az evezőt beemelni. A nyakam görcse. Kitolom a csónakot. A háta mögött hagyott víz. Vali vize. Milyen messze van!

 

„A megyei bíróság… foglalkozás körében elkövetett gondatlan veszélyeztetés és veszélyeztető helyzetet előidéző által segítségnyújtás elmulasztásáért… – milyen szép a terem, a bírák egyenletesen ülnek, áthajolnak egymáshoz, állnak, egyikük a nyakkendőjét igazítja, idősebb ember, egyszer kérdezett valamit, hogy nem félt-e a kutyáktól. Épp a kutyáktól? Az egésztől féltem… A hang szabályos, tiszta, a fecskék az ablak előtt röpülnek – az előző büntetés letöltésére kötelezi a vádlottat, és összbüntetésként hatévi szabadságvesztésre ítéli… A szabadságvesztés-büntetést szigorított büntetésvégrehajtási munkahelyen kell végrehajtani…”

 

Két szürke egyenruhás ember kíséri Simont. Az inge kéthetes. Lassan kiütközik a szőr, mint a majmok arcán. Leveszi a szemüvegét, a kopott kőfolyosón hangzanak a lépései. Átkísérik a börtönbe. A nagy rácsajtó mellett őr áll. Még őket sem akarja beengedni. A négyemeletes körfolyosók üresen ásítanak. Kulcsok zörgése. A hideg falak közül csend árad. Jobbra. Kis vaslépcsők mennek sorban.

Az egyik őr előreengedi Simont. Milyen nyitott az ablak. Egyetlen ugrás. Továbbmennek. A 143-as cella lesz… Ez is cella. A vasajtók mereven állnak, mögöttük emberek kuporognak. Isten látja ezt? Isten elejtette Simont, a maga erejére maradt, mint minden ember.

– Halló. Csermely doktor úrral szeretnék beszélni.

– Igen.

– Halló! Csermely doktor úr lakása?

– Igen…

– Ne haragudjon, nem tudom… jó számot hívtam-e?… Régről van nekem ez a számom…

– Igen…

– A 625-442-t hívtam… Nem tudom…

– Igen… Ez az a szám…

– Ne haragudjon… Nem akarok alkalmatlankodni… Valami baj van?

– Baj? Baj, baj… Miért lenne baj?

– Ha ez az ő száma…

– Az övé. Mondom. Mért lenne mindig baj? Elég baj van a világon, nem igaz?

– Nem értem…

– No, csak mondom. Ki keresi Csermely doktort, már megbocsásson…

– Lehet, hogy tévedtem. Elnézést.

– Nem, nincs semmi. Nem történt semmi. Csak kérdeztem…

– Én doktor Csermely Ágostont keresem. Nem él már?

– Jaj! Hogy mondhat ilyet? Él ő, nagyon is él. Hova gondol? A Csermelyek sokáig élnek. Sokáig bírják, így is lehet mondani.

– Bocsásson meg, asszonyom, akkor inkább leteszem a kagylót.

– De ne tegye le! Jó ez a szám. Mindjárt… Kit jelentsek be Csermely doktornak?

– Rendelőt nyitott?

– Dehogy nyitott rendelőt! Még csak az kéne! Elég pénzt keres ő az intézetben, nem gondolja?

– Úgy emlékszem, nem sokat adott a pénzre…

– Ilyen jól ismeri? A pénzre valóban nem sokat adott… De mire adott sokat?

– Ne haragudjon… Magam is sietek, nem akarom tartóztatni, csak szerettem volna megkérdezni… Vagy tudni róla… Már nem praktizál?

– Praktizál? Nem rossz szó… Praktizál… Praktizált ő valamikor? Orvos ő, azt mondja meg? Milyen orvos?

– Asszonyom… bocsásson meg…

– Na nem… Csak tűnődöm… Mintegy magamnak teszem fel a kérdést. Mire adott sokat? A szerelemre? A szenvedélyre? Mi az ő életfilozófiája?

– Nem tudom…

– Na látja. Én sem tudom. Segíteni az embereken? Hogyan? Orvostudomány… Az orvostudomány… Kényes ügy.

– Én nem tudom…

– No látja. Ő csak a reménytelen eseteket szereti. Azt hiszem. Vonzza a reménytelen helyzet. Talán ez az ő életfilozófiája. Bár… ki tudja? Nem ismeri az ember egymást. Sehogyan sem. Húsz év után sem. Nem látunk be egymás lelkébe. Ezt ő is vallja. Talán tőle is tanultam. Sok mindent tanultam tőle. Például hogy a feketét vékony kis rummal kell inni. De hát ezt bizonyára maga is tudja.

– Nem tudom. Nem tudom, hogy a feketét csak rummal lehet inni.

– Ne sértődjön meg. Aki megsértődik, annak nincs igaza. Soha nincs igaza. Ezt is tőle tudom. Ha tudná, miket tanultam tőle! Tőle lehetett tanulni. Mindig nagy hatással volt az emberekre. Bizonyára magára is. Ha így ismeri. Ha így keresi. Mert keresik, higgye el, nagyon is keresik… Persze érthető. Aki ennyi emberen segített, aki ennyi emberben tartotta a hitet… Persze a legszerencsétlenebbekben… Ez az ő specialitása, így is mondhatjuk. Nem tudom, miért. Talán mert az egészségesebbek nem kerültek az ő kezébe… Vagy! Akinél tapasztalta, hogy nem elég szerencsétlen, az nem is érdekelte igazán. Valami seb… Valami igazi forradás! Ne haragudjon, hogy nevetek, nem akarom kinevetni. Sem őt, sem a munkáját. Igazi hivatás. Tényleg. De kinek a hivatása? Az övé vagy az eseteké? Most rossz szót használtam. Nem szereti, ha eseteknek hívjuk… az eseteit… Tudja, mitől tudott a legnagyobb dühre gerjedni? Ha ismeri őt, ismeri az orvosokat. Beszélnek, fehér köpenyt húznak, tudományos előadásokat tartanak még a haldokló ágyánál is. Nemhogy a fényes, nemzetközi előadótermekben… Nos, gyűlölte ezt a szót: kázus. Vagyis eset. Emlékszem, egyszer tajtékozva jött haza egy előadásról, talán éppen Párizsból…

– A doktor úr volt Párizsban?

– Jaj! Hol nem volt ő? Mindegy. Dühöngött, mert az előadó professzor folyton kázusozott… Hogy az ember nem kázus. Nem eset.

– Ebben talán van is valami igazság…

– Mi az hogy van! Maga félreért engem! Nem akarom őt bántani! Miért bántsam? Talán ő… nagy illuzionista. Ki tudja? Igen, azt hiszem. Egyszer lelkendezve tért haza, hogy az egyik „esete”… gondolhatja, hogy idézőjelben mondom, szóval egyik betege, egy férfi, nem nő, félre ne értsen… ez a betege aforizmákat gyártott. Igen! Ceruzával rótta kis eszmélkedéseit. Nekem is megmutatta a füzetet, egy agyonfogdosott és párnák alatt dugdosott piszkos füzetet… nos, ezt ő áhítattal hordozta, mint a betege elmegyártmányait… Nem, nem ezen nevetek… Magamon. Hogy még mindig ennyire eszemben tartom. Abban a füzetben írta az a férfibeteg, hogy „ne a betegséget gyógyítsd, hanem a beteget”. Nagyszerű elmeszülemény. Persze hamar rádöbbentünk, hogy valószínűleg és egyszerűen egy görög filozófustól lopta ezt a találmányt ez a szerinte mégis zseniális beteg. Persze voltak eredetibb aforizmák is abban a rendetlen füzetben. Például: „Zsíros kenyér – proletárszendvics.” Egész jó, nem?

– De. Elég jó.

– Nos, hitt a betegeiben. Mármint Csermely doktor. Hitt, hitt. Miben hitt? Tudja, ez elég bizonytalan dolog volt. Mint mondtam, hivatásos volt mindig. Mert ez ugye, hivatás. A lélek betegsége! A láthatatlan sebek gyógyítása. De kinek a hivatása? Nem inkább az eseteké? Hogy megint ezt a csúnya szót használjam. Tudja, az orvos csak az egyik fél… A másik fél a beteg! Akinek hivatása: a betegség. Vagy rosszul mondom?

– Nem, nem mondja rosszul.

– Bizonyára ért engem. Mi lenne az orvossal magában? Ha nem volna a beteg?

– Valóban, mi lenne?

– Na látja! Örülök, hogy érti. Persze, könnyű érteni. Hiszen érthető. Ez az egész. Ketten vannak. A beteg és az orvos. És nem biztos, hogy az orvos a fontosabb. Talán ő jobban rászorul a betegre, mint viszont. Nem gondolja?

– Nem tudom…

– Pedig így van. Legalábbis ez az anyaga. Ezen dolgozik. Mint festő a témáján, vásznán, anyagán… A beteg tartja fönn az orvost. Na, nem anyagilag gondolom. Igaza van abban, hogy nem a pénz érdekelte… De, tudja, néha arra gondolok, talán többre lehet becsülni azt az orvost, aki a pénzre megy… Az hivatásos. Megvannak a receptjei, diagnózisai, szertartásai: orvos. De ez a kettős kapcsolat… már megbocsásson… Nevetnem kellene, ha nem látnám ilyen józanul. Mert ebben a kettős játszmában, hogy ezt a csúnya szót használjam, mind a két fél beteg. Kicsit beteg. Az orvosnak is betegnek kell lennie, hogy értse a betegét. S a betegnek is gyógyítania, vonnia, vinnie kell az orvosát… bele a betegségébe, a mélyébe, a lelkébe… hogy a vezetője világosabban lásson, értse… Vak vezet világtalant. De nem akarok gúnyolódni. Össze kell fonódniok. Mint egy közösen elkövetett tettben. Másképp hogyan gyógyíthatnánk valakit? Hogy ez vakvágány? Ki tudja? Mért? Meg lehet menteni valakit? Súlyos beteget? Mármint lelkit értek. Aligha. No de ezt minden pszichiáter tudja. Ó, nehéz szakma ez!

– Én is azt hiszem…

– Akkor egyet gondolunk. Nagyon nehéz szakma. Mert kettőn áll a vásár. Elég profán vagyok, hogy így mondom, de ezt kell mondanom. Ajaj! Persze, ezt is tőle tudom. Nevetséges. Tulajdonképpen mindent tőle tudok? No, ez azért túlzás. Nekem, azt hiszem, mindig megvolt a magam koncepciója. Többet is kell mondanom. Hite. Megvolt a hitem. Ajaj! A hit más. Az nem életszerű dolog. Valami földöntúli. Bizony. De ezt minek magyarázzam? Ő nem látta Istent. Talán érezte. Vágyta. De látni?

– És maga látja, asszonyom?

– Nézze, nem érdemes erről vitatkozni. Én belékapaszkodom, ez is valami. Másként talán nem is volnék életben. Jó annak, akinek nem kell belékapaszkodnia. Mit mondok? Jó? Annak borzalmas. Azt hiszem, az elveszett ember. Az mindenféle esendő dologhoz köti a szekerét… Az érzelmeit, a szenvedélyét, a munkáját, a lélegzését. És ezek a földi dolgok tönkremennek. Ilyenkor az ember többnyire földi dolgokkal helyettesíti be Istent. Amik aztán persze elromlanak. Tönkremennek, szétporladnak. Belelovalja magát valamilyen nagyszerű érzésbe, feladatba… aztán vége lesz az érzésnek. S ott áll magában. Kiadva magát. Kifosztottan. Mit csináljon? Újabb partnerokat keressen? Megint megváltani valakit? Vagy megjátszani a megváltót? Meddig lehet ezt váltogatni? Nos, ezen én már nem vitatkozom. Úgy is mondhatnám, nem tartozik rám. Bár ki tudja? Rossz hivatás egyáltalán embernek lenni.

– Mért ilyen keserű, asszonyom? Ha már beszélgetünk.

– Beszélgetünk, persze hogy beszélgetünk. Nincs semmi jelentősége. Csak mondom, mintha magamban beszélnék. Vagy vele beszélnék? Olyan mindegy. Vak vezet világtalant. Ez az igazság. Már ami a lélekorvoslást jelenti. Ez az a hivatás, az a bizonyos hivatás. Hiszen mit ért az orvos a betegéből, aki befele vonja maga után egy pokolba, amiben ő él? Azt hiszem, mind a kettő bóklászik. Nehezebb ügy, mint Vergiliusnak vonogatni maga után Dantét az egyiknek mégiscsak ismert sötétségben. Mert itt a beteg sem ismeri a maga mélységeit! És még az, akit kézen fogva vezet, az van hivatva segíteni! Hogy el ne tévedjen! Amatőr szerep, elhiheti. Így mind a kettő amatőr. Tapogat, kuruzsol az orvos, olyan sebeket, melyeket nem is ismer, nem is ő él át! Vagy nincs igazam?

– Lehet, hogy igaza van. Elég kegyetlenül hangzik.

– Bocsásson meg, nem akartam kegyetlen lenni. Az áll tőlem a legtávolabb. De az ilyen orvostudomány főleg a beteg számára hivatásos. Tőle tudom. Közös tettben részesek. Mondjam azt, hogy közös bűnben? Azt magyarázta nekem, ő maga, nem én találom ki, hogy hasonlít ez egy kicsit a victimológiára. Tudja, mi a victimológia?

– Nem tudom.

– Na látja. Áldozattan. Az a lényege, hogy az áldozat is elköveti a tettet, nemcsak a gyilkos. Érti?

– De… ki itt a gyilkos?

– Jaj! Csak mondom. Tudja, hogy van ez. Ez komoly tudomány. Mért azt öli meg a gyilkos, akit megöl? Hogy hívja föl magára a figyelmet az áldozat? Mi az a visszavonhatatlan mozdulat, amire a gyilkos elköveti a tettét? Mi az a rettenetes, cinkos jel, amire cselekszik? Mintha csak az áldozat provokálná a gyilkosságot! Nem hisz ebben? Pedig van ilyen! Sokszor nemcsak provokálja, hanem kényszeríti a gyilkost a tettre. Megfordul a kocka, ugye? A gyilkos – így – kicsit az áldozat áldozata. Az áldozat teremti meg azt a helyzetet, hogy a gyilkos öljön! Előhívja a gyilkosból a gyilkost! Mivel, nem tudom én… sokszor egy kézlegyintéssel… Vagy ahogy a haját megigazítja… ahogy ránéz a gyilkosra… ahogy eloltja a cigarettáját… ahogy felesel… ahogy hallgat… ahogy mosolyog…

– Az áldozat készteti a gyilkost, hogy… Ne haragudjon…

– Miért? Ez olyan érthetetlen? Sokszor csak az alkatánál fogva… az alakjánál fogva… a szeme színénél fogva… Mindegy. De… ahogy a gyilkosra reagál! Olyan sűrű és feszült légkört teremthet…

– Hogy muszáj ölni?

– Ezt mondom. Csak ennyit mondok. Mindenestre összefonódnak a tettben. Közös bűntett.

– Szegény gyilkos.

– Na… ez nem olyan nevetséges! Sok igazság van ebben!

– Talán a kéjgyilkosságokra gondol.

– Kéjgyilkosság! Ez csak példa. Minden kapcsolatban ketten szerepelnek. Beteg és orvos. Ember és ember. Szerető és szeretett. Minden találkozásban ilyesmi van. Valami robbanás. Ki mit vár a találkozástól. Milyen állapotban éri a találkozás! Ez minden szerelem kezdőpontja.

– De bocsásson meg, milyen szerelemről beszél?

– Igen. Ez természetes. Túlérzékeny, súlyos eseteknél – ne haragudjon, már megint ezt a szót használom –, ez kézenfekvő. Miért? József Attilából mit szabadítottak föl? Történetesen egy analitikus nő? Őrült szerelmet. Hiszen biztos maga is ismeri. Köztudott. Egy idő után már nem a nő irányította az eseményeket… Mit követelt József Attila a gyógyítójától? Szerelmet. Anyát, nőt, nővért, megváltást. Az agresszióig. Követelően. Jaj, ezt maga is tudja!

– Igen, tudom.

– Akkor mit nem ért? Ki volt a tettes az ő esetében? Annak a Gyömrői Editnek meg kellett volna játszania az anyát, a szeretőt, mert a betegének erre volt szüksége? Olthatatlan vágya? A szerelem nem megváltás!

– De asszonyom, ki mondja, hogy a szerelem megváltás?

– Nos, csak mondom. Ilyen is lehet a gyógyítás. Veszélyes játék. Különösen annak, akit a legszerencsétlenebbek érdekelnek. Nem középesetek, nem az egyensúlyban tarthatók, hanem a pokol fenekéig esettek. Az agyonsebesültek. Mert a férjemnek az volt a mániája. Rosszul mondom. A gyengéje. A gyengék. Nem tudom, mire vall ez. Ez normális? Mintha csak nyomorékokat szerethetne az ember, mert azok annyira rászorulnak. Vagy vakokat, vagy sebesülteket… Kiemelni őket a semmiből… kiszeretni őket a lehetetlen szeretetlenségükből… Nos, nem a betegekre gondolok… De hol a határ? Nagyon is belevágott ez az ő teóriájába! Tudja, hogy csúfolom én őt magamban? Szexuálmisztikusnak. Igen. Valami csodát látott az emberi kapcsolatban. Valami misztikus megváltási lehetőséget. Szerinte az emberi találkozás az élet legnagyobb értelme. Misztikus érintkezés. Nemcsak fizikailag, á! Szerinte a találkozás olyan, mint egy robbanás. Az igaz! Mind a két fél fölrobban! Persze, nem kellene nevetnem. De ma már nevetek. Szerinte az igazi találkozásban föltárul a két lény, mint két anyag, melyek egymást katalizálják. Ilyen szerelemben meggyorsul az idő, száguldanak a belső események, tulajdonságok tulajdonságokra felelnek, vagy azokkal ütköznek, mindegy… sűrű lesz az idő… kibomlik… ebben a találkozásban értheti csak meg az ember az egész létezést. Ilyen nagy mafla az én férjem. Igen. Hogy az egész élet fölfoghatatlan. Mármint értelmileg. Nincs megismerhető igazság. Csak az érzelmekben fölfokozott világérzet van, melyben fölcsillan a végtelen érzése, a halál… a csillagos ég, vagy nem tudom én, mi a nyavalya… Minden fölcsillan. Egy kis női bokán. Egy szeretkezés izzadt örömében. Ugyan! Egy várakozásban, melyben mint Saint-Exupéry rókája sunyít az ember, hogy a másik megjelenjék! Hogy földíszítse a szívét! Ne haragudjon… Nem akarok gúnyolódni, ha azt is teszem. Föltárul a világ! Nem akarom megmondani, hogy mi tárul föl leginkább. Azt hiszem, egyszerűen egy női öl. Vagy láb? Rosszul fejezem ki magam? Ó, ó… az ő nagy találkozásai! Az ő kis találkozásai… Elképzelem, amint kedves szőrszálak közt keresgéli a világértelmet, fejre ejtett fejjel… Jaj de remek! Aprópénz, higgye el nekem… Bódulat? Mondjam így? Nézze… mindenesetre azt hiszem, olyan ez, mint a morfium… Valami fölfokozottság. Alkohol. Mit tudom én? Egy perc alatt éveket élni… lebegni… valami sűrítményben. Misztikus semmi. Ez lenne a világértelem? Ezt átélni? Na ne… Túl kis igényűek lennénk. Önmérgezés. De ez hagyján. Valószínűleg a legtöbb esetben a másik tönkretétele is… Hánytorgatás a nihilig fölfokozott érzékelésben. A másik… az én… Hova vezet ez? Könnyű odadobni magunkat… De megtartani! Ebben csak fölrobbanhat az ember, valóban. Találkozás… Áh!

– Csermely doktor felesége?

– Jaj, az vagyok! Vagyok? Csak voltam. Az exfelesége vagyok.

– Akkor hiába keresem…

– Hát valóban… Rajtam hiába keresi.

– Pedig… Vukovits Sarolta vagyok.

– Igazán? Ne mondja! És mit csináljak magával?

– Semmit. Nem emlékszik rám, asszonyom?

– Mért? Emlékeznem kellene? Mindenkire?

– Ne haragudjon… Azt hiszem, elbúcsúzom…

– De miért? Mondja meg, kedves, honnan kellene emlékeznem magára? Igazán.

– Hát… engem kezelt a doktor úr.

– Értem. Rendben van. De honnan emlékezhetnék én magára? Nem én kezeltem magát.

– Csak arra gondoltam… voltam egyszer-kétszer önöknél…

– Nálunk? Mondjon már valami közelebbit! Ki maga?

– Vukovits Sarolta. Ez a nevem.

– De hány éves?

– Harmincöt vagyok.

– Igen… És itt járt, azt mondja… Igen… És hány éves volt… amikor a férjem… a férjemmel… kapcsolatban volt?

– Nézze, asszonyom… Nem tudom, nem értjük-e félre egymást. Nem tudom, ön mire érti a kapcsolat szót, már megbocsásson… Én nem voltam a férje szeretője.

– Jaj, ne haragudjon! Rosszul használom ezt a szót… Tele vagyok ilyen fennkölt marhaságokkal… Nem is értem… Én nem szoktam így beszélni, higgye el… Elég tisztességesen gondolkozom… Talán félreértett engem, annyi mindent összehordtam itt, nem is tudom, miért. Valahogy rám tört. Na nem maga, igazán… Csak az egész, hogy most… ilyen későn… úgy értem, ennyi év után… Az az igazság, hogy mi tíz évvel ezelőtt elváltunk… De ki is maga? Vagyis hány éves volt?

– Tizenhat. Aztán tizenhét. Így haladtam én is az évek ranglétráján.

– Ne sértődjön meg, arra kérem. Itt járt nálunk? És mi lett magával?

– Külföldre mentem. Mondjam úgy, disszidáltam? Nem. Csak kimentem. Kinn élek.

– Saci? Hát te vagy az? Mért nem mondod, hogy Saci vagy! Te vagy a Saci?

– Jaj, milyen badarság!

– Saci! Hát ne sírj! Most ne kezdj sírni! Nem értettem, hogy Sarolta. Így nem ismer meg senkit az ember! Saci! Nahát! Persze hogy emlékszem! Saci! Saci! Mi lett veled?

– Megvagyok.

– Jaj de jó! És… mi van veled? Mit csinálsz? Hol vagy? Boldog vagy?

– Most melyikre válaszoljak? Kanadában élek… van egy férjem… tervezőintézetben dolgozom…

– Művész lettél? Ugye, művész lettél?

– Nem lettem művész. Inkább gyári munka.

– Jaj, istenem! Guszti biztos volt benne, hogy viszed valamire…

– Talán vittem is. De nem vagyok művész.

– Te festettél, nem?

– Festettem? Úgy kutyafuttában…

– Ne beszélj ilyeneket! Guszti mutatta a dolgaidat! Remek érzéked volt… Karakteres… Minden, amit csináltál, igen, mindenben volt karakter…

– Lehet. És bennem?

– Jaj, Saci! Mért mondod ezt?

– Miért? Ügyes voltam. Nagyszerű is. Lehet. De a művészet más. Nem? Jellem. Kitartás. Karakter. De nemcsak a képeken.

– Butaságokat beszélsz. Téged nagyon szeretett a férjem.

– Én is őt. De ez enyhe kifejezés. Imádtam. Istenítettem.

– Igen… Azt hiszem, ő is téged… De tizenhat éves voltál.

– Hogy érti ezt, asszonyom?

– Ne asszonyomozz, Saci! Hát annyira vén még nem vagyok. És azt hiszem, elég jól tartom magamat. No, nem a külső, bár azzal sincs semmi bajom… De azt hiszem, lélekben nem öregedtem meg. Tegezz! Csak nem fogsz itt magázni?

– Nem…

– Nahát! Jaj de örülök, hogy felbukkantál! Tudod, mennyit keresett Guszti téged?

– Keresett?

– Várt, na. Ez a lényeg. Hogy mi lett veled? Mindenkitől érdeklődött, hogy ki tud rólad.

– Azt hiszem, kevesen tudtak rólam.

– Akár hiszed, akár nem, mindig emleget. Legalábbis nem múlik el fél év, meg egyáltalán… Van is egy képe tőled, amit te festettél. Egy kis kép. Elvitte magával. Gondolhatod, ha semmi mást nem vitt el itthonról. Semmit. Úgy állnak a könyvek, a szobrok, a képek, ahogy ő elment. De ezt az egyet elvitte. Gondolhatod, hogy szeretett. Valami dőlt Krisztus-fej volt, vastagon festve, ügyetlen is meg remek is… Igazán. Ezt elvitte.

– Nála festettem. Benn az intézetben. Talán azért. És… megöregedett?

– Jaj, Sacikám! Ez rád vall. Hát nem harmincéves. Ha erre gondolsz. Eltelt tizenöt év.

– Persze. Már nem olyan…

– Nem olyan, nem olyan… Mit gondoltál, mi örök életűek vagyunk? Nincs semmi baja. Mért, mit vártál?

– Ősz? Őszül?

– Nem. Ha ez érdekel.

– Csak szerettem volna beszélni vele.

– Nem tudom neked adni. Ez az igazság. De itt a címe. Várj csak… Nehogy azt hidd, hogy mi „szakítottunk”. Vagyis nagyon megbecsüljük egymást, azt hiszem, ezt jó szívvel mondhatom. Segít, rendes. Milyen is lenne? A gyerekekről gondoskodik. Szereti őket. De hát miért is ne szeretné? Gyere el, ha akarsz…

– Nem, nem… köszönöm. Már csak két napot vagyok itt. Valahogy a végére tartogattam… Az az igazság, kicsit féltem tőle…

– A férjemtől?

– Nem, nem… Rosszul mondom… A találkozástól. Nekem… ő… szóval…

– Hát… lehetett szeretni.

– Nem… nem úgy értem… Én nagyon rossz állapotban… voltam. Nem is tudom… Mit mondjak? Lehetetlen állapotban voltam. Senkim sem volt… Egyáltalán senkim… Gyerekkoromban bedugtak egy intézetbe… Nem is lényeges… Megrémültem valahogy… Bolond voltam? Nem hiszem. Akkor nem tartanék itt… De elég súlyos voltam… Vagyis… Összekaszaboltak az események. Ajaj! Miket beszélek. Szóval… anyám… azt hiszem, anyám egyáltalán nem volt… Ez elég furcsa. Eléggé… nagyon furcsa. De… nem találtam sehol. Egyszerűen elveszett. Nem is tudom, ki az anyám.

– Te Saci…

– Nem… komolyan mondom! Apám aztán volt. Nem sokszor láttam, de volt. Szerettem is… de alig találkoztunk. Egyszer kimentem hozzá Budaörsre… vagy Törökbálint volt? Nem emlékszem, tizenkét éves lehettem. A község végében lakott. Lerongyolódva. Nem, nem volt cigány… fehér arca volt. Nem tudom, hogy kerültem oda… talán a gyámügy úgy gondolta, hogy elfogad. Befogad. Visszafogad. De lehet, hogy már több is voltam… mert már megvolt… a mensesem. Persze fejletlen voltam, mint egy kóró. Igen, kóró voltam. És nem zavart el az apám! Nem. Emlékszem, hosszú, sötétkék nagykabátban álltam az udvaron. Erre világosan emlékszem. Ő a disznóólnál állt. Disznókat tarthatott. Csak a röfögésüket hallottam. Én meg álltam az udvaron, folyton az járt az eszemben, nagyon hosszú a télikabátom. Csúnya vagyok, ronda vagyok, az járt az eszemben. Persze az is voltam. Nem fogad el ez engem – arra gondoltam. Mert ő rendes, magas, fekete ember volt. Nagyon sűrű szemöldök. Igen. De… elfogadott. Rögtön mondta is: te vagy az én lányom? Persze rettenetesen boldog voltam. Hozzárohantam. Belekapaszkodtam, átöleltem a derekát. Büdös volt a ruhája, de én csak öleltem, öleltem, szorítottam, úgy éreztem, megpattanok ebben a szorításban… Megvan. Ő az! Jaj de boldog voltam! Borzalmas. Csak szorítottam… valami nedves bekecs lehetett rajta, mert a kutyaszag, az ázottkutya-szag ma is itt van az orromban… Meg a röfögés mögüle. Meg az ólak deszkái… Mintha be lett volna deszkázva szemem előtt a világ. – Jól van, na… jól van, na – azt mondta, és a fejemet simogatta. Földöntúli volt. Azt hiszem, mindenre képes lettem volna, csak a fejemet simogassák… Még féltem is, hogy nem tetszik neki a hajam, szögszálú, egyenes, semmi különös haj… Hogy nem fogad el ez engem… Csak ez járt a fejemben. Az orrom vége felugrott. A bőröm cserzett, mint a smirgli. Kicsi vagyok. Ronda vagyok. Nem is akartam megmutatni neki közelről az arcomat. Csak belefúródtam. Hogy fogadjon el. Hogy az övé legyek… Én az életemet köszönhetem a doktor úrnak.

– Sacikám…

– Nem… Nem mondhatom el, mitől mentett meg… igazán. Megőrültem.

– Halló! Saci! Ott vagy? Saci!

– .......

– Saci! Figyelj rám! Gyere ide szépen… Tudod a régi címet!

– .......

– Halló! Honnan beszélsz? Majd visszahívlak!

– .......

– Ne butáskodj! Gyere ide fel! Ne tedd le a kagylót! Értem én, amit mondasz! Saci! Az a fontos, hogy most megvagy. Ne lovald bele magad! Itt vagyunk! Halló! Már nagyok a gyerekeink! Ha látnád, milyen szépek! Mint te voltál akkoriban! Halló!

– .......

– Emlékszem rád! Tudom… Értem én… Várj! Ott vagy? Mért nem beszélsz?

– .......

– Te… emlékszem… itt ültél a földön, lekuporodtál… A gyerekek közé… Még a télikabátodra is emlékszem! Még mondtam is Gusztinak, hogy… veszünk neked egy új télikabátot… Hogy már nagylány vagy ahhoz a sötétkékhez! Hogy nő vagy már! Édes voltál!

– Nem voltam édes.

– Sacikám… Ott vagy. Istenem! Húsvét volt, még csináltál is a gyerekeknek kivágós festett tojásokat… Emlékszem! Bal kézzel rajzoltál! Ott ültél a földön.

– Nem voltam balkezes. Mindegy. De megőrültem. Egyszerűen nem tudtam, mi a valóság, mi a kitalált világ. Igen. Őrült voltam. Nemcsak attól, ami velem Budaörsön történt. Nemcsak azért… Mikor apámtól elkerültem… Elmenekültem… az az igazság. Már nem fogadtak vissza a normális menhelyre. Mert látták rajtam. Hogy őrült vagyok. Nem eszem. Nem beszélek. Nem lélegzem. Harminc kiló se voltam. Így nem lehet élni… Nem is kell. Imbecillisek közé zártak. Hogy hülye vagyok. Fogyatékos. Csak grimaszoltak. Alig tudtak beszélni. Borzadtam tőlük. Megijedtem, hogy én is ilyen vagyok. Nem beszéltem. Valami szűrőállomás volt ez, megint csak Törökbálinton. Makogtak a gyerekek. És délelőtt gyékényt szőttek. Én nem szőttem. Kezembe se vettem a tűt. – Majd helyrehozom én ezt a lányt – mondta egy csupasz képű férfi. Leültetett a heverőjére. Kérdezgetett, aztán adott egy hatalmas pofont. Elindult az orrom vére. Nem szóltam. Egy fekete fal mögött ültem… semmi nem voltam. Egyáltalán semmi. De aztán megeredt a nyelvem… Angyalokat láttam, fényes trónusokon ültek, aranyhajjal… mosolyogtak. Hívogattak. Hosszú, leomló hajuk volt… És rántott csirkét ettek… Vastag prézlibe volt borítva a csirke combja. Még a zsírcsöppek is látszottak a bundán. Gyönyörű barna volt a csirke combja. Fényesen, átsütve. Hiába szólítottak, Saci, Saci… Nem is értettem. Azt akartam megértetni velük, hogy én Teréz vagyok. – Teri, Teri! – ezt kiabáltam. Rám hagyták. Terinek szólítottak. De én belül tudtam, hogy nem vagyok így. Csak az anyám keresztneve. Így hát a Terire se reagáltam. Nem vagyok én Teri! De Saci sem vagyok. Ketten – semmire se megyünk, tudtam. Persze hogy beszállítottak az elmegyógyintézetbe. Talán nem is ezért. Mit érdekelte őket, hogy Teri vagyok vagy Saci, ha egyik sem vagyok? Mert egyik sem voltam. Csak a kampec-dolóreszen járt az eszem. Eltűnni. Véget vetni. Izzadt a tenyerem. Így aztán mindig maradt a markomban annyi darab gyógyszer, hogy ki ne purcanjak. De a főhatóság, gondolom, megelégelte. Az angyalok csirkecombját, jó barnára sülve, meg hogy kettős nevem van, de egyikre sem hallgatok. Melyikre is hallgattam volna? Ha egyik sem voltam?

– Sacikám…

– Apámtól megszöktem, azt hiszem. Nagyon kedves volt. Bementünk az ól mellől valami kis házba – az ajtaja olyan kicsire sikerült, hogy még nekem is le kellett hajtanom a fejemet, tejet adott. – Igyál, édesem – azt mondta. Ittam, néztem a szemöldökét. Hideg tej, csorgott lefele a torkomon, a télikabátomra is csöppent. Este egy koromfekete nő állított be, nedves, fényes volt a szeme, dülöngélt. Apám magyarázott neki valamit, erre ő megcsókolt. Erős rumszag ütött az orromba. Felöklendezett a tej, de visszatartottam. Ordítoztak, aztán lefeküdtek. Én ájultan aludtam, aztán csak valami nagy nyikorgásra ébredtem. Mintha az apám hintán ülne. Még tetszett is. Lengett. A nő meg alatta, mintha ölnék. Nyöszörgött, védekezett. – Jaj, ne, ne… Lajosom… Csináld még! Ölj meg! Döglessz meg! Mire vársz? Ne, ne, Lajosom… Ölj meg! Gyilkolj meg! Tépj szét, Lajosom, hát ne kímélj! Kurva vagyok, kurva vagyok… Üss meg! Üss meg, kérlek! Hát ne tépj szét, az istenre… Lajos! Nem akarsz megölni? Vágd belém a fejszét! Vágd belém a fejszét!

– Édesem…

– Akkor kezdtem öklendezni. Nem is a kiáltozások miatt. Orromba ütött a bekecs szaga, amit öleltem. A rum szaga. A disznóól szaga… Kiokádtam a tejet. Oda az ágyra. Mellettem voltak. A fekete nő ordítozni kezdett. – Vidd el innét, vidd el! Még b…… sem tudunk! Megdöglök! Ezért tartalak? – Apám kitámogatott az udvarra, áradt belőle a szag. Tovább okádtam. Isten nem láthatta. De a csillagok olyan fényesek voltak, mintha fejbe vertek volna, nagy, sárga szögek. Már nem jött belőlem semmi. Csak a tej savanyú szaga. A fogam közé vásva. Úgy éreztem, megszakad a gyomrom. A hátamat letépik. Rázkódtam a hidegtől. Apám a hátamat simogatta, suttogott. – Nem baj, édes, nem baj… Majd kapsz rendes ennivalót… Sütök neked palacsintát! Édes kislányom… – Én meg sírtam. Végtelen időkig simogatta a hátamat. Úgy éreztem, a pártomra állt, tudja, ki vagyok. Az ő elveszett lánya. Az is voltam. A dögasszony mintha megdöglött volna. Nyitott szájjal horkolt. Apám bevezetett, leterített az ágyra, mint egy lepedőt. Vagy halottat? Ült a deszkaágy szélén, én még mosolyogni is próbáltam a sötétben. Sokára hozott egy bádog bögrében vizet, hogy mossam ki a szájam. – Köpd ide a földre, lelkem… Köpd csak ide… – Én öblögettem, aztán elaludtam. Azt álmodtam, egy nyúl nyalja az arcomat. Apám ott szuszogott mellettem. Csókolt. Olyan gyönyörű volt! Hogy csókol! De a szám kezdte birizgálni. Jött, jött, befelé… Nem is értettem… Keze a hasamon, cirógat… Még alig volt rajtam szőr… Szerencsére úgy voltam… Talán a súlyos szag térítette észre. Másnap meg mosolygott az ól mellett. Én aztán megszöktem tőlük. Megszöktem… Megszöktem…

– Édes kislányom… Persze…

– Én nem tudok csalódni a doktor úrban…

– De mért csalódnál? Ki mondta, hogy csalódnál?

– Nekem ő mindent jelentett. Mentőkkel vittek be… Őrült voltam, lehet. Nem ettem. Én nem bírok csalódni a doktor úrban…

– Sacikám, ne bolondozz…

– Meg akarom keresni… Csak beszélni akarok vele… Jól vagyok. Teljesen jól vagyok. Megnősült?

– Meg, meg. Mondom, hogy nem itt lakik. Várj. Megmondom a címét.

– Az Orsolyát vette el?

– Sacikám… Mindegy. Nem az Orsolyát vette el. Milyen Orsolyát?

– Nem tudom. Csak ott volt egy Orsolya… Akkor nem az Orsolyát. Mi van vele?

– Mit mondjak most? Megvan. Él. Dolgozik. Van egy új háza.

– Annyit keres?

– Nem hiszem… Elcserélte… Elcserélték az asszony lakását. Bolgár utca 4. A második kerületben. Oda akarsz menni?

– Nem tudom… Én azt hittem, otthon él… Nem él otthon.

– Bízni kell az emberekben.

– Bízni, bízni… Ezt én is tudom.

– Tudom, milyen nehéz helyzetben… voltál. Borzalmas, amit mondasz. Borzalmas. De most jól vagy!

– Igen. Persze hogy jól vagyok. Kialakítottam az életemet.

– Szereted a férjedet?

– Szeretem, persze. Nagyon rendes ember. Mindenünk megvan.

– Hol laktok?

– Ontarióban. A Nestor Streeten… Kertváros. Nagyon szépen berendezkedtünk.

– Saját házatok van?

– Igen. Ötszobás. Szép negyed. Olyan, mint itthon a Városliget mellett mondjuk a Benczúr utca.

– Gyereked van? Gyerekek?

– Gyerekem nincs. Nem is tudom… Eleinte nem akartunk. Most meg sehogy sem… Tetszik érteni. Vagyis… érted.

– Persze hogy értem… És mit csinál a férjed?

– Azt hiszem, jól megértjük egymást. Keservesen, de érvényesítette kinn a diplomáját. Okos ember. Vegyi üzemben dolgozik, elég szabad, maga kísérletezhet… ebből a szempontból Kanada nagyszerű hely.

– És más szempontból?

– Más szempontból is. Nem tudom, mit mondjak. Nem tudom… Valahogy… Elég nagy szabadság. Jövünk-megyünk… Gondolkozunk… Lehet gondolkozni… A férjem tevékeny lény. A vegyi üzem is… mint valami nemzetközi hely… Áthálózva a világ érdekes üzemeivel… Sose voltam magyarellenes. Sőt! Mit mondjak? Átmegy rajtunk a világ. Nincsenek korlátok.

– És társaság?

– Társaság? Vannak ismerőseink. Mit mondjak? Az elmúlt tíz év, tíz éve vagyunk Kanadában, öt évig Amerikában voltunk, nem olyan hosszú idő, hogy olyan társasága legyen az embernek, mint a… Hungáriában. Van barátunk! Két-három magyar… meg az ottaniak, akik férjemmel miákolnak. Úgy mondjuk. Rettenetesen értik a szakmát. Szeretem a férjemet. A kémia nem nemzeti ügy. Nemzetközi. Mindenütt együtt tudnak miákolni.

– Mit csinálnak?

– Na, csak úgy mondom… Ez nemzetközi macskanyelv. Folyton törik valamin a fejüket. Miből mi lehet? Mint egy nemzetek közti laboratóriumban. Még az a szerencse, a kémia nemzetközi nyelv. Lefordítható. A H₂O mindenütt vizet jelent. Bizony, a kénsav képlete is nemzetközi. Állandóan összeesküsznek.

– Miért?

– Na, csak… nevetnem kell… Mérgeken dolgoznak. Most ez a mániájuk. A méreg. Persze az orvosbiológiában akarják alkalmazni. Hol is lehetne másutt igazándiból alkalmazni?

– És mit csináltok?

– Most mondom. Ezt.

– Ezt? És te?

– Én is. Vagyis hallgatom, amit mondanak. Persze elmegyünk színházba. Tavaly voltunk. Valami lengyel együttes lépett fel, de a mai színháznak vége. Úgy látom. Olyasmi, mint Rómában a viadalok. Nem is annyira a darab számít, hanem a produkció. Az ember ott elájul. Utána persze nem jut eszébe semmi. De szép. Mért? Brookék is itt voltak két éve, lenyűgöző előadással. Azokra sem emlékszem. Pedig jó volt. De nem emlékszem a sztorira. Valahogy elhatalmasodott a produkció. Megy, megy az egész menazséria… aztán hupp. Ott a vége.

– Minek a vége?

– Az egésznek. Nagyon sokan vagyunk. Azt éreztem a kanadai előadásukon, nagyon sokan vagyunk. Nem lehet figyelni. Mármint egyénileg. A színház – népünnepély. Tömeges vihogás. Vagy tömeges borzadály. Eleinte féltem. Ma már belátom, így van rendjén. Kis ország egyéni kultúráján nevelkedtem… Jaj, jaj… nevetnem kell… Nevelkedtem! Bocsásson meg… bocsáss meg… Nem nevelkedtem én sehol. Csak egypárszor voltam otthon színházban… Beszéltek az emberek, odafordultak… nyavalyogtak. Jellem! Egy jellem! Azt hiszem, ha Kanadában ezt a szót kiejteném, körülröhögnének. Persze azt hiszem, mindenütt a világon. Egy jellem! Az az érzésem, Csehovon elaludnánk. Most nem akarok rémisztőt mondani! Csehov! Valaki! Egy jellem! Egy kis pisztoly! Nem azért nevetek, hogy ilyen nincs… De ezt eladni… Ma? Ilyenkor látom… mi az individuum. Mi vagyok saját magam. Törmelék. Európai törmelék. Sokszor magam is kinevetem magam.

– Miért?

– Hogy milyen egyedül vagyok. Egyedül, egyedül… Nevetséges. Az ember a világban él. Nagyon nagy a világ. Most nagyon nagy. Az egyéni lelki baj-bántalom, ha jól fejezem ki magam… elenyésző. Mindig borzadtam a római gladiátorjátékokon. Leszúrni? Az egyik meghal? Mindegyik meghal? Mitológiai játékok, melyekben Orpheuszt széttépik a medvék? Ezerötszáz tigris? Oroszlán? Medve? Túlzás, biztos túlzás. Hajóütközetek a porondon? Meztelen lányok a párduc szájában a mellüket védik? Vércsomó? Szétmarcangolt test az arénában? Ez lehetetlen! De nem lehetetlen! A tömeg látni akarja a vért, a játékot, a bacchanáliát. Ez ugyanaz a tömeg, mint Rómában… Megelevenítve. Hatás, hatás, hatás… Vér kell… Produkció. Jól játszottak… Elég jól… Lengyel színészek voltak… Korbáccsal ütötték egymást… Tetszett…

– Ne sírj, Saci…

– Dehogy sírok… Na… Az az igazság, hogy szerettem volna a doktor úrral beszélni…

– Értem. Nincs itt. Nem tudom neked adni. Elváltunk.

– És boldog?

– Édes gyermekem… Keresd meg. Mondtam a címét.

– Nem volt infarktusa?

– Jaj! Nem volt. Mért kérdezed?

– Nem is tudom… Szerettem volna beszélni vele… Azt hiszem, érthető… Valahogy tőle vártam… Mért nem az Orsolyát vette el?

– Nem tudom. Azt kellett volna?

– Az ott járkált… Úgy láttam, nagyon szerette… Bele volt bolondulva…

– Annyian bele voltak bolondulva, Sacikám…

– Miért? Őbele csak úgy belebolondultak?

– Nem tudom… Megmondjam neked, Sacikám? Nem is érdekel. Mit akarsz még tudni?

– Semmit… Semmit… Hát kit vett el?

– Saci, itt a címe. Mondtam. Bolgár utca 4.

– De kit vett el?

– Mit mondjak neked? Épp tőlem kérdezed? Most akarod megismerni a férfiakat? Középmagas, szőke… szereti…

– Szőke?

– Mért ne lenne szőke?

– Nem… Csak úgy mondom… Hogy szőke. És mit csinál?

– Mit csinál? Nevetnem kell. Szereti az uramat.

– Persze… Milyen butaságokat kérdezek… Színésznő?

– Mért lenne színésznő? Hétköznapi ember. Mire menne ő egy színésznővel?

– Miért?

– Csak mondom… Te is tudhatod, hogy az ilyen egzaltált ember jámbor társat keres. Aki főz, aki mos, aki… él. Aki elagyabugyálja.

– Mit csinál?

– No… Szóval aki… az életet jelenti.

– Életet?

– Realitást.

– Vaskosat?

– Nem tudom, mire akarsz kilyukadni, Sacikám… Én nem ismerem azt a nőt. Kétszer láttam. Mit mondjak? Szidalmazzam? De ha neki megfelel…

– Egyszerű?

– Jaj, Sacikám! Mit tudom én! Én sok voltam neki. Sok voltunk egymásnak, hogy finomabban fejezzem ki magam. Mindenesetre már nem az én férjem, mit mondhatnék róla? Elment. Elrepült, mint egy fecske. Fészek kellett neki? Nem tudom. Társ? Úgy látszik, én nem voltam neki elég jó társ. A válás ezt mutatja.

– A gyerekeket sem szereti?

– Mért mondod ezt? Kit nem szeret? Hol itt a vád? Kit nem szeret az én férjem?

– Bárkit.

– Ne túlozzunk!

– Nem értem… Mintha azt mondta… mintha azt mondtad volna… hogy ő… csak váltogatja… Hogy nem a személyt keresi… Hogy ő eszköznek tekinti…

– Dehogy tekinti eszköznek! Mit beszélsz?

– De… hogy… senkit… senkit… egyáltalán…

– Félreértettél, édesem. Én azt mondtam, hogy ő a föloldódásban keresi a lényeget. Ez nem azt jelenti, mintha ő mindenkit… meg akarna… kapni!

– De mit akar?

– Sacikám! Ezt tőle kell megkérdezned.

– Bocsáss meg… Csakhogy most hazajöttem… Idehaza vagyok… Nem is tudom, mit beszélek… Biztos magamból indulok ki. Én csak bolyongtam a folyosókon… egy elmegyógyintézetben… nem is tudom elmondani… De… ő… Mindig féltem a bezártságtól. Annyit voltam bezárva akkor… Mint egy rém. Rém voltam, magamnak is… És mint egy ajtó… kinyílt előttem… Nem tudom megmagyarázni… Embernek nézett! Élhető embernek! Istent láttam benne!

– Isten? Nem az emberben van.

– Nem is, hogy ő… Csak az öregasszonyok közt… Egy elmeosztályon… Bedobtak oda engem. Mint egy rongydarabot. Aminek nincs lelke, nincs lénye… Cafat. Nem is volt orvosi köpenyben!

– Ez az ő trükkje.

– Mit mondasz?

– Nem. Csak… hogy ő ember. Civil. Lény. Közületek való.

– Közülünk?

– Már megbocsáss… Szóval hogy ő… nem idegen. Ugyanolyan, mint ti… Vagyis ne haragudj… mint akik bekerültek. Beteg a betegek közt.

– Beteg?

– Na, nem úgy értem… Sorstárs… Nem idegen. Hisz te is azt érezted, nem?

– Igen! Azt éreztem! Hogy a fehérköpenyesek le akarnak kaszabolni! Azt éreztem! Rendszabályozni akarnak!

– És ő az egyetlen, aki veled érez. Aki veletek érez.

– Becsapott.

– Mért mondod ezt? Dehogy csapott be! Ő sem gondolt másra! Itt van egy folyó, tele fehér sebesültekkel… Ő is egy sebesült… Sebesült a sebesültnek segít…

– Megbolondult?

– Dehogy bolondult meg! Nem értesz, Sacikám! A gyilkos és az áldozat egybeforr.

– Gyilkos?

– Mindent konkrétan veszel. Szeretett titeket…

– Minket?

– Téged. Jobb így?

– Mit akar mondani?

– Mért bántasz azzal, hogy magázol? Kértelek, hogy tegezzél. Azt hittem, megértetek veled valamit… Ő nem egyetlen személyt keres! Csak akiben a föloldódást leli. Világos?

– Mint a kéjgyilkos.

– Jaj! Ostobaságokat beszélsz!

– Kiválasztotta az áldozatait?

– Csacska vagy… Az ember úgy tud élni, hogy egyensúlyban van. Van, aki a rászorultakat szereti… Hogy segít… Ez az ingere.

– Mint egy cipő.

– Mit mondasz?

– Semmit. Mint a fetisista. Aki egy cipőbe, egy szagos vállfűzőbe szerelmes. Nem elég neki a normális test… valami alantas inger kell, hogy fölkeltse a gerjedelmét. Az érdeklődését. Ezért érdeklődött ő az elesettek iránt. Mint a nyomorékok iránt. Hogy tűzbe jöjjön. A nála is mélyebbre zuhantak iránt. Jól mondom? Maga… Te magad is azt mondtad, hogy csak a teljesen elesettek érdekelték… A kifordultak, kiszolgáltatottak… mint ingerek… A pokol.

– A pokol?

– Igen! Te mondtad. Nem érdekelte a normális, a szabályos, az emberi. Csak az elveszett. A meg nem menthető…

– Sacikám…

– Mint egy kísérleti nyúl. Meddig fut. Az áldozat vérében fölhalmozódó félelemadag… Amitől ő szomjat kap…

– Miket beszélsz, Sacikám…

– Én vagyok az a nyúl.

– Hülyeségeket beszélsz!

– Igazat beszélek. És sose jöttem volna rá, ha nem beszélgetünk… Köszönöm.

– Eszembe se jutott… Saci! Ő igazán… Most már meg tudom állapítani… Talán rosszul fejeztem ki magam… Ő nem bűnöző! Segíteni akar!

– De kin? Kin akar segíteni?

– Jaj, édesem… Mindenkin. Aki rászorul. Nem is tudod… mennyire rendes ember ő…

– Én nem bírom, én nem bírom… Érts meg… Nekem ő… Én nem akarok vele találkozni. Nem akarom látni, hogy ő is ember. Már csak két napom van Magyarországon. Kerülgetem ezt az egészet. Csaló?

– Sacikám! Összevissza beszélsz! Menj fel hozzájuk! Nem érdekel, hogy itt hagyott, hogy mit hisz… Hát nem bűnöző! Miket beszélsz? Jön… a gyerekekkel játszik… pénzt ad… Kiforgatod a szavaimat… Rózsaszínben beszélsz… Nem isten! De nem is bűnöző! Mit akarsz?

– Van autója?

– Van. Egy rossz Wartburg.

– És telke?

– Nem tudom… Azt hiszem, van egy kis telke Zamárdin… Csak örökségből.

– Mért váltatok el?

– Sacikám, mindenki elválik…

– Nem hiszem. Ott ültem köztetek. Te mondtad, húsvét volt, emlékszem, egy család volt együtt. Megkérdezhetem, mért váltatok el?

– Édesem… Olyan bonyolult… Szerettük egymást…

– Ezért váltatok el?

– Jaj! El kellett válnunk. Van, amikor nem megy. Nemcsak ő volt a hibás.

– Jaj, Éva! Ugye Évának hívnak? Tizenöt év telt el. Én mindent föltettem erre a kártyára. Mit mondjak? Szorítottam, szorítottam, mint egy versenyző. Én tőle kaptam a létemet. Iszik?

– Mit mondasz?

– Kérdezem: iszik?

– Mit csinál?

– Kérdezem, hogy iszik-e?

– Inni? Mért kérdezed?

– Hogy iszik-e?

– Iszik, iszik… Nem tudom…

– Sört iszik?

– Hogy sört?

– Tudod, csak néztem… Sörrel kezdte. Kis kávé rummal, ahogy te is mondtad… Aztán vörösbor.

– Sacikám, te meg vagy bolondulva…

– Mindegy. Hisz?

– Hinni? Miben?

– Mintha azt mondtad volna, hogy csak aprópénzre váltja a hitét…

– Jaj, te! Az ember a saját hitéért is alig tud felelősséget vállalni… Hinni – csoda. Ki mondhatja el magáról, hogy hisz? Miben?

– Azt mondtad, hogy nincs koncepciója. Csak a pillanatnyi helyzet. A találkozás morfiuma.

– Könnyű a levegőbe beszélni…

– Nekem istent jelentett.

– Jaj, gyerekem! Ő… nagyszerű ember!

– Politizál?

– Mért politizálna? Sosem politizált.

– No nem úgy. Csak érdekelte, mi történik. A közélet.

– Milyen közélet?

– Ami itt folyik. Magyarországon.

– Édesem… Őt minden érdekli…

– Belefolyik?

– Saci. Nem tudom, mit akarsz hallani… Nem tudom, mire emlékszel? Az orvosoknak nincsen beleszólásuk a közéletbe.

– De tanulmányt csak írt?

– Persze…

– Miről?

– Miről… miről… A mánia-depresszióról írt tanulmányt… Mért kérded?

– Az elhagyott gyermekekről nem írt tanulmányt?

– Az elhagyott gyermekekről?

– Igen.

– Az elhagyott gyermekekről… Biztos írt… Beszélt is erről…

– Ezek szerint nem írt.

– Tervezte, hogy ír. Ezt biztos tudom.

– És milyen? Vidám? Mindig olyan energikus volt. Vidám és kirobbanó.

– Ó! Ő nem volt soha egyforma. Ez volt benne az érdekes. Nem volt mindig vidám. Lehet, hogy veletek… ott benn az volt.

– Megjátszotta magát?

– Nem. Csak azt mondom, nem volt mindig olyan kirobbanó, ahogy te mondod. Sokszor inkább levert. Talán depressziós is.

– Azért írt erről tanulmányt?

– Erre nem is gondoltam.

– Az egyetemen nem dolgozik?

– Nem.

– Pedig szeretett a fiatalokkal foglalkozni. Tanítani őket.

– Egy ideig akarta, aztán nem ment.

– Csalódott?

– Az egyetemben?

– Nem az egyetemben. Egyáltalán. A munkájában.

– Nézd, azt hiszem, eltelt egy idő. Az ember idővel sok mindent másképp lát.

– Kiábrándult?

– Édesem…

– És van valakije?

– Mondtam, hogy újra megnősült.

– Nem úgy értem… Hogy… szeretője van-e?

– Jaj, Saci! Miket kérdezel! Hát hogy tudnám én ellenőrizni, hogy van-e szeretője vagy nincs? De nem is érdekel.

– Gondolom, neki mindig volt szeretője. Igaz?

– De mért mondod ezt?

– Nem mondom. Te mondtad. Hogy körülrajongták, szeretgették. Igaz is. Nagyon el tudom képzelni. Ami nem volt meg az egyikben, megvolt a másikban. Mint egy társasjáték. Mozaikkocka. A végén csak kiad egy képet. A lepel alatt szeretők vannak. Csak le van borítva a társasjáték egy lepellel. Jaj, istenem! Mit is akartam kérdezni?

– Hát gyere föl, Sacikám…

– Nem, nem megyek… Csak vele akartam beszélni. Elgémberedtem. Már ahogy itt állok. Azt hiszem, meg sem mozdultam, míg beszéltünk. Nagyon elgémberedtem. Itt állok, egy komódnak támaszkodva, annyira csak állok, annyira… Mit is akartam még kérdezni? Semmit. Szereti még… Persze hogy szereti. Csak azt akartam kérdezni, szereti még a rántott velőt?

