A belső jólápoltság

Lázár Mária
 

A Czartoryskiak

Neki kastélyt képzeltem az alakja köré, nagy termekkel, mozaikpadlóval. Miért? Nem magas termete, főtartása, egyenes dereka és nem vadászkürtszerűen messzire hangzó, erős dallamú hangja miatt. Nem is a valóságháttér miatt, hogy tudniillik ősei, a Czartoryskiak valóban kastélylakók voltak – képzőművészeti gyűjteményüket Krakkóban ma is Czartoryski Múzeumnak hívják. Lázár Mária egyéniségének kettős holdudvara van. A méltóság és az egyszerűség. Ez veszi körül, ha mozdul, ha játszik, ha megjelenik az ajtóban. Ez a kastély.

Volt egy fivére, nemrég halt meg, nyolcvanéves orvos. Nem külsőre, inkább megjelenési formájuk belső jegyeiben hasonlítottak. Ugyanaz a testtartás, azok a határozott kijelentések, erős hangmoduláció. A szikár arcú férfi minden reggel ott ült a Zserbóban, kávét ivott, svéd napilapokat olvasott – Stockholmban élő fiai kedvéért hatvanéves korában megtanult svédül. Bőrgyógyász volt, színházi festékeket gyártott, de a legszívesebben irodalomról és politikáról beszélt művészbetegeivel, törzsasztalának odatévedt vendégeit pedig villámgyors diagnózissal ejtette ámulatba:

– Magának kevés a gyomorsava. Mire vár? Sürgősen szedjen Betacidot.

Különben Czartoryski doktor a háborútól nyugdíjaztatásáig üzemorvosként dolgozott Budapesten; hálás volt, ha valaki lengyelesen – Csartoriszkinak – ejtette a nevét, de saját bevallása szerint csak káromkodni tudott lengyelül.

– Itt szerettek egymásba a szüleim – mondogatta asztaltársainak, és a fejét ingatta jobbra-balra. – Ezt már nem lehet visszacsinálni.

Így maradt előttem, azzal az ingázó mosollyal az arcán.

 

A koldusherceg lánya

A várkerületi tágas szobákban, a klasszicista ízlésre valló, faragott, fekete bútorok között egyszerre ő is idetelepszik, kávéjával és újságjaival: az orvos.

– Ismertem az ön fivérét, művésznő.

– Igazán? – Lázár Mária hangjában öröm van, emlékek és ragyogás. – Nekünk az apánk volt Czartoryski, édesanyánk pedig székely: csíktapolcai Lázár lány. Anyai nagyapámnak földbirtoka volt, nyolc gyereket szerzett a gazdasszonyának, aztán elvette feleségül… Apám meg, amit örökölt, elköltötte a Lengyel Egyletben: gyönyörű karácsonyokat rendezett a honfitársainak! A szüleim úgy kerültek össze, hogy apám Lengyelországból Kolozsvárra ment mint fiatal bőrgyógyász. Anyám akkor már elvált asszony volt, szégyen volt az valamikor, anyám örült, hogy egy koldusherceg elveszi! Jaj, milyen szép volt, milyen édes volt az anyám, és milyen szigorú! Istenem, hogyha föltámaszthatnám! Zongorázni is taníttatott, hogy sajnálom, hogy nem hallgattam rá! Apám bohémebb volt és jóságos, a fivérem tőle örökölte a természetét… Tudja, mi római katolikusok vagyunk, a fivérem a háború alatt befalazta az egyik szobáját, oda bújtatta az üldözött barátait… Persze ezt nem mondta magának, ugye?

Nem, valóban nem mondta. Ahogyan Lázár Mária is csak futólag szokta említeni, hogy a várkerületi ház nyilván jól megépített pincéjében négy tucat embert próbált elbújtatni, négy tucat emberre főzött.

– Ez a ház valaha az enyém volt, de mondja, kell nekem több ennél a két szobánál? Kell nekem föld, kell nekem vagyon? Az ördögnek kell. Az én drága anyám mindig azt mondta: „Máriám, nem vagy elég okos, túlságosan szerény vagy.” Azt mondtam neki: „Anyám, talán éppen ez az értékem.” A második férjem gazdag ember volt, de nem éltem vissza a vagyonával. Egyszer a színházban sztrájkba léptek a munkások. Nem akartak bedíszletezni. Akkor azt mondtam: „Gyerekek, ha nem akartok dolgozni, mi bedíszletezünk. De az előadásnak meg kell lennie.” Másnap elküldték a sztrájkolókat hozzám. És akinek nem volt nappali munkája (mert volt, aki nappal postás volt és este díszletező), aki csak a színházhoz tartozott, annak én adtam a teljes fizetését. Pedig én nem tudtam, hogy ez a világ lesz. A háború után mellém is álltak a munkások. És mikor 1961-ben eltörtem a lábam, micsoda leveleket kaptam! New Yorkból írta a volt fővilágosítónk: a művésznő nemcsak kifelé volt ember, a művésznő akkor is ember maradt, mikor összement a függöny. Hát akkor mit számít az odaveszett birtok, ha az emberek szeretnek?!

 

„Én meg itt élek”

Hogyan lett a lengyel koldusherceg és a székely asszony lányából színésznő?

