Ami nyolcvan év alatt történik

– Fontosnak tartja ezt az interjút?

– Fontosnak tartom.

– Ugyanis én nehéz fiú vagyok.

– Én meg nehéz lány. De az interjú nagyon fontos.

– Igyon egy kis konyakot.

– Köszönöm, majd munka után.

– Nem. Most igyon. Előtte.

– Ön az egyik legnagyobb élő magyar színész. Egész pályaképe, pályájának minden lépése fontos. Az is, hogy kezdetben mindent játszott: Shakespeare-t és Zerkovitzot, Shaw-t és Molnárt. Aztán a két szélsőség, Shakespeare és Zerkovitz abbamaradt.

– Rekedt a hangom, és tudom, hogy rekedt hanggal meddig lehet elmenni. És mivel Shakespeare-t ordítva játszották a Nemzetiben… A régi klasszikusok engem általában elkerültek. Én nem akartam színész lenni. Amikor 1918-ban hazajöttem az olasz frontról, szülővárosomban, Makón nagy változások voltak, mint az országban mindenütt. A rákövetkező évben jött oda Gárday Lajos a truppjával. Át akartak állni háromfelvonásos darabokra, kevés volt a színészük, hát beálltam, azzal, hogy majd otthagyom őket. Beiratkoztam jogra Pesten. Aztán mégis – Székesfehérváron folytattam a pályát. Tíz évig voltam vidéki színész: Fehérváron, Kecskeméten, Pécsett, Nagyváradon, Szegeden. Mindenütt jó társulat volt, de a legjobb volt a szegedi: majdnem versenytársa volt a pesti színházaknak. Innen indult Kiss Manyi, Neményi Lili, Dayka Margit, Bilicsi, Jávor – az a nemzedék, amely most van eltűnőben…

– Vagy a pályája csúcsán. Mikor figyelt fel önre a főváros?

– 1929-ben, mikor az Andrássy úti kabaréban egy Móricz-egyfelvonásosban léptem föl. Már korábban is jöttek értem Szegedre, de nem tudták megoldani a havi 1200 pengőt, amit Szegeden megkaptam. Ez volt a legnagyobb vidéki gázsi. Pesten csak Bajornak és Honthynak volt ennél nagyobb. Négy évig voltam Szegeden, és nagyon sokat tanultam az operettekből: ritmust, mozgáskultúrát, szórakoztatást. Amíg fiatal az ember, mindegy, hogy mit játszik. De tudtam, hogy nem maradok operettszínész. Amikor az első hangosfilmet, a Rio Ritá-t láttam, átvágtam a szegedi főtéren. Tarnay Ernő volt az igazgatóm, nem merte velem közölni, hogy redukálják a gázsimat. Azt mondta neki a polgármester, majd ő közli velem. Fölhívatott. Művész úr, mondta, mindenkinek redukálják a gázsiját, az önéből is leveszünk 400 pengőt, ezentúl 800-at kap, majd később pótoljuk, meg kell értenie. Azt válaszoltam: Méltóságos uram! Most jöttem át a Széchenyi téren. A Deák-szobor talapzatára az van írva: „Amiről a nemzet önként mond le, azt visszaszerezni nem tudja.” Így jöttem el Szegedről – pedig a kabaréban egyharmadát sem kaptam a szegedi gázsimnak.

– Budapesten töretlen volt a karrierje?

– A kabaré nem az én területem. Amikor Bajor Gizi kérésére fölléptem egy Lengyel Menyhért-darabban, egyszerre sztárolni kezdtek. A Nemzeti akart szerződtetni, de valahogy kicsúsztam ebből. Aztán Bárdos kínált szerződést, de azt válaszoltam neki: majd ha a főutcán lesz színháza, akkor írjon. Később megkapta a Belvárosit, és újra írt: „a Petőfi Sándor utca megfelel?” Odakerültem, és hamarosan itt is a legnagyobb gázsit kaptam. Elhívott a Vígszínház, de nem akartam Bárdos háta mögött tárgyalni. Eljöttek értem ők. Horribilis gázsiért átmentem. Akkor napi 100 pengő volt a sztárgázsi, én 250-et kaptam. Aztán jött a hangosfilm, ott is ugyanúgy emelkedett a gázsim, mint a színházban. A Vígben aztán fölbontottam a szerződést, mert úgy gondoltam, ebben a színházban nem mennek olyan darabok, amik nekem megfelelnek. Azt mondták, adnak írót mellém. Hunyady Sándor jó lesz? Jó lesz. Mondom Hunyadynak: ha visszamegyek Makóra, már nem értem meg magam az én fajtámmal. Nyugtalan vagyok. Luxuséletet élek, épül a villám, Kozma Lajos rendezte be, mindenem megvan – de én most is csak a cipőfűzőnek tudok örülni. Mert a cipő a csizmadia-hivatalszolga fiát, Páger Tónit juttatja eszembe. Diákkoromban, hogy tanulni tudjak, cséplőgépeket szereltem. Tudja, milyen az? Végigdolgoztam az egész gyerekkoromat, hogy legyen ruhám, tandíjam, hogy le tudjak érettségizni. Talán ez a titka annak, amit mindig mondanak rám, hogy Páger úgy fogja a kaszát, ahogy senki. Sokat hoztam én innen a színészetembe. Nem hiszek annak a színésznek, aki azt mondja: „megyek és figyelem az embereket.” Nem igaz, nem figyelem őket! Bennem élnek. Én soha nem utánoztam az embereket, se a nagy színészeket. Ha végignézem a filmjeimet, látom, hogy nem eltanultam, hanem  magammal hoztam  valamit. És ezzel a rekedt hanggal is tudok olyan kemény lenni, mintha érces hangom volna. Kemény ember voltam mindig, és az életet is nagyon keményen néztem.