– Micsodát?

– A rántott velőt. Akkor szerette. Én elég éhes voltam akkor. Mindig. Persze nem tudtam sokat enni. De… miután kikerültem, ő nem hagyott el… Ez az igazság. Nem hagyott el. Énnekem meg annyi bajom volt! Mindig annyi bajom! Persze hogy hozzá fordultam. Mindig olyan lóhalálában. Hogy azonnal ott legyen, segítsen. Nem is tudom, hogy min. Hányszor rátelefonáltam! Emlékszel, otthon is eleget zaklattam. Hiába, nem tudtam meglenni nélküle. Lehet persze, hogy csak egyedül voltam. Tökéletesen egyedül. Nekem itt Pesten nem volt társaságom. Persze, hol volt? De itt Pesten aztán végképp, azt se tudtam, kihez forduljak. Örökké nem maradhattam az intézetben. Ott is csak ő tartott. Nem nézték valami jó szemmel. Mármint a kollégái. Érthető. Kellett a hely. Nagyon sok beteg volt, súlyosak meg öregek. El kellett jönnöm az intézetből. Aztán mindig telefonáltam neki. Azt hittem, kiszakad a gyomrom. Míg az első szót kimondtam. Hogy jövök én ahhoz? Eleinte csak csengettem. Mármint a telefonon. Aztán hirtelen letettem a kagylót. Ha fölvette. Persze azonnal megismertem a hangját. De hát csak kellett vele beszélnem. Később már megszoktam. Rájöttem a fortélyára. Azonnal benyögtem, hogy „én vagyok”. Ennyit. „Én vagyok.” Hadartam. És akár elhiszed, akár nem, sosem kérdezte, hogy ki az. Hogy ki vagyok? Mindig tudta, hogy én vagyok az. Rögtön azt mondta: „Na, megvagy?” Én meg csak belenyávogtam, hogy „meg”. Akkor már aránylag elindulhatott a beszélgetés. Persze ez abból állt, hogy a kérdések özönével halmozott el, én meg nem válaszoltam. Lehet, hogy akaratból, talán kuncogtam is. Hogy hadd kérdezzen. Hadd aggódjon. Na, nem valami aljas számításból, csak annyira jólesett, hogy valaki ennyit kérdez felőlem. Lehet, hogy ő meg csak ki akart mozdítani a süppedésből. Mert eléggé el voltam süppedve, még sokáig. Kérdezett, kérdezett, kérdezett… Az nagyon rendes dolog volt. Hogy annyit kérdezett. Az nagyon rendes. Később aztán fölbátorodtam. Mikor kérdezte: „Na megvagy?” – én rávágtam: „Nem vagyok meg!” Dühösen. Mert keveselltem. Többet akartam. Mindent. Hogy izgassa magát. Mármint értem. Mert tényleg rászorultam. De olyan kedves volt a hangja… Nem tudtam kihozni a sodrából. Mindenféle kifogást találtam a munkahelyemre, a lakásomra, az egész emberiségre… Elég önző lehettem. Elég önző. De akkor mindegy volt. Éreztem, meg kell állnom a lábamon, különben elsodornak megint az események. Kellett egy biztos pont. Ő volt az. Vagyis – minden ő volt. Tudtam, hogy nyakig van munkában – akkor is fölhívtam! Kellett nekem! Hogy halljam. Érezzem. Kerestem, mint a megszállott. Persze nem volt hol laknom. Hova menjek én Budapesten? Hallottam, amikor az egyik kollégája háttal nekem azt mondta: a Dunának… Ez nagyon belém mart. Hiszen se rokonom, se barátom, se ismerősöm nem volt. Ő ezt is kitalálta. Beszerzett egy helyre. Volt benn egy remek öregasszony, remek? Arról lehetne beszélni, de mindegy, lényegében mégiscsak remek volt, mert kulturált, okos, magányos öregasszony volt, egy öreg zsidó asszony, csak azok ilyen kulturáltak, elképesztően finom érzéke volt az irodalomhoz, mindent olvasott, Thomas Mann volt a kedvence, de ismerte a maiakat is, németül meg franciául is olvasott, nos, őt az intézetben depresszióval kezelték, azelőtt voltak mániás fázisai is; érdekes, erre nem is gondoltam, hogy ő is mániás-depressziós volt, de egyáltalán nem elmebeteg szinten, egyáltalán nem, teljesen világos tudat, normális kontaktus, csak szorongott szegénykém, de hát ki nem szorong, nem is tudom, hogy tudott a nyakába varrni, no, ez azért durva kifejezés, hiszen neki sem volt senkije, csak öreg testvére, aki külön lakásban élt, de együtt nem akart élni a „másik vénasszonnyal”, ő mondta így, nagyszerű humora volt, szóval a testvér is csak távolból, de a doktor úr valahogy beadta neki, hogy nem jó számára az a teljes egyedüllét, még egy tejet sem hoz fel neki senki, jó lenne mellé egy fiatal… Én voltam az a fiatal. Megmagyarázta neki, hogy ilyen értelmes vagyok, meg olyan, bár azt hiszem, valami fény volt a fejemben valóban, én is rettenetesen szerettem az irodalmat; meg hogy a világ legrendesebb teremtménye vagyok, és nem vagyok elmebeteg, erre letette a nagyesküt, később az öregasszony elmesélte nekem, kifaggatta felőlem, nem vagyok-e komoly beteg, így hát másodkézből, tehát sokkal hitelesebben hallhattam a véleményét rólam, hogy nem, egyáltalán nem, sőt… Persze ez a sőt is megbolondított, lehet, hogy az öregasszony akart csak kedveskedni, de hogy olyanokat mondott rólam a tanár úr, vagyis a doktor úr – magunk közt szerettük tanár úrnak szólítani, nem volt ő olyan fajankós doktor – áradozott rólam. Hogy zseniális vagyok. Elájultam a boldogságtól. Hogy én? Egy éve még az imbecillisek intézetében voltam, csaknem kopaszon. Rácsok mögött, mindenre elszánt nevelők közt, akik megfogadták, hogy embert faragnak belőlem, de nem sikerült nekik, mert megszöktem… Tulajdonképpen mindenünnen megszöktem. Ez azért furcsa. Nem mintha kibírható helyek lettek volna, de az az igazság, egyenes úton én nem jöttem el sehonnan. No, amíg meg nem ismertem őt. Igaz, innen is megszöktem, Magyarországról, de ez csak kimenetel volt. És a leendő férjemmel. Mégis kettesben. Igaz, az öregasszonytól is megszöktem… Már nem volt maradásom. Pedig rendesen bánt velem, megvoltunk. Fölhoztam neki a tejet, együtt reggeliztünk. Ő sem tudott főzni, én meg aztán egyáltalán nem, így hoztuk az ételt valami vendéglőből… Igen. Emlékszem, a Dózsa György úton volt egy Paprikacsárda, onnan hoztuk az ebédet, mert a Benczúr utcában laktunk. Szép lakás volt. Szerettem ott lenni. Két különálló szoba – az öregasszony rádiózott, nem gyötört, nem is lehet mondani… Csak nem szerette, hogy a testvérével is jóban voltam. Az asztrológiával foglalkozott, én persze mohón rávetettem magam arra is, az az érzésem, egyszerűen féltékeny volt a nővérére, hogy elszeret tőle. Nem tudom, volt-e bennem rafinéria, lehet, hogy valóban kijátszottam a két öregasszony szeretetét egymás ellen; lehet, hogy voltam olyan aljas, csak szeressenek… Minél jobban szeressenek, ez is meg az is. Hogy miket mondott rólam a doktor úr! Persze biztos ez is fölbátorított. Azt mondtad, kettőn áll a vásár. Igen. Közvetve én olyanokat hallottam magamról, hogy szerelmes lettem… magamba. Hogy ilyen vagyok. Az öregasszony azzal etetett – persze lehet, hogy nem ő találta ki –, hogy a doktor úr azt mondta, még senkivel sem találkozott, aki Rilkét úgy értené, mint én. A Duinói elégiákat olvastam akkor… Nos, hogy értettem-e, azt nem tudom, de hogy hatottak rám ezek a gyönyörűséges versek, az biztos. Belerezdültem. Sokat beszéltünk költészetről. Persze azt hiszem, én csak valami lakmuszpapír voltam, amit a művészeti hatás nagyon hamar elszínezett. Nagyon hamar el tudtam színeződni. Ilyen rezgő körök voltak köztünk… Nos, az öregasszony ezt még megerősítette. Nem mondom, hogy szándékosan akart volna feléje sodorni, de mégis csak odasodort. Na és meglátogatott. Mármint megvagyok-e, megvagyunk-e… Ez is pechesen történt, mert az öregasszony nem volt otthon, délutánonként átment a nővéréhez. Csöngetés. Én meg a kádban. Talán ez a kád volt az oka, hogy később nem maradhattam ennél az öregasszonynál. Igaz, ami igaz, órákig tudtam benne ülni, nyakig a semmiben. Csak ültem és borzongtam, ültem és borzongtam. Fáztam a forró vízben! Át akartam melegedni! Nem tudom, érthető-e, amit mondok. Összehúzódzkodtam, beleremegtem ennyi magánvízbe. Az öregasszony elment, na, gondoltam, most nem kell sietnem, két-három óráig biztos nem jön vissza, belemerülök az én kádamba, az én mennyországomba… És akkor jött. Éppen akkor. Magamra kaptam valamit, kiszaladtam az előszobába, hogy ki az. „Na, ki lehet?” – felelte, és én azt hittem, elájulok. Kifordítottam a kulcsot, és eszeveszetten rohantam vissza a fürdőkádba. Zsupsz bele. Ma sem tudom, miért. Nem tudom. Eltűnni, elmerülni. De épp a kádban, az átlátszó vízben? Ostoba dolog volt. Ő meg csak jött befelé nagy nevetve: „Na, hol vagy, hol vagy?…” Tegezett. Igaz, mindig tegezett, ez érthető is. Tizenhat évesen ismert meg, gyerek voltam. Mint egy gyerek. Gyerek. Persze a gyerekség mindig megmarad. Biztosan ma is az vagyok. Én? Jaj! Hogy beszéljek vele? Sehogy. Az a legjobb. Na, azt akartam kérdezni, szereti-e a velőt? A rántott velőt. Akkoriban annyira szerette. Mondtam, hogy állandóan vele akartam lenni. Mármint csak úgy. Hogy rálehelhessek. Olyan értelemben, hogy itt van. Mint egy tükör. Amire rálehelhetek… Hogy elhomályosul-e? Nem hiszem, hogy női furfang lett volna ez bennem, á… Nem volt ez valami csel. Vágyakozás. Hogy tudjam, meddig mehetek el. Talán egyszerűen szemtelenségben. Nem mintha szemtelen lettem volna. Csak… mit bír tenni értem? Mit tesz? Persze mindent tett. Mármint ami rajtam segít. De én arra voltam kíváncsi: személyesen nekem, velem mit tesz? Ő volt a legközvetlenebb emberem, hozzátartozóm. Hogy mennyi áldozatot tud hozni értem? Nem, nem reálisan… Azt hiszem, titokban ki akartam próbálni. Tart-e? Mármint kiterjesztett ujjakkal, ahogy az Isten fölöttünk a világot. Megérint-e, ahogy az Atyaisten Ádámot Michelangelo freskóján. Lehetőleg rosszakat mondtam neki. Nemcsak azért, mert valóban rosszak voltak, mert azok is voltak, például a könyvtári dolgozók bizalmatlansága, az nagyon rossz volt. De én nemcsak ezeket panaszoltam. Mindent. Mint egy hídpróbán. Még egy tonnát rá, még egy tonnát rá, bírja-e a híd? Szeret-e még? Mennyire szeret? Nem is emberi értelemben. Csak egy furcsa hídon. Ezt a hidat ő építette bennem, felém, hogy élni tudjak. Ezt akartam, ezt a hidat, gyötörni, rongálni, terhelni: bírja-e? De meg nem szólítottam! Hogy szólítottam volna meg? „Tetszik gondolni?” „Maga?” „Ön?” „Ön, doktor úr… ön, barátom, ön, atyám, ön, istenem?” Ilyeneket nem mondhattam. Pedig sokszor gondoltam magamban erre. Mi lenne? Nem lenne a legegyszerűbb, ha leistenezném? Milyen jó lett volna, milyen egyszerű! „Atyám!” Ennyit mondani. Valami absztraktot, valami mélyről jövőt mégis… Rettenetes nehéz így elhelyezni magamban. A ruháját, a kézfogását, a megszentelődését. Nem rossz találmány a katolikusoknál az a meleg távolság, ahogy a gyóntatójukkal vannak. Személyesen, de rácson át. Közelről, de védetten. Áramkörben, de kiküszöbölhetően. Boldogítón, de nem boldogságra várva. A liturgia absztraktra zárja az erővonalakat. Az embernek kell egy isten. Fiatalkorában. Nemcsak olyan irreális, fenti… Ahogy te mondod, az nagyon jó. Erős lehetsz. Hogy meg tudtál mérkőzni a személyes istennel. Úgy értem, hogy nem embert szerettél. Kitartottál a fölső isten mellett. Azt hallom a szavaidból, bármily keserűen mondtad is. De talán te is vetted valahonnan az istenedet? Az a Krisztus, milyen jó! Hogy élő, emberi, nyomorult – és Isten! Közel lehet férkőzni hozzá! Mindenható, érző, könyörületes és – ember! Jó otthon egy személyes isten. Nagyon jó… lehet. Ez valami zseniális trükk, ne haragudj, hogy ezt mondom, sehogy sem akarlak megbántani, éppen téged aztán a legkevésbé… Személyes – és nincs jelen. Nem van! Hiszen szeretni a legszörnyűbb a világon! Szeretni, szeretni… Ezért él az ember. Ezért adja oda magát bárminek. Erre megy ki a játék. Szomorúan mondom. De a többi elmúlik az életből, semmivé lesz, csak a munka gyakorlata tartja fönn az embert, mint valami hasznos állatot. A munka mindennapos pontos menete. Hogy másokért dolgozunk. Ezért jó az ápolónőknek. Akármilyen a munkájuk. De segítenek. Mindegy, hogy megalázó, hogy kilátástalan sokszor, hogy mit fizetnek érte. De segítenek, segítenek! Ez a legszebb munka. De ki bírja? Ki az, aki igazán bírja? Erre is talán születni kell. De a munkán kívül nincs semmi. Csak hogy az ember szeressen. Akkor tud lenni. Létezni. De ez szörnyű! Magában nem tud szeretni az ember! Ehhez kell valaki! És a szeretet is csak úgy jön létre, magas fokon, ha áramköre van. Kölcsönös? Nem tudom. Nem is mondanám. De mégis… a másiktól is függ a szeretetünk. Állandó ütközés, ölelkőzés, tánc a semmiben! Visszaverődés, biliárdgolyó… szerelem. Az ember a másiktól várja azt… amit maga ad. Ehhez kell valaki. Egy ember. Tükör. Élő tükör. Rálehelni… De… de… kire lehet rálehelni? Rajongani kell, hogy az ember szeressen. Igen. Sok ember magában él. Minden országban tele vannak vágyakozó hirdetésekkel az újságok. Ez vagyok, az vagyok, ilyen vagyok, olyan vagyok, tudok szeretni! Tele van ilyen ordításokkal a világ. Szép, gyönyörű magányosok kiabálnak valaki után, hogy szeressenek. Nemcsak azért, hogy őket szeressék, hanem hogy ők szerethessenek! Házassági hirdetések! Egyszerűen le kellene írni szabályosan: „Szeretni akarok valakit! El akarom pazarolni, amim van, oda akarom adni, föl akarom áldozni, kerül, amibe kerül… csak jöjjön, legyen, jöjjön valaki, akit szerethetek! Én akarok szeretni! Én!” Csakhogy… csakhogy… nem lehet mindenkit szeretni. Úgy értem, bárkit. Ez a legsúlyosabb tragédia. Hiába akarok szeretni valakit, aki nem alkalmas rá. Vagy nekem nem alkalmas a szeretetre! Ennek titkos rugói vannak! Az illetőnek… be kell lépnie. Mint egy színpadra. Az életembe, a velőmbe, a lelkembe… Na… Igen… Szóval néhányszor együtt ebédeltünk vagy vacsoráztunk, és mindig velőt rendelt… Talán csak ezt akartam kérdezni. Elég nevetséges. De ahogy megmetszette azt a fehér anyagot, ahogy sózta, dédelgette, ízlelte… én meg csak leejtett villával bámultam, hogy eszik! Elegánsan. Elegánsan tudott enni. Egyáltalán lenni. Ez igaz. Ette a velőt. „Miért eszünk velőt?” – kérdeztem, így, többes számban, azt mégsem kérdezhettem: „mért eszel velőt?” – pedig azt hiszem, azt tettem volna a legszívesebben, ó, jaj, nagyon-nagyon jó lett volna tegezni… Belebolondultam volna! Magamban, az életemben, belül, vagy az én kádamban mindig próbálgattam, hogy „te…” – de aztán még magamban sem mertem hozzátenni semmit, mit is tehettem volna hozzá? Mit lehet ahhoz hozzátenni, hogy „te”? Azt hiszem, csak veszélyes dolgokat. Hogy „te, te… édes”? „Te drága…”? „Te… jó”? Nem, nem, ilyet nem akartam magamban sem mondani, nem is felelt volna meg a valóságnak. Szemérmetlen lett volna, és nem is igaz. Nem is ezt akartam én. Nem akartam én semmit. Csak talán istenséget. De istenség nincs szerintem. Én nem tudom, miért váltatok el, el sem tudom képzelni… De ahogy én őt ismertem, e miatt az istenség miatt. A tiedé miatt. Ő nagyon érzékeny ember. Azt mondtad, sok voltatok egymásnak. Nem akarok megfejteni olyan dolgokat, amiket nem tudok, de szerintem őt a te istenséged zavarhatta a legjobban. Nem egyszerűen hiúságból, hiszen gondolom, szeretted te őt eléggé, amennyire kell, amennyire lehet. Ha az ember szabad. De te ilyen értelemben nem voltál szabad, volt egy védekező pajzsod, belső elbújási lehetőséged, lefoglalt tereped. A te istened. Akármennyire szeretted is őt, be voltál töltve egy istennel, egy fölszármazott istennel, aki elfoglalta a lényeges áramlásokat benned. Lefoglalta az erőteredet. Ebbe ütközhetett. Az ember nem oszthatja meg a szerelmét. Ennyit meg ennyit fönntartva istennek, ennyit meg ennyit átadva egy embernek. Másképp nem létezik, hogy elvált volna tőled, hiszen gyerekeitek voltak, és társa voltál, ami a legnagyobb dolog a világon. Maradandó kapcsolat, nem egyszerűen fizikai kapcsolat. De egyszerűen szembe találta magát benned valamilyen istennel, ami őt akadályozta abban, hogy teljesen fesztelenül kiáradjon feléd. Sosem beszélt erről, gondolhatod, de egyetlenegyszer, mikor az otthona került szóba, valahogy viccesen megjegyezte, hova megy haza: „Megyek harcolni istennel.” Igen, emlékszem. Nem értettem, tréfának vettem, valahogy arra gondoltam, belső küzdelmeivel van elfoglalva odahaza. Ma már látom, ez a megjegyzés súlyos volt, perdöntő. Ezért vált el tőled. Kirekesztetted az életedből… ezzel a megfoghatatlan, megmérkőzhetetlen istennel. Mert akármilyen zseniális volt, az az érzésem, közönségre is volt szüksége. Mint ahogy minden embernek. Különösen a szerelemben, a szeretetben. Csak akkor szabadult föl, akkor volt belsőleg fénylő, sziporkázó. Mint ahogy a kötéltáncosnak is kell lenn egy igazi drukker, hogy a legfelső veszélyekben meg ne billenjen. Annyira el tudott bizonytalanodni! Ilyenkor begubózott, visszavonult. Emlékszem, volt egy erőszakos kollégája, annak a jelenlétében mindig hallgatott, kiment a teremből, kerülte. Mert úgy érezte, cinikus vele szemben, minden rajongó gyógyító gesztusát kigúnyolja. Ilyenkor megbillent, mintha a kötélen valóban megingott volna. A te istened taszította őt ki magadból. Ezért mondta, hogy megy harcolni istennel. Ezért váltatok el. Nem tudott úgy megjelenni előtted, háborítatlanul, a maga legbenső valójában. Szegény. De akkor csak ette ott a velőt, mondom, nagyon élvezetesen. Abban volt valami kegyetlenség. Ahogy a sűrű fehér anyagot magához vette. Mint az áldozatot. Tréfálkozott persze, hiszen mindig tréfálkozott is, valahogy így vette el a dolgok élét… Hogy a régi emberevők is megették az ellenség, a legyőzött fél velejét. Hogy átvegyék az erejét. Az agy a legnagyobb erő, biológiailag is. Hogy ezzel mintegy megették a megölt ember egész életét, magukba kebelezték. Az összes tapasztalatait, emlékképeit, indulatát, harci kedvét. Az igazi csemege mindig is a velő volt. Azt tálalták a törzsfők fogadásakor. Volt ebben valami kegyetlenség. Akármennyire viccelt is. Valami szadista, gyilkos elem. Emlékszem, akkor is megdöbbentem, de aztán el is felejtettem. De ebben az evésben volt valami animális. Lényszerű, állati. Túl a játékon, talán valóban azt mutatta, mintha valakinek áldozatokból kellene fönntartania az erejét. Talán eszembe sem jutott volna, ha nem mondod, hogy annyira csak az elesettekkel kívánt foglalkozni. Táplálni valami belső tüzet, valami pokolégést. Ez most rettenetesen belém nyilallt. Az áldozatok véréből, velejéből, lényegéből táplálkozni. Ahogy azt mondtad, mire ment volna ő egy színésznővel. Ez nagyon mellbe vágott. Mert most úgy érzem, kevés lett volna számára az a kis rendellenesség, ami egy színésznőben van. Az még normális, kis eset. Nem igazi, véres táplálék. Mint ami a szerencsétlenek húsából, sebeiből árad. Ez lehet az igazság. Az már kifinomult, aránylag gyógyult sebesedés, egy színészet. A magamutogató öngyógyítása. Ez igaz. Valahogy nőkben is az egészen primitív vonzotta. Legalábbis most úgy látom. Ahogy egy pincérnő után tudott nézni. Vagy egyszer a piacon találkoztunk, egy darabig együtt mentünk, és az volt az érzésem, kísér valakit vagy megfigyel. És valóban úgy észleltem, egy falusi fiatalasszonyt követtünk. Szép volt az arca, de rettenetesen vad, durva vonású. Egyenes orr, széles szemek, erős pofacsont. Valami ősi, állati szépség volt az arcon. Mintha éhezte volna a primitivitást. Aztán egyszer fejtegette is. Valami Renoir-könyv volt nálam, s nekem nem tetszettek a képek. Ő meg azt fejtegette, hogy igazam van, a Renoir-aktok édesek, émelygősek. Cukrosak, festőiek, habosak. De aztán azokról az almaarcokról kezdett beszélni, hogy ezekben a macskafejekben mennyi lenyűgöző állati vonás van. „Ha nem lennének ilyen szépek, az ember beléjük is tudna szeretni.” Hogy csak a festék rontja el őket. Maga Renoir. De azok a lányok magukban hordozzák az öntudatlanság elementáris kéjét, a szalmakazlak, a folyópartok, nedves füvek, áttűző napfények vad szagát… hogy az ilyenekben a létezés még emberelőtti csírázása, bujasága, sűrűsége él… Organikus szagok, illatok, vegetatív báj… Olyan szakszerűen magyarázta, hogy észre sem vettem, emberekről beszél, s nem egyszerűen a képekről. Mint egy boncmester, aki a test legzsigeribb szépségeit fejtegeti.

De én bemenekültem a kádba, a védő melegbe. Ő meg nyitogatta az ajtókat, hol vagyok. Ott kuporogtam. Ahogy rám nyitott, csak annyit mondott: „Szóval megint a kád…” Az öregasszony akkor már biztosan bepanaszolt neki, hogy állandóan fürdök, mindig a kádban vagyok. Félig nyitva hagyta az ajtót, s háttal ült nekem, sürgetett, hogy siessek, alig van ideje, faggatott, hogyan jövök ki az öregasszonnyal, azt hiszem, akkor vitt el aztán a Központi Könyvtárba, hogy állást szerezzen nekem, tehát joggal türelmetlenkedett, hogy késlekedem. Szemben velem egy nagy tükör függött, abban láttam a tarkóját. Beszélt, egyenletesen, mintha előadást tartott volna. Akkor valahogy szemérmetlennek tartottam a vizet. Rádöbbentem, milyen alantas és szexuális, ahogy a céda vízben ülök. Az áttetsző üvegben. Sose voltam önnézegető, igazán. Azt hiszem, azt se tudtam, valójában milyen a testem, csak azt, hogy sovány, kóró, nem szép, futólag. Éreztem a testemet, nem néztem. Valóságban horpadt volt. De én a víz burkában nagyon is magaménak éreztem, macskaszerűnek, bensőségesnek. Talán azért ültem folyton a kádban. És szemben velem a tükör, ott én, a vízben ülő nyavalyás lány, meg az ő tarkója, valahogy olyan közel, mintha csak ki kellett volna nyújtanom a kezemet, hogy megsimogassam. Szép haja volt… dús, nem göndör, de meleg vonalú, hullámos. Ő meg csak beszélt, egyenletesen, nyugodtan, csaknem oktatóan. Ott kuporogtam. Valahogy közelségre vágytam egyszeriben, ahogy a vízmelegre. Akkor… akkor… ott voltam. Ő meg beszélt. Háttal. Borzalmasan szenvedtem. Úgy éreztem, mintha hideg kardpengékkel ütlegelnének, acélpengékkel a bordámig hatolnának… Ha rám tör, nekem esik, kirángat, agyoncsap… talán az is jobb lett volna. Megaláz. Mit tudom én? Fölránt onnan, megpofoz, vagy csak hozzám ér… Kihúz a nyakamnál fogva, fojtogat, megerőszakol… Mindegy. Ha a kőre fektet le… ha bármi furcsaságot művel velem… ha magáévá tesz…

Halló! Halló! Ott vagy még? Letetted? Halló!

Sári letette a kagylót. A telefon bakelitjén csillogott az izzadság. A komódnak dőlve állt, combjával nekitámaszkodott az oldalának. Aztán ellendítette magát, végigment ezen a közbülső szobán, visszatérítette magát a hideg délelőtthöz. Az ablak magasan feküdt, a harmadik emeleten, és magasan egyáltalán a városban. Novemberi, hosszú köd terjengett. A házak mélyen lent úsztak a tejes fényben. Új és új házak ugrottak elő puha körvonalaikkal, házak, melyeket sosem látott, pedig annak idején sokat járt ide. Most ismeretlen tömbök nyomultak elő, mintha csak el akarnák foglalni ezt a jól kialakított magányt. Valahogy ijesztő volt ez a látvány, puha, ködbe fúlt, mégis ellenséges. „És a gazdagok ellepték a földet.” Azelőtt magában állt ez a ház, barátnője, Szilágyi Marian valami komoly örökség révén kapott benne lakást. Most meg idetolakodik köré az összes többi ház.

A város, a régi város elúszott. Lassan úszott, mint egy alig mozduló hajó, amelyik éppen egy zátonyról manőverez tovább. Templomtornyai távoli árbocokként lebegtek. A kép lassan-lassan mozdult, megállíthatatlanul. Mintha a Gellért-hegy csúcsa is mozgott volna. Hova?

Milyen boldogan jött ide. Vissza. Haza. Nem is szállt taxiba, gyalog kaptatott föl a meredek utcákon, szívta be tegnap éjszaka a levegőt, a régi útbenyílókba bebámult, még nevetett is. Szinte alig hitte el, hogy valóban itt az a ház, a régi lakás, ahol Marian jóvoltából annyi menedéket talált. De valóban itt volt a ház, Marian kitörő lelkesedéssel fogadta, ragyogott az arca. Előzőleg a Balatonnál volt, Füreden, a Marinában, tudniillik félt idejönni. Aztán Marian annyira hívta, lejött érte, írt, üzent… Jó volt a Balatonon. Ősz, nedves partok – lány korában sosem járt az északi parton, a délin is csak kétszer volt, rövid időre.

Jaj, ez az őszi Balaton most nagyon jó volt, boldog volt, hogy ott meghúzódhatott. De mért kell neki meghúzódnia? Lázongott ez ellen, mintha csak nem akarna Budapestre, a tett színhelyére jönni.

Ott a Balatonnál biztonságban érezte magát. A szállóban alig voltak. Megvolt a maga programja, reggel korán kelt, megfürdött – ezúttal gyorsan –, aztán frissen, egyedül nekivágott a partnak.

Nem érezte ennyire intenzíven Magyarországot. Semlegesem tudta élvezni a Balatont. Emlékek nélkül. Férjével egyszer, hat éve Mentonban voltak – olyan illúziókat keltett most a magányos Balaton-part, mint az a délvidéki francia városka. A Balaton tengernek tetszett – ott a köd is barátságos volt, a végeláthatatlan víz nemzetközi kiterjedésű volt a párában. A dokkban még néhány hajó. Üres motorcsónakok, elegáns, bevontatott jachtok. Hajósok, szerelők – gyéren. Minden lelassult, mint egy alig táplált motor, éppen hogy lengett az egész – a víz valójában meg sem mozdult. Az öbölben összesűrűsödött, ami a nyárból megmaradt, kis fadarabkák, fonnyadt hínár, a nádas távolabb indiánvörös. A színes bódék elhagyatottak és bezárva igen elegánsak voltak. Zegzugosan emelkedő kis parti negyed, a fényes mozi, a márványasztalkás kávézó. Egyedül ült, teát rendelt meg lúdlábat, pedig nem szerette az édességet. Mindegy, falatozott. Jólesően érezte, idegen, idegen helyen van, talán Mentonban, mint egy regényben. Ezt is akarta. Nem akarta magát Magyarországon érezni. És ez a kávézó – a Kedves – lehetett volna Franciaországban, jól választott: nem volt múltja. Belül, mint egy finom tappancsot, érzékelte, hogy megérinthető – de a nemzetközinek imitált kisváros megvédte a honvágytól. Itta a teát. Nézegette az idegen – magyar – arcokat, nem volt sem lelkifurdalása, sem megbocsátanivalója. A sarokban letakart diszkó-zongora, az üvegablakon hatalmasan becsillogott a tejes Balaton. – Ez Menton – hajtogatta magában elszántan, pillanatra még a férjét is odaképzelte maga mellé.

Nemzetközi magány. Hol itt, hol Mentonban, hol Floridában. Utazó. Utazás. Táj, nővel – festmény, pontosítás nélkül.

És a fasor. A levelek annyira sárgák voltak, mintha a nyár beléjük fojtatta volna minden diadalát, gazdagságát. Általános, nagy fasor. Senki sem járt benne, egyetlen magyar sem, egyetlen külföldi sem. Ment. Nézte az elhagyott nyaralókat, egy elegáns üdülő néhány erkélyén még ott voltak összeborítva a fonott garnitúrák. Épp csak elmentek, épp csak nincsenek itt…

Hova akart ő jönni? Hazaérkezni? Á, a csudákat! Inkább – itthon – idegen maradni, itthon – idegennek lenni. Nézni. Nézni, nézni – nem emlékezni, semmiképpen! Mért tartozik ő ide? Kije-mije ő ennek a vidéknek? Ez is tenger. Szép hotelok, szép sétányok, szép az egész. Nem köti őt ide a jóisten sem! Mintha ökölbe szorította volna a kezét, úgy járt-kelt a parton. „Nem akarok itthon lenni” – dorombolt benne egy hang, szinte megfeszítette mellkasát a szélben, ami a parton végigsöpört.

Leállt a kikövezett szegélyen, már csak az állatok miatt is. Száz meg száz sirály röpült, vijjogtak, kiáltottak. Tömzsi, súlyos rakétákhoz hasonló vastag testükön aránylag nagy szárnnyal verdestek a levegőben. Berepülték a fejét, beborították, mint valami fehér halmaz, élő hópergés. Zengett a levegő. Nem szerette a sirályokat. Követelőzők voltak, éhesek, gombszemük kitüremkedett a fehér tollazat szemhéjából. De bent, távolabb a parttól kis fejű vízityúkok bukdácsoltak, sötétfeketén, hidegen, nem várva semmi eledelt a part néhány járókelőjétől. Nemesen fáztak. Ahol nem járt ember, ott kijjebb merészkedtek, az alacsonyabb, kevésbé hideg vizekbe, ringatták kis feneküket. Aztán ahogy közelebb tartott a part felé, hogy szemügyre vegye őket, vadkacsák-e vagy mifélék, egyszerre, mintegy jeladásra felröppentek, és beborították az alacsony eget – elmenekültek. Beljebb megültek, csiviteltek összebújva. A kacsák nem ijedtek meg. Nem érdekelte őket az ember, az emberi közellét, gubbaszkodtak. A barnásszürke tojó mélyen a tollai közé hajtotta a fejét – elszunnyadva, bölcsen, hogy innen is tovább kell röpülni, addig pihenünk. Vándormadarak, vándorkacsák. Majd délebbre szállunk, ha hidegebb lesz. Ez a helyzet. Ez a sors. Ez volt az ő mondanivalójuk. A zöld sapkás gácsér jobban figyelt. Micsoda vadászzöld sapka! A sötétbarnák, koromfeketék fölött! És ha néha kitárták a szárnyukat – válltőben fölvillant néhány égőkék vonal, ezüst címerhatárban! A kacsák gyönyörűek voltak, ahogy ez az egész átköltöző Balaton-parti Magyarország.

Időnként előbukkant egy ember – az üdülőből vagy a szívkórházból, és lökött valami kis kenyeret, föl a levegőbe. Nos, a sirályokat nem lehetett megállítani. Ráröpültek, mint a puha repülők, kézmagasságból kapkodták a feldobott kenyérdarabokat. Az illető még le is húzódott, nehogy az arcába csapjanak mohó szárnyukkal. Eleven, nyers hóesésben állt, nevetett, mint egy agyoncsapott ember és cirkuszi hős, aki csak dobálta, dobálta fölfelé a kenyérdarabokat. A madarak szárnyáról víz pörgött rá, azt törölgette nevetve. A sirályok nem akartak elmenni, a sirályok éhezve is itthon érezték magukat a hideg Balaton fölött.

A strand végében füstölgött egy kis pléhkémény. Mikor Sári odament, nem látott semmit, csak hunyadozó parazsakat egy magas, fekete nyílt tűzhelyen.

– Elmentek a gyerekek – bukkant elő egy télikabátos ember, kövér nyújtófára tekert vajsárga tésztával. – Így lassan megy.

Sári nem tudta, mi megy lassan, de a télikabátos ember szította a parazsat egyik kezével, egy eldobott papundeklidarabot ragadott fel a földről, azzal legyezgette a parazsat, amíg élénkvörös színű nem lett. Aztán forgatta fölötte a nyers tésztát a nyújtófán. Fölizzította a tüzet annyira, hogy a láng nyaldosta a meleg habarcsot. Merevedett, égett a tészta.

– Elmentek, elmentek – jött méltatlankodva egy tízéves gyerek, és kikapta kezéből a nyújtófát, amin a tészta sült. – Az iskolából nem tudok elszökni! – A télikabátos gyorsan, kutyafuttából megsimogatta a fejét, aztán szaladt hátra, újabb tésztát egyengetni. – Könnyű neki – bökött a mester felé a gyerek, Sári tudomására hozva a bonyolult helyzetet –, nem jár iskolába!

A gyerek, mint a bűvész, forgatta a tekercset. A láng majdnem belekapott a tésztába, de ő ügyesebb volt a lángnál. Fölemelte, mintha csak játszott volna a tűzzel, pirította, édesgette a tűz fölött a puha, nyújtórúdra tekert tésztát. Aztán egy nagy szitával porcukrot szórt rá, azt ráégette, közben a papundeklivel élesztette a tüzet. A henger barnult, vörösödött, égett, forradt, olyan volt, mint egy végeláthatatlan jegygyűrű. Meleg, vajas illat lengte be a nedves őszi sétányt. A gyerek ide-oda kapkodta a páncélozódó tésztát a parazsas tűz fölött, égőfényesre sült. Ragyogott. A gyerek fölmutatta a rúdon, Sári felé fordult.

– Kell az egész?

Sári nem értette hirtelen, aztán bólintott. A fiúcska lehántotta a nyújtófáról, dédelgette, mint egy meleg testet, egy botra fűzte, nyújtotta.

– Huszonhat forint az egész. De adhatom a felét is, tizenhárom! – Elszántan, energikusan tartotta elébe a kürtőskalácsot aranyozott édességlemezeivel. – Tessék vigyázni, nehogy leváljon a forróság után!

Sári úgy vitte végig a sétányon a kürtőskalácsot, mintha egy csecsemőt vitt volna. Nem szállt liftbe a szállóban, óvatosan maga elé tartotta a faágat, amire, mint diadalmi jelvény, volt fűzve az aranybarna páncélos kalács.

Persze hogy nem tudta megenni az egészet. Törte, hántotta, az egyik karika a másik után szakadt le róla – ellenállhatatlan volt. Édes, sűrű, puha, kemény, ábrándozó tészta volt. Falta. A kelt tészta duzzadt a gyomrában. Még egy gyűrűt, még egy gyűrűt – majd abbahagyom. A cukor meleg szaga, a forró, puhán sült tészta, a merev máz olvadt a szájában.

Kinézett az ablakon. Idegen lakos egy idegen földrészen, lenn az undok, puha testű rakétasirályok röpködtek, a dokkban téli pihenőre vártak a kis hajók, a mozi távoli, éles fénye idelátszott. Menton is lehetne, nemzetközi táj, milyen színvonalas… – gondolta. A parti fények ezer kis gombostűje a szemébe szúrt. Gyönyörű, puha ködben.

– Kell az egész? – csendült meg a fülében az iskolából elszökött vörös ujjú fiú hangja.

Sári előtt a fényes politúrú elegáns szállóasztalkán az átzsírosodott papírban ott kunkorodott a befalhatatlan meleg tészta, ő végigdőlt a remek szövésű heverőn – és bőgött.

 

De nem ezért rohant fel Budapestre.

Férje két címet is megadott, ahova az üvegcséivel be kellett állítania. Budapesti vállalatokhoz, mindenütt baráti ismerősökhöz.

Az üvegcsék elegánsan voltak csomagolva, külön piros bélésű fekete bőrtok, hat rekesszel, miniatűr feliratokkal. Gyógyító mérgek. Állítólag huszonhárom év kísérleti párlatai, miket az orvoskémiában használhatnak, pajzsmirigyszerek. Az üvegecskék sötétbarna fala mögött sűrű folyadék játszott. Lelevelezve, megbeszélve.

Sári egyenként kiemelte finom bőrtokjaikból az üvegeket, és a Balaton felőli fénybe fordította.

Nem volt kedve Pestre menni. Ügynökölni, émelyegni – noha várták. Örült, ha egyszer néhány békés napot itt eltöltött, szóval szorongott a bemutatkozástól, magyarázkodástól… igen, mi régi magyarok vagyunk, hoztunk egy kedves mérget… kikísérleteztünk… szériában lehetne gyártani… elsőrangú gyógyszer, pontos adagolásban… Nem!

Lefeküdt, hogy ne kelljen Pestre menni. Aludni itt, egy semleges helyen, de itthon, Mentonban, Füreden, víz mellett, kényes illúzióban.

 

Nem is ezért ment föl Pestre. És nem is Marian miatt – hiszen az kétszer is lenn volt nála –, elég volt az érintkezésből.

Persze, szeretett volna Pestre menni.

Bele, a közepébe.

Még egyszer benyitni a Hungáriába, fellengzősen annyit járt oda.

Meg mégis, talán hitványság is itt meglapulni, Füreden, álnemzetközi öbölben.

Mozik jutottak az eszébe. Az ócska, agyonzsúfolt, folytatásos Honvéd, a zugutcás Kinizsi, a sarki filmszínház, a kisded Balaton. A filmek elvesznek az emberben, de a mozi megmarad.

Üzletek, templomok. Mennyire tudott imádkozni! Mikor először járt Pesten, a Duna-parti Anna-templomba ment. Csak úgy. Fogalma sem volt, hogy van-e Isten vagy nincs, imádkozni megtanult a nevelőszülőknél. Aztán nekiindult keresni az apját. Odapottyant a Batthyány térre. Nagy, sárga homlokzat, mint egy római magasodvány, a mélyéből homályos fények derengtek elő. Bement. Csend. Sűrű levegő, az elillant tömjén nehéz maradéka. A templomban alig volt valaki. Mormogós öregasszonyok szakavatott keresztvetésekkel és térdhajlásokkal mórikáltak maguknak. Ijedten nézett körül. De aztán a sötétben megpillantott egy magas fiút is, aki mélyen lehajtott fejjel, buzgón imádkozott. Ő is lekapta a fejét, és imát mormolt – már amit tudott. Aztán csend lett. Indokolatlanul nagy csend, mintha egy fekete tükör feléje fordította volna a vaksötét fényszórót, és ő olyan fekete-élesen látta magát, hogy meg volt babonázva. Mintha egyenesen hozzá szóltak volna a csendben, vagy tőle vártak volna valami feleletet. A bronzos angyalokon üdítő és ütődött mosoly, elöl egy robbanó háromszögből galamb szállt ki aranyozottan, Isten homályából a csöndben fölzakatolt apostolok jelentősen rámosolygó szemgödréből biztató áhítatokat vélt kiolvasni. Ráborult a templom leple, mint egy nagy taréj. Vékony ujjait úgy szorította, hogy a csontjait érezte. Egy fekete-súlyú pap – egyébként fiatal, fekete hajú, jóarcú ember – ment át a szentélyen, kedvesen térdre rogyott egy pillanatra, aztán sportosan, férfiasan elhaladt a sekrestye felé. Ketten-hárman voltak a templomban. A fiatal papférfi megfordult, hozzá fordult, halk, elemezhetetlenül finom hangon hozzá szólt:

– Akarsz gyónni, lányom?

– Isten őrizz! – vágta rá ő nagy megrendüléssel és bizalommal, mintha csak azt akarta volna mondani, hogy igen, persze, meg akarom vallani… „Isten áldjon, Isten veled, Isten reményében…” – ilyesmit értett ő ezen… de a pap rezzenéstelen arccal továbbállt. Még utána is nyúlt, hogy, igen, gyónni akarok, de a méltóságteljes fiatal pap már eltűnt a bevált útkanyarban, a vasszögekkel kivert oldalajtón.

Na, az az Anna-templom! Az azért jó volna! Olyanok-e a szobrok, a gyertyák, az ájult és félig visszavont önkívületek?

Mert aztán még háromszor is volt ott.

Kereste a papot, a fekete fejűt – nem jött kérdezni, akar-e gyónni.

Nézte a szobrokat. Élnek-e? Visszanéznek-e? Férfiarcokat keresett a bronzalakokon, hívogatókat. Nagy mosollyal néztek rá, emlékezetbe véshető bronzmosollyal, félreejtett fejjel: csupa fitos orrú menád. Ő erősen szemlélte őket: nők-e, férfiak-e? Uniszex szobrok meredtek rá: merev mosolyú, kiterjesztett szárnyú, remek angyalok.

Az ablakokon meg árnyalt fény szűrődött be – a lilától a mélybarnáig. Kapkodta a fejét az ablakok között.

Még aztán háromszor nekirugaszkodott a homályos bejáratú templomnak. Térdelt, összeszedte magát, fölnézett a mennyezetre. Istenre gondolt. Belékapaszkodott. És ismételgette:

– Istenke! Legyen apám! Legyen apám! Istenke!

Azt a templomot nem is volna rossz megnézni.

 

Mégsem ezért ment föl Budapestre.

Már tíz napja rótta a partokat. Az öblök, a hosszú sétány, a dombra kapaszkodó utcák, a villogó sirályok, a beburkolózó Balaton, elhagyott, szép üdülők mindennap ismétlődő ismerős idegensége – biztonságban volt. Mintha egy jól záró ajtó előtt kényelmesen sétálna, nem kell benyitni, nem kell a régi belső termeken áthaladni.

Aztán föltűnt előtte egy tréningruhás ember. A SZOT-üdülőből jöhetett, délutáni alvás után. Rendes átmeneti kabátban volt, csak alul látszott ki a tréningruha. Biztosan most kelt föl a pihenésből, és magára kapkodta a tréningruhát. Vagy egyszerűen abban aludt, és magán hagyta.

Aztán még egy. Magas, bőrkabátos férfi volt, jó anyagú bőrkabátban, tornacipőben és – tréningruhában. Egy fiatalabb társával beszélt – az is tréningruhában. Sári továbbállt.

A mozi felé tartott, nézegette a kisvárosi plakátokat. Amerikai filmek, olasz filmek, franciák – persze lehetőleg pikáns jelenetek hívogató képeivel. A mozi nagy üvegfala mögé voltak ragasztva. Ahogy nézegette őket, a nagy üvegben megcsillant mögötte egy ember – tréningruhában. Hirtelen meg is fordult, hátha csak képzelődik –, de nem, a férfi ott állt, jól aláöltözve, a tréningruhában. Továbbmenekült.

Bement a finom kávézó snack bárjába, föl az emeletre, finom vörös plüssfotelok terpeszkedtek a márványasztalok mellett – s az egyébként üres teremben az egyik asztalnál egy tréningruhás ember falatozott. Sári leszaladt a lépcsőn.

Az újságosbódénál tréningruhás férfi újságot vásárolt.

A gyógykútnál egy tréningruhás ember pohárral. Odébb, az étterem üveglapja mögé kitett étlapot egy tréningruhás nő nézegette. Az élelmiszerboltban tréningruhás asszony vásárolt. A Jókai-ház bejáratánál tréningruhás férfi magyarázott valamit egy tréningruhás nőnek. A halsütőnél négy tréningruhás férfi falatozott. A nagy parkolóban sárga Zsiguli állt, a kormánynál tréningruhás férfi önindítózott. A Gelka-szervizből, hóna alatt egy rádióval egy idős férfi lépett ki tréningruhában.

Sári rohant haza a szállodába. Az üvegajtóban egy tréningruhás nőbe ütközött.

Tréningruhák, tréningruhák! Bárhova fordult, tréningruhák jöttek vele szemben. Sári megrémült. Mintha bekerítették volna, mintha hurok került volna a nyakára: a tréningruhák átható szagát érezte az orrában, már nem tetszett Mentonnak a táj, nem érezte délfrancia partnak a sétányt, a fényes kis boltok tréningruhákat tükröztek vissza üvegjeikben. Kihunyt a balatoni nap, már egy országos tréningruhában érezte magát, már lelenctelepen, imbecillisek között, tornatanárok, fenyegető arcú nevelők között, rácsok mögött, ahonnan menekülni kell. Magán érezte a tréningruhát, mintha a bőre helyett is tréningruha lenne, ránőtt volna a régi szag, a régi gyötrelem, beizzasztotta a gyerekkori szorongás, ütlegektől kapkodta a fejét a rémült fasorban, hiába lódult futásnak, lélekszakadtáig rohant – tréningruhát érzett a mellén, a dereka körül a nyűtt gumit, a lecsúszó nadrágot, a rávedlett és lemarhatatlan undok puha anyagot érezte a mellén, valami elemi nyomort érzett, valami kikerülhetetlen bezártságot, butának, aljasnak érezte magát, elveszettnek, fölöltöztethetetlennek, gyászt érzett és kudarcot, a tréningruhások köztársaságát, bűnözőnek, megvetettnek érezte magát, aki nem tartozhat az emberi nemhez, pótruhát a választékos egyedi ruhadarabok helyett, rossz egyenruha-intézményt, összezsúfolt tömegállapotot, fenyítettséget – ezt érezte; intézetet érzett; rohant a postára, s föladta Mariannak a táviratot, hogy azonnal megy föl Pestre. Nem lehet tréningruhában élni – ezt érezte. Szerette volna lemarni magáról, húszéves távlatból is, el innen, el innen… legalább Budapestig, akármi történik.

 

Marian lakása gyönyörű volt. Nagy erkély, le a Sas-hegyről, balra hatalmas íróasztallal a dolgozószoba – Marian egy könyvkiadónál dolgozott, sokszor itthon, tele könyvvel, munkalázas rendetlenség volt a szobában; a középső szoba, mint egy hall, emellett a hálószoba, nagy franciaágy, szinte semmi más, kis éjjeliszekrény, a sarokban kis zeneszekrény.

Az egészen hatalmas konyha is nyugatiasan volt kialakítva. Óriási polcfallal elválasztva a kifejezetten konyhai rész a nagyasztalos étkezőtől. Bedőlt a világosság. A polcokon finom tányérok, főzésre, ínyenckedésre berendezkedő fűszerek. Sári csak két napja volt itt, s most úgy járt-kelt benne, mint egy valódi idegen. Mintha megváltozott volna ez a lakás. Most hirtelen olyan buján beéltnek tetszett. Amikor ő utoljára itt járt, persze nagyon régen, akkor minden puritán külsőt viselt. Most az egész, mint egy budoár. Valami erős szag, illat, persze súlyos parfüm lengte be, rafinált francia mósusz, nehéz, mintha egyenesen a szívre szállna, már-már émelyítő, fullasztó. Kis csecsebecsék, puha párnák, süppedő szőnyegek, mintha az egészet csak a vágy birtokának rendezték volna be. Ezt eddig észre se vette. Igaz, Marian elütötte a választ, hogy kivel él, van-e valakije; meg kell adni, sosem lelkiztek, hogy ki, kivel, mért van jóban vagy rosszban; nagyon szerette Mariant.

A polcokon sok irodalmi mű, jó regények, néhány verskötet. És pszichológiai könyvek. No. Egyik a másik után. Marian ilyesmit sohasem olvasott. Biztos csak a kiadói munkájával függ össze.

Sári a hálószobába ment, végigheveredett a hatalmas ágyon, mélyen, puhán. Fölnézett, a mennyezet csillogott. Rafinált, vékony, csak olykor csillogó plexiüveg volt fölfeszítve a mennyezetre. Ahogy Sári mozdult, a mennyezeten is lengett az alakja. Fölkattintotta a kis villanyt, a plexiüvegek kicsit világosabbakká váltak, ő is kicsit világosabbá vált. Sári emelgette a fejét, kényelmetlenül érezte magát.

Fölült az ágyon. Mariannak nemsokára jönnie kell. Eltelt ez a gyönyörű és keserves két hét. Nem tudta, hazatalált-e, vagy éppen menekülne inkább. Holnapután visszautazik. Nem kétséges. Nem keresgél, nem szaggat múltat, hülyeség az egész, lényegében átláthatatlan. Kell a fenének! Ilyen telefonbeszélgetések!

Önkéntelenül kihúzta az éjjeliszekrény kis fiókját, néhány Mariannak címzett számla, kis gyűrűk, kulcsok s egy ovális ónixlapocska. Sári kézbe vette, olyan volt a felülete, mint a hideg vajé, sima, puha és mégis ellenálló. Közelebbről is szemügyre vette, nagyon furfangosan, az ovális vonal mentén mohamedán fölirat volt belékarcolva, szinte láthatatlanul. Gyönyörű volt, a zöld lap belső fényben csillogott. Sári visszaejtette a fiók mélyére, a számlák alól kis fénykép széle kunkorodott ki: megnézte.

Ott állt ő. Igen. Maga a doktor, fehér sapkában, egy török mecset tövében, vállán a fényképezőgép szíja, nevet a napba, magabiztos, tántoríthatatlan. Sári egész közelre emelte a képet, mintha arról akarná megállapítani, mi az igazság. A mecset rovátkált kövei is látszottak, lejjebb valami tengerrészlet vagy tó.

Sári beleszédült. Hogy kerül ez a kép Marianhoz? Ez nem is nagyon régi kép… Ez borzalmas! Ez lehetetlen! Ezt a képet meg se lehet szerezni, ez nem hivatalos kép, ez egyszerűen… itt van a Marian éjjeliszekrényében… ez egyszerűen… ez egyszerűen érthetetlen. Marian nem mondott semmit arról, hogy találkoztak volna azóta, hogy ő… hogy ő elment. Akkor igen. Akkor bejött vele egyszer-kétszer Marian… Meg Mariant is kezelte. Kezelte? Az túlzás, csak beszélt vele egyszer-kétszer, Marian akkoriban mélyponton volt, elhagyta egy elegáns szélhámos, akit Marian nagyon szeretett, tehetséges embernek számított, de Marian… Marian… nagyon érzékeny ember… és elég szerencsétlen… van benne valami állati kiszolgáltatottság… Marian… nagyon érdekes… Marian… arca is nagyon érdekes… valahogy, ahogy nevet, a fogai előreugranak… szinte kimerednek a felső ajka mögül… Marian a szeretője?

Tartotta a kezében a fényképet. Mennyire szerette volna tudni, milyen ma ez az ember! Milyen lett? Milyen a szemhéja, de főleg milyen az állapota, a lelke, a tarkója…

Most itt van a fénykép. Hirtelen visszadobta a fiókba. Fölállt. Fölnézett a mennyezetre. Csillogott benne egy lény, valószínűleg ő. Minek ide ez az egész? Milyen rettenetesen buja ez a szoba! Ez a szag! Ettől meg lehet tébolyodni… ezt Marian sosem használta, ezt a fojtogató parfümöt, ez nem is francia parfüm, ez valami ázsiai illat… lehetetlenül tömény… Öklendezni kell tőle…

S az egész lakás. Mint egy kifejezett szerető lakása. Erre van hangolva. Az intimitásra, a rettenetes bensőségre… ájuldozásra, rövid reggeli étkezésekre a konyha… álcsaládi… csak szeretkezésre fönntartott ágy… mesterséges fölfokozottság…

Marian a szeretője?

Nem, ez lehetetlen. Megrázta a fejét, mintha egy elé türemkedő látványt akarna elhessegetni. Ő meg itt… gyanútlanul jár-kel… Mesél Mariannak, rajong itt neki, idétlen, csontig ható, zsigeri őszinteséggel, idetálalva a múltját, mindenét… a szeretőjének?

A másik szobába rohant. A kacatjai közt megkereste a kis bőrdobozt, amelyben a férje rábízta a mérgeit. Kirántott egy üveget, a fény felé tartotta sötét folyadékát. A zsebkése után kotort, kipattintotta a finom gyöngyház kés kisebbik pengéjét, és lehántotta a vörös viaszt az üvegecskéről. V. M. volt a címkén – Virus Mexicanum –, remegett a keze, élesen látta vékony kis ujjait, megváltoztathatatlan egész piciny kézkörmeit, melyeken a leggondosabb manikűrözés sem tüntethette el az ideges rágás nyomait, ott remegett előtte a keze, a megváltoztathatatlan, tövig rágott, szorongó kéz; kiejtette kezéből az üveget, az a szőnyegre huppant, néhány csöpp kiömlött belőle, ahogy utánakapott; megint csak lehetetlenül gilisztaujjúnak érezte magát, ahogy ott markolászik az üveg után – a vörös viaszkupak még félig volt csak lehántva, a szőnyegen néhány csöpp…

Kulcszörgés hallatszott.

Sári kapkodva visszaerőltette a kis üveget a piros belsejű bőrtok rekeszébe, s a tokot a bőröndje mélyére dugta hirtelen.

Marian fényes arccal tárta ki az ajtót. Arcán krémesen szép volt a mosoly – igazi nő. Meleg, nőstényi, primitív – macskafej, mint Renoir aktjain –, nyílt fogsorú, áradóan derűs, vegetatívan önfeledt.