– Szüleim Kolozsvárról Bécsbe mentek, onnét Herkulesfürdőre (ott születtem), aztán Budapestre. Nemcsak apám, anyám is bőrgyógyász volt, masszírozni tanult, hercegi házakhoz járt masszírozni… Gyerekkoromban Albrecht főherceggel játszottam, de nyaralni falura jártunk, sose voltam otthon, elmentem játszani a parasztgyerekekkel. Szüleim egymással németül beszéltek, de anyám kedvéért apám megtanult magyarul, s az én anyanyelvem magyar lett. Anyámhoz Pesten sok színésznő járt kezelésre, s addig mondogatták, hogy színésznek való vagyok, míg titokban, apám tudta nélkül, beiratkoztam a színiiskolába. Szegeden kezdtem a pályát, oda jött le Ihász Lajos, a színész, s addig nem hagyott nyugton, míg hozzá nem mentem feleségül. Így lett a két fiam. Ők New Yorkban élnek, mind a kettőnek magyar a felesége, van összesen négy unokám – egy lány, három fiú –, van három dédunokám, most jön a negyedik.

Az asztalon remekbe készült, színes gyerekfotók.

– Hát igen, én meg itt élek, egyedül, de magyar színész létemre mi mást csinálnék? Kató van velem, a drága házvezetőnőm, harminckét éve. De sokat járok gyerekes családokhoz, és gyűjtöm a gyerekfényképeket. Tavaly kinn voltam New Yorkban; az unokáim mind beszélnek magyarul. A színházban szociálpolitikai munkát végzek, orvosokkal, diétásnővérekkel tárgyalok, betegeket látogatok… A háború után elsők közt léptem be a szakszervezetbe, és én ezt komolyan veszem.

 

Lefelé, fölfelé

Hát igen, mondom magamban most én, Kosztolányi szerint „az elfásulás a középszerűek előjoga”, és már tulajdonképpen meg sem kell kérdeznem az obligát kérdéseket, hogy: Lázár Mária nyolcvanegy évesen mitől ilyen fiatal, mitől ilyen sima a bőre, és mitől ilyen hatalmas a szeme, belecsöpögtet valamit? És hogyan tudta megőrizni azt a „belső jólápoltságot”, amit egy korábbi nyilatkozatában emleget? Hiszen a negyvenes években őt is üldözték, eltiltották a játéktól, második férje miatt; az ötvenes években ezzel az arisztokratikus alkattal szkéma-szerepeket kellett eljátszania; a hatvanas években jött a combnyaktörés, a hetvenes években a nyugdíj! Kérdéseim fölöslegesek. Lázár Mária nem ismeri az elveszett időt. Fiatal korában Csehov- és Pirandello-hősnőket játszott, aztán végzetes asszonyokat (micsoda színdarabcímek voltak a két háború közt! Vigyázat, női szakasz; Végre egy úriasszony; Egy nő, akinek múltja van; Szerelemből elégtelen…), a La Tangolita kedvéért kasztanyettázni is megtanult; később nagyasszonyokat játszott („engem hívtak, ha királynő kellett vagy kurtizán”), Scribe Egy pohár víz-ében a királynőt, majd a nagyhercegnőt, Wilder Hosszú út-jában a jósnőt, Tabi Különleges világnap-jában a professzornét, Molnár Hattyú-jában a hercegasszonyt – mindig, amit kellett –, s ezt a legutóbbi időkig, elegáns iróniával.

– És bottal! A színház olyan szerepeket ad, amelyeket bottal játszhatok, mert bot nélkül nem tudok járni – és fáj a járás, de boldog vagyok, hogy színpadon lehetek! Nincs nagyszerűbb, mint a színházi közösség, és mindig olyan remek kollégáim voltak! Annak idején a Vígszínházban Hegedüs, Tanay, a szófukar Törzs, Makay Margit, akivel az első szerepemet gyakoroltam, Uray Tivadar, aki megtanított, hogyan kell noteszból szerepet tanulni… És a Madáchban a csodálatos Kiss Manyi! Milyen jól éreztem magam a Hattyúban Tolnayval, Márkussal, Pécsivel! Milyen jó ez a társulat, hogy kényeztetnek, milyen tisztelettudók a fiatalok! Eljárok más színházakba is, előadásokra; különösen nagy színésznek tartom Szemes Marit és Ruttkai Évát. Én nem csámcsogok a múlton, nem is bánok semmit, csak ezt a lábtörést. Szeretnék még jönni-menni, dolgozni sokáig. De tudja: lefelé tekintek és fölfelé igyekszem – lefelé tekintek azért, mert sokkal nagyobb tragédiák vannak, mint az enyém.

Csöngetnek. Jön a portretisták szerencséje, a véletlen. Lázár Mária lassan, méltóságteljesen kisétál a bottal. Idegen férfi van az ajtóban, azt kérdezi, hol laknak X-ék. Ott laknak, szemben, mondja Lázár Mária, és visszasétál. Én a helyében mit mondanék? „Már megint engem zaklatnak.” Vagy: „A szomszédban lakik a házmester.” Ezzel szemben a következőt hallom: „Mit szól ehhez! Ide csönget be, hogy kérdezősködjön! Hát mi vagyok én? Vonzerő?!!”

Megáll az ajtóban, a botjára támaszkodik, hatalmasan nevet. Körülötte holdudvar.

 

1976. november 6.

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]