– Valószínűleg így tudta épségben megőrizni önmagát. Hihetetlen, hogy nyolcvanéves.

– Soba nem bolyongtam, soha nem éjszakáztam, azért vagyok nyolcvanéves. Soha nem éltem sekélyes módon. Ebben az évben vagyok hatvan éve színész. Mindig tudtam, hogy  van  a színésznek kora. Minden korban csak azt kell eljátszani, ami való. A többit vissza kell adni. Én mindig dolgoztam, a szerepeimet kézzel lemásoltam, úgy tanultam meg, a memóriámat tornáztattam, képszerűen megjegyeztem negyven-ötven tárgyat, és egy év múlva is föl tudtam őket sorolni. Mindig családban éltem. S talán soha nem éltem ilyen jól, mint most. Harmadik feleségem, Szilágyi Bea nemcsak feleségem, de igazi társam. Új helyzetemben, hazatérésem után nagyon sokat segített. És nyolc évvel ezelőtt hazatért Judit, a lányom. Tetszett itt neki, itt maradt, férjhez ment. Két és fél éves az unokám, Krisztina, és nyolchónapos az ikerpár: Bea és Antal… Rólunk nevezték el őket a gyerekek, ez volt az ajándék. Itt élünk, nyugodtan, látja, ebben a régi házban.

– Szép ház, és nem lehet megunni, van benne valami labirintusszerű, mint az emberi kapcsolatokban. Hunyadyt említette az előbb, de az ön pályáján mégsem az 1930-as Júliusi éjszaka, hanem az 1939-es Kodolányi-bemutató, a Földindulás jelentette a fordulópontot. Olyannyira, hogy hazatérte után, 1957-ben újra eljátszotta a Földindulás Kántor Jánosát. Miért?

– Én akartam a Földindulás-t újra eljátszani. Nekem meg kellett ütköznöm önmagammal, a régi Págerral. Ajtay Andor kérte, hogy Molnár-darabban lépjek föl először; ezután jött a Földindulás. Meg kellett tudnom, bírom-e a harcot önmagammal. Bírtam. És szerettem volna, ha Kodolányi újra bekerül a forgatagba. Lementem hozzá a Balatonra, azt mondtam neki: azért jöttem, hogy újra eljátsszuk a Földindulás-t. Megrendülten hallgatott. Hazatértem óta ez volt az egyetlen eset, hogy megmondtam, mit akarok játszani. Ezután mindig megkérdezték, de többé nem mondtam. Nem szabad fölvenni a harcot a halottakkal, nem szabad eljátszani halott színész szerepét, akire még emlékeznek. A halott színész emlékének erős a kisugárzása. Ibsen darabját, a John Gabriel Borkman-t sem akartam Ódry után eljátszani, de a fordító, Hajdú Henrik nagy nehezen rábeszélt. Én magam nem láttam Ódryt, és a figurát a magam módján akartam megcsinálni.

– Tudja, hogy nyelvileg is nagyon érdekes, amit mond? A leggyakrabban használt igéi ezek: „akartam”, „bírtam”, „kellett”.