– Mit csinálsz? – kérdezte Sáritól elhúzott szájjal, mintha az egész nedves lényét beleadta volna a mosolyba. Szeretet sugárzott róla, Sárihoz rohant, átölelte. Sárit elborította az ázsiai illat, Marian pedig anyásan átölelte, bizalmasan, testileg, Sári a fuldoklásban már-már azt érezte, hogy öleli őt.

– Mit csinálsz itt, édes?

– Vártalak – nyögte ki Sári.

– Jaj, halálra értekeztük magunkat! Hiába magyaráztam, hogy itt vagy, hogy rohannom kell… Nem hiszed el, hol tartunk. Ne hidd, hogy itt olyan egyszerű élni… Valami főhapsi volt kinn nálunk a szakszervezetben. A hazafiságról szónokolt. Hogy a haza nem terület, hanem nyelv, szellemiség. Egészen érdekeseket mondott – mellesleg. Hogy a külföldön élő magyarok is magyarok. Persze csak akkor, ha hozzánk akarnak tartozni, ha elfogadják az anyaország szellemét. Ettől kezdve alig értettem. Lehet, hogy nem figyeltem jól. Hogy nem szabad soviniszta szemüvegen keresztül nézni a kinti magyarokat. Igazi szemüvegen keresztül kell nézni. Én már azt sem értettem, melyik szemüveg van rajtam. A kinti magyar nem lehet ellenséges a fennhatósági állammal szemben, de csak akkor tekinthető igazi magyarnak, ha megtartja nyelvi, szellemi kontaktusát velünk. Ha gyerekeit magyar nyelvre is tanítja. Mint az igazi rokon. Mert van, aki elfelejti, hogy magyar. Te rokon magyar vagy vagy idegen? – Belenevetett Sári arcába. – Aztán arról beszélt, hogy bizonyos áremelések a külföldi partnereinkkel való kapcsolataink miatt elkerülhetetlenek. A kávé árát fel kell emelni, de ez csak látszat… Erre már nem is figyeltem. – Marian le-föl száguldozott a szobában, fölháborodva. – Mi ez a folt?

– Jaj… Ja? Kiöntöttem a kávét… Ne haragudj.

– Mért haragudnék, már ne mondj ilyen marhaságokat! Csak hozok egy rongyot, hogy feltöröljem.

Marian kiment a konyhába.

Sári dermedten állt.

„Hogy kapkod – gondolta. – Valamit érez, valamit éreznie kell, annyira nem aljas, hogy ne érezne semmit! Most…”

Marian visszajött, kezében egy ronggyal.

– Egy kis Unimóval kijön, ne félj!

És dörzsölte a foltot. Az belemarta magát az anyagba, meg se mozdult.

– Te nyavalyás! – Marian alatta térdelt, fölnézett rá, száján vékony, erős rúzs volt, megint nedvesen mosolygott. – Nem kávé volt, de mindegy. Ittál valamit?

– De… a kávé…

– Mindegy. Gyere. Mesélj. – Leültette maga mellé a bíbor kanapéra. – Csak mondom, hogy itt élünk. Ha elfelejtetted volna. – Egyik kezében a rongyot tartotta. – Na! Fölhívtad?

– Kit?

– Jaj! Most megjátszod magad?

– Nem… Vagyis fölhívtam.

– Na. Ezt kérdem. Mesélj!

– Nem szólt semmit.

– Ne butáskodj.

– De. Nem szólt semmit, mert nem volt otthon.

– Nem volt otthon? Hát az intézetben azt mondták, otthon van.

– Na, csak ez nem az ő otthona.

– Nem értem. – Marian fölugrott. – Várj, egy perc… Csak leteszem ezt a rongyot, és megmosom a kezemet. Olyan büdös lettem. – Nemsokára visszajött. Beárasztotta magát parfümmel. Odaült Sári mellé, kezébe vette a kezét. – Na így. Mesélj, mint régen.

– Mondom. Nem volt otthon.

– De egyszer csak otthon lesz!

– Nem. Nem lesz otthon. Tudod, hogy elváltak.

– Mit? Micsoda? Elváltak?

– El. Nem te mondtad, hogy elváltak?

– Én? Megbolondultál.

– Jaj! Összekeverem a dolgokat… Szóval csak a feleségével tudtam beszélni. Mármint az exfeleségével. Ő mondta így.

– Így mondta? Remek! És? Panaszkodott az asszony?

– Mért panaszkodott volna?

– Nem értem. Mi van veled? Mintha megzavarodtál volna. Hát csak nem őrült, hogy egy ilyen férfitól elvált?

– Milyen férfitól?

– Saci! Hát te is mondtad mindig… hogy ő… milyen! Most engem akarsz áltatni?

– Nem akarlak áltatni. Szóval… Röviden kifejtette a véleményét, aztán elbúcsúztunk.

– Milyen véleményét?

– Hogy ő levonta a konzekvenciákat… A férje… váltogatja a szeretőit, ezt ő unja.

– Váltogatja a szeretőit?

– Miért, nem gondolod?

– Nevetséges vagy. Honnan tudjam?

– Nem beszéltél vele?

– Én? Hát, Sacikám, nem emlékszel, mikor voltam nála? Hány év telt el? Azt se tudtam, hogy elvált.

– Hogy új felesége van…

– Új felesége?

– Valami gyönyörű asszony. Legalábbis a volt felesége ezt mondta.

– Gyönyörű asszony?

– Mért? Nem lehet gyönyörű asszony?

– Dehogynem. De édesem… Azt se tudtuk… hogy van egy másik asszony… Egyáltalán… semmit sem tudtunk. Megírtam volna neked!

– Tudod, ezt furcsállom a legjobban, hogy amikor kinn járt Párizsban, nem keresett meg… Tudod, négy éve.

– Azt én sem értem. De akkor azt írtad, ne kérdezzek tőle semmit, ne vegyen föl vele a kapcsolatot…

– Én direkt azért mentem Párizsba… Pontosan megírtam neked, hogy… hol vagyok. Azt írtad, megmondtad neki.

– Persze! A lelkére kötöttem, hogy keressen meg… Persze finoman. Azt nem mondtam neki, hogy te azért mentél Párizsba, hogy találkozzál vele… De ezt te is így parancsoltad!

– Parancsoltam?

– Na, szóval ezt írtad. Hát nem emlékszel?

– De. A címem is megírtam neked…

– Tudom, tudom… Rue Soufflot 9. Nem?

– De. Az volt. Jól emlékszel. És megmondtad neki?

– Persze hogy megmondtam. Csak nem képzeled! Tudtam, hogy neked mit jelent!

– Valami olyasmit írtál, hogy nem érted el személyesen, csak írtál neki…

– Persze. Írtam.

– Akkor te éppoly keveset tudsz róla, mint én. Ha nem is találkoztatok… .

– Nem. Írtam csak neki. Hogy találkoztunk volna?

– De hogy kimentem, csak találkoztatok?

– Ja? Akkor? Néhányszor… Amikor olyan rosszul voltam.

– Bementél hozzá?

– Be… Ezt, azt hiszem, írtam is neked akkoriban… Meg… egyszer vagy kétszer… itt volt nálam… Betelefonáltam. A végét jártam. Akkor rátörtem… – Marian szembenézve nevetett. – Egyszerűen nem bírtam már a rosszulléteket… Akkor rátelefonáltam. Szegény… idejött. Lehet, hogy csak túloztam a bajt.

– De aztán elég gyorsan rendbe jöttél. Nem?

– Rendbe? Hát te is tudod, hogy nekünk nemigen lehet rendbe jönni! Nagyon rendes volt. Lélekszakadva kijött hozzám.

– És?

– Nos, akkor… Itt volt. Tudod, milyen ő… Tényleg sokkal jobban lettem.

– Tőle?

– Tőle? Persze hogy tőle. Ahogy te. Tőle. Talán úgy mondanám, általa. – De mit mondott még a nő? Megismert?

– Meg. Az a nő nagyon rendes.

– Rendes, rendes. Persze hogy rendes. Én is rendes lennék, ha a felesége lettem volna.

– És te milyennek találtad?

– Én? Ahogy leírtad. Persze te jobban ismered…

– És? Milyen volt?

– Most tőlem kérded ezt, Sacikám? Én csak kutyafuttában… Mit mondjak? Tényleg van benne képesség, hogy az embert a kezénél fogva vezesse… Nem te mondtad? Lehet, hogy az ember annyira vágyik arra, hogy vezessék… Hogy szeressék? Ezt is mondhatnám? Na, tudod, hogy gondolom… Becsületesen gondolom… Mi… te meg én… mért szeretjük egymást annyira? Mert szerencsétlenek vagyunk. Ne mondjam ki? Lehet, hogy te boldog vagy kinn… Szabadnak érzed magad, de azt te is jól tudod: Kanada sem a világ teteje… A pénz sem… a lakás sem… Nekem is van lakásom. Rossz? Kevesen mondhatnak magukénak ilyen lakást. De a lakás… még nem otthon. Nem biztos, hogy otthon. Én sosem hagynám el Magyarországot. Idenőttem. Itt vannak a bajaim, a múltam… Az embereim… Akiket szeretek. Itt jó élni… lehet is… Nekem nincs semmi bajom. Neked nincs, nem azért mondom… Szereted Jóskát. Szereted az uradat… Megtaláltad a helyedet…

Marian élesen Sári szemébe nézett, arca most leegyszerűsödött, az animális macskaság lebomlott róla, zöld szemében elszánt riadalom tükröződött – Saci pedig éberen figyelte – most csap be, most csal meg, most aláz meg a lelkem velejéig –; Saci vékony ujjait összeszorítatta, azt gondolta: olyan kérdéseket kell majd föltennem neki, melyek alól nincs kibúvó; ő itt hamisan összefekszik vele, nekem meg prédikál, hogy boldog legyek odakinn; ez a tömény ázsiai illat megöl; ebben bíztam én annyira; ez a macskafejű nő volt az én legbenső barátnőm; hazudik, mint egy rühes kurva, nehogy rájöjjek az ő kis nősténymanipulációira… a lábfeje is milyen nagy; észre sem vettem, hogy mennyi állati vonás van benne; egyesíti magában az elesettséget és a primitivitást; a szomszéd szoba plexiüvegeiben tükröződve szeretkeznek; ezt én soha nem érem el; ez magához szorítja, mint testvér a testvért; női vér folyik az ereiben; ezzel ketten feketemiséznek a megváltás raszputyini poklában; én meg itt ülök, és nem merem a pofájába vágni: a szeretője vagy, ennyi az egész, én meg nem lettem az; nem is lehettem; nem is akartam; én úgy tartottam magamban, mint egy istent; ez meg bekölnizi; nedves ujjaival a mellkasán motoz; egyszerűen a szemébe kéne löknöm a mérget, mint régen az asszonyok a sósavat; az ő keze meg az én kezem: az én nyomorult, lerágott ujjaim, őneki meg alattomos rózsaszínre vannak lakkozva a körmei, miközben én itt egy üvegcsével ügyetlenkedem; most is csak remegnek az ujjaim, ő meg vidáman a térdemhez nyúl, bizalmasan, hogy behálózzon; az érintése is olyan meleg, mint a homokosoké, én meg ülök itt, és tűröm, tűröm a végtelenségig; még jó érzés száll meg: lám, milyen őszinte, ez az én egyetlen barátnőm, a testvérem, a nővérem; ő meg egyszerűen aláfeszíti a testét, és elbambult nyílt fogsorával fölnevet, ahogy beléhatol; ennyi az egész különbség: lefeküdtél neki; milyen egyszerű lefeküdni: aztán már nincs személyiség, nincs, hogy szeretlek, semmi sincs, csak egy általános feketeség, ez a nő nekem meg a pofámba prédikálja, hogy a házasság nem az igazi; az ember valami különös eksztázist keres; személyeset és elborultat, mely föloldja, hogy nincs senkije, se apja, se anyja; ez a dög valami lábközi oktatást tart nekem arról, hogy miért pusztulok el; miért kapkodok méreg után; és még van pofája a térdemet fogni, miközben beszél; nézi a szememet; és talán kétségbeesetten néz is rám: hogy meghal; szánalmat akar; úgyis meghal; most arról fog beszélni nekem, hogy két éve szívrohamai vannak, hiába vizsgáltatja, egyszer úgyis ott marad a szívével; ez a halálával is becsap engem, csak hogy elfeledtesse, hogy átkulcsolja a lábaival; ennek a zöld szemében… rémület ül; a meg-kell-halni rémülete, ez borzalmas; ezen a macskafejen a gyönyörű krém alatt a halál lehető álarca; ez a nő… ez az én egyetlen barátnőm, ez… ezt én… ezt nekem rettenetesen… ez engem százhússzor megmentett; ennek a nyílt halálos nevetését… én annyira szeretem…

Marian azt mondta:

– Az emberiség sok mindent kitalált, hogy a nőnek helye legyen a társadalomban… Nevetséges egyensúly! Rohadt egyensúly! Azok találták ki, akik egy keresztrejtvény-táblázaton akarták egyenlővé tenni a férfit és a nőt. Tudod, hogy van… Az ember bele akar kapaszkodni valakibe, aki erős, aki nemes… Hogy éljen… Meddig él? Meddig él egy nő? Nézd, olyan rövid. Kamaszkorában izzik, nedvedzik, ég… kinek? Hol van az a társ? Mert társ akad… neked nem kell magyaráznom. Akivel lehet élni, akivel lehet házat építeni, aki hazajön, és elnyúlva újságot olvas, unni könnyen lehet egymást egy életen át… Az élet sűrítmény. Sokszor fél év többet jelent, mint harminc év magánya egy foszladt férfi oldalán… Néha csak a pillanat jut… Amikor aláfeszíti az ember a testét egy másik testnek, fölsikolt, amikor úgy érzi: a feketeségben egyesül… elborul… meddig? Én magam mit akarhatok? Egy férfitól, bárkitől? Mutassam meg a mellemet? Ez alatt van a szív? Ezt mutassam? Ki akar a félelemmel szeretkezni? Annyira vágyik az ember egy testmelegre. Hogy legalább addig ne haljon meg. Az ember nem akar meghalni… Csinálok neked paprikás krumplit! Ilyet nem ehetsz Kanadában! – És Marian fölugrott, kiszaladt a meghitt konyhába.

Sári ölébe ejtett kézzel ült. Kinézett az ablak villanyfényes sötétjébe: ellenségesen türemkedtek ki az új házak a köd délutáni körvonalain. Halmozódtak, az volt az érzése, ezt már nem is téglából építik, hanem a vastag papírpénzek halmozódnak egymásra, öklendeződnek fölfelé… ház ház hátán… itt meggyúlt egy villany, ott meggyúlt… a ködben úszó város fölnyomult a szemhatárig.

Fojtogató érzés fogta el: mintha Rómát látná madártávlatból, romjaiban, ház ház után kúszik föl a dombra, a pénzügyi bankók szemérmetlen szertelenségével. Kétségtelenül Róma jutott eszébe, az agyontáplált és agyonépített Róma, amely alá nyers tüzek gyúltak, hogy egy lehetetlen, túlfejlődött birodalmat porrá égessenek, akármilyen láng lángjainál. Olyan volt a Sas-hegy. Pénzből rakott Róma… Ostoba Róma… Felfuvalkodott Róma… Garázsos Róma… Az utcában mint egy nagy lélegzet fordult be puhán egy sima kerekű Mercedes.

 

Sári kiment Marian után a konyhába. Annak a kezében egy pucolatlan, hártyafényű hagyma volt, könnyei meg a nyers deszkalapra peregtek. Sári visszafordult, onnan kérdezgette:

– És tetszett Törökország?

Marian egy darabig szipogott, aztán visszaszólt:

– Sosem voltam Törökországban.

– Mintha azt írtad volna, van egy ónixkövecskéd… mohamedán felirattal…

– Azt írtam? Tényleg azt írtam? Ja… Igazad van. Volt kinn egyik kollégám Törökországban, onnan hozott egy ónixmedaliont. Nagyon jópofa… Alig lehet látni rajta a fölírást… A Koránból egy idézet. „Ne cserélj be engem…” Nem mutattam még? De hogy írtam róla neked, abban biztos vagyok.

Sári nem gyújtotta föl a villanyt. A bőrönd mélyén matatott, ahol ajándék üvegei sorakoztak. Kiemelt egy súlyos rumosüveget. Fölbontotta a viaszszájat, aztán a zsebkésén levő dugóhozóval kipattintotta a dugót is. A sötétben odatapogatott a bőrdobozhoz is. A fölrepedt kis üveg maradék tartalmát beletöltötte a rumba. Aztán visszadugaszolta, a megrepedt viaszt is rászorította a rumosüvegre.

Marian sokára jött be. Fölkattintotta a villanyt. Sári ült ott, mint egy kis szobor.

– Na, kész is vagyok… Gyorsan elkészültem? Teríts, teríts, édesem… Jaj, Saci! Hogy ülsz ott nekem! Mindig az jut eszembe… Mennyi év telt el? Tizenkettő? Több is! Olyan szép vagy… Jaj, leég a kezem… olyan forró ez a lábos… De boldog vagyok, hogy itt vagy, Saci! Hogy olyan jól vagy! Ez azért isteni! Ott vannak a tányérok a komódban, a telefon alatt! Szép vagy… édes vagy… annyira örülök! Hogy ezt is megértük! Ugye boldog vagy?

 

Saci verítékben ázott. A paplanra két puha plédet is rakott – nem is emlékezett, mikor kapkodta magára az éjszaka.

Marian azt akarta, hogy vele aludjék a nagyágyon, párnát is készített. „Majd összebújunk…” – suttogta szemérmesen, Sacinak olyan természetellenesnek tűnt ez a hang. „A másik szobában agyon fogsz fázni.”

Saci nem akart Mariannal aludni. Régen, ősrégen, amikor még Magyarországon élt, gyakran feljött Mariannhoz, és valóban összebújtak, mély, idétlen álomba merülve. De most este, mikor lefeküdtek, Saci mintha megmerevedett volna – semmiképp sem akart Marian mellett feküdni.

Éjszaka hányta-vetette magát. Marian dolgozószobájában feküdt a díványon. A dívány a sarokba volt állítva, jól oda lehetett lapulni a falhoz. Szerencse. Zugban szeretett aludni, ahol valamihez oda lehet lapulni. Marian díványa mentén finom hímzésű faliszőnyeg is volt, ahhoz támasztotta az arcát, amikor elaludt. Szemből erkélyajtó nyílt, a város esti fényei még késő éjjel is bejátszottak.

Rettenetes hidegre ébredt. Karja kinn volt a paplanon, azt hitte, leszakad a gémberedettségtől. Alig tudta megmozdítani. Aztán már hiába bújt a paplan alá teljesen – egész testében reszketett a hidegtől. Könnyű volt a paplan, semmit sem nyomott rajta, a hideg beférkőzött a könnyű anyag alá. Akkor kapkodhatta magára a két vörös plédet, hogy megmeneküljön a reszketéstől.

Akkor elaludt. Arcához szorította a vörös takarókat, puha bolyhok közé temette magát. Fölforrósodott és el-elszendergett egy félórára. Elöntötte a takarók forrósága, nyirkosnak érezte magát, akkor megpróbált kitakarózni – de rátört a hideg. Visszabújt – álomba süppedt, verejtékezett.

Fülelt Marian szobája felé, nem hallott semmit. Nem akart annyira éber lenni, hogy teljesen kimenjen az álom a szeméből, így aztán időről időre visszazuhant a piros takarók izzasztó sávjai közé – mintha priznicben feküdt volna.

Hajnalodott. Hirtelen ijedséggel és dühvel kibújt a takarók halmazából, és Marian szobájába lopózott. Négy óra lehetett. Marian ott feküdt a nagyágyon, szétterülve, mint egy baba. Vöröses haja elomlott az arca mellett, az ablakon beeső fényben jól látta öntudatlan arcát, ahogy az álom grimasza sárgává agyagozta. Marian nem fázott. Két karja a nagy paplan fölé dobva, széttártan pihent. Lábainak átlója látszott az anyag hullámai alatt. Saci nem tudta elképzelni ezt az alvást – maga mindig összegubancolódott, összegyűrődött, befele, teste burkolatába, ez meg itt széttárva fekszik. Mint egy ledobott pompeji lány, akit kitárulkozása öntudatlan mámorában öntött el a láva. – Mért nem szorítja össze magát? – gondolta kótyagosan Saci, ahogy föléje hajolt. – Mért nem védi magát? Mért nem gubózik önmagába? – gondolta vádlón, mint aki tetten ér egy magabiztos hetérát. Öntudatlan undorral nézte a barátnőjét a hajnali félhomályban, mindenféle alpári gondolattal körítve. – Nyitott – gondolta –, éjszakájában, öntudatlanságában is nyitott. Mintha az álomban föltárt nőbe valami beférkőzhetett volna a nedves éjszakán keresztül, a szétnyílt, lazán elernyedt hosszú combok közé sikló csúszhatna.

Elhessegette magától ezeket a gondolatokat, s már éppen visszafordult volna, mikor meglátta Marian mellét. A paplan fölé vetett kar alatt, a begombolatlan hálóing résén át kitüremkedett egy nagy mell, égő gombbal a közepén, szinte ragyogott a hajnali derengésben. A bimbó hatalmasan pihent, békességesen, gyönyörűen.

Saci visszaszaladt a szobájába, magára vonta a paplant a vörös takarókkal, és dideregve összegubancolta magát. Belefúrta fejét a párnákba, hogy ne halljon, ne lásson. Kezét összekulcsolta a mellén, s ahogy testéhez ért, megdermedt újra. Vékony, gyereknyi melléhez ért rémülettel. Az iménti test látványa után borzadással érzékelte magát, a satnya mellet, a bordák fölé alig fölkunkorodó dombocskákat, a kis, hegyes, recés bimbókat.

Végtelen, hideg kétségbeesés tört rá. Hiába fúrta be fejét a párnák közé, a vörös takarók forró szagát is orrába szippantotta, hogy agya elbóduljon a melegben, de most a lábai kezdtek dideregni. Ahogy egymásba kapaszkodtak a lábfejei, mintha jéghideg csontokat érzékelt volna, mintha vadidegen csontokat érzékelt volna. Mint egy hideg ólomba öntött figurát, érzékelte önmagát. Lábfej. Külön a bőrön át meredező csontpálcák, a kis lábujjak, a tövig levágott, két milliméteres körmök. Viszolygott saját érintésétől. Mintha csupa behegedt sebhez ért volna. Sosem érezte így magát. Ólomöntvénynek, elhibázott eleven tabunak, mely inkább vékony tetemhez hasonlít, mint vérerekkel átszőtt testnek; inkább anatómiai ábrának érezte magát, amelyet egy boncasztalon magyaráznak – minden része megvolt ennek a testnek, csak az üde vitalitás hiányzott belőle, a kormányozhatatlan önfeledtség.

Fuldokolt a hidegtől. A forróságtól. A testétől. Kitakarózni! Beburkolózni! Összegubancolódni! Kitárulni! Mint egy ide-oda rángó görcs, vetette magát egyik oldaláról a másikra, hogy megtalálja saját álomhelyzetét.

Undorodott magától. Gyűlölte magát, mint egy elfogadhatatlan, ám vele egy testben élő idegent. A bőre! Mint a piszkos smirgli, szürke és recés és elvetemült. Mintha teste lett volna a személyisége, a takarók alatt undorodott összefeküdni vele, ki akarta iktatni maga mellől, de ő maga volt – az önfeledten széttárt hajnali Marian meleg bugyborékolása mellett, a hajnali világosság álomközi sötétjében ezerszeres erővel azt érzékelte: szerethetetlen.

Megborzongott. A csontja velejéig fázott. Csak az járt az eszében: kiküszöbölni, megszüntetni ezt a testet, ezt az idétlenül vele összezárt anyagot, megfojtani, elemészteni. Ez akármit csinál, akárhogy él: sprőd, mint a mosókesztyű; irritáló, embertelen. Okádni tudott volna önmagától, fuldokolt a jéghideg dermedtségben. Mintha fojtogatná magát, nyakára kulcsolta két keze fejét, hogy gyűlöletes vékony ujjai alatt fölmelegedjen.

Reggel verítékben úszott. A jéghideg szobában gyöngyözött a homloka, rátapadtak a merev izzadságcsöppek. Marian már rég elviharzott a kiadóba; kis cédula várta, mit reggelizzen, hol a tea, hol a citrom, Marian a cédulán „szeretettel ölelte”.

Saci késő délután indult útnak. Egyszerre, ijesztően leesett a hó. Amikor mégis fölkerekedett, azt érezte, áthatolhatatlan fehérség lepte be a várost. Egyik éjszakáról a másik hajnalra nagy hótakaró borította a tájat. Marian térképéről pontosan kinézte magának az útvonalat, a buszok tömegében bambulva elvegyült. Aztán a megállóban magára maradt. Bőrszatyrát maga mellett himbálva, kényelmesen baktatott föl a meredek utcákon.

Itt is csupa új ház. Építkeztek, garázsbefutók nyíltak – megint elfogta az az érzés, mint a Marian ablakában, hogy a pénz benövi a várost. Hirtelen belényilallt – Kanadában ez fel sem merült benne –, hogy egy-két évtized alatt mennyire beszédül egy hely a pénz hatalmába. Itt egy új ház, ott egy új háromemeletes: mintha a munka vagy legalábbis a pénz szabályos mértani falakba öltözött volna. Ha hirtelenjében megkérdezte volna valaki tőle, miért élnek az emberek, azonnal rávághatná: hogy építkezzenek. Persze hogy lakni kell valahol az embereknek. De így? Az épülő új házak mentén sürgő-forgó embereket látott, akik micisapkában, talicskával, autón érkezve vagy tréningruhában(!) építkeztek, rohantak, tárgyaltak, pénzt számoltak az új villanycsengős háztáblák mellett.

Mintha egy idegen államban járt volna: amikor ő elment, az emberek önmaguknak éltek. Most az elegáns kocsifölhajtón még elegánsabb kiírást látott: Csokonai Péter centírozó. És a kocsik befaroltak.

Ment tovább a hóban, fölfelé. Egyre lassabban ment, mintha nem is akarna menni. Beért az utcába, Bolgár utca, a kezdeti délutáni lámpák éppen fölpislákoltak.

Egy pillanatra elragadta a látvány. A kígyózó, hosszú utca egészen a hegyekbe vitt! Alattomos és kedves látvány volt. A lámpa szegélyezte utca Gulácsy Nakonxipán-bűvöletére emlékeztette: a havas utca hófehéren szánkázott fölfelé egy ideális tájra. Emberek nem jártak, a lámpafények idegesen misztikus fényt vetettek. Vidáman lépdelt.

A ház elé ért. Ez az a szám. Négyes. Négy lakó, az egyik – Ő. A félhomályban, a hóvakította fényben olvasni kezdte a neveket – no, és egyszerűen ott volt: Csermely.

Ez nem lehet az a ház.

Belévert a hideg. Eddig a hó olyan gyönyörű volt, olyan elragadó. Most beléállt a tegnap éjszakai hideg: a csontjaiig hatolt: mintha a testét érte volna az új házak rendje, a kialakult társasjáték, hogy építkezni kell; na meg a saját bóklászása a jeges hóban: minek állok én itt? Rátört az éjszakai érzés: az elegáns kanadai bekecsbe burkolt test idétlensége – a hideg érzete, a szerethetetlenségé. Olyan reszketés fogta el, mintha belülről ráznák, annyira fázott, mint a takarók alatt sem. Feljött az agyáig, mintha ezer gombostűvel szurkálnák: látta magát kívülről, mint egy elidegenített fényképen; s belülről, saját érzékelésében, hogy ide-oda kapaszkodó lénye milyen kellemetlen. Kellemetlenek a gondolatai, a kíváncsisága, az elhagyatottsága, a múltja, a jelene, szóval nemcsak a teste, de a lénye szerethetetlen – akadékoskodó. Okvetetlenkedő. Kinőhetetlen.

De már rajta volt az ujja a csengő gombján.

Egy asszony szaladt ki a harmadik lakásból, vállára kötött kendőt terítve.

– Hú, de hideg van! Korán jött…

– Bocsánat – Saci a kapu rácsaiba kapaszkodott. – A doktor urat keresem…

– Honnan?

– Kanadából.

– Kanadából? Na, az elég messze van… Huh! Jöjjön be.

Az asszony kikulcsolta az ajtót, és siettette Sárit. Szaladt befelé, hívogatóan.

Az előszobában minden szó nélkül levetkőztek, az asszony lekanyarította magáról a kendőt, Sári is kibújt a bekecséből.

– Jöjjön csak befele…

Sári belépett. Óhatatlanul körülnézett, mintha azonnal találkozni lehetett volna valakivel. De elárasztotta a rend, a virágok kúszó zöld halmaza, a piros terítős asztal. Nyílt kemencésre épített padka, rajta ezüstszamovár, a falon földgömb-domborodású könyvespolc – Sári csak állt, bőrszatyrával a kezében.

– Nem is tudom…

– Mit nem tud?

– Biztos zavarom… magukat.

– Nem zavar. Mért zavarna? Tegye magát kényelembe. Ha olyan messziről jött.

– Messziről – Sári álmatagon ismételte az asszony szavait. – Én azt hittem…

– Mit hitt?

– Én… nagyon fázom…

– Na… Azért üljön ide a kályha mellé. Feljebb kapcsolom. Így. Üljön már le.

Sári leült a kályha mellé – gázkonvektor az ablak mellett öntötte a meleget.

– Elnézést.

– Ne bolondozzon! Örülünk, hogy itt van.

Sári megint körülnézett. A második szintre fölvezető vaspálcás lépcsőföljárót nézte, azok is tele voltak ágazva zöld szájú növényekkel.

– Várjon. Főzök egy jó teát…

Az asszony fölkelt, kiment az ajtón. Aztán visszanyitott.

– Angol teát, indiai teát, magyar teát?

– Magyar… magyar teát.

– Persze – mondta az asszony, és becsukta az ajtót.

Sári maga mellett tartotta a szatyrát, melyből kikandikált a finom rumosüveg teteje. Hirtelen levette türkizkék sálját, és ráborította. A falon élénkzöld festmény függött, az irreális zöld mezőben egy lány indokolatlanul nyitott tenyérrel ügyetlenül festett, de szívtépő kék pillangót hívogatott.

– Na, ez majd átmelegíti!

A szamovár alá finom, kínai teáskancsót tett, abba csurgatta a meleg vizet. A tea fölforrt, bugyborékolt. Az asszony hímezett alátéteket rakott az asztalra, azokra állította a csészéket. A teagőz fölcsapott, arany és barna színben. A pára lebegett a szobában.

– Cukor?

– Igen.

– Két kanál?

– Igen.

– Citromot?

– Nem… nem kérnék.

– Akkor rumot. Van itthon rum, azt nagyon szeretjük… Csak egy csöppet…

És már ki is ragadta a fonott fehér italtartóból a súlyos üveget – előbb áttöltött néhány cseppet egy nyeles üvegcsészébe, abban imbolygott a sűrű, barna ital.

– Rum?

– Igen. Édes. Forró. Szereti?

– Szeretem…

– Nahát… Akkor pár csöppöt, ami nem veszi el a tea ízét.

Saci az asszony körmeit nézte. Hosszú, finom körmök, páncélosak, tiszták. Finom, hosszú kézfej, az erek épp annyira ütöttek át rajta, ahogy térképen a folyók. A keze fejéről lassan fölemelte a tekintetét – végig az asszonyon. A csukló. A csuklócsont kiugrik – elefántcsont-faragású. A kar – arányos. Úgy méregette ezt az idegen asszonyt, mint egy Renoir-festményt. Haladt fölfelé a kar mentén, a nyak szabályos ívén – barna pulóver volt rajta és barna, hímzett mellény –, a nyak tömör, az arc… De az arc nem volt renoiri – szenvedően tiszta volt, és magába szállt –, persze szőke haj, szőke haj… de a kontyba fogott hajkoszorú alatt nem világoskék, édeskés szemek, hanem elszánt magányú barna szemek égtek.

Hirtelen, teljes idétlenséggel Saci kibökte:

– Nekem is barna szemem van…

– Igaz – mondta az asszony. – De a magáé majdnem fekete.

– Fekete? Igen… Elég sötét vagyok.

Kortyolták a teát.

– Ez nagyon finom… – Saci nyögött. Kortyolta a teát.

– Vártuk már.

– Engem?

– Igen. Mért jött ilyen soká?

– Én?

– Tudja, a férjem sokat emlegette… Még érdeklődött is maga után mindenütt. Hogy hol van, mi van magával?

– Kanadában éltem…

– Tudom. De itthon senki sem tudott magáról semmit. Volt valami barátnője, de az sem tudott magáról semmit. A férjemet ez eléggé elkeserítette. Tudja, hogy van… Ő elég szerény ember… Meg aztán, ki tud segíteni… az emberein? Szerette magát. De azt hiszem, ezt mondani sem kell…

– Én is szerettem…

– Na persze. De ő büszke volt magára!

– Én is…

– Nézze… Olyan kevés embert lehet megmenteni… Ő azzal büszkélkedett, hogy magát megmentette. Na, nehogy azt higgye, hogy valami tudományos előadáson előtárta a maga problémáit… Ő nem ilyen… Én is alig tudok róla… De tudja… áradozott magáról. Vegye le azt a kardigánt, még megsül. Én, őszintén szólva, azt se tudtam, hogy néz ki. Alig hittem neki. Tudja, annyi reménytelen eset van. Ne haragudjon ezért a szóért. Épp tőle tudom, hogy milyen nehéz az eset szó. Ő tanított meg rá, hogy ne is használjam az eset szót. Én is tudom. De az ember a maga szakmájában igazán örül, ha valakin segít. Na nem úgy általánosságban… Személy szerint. Az egyik szkizofrén, a másik mániás… A legtöbb ember azt hiszi, ezek nem is emberek. Még egy kis teát?

– Igen, köszönöm…

– Ugye, jó ez a rum?

– És a tea…

– Igen. Ő is csak magyar teával szereti inni rumot. Azt mondja, nem olyan keserű. Az eredeti teák nagyon keserűek… De a magyar teához jól jön a rum… Na, egy csöppet… Ez átmelegíti… Nézze, a férjem a határesetekért dolgozik. És milyen a határeset? Mindnyájunk! Nem tudom, mit szeretett magán. Talán hogy meggyógyult. Ugye meggyógyult?

– Én rendben vagyok…

– Ez az! A férjem nem téved. Valahogy ez volt az ő igazi diplomája.

– Élő diploma.

– Igen, igen. A kívülállóknak ez talán nevetséges is… De hát ez nem mérnöki szakma. Megtervezni egy hidat, kiszámítani a statikáját… Az beválik. Még a sebészet is… Tudom, operálni kell, sietek, igyekszem, megteszem, amit kell… Ennyit tehettem. De a pszichiáter sosem mondhatja ezt el magáról. A beteg nemcsak élő anyag, hanem élő személyiség is… Ne haragudjon, nem is tudom, miért mondom ezeket magának. Épp magának. Maga biztosan ezerszer jobban tudja.

– Maga is… ilyesmivel foglalkozik?

– Igen. De nem vagyok orvos. Sajnos. Vagy szerencsémre. Vezetek egy osztályt, gondozom a betegeket.

– Gyakorlati munka.

– Nos, finoman kifejezve. Pokoli munka. Azelőtt szerettem.

– Most?

– Ó! Annyi év telt el. Nézze, nekem könnyű volt. Legalábbis a férjem szerint.

Az asszony nevetett, befelé, mintegy megbocsátóan. Saci zavarba jött. Tulajdonképpen egyáltalán nem akart hallani Csermely jelenlegi feleségének az alkatáról. De ez az asszony lefegyverezte. Nem volt benne semmi magamutogatás, póz, s mégis teljesen nyílt volt, mint egy frissen szelt kenyér. Saci legszívesebben visszavonult volna. Fürkészni akarta ezt az asszonyt – s nem volt fürkésznivalója. Ahogy ült, természetes volt, semmi túlzóan női, mégis áradt belőle a nőiség.

– Mért volt könnyű?

– A férjem szerint. Lehet, hogy igaza van. Én bementem az osztályra, nekem nem jelentettek beteget a betegek. Mind emberek voltak. És szerettek. Körülfogtak. Sosem bántott senki.

– Ez elég nagy dolog.

– Lehet… – Az asszony eltűnődött, mintha távoli, fiatalos múltba tekintett volna. – Természetesnek fogtam fel, hogy vannak, akik bekerülnek egy ilyen osztályra. Sosem láttam ebben semmi különlegességet. Sosem érzékeltem, hogy ezek kisiklott emberek, semmi faramuciságot nem láttam… Egyenesen nem értettem, mikor az orvosok sztoriztak a betegekről… Nézze, ez olyan, mint egy hajó. Mármint az elmeosztály. Egész nap megy. Vagyis alig megy. Nyílt tengeren, sehol kikötő, sehol megállapodás. De a hajó megy. Az orvos sokszor csak egy-egy érdekes esetet lát. Nekem látnom kell a napi huszonnégy órát, a fürdetést, a vécé-gondokat, a gyógyszerkiosztást, a reggeliztetést, az életüket… A rakomány életét. Hogy éljenek. Hogy meglegyenek. A kezelések rendjét, a hazautazásokat, a benti perpatvarokat, nem mint betegekét, hanem… emberek életét. Szerettem őket.

– A betegeket?

– Persze. Meg aztán… talán apámtól örököltem… a kötelességteljesítést.

– Ez így nagyon zordan hangzik.

– Tudom. De hogy mondjam másképp? A legtöbb ember azzal van elfoglalva, hogy a munkahelyén minél kevesebb munkát végezzen. Minél többet könnyítsen magán. Nekem sajnos ez sosem jutott eszembe. Föl sem fogtam, ha ilyet tapasztaltam. Én lótottam-futottam végig a nyolc órát. És nem fárasztott ki. Valahogy belém rögződött még gyerekkoromból… Az iskolából. A kibúvók sokszor sokkal nagyobb munkát jelentenek, mint ha az ember elvégzi a munkáját. Mért végzem el? Mert el kell végeznem. Nem akartam én jótékonykodni. A legtöbb ember valami nagy dolgot akar. Megváltani a világot, eredeti dolgokat művelni… Istenem… Eredeti dolgok. Nagy szerepek. Nagy szavak, kis emberek – mondaná a férjem. Az embernek meg kell tennie, amit… meg kell tennie. Nos, ez nem hangzik valami bölcsen, de így van. Talán ez a század legsebezhetőbb pontja. Hogy az emberek nem nagyon akarják megtenni, amit meg kell tenniök. Taktikáznak. Bonyolítanak. Átértékelnek. Éreznek!

– Mért? Az valami rossz?

– Dehogyis… De talán túl sokrétűen éreznek. Felemásan. Boncolgatva. Látja, mi lett belőlem? Mit mondhatok? Ha hagyom, hogy lánykoromban „kiemeljenek”, ami akkoriban olyan divatos volt, különösen egy vidékről jött lánynál, ma valami minisztériumban csücsülnék, és funkcionáriuskodnék, rangom lenne, tervezeteket készítenék, s talán kávét főznék a miniszternek, vagy összeírnám zsúfolt teendőit, vagy önállóan szervezkednék a csecsemőgondozás érdekében… Menő lennék, főtisztviselő… talán nem is lennék önmagam. Fönn lennék, az emberek fölött. A pályába bele lehet bonyolódni. Azt látom. Az emberek belebonyolódnak abba, amivé lesznek. Ezt kevés ember ússza meg. Az emberek valakik akarnak lenni.

– És ez baj?

– Talán igen… Az ember elvégzi a dolgát… aztán majd lesz belőle valami. Ha lesz. A társadalmi ranglétra sokszor olyan nevetséges. Mindenki elégedetlenkedik. Sok színész barátunk van, sokat járnak ide… A férjem miatt, persze. Ha látná őket! A kis színész nagyobb akar lenni, a nagy még nagyobb, megsértődnek a műsorpolitikára, a másik színészre, a rendezőre, a jelmeztervezőre, a súgóra, az úristenre is… Állandóan mocorognak. Nem játszani akarnak, mocorognak. Közben nincs egy rendes bugyijuk, egy ebédjük, egy igazi, játékos percük, nincs életük. Futnak. Szaladnak. Hová? Vagy a festőink. Talán ez a szakma már meg is szűnt. Folyton aggódnak, mennyiért veszik meg a képet, hogy értékelik őket, kinek van eredeti stílusa, mit mondott a kolléga… Az az igazság, elegünk van a művészekből. De maga is az, nem?

Saci megrettent. Annyira belefeledkezett az asszony mondókájába, hogy fejbe csapta a kérdés. Hirtelen magát látta az elmondottakban, ahogy odakinn is szalad, szervezkedik, kapkod, állandóan a felszínen van, mert a felszínen kell lenni, s még mindig itt ül Budapesten, és megfejthetetlen dolgokat remél. Hirtelen meggyűlölte ezt az asszonyt. Nem mintha fensőbbséges lett volna, inkább nagyon is őszinte, de mégiscsak elítélte az emberiséget. Valami őserőt érzett benne, mintha az asszony kívül állna a tülekedésen, a század nagy betegségén. A közember gonosz egyszerűségét érezte benne, aki megmosolyogja a túlkomplikált erőfeszítéseket. És hogy ül itt! Keresztbe vetett lábbal, teendőinek biztonságában. És szép. Persze szép. Valami olyan motoszkált Saciban: ez sosem kompenzált, ez mindig az volt, aki. Ez az öntőformája – dühvel nézte az asszonyt. Mintha reflektorral az arcába világított volna: látod, mennyire nyavalyásan éltek? Gonosznak, elveszettnek érezte magát megint. Nemcsak személyében, mint idejövet, hanem társadalmi helyzetében, benne nyakig a század amerikai vagy európai nyüzsgésében – melyből aztán igazán nincs kiút. Szerette volna hirtelen megbüntetni ezt az asszonyt, megrázni, fölpofozni, hogy így lebecsüli a társadalmat. Vagy nem becsüli le? Erős mindenesetre – és mi gyengék vagyunk. Mi? Kicsodák? A századba belekeveredett emberek. Ez itt ül, mint a delphoi jós, és a maga módján arról az elidegenedésről beszél, melyet áttételesen már Marx megírt. De ennek az asszonynak mit Marx? Ez a maga Marxa: élete az elmélete. Mi köze ennek a doktorhoz? Hogy érteti meg magát vele? Vagy ülnek itt a földíszített szobában – itt aztán rend van, tisztaság, ez biztosan karácsony előtt nagytakarít, ez megfőz, ez megágyaz, ha hullafáradt is, ez a családi fényképeket sorba rakja, ez aztán asszony, ez beosztja a szabadnapját, ez odakészíti a reggelit: vaj, pirítós, lágy tojás, vagy narancsturmix kaláccsal, vagy abált szalonna friss paprikával: reggeliztet, ha kell – ezek itt ülnek azzal az emberrel, és mint két agyagfigura, belemerevednek az esteledő sötétbe; isten legyen irgalmas nekik!

– Nem vagyok művész. Dehogy vagyok művész – válaszolta Saci kelletlenül.

– Na, csakhogy… Festett akkoriban.

– Az csak olyan játék volt.

– Játék? Kár… Mi annyira hittünk magában…

– Mért? Most sincs rossz dolgom… Gyárban dolgozom mint tervező.

– És miket tervez?

Saci megint megrémült. Belélát ez az asszony? Az egyszerűsége mögött boszorkány lakik? Talán ez a hatalma a doktor fölött? Hirtelenjében nem is tudott mit válaszolni. Elébe ugrottak azok a nyomorult háztartási csecsebecsék, olajtartók, fűszerfiókok, gyufarekeszek, kerámiahülyeségek, elegáns szemétvödrök, függeszthető kéztörlő rudak, műanyag házicsengők, villákba való, kutyusokat imitáló riasztócsöngők, félig nyitott szeméremszájakra emlékeztető hamutartók, hamutartók a praktikus eladhatóság végtelenségéig, ágy mellé akasztható házi szenteltvíztartók, bumfordi, rakétát, majmot, félszemű Dajant, hamburgert, söröskancsót, női mellet, tulipánt, mellékvesét utánzó perselyek, melyeket néhány dollárért sóznak a kielégíthetetlen vásárlók nyakába, s tojástartók, tojástartók, lágytojás-vágók a kimeríthetetlen üzleti fantáziáig… Ez az asszony meg akarja alázni?

– Tojástartókat tervezek.

– Igen… Kár. Tartogatunk itt egy kis festményt, amit maga csinált… A férjem nagyon szerette. De én is. Jöjjön, keressük meg.

És már fölkelt, kezét nyújtotta. Sári vonakodva adta át a kezét – nyirkos volt, mint hajdanán. Az asszony keze sütött. Természetes, száraz forrósággal.

– De jó, hogy eljött! A férjem nagyon fogja sajnálni, hogy nem találkozhattak.

– Nem jön… haza?

– Jugoszláviában van. Nem is akart elmenni. Tanácskozás. De hát miről kell még neki tanácskoznia, azt mondja meg? – Most kedvesnek találta az asszonyt egy percre, kicsit fájdalmasnak. Egyáltalán, volt benne valami fölemelő, fájdalmas vonás. – Nem akart elmenni. Mintha várta volna valami itthon. És tényleg várta volna.

Az asszony fölvezette a lépcsőn, az élénk, nagy virágos tapéták sárgán lüktettek a falon, nagyon emberien hatottak. Kis folyosóra értek fönn, finom csempe borította – nyilván, hogy könnyen lehessen kezelni.

– Ne várjon semmi különöset. Mármint a lakástól. Olyan, amilyen. Nem akarunk reszketni a lakásért, csak élni benne.

Kis, közös hálószoba, franciaággyal, másik szoba, elegáns, egyszerű dolgozószoba, aztán még egy emelet a manzárdra, külön zug, iratoknak, afféle magánrendelő, ahová senki sem jár. Angolos, kellemes hangulata volt az egésznek, a fehér fakorláttal – Saciba megint belenyilallt: ez rettenetes, ezek boldogok! Mindent inkább, csak ezt ne. Hirtelen riválisának érezte az asszonyt – persze irreálisan –, hiszen nem akart ő a doktorhoz életbelileg kapcsolódni… legalábbis most nem; de akkor sem, csak absztraktan vele lenni, távolról és titokzatosan – marhaság –; egy kis istent nem lehet elhelyezni a bútorok közt: most hirtelen teljes értelmetlenségben látta az idejövetelét, egyáltalán a keresgélését, mint mikor az ember egy gyerekkori tájat akar föllelni, de kiderül róla, a völgy sokkal kisebb, a folyó kis patak, és kecskék sohasem legeltek a domboldalon; azonosíthatatlan a múlt; az ő tizenhat éves énjét már sehol sem találhatja meg; rosszul kényszeríti visszafelé az időt; mégis behelyettesítette magát ennek az asszonynak a szerepébe; s úgy érezte, egyszerűen alulmaradt. Megcsalták, öntudatlanul; a doktor élete csalta meg; amit nélküle, Vukovits Sarolta nélkül élt meg; ez olyan, mintha az ember egy kulcsot tartogat a fiókjában, aztán rá kell döbbennie, hogy a kulcs már nem nyit ki semmit, főleg önmagát nem; most ez külön borzalmas volt, hogy elvesztette a kulcsot önmagához; mert azt hitte, valahova illik az a kulcs, de minden recéje hamis; hamis a tizenhat éves énje, a válság, amibe belenézett; hamis a kanadai otthon; hamis a kutakodás: nem az orvos nincs meg, persze, Jugoszláviába ment; de talán nem is az orvost keresi, hanem egyszerűen önmagát, és az nincs meg – talán nem is volt, csak egy lehetőség. Mégis úgy érezte, megvolt a lehetőség. Egy más életre. Valami fantasztikus életre, szerelemre? Nem jó ez a szó; de mikor szárnyakat adnak az emberek egymásnak; most itt kell fölmennie ezeken a lépcsőkön, ez után a nő után; ez elvett tőle valamit, noha nem is tudott róla; ezzel nem kellett volna szembenéznie; ezzel ő nem is mérkőzhet; a tartásával, a testmozgásával, a kontyával, a kézcsuklójával; ez az asszony belsőleg is gyönyörű, ennek az a hivatása, hogy szép legyen; ahogy itt fölfele menetelt, azt érezte, ez az igazi csapda; talán még az is jobb lenne, ha a férfi itthon lenne, akkor le tudná fényképezni, letudná egyáltalán magában az egészet; Saci elszédült, visszazuhant a lépcsőkről.

– Jaj! – hallotta maga fölött az asszony hangját. Aztán fölemelték, a hálószobába vonszolták az erős karok, az asszony végigfektette a nagy ágyon. Vizes ruháért szaladt a fürdőszobába, és dédelgette Sacit. Saci nem akarta kinyitni a szemét. Az asszony erős parfümöt szagoltatott vele, jóleső volt, mint az agyvelejébe szaladó finom tej. Valami gyógyszert nyújtott neki, kedvesen beerőszakolta a szájába, a hideg víz végigcsorgott a nyakán.

– Semmi, semmi – mondta Saci. Fölült az ágyon, megrázta magát, igyekezett vidám arcot vágni.

– Mindegy. Pihennie kell.

Saci visszahanyatlott, és kinyúlt a nagy ágyon.

Az asszony fölötte őrködött.

– Már rendben vagyok – ült föl aztán sokára Saci. – Aludtam?

– Igen. De nem sokat. Jobban van?

– Nincs semmi bajom.

– Nincs? – kérdezte az asszony hitetlenkedve.

– Komolyan… Talán csak éhes vagyok.

– Éhes? Mért nem mondta? Jaj, de buta vagyok én is… Csak fecsegtem itt összevissza… Jöjjön… Előbb eszünk valamit, aztán megkeressük azt a híres képet…

Megint lementek az alsó szintre, Sacit az asszony kedvesen körülbugyolálta egy meleg kendővel, ő meg sürgött-forgott, ki-be a konyhából.

Nagy, élénksárga terítőt lebbentett az asztalra, avatott mozdulattal elsimította. Kobaltkék tányérok, mélyvörös bőr alátétek, kínai pohárcsészék kerültek elő – Saci bágyadtan átadta magát a vendégségnek.

Forró erőlevest ettek a kínai csészékből, a minták arabeszkjei átütöttek a meghitt porcelánon. Saci belsejét bizsergetően átjárta a zamatos lé, csak bólogatott, hogy igen, ez igen…

– Talán nem is kell kanalazni, csak egyszerűen inni. – Az asszony nevetett hozzá. Hörpölték az arany levest, a ragyogó karikák fémesen ugráltak a kis csészékben. Mintha az anyagcsere boldogságát ünnepelnék.

Aztán azt mondta az asszony:

– A férjem gyerekeit várom holnapra, de előre elkészítettem az ebédet. Talán nekünk is megfelel. Egyik kolléganőm fia erdész, tőle kaptuk ezt a fácánt. Nem tudom, milyen. Tárkonyosan csináltam meg… zsemlegombóccal. Megkóstolhatjuk, nem? – A mélykék tányérokba ejtette a fácán puha darabjait, a ruganyos zsemlegombócokra mustársárga tárkonyos szószt öntött. – Nem tudom, a szaftot nem kell-e ízesíteni?

Nem kellett. Saci dühödten falt. Az ízek összeszaladtak a szájában, mintha ezer keverékből állnának. Hirtelen olyan éhes lett, hogy újra kért. Az asszony kedvesen ismételte az adagot.

Ültek ketten, ettek. Nem szóltak semmit, Saci csak bólogatva nyomta magába a falánk falatokat, a szaftot nagykanállal felhörbölte.

– Velőt akartak hozni ma, de azt mondtam, ha már itt a fácán… Majd ha a férjem megjön. Mániája a velő… Magam nem nagyon szeretem, mert annyi baj van vele, míg az ember tisztába teszi. Magáért az ételért se élek-halok. De neki megcsinálom, ha megjön. Nem nagyevő, de annak nekilát. Ott szokott ülni, ahol most maga. Fogja a kést – ezeket a késeket Párizsból hozta, látja, jópofák, rózsafa nyelük van, a penge meg mintha arannyal lenne futtatva, azt hittük, eredeti párizsi, de a cirádákban… látja, itt… látni… thaiföldi… Ilyen a párizsi áru. Mindenfélét összehordanak ott mint franciát… De azért jópofák. Szóval fogja a kést, és metszi, metszi, mintha emberi agyvelőbe metszene… Na, ezt csak úgy mondom. Ő nem kegyetlen. Sosem volt. Csak a velő a mániája.

– Asztalkendőt is köt a nyakába? – Saci fölszabadultan akarta kérdezni, de elég ügyetlenül hangzott.

– No, annyira nem hülye… – mondta az asszony, bizonyos cinkosságot mutatva és távolságot is tartva. – Csak hát ilyenkor eszik.

– Mikor volt Párizsban?

– Párizsban? Azt hiszem, négy éve… Akkor hozta ezeket a késeket. Igaz is, akkor mondta, hogy esetleg találkozik magával. De neki két héttel elhalasztották az utazását. Valami Rue Soufflotban kereste magát… De maga nem volt ott.

– El kellett jönnöm – mondta Saci, de ez nem volt igaz, nem volt türelme tovább várni, és két hét teljes csalódást okozott a várakozásban. Marian talán mégis átadta az üzenetét? – És Törökországban?

– Törökországban?

– Nem volt Törökországban?

– De, dehogynem… Nem is olyan régen… Ezt hozta… – Az asszony fölugrott, a szekreter fiókjából egy ónix-medaliont vett elő. Mutatta Sárinak. Az ovális lap peremén mohamedán fölirat kacskaringózott.

– De szép! Alig tapintani az írást.

– A Koránból egy idézet. „Ne cserélj be engem.” Valami ilyesmi.

Saci csak állt, kezében a műkővel. Tapogatta, mint egy bizonyítékot. „Most kéne leforráznom – gondolta –, a nyavalyába a tárkonyos fácánnal meg az aranyozott késekkel, ezzel a vegetatív biztonsággal, ezzel a behálózó, süppedékeny boldogsággal!”

– És? Nem cserélte be?

Az asszony nevetett. Szemébe nézett Sacinak, mint aki tudja, hova akar kilyukadni. Szép kontya kiragyogott a lámpafényben.

– Az emberek fehérben és feketében akarják látni a dolgokat. Az embereket is. Az én férjem se nem fehér, se nem fekete. Benne van ő is nyakig a pokolban. Pokolban? Nagy szavak. – Fölnevetett. – Talán jobban hangzik, ha azt mondom, a pokol tornácán van. Nem beszélve arról, hogy őt annyira szeretik. A lénye miatt. Meg akik rászorulnak. Valami erőt merítenek belőle, hogy élni, hinni érdemes. Mi lenne, ha számon kérnénk a forradalmárok álmát, tisztaságát? Na, ezzel nem azt mondom, hogy ő szent. Egyáltalán nem. Az aszkéták sokszor kegyetlenek. Az aszkéták megközelíthetetlenek. A híveik mégis azt akarják, hogy velük kivételt tegyen. Arra a pár órára ne legyen aszkéta. A megmentésük érdekében. Hiszen annyira szeretik. Mint maga is. Elgondolkozom: mit követelnek rajta? A feddhetetlen édesapát? A hű embert? A megingathatatlan kapaszkodót? Azok követelik nyilván, akik maguk is állandóan ingadoznak. Az én férjem nem egyszerűen azért jött a világra, hogy másokat megmentsen. Meg lehet menteni másokat? Talán maga tudja a legjobban. Azért örülök annyira, hogy itt van. Megvan. A férjem is végtelenül örülne, ha látná. Hogy megáll a maga lábán. Nem is kérdeztem, mi van a férjével, nyilván jól megvannak, hiszen elmondta volna, ha nem.

Saci összeszorult, mint egy gomb. Gúnyolódik vele ez az asszony, vagy egyszerűen őszinte?

– Mélységében azt mondanám, azért él, hogy megmentse önmagát. Nem tisztelem a férjemet. Gyarló ember, bizonyára megvannak a maga pokoltornácai. És esettségében mindig van annyi erő, hogy másokat föllendítsen. Hát nem gyönyörű ez? Persze hogy belekapaszkodnak. Persze hogy szeretik. Persze hogy… persze hogy küszködik… De azt hiszem… abban különbözik az istenektől, hogy ember. Bukik, fölrepül, összetörik, egybeáll, reggel néha lágy tojást eszik, de hajlandó éhezni is, akármeddig… Nekem nagyon tetszik, hogy élő ember. Nem tudnék egy istennel együtt élni. Ugye maga sem?

Saci dermedten nézte az asszonyt. Két kezét az asztalon nyugtatta.

– No, leszedem a tányérokat. Ha már nem eszünk.

Az asszony fölemelte Saci tányérját, a tárkony arany színe ott dermedt a kék porcelánon.

– Ugye ízlett? Először csináltam így a fácánt.

A padláson keresgélték aztán Saci festményét. Nagy bálák közt, nejloncsomagokba szorított iratokat löktek félre, régi cipőket. Saci csak ismételgette, hogy hagyjuk, nem kell, nem is érdekes; de az asszony csak pásztázta a zseblámpával a zsúfolódó tárgyakat, az áthatolhatatlan homályt. A szétszedett szekrény majdnem a fejükre dőlt. Már Saci sem értette, miért keresik azt az avult festményt, neki valamikor sokat jelentettek ezek a mázolmányok, de hogy most itt álljon egy budai padláson, és kutasson egy hamarjában odavetett festmény után – ezt tehetetlennek találta.

– Magának vasidegei vannak, ne haragudjon – szólt Saci a háttérből.

– Vasidegeim? Lehet… De csak meg kell találnunk. Különben is meg kell találnunk, a férjem számtalanszor meg akarta keresni és kitenni a falra. Itt, a manzárdon. Ő nagyon tehetségesnek tartotta magát, biztos elkeseredik, ha meghallja, hogy tojástartókat tervez. Bár ez is az egészség jele.

Saci mindig imbolygott magában: gúnyolódik ez az asszony, vagy ennyire brutálisan őszinte? Legszívesebben belökte volna a limlomok közé.

– Hogy bírja ezt az egészet? – kérdezte csaknem dühödten a hajladozó asszonytól.

– Maga mondta, vasidegeim vannak. Nem rossz. A férjem is ezt mondja. Na, nem egészen így. Csakhogy Vas megyéből vagyok. Nem fog rajtam az átok. Így is mondhatnám. Nem mintha egyszerűen parasztlány volnék. Lehetnék az is, de nem vagyok, csak hogy ott nőttem fel. A férjem misztifikálja ezt az egészet. Ő odavan Vas megyéért. Én kevésbé. Ő odavan a legelőkért, az állatokért, a tornácokért, magam nem annyira igyekszem hazafelé… A fene egye meg ezt a sok cipőt, rég ki kellett volna dobni!… Hogy onnan lettem. Neki ott minden tiszta. A kapubejáró, a kutyaugatás, a tyúkok káricsálása is… Nekem annál kevésbé. Sosem szerettem, ha az emberek a múltjukra hivatkoznak. (Saci most valóban meg tudta volna ölni.) A legtöbbjükön érzik a szag, a beszéd, a belső duhajkodás. Valamit el akarnak érni, amit természetes úton nem értek el. Ő mégis azt mondja, más levegőben nő fel ott az emberpalánta. Én már igazán nem vagyok palánta, ekkora csípővel, de hogy ott nőttem fel, az kétségtelen. Ám nem akarom a dolgokat megfejteni. Nem is tudom. Az embereket sem. Magamat sem. Szeretni – tudni kell. Ezt azért valahogy érzem. Ezt nem nagyon lehet megtanulni, sem az egyetemen, sem külföldön, sem a komplikációkban. – Fölegyenesedett a keresgélésből. – Szeretni egyenesen kell. Nem enyém, tiéd, akarom, nem akarom, odi et amo… Állandóan méregetve… Ajaj, az régen rossz!

Sokszor azon is gondolkozom: mért szeretnek engem annyira a betegek? Nincs rajtam semmi különösen szeretnivaló. De ezt ők tudnák megmondani… Egy elmeosztály nehéz hely… Valamit megéreznek. Talán azt, hogy nem vagyok közülük való. Egészséges vagyok.

Aztán kezébe adta Sárinak a festményt. Valóban ott volt. Valóban megőrizték. Idomtalan, sűrű festékkel festett Krisztus-fej volt, a harminc négyzetcentiméteres lapocskára beszorítva, feje lekonyult, fekete és vörös festékek között, a betűkből csak az I meg az R volt látható, roncsolt arc, szaggatott nyak.

– Ez az?

– Ez – mondta Sári csöndesen.

– Na, láthatja, hogy megvan. Itt mindennek meg kell lennie. Szép, nem?

– Nem tudom. Olyan idétlen.

– Idétlen, idétlen. Mért, maga milyen volt?

Saci megint visszahőkölt az asszony igazától. Szorongatta a festményt.

– Csak kísérleteztem…

– Kísérletezni nem lehet… Legföljebb a festékkel.

– Bekeretezték…

– Mondom… Vagy nyolc éve. Várjon, letörlöm, úgy jobban látja. – Porrongyot halászott elő a limlomok közül, törölgette a képet, rálehelt, hogy az üveg fényesebb legyen. – Kár, hogy nem fest. Talán a férjem is azt akarta, hogy fessen. Persze tudjuk, hogy nem a művészet számít. Az a fontos, hogy egyenesben van.

Lejöttek a lépcsőn. Sári szorongatta a képet. Az asszony mögötte jött.

A benyílóban ott függött a férfi pizsamája. Alatta a papucs. A polcon desodor, kölni, arcszesz. Minden szabályosan.

Igen – gondolta Sári. – Ez az egész. – Hirtelen nem is tudta volna pontosan meghatározni, mit akart volna. Hogy milyen legyen a ház, az asszony, a pizsama. A tányérok. A selymek. Az étel. Mindenesetre nem ez. Nem így… Az összes nap, amit Magyarországon töltött, egybeállt benne – ellenségesen. Hiába akarta könnyedén fölfogni, hogy épp csak ellátogat ide, egyáltalán az országba, a múltba, a régi helyekre – valami kattanást keresett, valami megoldódást. Már nem volt benne biztos, magát kereste-e, vagy a megmentőjét. Mintha nélküle ő se létezhetne.

Valami súlyos bűntényt sejtett a dolgok mögött.

Mintha egy ember két életet élne.

Most, itt, a lépcsőfordulóban biztos volt benne, hogy mindörökre elveszett. Elveszett, és elveszített valamit, azt a lehetőséget, hogy ott folytathatja, ahol abbahagyta, vagy hogy újrakezdheti. Mit akart újrakezdeni? Hogy valaha tizenhat éves volt, és minden nyomorúságával együtt boldogabb volt, mint most? Ki volt abban a hibás, hogy ő… ő… kiment, elment, megint csak megszökött, továbbállt? A tettest kereste. Aki elkövette ellene azt, amit maga követett el?

Nehéznek érezte a levegőt. Úgy érezte: elejétől végig becsapták. Nem kellett volna idejönnie. Nem kellett volna Magyarországra jönnie. Akkor minden fölforrósodott, az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején – minden más volt. Tiszta, kötetlen, előretörő, szegény és becsületes. Ez volt az orvos háttere. Tiszta háttér. Az egyszerű ingek, a pénzre való tekintetnélküliség, a szabadság szédítő szippantásának a háttere. Mikor meglódul egy motor. Elébe állt a kép, ahogy az orvos megjelenik a folyosó végén, egyszerű ruhájában, fölborzolt hajjal, mindenre elszántan, aki úgy toppant be az osztályra, hogy friss levegőből jött. Az orvos hitelesítette a légkört, a légkör az orvost. Mibe szeretett bele? A szabadságba. Az orvos zseniális szabadságába és a társadalom induló, túláradó, szegény szabadságába. Talán ezért is menekült ide vissza annyi idő után – mert fojtogatta Kanada. Ez az igazság. A kialakult autópályák, a pénzcsinálta szupermarketek, az ízletes hamburger, a lépésről lépésre való anyagi haladás rettenetes adója fojtogatta – ezt nem tudta a férjével megbeszélni.

Honvágya volt?

Nevetséges.

Honvágya volt.

Arra a szabadságra, amit a föllendülő évek, az elkezdett fiatalság, a betegségből kilépés és maga az orvos jelentett.

Igen, tisztaságra vágyott.

A beszorított gyermekévek után pillanatra meglelt tisztaságot akarta, kötetlenséget, jó érzést, szerelmet, ha így hívják – azt, ami a tett elkövetése előtt van.

Milyen hamisan látott!

S ebben a házban most kristálytisztán egybeállt számára mindez. Mintha végigvezetett volna egy nyomozást, melynek a végén lelepleződik a bűntett.

Az orvos megmenekült ebből a csalódásból, bár akkor úgy látszott, ő is a hívők, az elszántak közé tartozott. Hivatásos volt. Áldozatkész. Betegeinek élő. Magányos. Lemondó.

S most itt van. Nem történt semmi – csak magát mentette. Hiába mondja ez az asszony, hogy megállt a lábán – nem állt meg. Nyilván azért ment gyógyító embernek, mert magában is érezte a belső bizonytalanságot. Hohó! Ő megmenekült. Ő nem omlott össze, miközben összerogyottakat segített a partra. Szépen kitaktikázta magát! Sári mindent inkább szeretett volna, mint ezt a miliőt. Igen: bebástyázta magát a puha önvédelembe. Kiválasztott egy egészséges asszonyt, hogy megvédje magát. Telecsecsebecsézte magát, mint egy gyilkos cézár, hogy a csecsebecsék elfedjék a lehetetlenségeit, kegyetlenségeit – áldozatait. És még ha a lemondás vagy a visszavonulás becsületével tette volna! De nem! Hogy mondta a volt felesége? A betegeivel gyógyította önmagát! Sebet a sebbel, leprát a leprával! Ő meg benn csücsül a selyempaplanok közt, tárkonyos fácánt zabál, kobaltkék tányérokból! Ki mondaná, hogy ő szerencsétlen? Megjátssza a finom belső polgárt – oda a forradalom! Hogy mondta a volt felesége? A férjem nem politizál. Persze hogy nem politizál, mikor ő is részese a puhaságnak! Már nem akar fölfordulást, sem az osztályon, sem a társadalomban. Békét akar. Langymeleg, jól bevált, fácános békét, kis autót, háromszintes házacskát – hol van már a forradalom? Bőrkesztyűt akar, fehér ballont – az egyik fényképen abban virít a dolgozószobában –, hol vannak az elesettek? Jó páciensek kellenek – akik jól fizetnek egy üdvözült társadalomban. Háromévenként valószínűleg ki kell cserélni a kocsit, nehogy a kórház megszólja.

„lstenekből így lesznek polgárok – ezt gondolta Saci. – Ezért jöttem haza – ezt gondolta Saci. – Kinn elvesztem, de idehaza még egyszer és végérvényesen elvesztem – ezt gondolta Saci. – Pedig milyen biztos voltam a dolgomban” – ezt gondolta Saci.

Igen, azt érezte, mikor a kanadai repülőre fölült, hogy minden megváltozik. Még semmi sincs elveszve. Csak látnom kell, csak tudni róla – minden helyreáll. Elhessegette magától, hogy ez őrült gondolat: biztos volt benne, hogy vár rá az orvos. Hogy ő is azt várja, amit Saci. Az egész repülőúton, mint egy játékos képeskönyvben, nézegette a kis emlékmúltat, a tizenhat éves énjének összes vakarózásait: miket annyira szeretett az orvos. Kiszakítani magát Kanadából, röpülni, leszállni, idejönni, elébe állni: itt vagyok! Igen. Minden befuccsolt. A tiéd vagyok. Visszajöttem. Tudom, hogy vársz. Itt vagyok neked. Még semmi sem késő. Új életet kezdünk. Ott, ahol abbahagytuk. Az én rajongásomban. Most majd én gyógyítalak meg téged! Visszaadom a szeretetedet! Kölcsönkenyér visszajár. Segítek neked, csak légy egy kicsit is olyan, mint voltál! Szeretlek, szeretlek, szeretlek…

Hazafelé a repülőgépen végig a naplóját olvasta.

„Ha még egyszer bepisilek, öngyilkos leszek.

 

Juli meg Pista elmentek a templomba. Julcsa mama azt mondta, nekem nem kell mennem, nem is tudja, keresztény vagyok-e. Azt mondta Pista papának:

– Te István, mit gondolsz, keresztény ez a lány?

Pista papa nagyon mérges reggel, nem szereti, ha hozzá szólnak. Pedig vasárnap van. Mindegy, ő ilyenkor csak mezítláb ül a konyhában, és a hálóinge alatt vakarja a mellét, meg ásít. Azt mondta Pista papa: – Mondjak neked valamit, Julis? Köpök rá. – Aztán kiment vizelni az udvarra, át a drótkerítésen, valahogy a tyúkokat célozta, azok meg elfutottak.

– Na látod – mondta Julcsa mama nekem. – Te majd itthon maradsz, mert ügyes lány vagy. Ide tettem föl a levest, ez magában fődögél. Jó? Te meg itt ülhetsz a sámlin, és rakod a tüzet. Arra ügyelj, ha leég, mindig rakj két darab fát a tűzre! Csak el ne aludjon a tűz, ez a dögember megöl engem. Érted?

Mikor ők elmentek, rettenetesen kezdtek harangozni. Mintha megbolondultak volna a harangok. Egyszerre öt is szólhatott, be kellett fogni a fülemet. Pedig eleinte nagyon tetszett. Aztán már nem bírtam elviselni. Mintha eleven fejeket ütlegeltek volna, ide-oda szálltak a harangok. Mikor kifogtam a fülemet, még mindig szóltak. Hirtelen kirántottam a tűzhely ajtaját – már csak parázs volt. Gyorsan dobtam rá két darab fát, de nem akart meggyulladni. Fújni kezdtem, a pernye az orromba szállt. Köhögtem. De fújtam tovább, nehogy elhamvadjon a tűz. Lassan lángra lobbant. Nagyon boldog voltam. A harangok megint kongtak-bongtak, azt hittem, a fejemet verik. Mintha vasdorongokkal ütötték volna a fejemet. Ráztam a hajamat is, hogy kimenjen belőle a harang. Nem ment ki. Kifutottam az udvarra, akkor vettem észre, nincs rajtam cipő. Odabenn nem találtam a cipőmet, pedig az udvar jeges volt, kellett nekem a cipő. Bőgtem kicsit. Mert a harangok csak szóltak. Még az öklömet is ráztam az ég felé, hallgassanak el. Az ágy alatt is kerestem a cipőmet. Nem találtam.

Megint kifutottam az udvarra, nem bántam semmit. Beálltam egy jeges szélű tócsába, csak álltam, álltam ott. Bátran fölnéztem az égre: Szóljatok csak, ti piszok harangok! Meddig? Mintha ide-oda ütötték volna a fejemet. De elhallgattak, mert nagyon erősen akartam, hogy elhallgassanak.

Akkor befutottam, megnézni a tüzet. Fekete korom volt az egész. Hiába dugdostam a fákat, csak hevertek üszkösen. Gyújtogattam alá a gyufákat, de mind ellobbant. A leves is megállt a fortyogásban. Nem mertem a Pista papa újságját elvenni, hogy alágyújtsak. A széléből tépdestem vékony csíkokat, azokat göngyöltem a fák alá, de a behemót darabok maguk alá fojtották a lángot. Nagyon megijedtem, mert telt az idő. Legöngyöltem az egyik harisnyámat, azt gyúrtam a fák alá, azt gyújtogattam. Nagyon nehezen gyulladt meg, de megfogta a fákat is a tűz. Aztán már rendesen raktam a hasábokat, mert nem harangoztak.

Jól kanalaztuk a levest, mikor Pista papa szimatolni kezdett.

– Te, ez a lány nagyon büdös.

– Büdös, büdös, megszokhattad már.

– De mért ilyen rettenetesen büdös? Most szagolj a hajába, mintha a kemencében lett volna.

Mert tele voltam szaggal. Még a pernye is a hajamban állt.

– Zabálod azt a levest, vagy megint veszekedni akarsz? Hát nem ölhetem meg! – Julcsa mama kedvesen ráordított Pista papára.

– A leves jó! A leves elsőrangú! Fáintos! És ezt te főzted, kis nyomorult! – mondta nekem Pista papa, és megveregette a fejemet.

Nagyon boldog voltam.

 

Nem tudom, mért vertek meg. Nem is szoktak. Csak Julcsa mama néha a fejemre legyint, inkább kedvességből. Ha nem csinálja, hiányzik is. Mert szeret.

De ma este letört egy ágat az orgonabokorból, a ház mellől, azzal verte végig a lábszáromat. Sokáig. Gondoltam, nem sírok, de aztán a könny kijött a szememből. Az iskolában lehetett valami baj.

Pista papa hazajött, leült a konyha sarkában, az asztal mellett, az a főhely, nem nyitotta ki az újságot, pedig azt szokta.

– Hülyék az én gyerekeim, vagy mi? – Ezt kérdezte Julcsa mamától.

Az nem felelt neki.

Ettől még jobban bedühödött.

– Hülyék? – Elég hangosan mondta.

– Jaj, Pista, Pista… – Julcsa mama csak csóválta a fejét, és tálalta neki a káposztás tésztát, kisodorta fakanállal a tányérjába, gőzölgött. Pista papa belefalt, de égette a száját, ellökte magától a tányért.

– Dögmeleg.

– Várj.

– Ragacs.

– Szedd szét.

– Nyers, mint a csiriz. Szarsz az egészre, mi?

– Dehogy szarok, édes Pistám.

Pista papa döfölte csak a tésztát, egyszerre hat-nyolc kocka is a villájába akadt.

– Tudod, mit mond nekem a tanító? Hogy ez a maguk kis porontya milyen okos! Na ne hidd, hogy a mieinkre értette! Ezek a seggfejek… zabáljatok csak, ti agyalágyultak… – Félrelökte Julcsa meg Kispista tányérját. – Egy verset nem tudnak megtanulni! Álltak ott kukán! Nem én találom ki, a tanító mondta! Ez a kis nyomoronc meg fújta az egészet! „Hej, mi a kő, tyúkanyó, kend…” Hát ez alig jár iskolába! Honnan tudja? Ezek meg ott gunnyasztanak mindennap!

– Majd megtanulják holnap, édes Pistám…

– Rohadtak! Takarodjatok! Értitek? Takarodjatok be a szobába! Nincs zabálás! Lószarok vagytok! – Bekergette Julcsát meg Kispistát a szobába. – Semmi sem lesz belőletek! Semmi! Ez a kis nyomoronc gimnáziumot fog végezni, egyetemet, traktoriskolát… ti meg csak szédeleghettek itt ebben a kurva faluban! Ez külföldre megy, Kanadába, Berlinbe, ti meg kezet csókolhattok neki! Micsoda tészta! Ez műanyagból van, Julcsám? – És nyámnyogta az ételt. Aztán odatörölte az egészet a konyhapadlóhoz, fölkelt, és kiment a besötétedésbe.

Rögtön fölugrottam, hogy összeszedjem a cserepeket.

– Egyél csak – mondta Julcsa mama.

Összesöpörte a guzmicát meg a cserepeket. Én meg gyúrtam lefelé a káposztás kockát. Már tele volt a szájam, se le, se föl.

Azt kérdezte tőlem Julcsa mama:

– Nem ízlik?

– De – nyögtem, és rágtam tovább.

Julcsa mama is leült. Amit villával összeszedett a földről, azt habarkolta magába. Ketten ettünk. Szerettem volna megdögleni. Ahogy ketten ettünk. Ő csak a keze fejét húzogatta a száján, mint a harmonikát. Mintha fájt volna a szája. Mintha összeragadt volna. És nagyokat lélegzett. Zöld kardigán volt rajta.

Így ettünk sokáig. Nem néztem föl, csak lefele. Tömtem, tömtem a nyúlós tésztát.

– Nem jó, Saszikám? – Így kérdezte. Mindig így mondta és nagyon disznónak találtam, de talán csak a foga miatt volt.

– No, Saszi?

Mindenféle disznóságok jutottak az eszembe, hogy nem tudta kimondani a nevemet. Kicsit elvigyorodtam. Rágtam a gumitésztát.

– Nem bírom már megenni.

– Nem-e?

Nagyon nyugodt volt, ez az egy feltűnt nekem. Elvette előlem a tányért, a maradékot visszakotorta a lábosba.

Aztán kézen fogott, letört az udvaron egy orgonaágat, és verte, verte a lábomat.

– Nem ízlik, amit főzök? – Azt hiszem, közben ezt kiabálta.

 

Ma beutaztunk Pista papával a buszon.

Nagyon sokáig mentünk.

A busz színe olyan, mint a kávé, de nagyon jó társaság volt benne. Pista papát állandóan szólongatták, a vállát veregették, mintha ő lenne a főnök. Még sosem vettem észre: Pista papának olyan dús a szemöldöke, mint a fűrész, nagyon vidám volt. A vállamon tartotta a kezét.

– Már tudom, mért nem tartasz te állatot, Pista! – kiáltotta oda neki egy tűzvörös arcú, nagy bekecses férfi. – Kapsz te az államtól tartópénzt!

Nagyon nevettek a buszon.

– Jobb az ember, mint a disznó! – kiáltott oda neki egy másik férfi, fonott kulacsot nyújtott neki, Pista papa nagyot húzott belőle.

– Aztán szereted a disznót? – böködte egy másik ember a kabátszárát, megint húztak a demizsonból.

– Fogjátok be a pofátokat! – kiáltotta harsányan Pista papa. – Inkább arra gondoljatok, mikor léptek be a téeszbe!

Nagyon nevettek.

– Ez hegyközség, angyalom!

– Elvenni a földet? Alig kaptuk meg! – Egy öregember harsánykodott.

– Marhák vagytok! Majd öt év múlva meglátjátok, milyen nagy marhák vagytok! – Pista papa kiabált, széttárta a karját.

Nem is hittem a szememnek. Amikor leszálltunk. A házak egészen másformák voltak, mint odahaza. Meg hegy se volt, mint ahol mi éltünk, csupa betonút. Az üvegablakokba bábuk voltak kirakva – felöltöztetve. Sárga kardigánba, kötött sapkába – nőformájúak voltak, mereven álltak az üveg mögött. Mintha ijesztgetnék őket. Szétrebbentek. Azt hittem, kézigránátok. Zöldborsó volt rájuk ragasztva.

Pista papa pedig a kezemet fogta.

– Ne törődj velük – azt mondta. – Ezek nem emberek. Ezek állatok. Bele vannak ásva derékig a földbe. Azt hiszik, a föld – Magyarország. Majd nagy leszel, megtudod, muszáj volt ez az erőszak. Hogy ezek is munkások legyenek. Te majd ezt megtudod, neked okos fejecskéd van! Most pedig veszünk neked egy kék nyakkendőt! – És a kezemet fogta. – Na, ne légy úgy megrémülve!

Kisjulcsával a padláson voltunk. Azt szerettem volna, ha a nagy halom tornyos búzában almákat keresgélünk. De ő azt mondta, vegyem le a bugyimat. Nem tudtam, mért kell levennem.

Bab száradt a padláson. Onnan hozott egy kunkorodott, magos babhüvelyt.

– Látod? Tedd oda!

Fogtam a babhüvelyt, de rám ordított:

– Na! Tedd oda!

Aztán magán mutatta – a lába közibe tette.

– Így, így! Dörzsöld oda!

– Hova? – azt kérdeztem.

– Jaj, te!

Odajött segíteni.

– Nyomd magadhoz egyszerűen! Ez olyan, mint a papáé! Így! – Riszálta maga alatt. – Csináld! Ettől még gyereked is lehet!

A combom közé szorítottam a babhüvelyt. Éreztem benne a dudorodó, undok magokat.

– Nyögj hozzá! A mama is így csinálja!

Combjaimmal szorítottam a fonnyadt hüvelyt.

– Jajgass! Na!

– Egérszag van – azt mondtam. Mert tényleg egérszag volt. Betöltötte az orromat. Valahogy úgy éreztem, a babnak is egérszaga van.

– Mindegy. Csak jajgass!

– Jaj – mondtam. – Jaj!

 

Éjszaka megint bepisiltem, szerencsére csak kicsit. Mihelyt megéreztem, odatartottam a tenyeremet. Így aztán belement.

 

Nem tudom, Pista papa miért vitt el a tömegbe. Gyűlés volt. Rettenetesen ordítoztak. Én hátul álltam, Pista papa előbbre ment. Én csak a nadrágokat meg a fenekeket láttam.

Elöl egy hang kiabált:

– Aki nem érti meg, mi a gép, az pusztulni fog! Mit akartok a ti kis parcellátokkal? (Parcitokkal vagy pacitokkal, nem tudom, mit kiabáltak, azt hiszem, a lovakra értették.) Együtt kell húzni! Olyanok vagytok, mint a földesurak! Csak az enyém, csak az enyém!

Pista papát elvesztettem a szemem elől.

Csak kiosontam az udvarra. A fal mellett tapogatóztam végig. Aztán két emberbe akadtam. Beléjük botlottam. A holdvilág alig sütött rájuk. Beleütköztem az arcukba. Nedves lett a kezem. Mint a ragacs.

A kút mellé álltam. Nem mertem fölhúzni a vödröt, mert sötét volt. A gyűlésből csak ordítoztak. A behomályosult ablakok mögül úgy néztek ki az emberek, mint a farkasok.

Aztán leültem a kút tövébe.

Azt is gondoltam: na, most vége az életemnek.

Ez a ragacs a kezemen – és bent csak ordítoznak.

Talán megölik egyszerűen őket, mint ezt a két kinti embert, mert abban biztos voltam, hogy ezeknek befellegzett. Az árnyéktömbjük idelátszott nekem.

Aztán jókat gondoltam.

Hogy ezek biztos az Úr pásztorai. Akik csak várják, hogy megjön a Messiás. Eldőltek altukban. Kifényesedett nekem az ég. A gyűlésen bent ugrálók olyanok voltak, mint az örvendezők. Füleltem: nem hallom-e a Mennyből az angyalt? Egy kicsit elkeserített, hogy lyukas a cipőm, kézujjammal megtapogattam, a talpamat éreztem. De nem fáztam. Fölkeltem, ittam egyet a betonvályúból. Olyan volt, mint a hideg tea. Visszakuporodtam, vártam Pista papát.

Nagyon nagy csillagok égtek az égen. Elgondoltam, ott is lehet élni. Furcsa kis tömzsi angyalokat láttam, akik fekete seregélyszárnyakon röpülnek, olyanokon, miket mi szoktunk kergetni a szőlő mellől. Pista papa még ezüstkatonákat is állít a karók közé. Fényes lett az ég – tele seregélyekkel meg ezüstkatonákkal. A nagy fényben mintha Isten jelent volna meg: villanyok világítottak a fejére. Kopasz volt. Ez nagyon elkeserített, hogy kopasz az Isten. Imbolygott, egészen magasan, alatta emberek. Bődült zaj volt, vizelnem kellett, de nem engedtem be.

Sokáig ültem ott.

– Sacika! Sacika! – Pista papa hangját hallottam, amint belebődül az éjszakába. Meresztettem a szememet, a teremből már nem jött ki senki.

– Sacika, Sacika! Kicsikém!

Pista papa mászott az udvaron. Négykézláb kúszott előre, és üvöltözött.

Odarohantam, átöleltem a nyakát. Ő meg belezokogott a nyakamba.

– Beállamosítottak, Sacika! Sacika!

Bőgött. Aztán föltápászkodott, és indultunk hazafelé. Szorongattam a jobb kezét, a szabad kezemet meg szagolgattam.

– Azok az emberek… a fal tövében… Apa, nézd a kezem… Mi ez?

Pista papa böfögött, nagyot lendült az úton.

– Részeg disznók. Érted? Azok részeg disznók! Részeg állatok! – bömbölte.

Nekem a konyhában volt a helyem, nem volt rossz, a tűzhely mellett, amíg égett a tűz, hallgathattam a hánytorgását, bár a pokróc olyan durva volt, mint a lósörte – én csak a kezeimet szagolgattam. Vérszaguk volt. El is tartottam magam mellől, a konyhaablakon beesett a holdfény, olyanok voltak az ujjaim, mint csillag.

– Csillagszaguk van, csillagszaguk van – biztatgattam magam, ahogy néztem az ujjaim ágát a betükröződő konyhafényességben. De vérszaguk volt.

Két hétig nem mehettem iskolába. A három kecskét vittem ki. Egy könyvből kiböngésztem, hogy van X betű. Max Krall – fekete lovon ült, kilenclövetű forgópisztoly lógott az oldalán. Mindenkit leterített. Én fehér lovakra vágytam, de ez a fekete mén nagyon szép volt. Fölágaskodott egy sziklahasadékban.

Engem nem lehet becsapni. Tudtam, hogy magyar. Max Károlynak hívják – híres cowboy.

 

Julcsa mama ma azt mondta, menjek el a háztól.

A tanító azt mondta Julcsa mamának, ügyeljenek rám, nagyon okos leszek.

 

Éppen a tojásokat szedtük. Pista papa velem együtt nyúlkált a régi istállóvályúba, nekem meg kezemben maradt egy tojás, szétfolyt. Azt hittem, megver. De rám mosolygott. Azt mondta:

– Kis disznóm, kis disznóm.

 

Ma megkaptam Julcsa tavalyi szoknyáját. Olyan, mint egy pillangó.

 

Pista papa elvitt a vegyesboltba. Előreültetett a vázra, úgy paripáztunk. Rengetegen láttak. Integettem is.

A boltban meg azt mondták Pista papának:

– Mit dédelgeted ezt a semmiházit? – Sört ittak az ajtóban. – Vagy a tied? – Nagyon nevettek. – No, a Pistáról el tudom képzelni, hogy aláfúrt valakinek… – Pista papa egy kiló cukrot vett meg szőlőgálicot. – Elég nagy kurva lehetett! Biztos egy nagy kurva! – Én nem figyeltem oda, csak a küllők pergésére. Pista papa csak hajtotta a kerekeket.

– Hoztam neked egy rágógumit – azt mondta, és megcsókolta a hajam tetejét.

Irtózatosan boldog voltam. Hátrafordultam, és belecsókoltam a bekecsébe. Csak fölhasadt a szájam, éppen egy gombot találtam el.

Pista papa otthon, az udvaron odaadta a rágógumit. Ezüstpapírba volt csomagolva, rajta olyan cowboy, amilyennek a kilenclövetű Maxot képzeltem el.

Meg akartam csókolni Pista papa kezét.

– Mi az? Vérzik a szád? Csak nem vagy allergiás?

– Nem vagyok – azt mondtam.

Pista papa bement a tornácon.

Én meg eldobtam a rágót, a tyúkok szétcincálták.

 

A falu kis főterén áll egy nagy oszlop. A kistemplom előtt áll, kis kert veszi körül, meg vaskerítés. Egyik délután – akkor iskolában voltam – bemásztam a vaskerítésen, hogy elolvassam a sorjázó betűket. Csupa Ferenc meg János meg Ábrahám volt aranyosan fölírva az oszlopra. Meg 18-as meg 48-as. Még meg is érintettem a kezemmel az aranyozott betűket. De a gyerekek jöttek, és rám kiáltottak:

– Nézzétek! A halottak közt keresi az apját! No, jó helyen keresgéled! Ott talán megtalálod!

Nagyon nevettek.

– Mit keresel? Neked nincs is apád! Anyád meg pláne nincs!

Biztos egy nagy kurva!

 

Julcsa mama már biztos, hogy ki akar dobni.

Az udvaron álltunk, a mosott ruhát tartottam neki egy nagy lavórban.

– Hé, Pista, édes Pistám, gyere már!

Pista papa odajött.

– Te ez a kölyök megbolondult! Azt hajtogatja, hogy ő nem Sári! Hogy ő Teri!

Pista papa le akarta csatolni a nadrágszíját.

– Ne verd, hiába vered. Bolond ez. – Aztán hozzám fordult. – Hogy hívnak, kislányom? – Belemosolygott az arcomba.

– Teri.

– Teri? – Pista papa hátrahőkölt, mintha egy kővel fejbe verték volna. Átkarolta Julcsa mamát, félrevonta. – Azt hiszem, tényleg túl kell adnunk rajta… Még valami kárt tesz magában.

Aztán hozzám jött, megsimogatta az arcomat.

– Jól van, Terikém! Nem bánt téged senki! – És hátrakacsintott Julcsa mamának.

 

Nem vártam meg, amíg kihajítanak.

Egy éjszaka, mikor mindenki aludt, kilopóztam a házból. Vékony kis hó volt az udvaron. Én meg kisétáltam a kapun.

Vissza se néztem.

Nem nagyon fájt, hogy otthagyom őket, mert úgyis senkié se voltam. Csak ha Pista papára gondoltam, facsarodott el a szívem.

Nem hoztam el semmit, még a ruháimat se, nehogy azt mondják, hogy lopok.

Az erdőn túl kezdtem félni. Futottam. Megálltam. Hallgatóztam. A szél rettenetesen fújt, hordta az arcomba a kemény, szikrás havat. Csorgott a könny a bőrömre, csak a hidegtől.

„Nem megállni! Nem megállni!” Ezt ismételgettem magamban.

Nem tudom, meddig meneteltem. A jobb lábomat már nem éreztem, olyan volt, mint a bepólyált csonk. Eszeveszetten féltem.

Mégis gyönyörű volt!

Mintha fölemeltek volna valami angyalok, úgy lépkedtem, följebb, egyre följebb, az ég egészen közelre jött. Őrülten szép volt. Ragyogott a fák teteje. Zsibongott a fülem.

Nagyon sokáig mentem. Csak a jobb lábomat nem éreztem. Azt hiszem, egy bácsi szedett föl. Arccal a földön feküdtem valami patak mellett…

 

…Elvették a naplómat.

Csak most adták vissza, hogy ebbe a nagy épületbe hoztak.

Eddig több helyen voltam.

Már arra gondoltam, végleg abbahagyom a naplóírást. Két évig nem beszéltem. Azt hitték, néma vagyok.

Fura.

Az egyik intézetben nem hitték el, hogy Teri vagyok. Persze, nem is voltam Teri…

Egyszer nagyon sok gyógyszert vettem be, akkor jó volt. Finom fehér ágyban tartottak, elég sokáig. Makogó gyerekek közt is voltam. Az eléggé borzalmas lehetett. Ezen nevetek.

Azok a Pista papáék eltűntek az életemből. Talán meghaltak.

A borzalmasok közül is megszöktem, pedig ott drótakadály volt.

Nekem nincs senkim, akihez tartoznék.

Itt nem lehet írni.

 

Eléggé biztos, hogy ez a bolondokháza.

 

Tömeg van itt.

 

Mintha csikorognának a gondolataim. Mintha hallanám a fejemben a csikorgást.

 

Nem biztos, hogy elpusztítom magam. Még nem biztos. De nem lehet élni, az is biztos.

 

Figyelem az embereket. Mi mást tehetnék?

 

Az a nevelő, aki régen nem hitte el, hogy Teri vagyok, nagyon megvert. Tompa vagyok, mint a fény. Le vagyok sötétítve? Arra gondolok, hogy abban az intézetben annyi nyugtatót adtak, hogy vegyileg is meg vagyok mérgezve. Már átvették a sejtjeim.

 

Nem nagyon merek kimozdulni a szobából. Tömeg van.

 

Kicsit meg vagyok ijedve. Mintha azok az intézetből irányítanának engem. Hiszen nem tudom, mit csináljak. Ha ki akarok menni a szobából, nem merek, aztán meg egyszerre kirohanok. Egy dundi ápolónő átölelt és visszahozott.

– Hova akarsz menni, aranyom? – ezt kérdezte.

 

Pista papa…

 

Injekcióznak. Persze. Gyógyszert már nem mernek adni. Jól is teszik.

Egy vörös arcú orvos vizsgált. Keveset beszél, még az a szerencse. Hogy mik voltak a gyerekbetegségeim, azt kérdezte. Mintha én tudnám! Persze, nem is válaszoltam.

Nem kellemetlen ez a vörös arcú, csak türelmetlen.

Magáz persze, magáz, mint itt minden beteget.

– Ha nem válaszol, benn kell tartanunk sokáig. – Kedvesen mondta, mintha nem kapnék karácsonykor szaloncukrot.

Hogy volt-e nemi betegségem? Erre majdnem elnevettem magamat.

Anyja… apja…?

Elég felesleges kérdések voltak.

 

A fürdő kibírhatatlan. Egyszerre húsz-harminc beteg tolongott, és zuhanyozik.

– Talán meg kéne engedni, hogy egyedül mosdjon – azt mondta az egyik orvos a viziten a Főnöknek.

– Majd a te felelősségedre, Guszti – vágott közbe az én vörös arcúm.

– Jó. Akarsz róla papírt? – kérdezte a Gusztinak nevezett, és rám nevetett.

Zöld szeme van, akkora, mint egy meszelő. Nagy karvalyorr. Tojásfej. Nem szép, de kedves. Ahogy látom. Persze lehet, hogy tőle fogok többet szenvedni. Mégis megengedték, hogy beüljek egy kádba. Ezt azért mégis neki köszönhetem.

 

Most mindennap a kádban gubbasztok. Persze nem sokáig, az ápolónők kizavarnak. Nem vagyok a kedvencük.

 

Sajnos, az előtérben álltam, mikor az orvosok rólam vitatkoztak.

– Vagy beteg, vagy nem… – azt mondta a vörös arcú.

– Ha nem, akkor rakjuk ki. Ha fogyatékos, adjuk vissza a gyogyónak. Ha beteg, kezeljük.

Elég jól hangzott.

A Főnök – csuda jópofa öregember – le-föl járt, rezgette a nadrágszárát járás közben. Nem is öreg. Vöröses hajú, égkék szeme van, olyan, mint egy óriási gyerek. De azért csak ki fog rúgni, vagy…?

– Hova rakjuk? Az utcára? – Az én karvalyorrúm azt kérdezte az én orvosomtól. A Guszti. Nagy marha lehet. Legtöbbször arra sincs ideje, hogy rendes fehér cuccot vegyen föl, mint a többiek. Így aztán civilnek látszik. O-lába van, ahogy kilátszik a köpenyből.

– Elmondhatom a véleményemet? – kérdezte sértődötten a vörös arcú gyógykezelőm.

– El… Nyilván. Hiszen a te beteged. – A karvalyorrú a fűtőtestnek dőlve állt.

– Sajnos. De bármikor a rendelkezésedre bocsátom. Kis intellektusú, primitív személyiségnek tartom, aki hisztériás reakciókkal védekezik. Nyilván nem ő tehet róla. De ez van. Nem fogunk belőle Lollobrigidát vagy Madame Curie-t faragni… Az életben meggyógyulhat. Szerintem mindig ilyen marad, de mindegy, ezt csak Guszti kedvéért mondom. Ha az, aminek tartom, csak az élet edzheti meg. Elég nevetséges, ahogy ezekkel a szedett-vedett emberekkel bánunk, már megbocsássatok… Elvégre ez elmeosztály. Rengeteg súlyos betegünk van, a sorozatkezeléseket is alig tudjuk elvégezni, amik pedig életet mentenek, nemcsak lelket! Az öregasszonyokról nem beszélve. Azok…

– Azok legalább produkálnak néhány pszichés tünetet, miközben becsinálnak – vetette közbe a G.

– Ne viccelődjünk, gyerekek – mondta az alorvos. – Én is régről figyelem a lányt. Meg kell sokkolni. Kezdődő szkizofrénia… Beszéltem vele néhányszor… – Azt hittem, elájulok. Megsokkolnak? Hirtelen el akartam rohanni, de az ajtón nem volt kilincs. Ezek kivégeznek engem!

– Tőlem megsokkolhatjuk – hagyta rá az alorvosra az én vörös arcú doktorom. – Ki kell hozni valahogy ebből az autizmusból. Egy sokk nem a világ.

– Szóval elmebetegnek tartod? – tört rá a karvalyorrú.

– Nem normális.

– Akkor az előbb mért akartad kitenni az utcára?

A vörös arcú üvölteni kezdett:

– Hagyjatok a fenébe ezzel a lehetetlen, nyavalyás alakzattal! Két hete mást sem csinálunk, mint róla beszélünk! Azt se tudom, hol áll a fejem, a negyedévi statisztikát is ki kell töltenünk, én vagyok az üzemorvos, és marxizmusra is kell járnom! Többet foglalkozunk vele, mint ötven másikkal! Ki kell rúgni, vagy meg kell sokkolni, vagy… csináljatok vele, amit akartok. Nem állhat le egy elmeosztály élete, mert betévedt egy madárka. Riherongy nagy kurva lesz belőle öt év múlva, mi meg a kezünket tördeljük, nem kellene-e beíratni mondjuk a képzőművészeti gimnáziumba? Mert a táskájában találtunk öt rajzot! Elegem van belőle! Velem életemben nem foglalkoztak ennyit, mint ezzel a lánnyal! Talán mégis lett belőlem valaki! Persze, a magam erejéből. Igen. Ez a felfogásom! A megmenthetőkre, az egészségesebbjére nem jut időnk az ilyen félemberek miatt! Igen. Ez a felfogásom! Ennek a sorsa meg van pecsételve. Elindult egy úton, mely biztosan torkollik a pszichopátiába vagy egy könnyed elmebetegségbe, a bűnözés határán! Igen. Ez a felfogásom! Hogy mi orvosok vagyunk, és nem szárazdajkák! Jó, hogy nem rakunk alá pelenkát, ha bepisil! Álhumanizmusnak tartom az időnket ilyenekre pocsékolni! Mi lenne a társadalomból, ha félembereket segítenénk sikerre? Az élet könyörtelen, de tiszta! Nem lehet az elesettek társadalmát felépíteni! Igenis, ez a felfogásom!

Sokáig hallgattak. Talán a sokkgépet készítették elő? De G. megszólalt:

– Ejnye, ejnye, Sándor… – Csak ennyit mondott.

– Ne ejnye-ejnyézz, hanem vedd a nyakadba, ha akarod! Nekem elegem volt! Főorvos úr, hadd vegye át Csermely tőlem ezt a beteget! Majd ő megsokkolja vagy kirúgja, ha olyan nagy bölcs!

Akkor bejött egy ápolónő, hallotta a kiabálást, és engem kiengedett a folyosóra. Én a falnak dőltem, s letaccsoltam a kövezetre.

Csak délután láttam viszont a Csermelyt – a karvalyt –, a folyosón robogott végig. Ahogy meglátott ott ődöngeni, mellém vágódott, megfogta a karomat. Mintha villany ért volna.

– Majd az én betegem leszel… Addig ne törődj semmivel. Majd beszélgetünk, vagy kitalálunk valamit. Jó?

Én csak álltam, bambán.

– Helló! Itt vagyok! – És szembefordult velem. – Nem hallod? – Elkezdett grimaszolni, mintha süketnéma lenne, és gesztikulált. – Majd az én betegem… leszel… Az enyém… – És a mellére bökött két ujjával. – Jó?

Ott állt vigyorogva, mutogatott, mint egy bolond, és én azt hittem, elájulok a boldogságtól.

 

Este mégis sírtam, sőt éjjel is.

Minden kezdődik elölről, az jutott eszembe.

Kérdez, faggat, megvizsgál.

Nem felelek, azt már eldöntöttem.

Inkább sokkoljanak meg, talán az is jobb.

Benyomja a hasamat. A hallgatót a mellemre teszi. Haha! Nincs is mellem. A talpamon végighúzza a fémkalapácsot.

– Vetkőzzön le – ez lesz az első szava.

Amikor valahogy elszenderedtem, azt álmodtam, Tatán állok, ott van az a kiterített szárnyú turulmadár, egyszer jártunk arra intézeti gyerekekkel; nos, ott álltam meztelenül, a hegyen.

Fölébredtem. Az ablakhoz mentem, mert meg akartam szökni. De rács volt.

 

– Na gyere – mondta ma délelőtt Cs.

Végigmentünk a folyosón. Nem a kezelőbe vitt be, hanem a kinti orvosi szobájába.

Annyira meg voltam rettenve, nem akartam bemenni. Az ajtóra néztem, láttam, nincs rajta belülről kilincs. Ez most megerőszakol – ez volt bennem. Azért vezet ide ki. Apám bekecsszaga ütött az orromba.

– Rengeteg dolgom van, az az igazság – mondta. – Nézd, itt van… várj… itt van ez a sámli. Erre leülsz, én meg megírom ezt az epikrízist. Na gyere.

Leültem a sámlira.

Ő meg, háttal nekem, belefogott a munkájába.

Néztem, néztem.

A haja vastag, erős haj volt, de nem göndör, csak hullámos. Barna, világosbarna. Néha beletúrt hátul a hajába. Gépbe dolgozott, időnként megsimogatta az állát, mintha onnan jönnének a gondolatai. Hosszú lábát néha maga alatt keresztbe kulcsolta. Hátradőlt, nyújtózott, ásított.

Azt hittem, teljesen elfelejtett.

De egyszer hátrafordult, rám mosolygott, biccentett a fejével, mintha azt mondaná: na látod, jól megvagyunk itt; aztán írt tovább. Két ujjal pötyögtetett, de gyorsabban, mint a hivatásos gépelők.

A szobában meleg volt, kinn, a rácsok előtt téli faágak látszottak.

Keze erőteljes, szép kéz, ennyit igazán meg tudtam állapítani.

Nem is éreztem a testemet.

Hátradőlt a székén.

– Fáj a hátam – mondta, és vállait erőteljesen hátrahúzogatta. – Biztos a gépeléstől.

Aztán visszakísért az osztályra.

– Holnap megint találkozunk. Biztos több időm lesz.

Majd szétvetett valami, annyira vártam. Egész nap nem jött be. A vörös arcú, szipkázva ment a folyosón, gúnyosan mosolygott, szipkás kezével integetett.

Nem is ettem semmit. Tudtam, hogy nem érdemes élnem. Este hatkor a dundi ápolónő odajött hozzám, és elég fanyar arccal azt közölte, hogy Csermely doktor azt üzeni nekem, ma nem tudott semmiképp bejönni, de holnap bejön. Hogy most telefonált.

Bementem a hálószobába, befúrtam magam a párnák közé, és bőgtem örömömben.

 

Megint a sámlin ültem. Ő dolgozott.

Meg tudtam volna enni.

 

Ma, míg a folyosón mellette mentem – rohant –, odaszólt a főnővérnek:

– Katikám! Húzza ki ennek a Vukovits Sárinak a gyógyszereit. Nem kell ennek gyógyszer. Igaz? – Fordult felém. Csak bárgyún mosolyogtam.

 

Sámli.

Sokat dolgozott, aztán abbahagyta. Hátravetette magát a karszéken, hosszú lábait kinyújtotta.

– Ideges mindenki. Nyafognak. Tudod, mikor reggel bejön az ember, csak azt hallod a kollégáktól, persze, a nőktől elsősorban, azoknak remek érzékük van ehhez, hogy front van. Kozmobiológiai ráhatás. Nem keresik meg magukban, mi lehet a baj, jobb a nagy fene természetre fogni. Csakhogy az ember már elszakadt ettől a nagy fene természettől – magában él. A saját szerkezetében. Na, nem mintha erre nem hatnának a körülvevő sugárzások, nagyon is… De ez eléggé kideríthetetlen még ma. Ezt olyan kibúvónak érzem, tudod… Magam is gyakran szívesen elhagynám magamat… Ne üljön gépkocsira! Ma rossz napja van! – Nevetett. Olyan jól tud nevetni! – Hát mire üljön? Sárkányra? Vagy maradjon otthon, és várja a végítéletet? Nem rossz, mi? Gondold el… mi lett volna, ha Napóleon állandóan rettegett volna a bioritmusától? Tudod, mi a bioritmus? – Természetszerűen bólintottam, mert valóban azt éreztem, tudom, miről beszél.

– Nahát. Az az – bólintott gúnyosan. Cinkosan. Nevettem. Még szégyelltem is magam, mit röhögök itt állandóan. – Persze, a régiek is féltek az égtől. A hadvezérek, római cézárok haruspexeket, béljósokat alkalmaztak, akik az állatok zsigereiből jósolták meg: érdemes-e csatázni vagy sem? Nem kéne nekünk is legalább csirkéket áldozni reggelente, hogy bejöjjünk-e a munkahelyünkre vagy sem? Az embereknek tudniok kellene, miért élnek. Még ezeknek a betegeknek is…

Befelé intett a fejével, amiből nagyon is megtudhattam, hogy engem nem tart közéjük valónak. Szerettem volna megérinteni a kezét.

– Egységében… – Két kezét kitárta, mintha valami lényegeset akarna összefogni. – Hogy miben hisz valaki… Te cigarettázol, mi? Gyújts rá. Nem lelkesedem érte, különösen ha az ember tizenöt és fél éves. Marhaság. Ideges tünet. Idegesek vagyunk – mondta és nevetett. – Hisztériából cigarettázunk, tudod-e? Kapkodjuk a szánkhoz a rudat. Nézd ezt a dög hamutartót… Te miért akarsz élni?

– Azt hiszem, azt hiszem…

– Maflaságból. Hogy legyen belőled valami. Lesz is. Holnap hozok be neked könyveket. Legalább olvasol, míg benn vagy.

Rám nézett, úgy nézett rám, mintha azt mondaná: Isten kegyelme, hogy a kezembe kerültél. Ami igaz is volt. Nézett. Hogy milyen vagyok. Alaposan. Ahogy ügyetlenkedem a cigarettával – rettenetesen szégyelltem a lerágott körmeimet, csúf, vékony ujjaimat, a bőröm fehér meg piros, meg ronda vagyok, meg görnyedek, meg idétlen vagyok, csak vigyorgok, de ő csak nézett, talán egy kicsit úgy, ahogy az ember egy tájat néz… Az az igazság, hirtelen szerettem volna nőbb lenni, mutatósabb, mit mutatósabb, egyáltalán egy kicsit is elfogadható…

Nem éreztem, hogy kezel vagy irányít… inkább mintha csak tudomásul venne vagy bólogatna… igen, igen… Vastag szemöldöke alól nézett.

 

Talán magában beszélgetett.

 

Sámlizás.

Már úgy ülök ott, mint egy házicseléd.

Persze, aztán ömlött belőlem a szó.

Mindent elmondtam.

Nem jegyezget soha.

Elfogadott.

 

Reszketek, ha jön. Hogy jöjjön. A baj az, hogy mindig vele akarok lenni.

 

Kinéznek az osztályról. Látják, hogy egészséges vagyok. Kár…

 

Ajaj, hogy miket olvasok! Mintha lubickolnék! Thomas Mann – elég irodalmias. Mindent elolvastam tőle. Persze, tele van írva rejtélyes okossággal… De nem az igazi…

Hemingway – mint egy állcsapás.

Panait Istrati… – az igen!

Camus-be bújtam bele. Nem tudok szabadulni tőle.

Az egész modern festészetet ismerem! Albumokat hurcolok a hónom alatt – ami elég különös egy ilyen elmeosztályon. Renoir egyáltalán nem tetszik.

Rilke verseit is ideadta. Mintha higanyfürdőben fürdenék. Alig érinti a testet a víz – de agyondelejez. Én, a kis senki!

 

Sámli.

Ma azt mondta nekem:

– Egyet világosan meg kell értened. Az élet menete kétélű dolog. Nagyon nehéz érteni is az életet, és élni is… Úgy értem, élvezni, és közben dolgozni… Az élet fölfogása – magában semmi. Meditáció. Arra vannak a papok. Még jó, hogy nekik ott van a liturgia, tenni-csinálni a szertartást… Meg azok az apácák. De te nem akarsz apáca lenni?

– Nem! Egyáltalán nem!

– Hogy tiltakozol! Na persze… Az embernek valami öntőformájának kell lenni… Vagyis egyszerűen dolgozni kell… A szeretet is veszélyes szakma. Sok ember, főleg nő, azt hiszi, a szeretet a szakmája. Ez a legnagyobb veszedelem. A szeretet fölold. Azt hiszik, az egyenjogúság egyszerűen társadalmi, politikai kérdés. Nem az. Kinek-kinek, akár férfi, akár nő, meg kell találnia, hogyan szeret, és hogyan dolgozik. Olyan felemásak az emberek. Nézd az orvosnőket. Berohannak, szeretgetik a betegeket, csinálják a maguk dolgát, de a fejük tele van az otthoni pasassal, a családdal… Ez nem is olyan egyszerű dolog. Persze, a férfiak sem különbek… De kell lenni valaminek, amihez az ember ért. Vagy amit jobb híján csinál. Az tartja egyben.

Fáradtnak láttam. Szerettem volna… megsimogatni.

– Csak az a szeretet segít, amelyik intenzíven egy emberre irányul. Nincs általános szeretet. Hacsak nem vagy szent. Ritka a szent.

Sosem ért hozzám. Nem vizsgált, nem nyúlt hozzám, hogy a pulzusomat megfogja. Szerettem volna, ha a pulzusomat megfogja… Közeledik velem, akár csak mint beteggel. Azt éreztem a sámlin, jó lenne… megérinteni. Nem is fizikailag, nem is hogy én kapjak belőle erőt, hanem hogy én adhassak… Ma annyira szép volt. Mindene. A szeme, a gondolkodása… Segíteni szerettem volna neki, igen, én, a kis senki… hogy nyugodjon meg. Akkor egy pillanatra világosan éreztem, hogy tényleg egészséges vagyok, erőm van, segíteni tudnék, fölemelni a világ súlyát…

De aztán hirtelen kedvesen azt mondta:

– Véget ért az audiencia…

 

Beszervezett egy öregasszonyhoz, hogy majd ott lakom. Mert élnem kell valahol. Tényleg nagyon rendes – mármint az öregasszony. Csak faljuk a könyveket. Meg a kádban ülök.

A jobb lábfejem piros. Megfagyhatott.

 

Azt hiszi, én elboldogulok az öregasszonnyal. Nyámnyog, dühöncködik, mindig azt ismételgeti: a doktor úr azt mondta, a doktor úr ezt mondta…

 

Mindennap telefonálok neki. Mindig megfogadom, hogy nem hívom föl, aztán fölhívom. Nem is tudok mit mondani neki. Csak hogy rosszul vagyok, nem megy az egész… Persze ürügy, gondolom, ő is tudja… De mit tud?

Talán azt is tudja, hogy halálosan szeretem?

Vagy sínre tett egy lánygyereket, aztán menjen a maga vonatján?

Mennyivel könnyebb volna, ha valami fizikai megnyilvánulás… ha kezel engem. De nem kezelt!

Oda kéne állnom elébe, és azt mondani: „Kezeljen engem, doktor úr!”

Mit tud?

Egyszerűen nincs levegőm. Falom a könyveket, tanulok, angolul, németül – az öregasszony mindent tud –, én is mindent tudok!

Sokkal rosszabb, mint a bolondokházában!

Nem tudom, mit akarok.

Az lenne a legjobb, ha… megmaradna nekem. Érintetlenül. Ugyanakkor vele lenni… vele lenni…

 

Biztos a kis kurvák érdeklik.