– Mondtam, hogy nehéz fiú vagyok. Mióta hazatértem, teljes szabadságot kaptam a rendezőktől, persze az ő koncepciójukon belül. Merev rendezőkkel nem tudok dolgozni. Várkonyival, Horvaival, a filmen Fábrival, Makk Károllyal, Ranódyval egy hullámhosszon vagyunk. Várkonyi rendezésében Szakonyi Adáshibá-ja maradéktalan előadás volt. Várkonyinál ellenőrző könyvecském volt, beírta, ha a próbán rendetlenkedtem, és Beának alá kellett írnia. Bulla Elmával évtizedek óta összetanult partnerek vagyunk, de a próbákon mindig kötözködünk egymással. Ha drámát játszom, akkor viccelek a próbákon a legtöbbet, hogy a görcsöket valahogy feloldjam. Például Thurzó darabjában, Az ördög ügyvédjé-ben, ahol a torkomig ért az indulat.

– Szeretik a kollégái?

– Azt hiszem, szeretnek; soha nem léptem bele a mások szerepébe. Ha valaki tehetséges, tűzbe tudok érte menni. Latinovits Zoltánnal is így voltam. Utoljára a rádióban találkoztunk, ő Krisztust játszotta, én egy zsidó főpapot. Senkihez nem szólt már, de engem megölelt: „drága, drága Téni bácsi”. Hazajöttem, azt mondtam Beának: ez a fiú öngyilkos lesz. Én nem tartok magamnál színészképeket, de az övé itt van.

– Szereti a kollégáit?

– A társulatnál a tehetségeseket rögtön fölismerem. És nem szoktam tévedni. Nagyon szeretem a kollégáimat a Vígszínházban. Színpadon már keveset játszom, filmen is alig. A televízió kielégít, anyagilag és szakmailag is. Fábri Zoltánnal minden részletet előre megbeszélünk. Makk Károly a próbán csak annyit mond: „Ténikém, tudod te ezt jobban is csinálni.” Azt mondom neki: „Te is észrevetted?” Makk szinte vájkál a tehetségemben, nem diktál, mégis kénytelen vagyok azt csinálni, amit ő akar.

– Vagyis szuggesztív emberre is hathat szuggesztió, ha a „torkáig érő indulat” másfajta, erősebb indulattal találkozik. Önnek életében sokat kellett mérkőznie. Az imént azt mondta: amikor hazajött, meg kellett ütköznie önmagával, a régi Págerral. Hogy érti ezt?

– Látnom kellett, hogy tehetségben és emberségben mennyit fejlődtem. Szembe kellett néznem önmagammal. Nem akarok erről beszélni. Hibát követhettem el, de bűnt soha.

– Kérem, beszéljen erről. Láthatja, milyen megfeszített tacitusi tárgyilagossággal teszem föl a kérdéseimet. Megismétlem: ön az egyik legnagyobb élő magyar színész. Egész pályaképe, pályájának minden lépése fontos. Az is, hogy abbahagyta s mégsem hagyta abba Shakespeare-t; hiszen csaknem minden alakítása, egész életpályája shakespeare-i. Akár tragédiát játszik, John Gabriel Borkmant, Az ördög ügyvédje prelátusát, az Eljő a jeges-ben Harry Hope-ot, akár komédiát, Az esőcsináló Starbuckját vagy Molnár társalgási szerepeit, amit csinál, annak mindig súlya van, ha megszólal, az mindig esemény. Ahogy a Háború és béke öreg Bolkonszkij hercegeként pihenésképpen esztergál, abban benne van, amit magával hozott, abban benne van az, hogy „Páger hogy fogja a kaszát”. Filmszerepei, a Sóbálvány, a Hattyúdal, a Húsz óra: egy-egy korlenyomat. Nemcsak az indulataira, a némaságára is emlékszem, arra, amikor látszólag semmit sem csinál: Déry Philemon és Baucis-ában így játszotta el a tehetetlenség és a cselekvés legvégső egymásnak feszülését. Micsoda káprázatos tudása ez a dolgoknak – én nem akarom, hogy régmúlt ügyekben vájkáljunk, nem akarok semmit kikényszeríteni, de meg akarom érteni önt, ekkora tehetség hogy kerülhetett oda, ahova művészember nem való: meg kell engem is értenie, álmatlan éjszakáim vannak ebben az interjúban.

– És azt hiszi, én nem kínlódtam? Mikor a háború után Párizsból Argentína felé hajóztam, a fedélzeti büfében egy fiatalasszony meglátta a kislányomat. Milyen édes gyerek, mondta a fiatalasszony, aki Izraelből jött – kié ez a kislány? És narancsszörpöt vett neki. Az én lányom, mondtam, és elküldtem a gyereket. Nyújtom a kezem az asszonynak, bemutatkozom: Páger Antal vagyok. Visszahúzza a kezét. – Ha ezt tudom – mondja –, ha ezt tudom… Én úgy imádtam magát… – És sírt. Egy teljes órát beszélgettünk. Mindenről. A végén az asszony azt mondta: – Ritkán találkoztam ilyen igaz emberrel, mint ön.