 

Egészen biztos tudja, hogy nem tudok meglenni nélküle. Akkor meg mit védi magát? Már nem vagyok beteg! A betege, akivel… viszonyt kezd! Igenis, vágjon oda a padlóra, szedjen szét, mint egy szerkezetet, hasogasson, csak vegyen már észre!

Nagyon dög dolog ez tőlem. Ahelyett hogy megcsókolnám a lába nyomát.

 

Ha van valaki, akit gyűlölök, az Cs.

 

Már a lakására is elmentem. Azt mondtam: „Itt vagyok.” A felesége édes, elég okos is. A szőnyegen ültem, húsvéti tojásokat vágtam ki színes kartonból a gyerekeknek.

Még a gyerekeit is szeretem!

De az igazán érthető… azt igazán meg kell értenie… hogy… nem akarok én semmi fölfordulást. Dehogynem akarok!

Már tudom, mi a baj!

Hogy ő is szeret engem!

Fáradozik, bölcselkedik – de szeret!

Az öregasszony is mondta, hogy zseniálisnak tart.

Tudom! Érzem, száz százalékig!

Menekül! Igen, menekül előlem!

Én nem volnék ilyen szemtelen, ilyen lehetetlen, ha nem érezném – száz százalékig! –, hogy szeret. Szeret, szeret, ahogy csak szeretni lehet!

Persze, milyen blama! Beleszeretett a betegébe!

Ezt nem engedheti meg magának a doktor úr!

Tudom, hogy bolondokat írok. Aljas dolgokat. Mégis olyan, mintha fejszével kettévágtak volna – egyik felem ezt mondja, a másik felem azt…

Talán mégis szkizofrén vagyok?

Akkor is szeretem!

Jó lenne megtartani, mint egy szentképet. Mint egy olyan embert, aki bevált! Az az igazság – az életemet köszönhetem neki. Ma megint fölhívtam. Rohan ám, ha azt érzi, hogy bajban vagyok!

Zsarolom. Mert ő se szent!

Láttam az Orsolyán – az egyik gondozónő –, majd elájult, ahogy vele beszélt. És tetszett neki! Persze, Orsolyát is úgy vették föl az osztályra, hogy segíteni kell rajta… Lehet, hogy csak segít… Na, nincs miért féltékenykednem, az Orsolya még nálam is szerencsétlenebb. Persze lehet, hogy épp ezeket szereti. Akiket ki lehet emelni a semmiből! Az Orsolyának sincs melle, persze. Nem hiszem, hogy nagy esélye lenne. De még az ebédjét is bevitte! Túlságosan meghittek voltak! És az Orsolya szőke, egyenes orra van, a haját, akármennyire elhanyagolja magát különben, az álla alá bodorítja! Okos, zseniális kis cafka.

 

Ma a kádban talált.

 

Beszerzett egy könyvtárba. Dolgozom. Rengeteg jó fej jár oda, csak vitázni kell velük. Azt hiszik, az irodalom – politika. A könyvtári munka nem valami üdítő. De elvégzem a tanfolyamot – már csak a kedvéért is.

 

Egyedül maradtam este a könyvtárban. Fölhívtam – benn volt ügyeleten. Az egész könyvtár rám szakadt. Olyan volt, mintha élőholtakkal lettem volna. Nagyon megijedtem, elfogott a régi félelem. Hogy itt, menten meghalok.

Majdnem fölajánltam magam neki. Biztos érezte. El nem tudom mondani azt a magányt, ami elfogott. Közben ilyeneket mondtam: – Én egy egészséges nő vagyok! – Gondolom, tudta, mire értem.

Ő meg a szocializmusról fecsegett. Marhaságokat mondott, hogy Isten sem így képzelte a teremtést… Összevissza beszélt nekem. Hogy majd jön egy generáció, amelyik önfeledten lép bele a hibákba… Gondolom, rám célzott. Úgy nyitja ki ezt a rendszert, mint egy kezébe akadt képeskönyvet… Nem a pénzt nézi, sem az érvényesülést, hanem lenni akar benne, mint egy fotelban… Csak hát fotel nélkül… Autóscsárda nélkül, palacsintasütők nélkül… Hogy mi jött a fejébe?

Én egyre arra gondoltam, majd kijön értem, de csak mondta a szövegeit. Hogy van egy pénz nélküli szocializmus, márminthogy kiöli az emberekből az autót, a pozíciót, a villákat…

Pont nekem mondta, akinek egy fillérem sincs…

– Na és megvan még a kék nyakkendőd?

Ezt kérdezte a végén.

Mármint az, amit a Pista papa vett nekem Tapolcán. Istenem, mennyire szeretem ezt az embert!

 

Erőnek erejével férjhez megyek.

Holnap lesz az esküvőm. Jól mondom?

 

Bolond dolog két embernek egy szobában lakni.

 

Azt akartam, hogy ő legyen a tanúm. Először mindenféle mentséget keresett, de most az egyszer igazán könyörögtem neki.

Alig voltak páran. A könyvtárból. Na meg ő. Neki ott kellett lennie, ha akart, ha nem. Mindenki őt figyelte. Félálomban voltam. Valami lemezről, elég recsegve, Bach-muzsika szólt. Az anyakönyvvezető – mondanom se kell – nő volt. Végül gyerekekről beszélt, akkor eszméltem föl, hogy hozzám beszél. Hogy az utódok meg a társadalom meg a hűség meg a haza…

A férjem nagyon szimpatikus, de eléggé erőszakos. Gyárban dolgozik, de verseket is ír. Biztos megszeretem, mert ő nagyon szeret engem, legalábbis azt mutatja.

Már az esküvő előtt együtt voltunk. Túl akartam esni rajta. Majd kialakul.

A házasságkötés után mindenki engem üdvözölt. Körülvettek. A férjem szülei nagyon messze laknak, azok sem jöttek el. Mit azok sem? Énnekem nem kellett hívnom senkit. Egy pillanatra fölmerült bennem, hogy valamiképp kinyomozom Pista papát… hogy hol is laknak. Letettem róla. Csak kiröhögnének. Azt se tudnák, ki vagyok.

Ki is tudja?

A férjem biztos nem, de nagyon csodál engem, hogy mindent tudok. Mármint művészetekről, irodalomról. De nem hiszem, hogy fogalma van, ki vagyok. Majd megismer, akkor tudni fogja és elfogad. El kell fogadnia, mert az a legnagyobb dolog.

Cs. nem beszélt le a házasságról. Eleinte azt reméltem. Na, ezzel nem zsarolni akartam, csak mégis, mondhatta volna, hogy nem vagyok elég érett, meg inkább tanuljak, vagy fiúzzak házasság nélkül… Azért azt szerettem volna. Ha nem enged. De elengedett. Nagyon hosszú idő telt el. Ezalatt javarészt csak vele foglalkoztam. Olyan lett, mint egy szakma. Amiben én vagyok a tanuló.

Örökké tanuló maradok.

Nem utánzom, azt se lehet mondani. Megvan az önálló világom. Ízlésem. Ha elmehetek hozzá, vagy nagy ritkán találkozunk, rendesen vitázunk is. Talán ilyenkor vagyok a legboldogabb. Ha egy vendéglőbe megyünk, mint két összetartozó ember. Rendel, eszik, én meg felnőttesen figyelem, én is rendelek, amit persze majdnem mindig otthagyok. Ilyenkor enni sincs kedvem. Sosem szólítom meg. Mit is mondhatnék?

De külön nem visz sehová. Egy moziba sem. Persze, mért is vinne?

Igazándiból az az érzésem, attól tart, hogy visszabetegszem. Talán azért is kímél – magától. Hogy akkor reccs. Összeroppannék. Vagy a jótól, vagy a rossztól. Ezek szerint mégsem tart teljesen egyenértékűnek. Óv. Ez nagyon jó. De magától is? Vagy annyira belém lát, és nem akar visszaélni ekkora… hm… minek nevezzem? Hiába írom le. Ez az egész napló is nagy marhaság. Remélem, ha tizenöt év múlva megnézem, nagyot fogok nevetni rajta.

Hol leszek én akkor?

Egy hajón. Na, ez butaság, ezt csak úgy írom. Hol leszek, hol leszek? Talán gyerekeim lesznek – ezt nem nagyon hiszem, eléggé elképzelhetetlen, hogy én valakinek a valakije legyek. Pláne anyja! Előbb nekem kell valaki!

Festő szeretnék lenni. Elég jól rajzolok. Ő legalábbis el van ámulva tőle. Egy körbe járok rajzolni, de nem nekem való. Vagy azt csinálhatom, amit magamtól tudok, vagy kár erőlködnöm. Akkor sem megy.

De lehetek bármi. A tanulás nekem nem gond. De mi? Még jó, hogy ez a könyvtár van. Ez elég szabad hely. A szabad gondolkodás helye.

Ezt elég világosan megmondta. Kell valaki, akit az ember személyesen szeret. Az teszi emberré. Én is így gondolom. De ki? (Jókor gondolom.) Aztán – valami nagyon határozottat kell csinálni. Tulajdonképpen mindegy, mi az. Csak folyamatos legyen. Lehet, hogy nincs öntőformám? Ez az ő kedvenc szava. Nincs műfajom? Hisz annyi minden érdekel. Annyi mindent tudok. De valamit kell tudni! Így pirítana rám.

Ez olyan, mint egy kulcs. Meg kell találni a kulcsot. Amitől fölkattan az egész. Én magam. Meg fogom találni, ha beledöglök is! És akkor megmutatom neki: ez lettem! Ez lett a te kis beteged! Te csináltad, de én is csináltam… Pénzem lesz… lakásom… otthonom… Majd elhívom oda… Leülünk, és mindent megbeszélünk. Kár, hogy mindig ide lyukadok ki. Ő… vele… neki… majd megmutatom, majd megbeszéljük… Hát nem az apám! Utolsónak jött oda gratulálni a házasságkötő teremben. Megcsókolt.

 

Talán nem vagyok alkalmas arra, hogy valakinek a párja legyek.

 

A házasságom nem sikerült.

 

Tulajdonképpen talán Marian az egyetlen, akit igazán szeretek. Jó vele, megért, mindent elmondhatok neki. Teljesen ismer. Csak maga is elég zűrös teremtés.

Elég sokat vagyok Mariannál. Nagy lakásban lakik, sokszor nála alszom. Annyira el van gyötörve. Sose tudja, kibe szeret bele. Most is gyötri egy igazi, elegáns szélhámos. Holnap kiviszem Cs.-hez. Muszáj rajta segíteni.

 

Bízom benne, hogy Cs. segít Mariannon. Marian is nagyon szereti. Azt mondja, sosem találkozott ilyen emberrel.

 

Végtelen intelligens fiúval találkoztam. A vegyészeti egyetemre jár, de olyan, mint egy szerzetes. Befelé él. Imádja az irodalmat. Görögös feje van, fekete, göndör. Egy pillanatra azt képzeltem, ő lesz a gyermekeim apja. Elég nagy bolondság.

 

Ajaj! Biztos, hogy hozzámegyek. Lassan, elszántan árad belőle az energia. Mindennek tudja a helyét – komoly kutatásokat akar végezni. Nem tudom, mit forgat a fejében, de én vele tartok. Érez engem. Mint egy delejt. Néha azt gondolom, milyen egyszerű – kulcs, hogy a régi szavammal éljek.

Csak nem találja itt a helyét. Pedig meggyőződéses. Én is szeretnék teljes lelkemmel felé áramlani. (Milyen badarságokat írok le!) Csak… csak azért írom, mert nincs semmi akadály… Félek, kicsit félek, az az igazság.

Ezt hiába is magyarázom.

Igazán boldog akkor vagyok, ha Cs.-hez megyek.

Már nem vagyok önző – annyi év telt el… Inkább fordítva érzem.

Hogy nem lehet nélkülem boldog.

Hülyeség.

Nem tudom, mit szeretnék vele. Egészen másként vagyok, mint a többi emberrel. Ki vagyok szolgáltatva neki. De ő is!

Tegnap, amikor kinn voltam nála – új osztályon dolgozik, munkásbetegek közt, elég szabad munkakör, így annyit beszélhetünk, amennyit csak akarunk –, csak ültünk a szobácskában. Én a fotelba húzódva, ő meg az íróasztala mögött. Olyan volt, mint egy túlfűtött enteriőr. Délelőtt mentem ki, ő járt a dolgai után, én meg az udvaron festettem. Csak úgy. Azt csinálom a festékkel, amit akarok. Kenem fával, ecsettel, lemezzel, ujjal is. Az viszont érdekes, hogy ilyet csak nála tudok csinálni. Otthon, se Mariannál, semmire sem megyek. Ha J. eljön hozzám, akárhogy is vagyunk – szerelmileg –, nem érzem ezt a munkát. Ezt a szabadságot. Szabadságot akarok, igen! Erre nagyon rájöttem. Cs. erre nagyon intett, sosem szokott ilyen kategorikus lenni. Nem mintha arra céloztam volna, hogy ki akarok menni az országból. Bár J. már ezt is mondta nekem. Talán a doktor megérezte. Azt mondta, vigyázni kell a szabadsággal. A szabadság nem általános fogalom. Hazához kötött. (Köszönöm szépen, mikor ő maga is eleget elégedetlenkedik.) Most láttam egy kicsit felnőttebb szemmel. Olyan volt, mint egy meglett politikus. Hogy vigyázni kell a szabadsággal. Ő mondja ezt, aki teljesen a fiatalság pártján áll! Hogy egyetlen szabadság van – és az itthon van. Az ember belenő egy tájba, egy nyelvbe, szokásjogokba és barátságokba – az általános szabadság ezeket sohasem adja vissza. Különösen nem egy magyar embernek. Mi kint csak bolyongunk, a szabadság látszatérzésével, pénzzel a zsebünkben – de hontalanok maradunk. Olyan ez, mint a család, amelynek esetleg rühelljük a törvényeit, de más családban feszengünk. (Jónak mondta a családot, sosem volt senkim. Talán magára értette?) A legjobbak is – kis nép nagy fia – ezt a rangot érik el, mint Károlyi Mihály. Aki aztán igazán tisztességes volt. Jót akart, igazat. Mégis olyan, mint egy holdbéli politikus, aki a földre integet. (Az a Károlyi, aki szétosztotta a földjét, gróf volt és feddhetetlenül igaz ember. A tizennyolcas Károlyi.) Hogy nem lehet kívülről szabadnak lenni. Sokat beszélt Károlyiról, imádja. Hogy az ilyen tisztesség olyan, mint márványsír a temetőben. Az egyén síremléke. Károlyi mindig igazat akart. De hol? Kinek? Absztraktan, mint ahogy hittankönyvben le vannak írva a tételes, biztos igazságok? Tenni… csak itthon lehet. Különösen egy kis nép életében. Itt lenni kell egy népnek. Jól-rosszul, keresztül-kasul, orvosnak, festőnek, egyáltalán bárkinek, de nem lehet világszabadsággal pótolni a helyi szabadságot. Milyen könnyű egy orvosnak kinn, ha gürcöl, elegánsan élhet egy zöld pázsitos villában. És az a világ teteje? Azt se tudja, hogy a páciensét Johannak vagy Jimmynek hívják. Nincs benn a népe vérkeringésében. Károlyi is csak emlékiratokat volt kénytelen gyártani, egy börtönök nélküli, horthysták és rákosisták nélküli – emlékszabadságról. Egy dél-franciaországi kertben. Olyan ez, mint a szerzetesek szabadsága. Tiszták – mert nem élnek. Szabadok – mert nincs hova kötődniük, se gyerek, se asszony, se test, se hús. Egyszerűen nem teszik kockára az életüket. Kialakítanak egy belterjes életet, amelyben szabadok, csak épp azt nem tudják megmondani, hol a Paradicsom kerítése.

Nagyon rám sorozott. Talán érezte? Hogy menőben vagyunk? Egy pillanatra azt reméltem, engem akar itt tartani. A személyemet. Hogy most… azt mondja, legyek az övé. De már csak indulatoskodott, mint egy Savonarola. Márai Sándorról beszélt még. (Csak egy könyvét olvastam: Vendégjáték Bolzanóban.) Aki aztán igazán németül, olaszul élhetett, írhatott, még nyelvi akadály sem volt előtte. De – azt mondta – minden kinti könyve szorongás. Nem-részvétel. Igazságok a dús semmiben. Aranyzsinórra fűzött léggömbök. Pedig Márai zseniális író. Világlátó. Differenciált európai állampolgár. Idehaza Kosztolányi lehetett volna belőle. Hogy nyomor és meghurcoltatás árán? Na ja. Glaszékesztyűben nem lehet magyarnak lenni. A kultúra nem egyetemes. Az emberek szívében nem az. Utólag – van egyetemes kultúra, de először bele kell a pocsolyába nyúlni! Ehhez lelki alkat kell, odakinn nincs az embernek lelki alkata.

Kár, hogy kiabáltam vele.

Azt ordítottam, hogy nekem itthon sincs lelki alkatom! Nekem egyáltalán nincs lelki alkatom! Ha olyan nagyokos, ezt tudnia kéne! Nekem nincs itt senkim, akit Vukovitsnak hívnak, senkim, akivel közösséget érezhetek a Nagykörúton vagy Tatabányán! Tessék nekem lelki alkatot adni! Hazát, családot, apát, anyát, szeretőt, embert, barátot, helyet, egy oldalági rokont! Csak ült az íróasztal mögött. Oda akartam rohanni, hogy kezembe vegyem a fejét, és dédelgessem. Annyira jó volt! Annyira szép!

Valahogy odadobtam neki egy koszos festményt, legördült az íróasztalról, ahogy lehajolt érte, nem engedtem, fölkaptam, és nyújtottam felé, nehogy azt higgye, hogy szakítottunk (milyen hülye vagyok!) – azt éreztem, valamibe kettétörik: abba, amit mond, abba, amit él: éreztem, nekem minden ez az ember, ez végigcsinálja, amit nem is lehet végigcsinálni, ez engem egyenrangúnak tart, a társának, én meg visszalököm az arcába a saját poklát; ez az én egyetlen emberem – sose fogok így beszélni senkivel; sosem fogok így érezni senkivel; talán épp ez adta a dühöt, hogy mégsem lehetek az övé; ez a lelke mélyéig megalázkodik előttem, a gondolatai ellenőrizhetetlen csapongásáig, én meg magamat követelem rajta; talán azt éreztem, hogy elveszítem az egyetlen tükröt, amiben még igazán látszhatom valaha, az egyetlen kulcsot, amire kinyílik a zár; hogy nélküle én egy senki vagyok, akárhogy fordul a sorsom, tart, mint isten, a kezemnél fogva; világoskék ing volt rajta… – Lehet. – Azt mondta. Mintha ő követte volna el a gyalázatot, a bűnt. Zöld, sárgás szemében mintha egy raszkolnyikovi függöny hullott volna le, ha megöl, azt se bánom. Visszásan azt éreztem – milyen nehéz lehet embert teremteni, ahogy ő teremtett belőlem –, s talán nemcsak belőlem, a sok tíz, száz emberből, akik mind azt várják, hogy háziistenük legyen, fölállítva az otthoni oltáron, mint a rómaiaknál, védők, teremtők…

Megfogta a vállamat. Maga felé fordított. Elrémültem a közelségétől, azt éreztem, jön, jön felém… kicsit megsimítottam a felső ajkamat, hogy letöröljem a párát róla – olyan volt, mint egy tiltás… Talán az is volt, öntudatlanul, mintha intettem volna elzáró ujjammal, nehogy… nehogy valami olyasmibe keveredjék, ami méltatlan hozzá.

Éreztem a szája leheletét.

Meg akart csókolni?

El akart búcsúzni?

Meg akart bocsátani?

Istenem…

 

Idehaza J. becsomagolt. Hogy mindent elintézett, remek jugoszláviai utunk lesz. Az én holmijaim is be voltak csomagolva. Még este jól együtt voltunk.

Most írok Mariannak pár sort. Igazán rendes volt velem, átkarolt. Mindig. Mint egy testvér.

És neki is írok.

Hagyok egy üzene…”

– Jó, hogy eljött. Nagyon jó. A férjem azt mondta, nem jön el… Ugye megmondhatom? Hogy nem jön el, fél szembenézni azzal, amit itt hagyott… Nem értékelte túl magát, nehogy azt higgye, elmondta, milyen szerencsétlenke is tudott lenni… Érti, hogy értem. Úgy beszélt magáról, mint egy szentről. Ne haragudjon, hogy ezt mondom. Tudniillik arra gondolt, maga jól érzékeli, hogy csalódnia kell. Na, nem őbenne… Ezt nem mondhatom. Ha van, aki végigcsinálja…

De a férjem nagyon féltette magát. Igen, akár hiszi, akár nem… Talán tulajdonképpen örült, hogy nem találkoztak Párizsban. Vagy legalábbis belenyugodott. Féltette magát. Nem is egészen értettem. Én bíztam abban, hogy eljön. Tudja, azt éreztem, ez a záloga annak, hogy meggyógyult. Bocsásson meg a kifejezésért… Hogy meg tud ütközni a múlttal, a múltjával, egyáltalán az országgal, a szellemi, anyagi közérzettel…

Valahogy úgy beszéltünk, mint a gyermekünkről. Akinek élete van, sikere, pályája, boldogsága… Kár, hogy nem fest. Nem is akart?

– Nem… – Saci idétlenül tartotta kezében a festményét. – Egyáltalán… meg kellett állnunk a lábunkon… – Megint elájulok, gondolta, a torkában összefutott egy csomó. – Inkább… így dolgozom…

– Gyereke van?

– Nem… Nincs gyerekem.

– De… szereti a férjét? Úgy értem, jól megvannak?

– Persze. Ő egy laboratóriumban dolgozik. Nagyon érdekes kísérleteket végez…

– De nem csalódott?

– Én? Nem… Miben?

– Jaj! Hogy visszajött!

– Nem, nem, egyáltalán nem… Igazán… Olyan jó volt itt… És ez a vacsora! Alig állok a lábamon…

– Üljön le. Még maradjon!

– Sajnos, megbeszéltem valakivel, hogy nyolckor találkozunk. Mennem kell.

– Annyira örülök, hogy megismertem! És hogy nekem lett igazam! Valahogy azt éreztem, maga nem fél… Mármint szembenézni. Hogy akire a férjem rátette a kezét, az kibírja… Na, nem akarok túlozni! De akiben a férjem bízik… Inkább így mondhatnám. Ő sokszor a saját eredményeivel szemben is kishitű.

Saci az asszonyra sandított. Arra gondolt: mi ez? Belélát vagy gúnyolódik, vagy csak fecseg összevissza? Látja, hogy megsemmisült? „Ritka a szent…” – ez csengett vissza a fülébe – erről az asszonyról inkább az jutott eszébe. Ezt csalják, ez szeret, ebben bízni lehet, ez fundamentum…

Megint a torkába lövellt, mint egy öklendék, az egész elveszett világ.

– Ezt a kis kubai rumot hoztam…

– Jaj, ennek a férjem nagyon fog örülni! Ennyire emlékszik, hogy mi a férjem kedvence! – A lámpa felé tartotta az üveget, mintha röntgenen lengett volna a folyadék.

– Neki hoztam…

– Na ne gondolja, hogy én iszom belőle! Legfeljebb egy kortyot, a kedvéért. És azt se gondolja, hogy szétosztogatja a barátainak! Él-hal a kubai rumért… Ez egyszerűen elbűvölő! Maga így emlékszik rá? Vagy tíz éve nem ivott kubai rumot!

Sári kitámolygott.

– A festményt csak nem akarja elvinni? Vagy igen?

– Nem… dehogy… – Visszaadta az asszonynak a képet.

– Írja meg, mi van magával! Most már tudja a címünket! A férjem annyira fog örülni! Ezt meg fölakasztjuk. Mindig kerestük, most aztán megvan! Kösse át a nyakát, elég hideg lett! De fölakasztjuk, biztos lehet benne!

 

Sári hazarohant. Mariannak pár sort hagyott, hogy indul a gépe. Még este elutazott Budapestről.

Csermely betörtetett az előszobába. Bőröndjét letette a sarokban, betódult a földszinti hallba.

– Na? Mi volt?

– Mi volt, mi volt… Mindig így jössz meg. Az ember várhat, mint a félbolond. Üdvözölni is elfelejted.

Csermely megcsókolta a feleségét.

– Dehogyis. Csak jövök… Mi volt?

– Itthon semmi. Mi lett volna? Inkább te mesélj.

Csermely körülnézett a szobában.

– Milyen fényesek a növények!

– Lemostam… sörrel lemostam őket. Szépek?

– Ajaj! Persze hogy szépek. Ez a kurva út… Ezt el sem tudod képzelni! Itt megvették a repülőjegyet, persze Ohridból haza. Mondanom se kell, hogy az utolsó három nap már Skopjéban voltunk, ahonnan Ohrid kétszáz kilométer… Skopjéből nem volt jegyünk. Persze csak a magyaroknak. A többi állam rendesen megszervezte…

– Kaliforniai csirkét csináltam. Megmelegítsem? Tudod, az a borban sült… De van előtte húsleves. Vagy egy kis pörkölt? Hideget is ehetsz, lesütöttem tarját, elég zsíros, de jóízű… Mustárral. Vagy beérett már a zöld paradicsom.

– Meleget, meleget! Levest! De ne menj ki! Halló!

– Persze, bent is legyek, meg kint is… Csak fölteszem a levest.

Csermely úgy kiabált utána:

– Nem tudod elképzelni a magyar szervezést! Ott álltunk Skopjéban, ohridi repülőjeggyel a kezünkben! A csomagunk elveszett!

Az asszony berohant.

– Elveszett a csomagotok?

– El. Miért ne veszne el? Képzeld el, leszállunk odamenet a repülőről… Hármunknak nincs meg a csomagja. Nincs hozzá fantáziád! Magyaráztunk, mutogattunk, angolul beszéltünk, oroszul, amit akarsz. A repülő ment tovább Tiranába. De még benn volt! Rajta a csomagjaink! Negyven percet állt még a gép! Annyit nem tudtunk elintézni, hogy leszedjék róla a csomagjainkat! Röpült Tirana felé! Rohangáltunk a hangosbemondóhoz, hogy ne vigyék tovább a csomagokat! Négy iroda… nem tudod elképzelni… a gép elrepült a csomagjainkkal, mi meg az irodistákkal üvöltöztünk.

– És mi lett az ingeiddel?

– Jaj! Kértük, lépjenek érintkezésbe Tiranával, hogy ha leszáll a gép, azonnal küldjék vissza Belgrádba, a mi ohridi gépünk még bevárja… Tudod, mit feleltek?

– Mit? Várj egy percet, leég a hús! – Az asszony kirohant.

– Nem kell hús! Elegem van a húsból! Agyonzabáltuk magunkat!

Az asszony visszaszaladt.

– Csak hátha megkóstolod… Biztos megkóstolod. És?

– És, és… Azt felelték, hogy Tiranával nincs telexük. Ezt elhiszed, ha valaki idegen meséli?

– És?

– Mit és? Ne tettesd magadat hülyének! Ott tébláboltunk. A restiben a nyugatnémetek meg a hollandok várták a továbbutazást. Ittak-ettek, röhögtek rajtunk, akik szaladgáltunk föl-le, mint a hangyák, a nagy váróteremben. Elhatároztuk, hogy hazajövünk, köpünk az egészre. De a Mohácsié volt az első előadás! Meg egyáltalán, vártak… Én is be voltam jelentve a kora gyermekkori pszichózisokkal…

– És?

– Á! Sör van itthon?

– Van. Persze hogy van. – Az asszony kiszaladt, két sárga címkés csehszlovák sört hozott be.

– Annyiszor könyörögtem, csak ezt az egy sört ne vegyétek! Olyan keserű, mint a méreg!

– Háromszor voltam lenn a közértben, de ezen kívül csak az a Bak sör volt, amit nem szeretsz, gondoltam, valami sör kell…

– Nyisd ki, légy szíves. Mindegy. Azt sem értem világosan: mért kell cseh sört innom? Decemberben? Még nyáron rendben van… KGST. Ihatom ezt a húgyot… Na ne haragudj… – Megcsókolta az asszony kezét. – Te érted ezt? Van hazai Mátyás, Kinizsi, Kőbányai… de nekünk ezt a mérget kell inni! Kis dolog, de… – Öntötte a torkán a sört, mint a bányász. – Huh! Dögkeserű. – Kitöltött még egy pohárral. – És ne ezt a keskeny poharat adjátok ide, kértelek már… Tele leszel habbal…

Az asszony az üvegtáblából széles poharat vett elő.

– Hagyjad… Majd leülepszik. Csak mondom. Nem lényeges. – Még egy pohárral fölhajtott, fintorodott. – Ennél rosszabb sör a világon nincs! Ott álltunk a tanácskozáson, abban az ingben, amiben utaztunk…

– Hát nem lett meg a csomag? Nyolc inged volt benne!

– Langsam! Belgrádból továbbröpültünk Ohridba. Meghagytuk, hogy Ohridba küldjék utánunk a csomagot. Tudod, mivel töltöttük el az első négy napot? Bevásárlással! Ingeket vettünk, fürdőnadrágot, desodort, fogkefét. És olyan büdösek voltunk, hogy nem mertünk elmenni egy tanácskozásra!

– Elveszett a csomag?

– Szartunk az egészre. Bevásároltunk. Adtak ezerkétszáz dinárt, amiből persze a többiek éltek, piáltak, ajándékot vettek, mi meg ingeket próbáltunk az áruházban. Ez is új ing, nem látod? – A férfi beakasztotta az ujját az ingnyakba, amely láthatólag fojtogatta.

– Szép. Mindig szerettem volna neked világoskék inget.

– Nem volt negyvenkettes! Hát be sem tudom gombolni! Nem veszed észre?

Az asszony hozta a gőzölgő levest. Egy pillanatra legörnyedt az asztal mellé.

– Sertés?

– Marhahús is főtt benne. Csak beletettem a tarja mócsingjait…

– Érezni. Elveszi a marhahús vastag ízét. Ezerszer mondtam. Mindegy. Fő, hogy itthon vagyok.

Ette a levest. A packásabb darabokat kitette a tányér szélére.

– Kuktában főzted?

– Elveszett a kukta gumija. Nem lehet kapni az egész városban.

– Gondoltam. Híg. És a marhája olyan, mint a kő.

– Hozzak mustárt?

– Mindegy. Jó lesz ez a torma is, bár olyan sárga, mintha romlott volna.

Az asszony kiszaladt. Hozta a mustárt.

– Nem romlott. Megsárgul egy hét alatt. Hozzak a marhahúshoz savanyút?

– Van?

– Minden van – mondta az asszony, és kiment a savanyúért, frissen eltett zöld paradicsomot bontott.

– Éretlen. Kár volt felbontani. Majd eszem ezzel a tormával…

– Nem kell mustár?

– Várj! Mivel szúrjam ki? Kösz. Na, most meg kifröcsköl! Nem lehet villával kiszúrni! Ez csak neked jut az eszedbe!

– Hagyjad, majd kimosom…

– Kimosod, kimosod… Egész nap mosol. Olyan, mint a drekk. – Na, szóval… Gondolhatod. Négy napig egy alsógatyában! És este meg mosni!

– Képzelem! Te mostál?

– Mit csináltam volna? Az erkélyen szárítgattam a harisnyáimat! Azt se tudtam, mennyi mosószert locsoljak rájuk! Gondolhatod, hogy elment a kedvünk a fogadástól… Reggelre meg se száradt… csak álltunk ott vizes gatyában!

Nevettek. A férfi magához vonta az asszonyt.

– Ne haragudj, de olyan hülye volt az egész. Gondolhatod… Édes vagy, hogy vártál… Gondolhatod, hogy mikor rám került a sor, igazán átéreztem, amit mondok. Hogy mi az éjszakai bevizelés… – Evett. – Látszik, hogy nem kuktában főzted. – Na, elmondtam… így, a vizes gatyában… a határeseteket… Hogy mi a különbség a kezdeti szkizofrénia meg a pszichopátiás személyiségfejlődés között… Régen írtam, régen el akartam mondani… Ilyenkor adódik a legtöbb tévedés… Egy kamasz lány pubertásos reakciói annyira hasonlíthatnak a kezdődő szkizofréniára… A diagnózist sosem szabad elhamarkodni… Az állapot megtévesztő. A szkizofrénia – no, csak pszichésen – kötődés nélküliség. De… megkóstolom azt a kaliforniai csirkét, ha már megcsináltad. De ne menj ki! Végig akarom mondani! Kimegy! Halló! Elfelejtem, amit mondani akarok! Halló!

– Csak föltettem a csirkét – jött be az asszony.

– Ez megtévesztő! Olyan, mintha a láb terpeszállásban van. Se ide, se oda! Érted! Nem tud elmozdulni, mert nincs hova. Érted? Személyiséghasadás. Nem mint diagnózis! Nincs fix pont. Az embernek kell egy fix pont. Rossz pont is jó, annál jobb. Nézd meg Dosztojevszkij vagy Rilke apját! Gyűlölni lehet az apát, de hiányolni aligha! Látszólag úgy fest, mintha állna valahol, hiszen terpeszállásban van! De nem tud elmozdulni, csak ha fölbillen!

– Ez a szkizofrénia.

– Nem mindig! – A férfi fölmutatta az ujját, mintha zseniálisan fölbökne. – Nincs senkije: ergo nincs mit határoznia! Nincs valakije: ergo nincs kit szeretnie! Világos? Egy egészséges gyereknek sem tehetünk akárkit, szeressed: ez az apád! Valami imitáció kell! Már Kinglerék bebizonyították, hogy ha a majmok magukban nőnek fel, neurotikusak lesznek. De ha beadnak egy drótvázas pótmajmot, beleszeretnek. Apjuknak hiszik! Kell egy drótvázas pótmajom. Nem bírom inni ezt a sört, ne haragudj…

– Van tihanyi cabernet… vörösbor…

– Elég édes. De jöhet… Várj! Ne menj ki! Érted, amit mondok? Nyolc hónapos korukban megelégelték a majmok a pótmajmot! Széttépték! Mert nem mozgott, és akárhogy utánozták is a szagát, valahogy rájöttek, hogy ez nem az ő emberük! Nem az ő majmuk!

– Nem reagált – mondta az asszony.

– Így van! Na mindegy, nem is ezt akartam mondani, csak hogy ott álltam vizes alsógatyában…

– És megjött a csomag?

– Ajaj! Azt nem mesélem el. Megjött. Négy nap után, háromszor voltunk a reptéren, mindegy… De Skopjéből nem tudtunk hazajönni. Megpróbáltuk beváltani a repülőjegyeket, amiket Ohridba állított ki a dicsőséges magyar hatóság. Persze kiröhögtek minket. Két napunkba tellett… Azt mondták, menjünk vonattal. Már mindenbe beleegyeztünk, hogy majd a vonatnál vár minket a belgrádi orvosszövetség. Tudod, kit vártak? Na, Belgrádot elmondjam? Nem tudom elmondani. Nemhogy orvosszövetség nem volt, de város sem. Kilenc óra múlva ment tovább a vonat… Mi meg épp annyi dinárt tartottunk meg, hogy enni legyen… Na, enni se tudtunk.

– Nem ettetek semmit?

– Egyrészt drágaság van, s ezt nem tudtuk, de ez a legkevesebb. Be akartuk rakni a csomagmegőrzőbe a csomagjainkat, hogy legalább pár lépést tegyünk a városban. De annyiba került volna, hogy akkor még egy joghurtot se tudtunk volna venni. Így maradt a joghurt, és maradt a csomag. A nyakunkon.

– Remek!

– Neked. És elmesélni. De ott lenni már nem. Mindig elhatározom, hogy nem megyek ki. Mi a parkokban bujkálunk – mint Svájcban is, tudod, ahol az a gyermekkongresszus volt –, és háromszögsajtot zabálunk suttyomban, míg a nyugati kollégák ránk köszönnek: „Á, á… Sajt! Egészséges!” Köszönöm. Elég volt! Nem megyek. Itt is az volt. Csak itt az Ohridi-tó partján sétálgattunk gyanútlanul, és gyorsan be akartuk kapni a dugi sajtokat. Két francia professzor is jött arra, persze bedobtuk a tóba a sajtokat, és előkelően handabandáztunk velük a kora gyermekkori éhezés agyi következményeiről… Na, ez már sok!

– Behozom a csirkét. Mézzel és borral csináltam…

– Ne menj ki! Várj még. Belgrádban nem volt hol leülnünk. Kezünkben a dögnehéz csomagok. Pályaudvar. Na, a pályaudvar, az elmondhatatlan… Osztrák–Magyar Monarchia. Semmit sem változott. Olyan piszok, amihez képest a Keleti a Hilton. A török meg görög vendégmunkások, de harmincasával, a kövezeten feküdtek egy sarokban. Szennyben. Na, így… Ezt a vörösbort nem lehet vízzel inni. Mért tettél bele vizet?

– De vízzel szoktad…

– A kadarkát vagy a sillert. De ezt nem. Ezt nem lehet vízzel inni.

– Majd kiöntöm. Adok új poharat.

– Hagyjad. Most már megiszom. Csak mondom. Na, gondolhatod Belgrádot. Állítom neked, hogy rengeteg olyan ház van még, amit a háború óta nem renováltak. Nem értem: nincs pénzük?

– El vannak adósodva.

– Lehet. De a piszok még nem pénz. Az első osztályú váróteremben volt vagy nyolc szék, azokat nézték ki egymás alól az emberek. És időnként bejött egy rendőr, igazoltatni az alakokat, van-e első osztályú jegyük. Akinek nem volt, azt kitoloncolták. Például egy apát a kisgyerekével. Így vártunk kilenc óra hosszat.

– Látod, másutt sem annyira fényes az élet.

– Most kimegy! Halló! – Csermely a kezébe temette az arcát, a fejét csóválta.

– Már itt vagyok. Mondtam, hogy szénné ég. Ezért csináltam…

– Nem baj… Úgyse vagyok éhes. Már túl vagyok azon a ponton… Átmentünk, felváltva, az egyik postára, és ott aludtunk egyesével. Mert persze megeredt az eső. Gondolhatod.

– Szegénykém. Hullafáradt lehetsz.

– Mondjak valamit? Az vagyok. Ja, azt nem meséltem, hogy Ohridban, ahol négy napon át mindig kimentünk a reptérre, egy jugoszláv kolléga nagyon rendes volt, kiugrott velünk a reptérre – végül is bejelentették, hogy a következő gépen rajta lesz a csomag. Név szerint, cím szerint satöbbi. A gép három órát késett. Nem volt köd vagy ilyesmi, csak úgy. Szokásból. Na, akkor azt mondja a jugoszláv kolléga, menjünk a lejáróhoz, nehogy végig kelljen várni, amíg az összes utast elvámolják vagy kicsomagolják. Ott volt lenn a raktár. Ilyen dróthálóval körülzárva. Mit mondjak? Ott voltak a csomagjaink két nap óta. Míg mi mostuk a gatyákat…

– Elképesztő! És mit szóltatok?

– Haza akartunk jönni. Mondom, az első négy nap azzal telt el… Á! Marhaság! Tényleg szénné égett. De eredetileg jó lehetett.

– Mindig így járok.

– Na, ez olyan mellékes, édesem… Nem lehet kiutazni, ezerszer beláttuk, mégis ráállok. Azt a nyüzsgést! Mire való egy ilyen tanácskozás? Ami eredeti felfedezés létrejön, azt úgyis otthon, magában csinálja meg valaki, a saját kísérleti laboratóriumában vagy klinikáján… Nem ezeken a nemzetközi zsúrokon fogjuk megváltani a világot! Olyanok, mint a börzék. Ha látnád a tagokat! Itt egy kopasz hollandus árulja a cikkét egy szőke svédnek, ott egy méla angolra próbálnak rávarrni egy új ausztrál kollégát, hogy vegye föl a klinikájára dolgozni… Amott egy brazil táncosnőnek kinéző orvostudor fonja át egy ősz spanyol tudós ráncos nyakát valami ösztöndíj reményében, arrébb egy nyugatnémet professzor ügynököl bizonytalan újdonságú gyógyszerekkel az új lengyel kooperációban… Borzalmas! Ez már nem orvostudomány. Ez már nem eszmecsere. Ez már nem is embernyáj. Börze. Na és… azért adj még egy combot, életem, amelyik nem égett el, nagyon jó… Vagy túl sokat eszem? Nem tudom, mért vagyok ennyire földobva. Huh… A szívemet is érzem… De egyszer úgyis ki kell nyiffanni…

– Ne butáskodj. Csak ijesztgeted az embert. Föl vagy dobva, persze, mert annyit utaztál…

– Az igaz… Több mint huszonnégy órája jövünk! Ezalatt Japánból is meg lehet érkezni! Így szervezni! Na de megmondom a Szövetségben, ne félj!

– Csak ne izgasd föl magadat. Inkább én mesélek…

– Persze… Még semmit se mondtál. A gyerekek voltak?

– Voltak, rendesek, kérdezték, mikor jössz. Csak hát, tudod, ha nem vagy itt… mindig olyan elfogódottak…

– Na ja. Mit vársz? Hogy a nyakadba ugorjanak, mert elszeretted tőlük az apjukat?

– Mindig ezt mondod…

– Mért, mit mondjak? Hogy te vagy az édesanyjuk? Persze egy sort se írtak nekem?

– Hova?

– Ide. Ide, le az asztalra! Hogy apa, itt voltunk, reméljük, még nem döglöttél meg! Ennyit sem írhatnak le?

– Levelezzenek, mikor itt vagyok én? Majd én elmondom, ha üzennek valamit…

– És mit üzentek?

– Semmi különöset…

– Na látod! Ez a jellemző. Tudod, már nem is érdekel. Egyszerűen nem is értem őket. Kúsztam utánuk minden vasárnap, hiszen tudod, te tudod a legjobban, mert te fizetted meg igazán az árát… Semmi. Mintha nem is volnék a világon.

– A gyermek nem hálára termett.

– Na, ezek a te alapigazságaid. Második Csermely hercegasszony aranymondásai: „A gyermek nem hálára termett… A lónak négy lába van, mégis…” Na, gyere ide… Csak hülyéskedek. Nem is tudom, hova lennék nélküled. Csak handabandázom itt… Jó volt hazajönni… – Átkarolta a feleségét. – Ajaj! Aztán tudod, mi megy… Pokoli mennyiségű étel, fogadás, ital a végtelenségig, a tanácskozáson másnapos emberek horkolnak, miközben hallgatják az alkoholos befolyásoltság hosszú távú és akut veszélyeit… Orvosnők! Újabban rengeteg orvosnő van, orvosnő professzor, vagy hogy mondjam neked, folyton a szexuális élet zavarait boncolgatják; az embernek az az érzése, hogy a saját zavaraikat adják a betegeik szájába… Este meg szügyig kivágott ruhákban lejtették a kólót. Remek volt! Volt egy osztrák csaj, feketére festve, piros ruhában és X-lábbal, az a mi Mohácsi Jenőnknek magyarázta folyton, hogy tulajdonképpen mi egy országhoz, az osztrák–magyar birodalomhoz tartozunk… Ha láttad volna Mohácsit! Már ha meglátta, menekült! A nő egyébként a maszturbáció kiegyenlítődési tényezőit kutatta a szkizofréniásoknál… Utolsó nap olyan részeg volt, hogy két masszív jugoszlávnak kellett ölben fölvinni a szállodába… Gondolom, hozzásegítették az éjszakai nyugodalomhoz…

– Sajnáltad, hogy nem te…

– Á! Nagyon műnő volt… Azt nem is mondtam, hogy gyárlátogatásokat is szerveztek. Hogy mért? Talán hogy megismerjük a jugoszláv gazdasági fejlődést… Tudod, ők ebből is valami országpropagandát akartak csinálni… Persze megható… Egy kommunista pártsejt titkára kísért minket… egyszerű ember, sántított… partizánkodott… igen. Az hitt. Lelkesen magyarázta nekem, hogy itt, Macedóniában még nem tértek át a teljes szövetkezeti formára… most próbálják, elég keserves. Nem akarnak kényszert alkalmazni… Gondoltam, akkor elhúzódhat még egypár évtizedig. Mert az emberek maguktól nem mennek bele semmibe. Sajnos. Bele kell nyomni a fejüket… egy kicsit. Ha láttad volna azt a nyomort! Nemcsak ott lenn, Macedónia aljában, de magában Strugában. Ahol tanácskoztunk, Ohridtól húsz kilométerre. Balkán. A főutcán, a modern három-négy emeletes házak mellé kátrányviskók vannak ragasztva! Benne üldögélő, elaggott albánok, mohamedánok… Ne hidd el! Majd megmutatom a fényképeket. Én se hittem… Persze szabadok. Szabadon nem csinálnak semmit. A táj megművelhetetlen, hozzászoktak az évszázados éhezéshez meg a török uralomhoz. De a temetésen – egy temetési menet ment át a városon – vagy nyolcszáz ember kinn volt, népviseletben, fekete meg fehér fezben… Várj! Hoztam is egyet…

Csermely fölugrott, föltúrta az egyik bőröndöt, kiemelte a fezt, az asszony fejére tette.

– Na milyen?

– Mindig egy sapkával jössz…

– Semmi. Kész. Add ide… Majd én hordom. Neked nem érdemes semmit sem venni.

– Hoztál már lengyel sapkát, katonasapkát, kazah kucsmát, holland főkötőt, olasz tengerészsapkát, nyugatnémet stewardesskalapot…

– Jó. Rendben van.

– Majd ebben fogod a havat söpörni.

– Na és ha ebben fogom? – Az orvos a fejébe vágta, úgy ült ott. Töltött egy kis vörösbort. – Te nem kérsz?

– Ha nem adsz…

– Jaj… Nesze… Magadtól semmit sem csinálnál.

– Baj?

– Hát… nem baj. Szóval a temetés, az megrendítő volt, felváltva vitték a koporsót a barátok… a hídnál lerakták, mintha azon is átkelt volna… Persze a nyomor is megrendítő volt… Mondom, a macedón táj… Holdbéli kopár hegyek, sehol egy szál igazi fű… Kriva Palankába vittek minket, mondom, egészen a bolgár határhoz. Ez is az ő szerb szervezésük. Rosszabb, mint a mienk. De hát nekünk, keletieknek nyilván valami szocialisztikusat akartak mutatni… Ott dolgoztak, nyomoronckodva az emberek, olyan háztáji-melléküzemági-szövetkezeti alapon. A gyár lábtörlőket gyártott, vagyis szőtt. Adtak is egyet. Itt van, nem találom ki… – Megint a bőrönd mélyére túrt. – Na… Várj… Mondanom se kell, közvetlen egy orvostanácskozás előtt. Aztán a hónom alatt a lábtörlővel járkáltam a fogadáson… Ne nevess. Itt van… Egy macedón lány van beleszőve. Tessék.

Leterítette a földre. A kezdetleges gyári munkában volt valami báj.

– Ez olyan kedves – mondta az asszony.

– Persze hogy kedves! Ha belép az ember, mindig rálép a nőre. Rögtön tudja, hogy ő az úr a háznál.

– Te anélkül is tudod.

Az orvos visszaült, vakarta a fejét.

– Hát az elég nagy baj.

– Mi? Hogy tetőled függ minden?

– Igen. Most nem ellened akarok vádbeszédet tartani. De… tudod te, mire gondolok… Vársz, főzöl, körülveszel… de az ember… magában elsüpped. Mindig én. Én töltsek neked, én találjam ki a világegyetemet, én csináljam a konfliktust, a hangulatot, a produkciót… Sokszor azt érzem, te csak a nézőközönségem vagy…

– Leszedem az asztalt…

– Látod! Rögtön megsértődsz… Ezerszer tudjuk, nélküled talán magam is pozdorjává lennék… De mindig én emelem a zsákot. Mindent nekem kell kitalálni…

– Minden nem lehet meg egy emberben… Ezt is ezerszer megbeszéltük. Ilyen vagyok. Talán olyan valaki kellene neked, aki folyton zűrt csinál, mindennap mást akar, aki maga is zűrben él. Nem tehetek róla, hogy aránylag egészséges vagyok. Egy természetes ember. Lassan negyvenöt éves leszel, de még mindig nem nő be a fejed lágya. Mindennap új és új életet nem lehet elkezdeni… Kell valami folyamatosság. Nemde?

– Jaj, nem gondoltam ilyen komolyan! Csak igyál… Legalább igyál egy kortyot, ha kedved tartja.

– Most ittam, nem tartja kedvem.

– Ne légy ellenséges.

Az asszony leszedte a tányérokat, sertepertélt, aztán visszaült hallgatni.

– Na szóval… elvittek a macedón hegyekbe. Mit mondjak? Öt kilométerre egy kolostorba… valami búcsú volt, ami abból állt, hogy az emberek délután fölmásztak a hegybe, elemózsiával, kisgyerekekkel, szamarakkal, amit akarsz… Gyertyát égettek az üdvösségükért, aztán hajnalig ittak, mulattak, táncoltak, berúgtak… Rengetegen jöttek kocsival, a lenti parkolóban vagy ötszáz kocsi állt… Mi dögfáradtan értünk vissza, egy ír, egy lengyel, mi magyarok meg három jugoszláv. No, aztán a szálloda halljában ezek berúgtak. Ilyen nálunk ma már nincs. Egy pöttöm macedón, egyébként kulturált orvosnak látszott, remekül beszélt angolul, begorombult… Dalolt. Partizánénekeket. Na, a lengyelt sem kellett félteni. Vodkát vodkára hörbölt, aztán egyfolytában énekelt vagy negyven nótát. Masírozott, tombolt. Még magyar nótákat is énekelt. Az ír gúnyosan megjegyezte: „Látja, kolléga, nekünk ez sok a miből. A közösből. Mi ennél individualistábbak vagyunk. Nekünk Európában inkább a személy számít, mint a mindenkori közösség.” Ott látva a lengyel kidülledt arcát, egy pillanatra igaza volt. De arról egy nyugati embernek fogalma sem lehet, mi az, amikor a nép meg az egyén sorsa annyira összefügg, mint itt nálunk, Keleten… Nem vitatkoztam vele. De a kis jugoszláv, egyébként vegetáriánus, szelíd emberke volt, összetörte a berendezést. Szó szót követve, valahogy a harmincas évekről beszéltünk, persze eléggé foszlányokban és eléggé beállítva, de hogy akkoriban mennyire ellenezték a Szovjetunióban a pszichológiát, és ez még ma is meglátszik a mi pszichológiánkon is… Arra már nem jutott idő, hogy kifejtsem, hogy az amerikai meg nyugati freudizmus mennyire felhígult… Amerikáról tényleg nem is beszélve, ahol az analitikusok a freudizmus vámszedői lettek; nem beszélve az analízis igen kényes szerepéről az elmebetegek esetében, amikor olyan dolgokat is fölszabadítunk, mikkel aztán nem biztos, hogy meg tudunk birkózni; nem beszélve arról, hogy az ilyen intenzív kezelés sokszor olyan kötődéseket hozhat létre beteg és orvosa közt, ami végzetes lehet… egy életre kihathat… Hiszen te magad tudod, ez a legkényesebb pontja a mi szakmánknak. Ha valakit igazán megmentesz, annak te leszel az életközpontja. Itt van az a finom határ, amikor a kezelés átlép szerelembe. Persze elsősorban a páciens részéről. Pótapa, pótanya, pótszerető lesz az orvos… s innen már gyakran nincs visszaút. Sokszor egy életen át pótember maradsz, akit hiányolnak.

– Vagy pótmajom. Amit most mondtál.

Az orvos nevetett.

– Ja! Akit aztán széttépnek. Na, nem is tudtam ezeket az én íremmel megértetni részegségünkben, de a kis macedón – valahogy Zsdanov neve is elhangzott, talán csak annak a korszaknak a jelképeként, talán épp a daloló lengyel vetette oda –, na a kis macedónnak ez elég volt. „Zsdanov!” – kiáltotta, és poharat vágott a földhöz. Egyiket a másik után. Aztán azt kiáltotta: „Berija!” – még öt pohár. Berija nevét üvöltözve összetört vagy hatvan poharat. Nem viccelek! „…Berija? Bumm!” Oda a kőpadlóhoz. Bokáig jártunk a cserepekben, persze próbáltuk csitítani, de nem lehetett. Csak vagdosta a földhöz a poharakat a névre, még a tányérokat is. Egy fiatal, nagyon kedves portásfiú jött oda, kérlelte, de azt is csak itatta, és Berija-bummozott… Eléggé félelmetes volt ott, a macedón hegyek közt, az elegáns, de mindentől távol eső szállodában ez a törpe ember… Nagyon el tudtam képzelni, hogy ezek, ha nem volt más, elharapták a németek torkát… Már szó sem volt pszichológiáról. Nehogy azt hidd, hogy másnap bocsánatot kért vagy ilyesmi… A gyári fogadáson is Berija-bummozott… akkor már csak viccesen, szállóigeként…

– És a nyugatiak?

– Persze… Azok, szokás szerint, de nem politikailag, megkörnyékeztek… Nem dolgoznánk-e amerikai klinikán… Ők nagyon érdekesnek tartják a koncepciómat – ó! – a fiatalkori elmebetegségekről… Mondanom se kell, nem érdekelt annyira… Ilyenkor mindig fölmerül az a kötetlenség, pénz, ami ott van… Nem mintha ki tudnék menni… Csak egy kis lazítást… Kis eleganciát… Nem ezt a gürcölést, értetlenséget, kordában tartott tudományos gondolkodást… Egy csapásra… Tudod, hogy van… Nemzetközi szellemi nyüzsgést… Aztán… Skopje mellett van egy nagy park, oda is elvittek minket, mutatták, hol állt az első kőszínházuk… Az oszlopokat – ötöt – fölállították emléknek. Ott döbbentem rá: száz évvel ezelőtt valahogy minden szellemi megmozdulásnak megvolt a maga szellemi hinterlandja is… Akik akartak… Akik összefogtak… Sznobok, lelkesek, tudósok, színészek, írók… mindegy – személyes sereg volt körülöttük, mögöttük. Ahogy állt ott az az öt kőoszlop, ez jutott eszembe. Pedig csak száz év telt el… Nevetni fogsz… Akkor még annak is jelentősége volt, hogy egy kisvárosban milyen ruhában jelent meg a színházban egy asszony… Ezáltal személyesebben részt vett az aktusban, magában a színházi vagy szellemi figyelésben. Személyesebb volt a szellemi jelenlét; ez nemesítette az embereket, ambicionálta… Mért olyan hiteles egy-egy Krúdy-ruha, egy-egy Krúdy-étek, egy-egy Krúdy-sors? Mert valakik, kis-valakik vagy nagy-valakik mozdulnak meg, álmodoznak, harisnyakötőt villantanak, vagy bazsalikomot szednek. Egy-egy klinika a maga jó-rossz szellemi mentsvára volt… munkacsoportja. Egy színház – a városé volt, s ezt ki-ki érezte. Egy park – személyes park volt.

Nem Keletről meg Nyugatról van szó.

Sokan vagyunk.

Az egyedekből tömegfők lettek azonos nejloningben, tréningruhában vagy autókban… Ezt már nem lehet „egyéniesíteni”… Sok lett az ember. Ezáltal társadalmiasulnia kell – masszásodni, személyiségében devalválódni –, hogy egyszerűen el lehessen rendezni az utcákat, az autókat, a lakásoknak hasonlítaniuk kell egymásra, mert másképp ilyen tömegben előállíthatatlanok…

– Kifárasztod magad…

– De nem így van? Nem lehet ennyi embert „üdvözíteni”! „Boldogítani!” A parki sütödében mindenki megkaphatja a maga lacipecsenyéjét, sült kolbászát, rostonmáját… Bezabál, továbbmegy, böfög, beül és fényes kis skopjei moziba… valahogy nincs is értéke. Mindenki ezt teszi. Bezabál, továbbmegy, böfög, beül a moziba… Ezt a tömeget csak manipulálva lehet egyáltalán eltartani, életben tartani… Inggel ellátni, cipővel, kocsival, tréningruhával… Sült kolbásszal. Ennyi embernek rengeteg sült kolbász kell! Akarja! Szereti!

Néztem a skopjei új városrészeket… Tudod, a földrengés után minden állam segít nekik, ki-ki fölépített egy-egy gyors színházat, olvasótermet, kórházat, áruházat… Mint egy nemzetközi zsibvásár… Nincs képe a városnak… Ne építették volna föl az önzetlen adakozók ezeket a magukban gyönyörű palotákat? De mire valók? Stílusra, szellemre, építészetre? Nem. Csak hogy a megszenvedett skopjeiek el legyenek látva.

Elbújni. Az jutott eszembe. Ahogy ott a szupermarketban álltam. Sodort a tömeg. Elbújni. Háttal, érted, háttal az emberiségnek, mert máskülönben nem tudsz az emberiségért tenni semmit! Ahol még a személyiség maga van! Szabad! Önálló, tiszta! Nemhogy Amerikába menni pénzért, gyors sikerért, mohó autókért, hanem egy tanyára! A tömegesedésben már nincs semmi személyes. Egyedi. Az érték be van táplálva a komputerekbe… Kiadja a nagy diagnózist, amint az amerikai klinikákon. „Ön szkizofrén…” – mondja a gép. „Ön pszichopata…” – mondja a komputer. „Ön meggyógyul” – mondja a számítógép. És esetleg két hét múlva jön egy komputerlevél: „Elnézését kérjük, elcserélte a gép az adatokat, ne haljon meg…” De az egyén, a beteg meghal.

Nagy csönd lett. A félig kiásott bőrönd meredt a szoba sarkában, a sörrel lemosott növények fényeskedtek, az elegáns sárga terítőn vakítóan ragyogott a félbemaradt vörösbor. A könyvek nem lélegeztek. Olyan volt a szoba, mint egy holdbéli vákuum, mely beszippantja a két embert. Lökődtek a semleges sugarakban, kallódtak a maguk kiszabta tenyérnyi űrben. Valóban, mint egy űrállomás, bolyongtak a tömeges térben.

– Vukovits Sári volt itt.

– Vukovits Sári?

– Igen.

– Na de hogyan?

– Eljött. Hogy lásson.

– Hazaköltözött?

– Nem. Csak látogatóban.

– Ne mondd! A marha.

– Mért mondod ezt?

– Nem… csak… mit akart?

– Mondom. Hogy lásson.

– Na de… Mi van vele? Egészséges?

– Kanadában él… Dolgozik.

– Fest?

– Nem fest. Kiakasztottam a festményét a szobádban.

– Milyen festményét?

– Tudod… azt a vörös Krisztus-fejet.

– Kiakasztottad?

– Megkerestük a padláson… Úgy láttam, örül neki, hogy megőriztük.

– Mit csinál?

– Tervező. Tojástartókat tervez.

– Egyedül él?

– Dehogy. Azzal a fiúval házasodott össze, akivel kiment. Vegyész. Mérgekkel kísérletezik.

– De… hát… szóval eljött. És… milyen?

– Alacsony. Barna. Rendesen nézett ki. Nem festi a haját. Egy a száz közül.

– De… mi volt a benyomásod?

– Mire vagy kíváncsi? Úgy láttam, nem beteg. Hozott neked rumot.

– Rumot?

– Hogy emlékszik, szeretted a kubai rumot, hozott neked. Ott van.

Az orvos fölállt, a kis italkosárhoz ment, kiemelte az üveget.

– Nézd, ez a kubai rum! Vörösarany.

Kihúzta a fiókot, elővett egy aranyozott thaiföldi kést, körülvágta a műanyag dugót, lepattintotta.

– Ezt hozta? Állati jó szaga van!

– Te mindig szeretted…

– Erre gondolt, a maflája… Igyunk egy kicsit…

– Neked hozta. Hangsúlyozta is.

Az orvos az üvegpolcra nyúlt, kivett egy elegáns, nyolc centiméteres üveghengert, abba gurguláztatta az italt.

– Kóstold meg! Na, egy kortyot.

– Nem kérek… Idd csak.

– Ne butáskodj. Csak épp kóstold meg.

– Majd… Most nem kívánom. Koccintok veled a vörösborral.

Az orvos összecsendítette pohárkáját az asszonyéval.

– Nézd ezt a színt!

A lámpa felé tartotta, rubinszínű volt, ahogy a poharat átjárták a sárga fények. Az orvos fölhajtotta.

– Ez igen! Ennek olyan a zamata, mint a hasisnak. Nem mintha a hasist ízleltem volna. Persze, cukornádból készül.

Visszaült, kezében az üveggel.

– Fölszalad az ember agysejtjei közé. A szag is… Na mesélj… Mégis, milyennek találtad?

– Nem tudom. – Az asszony forgatta a poharában a vörösbort, aztán kiitta. Megrázkódott. – Sosem tanulok meg inni… Milyen? Azt hiszem, tűrhetően megvan. De én ezt nem tudom megállapítani. Keveset beszélt.

– No, sosem beszélt valami sokat. Istenem, a Saci…

Megint kitöltött magának egy pohárnyit. Megitta.

– Valami csodát vártam. Ahogy leírtad. Meg ez a festmény… Persze nem lehet így megítélni egy embert… Talán elfogódott volt. Nyilván nem velem akart találkozni. Hanem veled.

– Elutazott?

– Persze. Nem tudott két hétig várni.

– Megadta a címét?

– Jaj, látod, azt nem is kértem tőle! Annyira átragadt rám az idétlensége… Pedig biztos csak zavarban volt. Elájult.

– Elájult?

– Igen. Ahogy mentünk föl, hogy megkeressük a padláson a képet, egyszerre összenyaklott.

– De… mi lett vele?

– Éhes volt. Azt mondta. Ne hidd, hogy kidobtam.

– De mért hinném? Éhes volt?

– Igen. Megetettem. A gyerekeket vártam másnapra, készen volt egy fácán tárkonyosan. Tudod, a kolléganőmtől kaptam, akinek erdész a fia. Na, azt adtam neki. Falta.

– Na, azt gondolom. Talán sosem evett ilyet. Ha te nekiállsz…

– Nekiálltam. Gondoltam, a gyerekek örülnek. Mindenesetre örültem, hogy van itthon valami rendes étel, amivel megkínálhatom.

– De mért ájult el?

– Mondom, azt mondta, az éhségtől. Rájött.

– Rájött?

– Az éhség. Van ilyen.

– És mit mondott?

– Mondom. Gyárban dolgozik, tervező. Gyereke nem lett. Azt mondta, a férjével jól megvannak. Téged meg mindenképpen látni akart.

– Látni?

– Jaj, csak mondom! Szóval találkozni veled. Ez is nagy dolog. Hogy el mert ide jönni.

– Mért ne mert volna?

– Jaj, hát veled beszéltük, hogy ez a kis Vukovits Sári, akárhányszor visszajöhet, de téged nem fog megkeresni. Te mondtad.

– Ja, az igaz.

– Nem félt ő annyira tőled.

– Mért félt volna? Nem kóstolod meg ezt a rumot? Igazán használható…

Az asszony nemet intett a fejével, a férfi kitöltött egy pohárkával, kedvtelve nézte, aztán felhajtotta.

– És?

– Hogy milyennek találtam? Nem tudom neked pontosan megmondani. Olyan félembernek.

– Félembernek? Betegnek?

– Nem… De hát nem is beszélt… Inkább én beszéltem… Nem is tudom, miért. Talán mert ő hallgatott. Lebegett. Azt éreztem, nincs vele semmi alapvető baj… Úgy értem, nem lesz öngyilkos holnap délután. És lehet, hogy csak itt bizonytalanodott el, hogy nem talált itthon… Nem észleltem rajta semmilyen tünetet, ha erre vagy kíváncsi. Nem tudtam megállapítani. Azért ilyen-e, mert eredetileg is ilyen…

– Milyen?

– Álomkóros. Na, ezt csak úgy mondom. Vagy mert keresett, nem egyszerűen téged, hanem valamit a múltból, amit nem talált, talán nem is találhatott meg… Mintha valaki a kötélen mászkál, a hatodik emelet magasságában, és minden percben megbillenhet… Na nem hogy leveti magát, mondom… hanem…

– Nincs meg a lelki egyensúlya, úgy érted?

– Még ezt sem… Gonosz legyek? Azt éreztem, nem is akarja, hogy meglegyen. Kifeszített húron lebeg… nem talál valamit, amit nem is akar megtalálni. Fél megtalálni. Inkább lebegni akar. Fél stabilizálódni, mert akkor talán rádöbben, hogy ennyi volt az egész… Ismered ezt a fajtát.

– Milyen fajtát?

– Na, nem úgy értem… Csak… ezeket. A határeseteket, ahogy te mondanád. Te is tudod, milyen nehéz ezt eldönteni. Ezek a lehetőségemberek. Utólag, tizenöt év távlatából nagyon nehéz megállapítani, azért nem lettek jobbak, okosabbak, szebbek, egyszerűen emberibbek, mert valami kulcs hiányzott hozzájuk… Nem beszélve a gyereksorsukról… Ennek nincs senkije.

– Ezt én is tudom.

– Na. De most sincs.

– Úgy érted, a férjével…

– Ilyenkor nem számít a férj! A meglévő sors. A pénz, az autó, Kanada… Neked magyarázzam?

– Nem… Csak hogy azt mondod…

– Azt mondom! Ezt mondom. Van, aki báb akar maradni. Márminthogy lehetőség. Addig minden lehet. Amíg báb. Csudatünemény, ihlető, zseniális… csak éppen semmi. Ez a műfajuk. Hogy „lehettek volna valamik”… Már akkor ezen gondolkoztam, ne haragudj, mikor az elszemélytelenedett tömegekről beszéltél. Az élet elég kegyetlen. Van, akiből lesz valami, van, akiből nem lesz semmi. Van, aki ezt böcsületesen fölvállalja, van, aki azzal áltatja magát, hogy csak egy hajszál hiányzik ahhoz, hogy az életük jobbra forduljon, révbe jussanak, tehetségesek legyenek, csak éppen egy picit kell fordítaniuk a sorsukon… majd akkor beáll a csoda. Vagy a sors. Vagy a tehetség.

– Ez elég komolyan hangzik.

– Elég komolyan hangzik, mert szeretem ezt a lányt. Lányt? Harmincas asszony ma már… Szeretem, mert te szereted, szeretem, mert te szeretted, vagyis… akartál belőle valakit, igazándiból megmentetted, nemcsak ahogy beadunk egy injekciót, vagy kezelünk valakit… Neked ez majdnem olyan, mint egy per, hogy tudtál-e valakiből valamit faragni… Lehet, hogy bábocska. Lehet, hogy tényleg te hiányoztál az életéből.

– Mit mondasz?

– Ezt. Hiszen ez nem beteg. Nem egy beteg. Lehet, hogy te vagy a betegsége.

– Most ezzel jössz?

– Ezzel jövök. Te magad mondtad, hogy milyen furcsa, hogy az analizáltak annyira bíznak az őket vezető emberben… Épp az imént mondtad… Az élet nem ilyen – találkozom, nem találkozom – biliárd? Olyan kevés a lehetőség! Hol vannak már a platóni fél diók, melyeket a világ legtávolabbi pontjáról való fél diók egészítenek ki? Ki hisz ebben? De vannak találkozások, melyek az egész életünkre kihatnak.

Az orvos töltött magának a rumból.

– Ne haragudj… Hova akarsz velem és Vukovits Saroltával kapcsolatban kilyukadni?

– Ne légy ingerült. Igazán, próbálom becsületesen végiggondolni…

– Mért nem ezzel kezdted? Hagysz engem itt fecsegni színházakról…

– Gondolhatod, hogy azóta nem alszom. Nem a kisasszony miatt. Bár szegénykém, annak sem mindegy. Miattad. Te ki vagy?

– Jópofa vagy…

– Nem vagyok jópofa. Most inkább rossz pofa vagyok. Sőt nekem elég könnyű a helyzetem, mert nekem – te vagy a kulcs. Én – veled lettem azzá, ami lettem. De te? Ma is mondtad, hogy találékonyabb, intenzívebb, mozgékonyabb emberre volna szükséged. És ez nemcsak amolyan panasz… Hátha igazad van? Hátha én megbéklyózlak abban, hogy teljesen te tégy!

– Na… ezt mindig elmondom, hogy annyira rám hagyod magad… Ez nem szeretetbeli… ez személyiség…

– Onnan jutott eszembe, hogy te annyi embernek adtál életet – nagy szó! –, hitet, gyógyítottál, leheltél, ha szépen akarnám mondani; elég volt egy gyúlékony anyag. Ebben a kislányban is ez izgatott. Gyúlékony anyag. Kétségtelen. Orvos vagy. Segítesz. Megmented. És aztán?

– Mi aztán?

– Most nem mint betegről beszélek. Hiszen valójában nem beteg. Tükörpont. Mint a nap. Mindenkinek ad egy kis fényt, hogy éljen. De te élsz?

– Most ilyenekkel jössz…

– Neked is vannak sebeid, neked is van gyermekkorod, te is ember vagy. Vagy nem?

– Édesem…

– Te kiből gyógyítod meg magadat? Azt szoktad idézni József Attilától: „Csak másban moshatod meg arcodat…” Ez így igaz.

– No de mi a baj? Hogy beállított ez a lány…

– Nem. Dehogyis. De egyszer neked is választanod kell! Nap vagy. Fényt adsz és életet. Nem beszélve arról, hogy mint orvos, a kezedre játszik az esetek garmada… Mindig te vagy az adakozó… Olyan ez, mint egy központban élni, ahonnan áhítják a napenergiát… Beléd szeretnek… Tovább élnek, elsatnyulnak… Még nem is lehet hibáztatni, hiszen ez a hivatásod… Jól csinálod, és számtalan ügyefogyott orvosnál különb vagy… De a nap egyedül van. Csak a visszfénye él. A napra nem hat vissza semmi? Mozaikcsillogásból összeragyoghatja magának a világát?

– Elfáradtam… – mondta az orvos. Kitöltött magának még egy kupicát. – Jókat mondasz… – Megitta a rumot. – Ez is nagyon jó…

– Arra is gondoltam, mikor találkoztam ezzel a lánnyal, neked olyan kevés elég… És ez így van jól… Belelátsz, belehevítesz másokba olyan kiragyogásokat, melyek talán nincsenek is bennük… Szalma, papírszelet, női láng, elveszett gyöngédség… Minden lángra gyúl… Ez csodálatos adottság. Valóban gyógyító erő… De az erő fogy… A te múltad is összeroppan magad mögött, mint egy napmáglya. Nekem könnyű. Én téged szeretlek, amíg élek. Amíg élsz.

 

Hajnalban rosszul lett az orvos. A lépcsőkorlátba kapaszkodott.

– Edit! Edit! – azt kiabálta.

A mentők az István Kórházba szállították – szívinfarktussal.

Műanyag rolók voltak az ablakon. Egy teljesen lesötétített dobozban – vékony csíkok. Nem világosodik. Visszahull az ember a sötét dobozba.

Műanyag rolók… Nincs a sötétben semmi. Az agy, mint egy önmagával átitatott szivacs, saját nedveit érzi. Mintha ott forrna. Bent, egyenletes rotyogással. Rotyog az agy. Bugyborékol. Nedves az egész doboz.

Műanyag rolók… Vékony vonalak, nem világosodik. Hogy ki találta ezt ki? Csíkok, csíkok… Tömlő az egész test. Test? Visszahullani a sötét dobozba.

Reszel a száj… Brrr… de undorító!

Megmozdulni… Milyen világosak a műanyag rolók! Milyen élesek! Nem… Nem kell. Visszahullani! Vissza…

Csak meg nem mozdulni! A test… jaj… a test undor… „Ez az én testem…” Mosolyogni való. „Ez nem az én testem…”

„Gőgös Gúnár Gedeon…” „Gőgös Gúnár Gedeon…” Csak nem öklendezni, csak nem öklendezni! Jaj… Világoskék könyv. Libák. Libanyakak, hosszú libanyakak…

Valaki lélegzik a szobában. Fújtat. Érezni a levegő kiszorulását a rossz szitán… Rezeg a szita… Beleütközik a szitába a levegő. Átszűrni sem lehet. Átpréselni sem lehet. Milyen hangosan nyöszörög! Hörög a szita… Ilyen közel! Nincs fény. Sötétkék lepedő lebeg itt. Át kell passzírozni a szitán a levegőt… Mint a paradicsomlé. Csöpög, csöpög… Rákövesedett fogak. Csak ki ne folyjon a nyál… Köpni. Köpni… Kicsurgatni.

Világos lécek. Műanyag rolók…

Nem! Mintha az agyra boríthatnánk a szemhéjat… Letakarni! Letakarni az egészet! Mintha az agy mögött hunyódna le a szemhéj. Érezni, ahogy a koponyacsontokon belül lezárul. Vége.

Ez a kék folt? Világoskék folt. Fekete csíkkal… Kivillan… Combok. Két női comb. Világoskék folt. Combok.

Hú, de szúr! A láb sarka. Szúr. Egy ponton valami nyomja a sarkat. Éget, mint a tű. Semmi, semmi… semmi ne legyen! Semmi.

Világos van. Agyfénykép: vonalak. A balatonfüredi mozi. Rengeteg filmkép van a kirakatban. Két indián birkózik, nem két indián… Egy verejtékes, fehér arcú és egy indián… Arcuk közel egymáshoz. Kés a kézben. Éle fölfelé… Ez összeveszést jelent… A kirakatüvegben egy prémbundás, hegyes állú férfi tükröződik. – Nem akar moziba jönni? – Kés van a kezében. Fölfele fordítva az éle…

Márványasztalok. Hátradőlve olvasnak az emberek. Kisváros ez, hiába… Ütődöttek, idétlenek az arcok. Igyekeznek… igyekeznek… Nyomorviskók a villapaloták mellé ragasztva. Két piszkos öreg kinéz, fejükön fez. Fehér, kupolás fez… Mennyire piszkosak! Kátránypapír van a kezükre borítva. Ez az a rettenetes szag. Kátránypapír… Égett hús szaga, kátránypapír… Milyen büdös ez a két öreg! Apa! A fehér fezben! Apa… Hogy vigyorog! Nem látja, milyen idétlenek és szegények? Integet a temetési menetnek… az emberek a vállukon viszik a koporsót. Megállnak a hídnál… Leteszik a koporsót, hajlonganak… Apa benyúl a kék foltok közé… Szégyen. Halottak vagyunk pedig.

Szarajevóban megölték Ferenc Ferdinándot… Megy a kocsiban… Kipakolták a beleit, kifordították az egész belső részét. Harangzúgásra vették ki a belső részeit… Mint a hentesek. Edit meg ott mosolyog! Edit… föl van tűzve a haja… milyen undorító… Beleszeretett Ferenc Ferdinándba… Tudni lehetett – neki Ferenc Ferdinánd kellett… Ápolónőruhában, hogy röhög!

Nem, ezt a szagot nem lehet kibírni! Égett hús… kátrány. De milyen világos van! A műanyag rolók! Jaj! Fölkelni! Ablak. Széthúzták a rolókat. A kezem… erek… ízületek… „Ez az én testem…”

Ez a víz, ez remek! Tempózni… Úszni. A parton kis alakok bolyonganak. És ez a nevetséges épület? Sárga, sárga… elmegyógyintézet. Dehogy! Legyezőépítmény, sokkal modernebb… Úszni… És mért fáj a vállam? Ez rettenetes! Egy tempót sem bír az ember tenni! Leszakad a váll!

Kék folt. Ezek női combok, nem vitás. Meg kellett volna halni.

– Jobban lesz, doktor úr…

Az agyra húzódik a szemhéj… elaludni…

Sötét doboz.

Megint a kék folt. A lába között. Milyen fényes a reggel! Valaki mozog. Milyen gyors! Hova hajol, meddig hajol?

– Ugye, jobban érzi magát?

Duruzsolnak, duruzsolnak…

– Na, azért ne nagyon mozogjon… – A kéz végigsimítja a homlokomat. Edit… Egy gyűrű koppan a homlokomon. Mért üti a homlokomat? És… Nem tudok megmozdulni. Egybe van kötve a testem valami szerkezettel… Csövek. Mi ez a szita? Lélegzet. Én szitálok? Az orromat hagyják szabadon!

Megint Szarajevó… Rajtam röhög az egész város… Ki vagyok terítve, ki vagyok belezve… Alain Delon kezében kés? A kés élire van állítva, egy indián fekszik vele szemben…

– Na, majdnem bekrepált a doktor úr… Csak azért mondom, hogy jobban van…

– Éva…

– Nem Éva vagyok, hanem Bea, de mindegy… Éva az éjszakás. Most már elég a szenvedésből… Kivesszük a csöveket, és tessék élni… Egy ilyen rendes ember csak nem hagyhatja annyira el magát, hogy meghaljon! Az egész világ magáért aggódik, maga meg nem akar nekiveselkedni… Hogy néz ez ki? Ide az ágytálat! Ilyet se láttam! Ahelyett hogy örülne, hogy él, nem mer beszarni. Hát miért vagyunk mi itt? Látszik, hogy nagyon sajnálja a nővéreket… Nekünk ez a munkánk. Sokkal több bajt okoz azzal, hogy ágytálazik! Nem tud annyira rosszul lenni, hogy beengedje a lepedőre? Nézze ezt a reggelt. Széthúztam a rolót. Decemberben ilyen napfény! Biztos a maga tiszteletére… Nem érdekel a maga feneke, adja már ide az ágytálat… Láthatja: él. És ez a legfontosabb. Lélegezni, élni… reggel van, gyönyörű a hó… Persze olyan hideg, hogy befagyott a micsodám, mikor bejöttem. Mikor ötkor csörgött az a kurva óra, azt mondtam – nem. Nem bírok fölkelni. De mégis itt vagyok. Láthatja! Maga miatt!

Szoba. Világos nappal. A műanyag rolókon besugárzik a nap. Ez meg csak itt járkál. Ez az a nő…

– Kikapcsoljuk. Az adjunktus úr azt mondta, ma már kikapcsoljuk! Tessék élni… Délben levest hozok, arra számítson! Akkor nyüszíthet. Egy tojást beleverek, olyan lesz, mint a híg arany. Azt megszlopálja. Most meg vesse szét végre a kezeit, mint a csecsemők. Úgy… Mit van úgy beijedve? Itt vagyok, ne féljen…

És kiment.

Csermely látta magát a szobában. A műanyag rolók virítottak a napfényben. A paplanon éles csíkok rajzolódtak ki. Aha! Ez az ő lélegzése! Mintha szűrőn át hallatszana… Elhomályosult előtte a világ – olyannak érezte magát, mint egy végleg elhasznált tüdőt, amiből Kecskeméten pacalt csináltak… Phuj! Pejsli… Dögszag, lebenyek…

„Megaláztatás – ez visszhangzott az agyában, mint egy rendíthetetlen verssor. – Kimúlni… – Érezte a testét, most újra, éber világossággal, ez a szúrás a sarkában… aha… még a pigmentek is fájnak… Lehúz a test… Inget kell cserélnem, ez a bűz belőlem árad… Mint egy középpontból, belőlem árad… Nem bírom szagolni magamat…” Öklendezni kezdett; klukk-klukk… Visszafogni!

Az ápolónő jött be.

– Na. Ezért hagytam magára. Egy percre se lehet egyedül hagyni! Mit öklendezik? Nincs magában semmi!

Törölgették a pofáját.

– Inkább kimúlni… Ez a tömlő… Ettől nem lehet megszabadulni? Rám rogy az egész testem…

Sötét.

Aztán a műanyag rolók sormintája élesen.

– Ne haragudjon…

– Én ne haragudjak? Jópofa… Elég későn jöttem. De a tizenkettesben van egy ember a menetben… át kellett mennem hozzá… És fiatal. Hogy hogy murdelhet meg egy ilyen gyerek? Pedig meg fog… Akár hiszi, akár nem, beugrottam a Teréz-templomba, elrebegtem egy imát, mert egy kicsit előbb jöttem… Fölösleges. Csak sajnálom. Parasztsrác Zalából… Azt hiszem, ismertem a nővérét… Na, szedje össze magát. Maga túl van.

Homályos szoba. Csak ez a kék bugyi hajladozik előtte. Egyszerű combok. Ez az a kék folt…

– Itt a leves. Ha ezt nem issza meg, én agyonvágom.

Csermely a csövön át szippantgatott. Mintha ezüstólommal töltötték volna meg a mellkasát. Jaj! Még… A körmei épp hogy le vannak vágva, hold alakúra… A test színét fölvették, de nem vörösek… Tartja a csészét… Élesen be vannak vágva, ívesen, de nem gyökérig… Sehol egy fehér folt, csak a rózsaszínű körmök.

– Na. Ennyi volt az egész. Nem akar élni?

Csermely fölnézett, csak egy foltot látott – a szemek égtek benne, mint a sötét golyók.

– Elég könnyű meghalni… – ezt nyöszörögte.

– Igen? Akkor mért nem halt meg? Utólag könnyű ezt mondani.

Hajladozás. Kék, kék… A meleg leves bennem áll.

– Tudja…

– Tudom. Most pihenjen. Majd aztán megtudom, amit kell. – És kiment.

Csermely látta a szobát. Műanyag rolók – december – indokolatlanul tiszta fény – ólomsúlynyi könnyű paplan.

Elváltozott a keze feje. A bőr színe. – Megvagyok. Élek. Ez a legfontosabb. – Piros foltok, hámló bőrdarabkák. Savanyú test. Az egész – savanyú. Nem is a szaga – az érzete. Öreg, kihasznált test. Ágált az öregség ellen. Nem a halál ellen, az valami szellő – megmenekülhetetlenül elébe állt a test. Megtapintotta a szemgödrében levő kis szemölcsöt – húsz éve nő, nem lehet visszafejleszteni. A test. A hálóing válla alatt barnásuló szeplőfoltok – nem az a baj, hogy nem halt meg, hanem hogy öregszik.

– Kudarc. Ez a lényege… Hiába akart ő… csodákat… Anya… Apa…

Akkor le volt bombázva az egész vidék… Háború után. A torkában lüktetett a szíve… Most ez a nő. A nő azt mondta, nincs lakása, jó lesz itt az oszlopon… Itt, a hatodik kerületben. A Teréz-templom mellett, egy öt métermázsa kövön… A lány hanyatt dőlt. Állig húzta a szoknyáját… Fekete haján csillogott a lámpafény. – Rendben van, rendben van, csak csináld, mert jönnek a hekusok… – Bemenet. Szorul… A lebombázott falak meredtek az éjszakai égre. – Még b….i sem tudsz, kicsikém? Pedig szeretlek. Na jól van. Elég volt. Szombaton gyere, ugyanide, mert rendes fickó vagy. Még egyszer ingyen megcsináljuk.

Budapestet megint bombázták.

Égett a Gumigyár. Az ideiglenes kialakított házibunkerban, ásók meg kapák közt várták a becsapódásokat.

És a test hogy elváltozik! Hogy meghal! Ellepi a ránc, a könnyű zsírosodás…

Akkor együtt volt a család. Most meg… Még jó, hogy nem a Jánosba szállították, ott haltak meg a szülei… Hihetetlen. Elképzelhetetlen. Talán jobb, ha az ember szülei idejében meghalnak. Most itt, a kiterített ágyon azt érezte, hiába nőtt fel, hiába negyvenöt, a család kiveszett körüle… Eleinte azt hitte, felnőtt ember, apja meghalt, rendesen, zöld csövekkel az orrlyukában, majd kibírja… Járt az anyjához, hogy az életben maradjon, vitte az ételt, a csirkét, a tartárszószt… de az anyja nem akart élni. Négy évig húzta – így kell meghalni. Azt hitte, hogy majd az egész család egyszerre kipusztul, nem kell külön életben maradnia… Most meg… Mindenki egyedül hal meg. Ez nyilvánvaló. Nem lehet égbe röpülni egy egész családnak…

Megöregedni… Milyen nehéz ez a paplan…

– Én még ilyet nem láttam… Ha nem hagyja magát mosdatni, akkor csinálja maga… Nekem erre nincs időm. Most már meggyógyult. Itt vannak a rokonai…

Csermely utánaszólt:

– Tudja… a maga bugyija tartott életben… Kék bugyija van, nem? Világoskék.

– Sötétkék, de mindegy. Fekete csíkkal. Ez az alapszínem. Ha nem tetszik, ne nézze.

– De épp ezt akartam mondani…

– Nem figyelhetek a betegek színkultúrájára… Örülök, ha hajnali ötkor magamra rántok valamit! És ne a bugyimat nézegesse, hanem a lázmérőt! És egye meg azt a kis húst. Az kell magának! Maga elpusztult volna nélkülem! Most nagylegény, hogy jönnek a rokonok… Most már helyén van. A doktor úr. Nem kell meghalni, ne féljen!

Csermely nézte a lányt, az éles száj alatt erőszakos, kedves vonás húzódott, a felső ajka fölött meg leheletnyi pihebajusz. Kivitte a kacsát, mintha a hercegségében lett volna megsértve.

Filla doktor jött be.

– Na… Ez van. Neked nem kell magyaráznom… Most már egyenesbe jössz… Nem ez a baj… Az Öreget nem lehet átverni. Azt mondja, ez nem természetes rosszullét.

– Mit mond?

– Nem nyugszik bele… – A fiatal orvos ide-oda nézett. Kopasz fején csillogtak a verejtékcsöppek. – Mit ettél aznap este?

– Mit ettem volna? Csirkét… Levest…

– Én nem tehetek róla. Örülünk, hogy élsz. De ő ezt természetellenesnek találja…

– Hogy élek?

– Ne hülyéskedj! Ő ezt valami méregre fogja. Neked nem volt bajod a szíveddel…

– Nem.

– Nahát. Nem ittál valamit, vagy… gyógyszert vettél be?

– Kubai rumot ittam.

– Honnan volt?

– Kaptam…

– Na, azt megvizsgáljuk. Az Öreg dühöng. Nem hisz a szívinfarktusodban… Szívspecialista. Kubai rum? Otthon van?

– Ne hülyéskedjetek! Örülök, hogy életben vagyok…

– Mi is. Ne nekem magyarázd, hanem az Öregnek…

 

Bea mesélt.

Az orvos félálomban hallgatta.

– Mindig egyedül voltam, az az igazság… Már otthon is, a faluban. A nővérem egészen másfajta volt. Tartotta magát. Elvégezni, mindent elvégezni… Tanult is, kitartóan. Pedagógus akart lenni, az is lett. Rendes ember, csak nem tudom magamat megértetni. Rajtam meg nem fogott a jó szó. De csak agyonbeszélem itt magát, pedig pihennie kéne… – Megigazította a párnáját. Az orvos ingatta a fejét.

– Én magam kértem – mondta halkan. Félhomály volt, a kórház már elcsendesedett. Azt akarta, csak zakatoljanak az agyában a távoli mondatok. Bea… Ez az ápolónő. Minden sors azonos. Most úgy tetszett, egyik sors a másik után: csalódtam, kiábrándultam, beleszerettem, kiszerettem… A lány szája egészen közel mozgott, íves ajkai fölött alig látható sötét pihebajusz. Saci is ilyen lány volt. Csak gyámoltalanabb. Ez kivágja magát. Ezt nem kell félteni. Most mégis mennyire jó, hogy itt duruzsol mellette. Nem fáradt. Sose fáradt. Persze, ő sem volt sosem fáradt. Aztán most…

– Idősebb volt az a férfi, akibe beleszerettem. A szomszéd városban dolgozott mérnökként egy gyárban. Eleinte azt hittem, a mennyországban vagyok. Pedig a pokolban voltam… Nem is tudom, mi a jobb, ha egy fiatal lány egyáltalán nem ismeri a szerelmet, vagy ha nagyon is megismeri… Az az igazság, a magam korabeliekkel nem tudtam mit kezdeni. Nem is lehet. Maga is láthatja. Maga aztán igazán ismeri az embereket. Jó lehet ennyire ismerni az embereket. Hiába ingatja a fejét… Én annyira tisztelem. Azt, ha tudnak az emberről, mindent… Maga előtt másképp is mozgok, úgy érzem. Mindig érzem, ahogy figyel. És nem vesztem el a biztonságomat. Inkább jól érzem magam… – Bea nevetett, aztán mintha elszégyellte volna magát. – Marhaságokat beszélek. De már mindent összehordok, csak hogy eltereljem a figyelmét magáról. Szóval, maga is ismeri ezeket a fiatalokat… A fiúkra értem. Nem beszélnek. Nem is tudnak beszélni. Fölényeskednek. Vagy durváskodnak, mintha az lenne egyedül a világon. Tudja… valahogy, ahogy az emberhez nyúlnak, még az is durva. Na nem mintha a monte-carlói fesztiválra vágynék, de ne tépjék szét a melltartómat. Nem igaz?

Az orvos mosolyogni próbált. Élet… Ellengett a szobából. Most, hogy a lány mesélt, olyan közelinek és forrónak tetszett az élet, ami kiszalad a lába alól. Ez a primitív szöveg olyan volt, mint valami piac. Belesajdult. Sajnálni kezdte magát, aztán erőnek erejével elhessegette magától ezt a piszok és gyáva érzést. Hallotta a lány hangját, de már nem is értette. Élet… Visszafordítani. Jóvátenni… Még egyszer… kimenni a piacra. Néha péntek délután, ha Edit nem tudott bevásárolni, ő ugrott el, ellógott az utóbbi időben a kórházból a Fény utcai piacra. Nem is tudta, mit keres, elég nevetséges volt, ahogy vászonszatyrával az árusok közt himbálózott. Szólongatták az öreg nénik, ezt vegye, azt vegye. Kis sorsok gubbaszkodtak a télies hidegben – sárgarépát, fokhagymát, céklát, vöröskáposztát, frissen gyúrt tésztát árultak nejlonzacskóban, meg zellert, aranylemezű hagymát – versenyeztek a hivatásos árusokkal, akik nagy standjuk dölyfös rendjében, az árusi hatalom birtokában rekeszről rekeszre mutogatták fényes, jól lemosott áruikat. Még padlizsánt is árultak, egyszer haza is vitt – kirántották, hogy jobb, mint a rántott csirke, nem volt jobb, de padlizsán volt. Ő a rántott tök ízét kereste – anyja sütött neki olcsó krumplival –, mennyeinek emlékezte. Vissza, vissza… Mindig valamit keresni, ami már elmúlt, ami tökéletes volt, ami már nem ismételhető… Anya sem. Anya meghalt. Anya egyszerűen életben tarthatatlan volt apa halála után – orvosok gárdája vette körül, de ő ösztönösen kicsúszott a kezük közül: nem akart élni. Sokszor nem tudják az orvosok a halál okát. Finom organikus, vegyi, élettani elváltozásokban keresik az okokat, de csak lélektani ok van: nem kell az élet. Föladni! Belülről. Mert anyja boldogtalan volt, folyamatosan, hogy apja meghalt. Undorodott az emberektől, a kontaktustól, még az unokáitól is. Nem kellett neki az élet. Pedig a rántott tök…

A piac! Ezért kell élni?

A piac földszinti részén volt a halsütő. Keszegeket sütöttek, később szálka nélküli tengeri halakat. Ott volt az élet. Még a kalapját is levette ilyenkor, az álló polc aljába tette és magában lakmározott. Mint egy áldozatot, úgy végezte el: a fehér, omlós halhús szavatolta a délutánt. Milyen piszokság, hogy anya meghalt, és ő itt van – nélküle.

– Nehogy azt higgye, hogy meg kellett erőszakolni! Dehogy! Magam is akartam. De… mégis. Merthogy nős volt az a mérnök, a kisváros szállodájába mentünk fel. Egy pillanatig azt éreztem, ahogy bementünk a hallba, mindenki ismer engem, és tudja, mért jövök ide ezzel a kopaszodó férfival. Mert kopaszodott, de nekem az is tetszett. Tudja, mi fogott meg benne? Nem is a külseje, azt gondolhatja. Hanem ahogy a poharát fölemelte, ahogy beszélt a pincérrel… Kész, felnőtt, befejezett ember módján… Ahogy a munkájáról beszélt. Mintha teljesen egyenrangú lennék vele. Tényleg úgy kezelt! Nem sokat értettem a politikából, de azt éreztem, őt nagyon érdekli. Hitt benne. Talán igaza volt… Olyan okosakat tudott mondani… A háborúról… Hitlerről… a demokráciáról. Azt mondta, akárhány hibája lehet ennek a rendszernek: csak így lehet élni. Ő is sokszor megütközött egy-egy nyavalyán, de hitt! Oly jó, ha valaki hisz! Fényképeket mutogatott a régi kormányokról. Ahogy sujtásban, mentében, díszmagyarban álltak a beiktatásnál. A huszadik században, hátuk mögött a földbirtokok ezer holdjaival. Miközben a világban repülőket gyártottak, a legmodernebb harckocsikkal harcoltak. Bábország – azt mondta. Báb-Magyarország. Hogy negyvenötben erről az ezüstökkel, porcelánokkal, sült csirkékkel teli asztalról le kellett rántani az abroszt. Le, a földre! Mindent elölről kezdeni! Valami alapvető Magyarországnak el kellett pusztulnia… A kényeskedő, hajlongó Magyarországnak. Persze hogy az övé lettem. Talán nem is a szüzességem járt az eszemben, hanem Magyarország. Vele tudtam volna élni…

A piacon aztán mindent összevásárolt. Mindenféle túlzó ötletet. Mint egy fogadásra, noha nem járt hozzájuk senki ebédre, legföljebb néha a gyerekek. Zúzát vett, meg kelkáposztát. Edit megcsinálta zúzapörköltnek és lágy főzeléknek. Malacköröm. Enyves lett a paprikás lében. A kiskacsákat csak játékból vette meg: Edit megfőzte előbb levesnek, aztán vörösbarnára sütötte, persze megtöltve, a töltelékben tojás, gomba, apróra vágott füstölt tarja sütkérezett: még jó, hogy az unokaöccse, Zsiga megkóstolta. Zsiga. Zsiga gyerek. Jaj, még annyi mindent el kellene intéznie, nem itt meghalni! Zsiga gyerek, a bátyja fia… talán az egyetlen, akire számítani lehet. A gyerekeire nem. Azok csak szeretik – az kevés. Ide bizalom kell. Zsiga. Őrá rá lehet hagyni az egész lehetetlen élethagyatékot. Hol lehet Zsiga?

Nem kell meghalni. A piacon lehet kapni vöröskáposztát. Meg az a hatalmas pulyka! – Kicsit kérek. – Az lesz ez, kérem szépen, ennél kisebbet már nem adhatok. Két kiló nyolcvan a legkisebb. – A legkisebb pulyka? – Igen. Mért, azt tetszett gondolni, hogy ez denevér? – Persze megvette ijedtében, Edit meg csodát művelt belőle. Mint mindenből. Az aprólékot megfőzte – pulykaleves. Azt úgy kellett enni, hogy az aranyló leves alá tejföllel összekevert tojássárgát helyeztek, arra zúdították a forró lét. Pikáns, mattsárga, erős. Főtt pulykaszárny, nyak – tormával. A többi törmeléket pörköltnek csinálta meg Edit. Abból nem is tudtak enni, csak harmadnap. A pulyka melléből Edit tizennégy szeletet rántott ki. Mint a vaj. Omló, színtiszta, vegetatív béke. Na és a combokat, sűrű locsolások közepette rézvörösre sütötték, némi borral. Ez volt a két kiló nyolcvanas, szelíd étek. Az orvost elöntötte a forróság, mintha az anyagcsere játéka a homlokára verejtékezett volna. Belezsírosodott az élet gondolataiba. Meg kell halni?

– Nem mehetett sokáig, gondolhatja… Nős volt. És becsületes. Sokszor arra gondolok, jobb lenne, ha az emberek nem lennének becsületesek. Ordítani tudtam volna a magánytól. Nézze ezt a kezet… Nem tudom, szép-e… harapott. Harapta a kezemet, hogy ne hagyjuk abba. Fölvérezte a bőrt. Nem nagyon tudtam ellenállni… Tudja, ha ennyivel idősebb a szeretőnk… mi meg gyerekek vagyunk… olyan ez, mintha az apánk lenne, a bátyánk, a mindenesünk… Örülhet, ha nem szeretett bele valamelyik fiatal betegébe. Nem maga miatt. Maguk kiheverik. Mint egy ilyen infarktust. Maga is kiheveri. Látom. De a másik nem! Egyrészt a mennyországba lép be. Már csak azért is, mert az a bizonyos, okos, felnőtt másik fél – mindent tud. Mármint a világról, a politikáról, a megtapasztalt élet hebehurgyaságairól. Ja, a politika. Persze. Nekem csak elég volt, hogy testforróságába temetkezzem, de neki nem. Úgy látszik, egy férfinak sosem elég a szeretkezés. Hallott már ilyet? Várjon, adok egy kis teát…

Bea átfogta a férfi testét, fölültette, teát kortyoltatott vele. Az orvos érezte fejével a fiatal lány mellét, ahogy magához szorítja. Körülvette a test valósága, mint az élet alattomos, de mégis tiszta öve. Fölötte a nyílt, nedves fogsor: hirtelen szerette volna eltaszítani, mint egy szemérmetlen, meleg békát, mely körülöleli a mindennapok ostoba forróságával. Marian jutott az eszébe. Marian hiábavalósága, elkapatott szeretkezéseik végletessége. Nemcsak a teste aljas, de a lelke is: Marian neki csak morfium, mely elodázza a tiszta döntéseket… forróság, mint ez a fejét melléhez szorító Bea-nő; hirtelen arra gondolt, mások milyen nagyszerűen túlteszik magukat ezeken a fals szeretkezéseken, ő meg gyötrődik; de aztán eszébe ötlött, hogy Marian ott, a dughelyen csak élete egyik csapdája; a túlfűtött szeretkezések elektromos kioldása: Marian őt nem érdekli; Marian olyan, amilyen; elveszett vagy kallódó testbábu; valójában ő Marian elesettségét fojtogató kamrába zárja: nemhogy meggyógyítaná a szeretetével, hanem belerántja egy folyamatos, kölnivel átitatott pusztulásba; Marian azt hiszi, hogy őneki személyes sors, miközben öngyilkosságait fontolgatva gépeli a lektori jelentéseket; csak visszatartja Mariant a szembenézés öngyilkos vagy megtisztító pillanataitól („Mégsem hagyhatom el” mentegetőzéssel); Marian egy szobakurva, akinek ő az önzetlen stricije: nem másnak árulja, magának; Mariannal becsapja magát és Mariant; fülledt semmit teremt köré a szerelem ürügyén… Saci. Saci ajánlotta. Saci hozta. Saci most Kanadából… Saci, aki… Saci. Saci hogy lelkesedett Marianért… Mint egy átkötő epizódfiguráért, Saci próbája… hogy ő az érinthetetlenül tiszta gyógyász: milyen kis csapda… Fizikai érzékek csapdája… Marian ordító érzékisége a betegségbe és elhagyatottságba bugyolálva… Ugye, az övé sem leszel? Pedig ez a Marian igazi nő… ennek a nyaka, a válla, a bő mellei, a testi intelligenciája… (Testi intelligencia… mennyit magyarázott erről Sacinak öntudatlanul, hogy életre, gyógyulásra ébressze… kitalált fogalom: Sacin meg az látszott: hiába küszködök, nekem ilyen nincs; ő meg egész elméletet faragott arról, hogy a test magában is, fizikailag lehet intelligens, szerelemre, fogékonyságra, perzselésre, inspirációra, mozdulatokra intelligens, nem az agy, nem az én adalékaiból, hanem az elengedett ösztönök vérbő játékából intelligens…) Marian orrszaggató kölnije… szájlehelete…

Szerettem én Sacit?

Hirtelen rettenetes szorítást érzett.

Szerettem – mint valakit? Mint egy valakit? Mint egy nőt? Mint egy embert? Badarság… Gyerek volt… Meg kellett menteni…

Bea forróságát érezte. A lány itatta. Jobb karjával a mellkasát fogta át, mind az öt ujját érezte. A nyitott hálóingen kicsit becsúsztak a lány ujjai, közvetlen közelről látta finom holdú körmeit. Hirtelen fölült, mintegy lerázva magáról a lány kezét.

– Bea… Volna egy nagy kérésem… Írnék pár sort valakinek… Szeretném, ha föladná…

– Ne nevettesse ki magát. Ez az a nagy kérés? – Két kezébe fogta a fejét, mint egy fodrásznő. Talán végig is simította a halántékát. – Úgy látom, jobban van. És ez a legfontosabb. Úgyis írok anyáméknak, hogy megismertem egy nagybeteg orvost, aki nem tud beteg lenni, akinek nincs dramaturgiája a szerelemhez, akinek lópikula a fenekébe…

Bea egy pillanatra a fejére hajtotta az arcát. Aztán elvette tőle a teát.

– No, hol az a dicső levél?

 

„Marian!

Befejeztem. Az életet is majdnem, de ez mellékes. Nem a halálba térő jámbor lelke szól belőlem, hanem egy okos végpont. Infarktusom – elülső lebenyi – nem súlyos; ebből szépen gyógyulok.

Nem kell erről beszélni. Csak fájdalmas. Valami volt, ami nem lesz, nem lehet.

Elbúcsúzom:

Csermely”

 

Bea azt mondta:

– Na, így kerültem föl Pestre. Persze hogy semmibe vettem a kis nyikhajok közeledését… No, nem ezért járok a Teréz-templomba… Nem vagyok vallásos. Isten látja lelkem. Reggel becsületesen fölkelek, szolgálat ez. Azt hiszi, nem akart minden orvos levenni a lábamról? Még ez a nyavalyás Filla is… Pedig nem vagyok rút. De én a lelki szerelmet szeretem. Kiküzdettem magamnak egy kis garzont, de abban minden van. Meg csizmám van, bőrsapkám, olyan homlokba húzós… Nem várok senkire. Nem fárasztom? És fiatal vagyok. Várjon, csöngetnek valahol.

Bea kiment.

Az orvos maga maradt.

A fénycsíkos rolók…

– Még egyszer élni… Csak úgy, egyszerűen… Menni az utcán.

Vasárnap van.

Reggel szabad az ember. Beül a kocsiba, lesuhan az utcán, ott, ahol a város van. Éppen csak egy negyedórára… Nincs forgalom. Az utak magukban ásítanak, nem tülekednek az alattomos kis hangyaautók, a járművek pribékei. A busz is milyen tisztességes ilyenkor! Utálta az autóját, az az igazság. Benn ülni egy bádogdobozban, egy műlakásban, végleg elzárva az emberektől. Odakötözve a biztonsági övvel: eléggé nevetséges. Mint egy ócska, verdeső madár a kalickában. Az emberek kinn úsznak el az utcákon. Jóformán már az utakat, kirakatokat, tereket sem ismeri, csak a parkolást a járdaszegélyen.

De így vasárnap lesuhan a busz, végig a fasoron, be a Moszkva térig… Emberek a buszon: öregek, kisuvickolt arccal, fiatalok, fázósan összehúzódzkodva, asszonyok ünnepi kalapban.

A levegő erős, szeszes, mintha tavasz lenne. Kitágul a világ. A Moszkva tér, mint egy nagy hemzsegő hangyaboly, a világ központja. Pedig csak egy kis tér… Mégis… ide megérkezni. A posta egyig nyitva van – az aulában újságokat lehet vásárolni. Gyakran elnézte az embereket, ahogy a színes lapokat megveszik: mindegyiknek megvan a maga összeállítása: Élet és Tudomány, Népszabadság, Füles, Horgászlap. Vagy Nők Lapja, Film-Színház, Ország-Világ, Magyarország. Mit várnak az emberek ezektől a vasárnapi újságoktól? Semmit, sokszor semmit – a híreket már hallották a rádióban, a fontosabb eseményeket már látták a tévében –, mit akarhatnak? Mégis hónuk alá fogják: ez a vasárnap. Majd délután beleolvasnak a lapokba, megtudnak valamit – azt remélik talán –, amitől boldogra változik az élet. Bizonyára mindenki egy hírt keres, apró betűs hírt, vagy elrejtve a külföldi tudósításokba: a nevét akarja olvasni. Igen. X. Y. Ezt kutatja vasárnapokon, ezer oldalakon át, egy személyes hírt. Csak egy-két sort. X. Y. számára megvan a megoldás. X. Y. boldogsága, innen tíz méterre… Egy postaládában. Na igen. Mindenki ilyen hírre vágyik. A vasárnapi újságban, elrejtve.

Itt szokott állni a két gyerek. Nyavalyás kis télikabátjukban, didergő, vékony lábakkal, befelé fordított lábfejekkel. Kesztyű – otthon. Kesztyű csak gond. Vörös kezek. Óvatos, félszeg mosolyok… Egy távoli apának ilyen jár.

Az automatában csoda-rossz száraz zsemléket kapni, köztük papírvékony szalámiszeletek vagy görnyedtre sütött rántottszelet-vakarcs. De… a gép nagy handabandával odaszállítja a kis üvegajtó elé: varázslat. Mindennél jobb egy ilyen nyomorék szendvics. Földöntúli arccal rágják. Aztán még egy forró kakaót. A pohár – fehér műanyagból – lebukfencezik a magasból, és – magától! – megtelik forró kakaóval. Ez mennyei. Ezért érdemes élni.

A tér házai ildomos rendben állnak. Földszintesek, háromemeletesek, modernebbek, régebbiek. Ez mégis a tér: kiindulópontja a világegyetemnek.

Aztán csak nekilódulnak a magas utaknak. Egyik jobbról, másik balról, kezüket fogja, ahogy áthaladnak a síneken, aztán le a posta mellett, a Csaba utcán föl…

Minden vasárnap.

Ilyenkor minden kis bazárkirakat új, ilyenkor elmúlik mögülük a század a maga nyüzsgésével, tömegével: hárman vannak, mennek. Cél nélkül. Egyik utca, másik utca. Végig a Szabadság-hegy oldalaiban vagy a Virányoson. Minden házban valami emberi történet él, főznek, veszekszenek, hadonásznak, énekelnek is. Szól a rádió. Porolnak. Isznak. Élnek – fesztelenül.

Bea visszajött.

– Na, itt is vagyok. Min töri a fejét? Na! Csak ingatja a kobakját. Úgyse mondja meg, látom. Nem is ezért kérdezem. Mit mondhatna maga nekem? Nehogy azt higgye, hogy áltatom magam. Pontosan és világosan tudom, hogy nem tartozik rám. Csak eszi, eszi magát, pedig meg kell gyógyulnia. Persze, igaza van. Úgyse tud más segíteni az emberen. De én azért fecsegek. Mondjam még?

Az orvos bólintott.

– Örülök, hogy kibeszélhetem magamból. Mert aztán én helyrejövök. Csak egy kis idő kell. Egy kis gonosz idő. Na. Szóval azt mondta az én mérnököm – én meg csak fülig szerelmesen hallgattam –, hogy mi sosem érthetjük meg egymást. Hogy az ő korosztályának egyetlen nagy élménye a háború volt. Én hiába olvasom a történelemkönyvekben vagy hadi leírásokban a második világháborút. Az csak betű. Ő is egész kis gyerek volt, de átélte. Volt egy gonosz elmélete. Hogy háború nélkül elsatnyul a világ. Bömbölni tudtam volna. Hogy persze, most nem lehet háború, már csak az atombomba miatt sem, de a háború, ha részleteiben borzalmas is, egészében gyönyörű. Ekkor már tudtam, hogy otthagyom. Vagyis hogy szakítunk. Nem mintha én éppen a helyi békemozgalom klubjaiba járnék, de észrevettem benne valami szadista vonást. Na, be is igazolódott, mondtam a kezemet… Hogy a háború gyönyörű! Ilyen marhaságot! Őt a bombázás elől valami Vas megyei faluba vitték, aztán az angol meg az amerikai bombázók, a Liberátorok ott húztak el a fejük felett, tízezer méter magasban, egyenletesen zümmögve, ezüst csíkban… Úgy beszélt arról, mint valami költeményről. Utólag sokat törtem a fejemet, arra jöttem rá, hogy félelmében látta olyan borzasztó szépnek azokat a bombázókat. Utólag már könnyű rájönni a dolgokra. Sokat tanultam tőle. Lényegében mindent. Én azelőtt senkivel sem beszéltem ilyenekről. Ő meg mintha delejezett volna. Nem is tudom, mi a jobb. Ha az ember annyira fölnéz valakire, hogy mindent elfogad, amit mond, vagy ha egyenrangú partnerek állnak szemben egymással? Ezt is mondta, persze. Hogy köztünk sosem lehet paritás. Én mindig valami irreálisan nagy embert látok benne, s nem küzdőtársat. Alárendeltem magam neki. Hát, ami azt illeti, tényleg alárendeltem… Na nem ezen nevetek, ne gondoljon csak valami disznóságot, hanem hogy azért nem is volt olyan aljas. Őszinte volt. Nyílt. Még ha rosszat mondott is.

De maga nem figyel. Persze nem is azért mondom. De annyira be van görcsölve magába. Nem baj, hogy ezt mondom? Ugye nem haragszik?

Az orvos ingatta a fejét.

– Na. Nézze a kezét! Hogy szorong! A mutató- és a középső ujja közé dugja a hüvelykujját. Mint egy gyerek. Ez a szorongás jele…

Az orvos elkalandozott. Megint a Virányoson járt, kézen fogva a gyerekekkel. Üde, nagy tavasz volt, ami épp hogy betört a télbe. Nem feszíteni… Ilyenkor vasárnap… minden megoldódik. Talán ő is egy személyes hírre várt egy újságban, hogy Csermely Ágoston boldog lesz… lehet… megoldódik… Ilyenkor vasárnap megoldódhat minden. Helyrezökkenhet. Amit a múlt elvétett. Mert azt érezte a mellkasán, mint egy nagy vaslemezt, hogy személyes, súlyos rétegek alatt fekszik. Megint alig kap levegőt… Nem tud kilábolni abból a fiatalságból, amit kapott… Mit fecseg ez a nő? A háborúból, igen, abból sem… Milyen gyönyörűnek látta ő is a Liberátorokat, a Balaton mellett, őt oda menekítették, ahogy áthúztak az ezüst tó fölött az ezüst bombázógépek… De aztán Pestet is agyonbombázták. Égett a Gumigyár. Fekete gomolyag szállt az égre, ők meg a fáspincében rettegtek, kapák, ásók között. A karácsonyfa, egy meztelen fenyő, ott döglött a sarokban. Rettegés, rettegés, agyig érő, meztelen rettegés. Kiverte a víz. Érezte, hogy valami puha ronggyal letörlik a mellkasát, ez a finom Bea-kéz biztosan, elalélt. Háború? A háború az emberben lakik, nem a harcmezőkön. Valahogy ő is részese a háborúnak, most iszonyú érzés fogta el. Valahogy erre nincs is magyarázat: de ő, igenis, mint ez a Bea pasasa, a háborús gyerekkor borzalmas szépségét akarta továbbélni. Továbbvinni. Ezt hintette el, akarva-akaratlan. Emlékszik, egyszer egy jó barát jött el hozzá tanácsot kérni, mert a felesége csalta. Vagy úgy gondolta, hogy csalja. Igen… Milyen nagyképű tanácsokat adott ő! Hogy prédikált! Hogy a szerelem nem béke. A szerelem dráma. Tessék szembenézni. Vagy szereti az asszonyt, és visszaszerzi, vagy szembenéz a lehetetlennel, és kidobja! Hogy a szerelem bizony harc. Küzdelem, gyötrődés, ellenszegülés, vágyakozás, hadakozás… Nevetséges!