– És a háború alatti sajtónyilatkozatai?

– A sajtó hazudott és fölhasznált. A jobboldali sajtó akaratom ellenére megvédett, a baloldali félreértett. A hírhedt uszító plakát a kislányomról a tudomásom nélkül készült. Széket törtem dühömben. Miért tettek úgy a jobboldali újságíró urak, mintha szőröstül-bőröstül hozzájuk tartoznék? Nem tartoztam sehova. A magam útját jártam.

– A negyvenes évekbeli, józanabb hangú lap, a Kis Újság 1943. január 21-én ezt írta: „Köztudomású, hogy a művész semmiféle politikai pártnak sem tagja, és Imrédyék irodalmi estjén is csak úgy lépett fel, hogy a belépőjegyek árából származó tiszta hasznot a Vöröskeresztnek szolgáltatják be…”

– Ez igaz, de az esten hiba volt föllépnem. Ismétlem, hibát követhettem el, de bűnt soha. Az utolsó pillanatban hagytam el az országot.

– 1956 szeptemberében önt hazahívták. A külföldön töltött esztendőkről néhány évvel ezelőtt megrendítő televízióműsorban számolt be. A műsor éppen vallomásos erejénél fogva keltett sokunkban hiányérzetet.

– Argentínában festettem, és Brazíliában rendeztem kiállítást. Sok pénzt kerestem a képeimmel. Hét évig színházat is csináltam hetedmagammal – ötvenezer magyar él Argentínában –, ez nem járt anyagi előnnyel, azért csináltuk, hogy a pályánk ne maradjon abba. A képeimre azt mondták: színpadszerűek; ettől jók. 1956-ban nyolcoldalas levelet írtam egy makói barátomnak, tele honvággyal és kételkedéssel. Ezután hívtak haza.

– És a terv? A film a Rióról, amely a Léthe vize, s amelybe háromszor dobja bele az emigráns a horgát, de a Rio helyett először a Marosba, másodszor a Tiszába, harmadszor a Dunába hull az ólom?

– Minek írjam meg? Hogy megint beszéljenek rólam? Hogy azt mondják: „már ír is?” A nyugalmam mindennél fontosabb. Tisztán, emelt fővel akarok elmenni. Rengeteg minden szorult belém, de csak annyit szabad csinálni, amennyit embertársaink elviselnek. Nem vagyok hajlandó nyafogni, most, nyolcvanéves koromban. Dölyfös vagyok. Talán ez a legnagyobb hibám. De így tudtam kemény maradni.

– Igen. Dölyfös. Gőgös. Kemény és szuggesztív. Művészeténél fogva még erőteljesebb, mint az a néhány nagy hatású író, akit olyan fájdalmasan eltévelyített a sorsa. Aki összekeverte az „antikapitalizmust” valami mással.

– Én nem kevertem össze semmit. Azt mondták rám, úrellenes vagyok. Az is voltam. Az apámat szalajtották az urak a kocsmába, Sándor, hozzon italt! Sándor, hozzon cigarettát! Sándor, mért hagyja a fiát festeni? Nem neki való az! Apám széttaposta a festékeimet. Megölték bennem a képzőművészt. Szereztem hegedűt. Sándor, mért hagyja a fiát hegedülni? Apám széttörte a hegedűmet. Megölték bennem a muzsikust. Aztán már színész voltam, mentem haza, apám meg akart ütni, bivalyerős ember volt, én is az voltam, lefogtam a karját, kidulakodtunk a gangra, apám kicsavart karral felém fordult, a szemembe hörögte, hogy: „te… te… művész!” A színházban aznap alig bírtam magammal, a Mágnás Miská-t adták, hosszabb szünet után bírtam csak továbbjátszani. Megölték az apámat az urak…! Mert a hivatalszolgának különb kölke volt, mint nekik…!

– Vajon hány embernek van Magyarországon hasonló története? Hányan bírják a széttört hegedűt eljátszani egy Hattyúdalban? Hányan tudnak kilépni az életükből, mint az Esőcsináló? Hányan tudják levezetni az indulatukat végül úgy, hogy ne kocsmázás, hanem magasrendű művészet váljon belőle? Burjánoznak a történeteink. A Philemon és Baucis nagy csendű öregembere a Niki-ből olvas föl részletet. Burjánzik minden, egymásra halmozódik. Meg kell ismernünk, amennyit lehet. Az ismeret: ünnep; a hiánya: ünneprontás. Páger Antal a maga nyolcvan évének és művészetének teljes súlyával van jelen a magyar szellemi életben. Magyarország megismeréséhez Páger Antal is hozzátartozik. Köszönöm önnek az interjút.