Milyen nevetséges! Beléfészkelte a lelkébe magát a háború összes áttételes szorongása – és szorongást adott tovább az embereinek, nemhogy békét. Megint érezte a nagy nyomást a mellkasán, a vaslemezt. Le szerette volna dobni magáról.

Nem feszíteni! Még egyszer kimenni vasárnap a Virányosra, elengedve, szabadon… Beülni az eszpresszóba a gyerekekkel… a Ságváriba. Igen. Élni. A kis presszóban a magas szárú csizmába bújtatott, szép, vörös hajú kiszolgálónő hozza a gyerekeknek a tortát, a gesztenyeroládot, a franciakrémest, ő iszik egy kis vodkát… Eloldódni… Jaj! A vaslemez! Kibújni alóla, kibújni, lengeni a vasárnapi szélben, a Moszkva tér piszkos bűvöletében… élni… végigjönni a Szarvas úton… a gyerekeket fel kell nevelni!

Igen. Még húzni kell. Mindenképpen. Amíg a gyerekek révbe jutnak. Révbe? Valahová…

A gyerekek arca a presszóban… Még nincs dél… Még fúj a szél… még lehet nagyot lélegezni… Csak egyék a tortákat…

Nem feszíteni!

Járni, mint egy honpolgár. Aki az újságban azt a hírt várja…

– Nekünk elegünk van a háborúból. Az az igazság. Lehet, hogy nem ismerjük, ezért is kárhoztatnak minket. Akármilyen szépen mesélt az én mérnököm a háborúról, lassan rájöttem, annak a görcsében él. Persze én kicsi és gyámoltalan voltam ahhoz, hogy kiszabadítsam. Igen. Nem ismerjük a háborút. Nem is akarjuk. Lengedezni akarunk. Igen. Ez a mi generációnk. Talán ez volt a fő baj, hogy ezt is megmondtam neki. Mert így aztán hiába martuk egymást, mint a vadállatok az ágyban, két különböző lelki alkat nem tudta egymást kioltani. Érti, mire gondolok? Azzal vádolnak minket folyton, hogy nekünk annyira könnyű. Egyrészt nem annyira könnyű, mint önök gondolják. Bocsásson meg, nem magára értem. De mi szabadon akarunk belépni egy szobába… egy kertbe, egy városba. Nemcsak a lebombázott házak emlékével. Igen! Különbözünk! Aztán már én mondtam neki: különbözünk. Az én generációmnak sok hibája van, látja, nekem is. Itt gyilkolom magát. S azzal áltatom magamat, hogy talán használok. Mert maga jó ember. Maga hiába szenved. Ugye, nincs jogom ezt mondani? Csak annyira följöttek bennem ezek a nyavalyás emlékek…

Hirtelen az orvos paplanon heverő kezére borult, nedves szemét rászorította. Aztán hirtelen kiegyenesedett.

– De mi… Nekünk nem kell a háború! Nem kell a test test ellen való küzdelem, sem az ágyban, sem a parlamentben! Olyan hülyeségeket mondok!

Az orvos bágyadtan megsimogatta a fejét. Már nem volt az a magamutogató csaj, az a szándékosan durva beszédű, modern lány, aki mindenáron föl akarja hívni magára a figyelmet, hanem egy semmibe kapaszkodó lény volt, aki tapasztalatlan melleivel, szájával, nyílt ragyogásával nem tudott mit kezdeni.

Hirtelen, villanásszerűen megint Saci arca állt be az orvos tudatába. Mint valami rettenetesen fényes reflektort igyekezett a fiatalkori múltba állítani magát: mit akar ez az öreg Meggyesi? Mit mond Filla? Hogy őt megmérgezték? Hogy-hogy? Ő csak jót tett azzal a lánnyal… Saci. Nevetséges! Ez csak egy ilyen idióta specialista agyában fordulhat meg, akinek fontosabb a tudománya, mint a beteg.

Alig ivott a rumból. Vagy egy decinél nem is többet. Badarság. Igaz, hogy azelőtt semmi baj sem volt a szívével. Badarság. Visszajön… keres…

De mit keres?

Valami bosszú?

Az orvos agya olyan világossá vált, mint egy téli szoba. Kapkodva állította össze a mozaikokat.

Mit keresett Saci?

Hát éppen vele aztán igazán óvatosan bánt. Leheletvékonyan.

Mit keresett volna Saci?

Maga előtt látta a vékony arcot, az elszánt pofacsontokat, a villogó fekete szemeket. Volt benne valami: vagy-vagy. Ki tudja ezt ma már ellenőrizni? Mit nem talált Saci? Hát, itthon se volt!

Eszébe jutott egy telefonbeszélgetés. Saci a könyvtárból hívta föl, ő még ügyeletben volt, nem tudott hozzá kimenni, nem tudott rajta azonnal segíteni. Akkor rettenetes volt a lány hangja.

– Én nem tudok így élni! – Pedig Saci nem nagyon beszélt. – Engem kivitt a napfényre, hogy ott agyonszáradjak! Most aztán a napfényen vagyok! Az életben! Itt ülök egy könyvtárban, telezsúfolva a holtak könyveivel, a politúron is csak az egyedüllét sikong. Elvesztem! Hiába van ügyelet, én elvesztem! Én ezt nem bírom ki… Én hittem abban, hogy meggyógyulok. De maga is olyan, mint a többi. Ki, az utcára! Majd a Dunába ugrik! Hallom, ahogy a kedves kollégája mondja! Nekem nincs senkim! Az a baj, hogy fölhívom? Ezt nem lehet ép ésszel kibírni! Üres vagyok, érti, üres vagyok, üres! Hiába tömtek tele könyvekkel meg szép gondolatokkal! Üres vagyok! Én már nem bírok csalódni! Én hajlandó vagyok gyilkolni, ölni… már nincs tovább! Hiába szedem azokat a dög nyugtatókat! Nyugtatók! Maga hol van? Hol van valaki? Én elpusztítom magamat, vagy magát… vagy bárkit… Tövig rágtam a körmeimet. Nincs tovább. Azt hiszi, arra vágyom, hogy így telefonon diskuráljunk? Nekem az életem függ ezen a dróton! Meg kéne mérgezni magamat. Vagy magát. Vagy mindenkit!

Saci zokogása töltötte be a fülét.

Bea sírt.

– Nem tudom… Valahol elvétettem… Nem mintha vissza akarnám szerezni… Nem is lehet. De… ő annyira felnőtt volt, neki tudnia kellett volna, hogy nekem ez életre-halálra megy… Én nem tehetek róla, hogy nem voltam felnőtt! Ő a maga rettenetes magányából és háborús iszonyatából szeretett engem. Mert szeretett. Biztos! Tudom. Nemcsak azokból a forró mozdulatokból, hanem inkább abból, ahogy mindig elváltunk. Mintha holnap vége lenne… Mindig mintha holnap vége lenne. Én hiába akartam bizonygatni, hogy értem, vele vagyok, akármi lesz, akár elválik, akár nem, akár ő maga a kifordult háború… Na, majd helyrejövök, ne féljen…

Bea arca elmosódott. A szép vad tatár arc egy könnyfolttá változott. Alacsony homlokán a sűrű fekete haj bekunkorodott. Nedves szája legörbedt, elvesztette magabiztosságát. Gyönyörű volt, elkínzott, zokogó lény, majompofa. Szája szélén a pihék súlyos vonallá álltak össze, meztelen nyaka megfeszült. Kezével törölte le a könnyeket a szeplős arcon. Zsebkendőt rántott elő, és durván letörölte szájáról az összenedvesedett, aznapra kiválasztott rúzst.

Milyen könnyű lenne beleszeretni! Megmenekülni… Kitörni ebből a betegágyból… odahagyva az eddig megoldhatatlan, összesűrűsödött ágbogakat. Keze. Energikus, az erek már nőiesen duzzadtak, a finom bőr megfeszül. A körmök éles hold alakja… Belevetni magát, mint egy kútba, hogy lehetetlen vizében fölfrissüljön, új életet kezdjen… A melle, a válla, a gyöngyözött szem…

Saci.

Lehet, hogy el akarta őt pusztítani?

– Mi a különbség miközöttünk?

Ezt kérdezte Bea.

– Ilyenkor persze ezer érvet tudnak a férfiak, nem mintha csak őt hibáztatnám… Ezerkilencszázötvenhat. Nem tehetek róla, hogy csak kétéves voltam. Ezt is úgy mondta, mintha egy életre elválasztana. Mintha az én bűnöm lenne. Persze, ma már megértem. Csak közösen átélt élmények közösek. Élmények? Legendák, fiaskók, borzalmak, hősiességek… Akkor is a szállodában voltunk. Mikor ezt magyarázta. Persze őrült volt. Meg szadista. Ma már világosan látom. Én csak ültem az ágyon, és persze arra vártam, mikor… kelünk egybe. Ugye, jól mondom? Egy kisvárosi szállodában. Azt hiszem, kombinéban ültem. Ő szerette ezeket a csiricsáré holmikat… azóta is hordom. Hogy piros melltartó vagy ilyen kék bugyi fekete szegéllyel. Amit maga is látott. Ilyen vackokban járok azóta is. Mindig kinézek magamnak valami tisztességes holmit a kirakatban – hófehér melltartót, hófehér alsót –, aztán ahogy bemegyek a boltba, csak ezek után kapkodok. Ilyen, látja, fekete szegélyű… Magam is szégyellem…

– Ne szégyellje…

– Ne szégyelljem? Hát ki jár már ilyen vacakságokban! Nem vagyok kurva! De otthon is… hangulatfény, itt-ott leoltható lámpák, virágos tapéta… Mint egy szállodában. Mint abban a szállodában… Nos, ott ültem. Előregörnyedve, mondom, agyam üres volt, érti, üres, mint egy kifosztott gyufásskatulya! Izzadt a tenyerem, mintha vízzel öntöznék. Hogy mikor csókol meg… Mert nem én csókoltam meg! Őeminenciája! No, ez igazságtalan. Mindegy. Lényeg az, hogy olyan fűtött volt a tér, legalábbis számomra, hogy bármikor szétrobban. Ötvenhat! Őszintén megmondom, mit érdekelt engem akkor ötvenhat? De ő csak mondta a magáét. Akármit tartunk ötvenhatról – azt át kellett élni. Hogy éltem volna át kétévesen? Minden nemzedéknek megvan a maga drámája. Vízválasztója. Amikor összeütköznek a dolgok, összerobbannak. Abból születik valami új… Azt hittem, csak fecseg… Vagyis a dühét adja ki… Hogy kielemezhetetlen az akkori politikai összetevők szövevénye, de… És nem elég csak egyfajta szándékot vizsgálni! Nem elég! Azt se tudtam, milyen szándékot, hallgattam, mint a tulok, a kombinémban. Megrázkódtatás! Kibillenteni valamit, mint egy vasúti pályaudvart… Nem ellenkező irányba! Ezt üvöltözte nekem. Milyen ellenkező irányba? Kétéves voltam. Szüleim csak hümmögtek ötvenhatról. Gőzdús fiatal barátaim, akik persze nem is éltek akkor, negyvennyolccal vetették egybe. Kapkodhattam a fejemet. Ismertem a mi fiataljainkat, vagyis magunkat, tudtam, hogy fogalmuk sincs a politikáról, csak hőzöngenek, hogy ne kelljen egyetérteni… De ő csak mondta a magáét: – Látod, ezt sem érted. Fogalmad sincs róla. Vannak államteremtő népek, melyek a maguk folyamatos szabadságharcával vívják ki a normális életet. És vannak rakoncátlan népek, mint azok a gyerekek, akik összetörik a berendezést, csak hogy odafigyeljenek rájuk. Te már csak azt látod, hogy nercbunda van a kirakatban, arany karórák, vörös spanyol cipellőcskék… A téeszek remekül működnek, a parasztok jobban élnek, mint valaha elképzelni is lehetett volna. Pepsit iszol, narancsdzsúszt szívogatsz… külföldi krémek között válogatsz a boltban! A drámát nem láttad, nem is láthatod… Milyen drámát – gondoltam, én nemrég érettségiztem, azt se tudtam, ki bűnös, ki ártatlan, hogy jó-e, hogy Pepsit iszom, vagy bűntény… Hogy nekem erről fogalmam sincs. Nem is volt, az az igazság. Nem az ellenkezést kell látni, hanem az egyetértést! Mormolt valami verset: „Mint gyermek, aki bosszút esküdött – és felgyújtotta az apai házat…” Nekem mondhatta! Nyomhatta a szöveget, hogy így fejezzem ki magamat. Én csak a száját néztem. Ott dideregtem kombinéban, hogy mikor fog már megizélni… Ez, azt hiszem, érthető… Hogy nem vagyunk egy generáció… Én mindent elhittem neki.

Akkor nem is voltam az övé…

Az orvos már nem hallotta. Csak Saci járt az eszében. Az öreg Meggyesi gyanúja. Hogy megmérgezték. Szegény Saci… Idáig nem juthatott…

 

Csermely kint ült a hallban.

„Nem cigarettázhatom” – ez járt a fejében. Nem is a cigarettát kívánta, csak a gesztust, a rágyújtást, a kis játék rudat. Majd később… Majd később lehet. Élni… lélegezni… Filla doktor azt mondta, majd lassan inni is lehet. Ebéd után egy pohár vöröset. Közröhej. Nem lehet egy alkatot ide-vissza dirigálni. Gyűlölte a kollégáit. Magát is beleértve. Mire szimatolnak? Még nem akadt olyan orvos, aki azt mondta volna a betegének: nézze, magának nincs semmi baja… Élhet. Ezt egy orvos se mondja. Ha már orvoshoz fordulnak az emberek – betegek. Ez biztos. Akkor kell diagnózis, kell gyógykúra, orvosság, bölcs tanács… Undorodott már a kórháztól, a bentléttől, pedig úgy bántak vele, mint a hajas babával. Undorodott a műanyag rolóktól… pedig az életét jelentették. Kinek jut egyágyas szoba? Persze neki, aki jó kolléga. Bár annak örült, hogy nem kellett maga mellett végignéznie öreg kimúlók fetrengő szenvedéseit… Akkor meg mit haragszik rájuk?

Nem csinálhatok semmit. Az a lényeg, hogy ne csinálj semmit. Remek. Ha bomba voltál, légy aluszékony. Olvass. Pihenj! Ne gondolj semmire. Ereszd el magad. – Milyen nagy tudósok! Magát is beleértve. Tanács, tanács, tanács. Hogy mondjon az ember valamit. Még jó, hogy Edit becsempészi azokat a nagyon kis adag, három és fél decis vörösborokat. Nem sok. Bea meg eltünteti az üvegeket. Jó kis összeesküvés. Akármennyire fehér köpenyben járnak-kelnek, annyit sem értenek meg, hogy egy szervezet nem tud átállni a semmire. Ha elég sokat ivott, valamit innia kell! Az tartja fönn! Persze, próbálná ezt leközölni az Orvosi Hetilapban!

Ne mozogj! Ne lendülj! Ne légy!

Jó tanács. Jó, orvosi tanács.

Jó, hogy nem azt mondják – dögölj meg. Szép lassan, hogy ne fájjon.

Ha végighallgatták volna Beát, kirúgják az állásából. Pedig… talán ez mentette meg. Áradt belőle… mi is? Hogy segíteni akart.

Meghalni? Elég egyszerű. Zsupsz! Nem vagyunk.

Az orvosok ezt nem tudják.

A mások halála, az igen! Edit lánya, az ő nevelt lánya halála, az igen! Majdnem meghalt. Mert nagyszerűek az orvosok.

Mit is szeretett ebben a lányban? Tizenhat éve nevelte. Beleszeretett Editbe, akinek ott volt a lánya. Szőkén, egyszerűen. Sosem tudta elképzelni, hogy a saját, vér szerinti gyerekei mellé neki gyereke legyen. Aztán együtt nőttek – mármint ő és a gyerek –, az meg nagyon a szívéhez nőtt. Ki tudja, kit kell felnevelnünk? De a gyerek halála elviselhetetlen.

Edit lánya – ugyanolyan, mint Edit, szőke, áradó valójában húszéves önfeledt baba – gyorsan ment férjhez. Hamar szült. Jött, jött a gyerek. És rendesen megszült. Boldog volt. Kivitték Pesthidegkútra, a szülés után hét nappal. Hogy megvan a gyerek, lement minden gond.

Csermely a hallban ült, elegáns pizsamában, sötétzöld köntösben. Nézte a kórházi szaladgálást, a nyüzsgést, mintha egy üzemben lenne. Bea is fölbukkant, kedélyesen integetett egy kacsával. A büfénél tántorogtak a halálból épp hogy szabadultak – krémest akartak. Krémest, krémest, akár lehet, akár nem. Az üvegablakokon alig lehetett kilátni. Londoni köd nehezedett a városra. Alul a nép, a még élő nép, hangyamód tolongva a farsang felé.

Csermely ült a maga babérain. Eszébe sem jutott a saját halála. Nézte a fehér köpenyes orvosokat – a kollégákat –, magasított sarkú fapapucsokban csúszkáltak földöntúli mosollyal egy-egy újabb ötszázas felé. Agyondolgozva, rohanva, fensőbbségesen. Mint a bányászok, akik jól tudják, hogy megdolgoznak a bérükért: halálért, életért, gyógyulásért.

Nem a maga bajáért volt ilyen ellenséges a kollégáival, hanem azért a gyerekért. Edit lányáért. Ezek az orvosok nem tudják, mi a halál. Csak a fapapucsukat csoszogtatják.

Erikát – Edit lányát – hazavitték a szülés után hét nappal. Ő maga is fölment a manzárdjába éjjel tizenegykor, hogy megvan, minden rendben, akárhogy is, de megszült, a fő az, hogy egészséges.

Akárhogy akarta elhessegetni maga elől a képet – csak visszatért elé.

A veje állított be. Egyszer csak ott volt a fenti manzárdban. – Hogy kerül ez ide? – Ez volt az első gondolata. – Éjjel van, késő… ez meg itt felöltözve? Világoskék pulóver? Mi az istent akar? Hát nem szereztünk nekik egy kis ócska lakást, most mit akar? Mit akar az én manzárdszobámban, éjjel kettőkor?

– Erika nagyon vérzik. – Ezt mondta a fiú. Magam föl se fogtam: ki vérzik? Mi az? Hát most szült gyereket! Otthon? Budapesten vagyunk? Orvosok vagyunk? Emberek vagyunk? Ott van a csecsemő… Él. Élünk. Rendben vagyunk! Mit akar itt ez a fiú?

Aztán lerohant a földszintre. Ott feküdt Erika, a nemrég szülő anyácska… A gyerek-anyácska. A mi gyerekünk. Ez itt… kimúlik?

Pulzusa van. Telefonom nincs. Hogy kerül ide Erika? A fiú ide-oda rohant a kocsival?

– Felöltözöm, bevisszük…

– Kávét, kávét!

Kapkodtam magamra a csizmát, a ruhákat… Idejében!

Óriási sikoltásra riadtam.

Lerohantam. Lebucskázva a manzárdlépcsőkön, szerencsére a feszes csizma valamennyire megtartotta a lábamat, nehogy a fordulóban levő üvegszekrénybe zuhanjak.

Na, és ott volt a lány. Az anya.

A lenti vécé kitárva – egy zöld lány ült ott. Edit, az anyja kitántorgott mellőle. Rángattam, mintha mesterséges légzést alkalmaznék – láttam, hogy vége. Így meg lehet halni? Ez az én egész tudományom? A lélek orvosa?

És itt fekszik egy halott lány.

Vizet rá, paskoltuk a mellét, lélegeztettük.

– Mi történt velem? – kérdezte túlvilág-zöld szemekkel, aztán visszazuhant a semmibe.

Újra fölpofoztuk. Élt.

Csermely nézte a sétáló betegeket – beleborzongott. Nem a magunk halála…

Kezünk között egy gyerek… Most szült… Nem élt, alig élt… Az arca földuzzadt…

Belekapaszkodtam. Csókolgattam. Lélegeztettem. Ráztam. Vissza, vissza! Hát nem halhat meg!

Be a kocsiba.

Százzal rohantunk.

A takaróba burkolva alig bírtuk a kocsiig vonszolni.

Ilyen nehéz egy test?

A portás matat a lakaton.

Ordítok.

A szülőosztály előtt állunk meg.

Az első emeletre.

Leszakad a vállam, pedig ötven kiló sincs!

A szülőszoba előtti asztalra tesszük.

Végigrohanok a folyosón, már nincs levegőm.

Előbukkan egy nővér.

Az orvos, szemét dörzsölve.

Megindul a hajsza.

Futkároznak.

Vért hoznak, öt-hat üveggel…

A folyosó mozaikkockái.

Imádkozom. Tényleg. De nem tudom végigmondani a Miatyánkot. Talán az Üdvözlégy jobban megy…

Rovom a folyosót.

Mit ajánljak föl? Az életemet?

Megfogadom, hogy nem iszom, amíg meg nem gyógyul.

A folyosó undok kőkockái.

Lépek. Lépek. Magam elé.

Újabb infúziós üvegekkel rohangálnak a gyűrött ápolók. Legszívesebben az oldalukba rúgnék.

Telik az idő, mint a homokórán.

Egy ilyen gyerek! Hagyják elvérezni!

Berontok a szülőszoba előterébe.

Kituszkolnak.

A vejem a lépcsőkorlátnál sír.

Mit mondjak neki?

Egy gyereknek nem lehet meghalni – ez a fő indokom. Ez még nem is élt! Halló! Ez még nem is élt! Ennek élnie kell! Ezt nem lehet elveszteni!

Előttem az arca, a szeme, fölhéjazva, az öntudatlanság zöld mezejéből… – Még egy kicsit várjál… – ezt szeretném mondani. – Élj! Járkálj az utcákon!

A folyosó falai, melyekről visszaütközöm.

„Üdvözlégy, Mária…”

Még ha tudnám. Ez a mi orvostudományunk?

Három óra telt el. Elég világos van. Elég világos ahhoz, hogy vége van.

Öklendezem a cigarettától.

Az ápolónő ellök az útjából. Rohan.

– Kérem, én orvos…

– Le van szarva…

Nos, ezt mondja. Igaza van.

Nagyon hosszúra nyúlik – még van remény.

De csak a falak, a mozaikpadló, az otromba ülőpadok.

Most már nagyon hosszú a csend.

Csak azt érzem, a nadrágom rezeg.

Nyögések a szülőszobából. Vagy csak reális szülés?

Mit ajánljak föl? Egy gyereknek nem lehet meghalnia! A halál reális, ha jön… De csak úgy véletlenül? Nem is élt! Mi mindnyájan éltünk, tudtuk, hogy ennyi meg ennyi az élet…

Hajnalodik.

Nyögnek, élnek?

Csak csapódnak az ajtók.

Szeretném átölelni ezt az idegen fiút, aki a vejem, hogy még minden rendbe jöhet… Nem bírom… Magam sem bírom…

Kihoznak egy nőt, letakarva. Istenem! Csak nem ő?

Kőkockák. Folyosó.

És akkor jön az orvos.

Átölel.

„Nem tehetünk róla… Nem állt el a vérzés… Tudod, atóniás vérzés, a méh nem húzódik össze… Ezer esetből egy… Gondolhatod, hogy odafigyeltem… Nincs semmi maradvány, placenta, az ég Istenére esküszöm… Soltész is megnézte… Kézzel végigtapogattuk, milliméterről milliméterre… Nem maradt benn méhlepény! Az erek nem tudnak összehúzódni… Fejletlen a méh… Fiatal. Nagyon fiatal. Esküszöm! Ne izgasd magad! Ha nem áll el a vérzés… De eláll, ne félj! Tudod… Exstirpáljuk a méhet… De nem kell… Nem kell kiirtani a méhet… Majd eláll a vérzés… Vérzéscsökkentőt adtunk, meg méhösszehúzókat!”

Szembefordultam. Arra gondoltam, a pofájába ütök. A méhet kiirtani? Hát él még? Ő meg mosolygott, átölelt.

„Az orvosnak, a szülő nőnek meg a hozzátartozóknak ez isten csapása… Ezer közül egy… Tudod… a méhösszehúzók segíteni fognak…”

A lépcsőkorlátba kapaszkodtam.

Az idő úgy telt, mintha homokot nyelne az ember.

Világosan látszottak a kórház fái.

A padra ültem, nem volt jártányi erőm.

Barbra Streisand jutott az eszembe – nem tudom, miért –, hogy milyen rettenetesen csúnya. Mégis él, viháncol egy hollywoodi színpadon…

Egyik cipőmmel a másikra léptem. Hogy ne haljon meg.

Amikor behívtak: láttam, él. Halottsápadt arcával mosolyogni próbált – ki volt feszítve, mint egy béka… mindenütt vér, vér, vér…

– Éhes vagyok – azt mondta, és én akkor tudtam meg, hogy él. A nyakát csókoltam. Aztán igyekeztem magamat vidámnak mutatni.

– Majd vidd haza azokat a véres cuccokat… ott a sarokban… Anyu majd kimossa őket…

Csermely nézte a fapapucsos doktorokat a hallban, a besütő, télies napfényben.

– Nos, uraim, ez a halál… ha tetszik tudni. – Ezt akarta mondani nekik. De csak Bea integetett az egyik betegszoba bejáratánál. Mutatta, hogy fáj a lába. A lábszára. A sok járkálástól.

 

Csermely doktor mellé egy szürke ruhás, elegáns férfi lépett. Bólintott.

– Megengedi?

– Persze… természetesen.

– Ne haragudjon… magát keresem.

– Engem?

– Doktor Csermely…

– Az vagyok.

– Bizonyára megért engem.

– Bizonyára.

– Nagyon nehéz a helyzetem…

– Ne mondja. Miért?

– Meggyesi professzor elutazott…

– El. De nemsokára visszajön. Gondolom, nyolc-tíz nap múlva visszajön.

– Önnek is nehéz a helyzete…

– Hát, elég nehéz. Hogy meghalok, arra érti?

– Dehogyis! Most mondják az orvosok, milyen szépen gyógyul…

– Ez igaz. Nem lehet cigarettáznom, nem lehet innom, nem szabad fölindulnom, nem lehet lélegeznem… egyébként pompásan vagyok.

– Meg kell értenünk egymást.

– Igazán? Ez remek! Végre van egy társam, akivel megértetem magam. De maga is beteg?

– Nem, nem vagyok beteg… Gondolom, Meggyesi professzor jelezte, hogy jövök…

– Hogy jön? Úgy, csak a hallon át?

– Gondoltam, hogy jó humora van…

– Az van. Most különösen. Nézze… Itt, alant, járnak-kelnek az emberek, mint a hangyák. Egyikük sem gondol arra, hogy meghaljon… Én meg itt megdöglök. Tudja, hogy megdöglök, nem?

– Dehogy tetszik… meg… Hova gondol? Éppen azt hallottam, hogy szépen gyógyul.

– Gyógyulok? Remek! Ezt most hallom először.

– Lebilincselő! Nem is tudom, akkor hogy fogjak hozzá…

– Mihez?

– Ez elég kényes kérdés…

– Ne mondja! Megerőszakoltam valamelyik ápolónőt?

– Jaj, remek! Uram, maga ellenállhatatlan!

– Az volnék? Megsúgom magának… nehezemre esett. Mármint ellenállni. Meggyesi professzornak ez nagy hibája! De ne mondja el neki!

– Micsoda?

– Így nem lehet meggyógyulni! Maga mit csinálna? Most mondja meg őszintén! Nézze… Ez az Éva… ez éjszakás. Azt hiszi, hogy bugyit hord? Csudákat! Semmi! Alatta semmi!

– Ne, doktor úr…

– De. Így, ahogy mondom. Nekem pihennem kell! Nem ezt parancsolta Meggyesi professzor? Nekem legalábbis ezt mondta. Csak a nyugalom! De így! Most nézze!

– Doktor úr, drága…

– Látom, maga érti, amire célzok… Nézze meg Beát. Nem gyógyulni való, ezt maga is beláthatja… Ezekkel a mellekkel… Pihe a száj felett… Ez rosszabb, mint egy maláj nő! Gauguinnak könnyű volt elvonulni Tahitire! Nem kellett válogatnia! De itt egy maláj nő…

– Ez már maga jó… Amit mondani tetszik… Bocsásson meg…

– Nos, megbocsátok.

– Meggyesi professzor elkésett…

– Nem ment el Afrikába?

– Na, nem úgy értem… Nyilván maga is tudja…

– Komolyan. Ez nekem újdonság. Hogy nem utazott el Angolába! De ott szívspecialista-kongresszus van!

– Ne haragudjon rám… Gondolja, milyen helyzetben vagyok… Elkésett a vérvizsgálattal… Magyarul kell beszélnünk… Ne haragudjon, tehetek fel néhány kérdést?

– Nem tudom, hova akar kilyukadni… Látom, maga Meggyesi professzor úr rokona…

– Jaj, remek! Dehogy vagyok a rokona… Én arra alkalmatlan vagyok… Vagyis hogy köntörfalazzak… Maga is egyetért velünk… Ez az eset… a maga esete nagyon rejtélyes… Most már ezt elég nehéz ellenőrizni… Meggyesi professzor tudta, hogy rám bízhatja… Mi régi jó barátok vagyunk. Magának ez nem sokat mond. De mintha én ő lennék…

– Meggyesi professzor?

– Na, csak mint a személyidentitást értem… Mi egyetértünk… Harminchárom óta együtt dolgozunk… az illegalitásban…

– Azóta illegalitásban?

– Doktor úr… Tehetek fel néhány kérdést?

– Természetesen. Gyógyulóban vagyok… Meggyógyultam. Meggyesi professzor ezt nem jelezte?

– Dehogynem! Azért bátorkodom… A vérvizsgálattal ma már semmire se megyünk… De gondolom, ön is azon van, hogy kiderítsük az igazságot? Nem?

– Én mindig azon vagyok.

– Gondolhatja, hogy nem akarok beleférkőzni az ön magánügyeibe… Ha ez magánügy…

– Persze. Mi a magánügy? Ma már… Mondja csak.

– Mikor jött haza jugoszláviai körútjáról?

– Körút? Ez azért túlzás.

– Szóval a kiküldetésből? Ne tessék olyan hülyének nézni, mint amilyennek látszom. Szóval mikor is?

Az orvost megdöbbentette ez a fordulat, még óvatosabbá vált.

– December tizenötödikén.

– Csak úgy jutunk valamire, ha együttműködünk. És azt hiszem, ez a doktor úr érdeke is.

– Természetesen.

– Ha fárasztom, abbahagyhatjuk. Visszajöhetek valamelyik nap.

– Nem, nem fáraszt. Megmondanám.

– Nos, akkor tizenötödikén… Este, délben?

– Este. Hat körül.

– Igen. A felesége várta?

– Ne haragudjon. Hagyjuk ki ebből a feleségemet.

– Na, elnézést… csak azt akartam kérdezni, hogy kettesben töltötték az estét?

– Igen. Ha erre kíváncsi. Még valami intimebb részlet?

– Jaj, szó sincs róla! Fáradt volt?

– Igen. Halálosan fáradt. Mit mondjak magának? Iszonyúan rosszul szervezték meg a magyar hatóságaim a visszautazásunkat. Persze ez magánügy.

– Nem, egyáltalán nem! Magam is átestem egypár kellemetlen balekságon. Sokszor ezek a szervezések többet ártanak, mint használnak. Kínos véletleneket teremtenek.

– Itt nem voltak kínos véletlenek. Két napot hiába kellett Szkopjéban eltöltenünk, és aztán vonattal Belgrádig, ott nem várt bennünket senki, így aztán mi vártunk még kilenc órát az állomáson és környékén kószálva. Félig állva, félig alva.

– Megérdemelnék a büntetést.

– Meg. Szívem szerint szól.

– Az ilyesmi sokkal jobban földúlja az embert, mint maga az egész program. Csodálkoznak aztán, ha az emberek nem szívesen mennek ilyen körutakra.

– Lehet, hogy ők nem is csodálkoznak. Tudják.

– Igaz. Szóval akkor este nem volt valami különös, ami önt fölzaklatta volna?

– Különös? Nem. Nem volt. Ez nem elég?

– Dehogynem.

Az orvos most már éberen figyelt, hogy szűkülhet a kör.

– Ön tehát nem lát közvetlen kiváltó okot?…

– Nézze… ezt elég nehéz kideríteni. Meggyesi professzornál nem tudhatja ezt senki sem jobban. Biztos, hogy agyon voltam dúlva… Túlfeszített a kinti utazás, előadások, hercehurca…

– Valami személyes? Itthon?

– Nem. Azt hiszem, nem.

– Beszédtéma, hír?

– Nem. A kinti élményeimet meséltem el a feleségemnek, azt hiszem, elég kedélyesen.

– A kedélyben biztos vagyok. Azt tapasztalom. Nem volt semmi váratlan esemény?

– Nem. Hál’ isten, nem volt.

– Bizonyára vacsoráztak…

– Ez igaz. Elég sokat ettem. Húslevest… kaliforniai csirkét…

– Kaliforniai?

– Igen. Nem ismeri? Borral és mézzel öntözik a sült csirkét.

– Pompás lehet.

– Az. Kóstolja meg egyszer. Ha főznek otthon.

– Nem vagyok a csirke nagy barátja, de ezt elmesélem a feleségemnek. Örülni fog neki.

– Jó recept.

– Ivott valamit?

– Ajaj! Inni, azt szoktam. Tudja, kiszáradok. Estére.

– Ne is mondja. Én is.

– Akkor megérti. Sörrel kezdtem. De rossz volt a sör.

– Rossz volt?

– Ismeri ezt a sárga címkés csehszlovák sört. Piszok keserű. Erre jó a KGST? Mért nem lehet decemberben tisztességes magyar sört kapni?

– Jól mondja! Én is elátkozom azt a sört. És elég drága.

– Arról nem is beszélve. Ezek szerint maga sem veti meg a tisztességes sört?

– Nem. Sőt! Ha leteszem a kocsit, nekiesem.

– Nem hivatali kocsival jár?

– Hát… sokszor magam vezetek. Sajnálom a sofőröket. Gyakran későig dolgozom.

– Na, maga rendes ember. Tudja, agyamra megy, hogy uraink késő éjszakáig igénybe veszik a hivatali sofőröket.

– Ez külön téma. Nekem is az agyamra megy. De nem mindenkinek megy az agyára. Azt hiszem, erről szép történeteket mesélhetnék magának. Mindegy. Nem egyedül csináljuk a szocializmust.

– Hát nem. Többedmagunkkal.

– Jaj! Jól mondja. És mit ivott még?

– A feleségem tihanyi cabernet-t vásárolt. Azt kapott. Szeretem, de kicsit édes. Nos, abból sem ittam valami sokat, ha erre kíváncsi… Vízzel szeretem a vörösbort, akármilyen szentségtörés, de a tihanyi cabernet-be nem jó a víz.

– Ahhoz édes.

– Látom, ért az italokhoz. Jó pont.

– Köszönöm. Szóval tihanyi cabernet-t ivott…

– Igen.

– És?

– Még mire kíváncsi?

– Szóval ezeket itta…

– Mondom.

– Egyebet?

– Nagyon szeretem a kubai rumot.

– Magam is! De azt nem lehet kapni.

– Ritkán.

– Nagyon ritkán. Én a boltokban nem is igen látok.

– Néha kapni.

– És az is volt otthon?

– Szerencsémre kaptam. Abból is ittam, csak szájöblítésre, vagy egy decit, másfelet…

– Ja! Hálarum.

– Nos, így is lehet mondani. De azt hiszem, így nem egészen helytálló, ha már mindent pontosan meg akarunk határozni. Én ezeket a hálaitalokat nem hozom haza. Odaadom a nővéreknek… Sokszor sokkal többet dolgoznak nálunk.

– Engedjen meg egy kis kitérőt. Kár, hogy ilyen helyzetben kell megismerkednünk, bár azt gondolom, ez közös ügy. Maga ritka ember. A szemlélete, a modora. Na nem mintha ezt éppen nekem kellene megállapítanom. De a betegei is bizonyára szeretik…

– Lehet. Ezt igazán csak a másik fél tudja megmondani. Mit szólna, ha én itt dicsőíteném magamat?

– Talán a legizgalmasabb szakma a magáé… Mindig csodáltam ezt a munkát… persze sajnos csak távolról. Meg ami pszichológiai könyvekbe belekontárkodtam magam…

– Jó, hogy ezt mondja. Örülök neki. Azt hiszem, egy kicsit mindenki így van ezzel a lélektannal… Egy kicsit mindenki úgy érzi, hogy ért hozzá, hisz ez embertan. A buszon, a munkahelyen, a társas kapcsolatokban, családban. Persze, a valóságban ez sokkal szárazabb. Mondjam azt, hogy szakszerűbb, pontosabb? Matematikaibb? Ridegebb? A mi szakmánkban az emberi kapcsolat nem ugyanaz, mint a küléletben. Az emberek azt hiszik, hogy a pszichológia abból áll, hogy két ember beszélget. Okoskodik, lelkizik. Hat egymásra. Ez is van… De nem ez a lényege.

– Hát micsoda?

– Ajaj! Ez nagyon messze vezetne. De hát a maga munkája is ilyen pszichológiai, nem?

– Csak szerény hányada. Mi ebben nagyon dilettánsok vagyunk.

– Ne szerénykedjen…

– Nem. Így van, ahogy mondom. Ügyetlenkedünk. Szóval ebből a hálarumból ivott még egy decit.

– Nem tudom, hogy ez hálarumnak minősül-e. Odavitték a lakásomra, kedvességből.

– Kik?

– Egy régi páciensem.

– Igen. Akit régen kezelt?

– Kezeltem. Ezek túl nagy szavak. Rég volt. Kanadából hazalátogatott valaki, az hozta.

– Tudta, hogy a doktor úr szereti a kubai rumot.

– Tudta.

– Régen ment ki?

– Ó… vagy tizenöt éve.

– És ön annak előtte kezelte.

– Igen. Vagyis az osztályunkon volt… gondolom, ő is inkább barátságnak tekintette.

– A kezelést?

– A kapcsolatot.

– Férfibarátság.

– Nem. Női.

– Nem is találkoztak?

– Nem. Hiszen én Jugoszláviában voltam.

– És ő otthagyta a rumot.

– Ott. A feleségemnél.

– Ő is ismerte?

– Nem. Ő nem ismerte.

– Azelőtt sosem kereste meg önt?

– Nem. Nyilván nem is járt Magyarországon.

– Értem. És nem hagyott valami üzenetet magának?

– Nem. Hát mit hagyott volna?

– Hogy tizenöt év után… Valamit csak akart?

– Biztos. Találkozni velem. Meg a rumot…

– Hozni. Igen. Nagyon kérem, ne tekintse ezt valami akadékoskodásnak, hivatalos faggatásnak…

– Dehogy tekintem. Ha volna itt rumom, megkínálhatnám… Csak ezek a szigorú orvosok még a kis kegyelmi vörösbortól is eltiltottak.

– Túl óvatosak. Ismerem Meggyesi professzort, mint mondtam, régóta… ez afféle belső barátság… tudom, hogy kardinálisan szigorú…

– Úgy is lehet mondani, hogy kardinálisan szigorú…

– Igen, igen… Remek! Ez a rum, ez az ital… Néhány kérdést mégis fel kell tennem önnek…

– Tegyen, persze. Azért van itt. Nem?

– Ez a hölgy…

– Vukovits Sarolta.

– Mit tudna róla mondani?

– Mit mondjak? Bekerült az osztályunkra… Régen, ősrégen… Szerencsétlen kislány volt. Elhagyatott, afféle. Kallódott, senkije sem volt…

– Persze, magába kapaszkodott…

– Belém? Kikupáltuk.

– Meggyógyult?

– Ez nagyon intim szó.

– Bocsánat. Nem is akartam… Egyenesebben kell kérdeznem, így talán becsületesebb… Ez orvos-beteg kapcsolat volt?

– Mire akar kilyukadni?

– Nem volt személyesebb?

– Talán ellenőrizni kéne a jegyzeteimből.

– Na, nem arra gondoltam… Mikor kikerült az osztályról, akkor is tartotta vele a kapcsolatot?

– Kapcsolatot?

– Hát… egyengette az útját vagy ilyesmi. Csak erre gondoltam.

– Én voltam a házassági tanúja.

– Annyira… szerette magát. Úgy értem, annyira ragaszkodott magához.

– Prrr… Ragaszkodott. Sok betegem gyerekének vagyok a keresztapja.

– Ezek szerint ő férjhez ment.

– Igen. Még itthon. De aztán elváltak, és ő kiment.

– És megtalálta a helyét a kinti ántivilágban?

– Nem tudom. Nem találkoztam vele.

– Nem írt levelet?

– Nem.

– Csak úgy, tizenöt év után beállított.

– Be.

– Egyedül?

– A kinti férje nem jött.

– A kinti férje amerikai? Vagy kaliforniai?

– Nem. Az a csirke. Amit mézzel és borral öntözünk. Az ő kinti férje magyar. Innen származik. Együtt mentek ki, ott házasodtak össze.

– És ön aztán is kezelte, hogy kikerült az osztályról?

– Kezeltem? Ő nem volt beteg. A szó klasszikus értelmében. Vázoltam. Inkább gyámolításra szorult, támogatásra.

– És ön segített neki.

– Segítettem? Egy albérletbe… ment, aztán valami könyvtárban helyezkedett el.

– Maga szerezte neki az állást?

– Közbenjártam.

– És az albérletet?

– Abban is közbenjártam.

– Nagy gond lehet az ilyen elesett emberek segítése… Albérlet, állás, környezet…

– Az emberek nem gyógyulnak meg az osztályon egyszerűen. De hát ezt maga is tudja. Ha valakiből embert akarunk faragni…

– És a gondozónők?

– Milyen gondozónők?

– Gondolom, egy-egy orvosnak nincs ideje és energiája arra, hogy minden kiszabadult egyénnek albérletet szerezzen, vagy állást… Hát belefulladnának a munkába! Van így is elég gondjuk. Nem a gondozónők intézik az ilyen eseteket?

– Tudja, az elég általános. Ha valakivel igazándiból törődni akarunk, magunknak kell utánajárni az ügyeinek.

– Ha értékesebb egy-egy ember. Nyilván Vukovits Saroltát nem akarta szem elől téveszteni. Én így képzelem el.

– Jól képzeli el.

– Tehetséges volt?

– Az.

– Tudom, milyen határesetek vannak, hiszen nálunk is… Amennyire én belekontárkodtam a pszichológiába… Sokszor egy bűnöző is úgy tűnik, mint aki épp hogy bűnöző. Én így képzelem el… Ez nagyon érzékeny mérleg. Sokszor csak a tehetség keres magának kiutat, bűnözésben vagy szabálytalannak tetsző relációkban…

– Milyen remekül fejezi ki magát.

– Pedig csak elkanyarodom… Anélkül hogy megsérteném a személyes vagy hivatali diszkréciót… nem kötődött ez a hölgy önhöz túl személyesen?

– Mért kötődött volna?

– Csak a magam területéről indulok ki… Fantasztikus érzemények vannak az ilyen drága, esendő személyekben… Hogy így fejezzem ki magam. Sokszor kurvákkal foglalkozom, a területből adódik… Úgy mondom el ezt magának, ahogy maga mondaná el nekem. Persze hogy meg akarja menteni őket az ember… Legtöbbjük nem is tudja, miben él. Tapasztalatlanok, fiatalok… Nincs senkijük. Segíteni akar rajtuk az ember. Elhelyezi őket, lakást szerez… Persze ez más eset… Csak mondom. De túlságosan bíznak az emberben! Azt hiszik, az, aki kisegítette őket a slamasztikából… az valami felsőbb hatalom. Egyetlen tollvonással megoldja a sorsukat, a tehetségüket, a lakásukat, telefonukat, hogy ilyen prózai dolgokra tereljem a szót… Mintha az apja lennék! A mindenese! Ez a legszebb az egész területben… Istent látnak az emberben… aki maga is csak egy hivatal jó szándékú szolgája… Én nem tudok helyettük nem kurva lenni… már megbocsásson a hasonlatért! Én nem tudok helyettük élni! Nem költöztethetem be őket a lakásomba, nem fektethetem be őket a feleségem helyett! Pedig csinosak, tehetségesek, nem egy őstehetség… művész lehetne! Ha… ha… Ez az a ha… Színesek! Fantáziadúsak, izgalmasak… Ezt úgy mondom önnek, ahogy két ember beszélget… Ebben nincs semmi hivatalos. Gondolhatja. Csak a mélyére akarok rávilágítani… hogy egyetértsünk.

– Miben?

– Ezek eléggé érthetetlen személyek. Nem a mi logikus életszabályainknak megfelelően cselekszenek… Nos, nyilván ezt nem kell önnek magyaráznom… De mikor látják, hogy ez a fensőbbséges lény, aki őket megmentette, nem tudja kiragadni őket abból a sorspályából… most a magaméira értem… ellentétbe csapnak át! Gyűlölni kezdik az embert! Azt mondtad: nem leszek kurva! Azt hitetted el velem, hogy a társadalom igazságos! Pedig igazságtalan! Azt mondtad: befogadnak! Fenéket fogadnak be! Azt mondtad: jó kislány leszek. Senki sem hiszi el, hogy jó kislány leszek! Hogy ember leszek!

– És?

– Nos, elragadtattam magam. Bocsásson meg. De én ilyenkor iszonyú bosszút tapasztalok! Mindenért az hibás, aki egyáltalán kezdett velem valamit! Visszaszármaztatják ránk a felelősséget. Senki sem gyűlöletesebb, mint aki elhitette velünk, hogy lehet élni, lehet tisztességesnek lenni, nem kell kurvának lenni, nem kell elesettnek lenni… És lám! Itt vagyok, a magam megoldhatatlan helyzetében – egyedül. Ez bosszút szül. Senki nincs hibásabb, mint az, aki azt segítette nekem, hogy élni tudok… Ezt meg kell bosszulni.

– Milyen bosszú?

– Pusztító bosszú. Nos, elkalandoztam… Csak arra akartam fölhívni a figyelmét… hiszen az ön állapota nem csekély dolog… Lehet, hogy bárgyúság. Ha Meggyesi professzor nem lenne ilyen régi jó barátom, föl sem merült volna bennem… Szeretnénk ezt a rumot vegyelemeztetni.

– Rumot? Milyen rumot?

– Ezt a kubai rumot.

– Ahá! Persze! Nagyon nevetséges. De tessék.

– Köszönöm. Biztos nem haragszik rám.

– Nem haragszom. Miért haragudnék? Egyet szeretnék kérni.

– Igen.

– Ha már így körülkerítette, és ilyen őszinte volt hozzám…

– Én ezt egészen őszintén mondtam önnek…

– Egyet kérek. Hagyják ki ebből a feleségemet.

– Hát ez természetes…

– Behozatom ide magának ezt az átok rumot…

– Igen. Természetesen.

– Magam is kíváncsi vagyok, bár borzalmasan abszurdnak találom Meggyesi professzor aggályait.

– Ez baráti… Ez nagyon lényeges… Hiszen ez önnek is…

– Igen. Megdöbbentő, amiket mond. De nonszensznek érzem, hogy most betörjenek…

– No, erről szó sincs…

– Behozatom ide az inkriminált üveget.

– Mikor?

– Holnapra. Az unokaöcsémmel behozatom.

– Köszönöm. Nem akarnánk felhajtást…

– Egyébként…

– Búzás vagyok… Elnézést.

– Én kérek elnézést. Őrnagy elvtárs…

– Százados vagyok. Búzás Andor.

 

Dél volt.

Az orvos a hallban üldögélt, messze a városban hangyamód jártak az emberek, siettek télikabátos gondjaik után. A folyosón ebéd előtti lábadozók settenkedtek. A műanyag rolókon hideg, januári napfény ágaskodott be. A kőpadlón nyavalyás papucsok jártak. Az orvos Beának integetett.

– Mért nem nyugszik? Még egy-két hét, és kilábal innen. Akkor aztán másnak a fekete szegélyes bugyiját nézegetheti!

– Bea! Nagy kérésem lenne.

– Megint. Tudom… Adjak föl egy levelet, melyben leírom magát. Hogy nem volt ilyen beteg… nem is ismertem magát. Ajaj! Ide a levelet! Nehogy azt higgye, hogy majd maga után fogok mászkálni!

– Édes Bea…

– Nem vagyok édes. Majd leszek. De nem magának!

– Most nem hallgat meg?

– Mit hallgassak? Leszakad a lábam. Akármilyen fiatal vagyok. Tudom! A fiatalok födetlen fővel léphetnek a jövőbe… Még jobban szeressem magát? Vigyázok, ne féljen! Majd én kitalálok magamnak valakit! Azt se tudom, hol áll a fejem!

– Bea. Figyeljen ide. Ki kell mennie… Meg kell keresnie az unokaöcsémet… tudja, egyszer benn volt nálam, az a szemüveges szőke srác… Ide leírtam a címét… Ha nincs otthon, akkor a ház mögötti iskolában van, ott próbaidős…

– Én nem vagyok próbaidős? Még alig próbálkoztam…

– Na, most figyeljen! Azonnal ide kell rángatnia.

– Tudom. Csakhogy most nem mehetek el.

– El kell mennie érte.

– Mit képzel? Csak kisétálok a kórházból tizenkettőkor?

– Megkeresi, törik-szakad, idehozza nekem. Nagyon gyorsan.

– Lópikulát! Nem tudok kimenni.

– Most nem tudom elmagyarázni… Majd később…

– Igen! Mikor meggyógyul, egy szép parkban találkozunk, és odáig lehetek magáért. Nem vagyok oda magáért, ha tudni akarja! Amikor minden rendben lesz, akkor jöhetek én, a kis Bea. Ezeket a virágokat is kidobom innen… Férfinak ennyi virág!

– Figyel? Kiszalad, megkeresi… idehozza. Ez a lényeg. Ez most létfontosságú.

– Létfontosságú, hogy itt legyek. Ágytál nem kell?

– Most ne hülyéskedjen! Itt a cím…

– Mit mondjak? Hogy az egyik beteg, mert maga beteg itt, doktor úr, ne feledje el, kiküldött egy doboz szardíniáért?

– Na, megy?

– Jaj! Aztán az utcán meg sem ismer. Mikor behegedtek a szívsebei! El se tudom olvasni. Nem megyek! Mit hazudjak? Most egyszerűen öltözzek át? Csermely Zsigmond? Baromi! Ez is Csermely! Legalább jóképű?

– Mindenképpen ide kell jönnie. Azonnal.

– És ha nincs sehol? Nevetséges! Még három helyen ágytálaznom kéne! Filla doktor fenékbe billent… Ha mást nem tesz!

– Most ezzel húzza az időt?

– Jaj! A pokolba kívánom magát! Meg az unokaöccseit! Majd beállítok egy tantestületbe, hogy én vagyok… Mit mondjak? Kis kurvának néznek! Pláne ma abban a tízcentis csizmában jöttem be… Na és a sapka! Kiröhögnek. Elmagyarázhatom a harmadik Internacionálét is! Pedig a kötött sapkában akartam jönni, az sokkal szolidabb! De sehol nem találtam!

– Menjen már!

– Jó, hogy azt nem mondja, hová… Tudja, az ilyen pasasokat ki kellene nyírni, mint maga! Egyszerűen kivégezni! Mert mindenki végrehajtja, amit mond. Még jó, hogy nincs középkor! Egy zegzugos kis firenzei utcán magát holtan találnák a beugróban. Szívében tőr. Ajkán méreg. Hogy nekem nincs egy ilyen krapekom! Na, adja ide azt a vacak címet! Fontos! Életbeli! Azonnal! Majd utólag megmagyarázom! Én is meg tudnám magyarázni utólag az egész rohadt életemet! És tegye magára azt a plédet, mert ha most tüdőgyulladást kap, akkor nincsenek címek! Nincsenek levélkék! Akkor b… hatja az egészet! Még engem is! Hogy milyen hülye vagyok!

 

Csermely az ágyban feküdt.

– Na, itt vagyok… – A fiú a bepárásodott szemüvegét törölgette. – Máskor táviratilag is értesíthetsz. Hogy bekrepáltál. Szívbajt hozol rám. Egy ilyen nőt küldesz! Azt se tudtam, hova tegyem. Az igazgató a két diplomáját odaadta volna egy balegyenesért. „Menjen csak, kolléga, menjen…” Én mint kolléga! Egyszerre én lettem a walesi herceg. Majd bepótolja… Az unokahúga annyira kétségbe van esve… Még jó, hogy szájon csókoltam. Mikor a nevedet kiejtette. Ijedtemben. Persze hogy nem gyógyulsz, ha ilyenek vesznek körül! Nekem szúrtad ki? El kell vennem feleségül? Elvehetem…

– Ne hülyéskedj…

– Én ne hülyéskedjek! Nem rossz! Persze, itt nem lehet dohányozni. Utána meg olyan volt, mint egy megközelíthetetlen hercegnő! A filozófia tanárnője! Láttam, ahogy áradozott rólad… Csíkos harisnya! Ki hord ma még csíkos harisnyát? Ez Párizsból öltözködik? Végigröhögtek a folyosón az iskolában… Egy büdös szót nem hittek el az egész dumából… Drapp sapka! Na, mi van? Remélem, nem akarod földobni a tappancsokat?

– Figyelj ide.

– Na. Nyomd a szöveget.

– Hazamész, hozzánk.

– Aha. Eddig értem.

– Itt a kulcs.

– Aha.

– Sietsz. Ahogy lehet.

– Aha.

– Komoly, amit mondok.

– Aha.

– A fehér italkosárban van egy rumosüveg. Kubai rum.

– Aha. Nem iszom meg.

– Figyelsz? Kubai rum. Ami abban van, kiöntöd.

– Aha.

– Kiöntöd a vécébe.

– Aha.

– Ez a leglényegesebb.

– Hogy kiöntöm. Aha.

– Megőrzöd az üveget.

– Aha. Remek. Üresen.

– Jól megnézed a címkét… Érted?

– Aha. Nem vagyok hülye.

– Két lehetőséged van.

– Nem rossz.

– Vagy veszel egy ugyanilyen rumot a zugligeti közértben… a Mátyás utca sarkán… ott szokott lenni…

– Vagy nem veszek.

– Ne hülyülj. Vagy ha a zugligeti boltban nincs ilyen…

– Ami elképzelhető…

– Ami elképzelhető… Akkor… tudod, hol az én manzárdom…

– Aha.

– Az éjjeliszekrény.

– Aha.

– Mindenesetre onnan vedd ki azt a húszdollárost, amit hazahoztam Jugóból.

– Aha.

– Ha nincs ilyen rum, bemész az Intercontinental melletti konzumboltba… és veszel egy ugyanilyen rumot.

– Ott, a kocsikijárónál?

– Veszel egy ugyanilyen rumot, körülbelül tizenhat dollár…

– Világos. Mért részletezed? A zugligeti lehetőségre adj egy ötszázast.

– Itt van. De ha az Intercontinental mellett sincs…

– Akkor följelentem magam a főkapitányságon…

– Akkor bemész, siess, az Október 6. utcában lévő konzumboltba…

– Aha.

– Veszel egy ugyanolyan rumot.

– Aha.

– Ennek nincs semmi jelentősége.

– Aha.

– Csak biztonsági játék.

– Aha.

– Mindenesetre ügyesen jársz el.

– Aha.

– Én ma fölhívtalak az iskolában telefonon.

– Aha.

– Beát régóta ismered.

– Aha.

– Közelebbről.

– Aha.

– Később bement érted az iskolába.

– Aha.

– De ő nem tud az üvegről.

– Aha.

– Az otthoni rumból nem iszol, semmiképp.

– Aha.

– Beával mentek, de ő megvár az Engels téren.

– Aha.

– Máshova nem megy veled.

– Aha.

– Itt-ott taxizol.

– Aha.

– Az új üveget fölnyitod, műanyag kupakja van, körülvághatod, és amennyi az eredetiből hiányzott, annyit megihatsz belőle… Valami zughelyen, mondjuk, a buszmegálló mosdójában. Vagy kiöntöd belőle azt a másfél decit.

– Aha. Majd hülye leszek!

– Beával összehaverkodsz. De nem nagyon.

– Aha.

– Később nem bánom.

– Aha.

– Egy kis türelem.

– Aha.

– Persze csak ha akarsz.

– Aha.

– No, ez csak vicc.

– Aha.

– A többi komoly.

– Aha.

– Tehát te nekem az eredeti üveget hoztad be otthonról, a Bolgár utcából.

– Aha.

– Én telefonálok Edit nénédnek, hogy behozod nekem a Faulkner-könyvet: Míg fekszem kiterítve.

– Aha.

– Ez a könyv címe, nem én fekszem.

– Aha.

– A piros polcon balról a második sorban találod. Tudod, ami a nagy szobában van.

– Aha.

– Megmondom Edit nénédnek, hogy a rumot meg neked adtam a születésnapodra.

– Kösz.

– Meg elhozhatsz magadnak egy kis Kandinsky-albumot, azt a kis szekrény tetején találod, a könyvkosárban.

– Aha.

– Ez a tied. Ajándék.

– Kösz.

– Ügyes légy.

– Aha.

– Ez a mi kettőnk dolga.

– Aha.

– Itt a kulcs. Siess, mert még ma vissza kell érned.

– Aha.

– Lezserül.

– Aha.

– Na menj már! Mire vársz?

– Ez a Bea… Ez a te… Szóval…

– Dehogyis! Ti vagytok a fiatalok. Örülök, ha élek.

– Na… megyek. Azért jó fej vagy, öreg…

– Aha.

 

Bea késő este jött be a kórházba. Magas sarkú csizmában, homlokba húzós drapp sapkában. Az orvost már szétvetette az idegesség.

– Na, ezt a maga unokaöccsét sem kell félteni! Ilyen marhaságot! Beültetett engem az Engels téri váró presszójába. De meddig lehet egy buszra várni? Nem vagyok becsípve, nehogy azt higgye! De nem ihattam egész délután csak traubiszódát! Két gint le kellett nyomnom. Hogy kibírjam. A várást. Mert maga is tudja, várni a legrosszabb. Nem beszélve az ottani pasasokról. Tudja, hogy azok sem várni ülnek be az Engels térre! Akármilyen szolidan viselkedtem, állandóan körülmolesztáltak. Nem mintha félteni kellene engem. De pisilni csak ki kellett mennem. Már nem bírtam. Akkor meg attól féltem, elszalasztom a dicső fiatalurat. Egy frászban voltam. Hatkor már biztos voltam benne, hogy elkerültük egymást. Vagy azalatt volt ott. Ezt csak velem lehet megcsinálni. Persze, mire beállított a fiatalember – be volt állítva. Azt hajtogatta, hogy idegességében ivott néhány féldecit. Maga csak megbabonázza az embereit. Áradozott magáról. Volt mit hallgatnom. Nem mintha annyira kellemetlen lett volna. És végre volt valakim. Úgy értem, nem voltam magamban. Mondanom se kell, még ott is fölhajtott két rumot. Ragaszkodott a rumhoz. Nem is értettem, ki az isten iszik ma már féldeci rumokat? Mondtam, hogy legalább feketébe öntse, de ő csak hangoskodott. „Rumot kell inni, szivi! Ha rummal kezdted, rummal végezd!” – ezt hajtogatta. Majdnem a szájára csaptam. Nem vagyok én hozzászokva az ilyen fiatal srácokhoz. Bár nagyon édes volt. Igaz, nagyon kókadt a feje lefelé, az asztal felé… Megmondhatom, ha valami, ez nem hiányzott nekem. Meg hogy mi jóban vagyunk, ne felejtsem el… Ezt hajtogatta. Mondtam, hogy menjünk már a fenébe, de ő csak a fejét lógatta, és úgy ingatta, mint maga, ha valamit nem akar megcsinálni. Pokolba kívántam, de főleg magát, hogy milyen hülyeségekre veheti rá, amiket nem bír józan ésszel megcsinálni. De ez mellékes. Tudja, hogy van, ilyenkor mindig ott cirkálnak a rendőrök, hogy igazoltassák az odasurranó alakokat. Na, ha ezek engem igazoltatnak, mit mondok, ki ez a krapek, aki ilyen nyíltan elázik mellettem? Vagy én itatom? Hát mit csinál maga velem? Mibe kever bele? Csak randalírozott, a pincérnek kiabálta: „Hogyhogy itt nincs kubai rum? Ezt a szemét matrózrumot igyam?!” A pincér már nagyon megelégelte, de aztán egy százast lökött oda neki borravalónak – hogy honnan van egy ilyen éhenkórász próbaidősnek ennyi pénze? És nekem nincs olyan nagy gyakorlatom az ilyen próbarészegekhez! Egyszer csak azt mondja: „Rosszul vagyok.” Na, gondoltam, itt hagyom, aztán csinálja egyedül a maga dolgát. Csak kókadt a feje. Persze nem hagytam ott. Kitámogattam. Azt látni kellett volna! Mi ketten, az esti utasok sorfala közt megcéloztuk a férfivécét. Gondoltam, majd belököm, de nem tudott megállni a lábán. Be kellett mennem vele. Na, ilyen nincs, gondoltam, még szerencse, hogy a férfiak ijedten menekültek kifelé. Jobb is volt. Ez nekem ott kitaccsolt. Jaj, ez lehetetlen! Hát minek egy ilyen fiatalembert berúgatni? Mert csak magára voltam dühös! Tudtam, hogy maga miatt issza le magát! Még szerencse, hogy van valami kórházi gyakorlatom. Na, nem magánál, maga annyira vigyáz magára! Mit fogjak rajta? Csak dűlt előre, mint az árpakéve! A derekánál ragadtam meg, ő meg előre a mosdó fölé, még jó, hogy a fejét nem verte be a tükörbe! Mostam az arcát. Öblíteni, csak azt üvöltöttem, öblíteni! Szép kis randevú! Helyrehoztam. Akik benyitottak, visszahátráltak. Rájuk kiáltottam: „Nem látják, hogy helyre kell hoznom?” Na, nem kell engem félteni! Na, kimosdattam. Persze a homlokát kellett fognom végig. Meg a szemüvegét. A szemüveggel több baj volt, mint az egész emberrel!

Na, ahogy visszamentünk, hogy fizessünk – eltűnt az üveg. Egy üveget keresett. Én is emlékeztem, hogy valami bebugyolált üveggel érkezett. Megint hangoskodni kezdett. Végül a vezető jött oda, valóban váltás volt, az asztal mellett találtak egy üveget, persze hogy elvitték, a pincér leadta az irodán. Én még olyat nem láttam! Mintha villámcsapásra kijózanodott volna a fiatalúr, hadarta nekik a kubai rum összes feliratát: „Genuine imported light dry cuban rum… 3 years old… Distelled and bottled by Fabrica Ron Havana Club – Calzada del Cerro No. 1417 Havana Cuba…” „Középen egy négyágú liliomos keresztet tart egy magas nyakú tengeri nő…” „A hátoldalán három italajánlat: – Cuba libre! – Daiquiri! – Mulata!” Persze a vezető is elképedt, látta, hogy nyilvánvalóan a miénk. Miénk! A pokolba kívántam azt az egész rumot, őuraságát, de különösen magát, hogy idáig juttatta… Mert maga volt! Aztán a vezető azzal állt elő, hogy hiányzik az üvegből vagy két deci, vagy másfél… itt, a helyiségben nem lehet idegen italt fogyasztani… Zsiga csak azt ismételgette, hogy ő ezt már kinn meghúzta, csak beviszi a nagybátyjának a kórházba… Megint egy százast kellett a vezető kezébe nyomni, hogy egyáltalán a dicső itallal eltávozhassunk…

Nem értem magát. Most úgyse tudja odaadni senkinek ezt a megkezdett italt! Ezért kellett nekem ezt a kálváriát végigcsinálnom? Én azt hittem, egy tisztességes nőszemély vagyok!

Persze a taxi még borzalmasabb volt. Igyekeztem hazafuvarozni. Megvolt a cím, de ő sehogy sem akart hazamenni. A taxis már azt mondta, hogy vagy tágítunk és fizetünk, vagy rendőrt hív…

Akkor aztán az utcán támolyogtunk, a kapu előtt. Az istennek sem akart fölmenni a lakásba, neki akart indulni a rummal, magához. Hogy őneki ezt ma estig ide be kell szállítania. Hülyeség, gondoltam, de ráhagytam. Tudja, mit csinált? Megesketett, hogy még ma behozom magának ide ezt a vacak rumot! Megesketett! Az anyám életére! Megbolondult!

Persze a liften sem tudott fölmenni. Gondoltam, odatámasztom a bejáratnak, aztán lesz vele valami. De a nyöszörgésre meg a dörömbölődzésre kijött az anyja. Gondolhatja, hogy nézett rám. Magam se néztem ki valami fényesen persze, a karomon ezzel a félhullával, kezemben a rumosüveg. Az asszony azonnal kikapta a kezemből az üveget, hogy majd ő a vécébe vágja. Na, erre Zsiga begerjedt, átölelte az anyja lábát, ölelte, mint egy koszorú, hogy hagyja meg nekem, nekem! – mert ő ezt a mi egyéves évfordulónkra vette, eddig nem akarta mondani, hogy szeret engem, nem is találkozott ilyen lánnyal! Nem akarta mondani eddig az anyjának, de annyira szeret, hogy be sem merte vallani, csak az anyja adja vissza nekem az emléküveget! Na, így nem törte össze az üveget az asszony, én meg csak pucolni akartam, de akkor a gyerek már aus volt… Végigfektettük a díványon.

Persze az asszony nagyon kedves lett, megterített nekem, egyek valamit, nagyon szégyelli, hogy a fia így elhagyta magát, de valahogy meg tudja érteni, mert ő még sosem szeretett ennyire senkit, mint engem! Meséljek. Ha már így összehozott minket a jó sors. Meg egyek. Sajtot, szalámit, kevert tojást, uborkát, ne menjek még… ő végeredményben örül, hogy ennyi idő után megismert engem – az ő fia annyira titkolózó… Hogy milyen csinos vagyok, meg kell értenem, hogy a fia, ha idáig jutott, biztosan halálosan szerelmes belém… Elátkoztam magát! Mikor ismertük meg egymást, mi a szándékunk, igazán szeretem-e Zsigát?! Ő mindig félt, hogy valami kurva behálózza a fiát, de most megnyugodott, hogy ilyen tisztességes lánnyal hozta össze a sors – (ahogy magam is kinéztem, mint egy Anna-beli lány, szerencsétlenségemre olyan feszes pulóver van rajtam, hogy kiszúrja az emberek szemét, mert hajnali ötkor sose találok semmit, csak amit magamra fölkapkodok – ez is maga miatt van! –, a szájamon persze már jócskán elkenődött a rúzs, mintha agyoncsókoltak volna!) – én, mint a tisztesség jelképe, ott, az otthonos lakásban: sírni tudtam volna.

Mit mondhattam volna?

Hogy egy iskolai összejövetelen ismerkedtünk meg, ahova azért mentem, mert a nővérem pedagógus, örülök, hogy Zsiga – csak így, Zsiga – szereti a történelmet –, hogy Zsiga már annyit mesélt a mamájáról, hogy magam is tovább akarok tanulni az Egészségügyi Főiskolán! Hogy nem is annyira a testi-fizikai együttlét számít, hanem a lelki összhang! – még szerencse, hogy Zsiga részegségében elmondta, hogy sakkozik, erre én is azt meséltem, hogy nagyon drukkolok, hogy helyt tudjon állni a bajnokságban! – hogy maga, ugye, maga is alig tud a mi kapcsolatunkról! – pedig maga él-hal az unokaöccséért! – és hogy vidéki lány vagyok, nagyon tartok a férfiaktól! – de Zsiga annyira rendes… meg maga is annyira rendes… és majd kijózanodik, ez csak a boldogság hatása! – Isten velünk van!

Verejtékben áztam! Gondoltam, hogy mért sietek annyira reggel, legalább egy friss pulóvert fölvehettem volna!

Na, itt az üvegje!

Mit kezd egy megivott üveggel?

De megesketett, hogy még ma idehozom.

Ja, annyit még eldadogott, még a taxiban, hogy nem a Kandinsky-kötetet hozta el, hanem egy Renoirt – hogy az neki jobban tetszik. Ezek az almapofák!

Egyébként most már mindent el tudok hinni magáról! Mindegy. Az a fontos, hogy meggyógyuljon!

 

Természetesen öt nap múlva megjött a vegyelemzés negatív eredménye, nem találtak semmit; a doktor lábadozott, s mehetett odahaza gyógyulászni s kutakodni tizenöt év előtti feljegyzéseiben apró és nagy dolgok után érzelmi bizonyosságokat illetően.

Csermely lent ült a nappaliban.

A februári nap olyan volt, mint egy letakart fej. Alóla, a kora délutánban, piros fények szivárogtak. Az olajfa dermedten állt, hideg ágaira fosztva. A hó merev lemeze betört, átlyuggatott szürke páncélján átszivárogtak a különleges vizek. A hó alatt nedves fű, a fű alatt az örök televényföld. Drótkerítés választotta el a másik telket, a puha rombuszvasacskák fölött éles tüskék meredtek. A rózsabokrok nyakig levágva, mélybarna szálaikon idétlen, megfagyott hópillék meredeztek. Mintha az elszántan élő, minden telet túlélő rózsaszárak magukba szívták volna a fehér nedvességet. Az ereszeken akadozva gurgulázott a víz, el-elakadva, hörögve, pléhzajt dörömbölve, ahogy a ház tél-trombusain áttör egy-egy harsányabb ér. A megrokkant hó alatt meg javában harsogott az ellenállhatatlan, élettől, naptól földuzzasztott vízár. A jéglemezek alól fölcseperedett földnedvek bugyogtak. Kicsit zenélt a kert.

Az üveg jótékonyan behatárolta a visszafogott, gázzal fűtött, meleg-robbanású szobateret.

Az ablakpárkányon tövig visszafogva muskátlik meg petúniák gyökereztek a ládányi, kiemelt földben. A párkány azelőtt szürke-ezüstje itt-ott súlyos vér-rozsdafoltokat vetett – megdermedt betegségfoltoknak is tetszhettek, meg a föltörekvő gyógyulás vöröslemez hegeinek. A szürke párkány tele volt földudorodó varakkal. A szőlő vékony sora levetette leveleit, rügyei visszahúzódott kis gumóival a visszafogott robbanásig befelé gyűrte a hasznosítható nedveket. De ágbogaival, száraival lehetőleg minél jobban kiterjeszkedett, mint egy levegőért küzdő tüdő, hogy a fölnyíló napra kiáramló levegőből a lehető legtöbb földolgozható, őt megmentő szén-anyagcserét adandó pillanatban magába fogadhassa. Igen, a szőlő kiterjeszkedett – a kert végében trónolt, mint egy visszafoghatatlan tüdő, kirajzolódva a siralmas, de ezerszeres energiával tovagördülő, felhőkkel letakart égre.

A felhők meg csak jöttek. Nagy nekilendüléssel, sorjázva, egyik a másik után. Szürke borulatként, hol megvilágosították a kertet, hol elhomályosították, mintha egyszer halált, egyszer életet hirdettek volna. Árnyék meg világosság. Egyszer agyonnyomták a kertet, egyszer megvilágosították. Nagyon gyorsan, a filmfelvételek önkényes váltakozásával.

Az ablak emberi, vörös festéke megfagyott. Odaragadt a hasadozott farostok száradt izomkötegei közé, a fölpattogzott fehér festéket ruganyos vörös pecsétekkel betapasztotta. Kirepedezett a ház ablakfala. Ragyásra ütközött, mint egy betegség lelte függőleges testfal.

Erőlködött a kert. Élni, halni… Duzzadtak a vastag hólikacsos lemez alatt a megáradó érnedvek, felszínre törtek, visszahúzódtak, dörömböltek a megroppanó érfalak között, mint egy határtalan nagyra fölerősített dobpergés, egy világpulzus, egy ember pulzusa, verték a merev, törékeny ellenállásba ütköző életét a fuldokló hajszálcsöveknek.

Idomító, élethez idomító és kártékonyan trombusoló anyagcserék küszködtek egymással. Már nem volt az a legfinomabb műszer, mely kimutatta volna, melyik tör előbbre, az életbe, melyik fagyasztja életképtelenségbe ezt a nem mozduló növényhalmazt, melyet kertnek neveztek az emberek. A szőlő indája, a rózsák lehető virága, a gyökig visszafogott muskátlik meg petúniák – ha lehet, kertté állnak össze, ha lehet, virágoznak, élnek, csudavirágokat, bogyókat, csecsnedveket teremnek – vagy kipusztulnak. Attól függ, milyen nagy a tél. Attól függ, mennyi éltető energiát hordtak össze néhány éves vegetatív és önfeledten bugyborékoló életükben, mennyi személyes energiát, mennyi törzsvégi hibát – hogy éljenek vagy kimúljanak.

Ilyenkor minden számít. Minden napfolt, minden árnyék. Minden permet, minden bogár. Minden porzás. Minden kis hajdani szerelem, darazsak, átjáró pillangók, odatévedt férgek szerelme, tülekedése, fölmorzsoló életpusztítása vagy vegyi gerjedelme. Pluszok, mínuszok. Ki mondaná meg egy kert élettartamát? A vegyi szerek, mérgek, behatoló jó permetek együttes mértékét, hogy meddig él egy kert? Majdnem összeroskad, majdnem él! Hogy rózsákat hoz-e tavasszal, vagy kidermedt csonkok gyülevénye? Halott.

Az orvos nézte a kertet.

 

„Elég ellenséges kislány érkezett. Szerencsére nem az én betegem, hanem D.-é. Nem akar megmosdani.

 

A nővérek agyontraktálnak ezzel a kis csajjal. Hogy vagy dobjuk ki, vagy sokkoljuk meg. Csináljunk vele valamit. Ha van harminc kiló. Tizenöt múlt. D. azt mondja, ősdebil. Vagy született pszichopata. Szeretem D. diagnózisait. Még jó, hogy a Főnök ilyen naiv. Mert tisztességes ember. – Ne gyötörjétek azt a lányt. Örül, ha él… – Mire jó egy olyan főorvos, aki ránézésre ítél.

 

D. azt mondja, ő egy szót sem tud kihúzni belőle – egyébként Vukovits Saroltának vallja magát, de lehet, hogy nem ez az igazi neve –, a gyógypedagógiai leírásból szülőtlen, abszolút árva, hol Terinek, hol Sárinak hívatta magát; az öngyilkosságait nem tudják megítélni, ok nélkül elájul; az öngyilkosságok mindig összelopkodott gyógyszerek bevételéből állnak. D. azt mondja, kiküld valakit Tatabányára, mert fogalma sincs a lányról. – Kicsit behorpadt orr, őrülten nyílt tekintet, barna; a folyosón surran, mint a gyík. – Nem valami szép, talán szebb lehetne. Mármint ahhoz, hogy éljen. Kóró – persze éhezett évekig.

 

Saci – a kis nyomoronc lány – nem hajlandó megmosdani. A nővérek olyan nagypofájúak, hogy alig lehet szembeszállni velük. Megmosdani? Nem akartam azt mondani, különösen Emma nővérnek, hol lenne, ha neki mindennap mosdani kellett volna? Azt nem akartam mondani, nem vagyok biztos benne, hogy naponta lemosdik, pedig itt még zuhanyozó is van. – Hülyes…

 

Veréb. – De ezt nem akartam a Főnöknek mondani mint diagnózist. Pedig megértette volna. Legjobb, ha nem figyelek oda.

 

Gondoltam, beszélek vele. Mármint ezzel a Sacival. Persze nem hajlandó intézeti ruhába bújni. (Milyen igaza van!) Valami koszlott mellényben álldogál a könyvszekrény mellett. Büdös. Szégyelltem magam, de igyekeztem távolabb állni. Öklendezni való bűz. Hiába faggattam. – Fehér köpeny – valami ilyesmit suttogott, de lehet, hogy csak beképzeltem. Nem csodálom, hogy D. se megy vele semmire.

 

Ma mégis elkaptam a folyosón. Megragadtam a karját, magam elé rántottam.

– Na, mit akar?

Ennyit kinyögött.

Ez elég reális mondat. Nem elmebetegmondat.

A karjában éreztem a csontot. Harminc kiló. A hülye. Valami furfanghoz kellene folyamodnom. De hogy ezzel legyek elfoglalva, mikor azt se tudom, hol áll a fejem! Holnapra be kell adnom a dolgozatot a korai elmebetegségekről…

 

– Szereti ön a nagyapját?

Ezt kérdeztem ma a csontsovány Sacikánktól. Nem is tudom, hogy jutott eszembe ez a mondat, különösen így, önözve.

– Hol van?

– Na látja, hogy megértjük egymást.

– Hol a nagyapa?

– Itt van a folyosón. Magát várja.

És kijött velem az ügyeletre. Végig fogtam a karját, de akkor is jött. Akkor hirtelen szembefordultam vele, nehogy hazugságban maradjak.

– Ismeri maga Osztap Bendert?

– Osztap Bendert?

– Igen. Vasutas volt Nyíregyházán.

– Nyíregyházán?

– Mesélt magáról.

– Rólam?

– Igen. Hogy a bakterházban csirkéket neveltek.

– Csirkéket? Most nem is emlékszem.

– Nem emlékszik. Hogy maga hozta be esténként a tojásokat. Alig tojtak a tyúkok.

– Nagyon szeretem a vonatot.

– Na. Még a sapkáját is odaadta magának.

– Tényleg, volt egy sapkám…

– Ő nem ezt mondta. Hogy vett magának… egy kék kisdobos-nyakkendőt… (Emlékeztem, hogy a holmijában volt egy kék nyakkendő.) Vagy nem vett?

– De… kék nyakkendő…

– Hogy karácsonykor fölkötik a blúzra.

– Föl is kötöttük!

– Na. Hol az a kék nyakkendő?

– Majd holnap… holnap…

 

A haja csutakban áll.

– Meg kéne mosni a hajadat.

– De… annyian vannak.

– Majd egyedül megmosod, jó?

Elég szerencsétlenül nézett ki. Lehet, hogy D.-nek mégis igaza van?

 

Lesült a pofámról a bőr.

Üvöltöztem D.-vel.

Sacit meg akarta sokkolni.

Nem engedtem. Ez is valami.

Nem mintha biztos volnék az igazamban.

De…

Mosdik. Hajat mosott.

 

Kivittem az ügyeletre, leültettem a sámlira. Fogalmam se volt, mit csináljak vele. De ott ült.

Vigyorgott.

Elnéztem milyen csúnya. – D.-vel végleg összekülönböztünk, az Öreg rám hagyta, foglalkozzak vele. – Na, most itt van. Összegubancolódott, mint egy madár. Csont, csont és toll. Igen. Még jó, hogy a tollak nem látszanak a vállán.

Jaj, istenem!

Amíg ez fölrepül!

De legalább abban biztos vagyok, hogy nem engedtem agyonsokkolni!

Nő ez, ember ez!

A legegyszerűbb lenne magamhoz ölelni. Összeropogtatni a csontját: élj, élj, ez a lényeg! Ehhez nem tudtam volna pszichoanalízist alkalmazni. Egy madár. A sámlin.

 

A sámlin ült.

Most már tudom, hogy egészséges. A kezemben van.

Szeretem a hülye kis pofáját.

 

Eltévedtem.

Olyan volt, mint akit meggyilkoltak.

Hiába faggattam, csak bömbölt.

Már nem tudtam mit kitalálni.

Hirtelen ráordítottam: – Teri!

Erre még jobban bömbölni kezdett.

– Nézd. Most már megbízhatsz bennem. Nem foglak elárulni. Ha nem akarsz beszélni, nem kell. Tudom, hogy Sacinak hívnak. Nem kell félned! Itt vagyok melletted!

Zokogott, mint az állat.

Rázkódott a teste.

– Nincs semmi baj! Most minek félsz? Itt vagyok, veled!

Néztem ezt a rázkódó testet.

Akkor odaültem a dívány végére, a sámli mellé. Átfogtam a fejét. Rázkódott a zokogástól. Gondoltam, beadok egy injekciót, ez nem mehet így órákig. Fogtam a fejét. Odaszorítottam az arcomhoz. A könnyek csak peregtek végig, kionthatatlanul. Hüppögött. Odanyomta az arcomhoz az arcát. Sírt.

– Na. Itt vagyok. Nem kell félned! Holnap megint idejövünk.

Magamhoz szorítottam az arcát.

Ő meg csak nyöszörgött. Aztán elhallgatott.

 

Olyan vidám volt, mint a fecske. Vigyorogva kijött velem az ügyeletre, én végig dolgoztam, elszívott egy cigarettát. A bőre foltos, mint a leopárdé.

 

Előszedett valami új kardigánt, abban várt.

 

Drága mafla! Most mindennap hajat mos! A nővérek a pokolba kívánnak.

Összehordott hetet-havat… Még jó, hogy nem jegyeztem. Így én se tudnék élni. Olyan most, mint egy nyers agy – azonnal, mindent megismerni. Nagyon értelmes. Akármennyi könyvet hordok be neki, elolvassa. Elémbe áll.

– Mit olvassak?

Az ajtóban vár.

 

Gyógyszer nélkül van – semmi baja.

 

Ezek a diagnózisok nehezebbek, mint ha valóban beteg valaki. Persze ki a beteg? Hol a határ? Egyáltalán, miféle diagnózisokba bújtatjuk a betegeinket, diagnózisokba, melyeket aztán egy életen át sem tudnak kinőni. Sőt! Ez lesz az egyenruhájuk. Idővel maguk is rájönnek a diagnózisaikra, s elfogadják s betöltik a rájuk osztott szerepeket. Miért? Talán mert nem akarnak vagy valóban nem is tudnak önmaguk lenni. Sokan azt hiszik, a rács a legrettenetesebb eszköz egy elmeosztályon. Sokan? Mi is azt hisszük, a Főnökkel régen tervezzük, hogy rács nélküli, zár nélküli osztályt szervezünk, ahol a betegek nem érzik a vasak rabságát. Rövid távon ez olyan egyszerű. És olyan igaz. Mindenki fél a rácsoktól. Ezekkel előre megfélemlítjük őket. De… És ez nagyon nagy kérdés. Azt hisszük – a rácsok csak a büntetést fejezik ki? Tévedünk. Igenis tévedhetünk, legalábbis ezeken gondolkoztam a napokban.

Hiszen mi van azokkal, akik valóban nem bírják, nem akarják elfogadni magukat, hanem maguk helyett a diagnózis akarnak lenni. A betegek akarnak lenni, a neurotikus, a pszichopata, a szkizofrén, a depressziós. Fölveszik ezt a szerepet – most tüneteiken túl, úgy értem –, és ez a szerep az övék, a kiosztott, a betölthető: idővel ez a foglalkozásuk, gyakran saját maguk állítanak be hozzánk: doktor úr, itt vagyok, megint rajtam van, megint hullámzok satöbbi… Ezt mi jó jelnek fogadjuk el; lám, a beteg maga megérzi, mikor kell bejönnie; lám, a beteg tudja, hogy beteg, tudja, hogy kezelésre, pihenésre, kikapcsolódásra szorul… Nagy eredménynek könyveljük el, pedig sokszor ez a beteg számára csak kibúvó: megtorpan az életben, s azt mondja: gyorsan beszaladok betegnek lenni. (No, nem az egész súlyosakra értem.) Sőt! Már kint az életben sem érzi magát hivatásos embernek – hanem a hivatásos beteg riadt, védekezésre kész, ám betegsége által mégis védett állapotában – nem él. Nem él eléggé, annyira mint egy normális ember, eleve a betegség mentőövére spekulál. (Persze öntudatlanul.) No igen. Mert retteg. Retteg önmagától. Retteg megmérkőzni az egészségéért: hamar, gyorsan, amikor csak lehet, diagnózisa címkéjével és szerepével „betegre fogja magát”. Nem gyógyulni jön be! „Betegnek” jön be! Már föl se merül benne, hogy egészségesre élje magát – majd ha jön a nehézség, beszaladok! Mert nem bírja elviselni, hogy nem egészséges. Ennek nem félelem a rács! Jótét vasrúd, mely megóvja az egészségért való küzdelemtől, megóvja az egészség katasztrófáitól: védve van! Igényli a rácsot! Kell neki a rács! (Eléggé borzalmas konklúzió. A Főnöknek el sem mondhatom.) Befekszik a védett ágyába, fejére húzza a takarót, és hálás azért, hogy be van zárva az ajtó. Nem bánthatják, nem kényszeríthetik arra, hogy megküzdjön az egészségéért, maradhat féllény, vegetatív gumó, maga mélyeibe süppedt félhomály.

Milyen könnyen írtam le Saciról is, hogy »nincs semmi baja«. Jólesett ez a mondat, mert úgy éreztem, valóban, egyszerre kikerült az emberi fényre, egyszeriben »megváltódott«. Igen? Így van? Hiszen ki a beteg? Az ágyban fekvő szkizofrén vagy az, aki egy életen át ide-oda sodródik, küzd, fuldoklik az árral, szenvedései elviselhetetlen folyamában?

Most Saci mosolyog. Belebolondul az életbe, abba, hogy hajat mos, olvas, lélegzik, leng.

És a seb?

Mert van seb.

Elsimul ez a seb? Begyógyul?

Nemcsak a kielemezhető elsatnyító gyermekévek, zuhogó csapások, amik érték. Hanem önmaga. Nem, nem is most, hanem akár tizenöt-húsz év múlva, mikor esetleg rádöbben, hogy nem kötődik senkihez. Nem, nem a környezete miatt. Adja isten, biztos adja, hogy társa lesz, hivatása, élete – s ez megmenti önmagától. De ha nem menti meg? Ha egyszer rádöbben, hogy benne nincs meg a képesség, hogy valakihez kapcsolódjon? Hogy valakit elfogadjon, szeressen? Hogy évtizedekre visszamenően és kideríthetetlenül elromlott valami nagyon finom kapocsrendszer, a szisztéma, a gépezet – ő nem kötődik senkihez. Maga van. Senkije sincs. Ahogy nem volt tizenhat éves koráig. Amikor talán éppen egy boldog házasságban él, normális munkában, hivatásban, egyszer csak rádöbben a villamoson, a század elhalmozó csodái közepette, hogy senkihez sem tartozik. Senkit nem tud szeretni! Nemhogy őt nem szeretik! Ő nem szeret senkit! Nem tud! Nem képes!

Hogyan gyógyul meg? Meggyógyul-e?

Mert addig esetleg bízik. Az ember sokszor hajlandó egy életen át bízni. Remélni. Alakul, megy az élete. Csak éljen. Csak bízhasson. A legbelső fölismerésig. Hajlandó áléletet élni, álhivatást, mindent. Hány ember él le így egy életet? Sokan a megváltó halálig. Mint a nyomorék. Tudja, hogy nyomorék – hiszen púp van a hátán. De beleéli magát, hogy jár-kel, handabandázik, kiváló munkás lesz, táncol – ő, a nyomorék! Húsz éven át is eltáncol a daliák közt, úgy érzi, bevették, legyőzte a púpját! Táncol az önfeledtekkel ő is mint önfeledt. Mindent elhisz, mindent elhitet magával, hiszen talán olyan szép szeplői vannak, hogy azért táncolnak vele, talán olyan gyönyörű szelleme, hogy belebolondulnak a táncosok. Amíg elébe nem áll egy ember, s azt nem mondja: – Jé, te milyen drága vagy, milyen szép vagy… Nem is láttam eddig, hogy púpod van! Nem is látszik! Nem is számít! De hogy neked púpod van, ezt nem gondoltam volna! – Vagy egyszerűen levetkezik egy áthevült boldog tánc után, profilba villan a teste a tükörben, és meglátja, ezerszeres erővel: a púpot! Enyhe púp, kis púp esetleg, csak finom permetet hagyott rajta a tánc izzadó hevülete, de púp!

Akkor mit csinál?

Ki hitette el velem, hogy nem vagyok púpos?

Rászakad a szégyen. Hogy ő hogy illegett-billegett a szép testű táncosok közt hosszú éveken át, akik pedig mind látták, tudták, érezték tenyerük harmatos tapintásával a púpot!

Becsapták! Rászedték. Csak éljen! Csak lengjen, csak táncoljon! Közben, ahogy érzi, cinkosan mindig tudták, hogy neki púpja van. Talán össze is kacsintottak mögötte! Áltatták! Hiszen nem vághatták a pofájába: – Kisöreg, ki a táncból, te púpos vagy! Maradj odahaza! Megjátsszuk veled, hogy szeretünk, hogy szeretsz – de te nem szeretsz, s mi nem szeretünk!

A szeretetünkkel sem szabad becsapni senkit. Őszintébbnek kell lenni, kegyetlenebbnek. Mert ennél a rádöbbenésnél nincs mit tennie a púposnak. Vagy magát öli meg, vagy azokat, akik elhitették vele, hogy nincs semmi baja…

Szégyellem ezeket a következtetéseket.

Nemhiába mondja mindig a Főnök: Csermely, te pesszimista vagy… Bízzál egy kicsit a gyógyszerekben, az években…

 

A nővérek is kinézik már Sacit. Annyira gyógyult. Mit látnak? Egy lány kijön velem az orvosi szobába, leül a sámlira, és boldog. Mit keres egy elmeosztályon?

Az orvosok már szóba se hozzák.

 

Valahol laknia kell.

Nem hittem volna, hogy Galántainét ráveszem, fogadja be Sacit. Igaz, ő is magában van, évek óta visszatérően depressziós, szép mániával keverve, és ragyogóan intelligens. A lánya külföldön, levéllel és pénzzel támogatja.

Megszerette Sacit.

Persze Saci is érti a módját, hogy megszerettesse magát. Ki se néztem volna belőle. Nem mintha csak taktikából tenné, de elbűvölő tud lenni, az öregasszonnyal is. Nem hízeleg, de olyan szellemi nívón társalognak – Thomas Mannról, Camus-ről –, hogy az öregasszony odavan érte. Azt se tudom megítélni: nem taktikából teszi-e?

Önkéntes taktikából persze, hogy becsüljék. Hogy ő milyen zseniális. Mert valóban az. Mindaz a visszafojtott és megnyomorított szellemi energia, melyet a nyomorkörnyezetében meg a kallódásban leburkolt, most valami vigyorgó elementaritásban tört ki… már-már azt hiszi az ember: művész… Lehet, hogy az. De mi?

A híd mégis én vagyok. Az öregasszony belém kapaszkodik, valóban kezemben tartom, tényleg kijön velem a kátyúból, de ez is csak áltatás. Hatvannyolc éves. Nevetségeseket mond. – Kár, hogy nem vagyok negyven. Én biztos magába szeretnék. Mert maga nemcsak orvos, de ezt tudja maga is… Ezért döglenek maga után… (Ki döglik énutánam?) Egyébként csodálatos öregasszony, az kétségtelen. Érzelmi hullámzásai mellett elementáris szellemi lény. Nos, ő például beteg? Ezt csak úgy magamtól kérdezem. De fajtájának olyan izzó fölfokozottságát képviseli, mely hősöket csihol a várandós emberekből. Nem hatvannyolc, de egy huszonnyolc éves asszony szellemi csodavárásával rendelkezik. Mindig gondoltam, hogy a nők – meghatározhatatlan szellemi fölfokozottságuknál fogva – közvetve birodalmakat, vezéreket, alkotókat tudnak irányítani, vagy legalábbis inspirálni, de abban biztos vagyok, hogy ez az asszonyság néhány életet fényre derített. Van egy ötvenkét éves szeretője! Nemcsak elhiszem, látom is, ahogy szolidan besurran hozzá, alázatosan dédelgeti! Csoda! Ilyen asszonyok csinálnak impulzusanyagokból formált világszemélyeket. Cézárokat, költőket, tudósokat, festőket. (Milyen nevetséges ilyen relációban az egyenjogúság, mikor az élet két fél zsenialitásán múlik, a párosulás leheletfinom inspirációs mérlegén! A nő nem egyenjogúság! Kiegészítés, többlet, fölhajtóerő, kontroll, becsvágy, simogatás és társszerző, melyben fontosabb sokszor a társ, mint a szerzőség. Női szerep. Ezen is el lehetne gondolkodni. A női fél – más fél. Ösztönöz, alakít, megütköztethet önmagunkkal, alárendeltségében is messze fölülmúlhatja a férfit – választójog, parlamenti részvétel, egyenlő munkáért egyenlő bért –, jelszavak nélkül! És nemcsak az egészen kiválóknál, hanem a tökegyszerű embereknél is, egy munkásasszony, egy parasztasszony esetében is. Sokszor, ha egy-egy hosszú életbe betekintünk, rájövünk, a szoborba formált férfi mögött egy-egy tüzet töltő nő áll, pygmalionosan, mikor a modell teremti az alkotóját, mikor a modell különb, mint a létrehozója, vagy legalábbis egyenrangú. Sokszor egy életen át karbantartott családi tűzhely mellett hajlamosak vagyunk csak a munkában megérdemesült patriarchát látni ünnepi pózban, pedig mögötte, kicsit balra, mint egy festői félhomályban egy nála is különb társat láthatnánk, egy csodálatos erejű munkásasszonyt vagy művészi félhetérát, aki a helytállásával, a szerelmével, a szemöldökével, a csípőjével, az intelligenciájával családdá, alkotássá, művé tömbösített, inspirált egy szétsugárzó életfolyamatot.) Bocsánat – Lédát is ebből a hatvannyolc éves »beteg« öregasszonyból értettem meg: igen… Ez röpíteni tud. Ez szeretni tud! Rajongani! Olyan társadalmilag rögzített energiákat is fel tud szabadítani, melyek magukban kallódnának nélkülük… Nem tudom, mi a titka. Önbizalmat ad? Hitelesíti a magában kallódó föltalálót? Ady ezt a zsidóságra magyarázza: ezért vonzódott, mint egy öt évezredes televény intelligenciához, hozzájuk – a jó hitetés életlegyőző finomságához –, talán a bátorságukhoz? Fölfokozottságukhoz? Hogy győzni kell? Hogy élni kell? Még Csinszkával kapcsolatban is ezt írja: »Van benne valami a ti fajtátokból…« »Kedvelek egy húszéves kislányt, aki nagyon dzsentri, s mégis a ti pesti, előkelő zsidó genre-tok minden erényét és bűnét hurcolja…« »őrülten, megbolondultan szeretek egy alig húszéves kislyányt… A leány – csodálkozz – nem zsidó, de nagyon előkelő, erdélyi félmágnás. Azonban benne van minden, ami engem végzetesen Sem fajtájához kapcsolt…«

Nos, elég fura dolog.

A híd én vagyok: összeköltöztetem őket: az egyik megmenekül, a másik társra lel; nevetséges hasonlat: az öreg Lédát elcsinszkásítottam, a gyerek Csinszkát meglédásítottam… No, ez csak gonosz hasonlat… Lehet, hogy ők nem is szeretik egymást, de az öregasszony nem élhet egyedül. Saci pedig otthonra lel egy végtelen intelligenciában meg kétszoba-összkomfortban…

Az igaz, hogy viszont kedvemért szeretik egymást.

Ez gyógyítás?

Ugye, ez nem orvostudomány?

 

Saci és az öregasszony egész jól megvannak.

 

Az öregasszony panaszkodik: Saci a kádban ül két óra hosszakat is. Azt hiszem, úgy élnek együtt, mint két jó ellenség, akik egy irányba harcolnak. Saci bevásárol, ellátja az öregasszonyt, s azt hiszem, nemcsak áltatásból, de szereti…

Elhatároztam, ha Saci az öregasszony rovására megy, elköltöztetem, bármilyen áron. Az öregasszony olyan nagyvonalú vele, ami már minden képzeletet fölülmúl. Szerencsére Saci nem él vissza a helyzetével, kivéve a kádfürdőket, órákig…

 

Elhelyeztem Sacit egy könyvtárban. Reális állás!

 

Én nagyon hiszem, hogy Saci talpra áll. Állása van, lakása. Fiatalok veszik körül, nem érezheti magát betegnek. Csak éljen. Létezzen. Nagyon remélem, hogy a fiataloktól természetes életerőt nyer, látja, olyanok, mint ő… Megszeretik. Megszereti valaki.

 

Saci rendesen jár a tanfolyamra, könyvtáros lesz. Ugyanakkor nem enged a »trükkjeiből«: hacsak teheti, fölhív. Ilyenkor, szegénykém, elviselhetetlen. Egyszerűen azt akarja, most, azonnal menjek oda, nem bírja tovább. Vigyem be az osztályra. Inkább elmebeteg akar lenni, mint egy könyvtári szakmunkás. Szerettem volna bevonni a gondjaimba, gondoltam, ha megértetem, hogy az élet nemcsak egyénekből, de társadalomból is áll, akkor fölébred az érdeklődése a reális környezet iránt is… Meg elmondtam neki, ami a torkomig ér: talán csak ők, a fiatalok menthetik meg a társadalmat, akik még nem tudják, hogy egy palacsintasütő kártékonyabb, mint egy politikai ellenfél… Nem szabad ilyen áron eladni a szocializmust…

Kinevetett.

Azt mondta, ő este nyolckor, a kiürített olvasóteremben annyira egyedül van, hogy nincs ideje a társadalommal foglalkozni.

»Egyedül vagyok, egyedül vagyok…« Ezt ismételgette. Már azt hittem, be kell hozatni az osztályra.

 

Ma fölkeresett az öregasszony. Mint egy firenzei dáma. Először azt hittem, megint depressziós, segítsek rajta.

– Tudja, ez a lány halálosan szerelmes magába. Ezt a vak is látja. Vagy csináljon vele valamit, vagy rúgja ki. Ettől nem menekül csak úgy egyszerűen. Tessék ezen elgondolkozni. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy a beteg beleszeret az orvosába. Még valami bolondságot talál csinálni… Nem hogy öngyilkos lesz… Férjhez megy valakihez, akit nem szeret… Aztán tíz év múlva ugyanott a katasztrófa. Remélem, tőlem nem sértődik meg, doktor úr… Én magát annyira szeretem. De ezt elmondtam már. Én magának köszönhetem, hogy ilyen tisztességes egyensúlyban vagyok.

Itt valami nyilvánvaló dolog van. Ha nem akarja, nyilvánítsa ki, ábrándítsa ki, nem is tudom, hogyan, de világosan tudassa, hogy ez reménytelen… Tudom, hogy mi van magában, megbocsásson. Attól tart, mintha beleszeretne a betegébe. De ez nem az. Én nem hiszem, hogy Saci el fog magától szakadni. Valamilyen körülmények közt, lehet, igen… Egy évre, ötre, tizenötre… De maga neki az egyetlen ember, aki a teljességet jelenti. Még ha ez merő boldogtalanság is… Lehet, hogy ő sem gondol reális kapcsolatra… De valaminek történnie kell. Hogy akarja megúszni az ő gyógyulását? Maga akarta! Maga tette, nyilvánította egészségesnek! Ennek – ma már az ő szemében – egyetlen próbája van. Maga. Tudja, az jutott eszembe, hogy maga többet veszíthet és szenvedhet, mint ő, akit megmentett. Akkor is! Tudom, hogy maga is szereti. Zseniálisnak tartja, az is a maga módján. Nahát akkor?

Nem vagyok olyan nagy tudós, mint maga. Mint maguk. A pszichológia erre biztos rengeteg kibúvót talál. Gyógyítani – szeretni – beleszerettetni – leválasztani.

És maga joggal fél a katasztrófától. Hogy mi lesz vele? Mondjak valami durvát? Ne törődjön vele! Tudom, maga becsületes ember. Őt óvja. Mondjak valamit? Ne óvja! Én csak néhányszor láttam magukat együtt. Maga is szereti. Ezt érzi a lelkem… ez a kicsi. Nem lakás, állás kell neki. Maga!

Hallgasson rám, bölcs öregasszony vagyok. Nevetséges, hogy én adjak magának tanácsot. De nem a magam ügyében teszem.

Olyan feszült maguk között a légkör. És? Mondhatok valamit? Nemcsak az ő hibájából.

Maga túlságosan szereti, ezért nem szeret bele. Éjszakánként sokszor nem alszom. Öreg vagyok már a hosszú alváshoz. Annyi reális és nem reális szerelmet láttam. Tudja, mi jutott az eszembe? Hogy talán sokkal nagyobb bajokat okoz azzal, hogy kíméli őt a szerelmétől, mint ha beleszeretne. Ez nem a tankönyvek szerint való. De így van.

Ez igazán nagy szerelem. Maguk közt.

Tudom, hogy attól félti őt, hogy belepusztul.

Nincs igaza.

Azon legalább átesne.

Vagy szétzúzzák egymást, vagy megtalálnák.

A katasztrófa sokszor jobb, mintha kerülgetjük.

Mondja meg: mi történhet?

Ez a szerelem mindenképpen dráma – adja őt oda ennek a drámának. Pusztuljon, törjön, szakadozzon, ne hagyja őt epedezni. Majd kikerül belőle. Kikerülhet – ha belemegy. De ha nem megy bele? Maga örökké egy csodalény marad, akit nem pótol senki. Ez még annál is nagyobb katasztrófa, mint ha silányul lefekszenek egymás mellé! Ha összetörik a kislány, az még mindig egy összetörés! De így maga marad az örök elérhetetlen, a pótlék, a beteljesülhetetlen lehetőség! Meg akarja mérgezni az életét?

Ezt mondta az öregasszony.

 

Saci férjhez megy.

 

Engem kért tanúnak. Tébláboltunk a házasságkötő teremben. A férj rendes fickónak látszik, remélem, Saci boldog lesz. Meg egészséges. Röpködött sápadt arcával, csak mintha egy kicsit erőltette volna. Az esküvői banzájra nem mentem el. Mit kerestem volna köztük?

 

Saci telefonált, azt mondja, elég jól vannak, majd megint fölhív. Hogy vettek két karosszéket.

 

Az utcán találkoztam Sacival. Most végez a könyvtárostanfolyamon. Feltűnően csendes volt. Beültünk egy vendéglőbe. Nekiálltunk enni. Nagyon jó hangulatban nevetgéltünk aztán, kicsit megnyugodtam, hogy azért emberileg is egyenesbe jött. Mindenáron velőt akart rendelni, a pincér az utolsó adagot kaparta össze.

Furcsa érzés fogott el, ahogy nézett. Maga alig evett, csak engem biztatott. Kifigurázta az orvosokat, akik őt betegnek tartották. Egyáltalán és szokatlanul úgy viselkedett, mint egy érett nő. – Egyen csak, egyen, doktor úr…

Kiszépült. Az a csúfondáros soványság, ami évekkel ezelőtt olyan aszalttá tette, elmúlt róla, inkább meghitté, emberivé változott. Szája ugyancsak kinyílt a nagy, visszafojtott mosolygások alatt, nedvesen éles fogsorát villogtatta.

Belém nyilallt, milyen durván szép, milyen agresszívan előtérbe nyomul a nőisége. Olyan volt, mint egy elszánt állat, aki kinyílt fogsorával reménytelen ragadozóvá vált. – Nem szeretem a férjemet. Ez az igazság. De hát nyilván ezt maga is tudja. Elválok. Ez csak egy kis etűd volt. Nem lehet csak úgy, egy szobában megmaradni valakivel… Ahhoz sámli kell.

 

Saci egy barátnőjét hozta fel hozzám, elég szerencsétlen. Persze, összevissza emberke, azt se tudja, kibe szeressen bele. Mariannak hívják.

 

Marian – akit Saci hozott fel, gyógyítani. Elég silány dolog. Puha, mint egy macska, nem is akar mást, mint puhaságot. Nem beteg, ahogy Saci gondolta. Nem is tudom, miért hozta föl Saci. Mariannak nincs lelke. Arra gondolok, átjárható, mint egy pumatest.

Ez a lelkifurda…

 

Persze Marian nem beteg. Este arra gondoltam, fölhívom Sacit, hogy elmondjam neki, Marian számára csak ürügy volt a betegség… Marian előbb-utóbb úgyis elmondja neki… Ma is bejött, éjszakai ügyeletes voltam…

Marian a szerelemre van teremtve. Azt mondta, tudja, hogy Saci különb… Miközben befekszik az ágyba.”

 

Csermely doktor megint a kertet nézte.

A hetek lassan múltak, a kert megengedett a hó alatt.

Az olajfa átvörösödött a tavasznak induló nedvek alatt, olyan volt, mintha finom rézlemezek borítanák. A rózsatövek nyaka vastag hóban állt, merev hógallérban.

Fáradt volt. Öregemberesen mozogni – mondta a kibocsátó doktor az infarktus után. No, ez nem volt ínyére Csermely doktornak, legszívesebben kirohant volna az utcára. Üveg mögül nézte a tájat. Mint egy akváriumot, melyben a hó csodálatos vizében akadozva úszkálnak a mozdulatlan tárgyak. Fák, utcaszegély, dermedt tél végi építkezések, az üvegbura alól mintha kiszivattyúzták volna az életet. A nagy út lemeze síkosra csiszolódott az erőlködő kocsigumik alatt.

Az ablakban állt. Még egy-két hét, és munkába állhat.

Ideje. Ideje meggyógyulni.

A taxit figyelte, egyesben kapaszkodott a meredek utcán. Kifarolt, megcsúszott, a nagy lejtőn erőlködött. Csermely azt nézte, kik ülhetnek benne, kik másznak föl ide a domboldalra ilyen tél végi, vastag hóban.

A kocsi továbbment. Vagy öt házzal följebb állt meg. Még fékezésében is ide-oda csúszkált. Aztán hátra próbált visszamenni. Milliméterről milliméterre ment, csúszott hátrafelé. Óvatosan. Nekiütődött a járdaszegélynek. Nem tudott megkapaszkodni, csúszott visszafelé. A sofőr ügyesen manőverezett, de csak csúszott lefelé a lejtőn. Nem mert kiállni egy-egy beugró utcában, mert talán soha többé nem tud elindulni. Háttal lefelé csúszott le a hósíkos úton.

Aztán a kocsi megzökkent, egy járdaszegélyen hiába erőltette a motort a sofőr. A gumik sisteregtek, hányták maguk alól a havat.

Csermely kirohant, magára kapta a felöltőt.

A hó friss szaga az orrába ütött.

Szaladt a taxi felé.

– Megakadtam – mondta a sofőr, fiatal, nedves arcán kétségbeesés ült.

– Próbáljon megfordulni!

A sofőr még jobban nekifarolt a járdakőnek, hogy megfordítsa a kocsiját. A doktor két kézzel visszafogta az autó oldalát, nehogy az a kerítésbe rokkanjon. Recsegés-ropogás. A kuplung recsegett. A kocsi farolt, a hó kivágódott a kerekei alól. A sofőr ide-oda igazította az autót. A keréknyomok éles mintát vágtak a hóba. A kocsi nekilendült, aztán egyenesbe állt a lejtőn. A sofőr integetett. Csermely meglódította az autót, hogy nekiinduljon, az egyenletes csúszkálással ment lefelé a lejtőn. Ide-oda ütődve.

Csermely a nagy lendülettől a hóba bukott, arccal lefelé feküdt a vastag fehérségben. Sokára tápászkodott fel.

 

„Saci jó néhány hét után megint kijött. Mindenféle festékeket hozott magával. Mondta, csak dolgozzak magamban. Ugyanúgy ült a fotelban, mint régen a sámlin. Aztán kiment a kövezett térre, kis képeket mázolt. Percek alatt. Csak kis fejeket, tubusból nyomta a festéket. Jópofa dolgokat.

Amikor bejött, ujjai pirosak voltak a levegőtől. Nézett rám: élesen. Mint aki véglegesen elmegy. Nem is tudom, miért gondoltam arra, hogy elmegy az országból. Valami fiúról beszélt, akivel nagyon jól megértik egymást, csak a fiú nagyon nyugtalan, meg van indulva…

Prédikáltam neki. Persze, amit gondoltam, hogy nem lehet e nélkül az ország nélkül élni…

Saci nagyon szép volt. A szája… meg az arca, mintha földöntúli ragyogásban élt volna. Mintha meztelenül xxxxxx xxxxxxx

Nem is tudom, mit akartam. Talán elvenni tőle azt a vörös fejű festményt, amit mázolt. Bennem hirtelen úgy élt, mint akit ezer éve ismerek. Megragadtam xxxxxxxx felé fordítottam.

Kezem közt éreztem. Az éles arccsontok közül kimeredt a száj, vékony xxxxxxxx előtt.

Csak egy kicsit közelebb. Nem is értem. Hirtelen azt éreztem, úgyis meghalunk, addig xxxxxxxx

Szerettem volna megmagyarázni neki valamit. Valami világtudományt. Vagy hogy ne xxxxxxx Valami új filozófiát, hogy kétféle dolog van a világon: jó meg rossz. Nekünk mindig ott kell állnunk, ahol szépség van a földön. Mintha mosolygott volna. Azt szerettem volna elmondani neki, hogy csak a gyáva ember vész el. A másik kiküzdi a sorsát. Derekát behajlította, xxxxxxxxxxx volna öt év óta. Kezem között xxxxxxxxxx amit soha nem éreztem, hogy olyan engedékeny. A bordáit xxxxxxxx Megütődtem magamon, hogy így xxxxxxxx Annyi időn át a kezemben tartottam, sosem xxxxxxxxxxxxxxxxxxxxx kezemben tartsam. Nézte az arcomat, a számat. Szeme olyan volt, mint a fekete kő. Mintha csak pupilla lett volna. Azt vártam, egy pillanatra lehunyja a szemét. Nem. Nyers, tiszta xxxxxxxxxxxxxxxx áradt. Mint egy lenvászon lepedő. Olyan xxxxxxxx volt. Keze nem mozdult. Valahogy lógott az oldalán. Talán a megadástól. Nem is tudom, mi jutott eszembe. Szeme, amit ismertem évek óta… Egy kis csalódást, egy nagy örömet sugárzott. Hitványnak éreztem magamat. Nem akartam megcsókolni. Valahogy magam felé akartam fordítani, hogy van a világban bizalom, nemcsak férfiból és nőből áll a világ. Szerettem volna megértetni vele, hogy ő nem az enyém, de élnie kell, nélkülem, nélkülünk, egymagában, mint minden ágrólszakadt teremtésnek. Szemében ott tükröződött, hogy a világon xxxxxxxx apa, hogy akkor is meg kell halni… Nincs gyógyxxxxxx Szerettem volna bizxxx noha nincs bizalom, csak az van, amit magunknak megszerzünk. Csak olyan közel xxxxxxxx elakadt a lélegzete. A szája. Valahogy maga elé emelte az ujját, hogy ne… szerettem volna elengedni, vagy szájammal… Mégis…”

Eltelt másfél év. A következő szeptemberben Csermely doktor a folyosón ment, mikor a postás megállította.

– Doktor úr… Levele van Kanadából.

– Nekem?

A nap éles kockákat vetett a kórházi kövezetre.

– Itt tessék aláírni… Ajánlott.

Csermely kibontotta a levelet.

„Szeptember tizenkilencedikén érkezem a Ferihegyi repülőtérre, öt negyvenkor.

 

Saci”